VITÉZI ÉS TÖRTÉNETI ÉNEKEK.

HUNYADI MÁTYÁS KIRÁLY BILLIKOMA. – A XVI. századból. – „Vina bibant homines, animalia caetera fontes.“ Ez Hunyadi Mátyás király billikumja Velenczésektül vött régi ajándékja, Midőn ellenségen lött diadalomja: Ez volt vitézinek áldomás-adója. Hunyadirul Lajos királyra maradott Ki is vitézivel gyakran ebbűl ivott, Batthyányi Ferencznél pohárszéki állott – Bortöltője lévén hiven forgolódott. Kinek hűségéért hogy Német-Ujvárát, Adta, – rá köszönté akkor ez poharát, Az király éltéért megiván a borát – Hű szolgálatjának vette méltó árrát. Melly ház eleinek most is követője, Királyának igaz, állhatatos híve, Országának egyik pajzsa és őrzője – Édes nemzetinek hű védelmezője. Hazánk szolgáinak igaz szereteti Megrögzött ez háznál vitéz kedvelleti, Sok szegénylegénnek szükségét enyhéti, Asztalát mindennek egyaránt teréti. Gazdag, dús papoknak menj bár udvarokra Megkérdik: barátom, mit hoztál konyhára? Jer bé – ha zsebedben pönög az bor árra, Ha nem: kiballaghatsz a nyitott kapúra! Sőt némely urakhoz történjék meneti – Ritka katonának most az böcsűleti, Nem lévén szivekben hazánk szereteti: Az vitéz embernek nincsen tiszteleti. Inkább veti abban kiki dicsősségét: Miképpen tölthesse erszény ürességét; Közönséges jóban nem látni hűségét – Ritkábban ellenség ellen vitézségét. De szegénylegénynek csak jó hajlék Rohoncz Mert ott katonának bő kenyere, bor, s koncz; Untig igyál azért, csak vigságot ne bonts, – És ez billikumot barátom el ne ronts!

FEDDŐ ÉS SERKENTŐ ÉNEK Manasses és Nabugodonozor példáiból. – A XVI. század első feléből. – (Egy hosszabb ének eleje és vége.) Rettenetes Istennek nagy haragja: Kik nem félik, erőssen sanyargatja, De meg ollyan mint az kegyelmes atya: Kik megtérnek, ismét hozzá fogadja! . . . . . . . . . . . . . . Csudálatos Istennek itéleti: Melly erőssen az bűnöst megbünteti! Az kit akar székiből el- kiveti, Az kit akar ismét el- fölemeli. . . . . . . . . . . . . . . Csodálatos Istennek kegyessége: Senkinek ő nem lehet ellensége; Kinek lehet csak benne reménsége, – Nyilván vallja, hogy csak ő segítsége. Ez világon soha nem volt oly bűnös Kinek Isten nem volt volna kegyelmes; Csak ki magát ismerte, hogy fertelmes, És Istenét hitte, hogy engedelmes2). Melly nagy sokszor régen zsidó népeket Veri vala mint engedetleneket, De mennyiszer ők ismerék vétkeket: Mindannyiszor megbocsátá bűnöket! Vajha most is jól ezt az körösztyének Megismernék: hogy mindenkor Istenek Háborgatta kik voltak kegyetlenek – És rontotta kiknek volt kemény szivek. Igen járják most is az békességet:3) De nem tartnak köztök egyenességet, Hátra vetik isteni kegyességet – Választottak idegen segitséget4). Míglen Istent mi meg nem ismerhetjük: Békességet csak hiában keresünk, Az mit kérünk soha meg nem nyerhetjük – Életünket kétség nélkül elvesztjük. De nem tudjuk Istent megengesztelni: Mert azt ingyen sem5) akarjuk érteni; Sok miséket tudunk csak szolgáltatni – Misék által akarunk szabadulni. De nem használ miseszolgáltatásunk, Olvasásunk, processio-járásunk, Utálatos sok zsolozsmatartásunk, Egyházbeli sok szóval kiáltásunk. Nem ekképen köll Istent engesztelni: Hittel szokott ő megengeszteltetni! Minden gonoszt hátra kell annak hagyni Bocsánatot ki akar tűle nyerni. Megiratá nekünk az Szent-Írásban: Mit mitűlünk kiván ő szolgálatban; Különben ha cseleködünk dolgunkban: Mindörökre maradunk mi vakságban. Szent-Irásból akarja hogy ezt értsük Mivel őtet ez világon tiszteljük, Egyébképen ha mi őtet keressük: Kétség nekül őtet meg nem lelhetjük! Térjünk azért avvagy mi most Istenhez, Essünk hamar kegyes Idvezítőnkhöz: Jusson hamar mi elveszett lölkünkhöz Ez világon nyomorult életünkhöz. Vegye rólunk az régi nagy vakságot Testünkbeli nagy- sok háborúságot; Oltalmazza ez nyomorult országot, És engedje az régi szabadságot! Ezt Istentül mi hamar megnyerhetjük: Szent igéjét ha ő neki meghiszszük, Ő szolgáit ha mindenkor tiszteljük, Az mit mondnak örömest teljesitjük. Kit engedjen nekünk az Szent Háromság: Ki egy Isten és örök hatalmasság, Kivel vagyon mindenkor irgalmasság – Mindörökké mennyei nagy boldogság. Amen. Finis.

THÚRY GYÖRGY ÉNEKE. – 1548. – Zöldítsétek egek hamar az erdőket: Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket! Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk, Török-pogányokkal vigan megütközzünk. Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük, Délczeg Mehemetet lovárul ökleljük. Hiszem, az magyarok mikoron kiütnek: Pogány ellenségnek bátran szemben mennek, Kik hamar előttök futnak, vagy elesnek – Magyar fegyverétül terétve feküsznek. Adjad nagy Ur-Isten vitézi tettekkel Végházunk6) kérkedjen sok pogány fejekkel! Az végbelieknek tartsd meg erejeket: Hogy pogány vérében mártsák fegyvereket! – Az ezer ötszázban és az negyven nyolczban Éneklé Thúry György vérszomjuzásában.

PROTESTÁNS HEGEDŐS PANASZLÓ ÉNEKE. – Tállya, 1549. – Eredeti czime: „Panasza Christusnak.“ Mind ez világnak már esze veszett, Az igazságtul eltévelyedett, Az gonoszságban el bémerülött, Az hitlenségben meggyökerezett. Im föltámadott az igazságra Az nagy Istennek boszuságára Ő Szent Fiának káromlására – Szent igéjének nagy romlására. Szent Dávid irta az zsoltár-könyvben – Az ő könyvének másodrészében – Mint tanácskoznak az népek egyben, Az kik nem hisznek az egy Istenben. Nyilván tudjátok – ne csudáljátok: Ez világ bánja az igazságot, És oltalmazza az hamisságot, Dávid erről szól, meghallgassátok! Mit agyarkodtok – ugymond – pogányok, És minden népek?… gonoszt gondoltok? Földi királyok mit tanácskoztok?… Az Isten ellen föltámadtatok! Hatalmas urak és fejedelmek, Papok, püspökök, és szerzetesek Az Krisztus ellen mind öszvegyültek És az tanácsban illyet végeztek: Rontsuk el – ugymond – minden kötelét, Vessük el rólunk minden erejét, És ne fogadjuk semmi beszédét, Semmivé tegyük minden törvényét! – Itt az Szent Dávid ím megjelenti: Hogy az hitlen nép Krisztust nem veszi, Semmi beszédét hogy nem böcsülli – De mindenképen inkább üldözi. Ez volt Krisztusnak ő szöröncséje: Ez világ őtet hogy nem kedvelte, Heródes király soká kergette, Annas Kaifás megölettette. Nagy bátorsága ez ez világnak: Hogy az Ur Krisztust mondja csalárdnak, Jámbor szolgáit mind árulóknak – Kik Szent-Irásból igazat mondnak. Álnok tanácsot de kik végeztek: Az igazságot ki nem vesztitek! Nagy szegénségben fejenként estek – Im az Szent Dávid megmondja nektek. Mennyből Istentől megcsufoltattok: Tanácsotokban megbolondultok, Isten haragját ti meglátjátok – Röttenetes lesz nagy kinvallástok! Simeon mondja az Krisztust jegynek Kit nagy-sokképen igen ellenznek, Kiben az hivek mind megépülnek, Az hitetlenek mind megtöretnek. Óh te vak világ, Krisztust nem veszed7) Az ő szent jegyét ím nem böcsüllöd, Lám üdvösséget hirdet tenéköd Kit az Szent Dávid ím megmond néked. Sion hegyének adtam királyul, – Az Atya-Isten szól az Krisztusrul – Az én népemnek erős hadnagyul, Hogy ellenségtül legyen oltalmul. Sionnak hegye az körösztyénség Az kit háborgat nagy-sok ellenség: Lelki és testi nagy hitetlenség, Kik ellen nekünk Krisztus segitség. Az Atya-Isten királynak mondja: Mert ez világnak ő lőn oltalma, Ördög országa miatta romla; – Az kárhozatnak ellene álla. Nagy méltóságát Dávid megmondja, Istennek Fia kezdettül fogván Miként Szent Atyja őt elbocsátá Ez világ ellen azt prédikálta: Minden hatalmat az ő Szent Atyja. És ez világot kezében adta, És örökségül birnia hagyta – Mennyen és földön urrá vallotta. Ily nagy Fölséget kik nem tisztelnek, Szent-igéjének kik nem engednek: Nagy vaspőrölylyel összetöretnek – Az Isten előtt sömmié8) lesznek. Miként az cserép összetöretik: Azképen minden megtörettetik Az igaz utról ki eltávozik, Az Krisztus ellen ki törekedik. Im jól halljátok Isten haragját, Irgalmasságát, minden hatalmát, Ő Szent Fiának nagy méltóságát – Már fogadjátok Dávid tanácsát! Ébrüljetek9) föl – ugymond – királyok, Isten törvényit megtanuljátok! Urak, az földet az kik birjátok: Isten beszédjét megfogadjátok! Nagy félelemben ti szolgáljátok, És szent életben ti vígadjatok, Az igazságot oltalmazzátok – Ő szentegyházát föltápláljátok! Ő Szent Fiában gyönyörködjetek, Nagy szeretettel benne higyjetek, Szent igéjében ékeskedjetek, Az Isten népét ti őrizzétek! – Hogyha ekképen nem cselekesztek, Az igaz utról eltévelyedtek, Isten haragját fölgörjesztitek: Megemésztettek, és mind elvesztek! Boldogok lesztek, ha szót fogadtok: Hogyha Krisztusban ti megújultok; Minden gonosztul megszabadlutok: Hogyha Krisztusban igazán biztok. Ez kiket10) mondék, Szent Dávid mondá; Szent Lélek által mindennek mondá: Hogy az Istennek Fiát imádja – Az hitlenséget minden elhagyja! Nagy hitlenségben mindazok élnek Az kik Rómátul, pápátul függnek: Mind bálványistent azok tisztelnek – Kik az Krisztusban meg nem épülnek.11) Pápa hatalma az mig regnála: Ördög asztaga meggazdagúla, Ez széles világ vakságban juta – Krisztus Jézustól mert elszakada. Az bibliának nem vala hire Az breviárnak12) nagy sok kenyere, Mind az papokat ez eléltette: Az Krisztus Jézust egy sem hirdette! De Luther Márton kárt tén pápának: Hogy megjelenté vétkét Rómának, És elhirdeté mind ez világnak: Immár nincs haszna az sok bucsuknak! – Az aranykaput mikor megnyitá: Mind ez világot hozzája hajtá, Kintul és büntül mind megoldozá, Sok ország kincsét ő bétakará.13) Már mint Heródes megháborodék Mikor Betlemben14) Krisztus születék, Minden szerzése megtántorodék: Mert álnoksága mind kijelenék.15) Minden szerzését Isten megrontá: Ő Szent Fölsége mert nem plántálá, Mind gyökerestül el kiszakgatja – Mint Urunk Jézus régen megmondta. Ez azért oka az nagy romlásnak El béjövése az pogánságnak, Nagy pusztulása az klastromoknak: Véget vet Isten az sok bálvánnak!16) – De vegyük elő az szent bibliát, Reánk ne várjuk Isten ostorát; Abban17) meglátjuk szent akaratját, Irgalmasságát, minden haragját. Te magyar nemzet, ha fel nem ébrülsz, Az Ur Jézusban ha meg nem épülsz, Szent igéjével ha meg nem szépülsz: Maradásodnak, higyjed, nem örülsz! Várad! nagy kárt téssz mind ez országnak Hogy véget nem vetsz az sok vakságnak! Csak zabot pállaszsz az nagy érczlónak: Hiszem az Istent állíttod vaknak!18) Óh igen féltem, az török császár: Meg ne nyargalná Szent-László lovát!19) Fogva ne vinné sok kövér papját Az kik kerengik szép koporsóját!20) Mit pironkodtok váradi papok? Az kövérségtül fénlik nyakatok! Nem kell Istennek ti zsolozsmátok, Misemondástok, és kiáltástok. Szent László fejét ti imádjátok Szépen ezüstben befoglaltátok;21) Olaj az teste, mind azt mondjátok – Ezzel az nép közt ti komplárkodtok. Az Krisztus teste olajjá nem vált Idvösségünkre ki nekünk használt, De az körösztfán ugyan megszáradt – Ezzel fizeté mi bűnünk árát. – Nyilván látjátok Isten haragját Mind ez világon boszuállását: Mert nem tiszteljük az Isten Fiát, Ő Szent Fiának vére hullását. Az szerzetesek kik ezt nem tudják: Az Luther Mártont csak szidalmazzák, Az jámborokat csak háborgatják – Nagy vakságokat mert ők nem látják! Az Jeruzsálem példátok volna: Tudós papokkal ki rakva vala, Isten törvénye kezekben vala – De az Krisztusért ám mind elromla! Azért nagy urak, ám meglátjátok: Az siketséggel ti mit használtok! Az Isten mit mond nem fogadjátok, Az Szent Dávidról ha nem tanultok. Keresztyén nevet sokan viseltek: De ez világnak csak hizelkedtek, Az gazdagságért mindent mieltek,22) Isten beszédét nem tisztelitek. De meglátjátok miképen jártok, Itélet napján melly kárt vallotok, Az hivatalban kik el nem jártok – Az jámborokat háborgatjátok. Az kiket mondék: senki ne bánja, De minden ember magát meglássa, Álnok tanácsát minden elhagyja Az ki az Krisztust Urának vallja! – Tállyán ez kele új esztendőben Ezer ötszázban negyvenkilenczben, Hogy fölébrüljön minden Istenben – Senki ne éljen már tévölygésben!

INTŐ ÉNEK A MAGYAROKHOZ. – 1550. – (Töredék „Moises és Jósue hadáról az Amalek ellen“ czimü hosszabb hegedős-énekből.) . . . . . . . . . . . . . . . Az Moises mikoron hegyre följuta Kezde akkor szépen imádkoznia: Meddig az ő kezeit fenntarthatta Győzödelem addig zsidóké vala. . . . . . . . . . . . . . . . Az ő karja mihelyt elfáradt vala, Imádsága mikor lassúdik vala: Győzödelem Amalechnek áll vala. – Soha eddig nem akartuk érteni Könyörgéssel nem tudtunk elindulni, Viadalhoz ha akartunk készülni: Szitok, átok volt igyünknek kezdeti. De nem ögyéb most is ennek az oka Hogy szöröncsénk nincsen soha az hadban: Mert nem tudunk akkor imádkoznia, Ugy indulunk: jer rá az bestiára! Az szent Moisesnek könyörgése szerént Esedezzünk Istenhez szivünk szerént: Jó szerencsét engedné kedvünk szerént – Győzedelmet ellenségen vehetnénk! . . . . . . . . . . . . . . . Az fogadást kit tőn Isten Moisesnek: Veszedelmére járna Amalechnek, Azt elvégezte akkor zsidó népnek Kit Moises ajánla Jósuvének. Mennyi romlás mostani időben is Lészen az kit merre látunk, hallunk is! Isten hatalmából vagynak ezek is: De nem értjük, mert eltévedt eszünk is. Ezen is vagyon Istennek hatalma: Egy országot más ellen föltámasztja, Benne való népet megsanyargatja – Őtet hogy megismérjék, azt akarja. Oly igen megveré régen zsidókat, Elpusztítá az ő szép országokat, Tartja most is ugyan mint bujdosókat Nem hagy birni nekiek országokat. Poklul23) járának az szegény czigányok – Nem tudom ha Egyptom-e országok? – Tudom otthon voltanak hatalmasok; Isten veszté, – marada csak sátorok. Ég alatt valának nagy nemes népek Kik neveztetének az görögöknek, Ez világon kedves vala ő nevek… Kérdenélek: ezek mind hova lőnek? Romlának meg nagy hatalmasságokban Mikor négyszáz (után) ötvenháromban Irnak vala Úr születése után: Mahumetnek esék birodalmában. De nem sok idővel ennekelőtte Kevély Szerecsenországnak lőn vége; Irnak vala akkor ennyi időben: Másfélezer tizenkét esztendőben. Óh mennyi országok mostan is vannak Régtül fogván mely népek kit birtanak: Más idegen nép előtt elfuttanak – Gonoszul lett vége ő országoknak. Mely országnak most veszedelmét mondjuk, Végezeti lett az miképen halljuk; Istennek hatalmának ezt mi valljuk – Nem emberi akaratból ezt várjuk. Istennek hatalma – ezt minden higyje – Magyarország hogy esék mi kezünkben; Pogányok valánk az régi időben, De az Isten hoza ily szerencsére. Nekünk ez országot megszabadítá Csudaképen, ha ki ezt megmondhatná, Magyar krónikában ezt megtalálná – Hogy Istentül vagyon, ingyen sem24) mondja. Urnak mennyben menésének utánna Négyszáz egy esztendő mikoron vala Jó Magyarországban magyar nép szálla…25) Kit elhagyok – erről sok beszéd volna! Mely nagy veszedelmet reánk ereszte Ur Isten, ezalatt oly embert szerze Nagy romlásokat hogy ő megjelentse – Háladatlanságot bennünk megfeddje. Igen félek keresztyének én azon: Az szüketség26) hogy valamit ne hozzon! Mint Amalech: országunk ugy ne járjon, – Jól látjátok az pogány köztünk vagyon. Elein valánk bálványimádásban: Most Istennek nagy irgalmasságában;27) Törökök vagynak noha most vakságban: Az Szent Lélek hozhatja igazságban! Sőt ha mostan vannak nagy gonoszságban: Fordithatja Isten jó gondolatban, Lehetnek ők isteni imádásban, Ezt igy értem: Krisztustul ez mondásban. Vaj mely nagy hatalmas Embernek Fia: Kövekből is hogy ő fölállathatja Ábrahámnak fiait, támaszthatja Istennek hatalma, – minden azt tudja. – Megveted magyar nép Isten mondását? Nem kedvelled az ő jóakarását? Elveted-e miként egy rothadt almát?… Lesz oly ember ki érti ennek hasznát! Kérlek én tiktöket hív keresztyének: Az egy állhatatosságban legyetök, Gondját Istennek rólatok higyjétök – Mint ez históriából megértétek. Rátok törnek most is az hitetlenek Boszut felőlök28) nagy-sokat szenvedtek, Igazságban nem hagynak békét nektek – Békességgel vajha azt eltürnétek! Istennek hatalma őket megrontja, Boszuállást csak ő reá hagyhatna: Mind az Amalech népe ám mint jára Igaz utban zsidókat mert bolygatá. Sok népeket megrontott az Ur Isten Boszuságot kik töttek az híveken, Meghigyjétek, most is azon29) az Isten – Csak hínátok mellétek igaz hitben! Távoztassa kérjük ő szent Fölségét, Ellenségnek ő gonosz dühösségét; Dicsérhessük ebben ő szent Fölségét, Tanulhassuk békével szent igéjét. Viselje gondunkat mi életünkben, Országunkat tekintse szükségünkben, Oltalmazzon ez földön életünkben, Mondhassuk ő neki: úgy légyen! Ámen. – Messzebb nem viheté ennek értelmét Az időnek hogy látá rövidségét; Igyen jegyzé mostan ennek idejét: Ezerötszáz ötvenben végeztetett.

SZEGEDI VESZEDELEM. – Vitézi ének 1552-ből. – Boldog vala az az idő Tamásin Mikor voltunk az köveknek hányásin, – Örvendett ott kiki fegyverfogásin: De még jobban az vadaknak hullásin. Ettünk, ittunk, csak danultunk, Vigadtunk. Menj el tehát Benedek szomorú császárhoz, Mondd szolgálatunkat, borúlj lábaihoz, – Hogy küldjön követet Szolimán császárhoz: Küldjön segitséget bús Szeged várához!

HEGEDŐS-ÉNEK A KENYÉRMEZEI DIADALRÓL. Irta 1569-ben Temesvári István deák, Telegden. Eredeti czíme: „Históriás ének az jeles győzedelemről, mint verte meg Mátyás király üdöjében Báthori István erdéli vajda a király hadával és az erdéli és magyarországi hadával az Alibéget hatvanezer törökkel Erdélbe a Kenyérmezőjén, mikoron irnának 1479. Szent Kálmán napján.“ „Az Cyrusnak nótájára.“ Jó Magyarországnak multa napjáról És ő benne való hatalmas urakról, Tudom hallottatok gyakran királyokról: De ím én is szóllok két urakról! Azért hallgassátok, ím én megbeszélem Jó Báthori István a Kenyérmezőjén Az ő szomszédjával jó Kinizsi Pállal Mely jó szerencsével vítt meg Alibéggel! Hogy irnának ezer négyszáz és nyolczvanban Az Úr Jézus Krisztus születése után Jó Báthori István az Erdélyországban Vajda vala akkor oly nagy jámborságban. Ugyan azon üdő folyásában vala Vitéz Kinizsi Pál az Vég-Temesvárba, Király után vala ott az ispánságban32) Hire vala neki nagy-sok tartományban. Ezen esztendőben Szenderő várában Számtalan sok török gyülni kezdett vala, De ez gyülésének oka hogy mi volna: Sem magyar sem egyébféle nem tudja vala. De hogy lassan-lassan ennek az ő hire Nevekedni kezde, a királyhoz ére: Ottan Mátyás király alföldre izene – A Kinizsi Pálnak hadja készen lönne! Azon követektől az Erdélyországnak Főkapitányának: Báthori Istvánnak Király parancsolá mint hív szolgájának, Hogy mind éjjel-nappal erőssen vigyázna. Nyughatatlan király ez hirnek hallásán, Jó Báthori Istvánt a Kinizsi Pállal Inti és oktatja sok követek által: Hogy készen lönnének minden bátorságban! Mert a török – ugymond – nagy-sok néppel vagyon, Rövid idő mulván jó Magyarországon Dúlást, rablást akar tenni várasinkon – Kinek tü ellene álljatok jó móddal! Gyakor helyen nektek ő közettek legyen Egy kém haza jöjjen, másik ottan menjen, Kik meglássák török szándékát: mi legyen? Hogy álnokságtól a nép ne röttegjen!… Az két jeles urak a király beszédét Mihelyen meghallák az ő izenését: Mindenfelé ottan küldének kémeket Kik megkémlenéjek33) jól a törökeket. Mindketten az urak nagy szép seregeket Kezdenek azonban gyűjteni sok népet, Kikkel az rablástól ő birodalmokat Megtarthatnák épen a szegény községet. Íme azonközben kémek megjutának Az Erdélyországban Báthori Istvánnak, És Vég-Temesvárban jó Kinizsi Pálnak Megbeszéllék török szándéka mi volna… Most – ugymond – Alibég ékes seregével Által kezdett kelni Dunán ő népével, Az Erdélyországnak nagy veszedelmére, Hatvanezer néppel – indult sietséggel! Ez hir már mindkét ur tudtára vala; Jó Báthori István az Erdélyországban Oly nagy sietséggel ő tartományában Zsoldot kiáltata az Erdélyországban. A kéncses Erdélynek ő tartományában34) Székel, magyar, szász, és oláh lakik abban, Kikből nagy szép hadat jó Báthori István A törökek ellen nagy-hamar támaszta. Bővséges éléssel táborát megtölteté, És hadi szörszámmal megerősiteté, Ellenség jövését semminek nem vélé – A szegény községet nagy rablástól félté. Ime azonközben tevék neki hirré: Az ő birtokára hogy Alibég jönne, Oly nagyszámu néppel, Erdélyre sietne – Ingyen35) majd Erdélynek határára érne. Azért gyorsasággal, és nagy-bátor szűvel Török eleibe vajda ő népével Indula táborból, mégyen sietséggel: Mert hallja, hogy török jőne sebességgel. Azonközben pedig az Vég-Temesvárnak Az ő ispánjának: jó Kinizsi Pálnak Izene Báthori mint jó szomszédjának: Oltalmára jőne az Erdélyországnak! „Siess – ugymond – kérlek, mint jó szomszédomat, Szomorú rabságtól én birodalmamat Oltalmazzuk (hüven) mü tartományunkat, Földre mind levágjuk itt a pogánokat! Ime béindultak most a mü földünkbe, A mi ellenségünk oly nagy kövélységben, Kiket az Ur Isten ada mü kezünkben – És leveri őket itt a mü földünkben. Én innét népemmel, oly nagy sebességgel Eleikbe megyek én minden örömmel; Kérlek, te is indulj utánnok népeddel: Közbe vegyük őket a mü seregünkkel. Erre igen kérlek, hogy nagy gondod légyen: A mi viadalmunk ilyenmódon légyen, A pogán-ellenség mü kezünkben essen – Hogy mü seregünktől igy ő megröttenjen. Ezt ha művelendjük: én bizonynyal hiszem, Hogy a diadalom mü kezünkben leszen, Ez fertelmes népben36) haza egy sem megyen – Koporsójok nekik a mü földünk legyen!“ – Vitéz Kinizsi Pál hogy e dolgot érté: Az ő szép seregét ottan elkészítté; Ezt Alibég ingyen eszébe sem vövé, Hátul hogy ellenség volna, azt nem vélé. Azért az Kinizsi népe távoly földen Igen szép sereggel török után mégyen, Azonközben török az erdéli földen Égetést, dúlást, és nagy rabolást tészen. Röttenetességgel a szép várasokat Dulják és égetik mind a szép falukat, Nagy-bizvást rabolják a bennevalókat: Mert nem látnak sehol ellenek-állókat: Gyula-Fejérvárig mind felgyargalának,37) Mindent eldulának és elpusztítának, Nagy-sok nyereséggel hogy megrakodának – Legottan nagy-bizvást visszafordulának. Jó Báthori István az ő seregével Hátol ő utánok mégyen merészséggel, De nem akar élni vakmerőséggel: Azért Kinizsi Pált várja ő népével. Azonközben török egy falura ére Mely a mező középen áll: Kenyérre, Melytől neveztetik Kenyérmezőnek – Ott lőn szállások mind a törökeknek. Egy egész méföldet mező szélessége Tart, kit jobbkéz felől az Marosnak vize Mos, és balkéz felöl vagyon magas hegye; – És igen szép sík, mezőnek földe. Itt megérté török, hogy Báthori volna Igen szép sereggel csak közel hallgatna Egy szép váraskában, kinek neve vala Szász-Sebes; hozzájok két mélföldnyi volna. Azért ezt végezte Alibég urakkal: Hogy el ne menjenek mindjárást prédával, Hanem ők előszer Báthori Istvánnal Megvínának szömbe ott a magyarokkal. Ugyanezen dolgot jó Báthori István Megértötte vala az ő kémnek által; Azért mind a két fél ott közakarattal Reggel a mezőre szállának nagy haddal. A mezőn egymástól nem távoly ülének, Három óráiglan táborokban lőnek, Ott egymás seregét elnőzék38) szemlélék, Az ő seregeket szépen elrendelék. Seregekben vajda rendelvén ő népét Mindennek meghagyja, hogy az Isten nevét Térden állván minden kérné segitségét: Hogy a pogán-kézből mentené ki népét! Sőt azt is meghagyja vajda ő népének, Hogy minden39) valami keveset önnének, Kivel ő testeket erősíthetnéjek – Hogy vigabban onthatnák ellenség vérét. Étel után ottan mindnyájan az hősek Egymásnak nagy-vígan ám megesküének: Hogy ők mindhalálig egymás mellett lésznek – Egymást megápolván40) megerősödének. Ottan vajda népét elöve41) szólítá, Kiknek nagy felszóval ilyenmódon szóla: „Szerette vitézim, készüljetek hozzá – És nagy bátorsággal menjünk pogánokra! Nagy-sok népek vagynak – ugymond – ez világban, Kik gyakorta másért vínak igen bátran; Más jószága mellett nevet az világon Keresnek magoknak azok minden módon. Mü nem másért vivunk, hanem mümagunkért, A mü jószágunknak megmaradásáért: Édes gyermekünkért, és felesegünkért, Atyánkfiainkért, és mü marháinkért. Im látjátok az nép mely igen kövélyen A mü jószágunkkal megrakodva mégyen, Számtalan sok népet az rabságra viszen – Nagy kegyetlenséget nemzetönken teszen. Nemcsak külső népek az ő jószágokkal42) Vitetnek (el) töllek minden marhájokkal: De a mü gyermekink ő édes anyjokkal Rabságra vitetnek minden marháinkkal. Szüzek, szép leányok, szép kisded gyermekek, Vélek egyetemben szép tisztes szömélyek; Kiket ha engedünk, békével elvisznek – Nagy keserüségben mindhalálig élnek. Mi atyánkfiait a pogán törökek Nem halálra viszik, bizonynyal higyjétek, Mert talám könnyebben azt elszenvedhetnék – De halálig való rabságra vitetnek! Keserűség miatt meg nem beszélhetem Mely kegyetlenséget a szegény szüzeken És azokkal együtt az asszon-népeken Ez jövendő éjjel tésznek szegényeken. De hogy az ne legyen: készüljetek hozzá! Ne hagyjuk ezeket élnie holnapra!… Hanem az mü szablyánk konczról konczra hányja, Még ma ez mezőben mind fogytig levágja. Ő sokaságokat tü ne gondoljátok: Mert sokkal, kevesen ti vínia tudtok; Ellenségnek soha hátat nem adtatok – Gyakran törekeknek nyakokon jártatok. Nagy-bátor szüvetek lám tünektek vagyon, A mellett erőtek győzhetetlen vagyon; Bizzatok Krisztusban!… Minden fegyvert fogjon Az jelt mikor hallja: ottan előálljon! Csak egy óra mulva, bizonynyal higyjétek Amaz nagy Kinizsi Pállal az vitézek Segítségre jőnek mellénk szép seregek: Azért müellenünk nem állhatnak ezek. Azért magatokban ezt eltekéljétek: Hogy mindhaláliglan e fertelmes népet Egyaránt vágjátok pogán törökeket, – Istennek adjátok a tü neveteket. Bizonynyal higyjétek, hogy én jelen leszek, Minden ügyetekben hogy én jelen leszek; Vagy ez nap veletek győzedelmet veszek: Avvagy az Krisztusnak vendége én leszek!“ Hogy e beszédet az vajda elvégezte: Az egész nép őtet, hogy jelt adna, kérte Minden vitéz urnak hivségét jelenté43), Az vajda beszédét az sereg dicséré. Azért gyorsasággal az vajda ő népét, Elrendelé szépen és bölcsen seregét: Négy felé választá ott ő minden népét Hogy könnyebben megtolhatná ellenségét. Miért hogy44) négyféle nép vala táborban: Magyar, székely, szász, és oláh vala abban; Jobbkéz felől vajda szászokat állatta – Az Maros folyása felöl őket hagyja. Melléjek szászoknak oláhokat ada, Az önnen-seregét közübben45) állatá, Balfelől melléje a székelyt állatá; Hátol igen erős álló sereg46) vala. Másfelől törökek az ő seregeket Ők is kiszélleszték minden erejeket; De a préda környül sok fegyvereseket Rendeltenek vala nagy szép seregeket. … Immár hogy mind a két fél elkészült volna: Egyberohanának nagy sivalkodással; Dobok és trombiták zengnek ropogással – Nagy-erősen víni kezdének egymással. Alibégnek egyik serege indula Oly nagy rikoltással jobbkézre szakada; Ottan ő lovokat téríték szászokra – Jutának mindkét fél az Maros partjára. Ott nagy emberséget a szászok tevének: Mert sokat pogánban gyorsan leverének, Az viz mellett erős viadalt tevének – De törökek mellé ám sokan jövének. Kiknek rohanásokat az jámbor szászok – Miért hogy kevesebb vala az ő számok – El nem szenvedhették; (azért) az ő hadok Ottan hátat ada… lőn nyomorúságok. Sokan ő közűlek ott levágatának, Az ellenség miatt sokan meghalának; És miért hogy hátra ők nem futhatának: Az Maros vizébe sokan borulának. A többi pediglen, kik szaladhatának, Az oláhok közé nagy-gyorsan futának. Kikkel együtt pogánokra arczul állának – Nagy vakmerőséggel reájok rohanának. Ottan az oláhok, szászok, törökekben Csak gyorsan nagy-sokat keverének vérben; Sokat ő közűlök ott mind levágának, – Ám béugratának lovakkal üzésben… Azonközben pedig, hogy ezek itt vínak: Balkéz felől a székely is igen forgódik; Az hadnak két szárnya erősen harczolnak – Mindkét felől akkor sokan elhullának. Mikor hadnak szárnya ellenség sokságát Meg nem állhatná az ő ostromlását: Ottan a közepire veszi vala magát, Hogy bizvást vághatná ott a pogánokat. Harczon mindkét félben sokan elhullának, Törökök szászokban sokat levágának, És az oláhokban sokan meghalának – Mind vérré vált vala vize a Marosnak! A fegyveres népet vajda azonközben A mely önmagánál vala a középben: Ám előbb47) indítá török eleibe… Itt halld meg, mely dolog lőn egy történetbe!48) Fegyveres nép előtt a vajda áll vala Rohanni törökre egyszesmind49) akara: Ő jó lovát ott megsarkantyuzva – Lovastól egyszersmind földre esett vala. Mihelt a vitézek ezt eszekben vévék: Pokol-szerencsének jelének itélék; Hogy visszatérnének – vajdát arra inték, Avvagy hogy az hegyre felfutnának, kérék. Báthori felkelvén nekiek felele: „Gonosz szerencsének ezt senki ne vélje! Mert ki hadakozik Istennek nevében: Semmi gonoszszára nem lehet éltében. A dolgon vitézek meg ne röttenjetek! Az Isten müvelünk lészen, meghigyjétek; Mostan bátor szüvvel engem kövessetek – A mit tü éntőlem láttok, azt tegyétek!“ Miglen ezt mondá, oly nagy sietséggel Rohana törökre; ottan merészséggel Bátorítá népét, hogy az ellenséggel Erőssen vínának véle törökekkel. Az ő rohanását törökek serege El nem szenvedheté Alibégnek népe; De nagy gyorsasággal ottan visszatére – Az bégnek hirével hogy ez dolog lönne. Bég négy szép sereget egyszersmind indítta, Kivel vajda népét földre lerontaná; Derék viadaltól az hadnak két szárnya Ám ottan megszünék, had középre szálla. Az egész sokaság mind középre futa, Röttenetességgel egymással ott viva; Hat sebekkel akkor István vajda Lovával egyemben megsebhetett50) vala. Itt az magyarokat török közben fogá: Azért az viadal itt igen nagy vala, Pogán törökekben számtalan meghala – Kiknek ő helyekbe meg más sereg álla. Azonközben pedig, hogy itt harczolnának, És mind a két félben sokan hullanának: Nagy-sok jó vitézek a Kinizsi Pállal Vég-Temesvár felől jőnek gyorsasággal. Az jó Kinizsi Pál nagy-szép seregekkel Erdélybe beére alföldi hősekkel; Mihelyen meglátá hogy az ellenséggel Jó Báthori István vína merészséggel: Jézust kiáltata, – törökre indula, Oly nagy sebességgel reájok rohana, Hátol törökeket kegyetlenül vágja, Számtalan töröket gyorsan lehullata. Török önmagában már elhitte vala Hogy a magyarokat ő ott mind levágja, És az győzedelem ő nálla maradna: De mihelyen hátol Kinizsi Pált látá Ali bég azonnal ott megröttent vala – Mert jó vitézségét Pálnak tudja vala; Ottan törökeknek serege megbomla, És az ő sok számok küssebbedik vala. A Kinizsi Pál vala itt szintén ollyan Mint sivó, ordító, kegyetlen oroszlán; Valahová téröl: hátat ád a pogán – Két élestőr vala neki az oldalán. Igen serény vala ő minden dolgában, Telhetetlen, pogán-vére ontásában; Oly nagy rikoltással ő vala a hadban: Hogy megröttenének pogánok táborban. Legottan Kinizsi Pál eszében vövé Hogy a diadalom lönne keresztyéneké, Kezde szágoldani István vajda felé – Ellenség előtte álla ott kétfelé. Vajda seregéhez hogy már jutott vala, Felszóval kiálta, és ekképpen szóla: „Szerető szomszédom, jó Báthori István! Felelj meg énnekem: vagyok Kinizsi Pál! Valahon te most vagy, jelents meg énnekem – Ez a Kinizsi: elgyöve! azvagy jelents meg énnekem51): Ez a Kinizsi, kinek a te élted Nagy vigasságára volt mindenkor élted.“ – Inkább ellenségnek eltágulásából Hogynem Kinizsinek ő kiáltásából Vajda ám eszébe vövé harczolásból Hogy Kinizsi jelen volna viadalban. Noha sok sebekkel (vajda) bágyadt vala, Mindazáltal testek közzül igy szól vala: „Szerető szomszédom, imhol vagyok!“ – monda – Ottan vajda mellé Kinizsi indula. Vajda környül töröket leverte, Az néppel vajdát haláltól megmenté, Nagy-szép intésekkel népet erősíté – Arczról törökökre megtéríté. Veszedelmet török hogy kétfelől érté: Ottan ő seregét az hegyre téríté, Hogy megmaradhatna hegyen, ő azt vélé – És a prédás tábort ottan elfelejté. Futnak nagy-erőssen törökek az hegyre, Utánok magyarok, vágják őket földre; Vitéz magyaroknak az Isten téríte Ékes diadalmat, gazdag nyereséggel… Mind egész nap őket erőssen kergeték, Hegyen, völgyen, erdőn, sikon igen ölék, Mindenfelé pogánt ők el-kiszéleszték – Ekképpen magyarok pogánt ott megverték. Sok számtalan török csak az hegyen vesze, Egész harmadnapig, kiket a föld népe Tétova kergete, gyakor helyen öle – Sokat búdosásban éhség megemészte. Csak keveset bennek elfogtanak vala, Kikre törökek közt nagy tekintet vala, Kiknek saczczolása52) sokat teszen vala – A többit mind földre ők levágták vala. Alibég ruháját változtatja vala, Egy pásztorhoz hegyben gyorsan bément vala, Annak kunyhajában az éjjel hált vala, Reggel jó lovára ő felfordult vala. Monda a pásztornak: menj el gyorsasággal, Báthori Istvánnak a Kinizsi Pállal Mondd meg, hogy az éjjel te gazdája voltál Vitéz Alibégnek te jól gazdálkodtál! Ottan az Alibég onnét elszágolda, Haláltól, fogságtól ő megszabadula, Törökországban ő maga bészágulda Mezítelen elszaladván béfuta – De minden ereje Erdélyben marada. Mihelt törökeket magyarok levágák: Ottan jó lovakat táborra fordíták, A török táborát azontol eldullák, Kazdag53) nyereséggel ott megrakodának. Mindjárt az foglyokat ott ők elódozák, Nagy rabságtól őket is megszabadíták, Kikkel egyetemben Istennek nagy hálát Adának vitézek, egymásnak vígadnak. Azután mindnyájan vitézek gyülének Az harcznak helyére ottan ők menének; Urak vitézekkel igen örülének, Elvégezék, hogy ott vacsorát önnének. Mert már (setét) estve vala a táborban Nem mehetnek vala onnét napvilágban, Azért a testeken oly nagy vigassággal Asztalt teríttete vitéz Kinizsi Pál. Ellenségnek teste sürőn fekszik vala, Mind az egész mezőn oly nagy-gyakor vala, Hogy egyik holttesttől elhághattál volna Másikra tizenhat futamatnyi földen… Ott azért ételhöz vitézek mindnyájan Letelepedének nagy háláadással, Ellenség-testeken ülnek vigassággal, Újítják testeket étellel itallal. Örömekben hősek isznak az jó borban Nagy-szép énekeket ő lakodalmokban54) Mondnak, és beszélik: eleink az hadban Miként ellenséggel víttak viadalban. Hősek jobban-jobban az jó borban innia Kezdének fegyverben szép tánczokat járni, Egyszersmind hangosan igen kiáltani Kezdék ott a méhsert szépen betölteni. Nagy-szépen a hősek lakozván vigadnak Külemb-külemb játékot köztek indítnak, Nagy fegyveres tánczot mezőben ők járnak Élteket Istentől kérik az uraknak. Vitéz Kinizsi Pált az hősek ott kérék, Hogy ő is tánczolna urakkal, őt inték, Megfogadá vitéz uraknak kérését – Ottan ő előttek Kinizsi felugrék. Egy nagy török testet azontul55) ragada Az ő fogaival földről felharapá Vitéz kezeivel csak hozzá sem nyula – Avval egy szép tánczot urak előtt jára. Kik ez dolgot láták: erősen csodálák Erős Herculeshez Kinizsit hasonllák, Némelyek Sámsonhoz hasonlónak mondák, – Dicsérék vitézek látván az ő dolgát. Örömekben hősek az egész étczaka Csak egy mákszömnyét is nem aludtak vala; Reggel seregével két úr indult vala – Gyula-Fejérvárban vigan mentek vala. Onnét ők küldének másnap nagy-sok népet Kik megszámlálnájak társoknak testeket, És eltemetnéjek mind egyiglen őket: Vadak-madaroknak hagynák törököket. Népek oda-jutván megszámlálták vala, Magyart törökektől külen rakták vala; Magyarok hadából nyolczezer nép hala: Pogánból mezőben harminczezer vala. A nélkűl56) az hegyen, völgyen, és erdőben Számtalan sok török vesze kergetésben. Lelének azután az Maros vizében Kétezer oláhot, szászszal egyetemben. A kik magyaroknak pártjokon valának: Azoknak népektől sirok ásatának, És föld köbelében béhomlíttatának – Ellenség testeket hagyják az vadaknak. – Jó Báthori István és az Kinizsi Pál Ekképen vivának meg a pogánokkal Bőv Kenyérmezején az Erdélyországban, Az böjtelő hónak tizenöted napján. Ezek után vajda egy szép kápolnácskát Ütközetnek helyén csináltatott vala, Önnen-költségével épüttetett vala: Kit emléközetre őutánna hagya. Budában királynak ez hogy hirével lőn: Nagy dicséreteket király Istennek tőn – Hogy ki diadalmat pogán törökeken Gyakran magyaroknak ád ellenségeken. – Ekképen az Isten a mü eleünket Igazgatta régen mü nemzetségünket; Csak bizzunk ő benne, ő most is bir münket: Megrontja bizonynyal mü ellenségünket! Támaszszon az Isten most is oly urakat Kik által megrontsa mind a pogánokat, És megszabadítsa a benne bizókat – Kezünkbe megadja a mü országunkat!… – Ezeket versekben a ki berendelte57) Temesvári István deák az ő neve, Hogy Telegden laknék scholamesterségben Ezerötszáz hatvankilencz esztendőben.

PROTESTÁNSOK ÜLDÖZÉSÉRŐL. (Töredék „Szent-János Martyromságáról“ szerzett hosszabb ének végéből.) – A XVI-ik századból. – . . . . . . . . . . Elvételét az Szent-János fejének Meghallátok Krisztus hopmesterének,58) Egy leánzó lén oka veszésének Ily jámbornak ő feje vételének. Lettek most sok Jánosok ez világra Kik igazgattatnak az boldogságra: De kevésnek most arra kivánsága – Azért rajtunk Istennek nagy haragja. Igen valljuk körösztyénnek magunkat, Jónak mondjuk szentek tanításokat, De nem szenvedhetjük ő mondásokat Mikor reánk szólnak bizonságokat! Tömlöczözik most az Krisztus hiveit Mint régen az zsidók prédikátorit; Krisztusnak drágalátos prófétáit Nem hallgatják az Istennek mondásit. Az Krisztust mint Júdás ugyan árulják – Sőt Júdásnak ócsobban űk eladják, Mert csak három pénzen is ők eladják, Kik az ő hiveit igen káromlják. Csélcsapoknak mostan kenyerek vagyon Miseüvöltőknek kenyerek vagyon, Kitül nem sokasulhatnak világon – Inkább akarják hogy lölkök vigadjon. . . . . . . . . . .

ÜLDÖZÖTT PROTESTÁNSOK ÉNEKE. – A XVI-ik századból. – Óh mint keseregnek most az körösztyének: Nincsen ő nekiek semmi békességek – Mert elhatalmaztak az sok hitetlenek. Kik az Jézus Krisztust el nem szenvedhetik, És az ő székiből őtet el levetik, Az ő érdömében hitöket nem vetik. Egy felől környűlünk az szent érdemesek, Más felől környűlünk idegen nemzetek Kiknek az Krisztusnak szolgái: nevetség! Szidalmazzák ezek az Krisztusnak nevét, Nem külömben tartják mint eretnekeket Az kik az Krisztusban vetötték hitöket. Ne hagyj azért minket te hatalmas Isten – Mert az te népednek nincsen segítsége, Nincs oltalmazója, nincsen fejedelme! Hogy megismerhesse Krisztusnak egyháza: Hogy csak te vagy neki kegyelmes Istene, És minden árváknak kegyes táplálója! Dicsértessél Atya, mindenható Isten, És az te Szent Fiad véled egyetemben, Az Szent Lélek-Isten örökkön örökké!

PROTESTÁNS MAGYAROK FOHÁSZA ISTENHEZ, JÓ FEJEDELEMÉRT. – A XVI-ik század végéről, vagy a XVII-ik elejéről. – Tekints reánk Ur Isten mi nyomoruságinkban, Mert tenálad nélkül ez gyarló világban Vagyunk csak árvaságban. Elfogytanak Ur Isten az jámbor fejedelmek, Nincs gondviselője nyomorult népednek, Oltalma seregednek. Az kik köztünk Ur Isten, mondatnak pásztoroknak: Csak szinét viselik ő hivataljoknak, – Tégedet elhagytanak. Uralkodik Ur Isten köztünk minden hamisság: Mert az tiszttartóknak kedves csak az birság – Távul ment az igazság. Azért hozzád kiáltunk – Ur Isten, légy oltalmunk, Légy pásztorunk nekünk, légy erős hadnagyunk, Légy mindenben oltalmunk! Adj minekünk Ur Isten, jámbor gondviselőket, Adj körösztyén és istenfélő birákat, Adj jámbor polgárokat! Adj ollyakat Ur Isten, kik téged szeressenek, Mind az két táblának kik őrzői lesznek, Reá gondot viselnek. Adj ollyakat Ur Isten, kik templomra, scholára59) Főgondot viselnek jámbor tanitókra Az te hiv szolgáidra! Adj minekünk Ur Isten értelmes férfiakat Kik bölcsen, eszössen viseljék magokat, Jól rendöljék dolgokat. Ne adj nekünk Ur Isten, gyermek-fejedelmeket Puha asszonyi-ember természetüeket,60) És gyermekeszüeket.61) Adj minekünk Ur Isten, igazságszeretőket Kik nem néznek ebben semmi személyöket, Semmi barátságokat. Adj ollyakat Ur Isten, kik szép ékes beszéddel Mindent végezzenek Isten szerént renddel, Ekössen szólló nyelvvel. Adj ollyakat Ur Isten, az kik szent életűek: Förtelmes bűnökben el nem merüljenek – De jó példa légyenek! Ne légyenek, Ur Isten, tobzódók, részegesek, Rút, undok paráznák, haraggal teljesek, Iregyek, kegyetlenek.62) Az kiket-adsz Ur Isten, pusztán őket ne hagyjad: Az te Szent Lölköddel szépen fölruházzad, Sok jóval koronázzad! Adj őnekik Ur Isten, mennyei bölcsességet, Adj őnekik lelki erőt, igaz hitet, Adj észt, elmét, tanácsot! Birjad nekik Ur Isten szivöket, elméjöket, Hogy mindenben követhessék Fölségedet, És az te törvényedet. Vezéreljed Ur Isten őket az igazságra: Hogy ne véthessenek ő hivataljokban, – Hiven járjanak abban! Adj őnekik Ur Isten békességes esztendőt, Adj hosszu életet – nagy jó egészséget, Adj kedves csendességet! Engedd nekik, Ur Isten, légyen kedves személyek, Az fejedelmek közt légyen tisztességek, Böcsületes beszédek.63) Lágyíts hozzánk Ur Isten az fejedelmeket is: Ne légyenek nekünk Pharahóink ők is, – Téged féljenek ők is. Adj oly szivet Ur Isten, hogy nekik engedhessünk, Hogy zúgódás nekűl nekik szolgálhassunk, Értök könyöröghessünk! Add meg nekünk Ur Isten az te Szent Fiadért Az mi közbenjáró Jézus Krisztusunkért, Az ő szent érdeméért! Dicsértessél Ur Isten – te Szent Fiaddal mennyben És te Szent Lölköddel tűlünk, egyetemben, Most és örökké, Ámen.

TÖRÖKÖK ELLEN HADAKOZÓ MAGYAR VITÉZEK FOHÁSZA. – A XVI-ik vagy XVII-ik századból. – Panaszát Ur Isten mi szegény hazánknak Hallgasd meg siralmát jó Magyarországnak! Légy szabaditója romlott házainknak,64) Sok szegény árváknak, kik hozzád kiáltnak. Az te népeidet hatalmas Ur Isten Tarts meg az hitetlen nemzetségek ellen, És tedd szerencséssé ellenségid ellen Kik most dühödtenek szegény hazánk ellen. Vedd hozzád Ur Isten sok kiáltásinkat, Az te Szent Fiadért oltalmazd utunkat, Ne nézzed Ur Isten nékünk mivoltunkat: Hanem Szent Fiadat kikért bocsátottad. Látod nagy Ur Isten mi nagy inségünket Idegenek miatt való esetünket, Mentsd ki jó Istenünk az mi nemzetünket, Az hitetleneknek ronts meg erejeket. Vagyunk Uram Isten nagy nyomorúságban, Az pogányok miatt nagy sok siralomban; Kik az te nevedért forgunk mostan hadban: Szegény néped mellett támadj fel hadunkban! Segélj meg Ur Isten dühösségek ellen, Támadj fel mellettünk, ő hatalmok ellen; Titkolt tanácsokat tölcs65) fejekre Isten Hogy te szent nevedet ismérjék meg Isten. Hatalmas bölcs Isten te indításodat Vidd véghez mibennünk elkezdett dolgunkat, Az te Szent Fiadért igyöket igazgasd – Az kik szent nevedben köték fel kardjokat. Örök, mindenható, kegyelmes Ur Isten Szentölt vitézekkel hadban voltál régen: Légy jelen, könyörgünk, mostan azok ellen Az kik káromkodnak istenséged ellen! Győzhetetlen Isten, hatalmasságodat Terjeszd ki reájok te sújtó karodat; Az pogány népeknek ronts meg hatalmokat, Az kik csak csufolják az te Szent Fiadat. Igaz, áldott Isten könyörülj mirajtunk, Kik te szent nevednek oltalmáért vivunk, Az tűled vött hitért és nevedért bajlunk, Hazánkért, árvákért, özvegyekért vivunk. Egész életünknek minden idejében Dicsérjünk mindnyájan szent gyülekezetben, Magasztaljuk neved szent éneklésekben – Örök Isten, csak légy velünk mi igyünkben!

KÁTAI MIHÁLY SÍRFELIRATA. – 1606. – Én Kátai Mihály világnak nagy példa Az Epicurusnak voltam tanitványa, Sardanapálusnak követője s társa, Bachusnak, Vénusnak, Voluptasnak fia. Az Istennek nevét nyilván káromlottam, Mulandó jószágért hitem megtagadtam, Ellenségnek hazám s nemzetem eladtam – Velem jól tett uram méreggel itattam. Az élő Istennek olvastam könyvéből Hogy ha ki elhinné66) magát, haragjából Nyakra-főre jőne le az uraságból: De ezt csak gúnyoltam nagy kevélységemből. Azért mindezt világ rajtam tapasztalja: Hogy szent s igaz légyen az Istennek szava; A mit érdemlettem ihol azt megadta: Itt nyugszom, vagdalva diribről-darabra!

NAGY PÉTER BÖRTÖN-ÉNEKE. Sárvárott, 1606-ban. Engem az szerencse mast próbára vetett Sima tengölyérül nyakra leeresztett, Világ csudájára vélem, hogy engem tett – Ily veszedelemre engemet eresztett. Nincsen ez világon oly jó bölcs katona Az ki gonosz társhoz önnönmagát adja, Hogy sok elvett prédát ő ki nem okádna – Végre gyalázattal világbul kimulna. Nem szánja szegénynek, gazdagnak marháját, Gyakorta megássa koldúsnak is házát, Soha nem kéméli az urak majorját, – Tolvaj megkerüli polgár istállóját. Azonban azt tudja, hogy szerencse dolga: Utána futva megy undok gyalázatja; Bujdosás ő dolga, maga is jól tudja – De sok latorságát ő el nem hagyhatja. Gondolom, én valék ilyen állapotban, Erős, gyors, fiatal, ifjúi voltomban, Csintalan, nedénges minden útaimban – Enyveskezü valék széjjelbujdostomban. Jaj gonosz szerencse miért csalál engem?! Ugyan megbódítád én ifjúi elmém; Csak ez darab földet szüntelen kerültem: Azonban tömlöczbe heverésben estem. Pironkodhatom már, hogy ily gyalázatban Egynihány nap éltem az vörös toronyban; Látom senki sem szán, vagyok ily nagy búban – Bűneimért lészek már nagyobb kinokban. Engem ez világon tartnak főtolvajnak, Tudom hogy mondanak huzónak-vonyónak, Minden tolvajoknak hires gazdájának – Vélem, hogy utánam főebbek támadnak. Törvényre vonának sok jó főemberek, Előszólítanak ime látom ezek; Iminnend-amonnand sok levél érkezik – Kiért az én szivem nagy bánatban esik. Engem itélének hóhér fegyverére, Azután testemet sárvári kerékre; Magam is jól tudom, méltó vagyok erre… Isten, viselj gondot én szegény lölkömre! Régi jó barátim kérlek az Istenért Jámborul éljetek az Jézus nevéért! Kik prédát szerettek, nyilván elhigyjétek: Kerékre, pallosra, kötélre szert tesztek! Siralmas óhajtást néked Uram! nyújtok, Tudom hogy különben én meg nem újulok; Országodban veled vígadozni fogok – Mikor szemed előtt arczul leborulok. Sörkenj föl én lölköm, az Úr veled vagyon! Énekölj én lölköm az Úr előtt nagyon, Hogy könyörgésedre dicsőséget adjon, Téged országában hamar bébocsásson. Zokog az én lölköm számtalan bűnömért: Mint tolvaj keresztfán undok vétkeiért; Uram téged kérlek az te érdemedért: Ne vess az pokolra förtelmességemért! Itt vetettél engem, tudom gyalázatra, Tagjaimat adád különbféle kinra: Nem félek haláltul, bátran megyek arra – Nyakamat kinyújtom hóhér pallosára. Légyen nagy dicsőség neked óh Jehova Tengernek, és mennynek, földnek drága Ura, Az ki gondot visel szegény szolgájára: Lölkömet is ne vesd pokolnak kinjára! Igazán megmondom: az ki jámborul él Sem mezőn, városon, falun – sohul sem fél; Istennek áldása röpül reá mennybül – Holta után aztán örökkén Úrral él. Férfiak, asszonyok, szüzek szép virágok, Széjjel imitt-amott ti az kik bujdostok, Bölcsőben feküvő gyönge liliomok: Az Jézus nevéért ti megbocsássatok! Isten oltalmazzon titeket ezektül! Mert én nem függöttem soha az vénektül; El ne szakadjatok Isten igéjétül, Tanácsot kérjetek csak az Szent Lélektül. – Ezeket leirám keserüségemben, Sárvári tömlöczben vagyok könyörgésben, Az egy ezer hatszáz és hat esztendőben Az bőjtmás havának második hetében. Nagy Péter én nevem, versfejek mutatják, Én életem renddel előtökben adják; Valakik magokat rosz életre adják – Gonoszul elvesznek, magok is jól tudják.

BETHLEN GÁBOR. („Gabriel Princeps Transsylvaniae.“) – A XVII-ik század első feléből. – Az magyar nemzetnek S az körösztyénségnek Én vagyok Gedeona, Sok fejedelmeknek És minden rendeknek Függ rám szeme világa: Süveg emeléssel Tisztességes füllel Jámbor, nevemet hallja. Astyáges régenten Ágyában feküvén Illyen álmot látott volt: Hogy szép leányának Mándane asszonynak Ágyékából szőllő nőtt, Kinek szép árnyéka Egész Ázsiára Messze földre elhatott. Szivében félelmes Astyáges álmátul Igen is megrettene: Hogy leánya fiát Maga unokáját Veszteni igyekeze, Kit lám az nagy Isten Jövendő üdőben Királylyá helyheztette. Ha Cyrus országát Királyi hatalmát Szőllőlugos példázta, Ki az nagy Persiát S mind az két Ázsiát Árnyékával béfogta: Igy születésemet S nagy herczegségemet Nem vakszerencse adta! Dávidot az Isten Nagy veszedelmekben Kegyessen megtartotta, Serény vitézséggel Okos bölcsességgel Ott megajándékozta, Izráel országát Saul koronáját Lám végre neki adta. Régi magyaroknak Jeles királyoknak Én is nyomdokit nyomom, Hunyadi Jánosnak Amaz nagy hadnagynak Bátorságát én birom, És az Attillának Két élű pallosát Oldalamon hordozom. Egész napkeletnek, Napnyugoti résznek Félelmire én vagyok; Az föld is megrendül Sok fül hirrel csendül: Ha trombitát fujatok, – Sok diadalmakkal Szerencsés csatákkal Kit megbizonyíthatok. Ferdinánd császárnak Sok számú hadának Sokszor gátot csináltam, Tompérnak67) Bucconak68) Sok német uraknak Holtokig hadakoztam, Kiknek halálával Az nagy iga alól Nemzetemet föloldtam. Az Hunyadi Mátyást Amaz magyar királyt Az németek mint félték: Az bécsi asszonyok Siró gyermekjeket Mátyással ijesztgették; Engem sem kivánnak Valakik karomnak Erejét megismerték! Emlékezetemre S nagy dicséretemre Az lészen az jutalmam: Hogy királyi székben Pozsonyi gyülésben Közvox-úl választattam;69) Melyre én magamat Minden érdem alatt Ugyan nem méltóztattam. Elég vala nekem: Hogy vala érdemem Az magyar koronára; Nem akartam venni, Fejembe tétetni Másnak gyalázatjára; Csak tartsa határát, Ám viselje gondját – Nincsen boszszuságomra! De az közigazság, Hitbéli szabadság Igen nagyok előttem; Melynek oltalmára – Bosszuállására Magamat lekötöttem. Ha ki ellenem jár: Mig életem fönnáll Kardomat le nem tészem!

BETHLEN GÁBOR DIADAL-ÉNEKE. 1618–1629. Eredeti czime: „Betlehem Gábornak hálaadó éneke melyet irt az ő ellenségin vött győzödelme után.“ Áldom Uramot Ki meghallgatott Az én könyörgésemben; Hozzá fogadott, Megoltalmazott Minden veszedelmemben. Én is azértan Alázatossan, Buzgóságossan, E szent órában Áldozom néki híven. Mennyeieknek És földieknek Egyben-békéltetője: Édes Jézusom Kegyes királyom, Szenteknek dicsősége – Nyisd meg szivemet, Oldd meg nyelvemet, Adjad erődet – Hogy jótétedet Lelkem megköszönhesse! Régi jóvoltod, Irgalmasságod Ma sem kissebbítéd meg, Én hozzám penig Mind ez ideig Volt igen buzgó, s meleg: Gyermekségemnek Noha bűnei, Ifjuságomnak Éktelenségi Ezt nem érdemlették meg. Te jelen voltál S rejám vigyáztál Sok nyavalyáim között, Kiben hitemnek S reménységemnek Kicsiny volta megtetszett; De kegyelmesen Bölcs igaz Isten Rejám tekintvén, Gondot viselvén – Ezeknek jó vége lett. Oltalmod alatt Mind megmaradhat A ki féli nevedet, És ha egyedül Nagy segitségül Hivja szent Fölségedet: Minden bizonynyal Megtapasztalja, És valósággal Minden meglátja Nagy kegyelmességedet. Nincsen az égön. Nincsen e földön Nálad nélkül segítség: Mert mindenekben Tökéletessen Csak tijéd a dicsőség. Tetőled vagyon Örvendezésem, Tenéked méltó Hogy most éntőlem Adassék nagy tisztesség. Örömest néked A meddig élek Szivem szerint szolgálok, Noha előtted Megvallom néked, Igen nagy bűnös vagyok. De halálodnak Nagy érdeméért, Igéretednek Teljes voltáért Hozzád bizvást járulok. Rajtam Uristen Tartsd meg végiglen Ezen nagy jó kedvedet, Ne taszitsd búra Rút gyalázatra Hozzád hajtott fejemet. Ha tudatlanul Eltévöledett Háládatlanul Bünben eséndett: Mértéköljed vessződet! Szentséges Atyám, Édes Jehovám Tőlem el ne távozzál; Rút vétkeimmel Sok bűneimmel Tőlem hogy ne bántassál: Szeretetedben És félelmedben A kegyességben, Engem végiglen Őrizni méltóztassál! Ez jelenvaló Gyorsan elfutó Életünknek napjai Tenálad tudva És megszámlálva Vadnak minden óráji. Adjad, hogy szépen, Tisztességesen, Idvességesen Légyenek bölcsen – Essenek jó végei! Boldogok éppen A kik igédben Valóban gyönyörködnek; Nékem is adjad, Hogy csak te róllad Éneklésim légyenek! Szent törvényedre, Rendelésedre, Hagyományidra, Nagy csudáidra Én szemeim nézzenek! Édes feleim Földi segédim Engem ha elhadnak is: Csak te légy velem Édes Istenem: Úgy nem félek semmit is! Erős oszlopom Te vagy oltalmom, El nem hanyatlom – Mert megtartatom Még az halál völgyén is. Tántorodástul Botránkozástul Tartóztasd lábaimat; Az fegyhetetlen Jámbor életben Igazgasd útaimat, Akaratomat Akaratoddal, Indulatimat Indulatiddal – – Egybenkössed dolgunkat! Ekképpen szálljon S rajtunk maradjon Uram a te áldásod; Mind életünkben Mind halálunkban Birjon irgalmasságod. Dicsőitessék Megszentöltessék, Tőlem áldassék Magasztaltassék Örökkén nagy jóvoltod!

HUNGARIA. (Bethlen Gábor idejéből.) Egy lovon egy nyergen Egy aranyos féken Rómaiaknak földét Vettem volt meg régen Scythiából jővén Az nagy Dunának vízét. Igazsággal mondom: Hogy méltán kaszálom Az Duna két mellékét. Hatalmas urakat Vitéz királyokat Emberkorra neveltem, A régi időben Több szomszéd népeken Az adót is megvettem; Trombita-zengéssel Csak nevem hirével Sokat megijesztettem. Tudja Németország, Cseh- és Lengyelország Az én szabadságomat. Gyakran igaz haddal Nem kicsiny haszonnal Oltalmaztam magamat: De sokszor hitván per És kelletlen fegyver Fogyatta fiaimat. Az sok tútor miátt Vallottam nagy bút s kárt, Örökségem elfogyott, Az mostoha atyák S az osztozó fiak Másnak csináltak hasznot; Sok férjhezmenéssel, S az sok temetéssel Tárházam már elkopott. Eleitől fogva, Ez volt nagy káromra: Ez nem tied! s ez enyim! Csak magok hasznával Színes barátsággal Voltak hozzám szomszédim, Szépen mosolygottak: Mikor meg akartak Csalni jóakaróim. Gyakran egy terhével Kettős gyermekekkel Gyermekágyat feküdtem, Nagy szegínségemben Mindkét kebelemben Mind elapadt az tejem; Az sok dajka miatt Édes fiaimat Hamar el is vesztettem. Mikoron irnának Az ezer és kétszáz Negyvenkét esztendőben: Hires Béla király Friderik császárhoz Szaladott vala Bécsben, Az tatárok miatt Az szerencsétlen had Hozta volt ez inségben. Az ebédnek árrát S az szállás jutalmát Igen megvevék rajta: Mert nagy summa pénzben, Három vármegyékben Herczegnek parancsola; Nem volt drágább kenyér Ez dajka-kenyérnél Azt minden megtanúlja! Az minap mint járék Hogy Prágába küldék Egynehány vitézeket: Hogy az szomszédságban Köz-igyre vigyázván Segétvén az cseheket; Az vitéz cseh urak Gyalázatnak tarták Az magyar serénységet. Addig disputálták Az nagy méltóságot, És nagy urasságokat: Az csehek szégyenlék Az magyar vitéznek Adni az első harczot; Az üstök-vonásban Ki fordul gyorsabban: A kapja el az konczot! Az sok nyelvő tolmács: Egyenetlen tanács – Egyenetlen virágzik; Tűkörben az koncznak Színes árnyékával Az gyomor lassan telik; De te magyar nemzet Tarts meg jó hiredet A mig benned egy látszik!70)

BUQUOI-RÓL. – A XVII-ik század első feléből. „… Minden hadaimat Vitéz magyarokra Gyorsasággal fordítám; Tágas széles helyre – Az szép sik mezőre Újvár alá szállítám, Toppantó lovamat Magyar paripákkal Pályafutni bocsátám. Hallottam volt hirrel: Hogy békéllő frigygyel Magyar nem tud harczolni; Én is azt gondoltam: Hogy az magyarokat Meg tudom tanítani! De az magyar korbács Német vasderékban Halált tudott okozni.“

WALLENSTEINRÓL. – A XVII. század első feléből. – „… Amaz vitéz népő Nemzetem emésztő Bőföldű Pannóniát – Lám fölzavartam volt Az Magyarországot: Németek koporsóját; És megfenyegettem: Ezután ellenem Ne kösse fel szablyáját!“

BRANDENBURGI KATALIN KESERVE. 1630. Eredeti czíme: „Bethlen Gábor második felesége Brandenburgumi herczeg leánya Catharina ura holta után az erdélyi fejedelemségben maradván, Csáki generál és a római pápa barátságukért titkon pápista lett, hogy királyi méltóságra mehessen, mely ártalmas dolgot az ország értvén, megorvosol: a fejedelemségből kivetik, azután Istenhez térvén a következendő énekben vallja meg bűneit, és Istentől kegyelmet kér.“ Ad notam: „Szegény fejem Uramhoz óhajt…“ Bűneimnek nagy mélységéből Benned letett reménségéből Hozzád mennyben – élő Isten Lelkem mégyen, hogy ebből Kivezessed – s ne veszessed rossz érdemiből. Rejtekben nem tartja sok bűneit De elődben terjeszti szívit Hogy meglássad – sebét mossad S megbocsássad sok vétkit, Hadd rendelje – Te kedvedre ezután éltit. Álnokságim vadnak láttomra Félelmimre s nagy bánatimra Melyben lettem – s kiket tettem, Hogy születtem világra, Mert vádolnak – nagy méltónak a kárhozatra. Nagyobb búmra de jut eszemben Állhatatlan lők hitemben, Istenemre – sem éltemre Sem népemre nem néztem: Az hivságra – királyságra mikor éheztem. Drága kincsem jutott volt mennyből: Élek vala hit által szentől De elvesztém – meg nem őrzém Ki eresztém kezemből; Jaj vétkeztem, – s megvettettem én is Istentől! Ellenségem már a nagy Isten Segedelem ki ellen nincsen, Perel vélem: – mint remélem Bár, hogy engem megmentsen, Fekélyemben – orvosképpen hogy rám tekintsen. Bő áldását méltatlan vettem, Adta jovát mert nem becsültem – Szüléimet, – s jó férjemet Kiket földben tettem Gazdagságom – méltóságom, s királyi tisztem. Uramtól mert hogy elmaradék Istenemtől én elszakadék, Pokol után – a Bál után Ugyan futva fáradék: Hogy országot – bátorságot nála találnék. Reménségem vetém emberben Ki mellettem lenne ügyemben, Ne ártana, – sőt tartana, Oltalmazna tisztemben: Nem tisztadó – és megtartó nagy Ur Istenben! Gyakran térdet képednek hajték Titkos boltban melyiket tarték, Isten helyett – holt szenteket, Feszületet imádék, Olvasókra – sok szapora Ávékat mondék. Utavesztett lelkem: melyik szent Ez ösvényen az egekben ment? Kitől láttad – és tanultad Hogy igy szolgáld az Istent: Nem egyébtől – az ördögtől ki rám fogat fent! Mert ő sugta, hogy a felséget Tarthatnám meg, adván költséget Bőven annak – ki uraknak És papoknak véreket Kiontaná – s megrontaná a főrendeket. Igy kellett-e népednek hitit És férjednek őrizned hirit, Neveltetned – s kegyeltetned Az Istennek seregit, Ki anyjának – s dajkájának viselted nevit?! Csalárd szinnel tündöklő felség! Jó dolgokra kedves nehézség! Im mint csala – mert rám szálla Sok nyavalya, szegénység: Már lelkemben – és testemben követ szégyenség. Az Istenben elnyugodt Bethlen… Hogy nem holtunk volt meg mindketten! Hogy ültömben – szép székedben, Örültömben – kincsedben Ne eshettem – nem lehettem volna hitetlen! Teremtőmet immár megbántám Kristusomat is megtagadám; Igaz hitem – épült hirem És hű népem elhagyám; Már mit tégyek – hova légyek! hogy jó szálljon rám? Hozzád bízom jóknak kutfeje Szomjuhozóknak kifolyó teje Én lelkemnek – sőt mindennek Kik éheznek kenyere, Élő viznek – kit neveznek, nálad bőv ere. A pusztára bolygott bárányod Vétkeitől rémült leányod Szüntelenűl – kiált szivből Bűnvermiből, s nem látod; Óh ne hagyjad – béfogadjad szegény szolgálód! Régen kígyó Évát megcsalta: Úgy engemet most eláltata; Noha bünnek – emberinek S követinek sik szava: Elhajlottam – mivel voltam Éva rajzatja. Igazságot bennem nem leltél: Elég adót de attól vettél Kit képemben – szürnyüképpen Nagy-büntelen megvertél: Tarts meg azért – szent Fiadért, ha teremtettél! Nem fedezem Éva szülémmel Rútságimot figelevéllel, Mert esmérem – nagy esetem És kétségem Péterrel; Hát könyörülj – és végy környül Uram, kedveddel! Adjak néked azért nagy hálát Végyen róllam sok ember példát Mint Dávidról, – a tolvajról, Magdalenáról ki magát Megalázá – s feltalálá nállad főjavát. Siralmimra nékem is tekints, Kegyelmednek izsópjával hints; Reménséggel – tisztességgel Újonnan ékesíts, Hogy áldjalak – szolgáljalak, innét elkészits. Így tégy velem, térő hiveddel, Róllam terhes próbádat vedd el, Engedd kérlek – hogy mig élek Benned hidjek s lelkeddel Vezéreltess – és legeltess te szent Ígéddel. Rút esetit lelkem vádolván Harminczadik esztendő folyván Husvét tájba – hű pásztora Templomába béállván Ki sirt ebben – versfejekben nevét foglalván. – Vége.

„CANTIO DE ZÓLYOMI.“ – Kővárban, 1633. – Igy köll-e örökkén nyavalyásan élnem Ez rosz világ kinját testemben viselnem, Sok gondokkal emésztetnem Rabságnak terhét viselnem, – Holtig keseregnem! Gondaimtul immár annyira jutottam, Hogy mint széna nyárban ugyan elszáradtam; Mert örömömtül távoztam, Régi időmtül fosztattam – Árvául maradtam. Ékes ifjuságom járál ily véletlen, Mint sólyom, ki tőrben béesvén hertelen Azt tartja, hogy ma vagy holnap Lészen élte-fogyató nap – Halálát röttögvén. Zöngő szavu hattyu ugy miként árvául Vénsége idején hagyatik társátul; Mert barátim távol állnak, Gyűlölőim reám szólnak – Szidalmazván rútul. Szintén csak Istennek legyen akaratja Ki jó tetszésébül fiát látogatja: Semmit ellene nem szólok, Zúgolódásra sem hajlok: Mert jómra fordítja. Oltalmát sőtinkább mivel sokszor vettem: Bátor sanyargat is, csak ne hagyjon vesznem! Mert az mely fiát sujtolja: Az őneki kedves tagja Mint irásbul értem. Igen hamarsággal az fene tigrisnek Zabolát tud vetni az tenger-fenéknek Mikor gályákbul rendkivűl Bennevalók az mélységbűl Rémülvén üvöltnek… Dicsőséges gondja érkezik reám is, Eltörli orczámrul siralmim árját is, Mert szokása, hogy kár után Örömöt adjon bú után, Nem késvén semmit is. Tenger mélységiben lám veszni nem hagyád, Czethalnak gyomrábul Jónást is kihozád Honnénd kevés idő mulván Irgalmasságra fordulván Ott megszabadíttád. Így volt bizonyára Dávidra is gondja Bűneiért kit vert sanyarú ostora, De sok szenvedése után Jobb karját neki kinyujtván Vivé uraságra. Csillagos kék égnek alkotó Istene, Rettegő sziveknek gyógyító mestere, Ki vagy árváknak reménye, Bánkódóknak remínsége, Életnek kútfeje. Engemet is immár szent szinednek kedve Újítsa meg végre hatható ereje; Ez rabságbul szegény fejem Ments(d) ki, hogy neved dicsérjem – Mert eljött ideje. Fáradt elmémnek sok búsulási után Ezer hatszáz fölött harmincz harmadikban Igyemet bizván Uramra Igy szólok előtte sirva, – Bizom oltalmában.

SÁRKÁNY ISTVÁN HALÁLÁRA. – Kis-Komárban, 1636. – Siralomra igyed juta óh Vég-Kis-Komár! Isten után, mert csillagod elesett immár, Koporsóban szállott teste: eltöretett vár, Öszvekulcsolt kezeiddel érte jajgass bár. Atyád vala Sárkány István főkapitányod, Szorgalmatos, ha magadban megveted-hányod; Oltalmazta, takargatta fiad leányod, Szükségedben igazgatta foglyos kormányod. Reménségnek állhatatlansága megcsala, Árnyékában megnyughatunk azt, hiszszük vala: De véletlen halál imé reá fuvalla – Az mely miatt mint kaszált fű, földre leszálla. Kőesőtül mikor mező megverettetik Alig hogyha kár azután nem találtatik: Halálodbul az mennyi sok mireánk omlik Az Ur Isten ha fejünkre nem terjesztetik. Az Ur Istent együtt vélünk gyakran szolgáltad, Mindenekben magad nékünk például adtad, Az igaz vallásnak útát helyesen nyomtad, Senki téged tévölgőnek méltán nem mondhat. Nagy ajándék az Istentül oly magistrátus Az község közt, ki nem olyan mint seben vadhus, Az ki miatt özvegy, árva nem rongált, sem bús, Törvénytelen az ki senkit nem fojt mint a gúzs. Igaz nemes voltod szépen fénlett belőled; Ebédedet soha magad el nem költötted, De sok szegénylegényidet hozzáültetted, És ezektül kenyeredet nem kémélletted. Somogy, Szala, Veszprém széle, s Fölső-Boronya Haláloddal fohászkodván keseregj rajta, Mert olyatén valál nekik mint édes atya, Csavargóknak nem engedted őket húznia. Tanitóknak valál olyan jó patronussa Az kinek nem találtaték földön mast mássa, Azért méltó hogy mindenik holtad sirassa, Mert senki nincs olly, ki őket már takargassa. Ur Isten ha azt minékünk engedted volna: Markunkban is ő életét megtartottuk volna; Hogy halálod ily bút reánk ne hozott volna, Mert kűszivü az ki mastan rajtad nem sirna. Az fölséges nagy római fejedelmeknél: Az Mátyásnál, Ferdinándnál kedvesebb lettél Józanságért, vigyázásért grátiát nyertél Sőt érte még mindenektül megdicsértettél. Nándor-Fejérvárig alá sok török várak Kanizsátul fogva széjjel kik találtatnak, Hirét nevét az sarkándi békek jól tudták, És vitézi okos voltát nagyon csudálták. Magyarország méltóságos palatinussa Böcsült, kedvelt, mint kivánta elméd virtussa, Eszterházi famíliát kedvesen lássa Alig látád Kismartonnak roppant várossát. Éltél sokat, ha számlálod fáradságidat, De kevéssé, ha gondolod vig lakásodat; Mint égő szövetnek csak fogyatád magadat, Már elérted futásodat, föltett zászlódat. Gyönyörüség habok közül partra kiuszni, Az napestig való munka után nyugodni, És bajvivást elvégezvén koronáztatni, Az harcz után vitézeknek prédát osztani! Ha mit kinek életedben vétettél volna: Mindeneket te képedben követek rolla; Gyarlóságát minden ember jól meggondolja, Ki büntelen, ámbár vessen követ hát arra! Óh ha tudnád, mit hozhat rád az késő estve: Barátidnak vétke nállad volna temetve, És halálod tenéked is meg vagyon vetve – Azt sem tudod, hol szólit meg halál követe! Isten légyen már hozzátok édes magyarim, Sárkány István igy szól néktek, kedves szolgáim, Késérjétek sirhoz testem és én csontjaim: Mert nem lehet immár többet szólnom, híveim! Tartson Isten békességben téged Kis-Komár, Ki ollyan vagy mint jéghátán építtetett vár; Hozzon néktek kedves tavaszt az föcskemadár – Hogy kifogyjon környékedbül török mind tatár! „Ezerhatszáz és az harminczhat esztendőben hogy folyt, Sárkány István az Kis-Komárban megholt júliusnak tizenkilenczed napján; volt maga is akkor ötvennyolcz esztendejében. Amen. Finis.“

A HALDOKLÓ VITÉZ FODOR PÁL ÉNEKE. („Cantio flebilis.“) – Váradon, 1638. – Siralmas volt nekem világra születnem: Mert már közel érem végső kimulásom. Mi haszna volt nekem világra születnem: Ha ily’ véletlenül tűle meg köll válnom? Életemnek szintén virágzó szinében Lészen ez világbul általköltözésem. Hogy ily véletlenül életem elfogyott, Hizelkedéseddel nékem megfizetett. Kiért az én szivem szintén elbágyadott, Könyhullástul szemem meghomályosodott. Azért kérlek Uram az te szent nevedért: Légy kegyelmes nékem az te szent Fiadért! Bűnömet bocsásd meg ő szent haláláért, Az ő szent vérének el- kifolyásáért. Mert én nagy-sokképen ellened vétkeztem, És nagy sok vétkekkel neved megbántottam. Azért mégis sirván hozzád fohászkodom, – Fogadásod szerént oltalmamat várom. Légy kegyelmes nékem, ne nézd bűneimet, Törüld el rútságát cselekedetimnek! Mert az én éltemet csak álomnak tartom, Mint szintén az álom, olyannak állítom. Uram Jézus Christus siess eljönnie: Mert már az én lölköm kész kiköltöznie! Hiszem én értem jó áldozatot tettél – Az magas keresztfán hogy verítékeztél. Ábrahám- Izsáknak nemes teremtője: Lölkömet vedd hozzád hiveknek vezére! Mert majd bucsut veszek ez árnyékvilágtul – Immár kiköltözöm romlott sátorombul. Óh te szép termőfa ki világra hoztál Sok búval bánattal engem föltartottál, Az fuvó széltül is engem oltalmaztál, Neked mit fizessek, ki sok jóval voltál?! Légyen Istenhozzád óh én édes anyám! Fizesse meg Isten jó dajkaságodat. Óh én édes bátyám légyen Istenhozzád! Veled egyetemben ifju Fodor Mihály. Isten már hozzátok sok vitéz barátim Kikkel sok próbákon71) fejemet hordoztam! Óh ti nyomorodott szegény rabtársaim: Sok nyomoruságot együtt szenvedők im. Fölötte jó néven veszem szolgálattok Én kimulásomon kik környülem vagytok. Gonosz-akaróim, ti is kik hol vagytok: Mindnyájan énnekem ti megbocsássatok! Rágalmazást rólam többet ne tegyetek: Hiszem már tiétek az, mit kivántatok! Mert lölkömet Isten kegyelmében vette, Az örökéletben ott részesítette. Testem temetésre az kik elviszitek – Isten megfizesse mindnyájan tinektek. Hamar Jézus Christus siess eljőnie – Immár az én lölköm kész kiköltöznie! Siralom patakján hamar általmenni, Megdicsőült testben akarok öltözni. Az szent angyaloknak ű társaságokban – Hadd dicsérjem neved örök dicsőségben! Küldd el Uram Jézus te szent angyalidat: Hadd vigyék elődben én szegény lölkömet! Váradon ezt szerzék keseredett szivvel Várván Úr kegyelmét az ő Szent Lölkével. Végső bucsuzása ifju Fodor Pálnak – Véletlenűl esett halála szegénynek. Az ezer hatszázban és az harmincznyolczban Szent-Mihály havának utolsó hetiben.

A VESZPRÉMI HAJDUK LEVELE A PALOTAI RABLÓ TÖRÖKÖKHEZ. – 1646. – Hozzád illendő jóakaratomat Ajánlom néked sok szolgálatomat; Adja az Isten, hogy ez mondásomat Rövid-nap érjem ily kivánságomat! Mast rövideden vedd köszönetemet: Az nagy Úr Isten verjen meg tégedet! Kit megtagadtál te veszett elmédben Hozzád eljő hamar ily szegénységedben. Lovad hátárúl nyakad megszakadjon, Veszprími sereg hátadon nyargaljon, Tűz, víz, fúvó szél ellened támadjon, Sas, varjú, holló fejeden károgjon. Első jövésed az után vesztedre Légyen lopásod megfizetésedre, Pajtásaidnak fejek vételére, Jusson magyarok fegyvere élére. Vérhas, főfájás ágyadban gyötörjön; Kólika, guta hirtelen rád jőjjön, Éjjel és nappal ágyadban gyötörjön, Szived mint nyárfalevél úgy reszkessen. Jobb lesz ha azzal otthonn ülsz házodban Mit eddig loptál, hogy nem az karóban Kis verebeknek tojni oldaladban – Kit már magad is megláttál álmodban. Tudod-é mint vivéd minap az pásztort? Vesd le, mosd meg jól te vékony gatyádot, Mert az alfeled elokádta magát: Addig ohajtád Veszprimnek jó borát. Szaladj és igess, ne vedd tréfára, Mert közel, látod, az magyar kopjája; Siess hirt vinni hamar Palotára, Lásd: vitézidnek ha mind meg van száma? Sarczoltasd otthonn elvitt rabjaidat Kikhez nem meréd kivonni szablyádat; Nem is vihetted volna el azokat: De véltek látni magyar katonákat. Ezeket Isten mind megszabadítja, Kopasz fejedet mi kezünkbe adja; Vajtay Márton üveg borát nyújtja – Nyakad elvágni szablyáját kirántja. Popiom-kérőt72) találsz társaidnak; Talám koporsó köll tollas fiaidnak? Fentőben tevék fejét jobbitoknak, Lovát elvonták egynihányotoknak. Vakmerőségét vitéz magyaroknak Igen csudálom, három: tizenötnek Megfelelének vitéz törököknek, És vitézmódra kópjákat is törnek. Nem fogyott még el Veszprimnek bogara, Hidjed, ott terem könnyü gyalog hadja, Mindenikének vagyon száz-száz ónja Kopasz társaidnak kész gondot adnia. Nem jut eszedben az Hosztori harcza? Nyolczvan magyarnak illyen nagy csatája, Hatszáz töröknek szégyen elfutása Sok törököknek talpok elnyalása. Vitézségeddel otthonn pirittyolni Tudsz az Bakonybul pásztorokat lopni: De vitézekkel nem mersz szemben állni, – Ha mit ellophatsz, kész vagy elszaladni. Okos az róka, de az csávában jut: Esik elődben még oly csoportos ut Melyen jó lovad nem oly sebesen fut, Ki megkötözhet, találsz még oly hajdut. Mi haszna sokat szólnunk roszvoltodrul, Mordájságoddal való lopásodrul; Ha ezt hallhatod, gondolkodjál arrul: Meghozzák nyársod hamar az Bakonybul! E kis munkámat nagy jó neven vegyed, Hogy jól meggondoljad mire jut igyed, Ha megszidsz érte: süly keljen alfeledben, Hetvenhétféle kosz te kopasz fejeden! – Egyik majorban minap mulattomban Irám ezeket egy bükkfa-oldalban, Az ezerhatszáz és negyvenhatban Hushagyó előtt való vacsorámban.

VÉGBÉLI VITÉZEK ÉNEKE. – 1648. – Zöldítsed Ur Isten hamar az erdőket: Hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket! Ellenségünkre is bátran mikor jutunk: Pogány ellenséggel bátran megütközünk. Az deli Kortvánt is kezünkben kerítsük, Az Menhet73) Szártót is lórul leökleljük. Kegyelmes Ur Isten tenéked könyörgünk: Hogy adjad kezünkben pogány ellenségünk! Az vitéz magyarok mikoron kiütnek: Pogány ellenséggel bátran szemben mennek. Ottan sok pogányok csakhamar elesnek, Magyar fegyverétül sebekben feküsznek. Ments meg nagy Ur Isten minket az inségtül! Az hitván, szokatlan török csorbájátul! Adjad nagy Ur Isten, hogy pogány fejekkel Ékesithessük meg az mi fejeinket! Az végbélieknek add meg erejeket: Hogy pogány vérében mossuk fegyverünket! – Az ezerhatszázban és az negyvennyolczban Éneklé ezeket egy ifju magában. Az ki ezt hallgatja s vitéz akar lenni: Az énekmondónak kész legyen pénzt adni!

TATÁR RABSÁGBAN LEVŐ ERDÉLYIEK DALA. – 1657. – Menj el édes szolgám Tekénts meg szép hazám, Akarja tatár hám: Csak hozz választ hozzám. Mondd meg szép Erdélynek Búban borult népnek, Fő fő-vármegyéknek, Az széköly községnek. Ha kérdik mint vagyunk? Mondd meg: rabok vagyunk, Térdig vasban járunk, És csak sarczoltatunk. Kezeink belincsben, Tömlöcz fenekében Vagyunk, nagy inségben – Tatárok kezében. Megsarczoltam volna Húszezer tallérban: De az pogány tatár Csak meg sem hallotta. Idegeny országra Hordoz szerteszéjjel, Sűrü számu pénzen Ád török kezében. Kemény János urunk Ország hűségére Egyaránt közli vélünk Az rabságnak terhit. Tizennyolczezeren Vagyunk nagy inségben; Tatárok kezekben Szörnyű inségekben. Nyolczszázat hajtottak Az Vöröstengerre – Mint ártatlanokat Az veszedelemre. Kérjük szép74) Rákóczit Mint kedves urunkot: Szánja meg gyermekink, Özvegy feleségink. Bizzunk az Istenben, Hogy még jövendőben Kiszabadít minket, Könyörül népein. Tatár udvarában Hideg czellájában Sötét kamorában Tartnak nagy rabságban. Elváltozott színünk, Elhervadott orczánk, Béesett két szemünk Mint az irott képnek. –

„RÉGI MAGYAR VITÉZ KÁDÁRRÓL EMLÉKEZET.“ – 1660. – Szörnyü nagy romlásra készült Pannónia, Kinek, mint tengernek megáradott habja, Sok búnak, bánatnak környűl vett nagy árja, Mert a vitézeknek esett ma egy híja. Nem illik a vitézt nékem elhallgatnom, Sőtt méltó Kádárról verseket kell irnom, Elsőben Szent Irást kell ezekre hoznom, S azután a romlott magyar népre szabnom. Olvassuk ama nagy ó testámentomban: Kevés nép maradott sokszor zsidóságban, Mert fogva tartattak Babylóniában, Sok zsidó vitézek estek el a harczban. S az Isten ládáját egyszer el is nyerték, Hofvist és Fiveast mikoron megölték; Midőn Éli papnak e dolgot megvitték, Rút halállal megholt: székibül kiesék. Nem igy van-é dolga szép Magyarországnak, S abban nevelkedett vitézlő Kádárnak? Messze volt higyjétek hire e Hectornak, Oltalmazója volt Kádár az országnak. Hector is, valamig Trójában lakhaték, Addig a város is épen megtartaték, De mihelyen Hector nyaka elmetszeték, Mindjárt a várost is pogány keze birék. Azt reményli vala róla immár szivünk, Isten után, hogy ő lesz egyik védelmünk, Bástyánk, erős tornyunk ő lészen minékünk, De jaj! mint csalatott szerelmes nemzetünk! Teljes életének dicséretes napja, Mert a szegényeket sohasem rontotta, Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta, – Felelhetsz, föld és ég ennek bizonysága. Elhagyá érettünk a felföldnek partját, Hogy meghallá itten magyarok romlását, Felköté érettünk Kádár István kardját – Óh jaj! mely kevéssé forgatá szándékját! Most ímé hirtelen esék változása, Midőn küldék őtet Szakó75) oltalmára, Újfaluhoz szállott tatárok tábora, Ott leve Kádárnak utolsó csatája. A sereget pedig felszóval biztatja, Mondván: vágjuk által a tatárt a síkra, Ezentúl Borossnak elérkezik hada, Ujfalunak is majd megsegít hadnagya. A vizen mindjárást több tatár érkezék, Kádár vitézmódra velök megütközék, Hátul a seregek eszekbe nem vevék, Hogy másutt a vizen több tatár érkezék. Fölemelé Kádár szemeit az égre, Mondván: „Uram Jézus, légy segítségemre! Nossza jó katonák harczoljunk két kézre, Mert nem látok embert jőni segitségre!“ A zászlótartónak felszóval kiálta: „Vidd el fiam, vidd el a zászlót más utra! Hogy el ne veszszen mind urunk kevés hada, Mert Magyarországért meghalok én még ma! Kiontom véremet én szegény hazámért, Ezennel meghalok édes nemzetemért; Nem szánok érette bizony ontani vért, Mert én a Kristustól veszek jutalmat s bért.“ Tatár a nyilvesszőt mint a polyvát szórja, Még is ugyan villog, forgódik két karja, Huszszor a táboron magát általvágja; Néz az ellenség is, dolgait csudálja. De hogy fárasztatott nyilak erejével, Mégis mind halálig hegyes tőrrel öklel, Omlik a sok tatár előtte sereggel; Azért bucsuzását bizta rám ily renddel: „Elsőben végbéli szives akaróim, Füleki, putnoki, szécsényi rokonim, Nógrádi, palánki, gyarmati társaim, Diós-győri, ónadi, szendrei barátim. Kikkel az alföldön sokat sanyargottam, Sok deret, hideget, meleget kóstoltam, Sokszor a tatáron szerencsét próbáltam, – Már Isten hozzátok, tőletek megváltam! Végekben lakozó sok főkapitányok, Kik engemet kincscsel gyakran ruháztatok, A kincsért éntőlem törököt vártatok – Már elmult, éntőlem többet nem várhattok! Széki Péter, a ki buzgó szeretettel Ugy valál énhozzám, mint test a lélekkel: Megbocsáss az egész szendrei sereggel, Ha voltam hozzátok valami vétséggel! Mint atya magzatit, engem ugy szerettél, Hibás dolgaimról gyakran megfeddettél, Sok jó akarattal voltál, mind fizettél, Isten boldogítson, engem megbecsültél! Pap János Diós-Győr vitéz kapitánya Kik én életemnek voltatok hasznára: Látjátok halálnak akadtam horgára, Titeket is hivlak lelkem oldására. Mezei hadaknak főelőljárói! Urunk mellett holtig forgódó urai, Hajduvárosoknak kapitány s hadnagyi, Mind megbocsássatok urunk sok hadai. Ha addig, a midőn köztötök lakhattam Számtalan csatákban véletek forgottam, Hogyha személyteket miben megbántottam, Megbocsássátok, mert én is gyarló voltam. Nagyságos, nemzetes, édes fejedelmem, Kinek hópénzével keveset élhettem, Nagyságod is megvált bizonnyal éntőlem, Ezért nagyságod is megbocsásson nékem! Ha én az országért nem vitézkedhettem, Arról mind az egész országot követem! Nagy hatalmas Istent szivem szerint kérem: Vitézeket adjon jobbakat helyettem! Jó vitéz barátim, ha néktek vétettem, Nem akaratból is ha kit megsértettem, Ellenségnek földén véletek hogy türtem: Megengedjetek, ha ti néktek kárt tettem. Immár jó vitézek! az Istenre kérlek, Hogy a mint én éltem, ti is úgy éljetek: Sok szegény árvákon essék meg szivetek, – Ne légyen a magyar soha ellenségtek! Hogyha valakitől valamit elvettem, Vagy a szegényeken erőszakot tettem: Bátor holtom után légyen átok nevem, És Isten előtt is adjon számot lelkem! Ezzel is én bizony méltán kérkedhetem, Hogy én a Krisztustól drága hópénzt vettem. Melynél soha többet nem várhat én lelkem; – Hórul hóra nem fogy már az el éntőlem! Hol a szent gyürűket ujjaimban rakták, És a szent koronát a fejembe nyomták, Lelkemet a Krisztus székében állíták, „Szent, Szent!“ kiáltással nevemet felirták. Szabó Pál, szerelmes édes kenyeresem, Kit a hadnagyságra jó szivvel emeltem: Tedd a sirba kérlek, meghidegült testem, Honnan előkéri Krisztus, én elhiszem. Mely nehezen esik tőled megválásom, Azt ki nem mondhatom, mert nincsen szólásom, Nem lehet te veled tovább maradásom, Mert Krisztussal lészen mennyben az lakásom. Nem kérlek, engemet hogy vigy messze földre Ama czifra, pompás temető helyekre: Hanem hol kiomlott testemnek a vére, Ott légyen csak közel eltemető helye. Ámbár a vadak is testemet megrágják, Hollók és farkasok velőmet kiszivják: Itéllet napjára mert elölállítják, S ama reménységre ismét feltámasztják. Nem nyújtom már tovább én bucsúzásomat, Látjátok, holtomig tartám regulámat; Kövessétek, kérlek, az én nyomdokomat, Ha akartok mennyből venni koronákat.“ Ez éneket a ki rendelte versekben: Vitéz Kádár Istvánt kesergé szivében, Csak alacsony sorsú gyenge értelemben, Ha nevét keresed: nézzed a versekben! Dicséret, dicsőség légyen az Istennek! Fogja fel még pártját a magyar nemzetnek, Legyen őrizője minden hiveinek, Mondjunk dicséretet az ő szent nevének!

RÁKÓCZI LÁSZLÓ BÖRTÖNI ÉNEKE. – 1662. – Püspök városában mihelyt bészállottam Gyönyörű hadamnak trombitát fútattam, Az váradi basát vendégségbe híttam – Kit nagykeservesen bizony megsirattam! Az váradi basát vendégségbe híván Háromszáz legénynyel igen megcsufolván, Az váradi kapun hogy menni akartam – Igen kezdék vágni, népem kardra hányni. Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?… Nem látom már tovább én feleségemet, Nem látom már többet szép gyermekeimet; Egy felül az basa fogja két kezemet; Más felül az török kötözi testemet. Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? Talám nem vétettem én soha tinektök! Meg is gyalázzátok a császárnak hadát; Én soha nem véték az magyar nemzetnek. Csak az magam hada volt nékem eladóm; Te is pogány török: mért vagy elárulóm?! Essen meg szivetek, lelketek sorsomon: Hogy az magam hada volt nékem eladóm. Jaj biz’ azt hirdetik, hogy szabadon járok – Jaj, szabadon járok?… de bizony rab vagyok! Gyengén tartott orczám bizony meghervadott, Gyengén tartott testem igen eltávozott.76) Uri méltóságom jutott szolgálatra, Én szép állapotom tőlem elmarada, Az én vigasságom tőlem eltávoza, És az én szivem is meghomályosoda. Rákóczi-nemzetből legkissebbik urfi: Szép Rákóczi Ferencz, kedves csemetéim – Isten már hozzátok gyönyörű cselédim! Nem láttok már többé én édes gyermekim! Az Magyarországban volt énnékem hirem, Szép Rákóczi László vala az én nevem, –77) De az magam nyája mint eladott engem! Mint eladott engem az legjobb vezérem! Ezer hatszáz után hatvanhetedikben Kisasszony havának harmadik hetében Irám ez verseket keserüségemben Váradi tömlöcznek setét fenekében.

RÁKÓCZI LÁSZLÓRÓL. (Ugyanaz, ujabb kidolgozásban.) Püspök városába midőn bészállottam, Gyönyörű hadamnak trombitát fuvattam, A váradi basát ebédre hivattam – Mellyet keservesen bezzeg megsirattam! A basa is engem vendégségbe hiva: De tettetésével igen megcsúfola; Hogy század magammal a kapun bémentem Igen kezdé vágni s kardra hányni népem. Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?! Nem látom már többé sok szép seregemet! – Egy felűl a basa fogá jobb kezemet, Másfelűl a loboncz kötözi testemet. Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? A király hadának én soha nem vétek! Sőt Magyarországban oltalmazom őket – Az engem gyülölő német seregeket. – Sokan azt hirdetik, hogy szabadon járok: Pedig dehogy járok! most is csak rab vagyok; Így piros két orczám igen elhervadott, Kényén tartott testem szolgaságra hágott. Uri méltóságom rabszíjjakra jutott, Boldog állapotom tőlem elmaradott, Azért fényes napom béhomályosodott – Hogy nagy uraságom így alacsonyodott! Rákóczi-nemzetbül származott gyermekem Édes-kedves fiam, Rákóczi Józsefem! Istennek ajánllak jeles urfiaim Valakik hol vagytok szerelmes magzatim! Szép udvari népem, gyönyörű cselédim: Lássátok, szánjátok keserves inségim! Nektek is azt mondom kedves hiv jobbágyim: Istennek ajánllak én édes hiveim! – Egy ezer és hétszáz tizenkettődikben Kisasszony havának második hetiben Irtam ez verseket nagy keserüségben, Újheli tömlöcznek setét mélységében. Uram, már elvettem a mit nekem adtál, Szenvedem a sorsot a mire juttattál: Ne hagyj így sínlődni, jőjj el édes Atyám! Hozd el végső órám, add meg szép koronám!

RÁKÓCZI SÁMUEL. (Ugyanaz, más hagyomány szerint.) Püspök városába – hogy bémentem vala, Nem sokad magammal – csak század magammal: A váradi basa – vendégségben hiva; Egy cseppet sem késtem – csakhamar elmentem. Mikoron bémentem a város kapuján, Mikoron bémentem a város kapuján: Egyfelül a basa fogá jobb kezemet, Másfelül a pogány kötözi testemet… Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök? – Talám azt tudjátok, hogy én rab nem vagyok?… Héj, ha azt tudnátok: térdig vasban járok! Megüték a dobot a piacz közepén, Megfuvák a sipot a torony tetején: Urak sallangosa Rákóczi Sámuel Uri méltóságod szolgaságra vál el! Kényén tartott tested térdig vasban hever, Kényén tartott tested térdig vasban hever. Ha a tenger vize mind ténta volna is, Valamennyi füszál mind penna volna is: Mégsem irhatná le kinjai sokságát, Mellyekkel emésztik szegényt, ő Nagyságát!

FEGYVERT S BÁTOR SZIVET… – A XVII. század közepe tájáról. – Fegyvert s bátor szivet kell annak szerzeni Az ki hazájáért kész harczot próbálni, Élet s halál között szerencsét keresni, Kard, sürű lövés közt nem kell semmit félni. Világ előtt szégyen hazánk pusztúlása, Minden csata nélkül magyarnak romlása; Nagyhirű nemzetnek prédára hullása, Török dandároknak könnyen kóborlása. Kevés békességhez, melylyel csak hiteget Az török bennünket, s magához édesget Ne bizzunk: mert mutat romlandó üveget, Vagy édes méz alatt nyújt keserű mérget. Zászlód alá hazám, kérd, jőjjön magyar Márs Pusztító had ellen ki légyen veled társ; Mert már hónnyod alatt alig maradt az árs, – Félek rajta, hogy te öved ne légyen hárs!78) Szállj ki hát álmodból, még pihenést vehetsz, Fogj fegyvert markodba, szabadulást nyerhetsz, És bánatos ködbül majd örömre mehetsz – Föltett szándékodban kivánt véget érhetsz. Imhol sok bestia ellened kardot vont, – De ha serénséged tunyaságot elront: Sok zászlós kópiát holdjával öszveront,79) Rendelt80) csoportokat szaggatva széjjelbont. Virtus még közűlünk szintén ki nem szakadt, Noha sok muszurmány81) bátorságra fakadt: Sokszor magyar miatt török had megapadt – Most is éles kardunk hüvelyben nem ragadt! Zászlót magyar vitéz! Tőlünk ily jót kíván, Induljunk meg immár kedves hazánk kárán; Ne hagyjuk töltözni pogányt magunk javán, Példát kész mutatni egy vitéz magyar bán.82) Ha magyar kard pogány karddal összecserdül, – Jól fordúl az koczka: szerencsénk is perdül; Bánatban bús elménk örömre fölzendül, Vitézségünk miatt pogány füle csendül. Igy jön meg hazánknak régi szabadsága, Bánat, siralomnak öröm lesz váltsága, Elpusztult földünknek lehet orvossága – Igaz magyarságnak csak ez kivánsága!

BALOGH ZSIGMOND BÚS ÉNEKE. – A XVII-ik század közepe táján. – Bánatimnak örvényében Jaj mint estem nagy véletlen; Nincs ki szánja szegény fejem Tekivüled én Istenem! Az tavaszi szép időnek Látom mindenek örülnek, Erdők mezők megzöldülnek, Az madarak énekölnek. Legörögvén szemem könyve Sirván nézek mindenekre, Mert hazámnak gyászra fordult Az mint látom, szép czímere. Óh átkozott gonosz óra Ki engemet bujdosóvá Tettél ily nagy vándorlóvá – Hogy juttattál ily nagy búra! Gondolatim csak hazámrul Vannak atyámfiairul, Jóakaró barátimrul, Kedves édes szomszédimrul. Homályban bémerült napom, Gyászban öltözött csillagom; Mert virágzó állapotom Keservesen jut eszemben. Sirnak szüntelen szemeim Hullnak orczámon könnyeim, Gyászban öltöznek napjaim Nem is mulnak esztendőim. Jóakaróim, vitézek Kik hol vagytok végbéliek: Isten legyen már veletek, Emlékezetben legyetek. Gyakor szerencsés csatákat Vitézül, nektek kivánok, Adja Isten jövendőben Tivéletek egyetemben. Mindenben Isten vezértek Légyen, vitézek tinéktek; Mikor pogányokkal víttok, Nemzetünkért vagdalkoztok. Óh én kedves laktom földem Ki engemet feltartottál, Szárnyomra is bocsátottál: Isten áldjon bő áldással! Nem szólhatok immár többet Mert búbánat én szivemet Fujtja, faggatja testemet, Megkeseredett szivemet. Drága laktom szép földemben Elhiszem azt – jövendőben Kit lásson meg az én fejem – Hogy lészek még víg örömben! Ez éneket egy idő korban Dráva Mura közt laktomban Szerzém Csák-Tornya várában, Zrényi Miklós udvarában.

GYÁSZÉNEK ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁRÓL. 1664. („Zrínyi Miklós keserves halálárul való ének.“) Oh kék égen járó fénlő csillagoddal Édes magyar vérem, nagy gyászra fordultál! Planétáddal együtt homályba borultál. Sok szép dicsérettel ki azelőtt fénlél Hirrel, névvel, és dicsőséggel tündöklél, Minden vigasságban ki azelőtt éltél – Jaj hagyd el, mert hidd el, veszélyre kerültél! Mert néked ezelőtt ki volt bizodalmad, Isten után mindenben néked oltalmad: Halljad meg miképpen lőn ettül válásod… Óh szerencsétlenség! – Mire jutott sorsod! Gróff Zerínyi Miklós magyarok Hectora, Herczegi erkölcscsel ki tündöklék vala, Jaj édes nemzetem, ím tűlünk elvála – Hire, dicséreti csak éppen marada. Tündöklő virtussal ragyogó liliom, Hercules termettel fölruházott sólyom: Nagyságos Zrínyi Miklós, nagy szép oltalom Szép Pannóniának voltál, s nyugodalom. De az ezerhatszáz hatvannegyedikben Szintén novembernek az ő közepében Nagy szomorú hirek magyarok szivében Érkeztek groff Zrínyi Miklósrul véletlen. Midőn sok gondoktul egyszer üresednék, Hogy tudós elméje ottan igyekeznék: Ékes öltözetben mint Hector öltöznék, Recreátióra vadászni kilépnék. Mint Jupiter villog több csillagok között, Avvagy hyacinthus szép virágok között: Így Zrínyi tündöklék nagy főurak között – Mert nagy észszel virtus ő belé költözött. Nem sokad magával serénség tűköre Nagyságos Zrínyi Miklós ment az mezzőre, Hegyekre, völgyekre, zöldellő erdőkre – Madaraknak nyárban hol vagyon zöngése. Mint egy erős vitéz előre ment vala, Az urak nagy messze valának utána; Egy nagy vastag fának szintén oldalába Groff Zerínyi Miklós akada vadkanra. Hertelenségébül kapá az dárdáját Azölőtt is kivel ő sokszor vadászatt, De hirtelenségbül tartásban erőt tött: Megbusulván vadkan – groff csak el nem esett. Félreugrék az groff, másodszor megcsapá, Nagy sebet azonban az vadkanon hagya, Harmadszor felhuzá,83) egy ágban akada – Az vadkan legottan reája rohana. Megálla az groff ur, szégyenli futását Egy bestia előtt az ő szaladását, Ki azelőtt másnak az ő kardolását Nem félte sok ezer török viadalját. Az groff vitéz többször nem sértheti vadát: Mert az vadkan dárda alá vette magát, Megkapá nagybátran füle tövit, s farkát – Óh Hercules erő! – megtartja az vadkant. Legottan csakhamar fegyveréhez kapa – Hüvelyébül fegyvert de miglen kivoná: Félkézzel az vadkant mivel nem birhatja – Agyarával Zrínyit szintén homlok’ csapá. Mégsem hagyná magát, vadkannak az lábát Megkapá, de vadkan megsérti az karját, Még az lábával is tipázza az urat – Végre elbágyadván a sok sebek miatt. Jaj keserves eset! Az fekete földön Groff Zrínyi feküszik félig már megholtan, Mennyei szerelem kit meglövő ottan, Óh mely sokan sirnak bizonynyal ez sorson! Óh szegény magyarok, ez uron sirjatok, Keserves jajszókkal őtet kiáltsátok, Fekete ruhában őtet gyászoljátok, Könytül orczátokat szünni ne hagyjátok. Azonban hogy Zrínyi az földön meghala, Az urak ezt látván, őtet kesergik vala, Nagy keserüségtül nem szólhatnak vala, Végre így fakadnak keserves jajszókra: „Kegyes természetü groff Zrínyi Miklósunk Óh mikint lőn dolga, ki volt vidámságunk; Óh jaj, jaj minekünk újul hármas jajunk – Ha derül vigságra az mi fényes napunk?!“ Ez szókat hogy mondák, fölvevék az urat, Keserves jajszókkal az Csáktornya várat Emléték, hogy vinnék az várba az urat, Zokogva azt mondák: ki hordoz már hadat?! Óh keserves Músák! földnek dicsősége, Bölcsesség követő urfiak ékessége, Tudományt szerető urfiak vigassága, Halhatatlanságnak szép fénlő csillaga. Elesett Zerínyi, ki volt ékességünk, Az hadban előttünk mintegy nagy Hectorunk, Zsákban öltözzünk már, nincs gyönyörüségünk, Örökké gyászoljuk elkölt dicsőségünk. Sír a szép Csáktornya, nincsen már tútora, Eltávozott, neki ki volt fautora; Minden reménsége nézett csak Miklósra: Azért már szemei gyorsak a sirásra. Vég-Légrád jajgatja az ő morczongását:84) Miért távozál el?! újítja sirását, Nem várhatja többé semmi vidulását, Ugy kivánja: Zrínyi! Zrínyi! patronussát. Jaj – Pannónia mond – nékem, hova legyek? Én szerelmes Zrínyim! nem tudom mit tegyek; Te megholtod után én már mikép éljek? Ezután óh Zrínyi! ki fejétül függjek? Vajha én teveled most együtt lehetnék Kellemetes Zrínyi, elhiszem élhetnék Nagy örömben, szivem tudom megenyhednék, Sirás miatt könnyem árjában nem ülnék. Zrínyi Péternek ez hogy hirére esék: Jajgatással mindjárt igyen emlékezék Midőn kedves Zrínyin magyar siránkozék: Jaj miért hagyál el?! sűrüen könnyezék. Sok ezerek közzül te bizonyság lehetsz, Sok ezerek közzül te elég is lehetsz: Hogy engem kedveltél, tudom most is szeretsz, Tégedet elmémben. . . . . . .

KESERV ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁN. – 1664. – („Cantio de Nicolao Zrényi.“) Római bölcseknek régi fejedelme, Hol van Virgílius poeták vezére? – Mert elijede már Horvátország szive, Fölrobbant, mint szarvas szép folyóvizekre. Ovidius megholt, Homérus el-kimult, Minden hatalmasság halálnak meghódult, Sámson, kinek mássa ez világon nem volt – Koporsóba szállott, mert Ádám fia volt. Az nagy Alexander, ki világot birta Ketté-törött sirban diadalma botja, Hercules, és Hector kié vala Trója: Az szörnyü halálnak kerültek horgára. Vedd föl gyászruhádat Zrényi família! Megholt nemzetednek ragyogó csillaga, Keservesen sirhatsz te is Pannónia, Mert nincs országodnak immár pártfogója. Ez volt bizonyára amaz erős Hector, Jó Magyarországban erős gubernátor Kinek erejétül egy országos tábor Igen megveretett török imperátor. Vedd föl gyászruhádat szomorú országunk! Jó lakó-földünkrül hamar elhullottunk, Szép fris palotábul árvaságra juttunk, Kincses gazdaságrul pusztában szállottunk. Régi bizodalmunk ki azelőtt voltál Közénk fekete gyászt, sőt jajt béplántáltál, Hirrel névvel köztünk ki mindent elhagytál, Az földnek gyomrába immár bészállottál. Örülj és vigadhatsz Kanizsa végvára Gyula, Sziget, Szólnak, Esztergam és Buda!85) Megholt bástyátoknak kemény ostromlója, Nincsen immár tovább az ki azt próbálja. Sirasd Horvátország jó rendölt uradat, Az sirba temetted atyádat s anyádat. Nem is vitt az Mura testtel több habokot: Midőn török vérrel igen megáradott. Mint az folyóvizek midőn megáradnak Erdőt, mezőt, halmot egyeránt elhatnak: Igy sok országokon neve hatalmadnak Tornyokat épített amaz kevély Marsnak. Apolló hogy hallá ennek ő halálát: Mindjárt ő lantjának mézzel folyó szavát Keserű sirással könnyeinek árját Cziterát pönditvén igy kezdi siralmát: „Óh szomorú eset, óh gonosz szerencse! Bőségesen néha86) vala nálunk kedve Kedves magyarok közt vala aranyhire – Már halandósággal elváltozott szine. Kikeletkor megáld az szép zöld erdőkkel Kis fülemülének ékes verseivel, Szép gyönge árnyékkal, hives jó szellőkkel, Őszszel: mézzel folyó kedves gyümölcsökkel. De nincsen megkötve senkinek lábához, Fordítá kerekét Zrényinek sorsához, Jaj mely közel esék Zrényi halálához, Nem is hagyta tovább kapni koczkájához. – Mivel gyönyörködnek urak vadászásban, Hogy szivet újítsák; méne havasokban, Megveti hálóját erdők folyásában Hogy vadállatokat kerítsen bé abban. Sima kengyelérül az Zrényi leugrik, Midőn vadállatra nagy szivvel futamik Fegyveréhez bizván, jaj! megcsalattatik – Vége életének mert ottan történik. Az megbúsult állat nékie rohana, Hegyes hosszú foggal Zrényit rútul marja, Halálos sebekkel testét elszakgatja – Fogával életét testébül kivágta.“ Szünjél Apollónak zöngedező lantja, Szünjön Orpheusnak gyönyörü hárfája, Kis fülemülének mézzel folyó szava – Mirigygyé változék hajnali nótája! Ne neveljen az föld olly embert világra: Ki ne indíttassék nagy szomorúságra, Sőt még ha szemeit veti országunkra: Kész légyen érette menni az halálra! Isten már hozzátok császárok, királyok! Jó Magyarországban lévő uraságok! Nincs már török ellen hatalompálczátok – Jaj azért tinéktek meg köll hódulnotok! Megfélemlettetek, elolvadt szívetek Ki véletlen megholt, csufságra vélitek, Ha ki Esztergamban bészállana néktek, Palotát foglalni majd készek lennétek. Örül, vigan lakik az török Ujvárban – Nem volt visszavonás köztök akaratban, De ha magyarok közt négy vagyon egy nyomban: Tiz is találtatik ott az elrontásban. Hétszer szentölt vitéz nyilván Zréni vala, Hadi okossággal sokat meggyőz vala, Rákóczi György mássa nyilván Zrényi vala87) Ki soha töröknek nem vala barátja. Nem csuda, hogy ez ur vad miatt elvesze: Mert töröknek karját immár nem rettegte, Mint egy fene tigris akada törökre – Valamerre fordult, omlott török vére. „Isten hozzád immár mézzel folyó ország Kinek oltalmáért ment tűlem sok jószág, Immár tűlem elmult világi uraság, Lölkömnek hajléka az fényes mennyország. Életemnek végét immáron elértem, Ki Jézus nevéért sok csatákat tettem, Azért reám fordult mennybéli kegyelem, – Midőn én öcsémmel bátran vitézkedtem.“ Midőn török császár táborát megverte: Sok erős várokban meglövetik hire,88) De mikor hallatik életének vége, Csak egyet sem láttam az ki megkönnyezné. Erős kűvárait gyászba öltöztetnék, Sok szép nemzetségi csak meg nem epedtek Jaj-lamentátiót rólad énekölnek – Mert immár ily vitézt többé nem remélnek. Óh mely csudálatos Isten az te dolgod! Az te tanácsodban nincsen néked másod; Most is el- kitevéd te miráculumod: Hogy erdei vaddal öletéd hadnagyod. Élet az halállal mért tovább nem víttál, Midőn sok harczokon mellette forgottál: Karddal ily nagy vitézt többé nem kaszáltál – Török keze miatt meghalni nem hagytál! Igyefogyott magyar, szegény Horvátország; Nemde csudálod-é ez gonosz esetet? Fájdalmad szivedben valljon nem érzed-e? Még szived is ezen méltán keseregne. Óh jaj mely keserves köztünk az halálod Négy és öt óra közt utolsó punctumod. Nagy vadon erdőben kit kevés szem látott – Csak Isten tudhatja miként lett halálod! Óh ti vitéz szolgák, miként lett halála Az sok irígyek közt?… csak Isten tudhatja! Harczon el nem esett még csak egy hajszála: Mostan ti hívségtek halni bocsájtotta! – „Dicsértessél mennyben örök Atya-Isten! Hir, név és dicséret, glória terjedjen Az én nemzetemre győzödelem térjen, Lölköm is nyugodjék Ábrahám keblében!“ Versfejekben nevét sohul nem találod, Ha mind éjjel, nappal elmédben vizsgálod. Ez szomoruságot kit nem ember hozott: Ezer fölött hatszáz hatvannégy iratott. Nyujts ki szent Ur Isten hatalmas karodat, Ne hagyd elmerülni az te kis hajódat! Zabolázd az pogánt, ronts meg ő karjokat, Áldd meg szerencsékkel szegény magyarokat! Mivel Zrényi megholt, ki bizodalmunk volt És szépen protegált’ az Horvátországot: Mutasd meg Úr Isten az te hatalmadat – Pogány török ellen tarts meg magyarokat! Mert Te benned bizunk, és nem más senkiben; Élők közt ez földön ki mult ez világbul Ki Te utánad volt legfőbb bizodalmunk Pogány török ellen erős protectorunk. –

FOGARASI BAJNOK BÚS ÉNEKE. – A XVII-ik századból. – Szerencsét próbáltam, Csatákon forgottam, Magyar hirért névért Vigan vagdalkoztam. Az pogány törökkel Mintegy ellenséggel Bátran szemben mentem Vitéz legényimmel. Sok fohászkodással, Gyakor óhajtással Mulatom időmet Könyhullatásimmal. Az szép hirért-névért Ragyogó fegyverrel Használok én immár Szép böcsületemmel. Játszik az szerencse Most szegény fejemmel, Örül veszélyemnek – Nyomorúlt fejemnek. Átkozott irígyim Szüntén reám dühödtek – Nyomorult sarczomon Örülnek s tombolnak. Tengeri háború Megemészt a sok bú – Én idegen, szegény, Igen nagy nyomorúlt. Valjon s mikor látom Jóakaróimat? Valjon s mikor látom Vitéz barátimat?! Vajha tündér volnék, Testem hogy eltünnék: Bizony elrepülnék – Virágomhoz mennék. Társaim, társaim, Szerelmes barátim: Hová távoztatok Vitéz jó barátim? No az is hadd legyen, Csak Isten megáldjon: Hordozzon jó uton – Az hová gondolom! Ez éneket szerzé Az Olth vize mellett Fogaras várában Egy ifjú magában. Nevét följegyzette Az versek fejekben… Oltalmazza Isten Mindent illy igyében!