Az ólombetük gyártása

A könyvnyomtatáshoz szükséges betüket ólomból,—ólom, antimon és cink keverékéből—öntik. Az öntést eleintén kézi szerszámmal végezték, de most már ezt a munkát is gépek végzik el. Amikor az egyes, különálló ólombetü öntésének módját feltalálták, voltaképpen ezzel egyidejüen találták fel a könyvnyomtatást is. Mert a könyvnyomtatásnak valójában az volt az alapja, hogyan lehetséges olyan betükből kiszedni a sajtóba kerülő szöveget, amelyeket a nyomtatás után külön széjjelszedve, más könyvekhez is felhasználhassanak.

Azelőtt fába vagy vékony cinklemezbe vésték a könyvek és egyéb nyomtatványok sorait. Ezt azután máshoz, mint ugyanazon könyv vagy nyomtatvány második vagy harmadik kinyomtatásához, nem is használhatták. A különálló ólombetü volt tehát a megindítója a könyvnyomtatás fejlődésének, ez tette lehetségessé már abban a régi időben a könyvnek az elterjedését. Mivel pedig az ólombetü nem is volt drága, a nyomtatott könyvhöz meglehetősen olcsó áron sok ember hozzájuthatott.

A könyvnyomtatás feltalálása után vagy háromszáz esztendeig maguk a könyvnyomtató mesterek űzték a betüöntés mesterségét is. Legalább száz esztendeig az öntéshez való betüformákat is maguk metszették és csak azután vált a betümetszés különálló mesterséggé. Ezt azután olyan tanult mesterek mívelték, hogy a betümetszést az idők folyamán igazi művészi tökéletességre emelték. Évszázadokkal ezelőtt Magyarországon híres betüöntők és betüvésők voltak Tótfalusi Kis Miklós és Kaproncai Nyerges Ádám. Tótfalusi Kis Miklós Hollandiában tanulta a betümetszés és a könyvnyomtatás mesterségét és az elsők között volt, akik az újfajta ipart hazánkban meghonosították.

A kezdetleges kézi betüöntő szerszám alakja harapófogóhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy ahol a harapófogó éles hegyben végződik, ott a betüöntő szerszám két négyszögletes, lapos formában csukódott össze. Elől kis lyuk volt a szerszámon, ahol kis kanalakkal a folyós ólmot öntötték a szerszámba és az oldalában erősítették meg azt a kis formát, amelybe a betünek homorú képe volt bevésve. Ezt a homorú formát betüodornak hívták, a másik formát pedig, amelyre a betünek domború képét vésték és amellyel a homorú formát ütötték a rézből készült odorba, betükölyünek nevezték. A betümetszők vésték kemény vasszeg tompa hegyére a betü domború formáját és azon készítették a betüodort is. Az öntésnél a folyós ólom a betüodor homorú formájában megszilárdult, az ólmon a betü formája domború alakot kapott és miután lecsiszolták róla az öntésnél kapott ólomcsapocskákat, készen volt az ólombetü. Ezzel az eljárással igen lassan ment a betü öntése. Minden egyes betü kiöntése után fel kellett nyitni az öntő-szerszámot, ki kellett belőle venni a kiöntött betüt és a kis homorú formát, az odort is. Azután az odort újra belehelyezni, a szerszámot újra becsukni ... így folytathatták lassan az öntést. Ilyen lassú eljárással a legügyesebb betüöntőmester sem önthetett egy nap alatt 1500 betünél többet, a betüöntésnek ez a módja mégis igen sok ideig életben maradt.

A teljes betüöntőgép: Johnson és Atkinson szerkezete

Ez az öntőgép önműködően, emberi beavatkozás nélkül, önti, csiszolja, tisztítja, egyenletes magasságúra gyalulja és sorba szedi a kész betüanyagot. Naponként húszezer, de esetleg harminc-vagy negyvenezer betüt is lehet készíteni rajta.

A betüöntögyár műhelye

A műhelyben a különféle szerkezetű öntőgépeken kívül csiszoló-és mérőeszközök és magasságszabályozó gyaluk is vannak.

Az idő haladásával mind több és több ember vásárolt könyveket, több betüre volt szükségük a könyvnyomtatóknak és a kézi betüöntőszerszámmal nem tudták elég gyorsan és megfelelő mennyiségben kielégíteni a betüszükségletet. A szükség több embert olyan gépnek a feltalálására buzdított, amely a kézi eljárás fölöslegessé tevésével, alaposan meggyorsítja a betüöntést. Wing Vilmos és White Éliás angol gépészek már az 1805. esztendőben szerkesztettek betüöntőgépet, de az első, valóban használható betüöntő-gépet csak 1838-ban találta föl Bruce Dávid az északamerikai Brooklynban. Ez a betüöntőgép a kéziöntéstől azzal különbözött, hogy az öntést gyorsabbá tette, de a betü ebből sem jött ki használható, kész állapotban. Ezeken a betükön is megmaradtak az ólomcsapok és a csingák, nem voltak egyforma magasak, amikor a gépből kipotyogtak és csak hosszas mérés és gyalulás után kerültek használható állapotba.

A Foucher-féle öntőgép

A gép motoros hajtásra és gázfűtésre alkalmas: nagyobb betüalakok tömeges öntésére való.

A tökéletes betüöntőgépet, amely a betüket önmagától önti, a csingákat letördeli, a betüket csiszolja, legyalulja és sorrendbeszedi, 1853-ban Johnson és Atkinson nevű mérnökök találták föl Angolországban, utóbb pedig a szerkezetén az amerikai Hepburn javított egyetmást, amivel a gépet egyszerűsítette. Ez a gép hamar elterjedt egész Európában. A legutóbbi időben, még tökéletesebbé, használhatóbbá és szerkezetét egyszerűbbé tette Foucher Parisban és Küstermann Berlinben. Ezekkel a gépekkel naponként 30 ezer betüt is ki lehet önteni, annál többet, mennél kisebb alakúra öntik.

Az emberi elme azonban nem nyugszik, folyton újat és jobbat akar és ezért különféle módszerekkel egyre tökéletesítik a géppel való öntés módját is. Az újabb gépek között említésre méltó az úgynevezett körforgó (rotációs) betüöntőgép, amelyet Wicks nevű angol tökéletesített és amely 60 ezer betüt is kiönt óránként. A gép főrésze egy kerék, amelynek kerületén száz betünek a homorú lenyomata van meg és a nyomó szivattyú folytonosan fecskendi az ólmot a kerék homorú betüformáiba. Mikor a folyékony ólomanyag lehül és megszilárdul, a gép önműködően löki ki a kész betüket.

A nyomdaipar az utóbbi évek során úgy fejlődött, hogy a könyvnyomdákban a betüszedést már nem kézzel végzik, hanem javarészt szedőgépeket használnak. A szedőgépek szerkezete első pillantásra az írógépekhez hasonlít: a szedő a gép előtt ül és az egyes betüknek megfelelő billentyűket leüti. A billentyűk leütése után a szükséges betük egymás mellé állanak. Minden egyes billentyű leütésekor más-más betüodor (vagy amint a nyomdászok mondják: matrica) kerül elő. A matrica kis rézlapocska, amelyen a megfelelő betü bemélyített képe látható.

A szedőgéppel külön öntőgép van kapcsolatban, amely a betümintáknak megfelelő betüalakokat ólomanyagból kiönti. Ha ugyanis a szedőgépen már annyi rézlapocska sorakozott egymás mellé, amennyit egy-egy sornak megszabott szélessége megkíván, akkor a »matricasor« az öntőszerkezet elé jut. Az öntőszerkezet a rézlapocskák bemélyített mintáinak megfelelő betüalakokat egy tömör darabban ólomból kiönti és egyúttal kellő magasságúra gyalulja, lecsiszolja. Némelyik betüszedőgép olyan, hogy a betüöntőszerkezet együtt van vele, némelyik pedig olyan, hogy külön van a szedőgép (ez szedi ki a betümintákat) és külön az öntőgép (ez önti ki a betüminták szerint a betüket).

A szedőgép

a jobboldalon látható billentyűk leütése után a kívánt szöveget mindjárt sorokban önti ki. A billentyűk megnyomására a megfelelő betüminta az öntőkészülék elé ugrik, a következő betüminta melléje kerül, a másik ismét melléje és így tovább. A betümintákra az öntőkészülék ólmot önt, mire az ólomból kialakul a betüsor.

Látnivaló tehát, hogy az új szerkezetű szedőgépek az egyes, kész betüalakokat feleslegessé teszik, mert a szöveget nemcsak kiszedik, hanem egy tömör darabban ólomból mindjárt ki is öntik. A nyomtatás elvégzése után ezeket az ólomsorokat beolvasztják, tisztítják és új fémmel vegyítve, megint öntésre használhatják.