VITÉZI ÉS TÖRTÉNETI ÉNEKEK. (continued 2)

KISFALUDY LÁSZLÓRÓL. – 1681. – („Cantio de militari duce.“) Ki ne panaszolkodnék ily vitéz emberen Ki ellenségével forgott sok fegyveren, Hiréért nevéért ment az pogány ellen – Örök nagy rabságban esett nagy-hertelen. Igy vagyon mindenütt vitéz ember dolga, Bár házánál sokszor barátját jól tartsa, Tisztit, böcsületit ha hadi, nem hagyja, Szegénynek fogságban való szivfájdalma. Sok jó vitézeknek volt tanácsadója Mezőben, városban erős kűoszlopa, Hamis pogányoknak sokszor megrontója, Kegyelmes urunknak igaz, hű szolgája. Farkasbőr és vörös panczér az nyakában, Pallosa kezében, forgódik csatában, Biztatja ő népét, első ustromlásban – Szerencsétlenségben esék nagy rabságban. Állj meg! és ne fuss el! – kiáltván seregnek, Pattanását hallák sok puskalövésnek, Szaladni kezd vala népe Rábaköznek – Igy az pogányság is örüle ezeknek. Lóval hogy elesék, rárohant pogányság, Elállván mellőle az egész magyarság, Kopja, pallos miatt esék rajta fogság – Őtet vitéz embert nyomorítá rabság. Ugyanis így vagyon mastan ember dolga Bár házánál sokszor barátját jól tartsa; Töröknek kezében pallosát ha látja: Megijed, elszalad, társát ottan hagyja. De mihelt az török Esztergam kapuján Szegény magyarságra vörös zászlót hozván, Az ki csikorgatja fogait lóhátán, – Így felele hadnagy, hogy azt ott meglátván: Jézus segéld meg mast az szegény keresztyént! Ez szava után is biztatja egyenként, Hirünkért, nevünkért ha szenvedünk is kínt – Az pogány kezébe esék ű e szerént. Látjátok-é mastan rabságban esését? Vassal, és belincscsel kinozzák az testét; Nem fogadátok meg az ő jó intését, Kevélységtek miatt rontjátok életét. Árvául elhagyá szerelmes gyermekit Nagy szomorúságban kedves feleségét, Atyjafiainak szomorítá szívét – Elvitte magával hírét s vitézségét. Sok jó vitézeknek volt ez tanácsadó, Vitézségben is volt mindenkor forgódó, Csatákon, harczokon hirt és nevet kapó, Nagy urak között is kedves, mint az ráró. – Légyen tehát vége róla irt verseknek, Adjunk mastan hálát mennybéli Istennek: Keziben nem adott minket ellenségnek, Több szerencsét adjon Isten vitézeknek! Okos vitéz ember vala sok hadakban, Az szerencsétlenség hozá mast rabságban; Honnét alig hiszem, hogy jöhess hazádban – Talám mindörökké maradsz az rabságban. Nemzetes vitézlő Kisfaludy László, Ki természetedben valál mint az ráró, Győri vitézeknek gyémántkű-hordozó, Sok katona mellett mindenkor pártfogó. Az ezer hatszázban s nyolczvan egyben jutván Kisasszony havának harminczegyed napján Irám ez verseket igen szomorkodván Az vitéz embernek esetit hogy hallván.89)

OLÁH GECZI.90) – A XVII-ik század második feléből. – Óh gyönyörü tavaszidő! Szerencsétlen új esztendő! Az kit akarsz megújítasz – Engem penig szomorítasz. Gyerünk alá jó katonák, Az alföldre, Kecskemétre, Ott próbáljunk jó szerencsét – Talám Isten jobban adja! Mennek vala az alföldre; Oláh Geczi vitéz legény Talál elől egy nagy őzet, Mindjárt mondja fakó lónak: „Édes lovam, fakó lovam, Érjük el amaz nagy őzet!“ Az fakó ló csak eléri, Oláh Geczi csak ellövi. Mindjárt mondja az urának: „‚Uram, uram, oláh Geczi – Ne kergess én rajtam őzet Ha törököt nem fogsz, nem vágsz!‘“ Paripája mindaddig fut A mig ura ahhoz nem jut; Habos tajték róla szakad, Elesvén egy árkon akad. „Vigy ki innét jó lovacskám, Szépen nevelt jó maczkókám! Hidd el, bizony meghizlallak, Őz után már nem nyargallak.“ „‚Mondám, rajtam bátor szivvel Pogányt vághatsz erős kézzel: De te kétélő tőröddel Őzet űztél fegyvereddel.‘“ „Hozz ki mégegyszer jó lovam, Meglátd: törökre lesz utam; Bor, pecsenye lesz abrakod – Nem lészen többé panaszod. Hordozd bátran bús szivemet, Keresd fel régi kedvemet; Hidd el, majd az pogány oszol Oláh Geczi az hol harczol!“ „‚Ülj fel hát, ne félj töröktől: Én is hizom pogány vértől; Terjeszd tovább nagy hiredet – Keményitsd meg fegyveredet! Látod, hazád rontására Népednek elrablására Miként pogányság készülne – Hogy bennetek elvesztene.‘“ „Éltem nem szánom hazámért Királyom maradásáért; Hirem s nevem lesz nyereség, Nem prédál többé ellenség. Pórteleki hazánk fénye, Buga Jakab nagy reménye, Jászberényi is népestől Majd hozzánk jön seregestől. Ellenségünket töressük Mérges nyillal sértegessük; Majd sok török test lesz eves – Kiknek nem kell kávé-leves. Minden vitéz józan légyen, Hijában zsoldot ne végyen; Szerezzen jó hirt népünknek – E volt tárgya fegyverünknek.“

BUGA JAKAB ÉNEKE. – A XVII-ik század utolsó negyedéből. – Mit busulsz kenyeres, midőn semmid nincsen? Jó az Isten, jót ád, légy jó reménségben!… Fölnyilik az idő majd az gyenge fűre – Hova két szemünk lát, oda megyünk ketten! Óh édes pajtásom, hogyne busulkodnék: Midőn az sok gondok rajtam uralkodnak; Sok gondolkodások szüntelen fárasztnak – Minden órán engem elmémben bágyasztnak. Rongyos az dolmányom, ki van az oldalom, Az sok folttul ugyan nehéz az nadrágom, Hátam lapoczkáját veri az kalpagom – Zsirtul ködmenyem is igen megavult már. Az köpönyegem is igen jó-viselt már, Az sok esső miatt vagyon benne sok kár, Mind elrothasztotta az csizmámat nagy sár – És nyereségemmel kerest91) pénz szűkön jár. Nincsen abrak, széna, rút hitvány az lovam, Rongyos az istállóm, igen puszta házam, Mind eltöredezett szegen az nyeregfám – Mind lekopott rólla az sok szép nyert szerszám. Kenyerem, pecsenyém igen szűkön vagyon, Morzsalék sem hever mast az tarsolyomban, Pénzem penig nincsen mast az oldalamon, Kiürült az gyüszőm, elkölt kóborlásom. Az lovamrul igen lekopott az patkó, Az ki még rajta van az is nem igen jó; Ha nem patkoltatok, elhal tűlem az ló, Csak gyalog maradok, mintegy rút koborló… Az farkasbőrömnek lekopott az szőre, Pókháló palaczkom az szegen bélepte; Nyargalódzik rajtam az tetvek serege, Mert szurkos az igem, nincs ki fejéritse. Kurva már az anyja! mint élhetek: élek, Kivetem hasamat az szép verőfénynek; Csak úgy dohányozok – az midőn éhezek, Igy én is másokkal szépen eltöngődök.

BUJDOSÓ ÉNEKE. – A XVII-ik századból. – Bujdosik, bujdosik szegény árva legény, Országrul országra, városrul városra, Hogy az ő életit fordíthatná jobbra, Fáradsága után lenne nyugodalma. Elindula szegény, az utat nem tudja, – Eszében jut neki Seregeknek Ura, Gyakorta orczáin könyje lecsordula, – Igy szól ő magában, keservessen sira: Istenem, Istenem, én édes Istenem! Már egyedül benned vagyon reménységem, Felségedet kérem: el ne hagyjon engem – Mert csak tetőled függ én egész életem. Én édes barátim titeket elhagylak Az nagy Ur-Istennek kezében ajánllak; Hogyha mikor látlak: örömmel lássalak – Hogy a mi szíveink együtt vigadjanak! Óh én édes anyám, ki világra hoztál Sok búval bánattal engem feltartottál; Mindeddig pellikán-módra hozzám voltál Bánatimban engem sokszor vigasztaltál. Tudom édes anyám, hogyha most láthatnál: Mostan egy fiadot tudom megsiratnál; Jaj keserves szóval engemet jajgatnál Sok könnyeket értem szemedbül hullatnál. Boldogtalan sorsa siralmas szivemnek Árad naprul-napra gyötrelme lelkemnek Nem virrad fel már vig napja én kedvemnek, – Árad nagy bánatja én árva fejemnek. Istennek ajánllak kedves édes hazám Kitül keservesen én megváltam mostan; Kevés ideig volt benned én lakásom: Légyen rövid időn benned mulatásom! Ne sirass engemet anyám, édes anyám, Ki voltál énnekem kedves édes dajkám; Tudom ez világra fájdalommal hoztál – Sok édes álmokat értem elmulattál.93) Csak az Isten tudja hol lész maradásom Az idegen földön hol leszen romlásom; Vagy piros véremnek hol lesz kiontása, Az gyarló testemnek csontja kihullása… Az én bánatimat én meg nem mondhatom Avvagy papirosra le nem rajzolhatom; Mert már utoljára tollamat sem birom – Jaj már közel vagyon utolsó szóllásom! Adjad én Istenem: a szent angyalokkal Hogy részes lehessek magas mennyországban; Dicsérjem Uramat szent cherubímokkal Mindörökké ámen, édes atyáimmal.

REMÉNYSÉG AZ EMBERT… – Katonadal a XVII-ik századból. – Reménység az embert gyakorta táplálja, Istrázsa istrázsát reménységért állja, Erős had az várat ugyanazért szállja – Hogy pályafutását ő is megpróbálja. Jó reggel az szántó ekéjét forgatja, Fúr, farag, vasait földnek igazgatja; Reménységért szegény földeit megszántja, – Megérett búzáját örömmel aratja. Hol kiljebb, hol beljebb halászgat az halász, Távul puskájával kerülget az vadász, Lépet szed, és tőrt hány reggel az madarász, Reménységért hányja horgait az halász. Tengeren az gályák ha elszakadoznak: Eloszlott deszkákhoz sokan ragaszkodnak, Noha ők szegények szárazat sem látnak – De jó reménységért azokhoz kapkodnak. Jó reggel vitézek ágyokból fölkelnek, Lovat abrakolnak, puskákat töltenek, Fegyvert s kardot kötnek, harczhoz ugy készülnek, Az jó reménységért csak el nem repülnek. Noha az rabok is vasakat viselnek: De munkájok között mégis énekelnek; Szoros belincsekbül reggel ha fölkelnek Mégis szabadulást szegények remélnek. Mondván, holnap dolgunk talám jobban lészen, Ki rabjai vagyunk, kegyelmébe vészen; Vagy megkönyörülvén értünk sarczot tészen – Ugy szabadulásra dolgunk jobban lészen. – Óh boldog szerencse! engem is jól biztass Utamra indulván bátor szivet adhass, Jó lovat, szép fegyvert Istenem szolgáltass, – Ha meg köll halnom is: lölkömnek irgalmazz!

KOVÁCS GYÖRGY VÉGBUCSÚDALA. – XVII-ik század. – Parnassus hegyein mulató Múzsáknak Szünjön trombitája szép zengő Nymphának, Hangos czitarája szünjön Orpheusnak: Mert már lemetszetett virágja hazámnak! Tenger mélységének istene Neptunus S hires névvel folyó római (?) Homerus Szánjad Kovács Györgyöt szerelmetes Vénus, Fényes nap járását igazgató Phoebus. A tárdi hid mellett erősen harczolván A magyar vitézet erősen biztatván: Hamar kiontatik vére az oldalán, Jajszóval bucsúzik, vitézinek mondván: Elmult vitézségem tündöklő virága Elhervadt életem régi szabadsága, Jelen már életem utolsó órája – Bucsut veszek tőled Kecskemét pusztája! Fogjátok vitézek elbágyadt testemet, Vizzel öntözzétek elszédült fejemet; Ezentul letészem romlandó testemet – Jaj, fogjatok! ha már kiadom lelkemet. Enyhitsd meg pajtásom epedt ajakimat, Emeld fel erőtlen, bágyadt tagjaimat; Szendrő vára felé vezesd paripámat: Hogy életben lássam én öreg atyámat! Nem gyötör annyira vérem kiontása: Mint édes atyámnak sűrü könnyhullása, Sok vitéz katona gyakor óhajtása, Árva felé nemem keserves sirása. A töröknek soha barátja nem voltam, Vért is kiontani mindenkor kész voltam, Régi nemzetemnek igaz utján jártam, Én szép hazám mellett diadalmat víttam. Bátran megharczoltam szüzekért, árvákért, Az Istent kiáltván magam nemzetéért, Pusztákat bujdostam a jó hirért, névért – Csakhogy el nem éltem a sok igaz jókért. Nem volna fájdalma megesett szivemnek: Ha pogány lett volna hóhérja fejemnek, De hogy első harczon magyar vitézeknek Fegyvere kiontója volt szép véremnek. De én mindezekkel keveset gondoltam, Mert királyom mellett mindenkor felálltam, Magyar nemzetünkért koporsóba szálltam, És az Istentül is jutalmat találtam. A török várának nagy az ő csillaga, Fő Kohári te vagy legények gyámola, Bujdosóknak pedig hadi kapitánya, Megbocsáss énnekem árváknak gyámola! Szembe szállottam én háromszor törökkel: Nagy diadalmakat vivánk hegyes tőrrel, Budai, hatvani, egri törökökkel – Öklelő kardomat festettem vérökkel. Azért jó vitézek míg világon éltek Kérlek, ezen példa légyen előttetek: Mintha mindenkoron harczra készülnétek: Ollyan vigyázásban mindenkor legyetek!

„GYŐRI LUTHERÁNUS TEMPLOMNAK ELÉGÉSÉRÜL PANASZOLKODÓ ÉNEK.“ – A XVII. századból. – Óh te mindenható fölséges Isten! Az te haragodnál más nagyobb nincsen. Te uralkodol egyedül mindenen, Sok sereged vagyon mind mennyen, mind földön. Az melynek parancsolsz: mindjárt előáll, Bűnös embereken kemény boszút áll; Nem kedvez, akarkit hol előtalál – Kártétel nélkül attul ő el nem vál. Ilyen kész sereged néked az szél is, Azzal egyetemben az szörnyü tűz is, Sokszor sok helyben nagy romlást tesz ő is – Melyben mast hozott és ejtett minket is. Mert titkos, de igaz itéletedbül Parancsolatodbul, engedelmedbül Az által minket mastan kegyetlenül Megostorozál te nagy hertelenül. Jaj! oda imádságunknak háza, Ki vala Isten áldásának háza; Esső miatt is már fejünk megáza – Az Úr bennünket igen megaláza. Oda van sokaknak ő édes házok, Oda van magzatjok, ő házastársok; Oda marhájok, oda portékájok – Oda mindenek, oda szép jószágok. Óh nagy igazságu örök Ur Isten! Valóban bűnünkért verél meg igen, De keserüljed94) ily kárunkat igen, Vigasztalj minket: ne essünk kétségben! Sőt mi magunkat jól megalázván, Erős kezed alatt tégedet áldván, Csöndes türésben lölkeinket birván: Többet érdemlénk – gondoljuk meg nyilván. Te nagy haragodnak közepette is Uram, emlékezzél irgalmadrul is! Ne fizess nékünk örök-nagy tüzzel is: Tudod, hogy vagyunk erőtlenek ugy is! Sőt ennekutánna oltalmazz minket Illyetén veszélytül, nagyobb keresztet Ne bocsáss reánk, de nyújts kegyelmedet – Hogy mi víg szivvel dicsérjünk tégedet! Csudálatosképpen viseld gondjokat Azoknak, az kik mast szörnyü károkat Vallottak; néked könnyü mindazokat Helyre állítani, s adni dupla jókat! Ur Isten, te tehetsz gazdagbul szegént, Viszont gazdagságra emelhetsz szegént, Otthon lakozót, bujdosó jövevént, Férfiat, ifjat, asszont és öreg vént. Az Sionnak Uram, puszta falait Építs föl, támaszd föl romlott oszlopit! Hogy az te néped ajaki tulkait Áldozza abban néked, áldozatit. Add: az kárvallottak jobban nevedet Áldják, magasztalják szent Fölségedet; Főképpen penig kik ez veszedelmet Mast nem kóstolták ez káros sérelmet. Halld meg ez keserves panaszolkodást, Bocsásd füleidben e fohászkodást; Fordíts örömre e keserű sirást – Hogy Chrisztus által mondjunk néked áldást!

RABY ISTVÁN ÉNEKE. – 1682. – Óh hamar elmúló világnak öröme! Óh változás alá vettetett szerelme! Rólam példát vehet az emberi elme: Az jó szerencsének mely rövid élete! Mint az szép liliom úgy virágzom vala; Mint az ékes páva úgy sétálok vala; Ugy éltem kedvemre mint főember fia – Szivemet fonnyasztó bánatom nem vala. De ímé, jaj mire juta állopotom, Szivemnek bánatját már ki nem mondhatom, Káromat ily igen meg nem sirathatom, Óh szomoru óra, jászban95) merült napom! Nemzetes, vitézlő, nagy Raby Istvánnak96) Jó hirrel tündöklő szerelmes atyámnak Jaj árvája löttem, elfolyt élte annak Az kit Isten után tarték gyámolomnak. Egyik árvaságom – sárvári rabságom, Az másik peniglen anyámtul válásom; Keserüségemet ezek után várom, Igy kettős bánatban újul meg fájdalmam. Sárvár rabja voltam testem sebeivel Három esztendeig súlyos vas-pöngéssel, Lendvai kűfal is tovább esztendővel Bizonyságom errül erős tömlöczével. Már minden barátom jól megfontolhatja: Uraság mint szállott nagy erős rabságra, Mert még az napfény is orczámat nem látta, Igy voltam világnak csúfja és játékja. Keserű volt nékem – az én lefekvésem, Keserű viszontag az én fölkelésem, Bubánat járásom, fájdalom ülésem – Bár ne történt volna inkább születésem! Annál keservesebb penig állapotom, Azért mint lesz dolgom, azt előbb jól látom; Szerelmes barátim ez az nagy fájdalom: Rövid idő mulva tűletek megválom! Egy-felől siratom súlyos rabságomat, Másfelől kedvemre föltartott97) anyámat… Meddig Uram Isten áztatod orczámat? Hozd el énnékem is utolsó órámat! – Azonban ur székit hirdetnek Sárvárott, Fölséges császár is nagy parancsolatot Országbírájának Draskovicsnak adott… Óh mely nagy bánatot szivemnek indított! Mindjárt Tulok Györgyöt száz lovassal értem Küldötték: vonjon ki kűfal közűl éngem, Hozzon föl csakhamar, hogy Sárvárott nekem Fogyjon el életem, – és emlékezetem. Ki gondolta volna, hogy ily időt érjek?! Atyámnak holtaig, holtomig itt légyek, Szomorú éltemtül hogy itt búcsut vegyek – Raby-nemzetségnek hogy itt véget vessek! Ha atyámnak élte tovább szállott volna: Talám még valaha kedvet löltem volna, Szabadulásomra utat nyitott volna – Egyetlen-egy fiát még megszánta volna! De nem használ nekem immár nagy elméje, Nem néznek bizonynyal senki személyére, Nincsen is tekintet az fő-emberségre: Mert törvény egyaránt szolgál minden rendre. Vegyetek itt példát minden rendbéliek – De legkiváltképpen amaz ifju népek: Éltekben atyjokat miképpen böcsüljék, Ártatlan vérben is kezek98) ne förtözzék! Isten így akarta, hogy mégbüntetődjem: Mert édes atyámat meg nem böcsüllöttem, Csak szabad zablára magam eresztettem – Ártatlan vérben is kezem förtöztettem. Már nem vala nékem sohul maradásom: Erdődy Sándorhoz volt folyamodásom, Holott az atyámnak adtam kézirásom – Az volt énnékem is legnagyobb romlásom. – Szánakoznak rajtam, Isten légy jutalma! Vitézlő rendeknek jelenvaló száma, Hogy reád is száljon az Úrnak irgalma: Temesd el testemet, vétkeimet is ma! Minden jó barátim, véreim, rokonim, Alsó-, fölső-renden tündöklő feleim, Istennek ajánllak szerelmes uraim – Rajtam szánakodó sok jóakaróim! Istenem áldott légy, hogy megváltál engem, Fogadd bé lölkömet az ki hozzád megyen, Nem bízik az ő jó cselekedetiben: Hanem csak egyedül az Te érdemedben! Nem szólhatok többet, könnyhullásim folynak: Mert hóhér-látásim rettegést indítnak; Fejem is már várta éles pallosának Adassék például világ fiainak. – Az ezerhatszázban és nyolczvankettőben Mikor busúlt lölköm szomorú testében Elepedett volna nagy keserűségben, Irám ez verseket sárvári tömlöczben.

BUCSÚ-ÉNEKE EGY JEGYZŐNEK, KINEK A NÁNÁSI PIACZON FEJE VÉTETETT 1688, sept. 20-kán. Böcsületemet elvesztém, Jó hirem, nevem elejtém, Hivatalomat megszegém – Sárban keverém. Az Isten nagy állapotra Emelt föl, hogy lenne jómra, De azt fordítám gonoszra, Gyalázatomra. Mindenek kedvében voltam, Hazámat sokat szolgáltam: Mert nótáriussa voltam – De megmocskoltam. Sokaknak tanácsot adtam: Magamnak pedig nem tudtam; Az ki dorgált azt utáltam, Nem szivvel láttam. Husz esztendős alig voltam Hogy az bűnt két kézzel kaptam Melyet soha el nem hagytam, Inkább javaltam. De lásd végre mire hoza: Vénségemben kézben-ada; Hogy minden rólam tanulna, Erre ne jutna. Szülém-asszony édes anyám Intésedet nem fogadám, Sok sirásidat nem szánám – Jaj édes anyám! Nem gondolék leányimmal, Hajadon szép hugaimmal, Édes anyám sirásival, Deák fiaimmal. Édes jámbor feleségem Ki voltál nagy segítségem: Megbocsáss édesem nékem – Ne nézd esetem! Óh jaj mert elfeledkeztem; Dehogy köllött ezt mivelnem! Édes anyámat énnekem Keserítenem. Mi haszna hogy anyám szüle, Születésemnek örüle?! Jajszóval megtelik szive – Sir keseregve. Imé mire hozám éltem! Gyászban borítám én fejem; Megrutittám szép vénségem, Nemes nemzetem.99) Azt tudtam, örömmel lássa, Halálom hogy ne sirassa; Fiának ily kimulása Ne lenne gyásza. Nagy búra juta bús szivem Ki megkeseredék bennem; Kivánom vala életem: Gyászt hoza nekem. Én mindentül búcsut vettem, Halálra is elkészültem; Nem kivánom tovább éltem: Csak légyen végem! Édes anyám már elhagylak, Az Úrnak téged ajánllak, Több búval már nem busítlak – Az égben várlak. Hajadon édes leányom Kire nem volt semmi gondom: Az Istent tútorul hagyom, Tenéked vallom. Az Isten téged megáldjon, Árva gyermekimmel tartson, Sok jókkal tégedet áldjon – Megkoronázzon. Nektek sok bánatot hagyék Kiket koporsóban tevék, Nagy gyászt fejetekre hozék – Ezzel fizeték. Ez atyátok bucsuzása Tűletek eltávozása, Kit sirattok nagy zokogva, Es tesztek sirba. Én édes szép nemzetségem, Siránkozó szép rokonim:100) Megbocsássatok szomszédim, Városfeleim. Mert majdan elfogy életem, Bűnömért vétetik fejem; Egy szempillantás-életem Ezt hozá nekem. Látom már hóhér fegyverét Reám fölhuzott két kezét Hogy elvegye éltem végét, Kiontsa vérét. Nem hittem, hogy szép101) személyem Hóhér kezében ereszszem: Nánási piaczon nékem Kifolyjon vérem. Az kivel halált szenvedek, Az halálnak megfizetek; Azzal együtt esedezek – Istent dicsérek. Uram légy kegyelmes nékem! Ne nézzed sokságos bűnöm! Lölköddel bátoríts(d) szivem, Vedd hozzád lölköm! Siess hamar eljőnie: Térj hozzám az kegyelemre! Ne hagyj esnem az kétségben – Végy kegyelmedben! Küld el az szent angyalokat: Hamar lássam Christusomat; Dicsőült Cherubimokat, Az szent atyákat. – Ez negyvenkét esztendőmben Nem is gyermeki időmben Irám nánási tömlöczben, Sirék ekképen. Ezerhatszáz nyolczvan nyolczban Szintén kisasszony havában Annak huszadik napjában Esém halálban.

NAGY-KUNSÁG ROMLÁSÁRÓL. „Hajdani emlékezetes nemes Nagy-Kunságnak, vitézek anyjának nagy romlásáról.“ (Nyomat. 1698. esztendőben.) „Felix quem faciunt aliena pericula cautum, Tum tua res agitur paries cum proximus ardet.“ „Ezek pedig mi példáink voltanak, hogy gonosz dolgokat ne kivánjunk.“ Nóta: „Mikor Senakerib a Jerusalemet…“ Hervadozott s fonnyadt árva, te Nagy-Kunság Régtül fogvást való kietlen pusztaság! Kár, hogy szomszédidnak most immár vagy csufság – A kiknek ellenek vala az szabadság. Hitetlen irigység mert igen örűli A más veszedelmét kedvesen szemléli, Előmentét pedig nagyon nehezteli – Rágalmazás nélkül még csak nem is nyeli. Az magad példája szomorún mutatja Megromlott Nagy-Kunság, irigyidnek csufja; Nevetséggel soknak telik meg a szája – Keserves éneked a ki dúdolgatja. A tatárok miatt hogy lőn nagy romlásod, Mert hijában vala erős biztatásod: Fiaid, leányid tatárkézben látod – Vélek együtt vagyon rabi állapotod. Reád felgerjede haragja az Urnak És titeket ada az ragadozóknak Kegyetlenül a kik elragadozának, Siralmat hagyának Karczag-Újszállásnak. Reád hozá hiszem, azt a rút nemzetet Az melylyel az Isten téged fenyegetett, Esaiás által megjövendöltetett – Te rajtad is mostan ám bételjesedett. Sűrü pogányok közt zászlóját emelé, Kik távol lakoznak a nagy tenger felé; Sok nemzetségeknek süvöltéssel inte Kik lakoznak messze, az földnek szélire. Sietve hogy ezek hamar eljőjjenek – Sebes ráró-módra mintha repülnének, Mindjárt hamarsággal nagy-könnyen eljőnek, Mindenfelé széjjel sok károkat tésznek. Arrul a nemzetrül azt mondja a látó:102) Nem lészen közzűlök egy is elfáradó, Sem fáradtság miatt pediglen tántorgó – Ez nép felől bizony vala igazmondó. Az ő derekának nem oldik meg öve, Avvagy el nem szakad saruja kötele, Sem szunnyad sem alszik vigyázó rút szeme – Szegény rabjainak oly serény őrzője. Nyilai élesek mint a sasnak körme, És minden kézivek erősen felvetve;103) Mint a kova erős lovaiknak körme: Mint sebes forgószél – szekerek kereke. Nagy ő orditások mint az oroszlánnak, Mint oroszlány-kölykök nagyon ordítanak, Dühösködnek, prédát nagy bőséggel kapnak, Ki veszi el tőlök?… békességgel járnak. Jaj mint dühösködnek ellened zúgással Erősben habozó tenger habjainál; Nézzed bár az földet, a nyomoruságnál Egyebet nem láthatsz sötétes homálynál. Jaj mely homályos lőn napod is az egen: Mintha elenyésznék még szintén délszinben… Bizony az napon lőn olyan, lementében: Mint a piros festék – öltözvén vérszinben. Igy mondék én akkor: Bosszuálló Isten! Ellenünk gerjedett haragod nagybőven, Ránk ontád ez napon olyan nagy mértékben – Hogy még szép napunk is gyászol lementében! Édes napunk bezzeg szomorún enyészel, Szabadulásunkra valjon mikor jősz fel? Az tatárok birnak bágyadott testünkkel – Tégy jól mi Istenünk szomorú lelkünkkel! Világos szép napunk tőlünk elenyészék, Nagy setét éczaka szomorún érkezék. Erősen a rabok megkötöztetének, Sok szép szüzek rútul megferteztetének. Felséges Istennek megismért szolgája Kit több104) szolgáinál feljebb magasztala Ez rút nemzet felül beszédét igy szólja: Rút, szemtelen nép ez, a ki látta: tudja! Fertelmes nemzet ez, és oly rettenetes: Az vén ember ennél hogy nem tiszteletes; Nincs nála gyermekhez semmi jó kedvezés – Elfogy ezek között minden kényeskedés. Ezt nagy-keservesen népe Nagy-Kunságnak; Megkóstolván izit tatár fogságának: Megpróbálta vala – minden hihet annak Mely nagy-kegyetlenül ők hurczoltattanak. Eszes, okos vének nem becsültetének, A szép gyenge szüzek megferteztetének, Annyira rontattak némelyjek ezeknek, Az a csuda: vége nem lött életeknek! Romlott testek bőre mint cserép elszáradt Fekete mint korom, a nagy éhség miatt; Megszáradott nyelvek az inyekhez ragadt – Érzik vala szintén az halálnak kinját. Reménkednek105) vala az nagy Úr-Istennek, Kit nagy siralommal fohászkodva kérnek: Lenne segítője keserves népének – De semmi segítség nem jű szegényeknek. Ezért, mert miképen hogy Isten kiáltott Nekiek: de tüllök meg nem hallgattatott; Azonképen az nép Istenhez kiáltott: De semmi jó választ nekiek nem adott. Elszéleszté hanem mintegy forgószéllel Őket minden pogány népek közé széjjel Kiket nem ismertek soha szülejekkel – Még csak nem is látták azelőtt szemekkel. Nyilván mert az Istent a kik hátrahagyják: Ő magoknak azzal semmit nem használnak, Mert miltók ők arra – mindenek megtudják – Hogy Istentül ők is hátrahagyassanak. Nevek szerint a kik megszámláltattanak:. Négyszázhatvannyolczan még rabságban vadnak, Nagy sok országiban ez szíles világnak Jaj messze szegények elszórattatának. Csuda nagy romlásod nem sokkal ezelőtt Csak nyolczadik napon Isten jelentetött, Égbeli jel által szóval is hirdetött, Többször is ekképen mondatott jövendőt. Csalárd Babylonnak amaz nagy várasát Hogy elrontá Isten, hirdeti romlását, Hasonló jelenést fenn az égen mutat, Prófétája által meg is prófétáltat. Zengedező szavát az Úr prófétája Minden hallására népeknek igy szólja: Íme jű az Urnak rettenetes napja, Busulással gerjedt kegyetlen haragja. Zokogó sirásra anyákat jutassa. Hogy szörnyűképen az földet elpusztítsa, És annak bűnösit elveszesse, rontsa, Még az helyeket is az széllel fútassa. Bokros csillagoknak mert világok nincsen Hogy tündöklenének az egen fényesen, Az feltámadott nap világos nem lészen, Holdnak is világa szép fényes nem lészen. Bizony ilyen napok járának ez tájban Mikor esél Kúnság ilyen nagy romlásban, Sok keserves anyák holtig való gyászban, Ebbül tanítattál utolszor templomban. Ugyan kérdem tülled: ha találtatnak-e Terajtad-kesergők? szivesen szánnak-e? Romlásodon inkább vagy nem örülnek-e Izetlen ajakak, és nem átkoznak-e? Ugy látom: némelyek romlásodon sirnak Eresztvén magokat éretted bánatnak; De szomorú sorsod a kik most siratják – Talám dolgaidat titkosan csúfolják! Igy vagyon, mert dolgod Kunság, bizonyára Vettettél Istentül nagy szidalmasságra, A te szomszédidnak, és megcsufolásra Környültedvalóknak nagy főcsóválásra. Jaj példabeszédet szólnak most terólad, Ki-ki nagy-nevetve csufságot üz rajtad, Mert igen megbotlott, megesett az lábad – Mint másszor is szoktak: gajdolnak terólad. De légyen bár az úgy, csufolóknak dalja: Rájok száll Istentül kemény sententia, Mert a csufolókat Isten megcsufolja, Rettenetes átkát házokra szállítja. Dolgod roszra fordult, árja nagy sirásnak Rád szállott lakosa Karczag-Újszállásnak, De ha romlásodon valakik vigadnak! Mondatnak azok is Ézsau-bátyáknak. Örülj és vígadozz Edomnak leánya! Az felséges Isten neked is azt mondja; Még te-rajtad is az veszedelem árja Által megyen Isten keserű pohára! Okádol mint részeg, de minekutána A te álnokságod Sionnak leánya Megemésztettetik: népedet nem hagyja Az számkivetésben, sőt hozzá fogadja. Sőtinkább azt mondom, hogy vegyék mindenek Christus tanítását, hogy el ne veszszenek; Nagyobb volt-é bűnök Karczagbelieknek Hogy ekképen romla, mint egyéb népeknek?! Sőtinkább bűnökbül hogyha meg nem térnek: Hasonlatosképen elvesznek mindenek; Adják hát magokat az jó megtérésnek – Szörnyű nagy romlással hogy így ne veszszenek! Óh hatalmas király: mennybéli nagy Isten! Vigyázó szemeid legyenek népeden! Kit vessződdel vertél meg ily keservesen – Emeld fel pálczádat érette, mint régen! Ocsmány bűneinkért egy kis búsultodban Minket elvetettél miltó haragodban; Örökkévaló nagy irgalmasságodban De könyörülj rajtunk, te nagy jóvoltodban! Többé ne hallassék földünkön pusztétás, Sem amaz kegyetlen véres ragadozás, Az mi határinkon ne légyen már rontás – Legyen mi kőfalunk az szép szabadúlás. Térj mihozzánk Urunk, magvát népeidnek Hozd meg, napkeletről egybengyűjtessenek, Még napnyugotrul is, és mondd ezt a délnek: Ne tartsd meg népemet, hadd gyülekezzenek! Azt mondd az északnak: add meg fiaimat! Hozd meg nagy-messzünnen gyenge leányimat! Szabadíts meg Uram nyomorult rabokat, Vigasztald meg immár az siralmasokat! Az kik keservesen az Sionban sirnak: Vigasztalásodat nyújtsad már azoknak! Légy felépítője puszta várasinknak, És megépítője régi pusztaságnak! Nekünk idegenek legyenek pásztorink Az kik legeltessék mezőnkön barmaink, Idegen fiakból szántóink-vetőink, Legyenek mezőnkön buzatakaróink. Nagy gyalázatunkért két annyi jutalmat Urunk végyünk tülled, de az nagy szidalmat Vedd el immár rólunk, sőt örömnek napját Szidalom helyében deríts fel világát! Immár kegyelmezz meg Urunk, népeidnek – Minden határiban az magyar nemzetnek; Vedd ki igájokból idegen népeknek – Többé szidalomban immár ne légyenek! Íme meghagytál még valami keveset: Ne fogyasd el Uram ez maradék-népet! Rabságra s csufságra ne küldj már többeket, Zabolázd meg, kérünk, az kegyetleneket! Téríts meg tehozzád az nép maradékát, És megtérnek, Urunk gyászos napjainkat Újéts meg106) minékünk, adj régi napokat, És terjeszsz mireánk nagy-szép áldásokat. Téríts ostorodat a nagy Babylonra Sok gonoszságoknak vétkező anyjára; Légyen por-hamuvá, s teljék meg pohára: Ne légyen népednek ily kegyetlen ura! Óráját és napját szörnyü romlásának Közelítsed Urunk, néped rablójának; Ölibül gyermeki kiragadtassanak Kőszálhoz veretvén öszverontassanak. Óhajtással téged óh kegyelmes Isten A kik kiáltanak, felelj kegyelmessen; Rajtunk igéretid igazsága légyen Hogy mi víg örömmel ezt mondhassuk: Ámen!

IDEJE BUJDOSÁSOMNAK… – A XVII-ik századból. – Ideje bujdosásomnak Eljött már távozásomnak, Szomorú utazásomnak Sok okai vannak annak. Angyalodat én Istenem, Küldjed hogy kisérjen engem, Utaimban vezéreljen, Minden gonosztól megmentsen. Nincsen látom a legénynek, Semmi becse jaj szegénynek, Mert itthon inkább kedveznek Az idegen jövevénynek. Oly helyet azért keresek Az hol becsületben lészek, A tengereken túl megyek, Jó hirt nevet ottan szerzek Csak egy sem fogja megtudni: Szegény fejem él-e hal-e? És élésben módja van-e? Isten gondomat viseli. Záloga te vagy lelkemnek Én Istenem! bizom benned, Hogy ottan gondom viseled Az hol engem nem ismérnek Ifjú Tóbiást vezérlé Szent angyalod messze földre: – Szegény fejemnek vezére Ez légyen, és őrizője. Az egész föld kerekségén, Erdőn, hegyen, földön, vizen, Ellenség tábor közepén Félelem nélkül elviszen. Nem félek ha megbetegszem: Mert meggyógyít én Istenem, Rabságomban megszabadít, Inségemben ő megsegít. De hogyha rabságba esem Ott is van jó reménségem, Hogy szabadítóm énnékem Te lészsz kegyelmes Istenem. Róllam el ne felejtkezzél, Ha meg halok te temess el; Akárki bánjon testemmel, De csak te birsz én lelkemmel. Azért hozzád fohászkodom, Mikor eszem, avagy iszom, Éneklek, vagy imádkozom, Te légy úti kalauzom. Szerelmes atyámfijai, Nemzetem kedves tagjai, Szivemnek vigasztalói, Kik voltatok orvoslói! Csak kell immár bucsut vennem, Édes atyám, anyám, néném, Szerelmes bátyám és öcsém, Mert nincsen immár késésem. Szomszédim s jóbarátimat, Kik látják még válásomat, Köszöntsétek mindazokat, Kik jóakaróim voltak. Isten hozzátok pajtásim, Velem felnőtt jó barátim, Kikkel sokszor nyájasságim, Voltak sokszor mulatásim. Nékem a mi jót tettetek, Isten fizesse meg néktek, Hosszabbítsa életetek, Hogy őtet tisztelhessétek. Az idegen földre megyek, Veletek többé nem lészek, Talám nem is lát szemetek, – Róllam ne felejtkezzetek. Lábam akár merre mégyen, Róllatok nem felejtkezem; Minden járásom, kelésem Áldja meg a szent Ur Isten. Áldása szent háromságnak Isten fijának Jézusnak, Ki angyalt ád kalauznak Az igaz utban járóknak.

FUT AZ OLÁH… Fut az oláh hegyoldalon, Magyar legény, rácz, parlagon – Didalom, madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom! Lám megmondám Rabul öcsém Hogy nyergeljünk két paripát – Didalom stb. Rabul öcsém, rabul esék: De én magam elszaladék – Didalom stb. Meleg málé tarisznyámban Málé mellett korpa-czipó – Didalom stb.

„GENERÁLIS INSURRECTIÓ.“ – 1740. – Megbolondult a világ, Fegyverben az ország, Elmult már az békesség Támadt sok ellenség, Összevesztek királyok Nagy hatalmas országok, Uri méltóságok. Szegény magyar nemzet is Bánatját újítja: Mert királyné asszonyunk107) Táborban hivatja. Készül minden vármegye Az országnak jobb része: Mert kénytelen véle! Katonát ad nemessség, Hajdut a szegénység;108) Mindeniket súlyosan Nyomja az nagy inség; Lovat, kantárt, karabélyt, Kardot, pisztolyt, pantallért Készítnek új mundért. Búslakodik, bánkódik Gazda ő magában: Nagy-kelletlen, kedvetlen Nyúl az ládájában, Előveszi erszényét, Számlálgatja költségét – Régi keresményét. Gyakorta gyülnek egyben Falu gyülésében, Pörlekednek egymással Hol egy, hol más helyben. Majd üstökben is kapnak Erősen káromkodnak, Nagy haragban vagynak. Az katona vigan van Iszik, csókolódik; Gazdasszony szomorkodik – Szivében bánkódik: Mert megürült ládája, Oda köntöse ára – Kelt az katonára! Öszveülnek némelykor Szomszéd asszonyával Panaszkodnak egymásnak Jutka leányával; Mondja szegény: mit tegyünk? Borravalót hol vegyünk? Csizmát is min vegyünk? Nem régiben eladtam Egy pár kappankámat, Tikom, ludam, kenderem, Kevés olajkámat: Abbul reám mi esett?!… Az mit uram keresett: Eb szájába esett. Nem azért neveltem föl Egynehány csibécskét, Kiért adott a tikász Egy kevés pénzecskét: Hogy katonára költsem, Az ő erszényét töltsem, Szobáját is fűtsem. Elvitte az uramnak Egy szép paripáját Az nyakába vetette Rozsdás karabélyját; Egy aranyos szép nyergét, Péter bátyám fegyverét, Aba-köpönyegjét.109) Nem maradt már uramnak Testére valója, Elöl hátul kitetszik Eldugni valója. Magamnak sincs köntöském Elszakadt péntölöcském – Kilátszik a micském; Mert rám hozták az adót Az executiót: Kitekerték kezembül Az szoknyára valót. Mivel födjem testemet, Mezítelenségemet, Hitvány szemérmemet?! Bárcsak immár valami Kis pénzecském volna Az mellyen az urammal Bort ihattam volna! De ímé mind elhuzták Katonára prédálták, – Inségem nem szánták. Jaj édes komámasszony Bezzeg pórul járánk! Pálinkára valóbul Ugyan kipusztúlánk! Az kasbul is kifogyott, Erszénybül is kikopott… Igyunk már egy kortyot! – Hallod-é komámasszony, Ne gyötörd magadat! Gyere hozzám jó reggel, Megöntöm torkodat! Maradt még amaz kasban Lisztem, búzám hordóban – Jó lesz égett-borra! Elküldtem a szolgálót Két font pecsenyéért, Katicza lányomat is Két pint jó szinborért. Tedd félre most rokkádat, Hagyd holnapra dolgodat, Készítsd az torkodat! Megeheti az uram Sovány kenyerét is, Megihatja reája Az kut friss vizét is; Nem szeretem a dolgát Rosszul forgatja magát – Nem tudja a módját! Jó ember a korcsmáros, Megalkudtam véle: Hogy az uramnak szólna – Nem kell félni tőle! Nosza tehát csak igyunk, Mert itt jó helyen vagyunk, Estig dorbézoljunk. Jó bort kezdett csárdában Tegnap a csaplárné: Nála iszik, vigan van Nyalka katonáné; Vonjad czigány az nótát! Ne kíméljed az hurját!… Megadom az árát. Jer be rózsám katona, No járjunk egy tánczot! Majd a nyakadba vetek Egy szép aranylánczot. Heje-huja katonám, Gyöngyvirágom, tulipám – Édes majoránnám!

NEMES JÁSZSÁG, HIRES KUNSÁG… – A XVIII-ik század első feléből. – Nemes Jászság Hires Kunság Nagy jajra jutott: Csendessége Békessége Mert felbontatott. Boldogsága elfogyott, Szabadsága megromlott, Hire s neve Szép czímere Béboríttatott. Régi kedve Víg öröme Bánatra fordult, Nyájassága Vidámsága Rekeszben szorult; Ékes csillagja elmult, Napja homályba borult, Mind egészlen Nagy-véletlen Romlásra indult. Más, kertének Szépségének Szedi virágját; Zsengéjének Gyümölcsének Vondossa fáját; Nála tartja pálmáját Hajdani zöld laurusát, Társainak Javainak Elveszi hasznát. Ezt gyászolja Tapasztalja Berény városa, Nemes Jászság Hires Kunság Régi lakosa; Az kürtöt ritkán fujják Bú és bánat közt dugják110) Mert már magok Nyájasságok Nem nyugtathatják. Tudja Dózsa, Jákóhalma Mihálytelkével, Ladány is azt Fényszaruval És két Szent-Györgygyel. Árokszállás Kisérrel Apáthi a Kúnfölddel, Abban kedvet Mind életet Az Kunság visel.

EZERHÉTSZÁZ ÖTVENEGYBEN… Ezerhétszáz ötvenegyben Katonaság tünt szememben, Béállottam regementben – A Prajczoknak seregiben.111) Sárga csizma, veres nadrág, Királynérul maradt jószág: Mente helyett kabátod lész – Az is hátul hasított lész. Gyere pajtás katonának, Jól lész dolgod, meg sem bánod, Négy krajczárod fizetésed Ha megiszod – nem lesz pénzed. Csizma helyett topányod lész – Az is elöl hasított lész; Azt gondolod, minden ugy lesz – De bizony még foltos is lesz. Mert az Isten az katonát Ugy bünteti mint rosz fiát; Majd elvisznek a burkusra De nem a jó kvártélyokra. Az Istennek szent angyala Szálljon az én galambomra! A katona Istenfia: De a paraszt csak mostoha. Hajdu volnál: szeretnélek, Katona vagy: nem szeretlek. Huzó-vonyó a te neved, Akasztófa a te helyed. Jól megbecsüld a katonát: Csinálj neki akasztófát, Lábbal akaszd fel a káprált – Utánna a közkatonát!

MOHÁCS, MOHÁCS!… – A mult század közepe tájáról. – Mohács, Mohács, régi112) vérontás helye, Magyarország gyászos mezeje, Kegyetlen föld, nemes nemzeted vérét Ittad, s nyelted szép dicsősségét. Midőn téged gondollak: Záporkönnyek borítnak, Szivemet bánat fojtja – Nyelvem meg nem mondhatja. Nemes hazám! virágzó Pannónia! Európának valál kőfala, Tiz országok imádták czímeredet Al- s felvilág félte erődet; Rettent pogány előtted, Bizott keresztyén benned, Alig villámla fegyvered: Kész vala győzedelmed. De fájdalom, egy nap egy viadallal Véget vetett mohácsi harczczal; Nem birhatta ingó homokföld háta Nagy nevedet, hogy birtál rajta. Epét ada szerencse Hogy fényedet behintse; Kerék ellened fordult – Magyar homályba borult. Lajos! Lajos! hol vagy szép ifjú király Magyar csillag, ékes virágszál; Erkölcscsel, királyi termeteddel – Hol vagy gyenge kedves életeddel? Jaj, hogy tartsam könnyeim, Kiáradott bánatim: Elesett édes hazánk, Ledült véle koronánk! Országi, nagyúrias, kardos vitézek! Urak, szolgák, fő-, köz- alrendek! Keserves jajt együtt énekeljetek: Egy sir zárta minden örömetek. Hallgass zengő muzsika, Szünjél hangos czithara, Vidám völgyek, zöld erdők Bánkódjatok sik mezzők! Tanácsurak, zászlós, ezres hadnagyok, Fővezérek, ország-ispánok. Husz s ötezer válogatott vitézek, Lovas, gyalog – mind nemes fejek! – Melly nagy nevek egy hadra Mentek véres halálra! Mohácsi halmok nyomják Csontjaikat takarják. Magyar szüzek, nyájas asszony-állatok Keserves dalt együtt fújjatok; Hervadt szinü koszorútok rózsáján Sirjatok illy köntöstök gyászán. Nemzetségünk virágja Oda van magyar lángja; Szentegyház tiz oszlopi – Ország erős bajnoki. Pogány-török, istentelen gonosz had, Tigris-téjjel nevelt fenevad: Hogy nem szántál illy szép nemes sereget Földhöz verni fényvitézséget; Azt gondolod dicsősség?… Inkább baromdühösség! Ne bizzál hogy meggyőztél: Reád fordul a veszély! Bécset viád, azt véléd, hogy elnyered? Majd Budán fejedet elveszted; Nándorvárnál foly a Duna véreddel – Leopold király nagy erejével. De még meg nem adóztál – Vesztedrül csak hirt adtál; Nemzetedben Lajos-vér Veszendő életre tér. Főniksz madár könnyü szárnyas, fészekkel: Magyar nemzet fegyveres néppel, Porrá égni, kivánva megyen tüzre – Porbul támad újabb életre. Higyjed, változó sorsa Magyar Mársnak igy hozza, Hogy kelvén virradatja: Magyar törököt rontja. Látja Isten, és irgalmassan szánja, Fényes nap is búson sajnálja, Napsugárban magyarok nagyasszonya Látjuk, holdot lábaival nyomja; Ő általa holdodat Kettős-kereszt szarvadat Lesz az idő – leveri – Elmém azt jövendöli.113) Adott Isten Anna unokájának Császármagvbul Teréziának Szép fiak közt első királyt Józsefet A ki éljen, segéljen minket! Nemesség már terjedvén Vitézség feléledvén:114) Magyar teljes nap fénylik – Mig török elhaldoklik.

ISTENHOZZÁD MAGYARORSZÁG! – XVIII-ik század. – Istenhozzád Magyarország Mert béjött a háboruság, Meg sem tart semmi mulatság – Jobb nekem a katonaság. Régtül fogva a mit kértem, Hogy meglenne becsületem: Azt az időt már elértem – Istenhozzád szép nemzetem! Már megbocsáss, talám nem látsz, Tudom, hogy bizony meg nem szánsz, Értem könnyeket nem is hánysz, Ha veszélybe esem, sem bánsz. De én téged igen szánlak, Elmémből ki sem fordítlak; Álmamban is óhajtalak – Ezzel Istennek ajánllak. A tatárokra kell mennem, Császár mellett fegyverkeznem, Ámbár ha ott kell is vesznem: De nincs már tovább mit tennem! Haláltól semmit nem félek Sőt magamban jót remélek; Megbocsáss nemzetem kérlek – Meglátogatlak ha élek. De kesergem elmentemet, Sírni látom édesemet, Jaj de szánom kedvesemet, Tudom: ő is szán engemet! Méltó nékem szomorkodni, Méltó szivemből bánkódni; El kell menni, nincs mit tenni, Nincs lelkemnek hová lenni. Hogy kell távozni földemtől, Bujdosni szép nemzetemtől: Nehéz válni szerelemtől – Az én drága kedvesemtől. Isten hozzád lelkem Rózsa Kit szájam gyakran csókola; Most megbocsáss lelkem Rózsa Ha mit vétettem valaha! Árván maradsz már úgy látom Mindennél drágább gyémántom, Istenhozzád jó rubintom – Szived már nem szomorítom. De mégegyszer megcsókollak Azután Istenre hagylak, Szivemben már békapcsollak – Mindenkor téged óhajtlak. Tenger vize tartománya Víg szivemet hozzá vonja, Éles kardomat kivánja – Még ellenség is óhajtja. Maradj immár egészségben, Tartson Isten víg örömben, Hordozzon ő szent kezében – Hogy lássalak víg örömben.

HUSZÁRTOBORZÓ. – A XVIII-ik század második feléből. – Nossza gyertek legények, menjünk katonának! Éljük vigan napjait e hitvány világnak! Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet, Azért jőjjön katonának ki minket szeret! A szép lovas katonának arany az élete: Csillog-villog az oldalán szép, vitéz fegyvere. Szép élet, gyöngyélet stb. Királyomnak bémehetek bátran személyéhez, Éles fegyverem kivonom, állok a székéhez… Szép élet, gyöngyélet stb. Nádasdy közlegénységből ment fel marsalságra: Mivel sokszor füzött burkust a magyar pórázra! Szép élet, gyöngyélet stb. Splényi, Hadik, és Siskovich azzal hiresedtek: Hogy a szakszoknak vérébül gátot rekesztettek. Szép élet, gyöngyélet stb. Ha a portára116) kimégyen: nyér az ellenségtől, Ha a kvártélyára mégyen: nyér a menyecskétől. Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet, Azért jőjjön katonának ki minket szeret!

BAKATOBORZO. – A mult század végéről. – Ha meguntad életedet, Feleséged, gyermekedet: Haj, gyere pajtás katonának! – Jaj, dehogy megyek, mert levágnak! Ne félj pajtás, nem bántanak: Csak a karddal tapogatnak. Haj, gyere pajtás stb. Ha nem tudtál lovagolni: Megtanítunk gyalogolni! Haj gyere pajtás stb. Ha nem tudtál imádkozni: Megtanítunk dohányozni. Haj, gyere pajtás katonának! – Jaj, nem megyek én, mert levágnak!

KATONA BUCSUJA. – A mult század végéről. – El kell menni – nincs mit tenni, Jaj-jaj, be keserves! Marsot vernek, – pedig ennek Engedni köteles. El kell mennem, mert fölvettem Hópénzem, s azzal kötöttem Zászlómhoz hitemet. Itt hagylak hát szerelmesem, Maradj békességben! – Utazz, s jőjj vissza kegyesem Te is egészségben! Végyen az Úr jobb karjára, S ne járjon élted kárára Semmi veszedelem!

MEGBUSULT KATONA ÉNEKE. – A XVIII-ik századból. – Zarándokság – kemény rabság Élete az embernek, Nem tudhatja mellyik légyen Igaz utja mennyeknek. Gondolkodik – és törődik Elméjében vetekedik: Hogy szolgáljon lelkének?! Bujdosásban – fáradságban Csak meg nem hal az ember, Akaratját – gondolatját Bú árasztja, mint tenger. Volna kedve vitézségre: De rettenti ágyu tüze Kit föllobbant kis kender.117) Vagy boszuság – vagy adósság Embert táborban viszi, Gazdaságát – rokonyságát Azért zálogban teszi. Mert reménység ugy táplálja Hogy jószágát visszaváltja – De testit földben teszik! Az táborban – mint tárházban Sokat igér szerencse, Fordul koczka – hatrul vakra: Nincsen állandó kincse! Ott nyereség – ott veszteség Uralkodik az nagy inség – Mégis szivem arra vágy. – Jobb lett volna országomban Istenemnek szolgálnom, Hogysem itten fris paripám Kantárszáron forgatnom. Vagy egy ugrás – vagy egy botlás: Lészen világbul kimulás.

PÁTER MÁRTON. – A XVIII-ik század közepe tájáról. – Óh én szegény páter Márton, magyar királyné rabja, Jaj melly elburíta engem sok inségeknek habja! Nincs mit tennem, Hová lennem, Kevés van innom és ennem, Jaj már nékem – én most érzem: Nyugta szivemnek nincsen. Elindultam ide Bécsben, a hol sohasem voltam, Lóhalálával siettem, mellyet meg sem gondoltam Hogy illyen nagy keserőség Váratlan keserves inség Szálljon magamra – s társamra, Mellyet megtapasztaltam. Alig jutottam bé Bécsbe, hát ott terem egy német Ki fegyverben, nagy kevélyen szállásomra bélépett, Csak azt mondja: kum her mindjárt! Hogy menjek el, nem vallok kárt; Jaj elmentem, – néki hittem, Ime rabságba estem. Egy haragos és parókás németre bizattattam, Annálinkább morgolódott: mennél szebben szóllottam; Sem irást, sem izenetet, Sem beszédet nem engedett: Hanem mintegy gonosztévőt Még meg is fenyegetett. Könyörögtem a németnek: hallja meg beszédemet; De egy vastag: holts maul!-lal letorkola engemet, Három lakat alá tettek Társomtul messzevetettek, Minden vigasztalás nélkül Magamot rekesztettek. Eljön estve három leány, ételt italt hozának: Kiket amaz hatalmasok hozzám sem bocsátának, Ajtón ált kiáltnak: essen! Feleltem én: nem kell, fressen, – Ober Jungfrau – ober Jungfrau Sag den Grafen: pitt fir uncz! Azok pedig nevetének, és azt mondák: der nix tájts! Még azt kérdték: mit vétettem? talán valamiben pájsz… Azt feleltem, hogy: ik vájsz nit, Mert én nem vétettem semmit, Ártatlanul – büntelenül Szenvedek én itt annyit! A szolgám is azzal biztat: Nicht fircht, Praelat is schon hier! De ez nékem volt igen nagy-keserves, szomoru hír, Mert féltem az apáturtul Mint az Jákob Ézsáutul, Nem volt tehát a ki engem Mentett volna bánattul. Sőt hány napra fölviradtam: annyi rosz hirt hallottam, Hogy keserü búbánatban nem is imádkozhattam. Hol az ablakomat verték – A vasgótért készítették, Hol pediglen bilincseket Ajtóm előtt pöngették. Kérlek azért Szent Úr Isten, ebbül a nagy fogságbul Vigy ki, haza Szent-Mártonba ily nagy nyomoruságbul! Fogadom: Németországban Sem pedig Bécs várossában Soha többet bé nem jövök – Otthonn, helyemen ülök!

MEGÖLTEK EGY HUSZÁRT… – A bakonyvidéki nép ajkáról. – Megöltek egy huszárt Hatvan forintjáért, Bevetették a Dunába Piros pej lováért. Duna be nem vette, Partjára vetette, Arra ment egy hajóslegény – Hajójába tette. Oda megy az anyja, Költi, de nem hallja: Kelj föl, kelj föl édes fiam, Borulj a nyakamba! – Nem kelhetek én föl Mert meg vagyok halva: Szép fekete kondor hajam Vállamra van hajtva! Oda megy az apja, Költi, de nem hallja: Kelj föl, kelj föl édes fiam, Borulj a nyakamba! – Nem kelhetek én föl Mert meg vagyok halva: Réz-sarkantyús sárga csizmám Lábamra van fagyva! Oda megy galambja, Költi, azt meghallja: Kelj föl, kelj föl édes rózsám, Borulj a nyakamba! – Fölkelek én rózsám, Nem vagyok meghalva, A szerelem, hű szerelem Szivemet elfogta!

SZÉKELY VITÉZEK ÉNEKE a török hadakozáskor, 1788-ban. Fájlald uram veszedelmét te keresztyén népednek, Óh fordítsd el kemény súlyját méltó büntetésednek! Sirva esedezünk – előtted könyörgünk: Szánd keserves ügyünket! Látod: ellenségünk – szomjuhozza vérünk, Veszteni jő fejünket. Irgalmasságodat mutasd, – igazságod távoztasd, Sújtó vessződet változtasd – bosszuállásod mulasd, Számtalan bűninkért – terhes vétkeinkért Tudjuk igazán büntetsz: De hát hová legyünk? – máshoz kihez megyünk Ha jó atyánk, te elvetsz! Megvalljuk, hogy érdemlettük büntetését kezednek: Sok ezerszer sértegettük szent nevét Felségednek, De inkább könyörülsz – hogysem reánk készülsz, Oly kegyes, irgalmas vagy, Jobbulásunk várod – vesztünk nem akarod, Atyai jóságod nagy. Ne nézd azért bűneinket, mutasd irgalmasságod, Mert ha miként érdemlettük, úgy büntet igazságod: Meg nem menekeszünk – egy lábig elveszünk, Olly terhessek vétkeink; Rabságra vitetünk – vagy mind megöletünk, Igy fizetjük bűneink. Felejtsd kérünk te jó Atyánk, rosszaságit népednek! Irgalmazzál egy igazért gyakorta híveidnek! Ha mi sok bünt tettünk – gonoszt cselekedtünk: De vagynak ártatlanok, Kikért irgalmazhatsz – minket jóra hozhatsz: Legyünk mi is ollyanok! Édes népünk, íme látod, a pogány ellenséggel Szembenszállott, s viaskodik a dühös törökséggel, Erősítsd fegyverét – bátorítsad szivét, Őrizd minden veszélytül; Gyullaszd fel hivségét – gyámolítsad ügyét, Mentsd meg ellenségétül! Mutasd meg nagy hatalmadat, mindenhatóságodat, Te népedhez jóvoltodat – atyai oltalmadat; Ne dicsekedjenek – ne örvendezzenek: Hogy elveszett erejek, S nem volt oly védelmünk, – hatalmas Istenünk, Ki megrontsa fegyverek! Csak egyedül helyheztetjük benned reménységünket, Íme szánjuk – szivbül bánjuk elkövetett vétkünket, Ezentúl fogadjuk – hiven is megtartjuk, Jobbítjuk életünket: Csak nyújtsad kegyelmed – adjad segedelmed Melly őrizzen bennünket!

ERDÉLYI INDULÓ. – A mult század végéről. – A nap kerül Hajnal derül Már a szabott óra cseng; Már minden sor Minden bokor Lassu marssal zeng. Serkenj fel hát, talpadra kelj Vitéz magyar! lóra székely! Kabalára szász! Rest ember az a ki nem fut Mikor előtte van az ut; A gavallér Mikor rá ér Ha nem mehet: mász. Bölcső-hintó,118) Czafrangos ló, Társzekér, hámos kancza; Négy nem derék Kocsikerék Fakó targoncza. Czifra lektika, rezes hám, Piros csalmás uti szerszám… Ugy készüljetek: Hogy utaimhoz kezdhessek Csikorgás nélkül mehessek – Katonásan És pompásan Járjak veletek!

A KATONA JÓ PARIPÁN… – A XVIII-ik századból. – A katona jó paripán megugratja magát – Pantallérja – karabélyja megrángatja nyakát; A szép leány ha meglátja: elfelejti búját, Azután is csak óhajtja katona csillagát. A katona mikor felül a lova hátára: Megugratja paripáját, elmégyen strázsára; Csillog-villog a mezőben virágszál módjára – Mint friss ráró bocsátkozik a szelek szárnyára. Rengedező veres csákó illik az fejében, Ezüstlánczos habpipája fénylik a kezében; Pár pisztolya, görbe kardja villog hüvelyében – Török vére – de nem vére119) cseppen az szemében. A mezőben kiteríti aranyos zászlóját, Apollóval sipoltatja dali vig nótáját, Muzsikával harsogtatja kettőzött nótáját, Vigan vagyon, s megugratja gyakran paripáját. Ellenségre – nyereségre kimégyen próbára, Megütközik – viaskodik, siet a prédára; Fel van irva – és rajzolva haragos kardjára: Ez az élet – a böcsület, a király számára! Sippal, dobbal, trombitával ő magát vidítja, Jó barátit – jó pajtásit bátran is biztatja; Hol feküszik az ellenség: elméjében tartja, Merre fogjon? merre menjen? titkon hántorgatja. Elhagyott szép asszonkája gyakran jut eszében, Ha itt volna, vagy láthatná, forgatja szivében: Győzedelmes friss karjait nyújtaná elébe, Dicsőséges nyertes fejét hajtaná ölébe. Valamikor, egykor, olykor – de hiszem: meglátlak! Egykor, olykor még Erdélyben talán megcsókollak! Szerelmemmel, szerelmeddel meg is vigasztallak: Mintegy szép folyó-borostyánt magamhoz kapcsollak.

TROMBITÁKNAK SZÖRNYÜ RIVADÁSÁT… – A XVIII-ik század második feléből. – Trombitáknak szörnyü rivadását Sipnak dobnak hallom harsogását, A vérontó Mársnak Hangja ez, nem másnak, Bajnoki ébrednek lármájára – A csatára. Mars! Mars! azt kiáltja hiv népének Minden vezér maga seregének, Vitézit biztatja, Népét bátoritja, – Nap villog aczélos fegyverében – A kezében. Óh jaj! melly szomorú elválások Esnek melly iszonyú zokogások! Rettentő történet Hány ezer hív szivet Legkeservesebb gyászba öltöztet – Sirba temet. Szomorú anyának az ölében Lankad fia könnyek özönében; Jegyese karjain Függ másik ajakin; Midőn bucsúzik hivétül hive – Reped szive. Nékünk is egymástul a mint látom Meg kell válnunk szerelmes barátom! Óh jaj, melly keserves, Búbánattal teljes Két hív szivnek egymástul elválni S meg sem halni. Elmégy tehát immár óh szerelmem Mársnak mezzeire… jaj Istenem! Melly gyászos elválás Ez szivszorongatás; Szivemet, hivemet Mársnak adni, Feláldozni. Boszuló fegyvered kedvelled hát Inkább, mint megszánnál szegény árvát? Mársnak piaczára Sietsz csatájára Kegyetlen! szerelmed, tulajdonod Elhagyhatod?! De nem tartóztatlak, menj el bajnok! Menj, sóhajtásimmal rád találok, Ekkor is csókollak Szivemhez szorítlak: Csak szivedben hordozd szerelmedet, Jegyesedet! Kegyes ég, rád bizom e kincsemet, Kincsemet – egyetlen reményemet; Őrizd a haláltul, Vad pogány kardjátul, Győzhetetlen karod oltalmazza – Visszahozza. Vitézkedj, vitézkedj már hazádért, Nemes leventa, tapodj pogány vért; Jól forgasd kardodat Nemes zálogodat, Jőjj vissza ölemben: dicsőséges, Vitéz, híres. Jőjj vissza borostyánkoszorukkal, Ölelhesselek ezért csókokkal; Jól vigyázz éltedre, Tarts számot hivedre – Az egek áldása szálljon reád!… Isten hozzád!

MAGYAROKNAK KIRÁLYNÉJA… Magyaroknak királynéja Boldogságos szűz anya Mária! Néked áldoz magyar sziv Mely hozzád örökre hiv Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért: A te magyar népedért – Mária! Im hozzád folyamodunk, Mert benned bizakodunk Mária! Segíts szenvedésinkben Bokros keserveinkben Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért A te magyar népedért Mária! Tekints le országodra Te árva fiaidra Mária! Néked élünk és halunk Te híveid maradunk Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért A te magyar népedért Mária! Magyarid szószólója Ügyökben pártfogója Mária! Hallgasd könyörgésünket Inségben nyögésünket Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért A te magyar népedért Mária! Légy utolsó óránkban Segitőnk halálunkban Mária! Légy halálunk óráján Velünk az élet után Mária! Óh Mária! Krisztus anyja! Esedezz hiveidért A te magyar népedért Mária!

RIMANÓCZI ÉNEKE. Hajnali csillagom nem derül föl, Szemérem, gyalázat majd meg nem öl Hogy illy sok ideig – Három esztendeig Bilincset pengetek, Szenvedek veletek Gyermekeim. Im atyátok szive majd megeped, Értetek egyedül majd megreped, Bánkódván, hogy kárban Döntött ollyan sárban Egy cselekedettel Gonosz itélettel – Boldogtalan! Méltán rajtam mégis szánakódtok, Tudom esetemen, hogy bánkódtok; Egy rút vakszerelem Mit tetete velem: Illy hosszas rabságban, Unalmas fogságban Szörnyen kinoz. Böcstelenséget ti is szenvedtek: Gyilkos gyermekinek neveztettek, – Mert az ártatlan vér Illy bosszuállást kér, Buzgón kiált éghez, – Nem is juthat véghez Szenvedésem. Jobb lett volna nékem nem születnem, Vagy azon órában megöletnem: Igy most nem végezném – Sem nem is félteném Hóhér pallosátul Szörnyü csapásátul Életemet. Nem türhetem tovább kínaimat, Jajjal kell kevernem szavaimat; Ihol mire lettem: Vérbe keveredtem, Éltem kell vesztenem, Gonoszság ellenem Kiált szüntelen. Veszéjtsem el tehát életemet, Bizvást törüld el halál nevemet; Óh szörnyü kivánság! Gonosz fajtalanság! Valjon mire hoztál: Halálra átkoztál Rabság után. Hallátok már egek szavaimat: Hogy türtétek eddig siralmimat?! Hozzatok már halált Melly rabságbul kivált; Avvagy szabadságot, És békés zöld ágot – Van kora már!

ADJON ISTEN JÓ SZERENCSÉT. Adjon Isten jó szerencsét Annak az anyának: A ki fiát fölnevelte Lovas katonának! Ördög adjon rosz szerencsét Annak a kurvának: A ki fattyát fölnevelte Gyalog bakancsosnak!

SÁRGA CSIZMÁS… – 1809-ből. – Sárga csizmás Miska sárban jár – Panni patakon túl reá vár. Ne várd Panni Miskát, nem jöhet a sár Miatt, sárga csizma kár! De ámbár a sártul jöhetne; A vizen át még sem mehetne; Az padot elmosta az árvíz – Panni Miska szemébe nem néz! De ámbár a víz is elapadt, Visszacsúszott az elúszott pad; Ne várd Panni Miskát, a kutyák – ugatják: Nem jön, mert megharapják. Sem sár, sem víz, sem ebugatás… Óh hatalmas egek, de mind más! Rágalmazó nyelvek irigysége: Régi szerelmünknek lett vége.