← Table of contents
Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)

Tájékozásul.

Reading edition

Irodalmunk költészeti ereklyékben, különösen pedig vitézi és történeti énekekben, más nemzetekéhez mérve, fölötte szegény. Legalább az általános hiedelem ez. S valóban, eddigelé a közönség a régiekből Tinódyn, Ilosvayn, Balassán, Rimayn, Zrínyin és Gyöngyösyn kivül alig ismert egyebet, mint a mit a sokérdemü Toldy Ferencz („Handbuch d. ung. Poesie,“ úgy „Magy. Költészet Kézikönyve“) és Erdélyi János (a „Népdalok és mondák“ dalai között) napvilágra juttattak, – sőt a legtöbben még az imént elésorolt XVI. és XVII-ik századi hires költőket is csak Toldy mutatványaiból ismerik.

Toldy leginkább műköltők elmeszüleményeit, Erdélyi pedig most élő, újabbkori népdalokat közölt, – bár ez utóbbinál igen sok becses régi népies dalra, vagy daltöredékre is akadunk.

És több ezeknél épen nem léteznék?… És e töredékeket épen nem lehetne-e kiegészíteni?…

E gondolat régóta űz és hajt.

Tudjuk, hogy a magyar mennyire költői kedélyü nép. Pannónia földén kinyiló mezőben, hervadó erdőben, patakok partjain, tenger-pusztaságon, – mindenütt, mindenütt, teremnek a dalok. A huszár honvágyát, a betyár üldöztetését, az elhagyott szerető bánatát dalban panaszolja el. A leányok dal közt fonnak; a vőfél a lakodalomra versben híjja meg a vendégeket; a felköszöntéseket gyakran versben mondják; ha valakit ki akarnak üldözni a világból: csúfos nótát csinálnak rá, – sőt még a halálra itélt rab is a siralomházban – mint nem régen Fábián Pista – versben bucsuzik el az élettől.

S Árpád ős honában, hol a kis gyermekek még ma is dudolják a régi dalt: „Lengyel László jó királyunk“ – hajdanában nem lett volna ez igy?! A népköltészet fája csak századunkban virágoznék-e ily buján?… Nem; népköltészetünk – hiedelmem szerint – még hanyatlott, s hanyatlik folyton, – hajdanában sokkal dúsabb vala.

A polgáriasodás ellensége a költészetnek; az emberek kedélyét prózaivá teszi. A vasuti vonatok döbörgése, a gépek csörömpölése elül a regés várak tündérei rejthelyeikbe vonulnak.

A magyar régenten bizonyára még dalosabb nemzet vala, mint most.

Ha a már Attila, Árpád udvarában kedvelt énekesekről, hegedősökről mitsem tudnánk is: egyes szájról szájra fennmaradt dalsorok sejtetik velünk, hogy harczos őseink énekelve mentek a csatákba, dalban lelt hangot diadalmaik öröme, dal enyhité bujdosásaikat, s dal adott balzsamot a nehéz időkben a honfiak vérző sziveire.

Ennyire dalos nemzet levén a magyar eleitől fogva: lehetetlen, hogy a leviharzott két Zápolya-, Bocskay-, Bethlen-, I. Rákóczi György-, Tököli- és II. Rákóczi Ferencz-féle nemzetiségi és szabadságháborúk, úgy a törökkel vítt több százados harczok meg ne termették volna a magok dalvirágait, mint megtermék a spanyol-mór küzdelmek a halhatatlan „Cid el Campeador“-t, és a szebbnél szebb románczok sok százát.

Bizony, bizony, hazánkban is százanként élhettek ily dalok, s a sok hegedős ajkain: tábortüzeknél, kandalló-láng mellett Kárpátoktól Ádriáig, és Trencsénytől le Brassóig zengtek és harsogtak.

S hogy van mégis, hogy oly szerfölött kevés maradott fenn reánk?

Levéltáraink különösen a birtokviszonyokra, peres ügyekre vonatkozó régi okmányokban rendkivül gazdagok. Őseink e tekintetben óvatosak, szorgalmasak valának, mindent följegyeztek s biztos helyre tőnek. S valjon följegyezték-e az egyszerü, igénytelen dalokat is?… Ily bőséggel és ily lelkiismeretesen – alig.

Vagy ha följegyezték is: a hiteles helyeken nem volt zug ezek számára, s a magán – iratgyüjtemények részint a harczok viszontagságai, részint az utódok gondatlansága következtében hány helyütt elenyésztek!

Arra pedig, hogy amaz énekek százai ajkról ajkra szállván teljes épségben fennmaradjanak: – a mi különben is majdnem lehetetlenség – igen nehéz idők, kedvezőtlen viszonyok jártak.

Hiszen a Rákóczi-forradalom után a felsőbbség még a tárogatókat is megégettette.

Aztán a magyar nemzet III. Károly és Mária Terézia korában nagy átalakuláson ment keresztül.

Egy bájos királynő, ki a sziveket magához hóditá: de elég eszes arra is, hogy a kormányától vallott hagyományos politikához hiven, a magyar nemzetet ősi szokásaiból kivetkőztesse.

Ezen korszak a magyarra nézve még dicsőségében is szomorú, – hát még árnyoldalaiban!… Elfeledtük az ősi nyelvet, elvetettük az ősi öltönyt; a kurucz vezérek fiai apáik csatakardjait csak parádézni kötötték fel, s csak idegenek előtt tisztelegni rántották ki az egykor oly rettegett vasat hüvelyéből. A hosszu harczok alatt vagyonilag igen megrongált s megfogyott középnemesség és nép örült, hogy megnyugodhatott, örült ha nem háborgatták. Merev tespedés szállotta meg az egész nemzetet. Az aggastyánok, kik egykor Rákóczi, Bercsényi mellett a szabadságért harczoltak volt: lassan-lassan elhalának, – Rodostó felől is csak halálhireket hordott a napkeleti szellő.

Nem volt a ki a nemzetet felrázza.

Később végre öntudatra ébredett az ország, s vele együtt megpezsdült az irodalom, illetőleg a költészet félaléltan nyugvó életere is. De ez oly korszakban történt, midőn Európában a classicismus utánzása vala a divat, s a népek költői a helyett hogy saját nemzeti iskoláikat mivelték volna: neki estek a régi kiholt népek, a görögök és rómaiak classicusainak, s az ő munkáik után öntötték, gyártották készitményeiket.

E kor az újraébredett magyar költészet képviselőire is igen nagy, mondhatnók kizárólagos befolyást gyakorolt. Az volt a legderekabb költő: a ki minden versét legalább tíz-húsz görögistennel ékesitette föl, a ki Horácz és Sapho idegen verskaptáira legjobban ránczigálta árva nyelvünket. A magyar nemzeti rythmus tökéletesen elhanyagoltatott, s a szegény Csokonait parasztköltőnek csufolták, mivel „Csikóbőrös kulacs“-át népies szellemben és magyar mértékben merte irni.

Nem akarjuk ezzel azon korszaknak különben igen fényes tehetségü bajnokait kisebbíteni; a hiba nem az övék: de a koré a melyben éltek. Ellenkezőleg, dicséretökre legyen mondva, – ők haladtak, igen nagyot és sokat haladtak – de nem tagadhatni, hogy nem a helyes, mert nem nemzeti irányban.

A tévedést Vörösmarty látta át, s megkezdé az új utat, melyre Petőfi egész erejével tört, és a melyet Arany, Tompa stb. kiegyengetének.

És ez az ut tulajdonképen nem új: mert csak a Rákóczi-forradalom után elhanyatlott nemzeti szellem által félbenhagyottnak folytatása; de mivel ez: épen azért a helyes, az igazi út.

Ha költészetünket tovább is ezen újra megkezdett nemzeti helyes irányban akarjuk fejteni: feladatunk a fonalat ott venni fel, hol azt a szathmári béke 1711-ben kettévágta, s elejtette.

A magyar szellem ekkor elhaldoklott, a hegedősök elhallgattak, kihalának, s a nyomott, panaszló honfiúi érzet csak itt-ott sirta fel magát, egy-egy homályos keservben. E keservdalok utóhangjai még korunkban is élnek; öregeink ajkain még fölzendül olykor a „Hajh Rákóczi, Bercsényi Szegény magyarok vezéri!…“ szomorú nótája.

Lessük el, és jegyezzük fel a még élő daltöredékeket, s a már nem élők, s régiebbek után kutassunk szorgalmasan, poros, penészes irományok között, levéltárainkban. Mert bár igen sok elveszett: de még sok létezhet ismeretlenül is, – mentsük meg hát legalább ezeket!

Ha majd mindezen megbecsülhetlen ereklyék napfényre kerülnek: virágozhatik csak teljes pompájában nemzeti költészetünk, s fejlődhetik tökélyre a magyar rythmus.

Ha valahol, úgy a költészetben bizonyára legszigoruabban áll a „forma dat esse rei“ elv; már pedig a formát, és több tekintetben a szellemet illetőleg is a régi daloknak kell kiindulási pontúl szolgálniok.

* * *

Ily eszmék tölték el lelkemet, midőn évekkel ezelőtt a Wesselényi, Petróczi, Szuhay, a Tököli és a Rákóczi korszak, – szóval a tágabb értelemben vett kuruczvilág dalereklyéinek gyüjtéséhez fogtam.

Átkutattam minden köz- és magánkönyvtárt és irattárt, hova csak bejuthaték; hirlapok utján nyilt felszólitásokat tettem közzé; az ország majd minden vidékeire magánlevelezést üztem; – igaz, hogy voltak a kik tudakozódásaimra nem is felelének, s e hideg közöny elszomoríta: de viszont megvigasztalt azon szives részvét, gyámolítás, a melylyel a legtöbben támogatták gyenge erőmet a megkezdett munkában.

A mit lehetett, ekkép elkövettem.

Az eredmény az lőn, hogy jelenleg immár összesen 60–70 különféle kuruczvilági ének, és egy 1683-ban Tököli Imréről és Zrínyi Ilonáról irt terjedelmes költemény várja fiókomban a kiadást. Erre azonban alkalmasabb időviszonyokat kell bevárnom.

A kuruczdalokat gyüjtvén, egyuttal megkezdém az ó magyar vitézi és történeti énekek és régiebb dalok gyüjtését is, a melynek eddigi eredménye – imé a jelen két kötet.

Főelvül tüztem ki e gyüjteményemnél, hogy újat, azaz eddig még ismeretlent adjak; és igy semmi olylyast, a mi már Toldynál vagy Erdélyinél közölve volt – föl nem vettem, hacsak az ő közléseiknél az illető költeménynek bővebb vagy tetemesen különböző variansára nem bukkanék, a mi majd szintén annyi, mintha teljesen új volna, – sőt a homályos töredékek kiegészitése még tán eclatánsabb nyereség.

Tartalmaz gyüjteményem, – melyet ha az iménti elvet nem követem, csak a vitézi énekekre nézve is akár megháromszorozhatok vala – összesen 66 vitézi- és történeti-, és 137 kisebb-nagyobb elegyes-éneket, továbbá a bujdosó, azaz első Balassa Bálintnak két eddigelé ismeretlen költeményét, igazoló értekezéssel. Tehát összesen 205 éneket.

Minden a kuruczvilágra vonatkozó vitézi és történeti dalt ezuttal készakarva kizártam, hogy ezeket majdan külön gyüjteményben adhassam ki. Ugyanezt tevém a mult század közepe táján és II. József alatt s ennek halálakor irt, s általam szintén gyüjtött nemzeti dalokkal, mint a melyeknek világ elé bocsátására az idők még hasonlóan nem alkalmasok.

Gyüjteményem főfő-forrásaiúl a magyar akadémia, de legkivált a nemzeti múzeum kézirattára, s ebben a rendkivül gazdag Jankovich Miklós-féle gyüjtemény szolgált. Különösen megemlítendőknek vélem ez utóbbinak kincsei közül Szencsey György dalos könyvét, és a Mátray-codexet, mint a melyeknek tartalmát jelen, és kurucz dalgyüjteményemmel teljesen kimerítém.

Szencsey György dalkönyve (nemz. múz. kézirattár hung. oct. 70.) semmi czimet nem visel, s e névvel azért neveztetik, mivel minden hihetőség szerint Szencsey György irta össze a XVII. század utolsó negyedében, egész 1704-ig. Tartalma mintegy anthologiát képez a XVI-ik század közepétől kezdve egész a most leirt évig, magában foglalván különböző, részint névtelen, részint a versfőkben s végstrophákban megnevezett szerzők műveit – többet magától Szencseytől, a codex szorgalmas és költői lelkü összeirójától.

Szencsey György, mint a szerzette költemények némelyjének tartalmából stb. következtetem, kurucz, és szigorú protestáns vala: de nem elfogúlt, annyira nem, hogy könyvébe még a Szepesy Pál és Tököli ellen – pedig ugyan túlkemény hangon – irt gúnydalokat is fölvette.

Szencseynek egész dalkönyvén meglátszik továbbá, hogy összeirója dunántúli ember volt. A szavak ugyanis mindig úgy vannak irva, mint – túl a Dunán ma is ejtik, továbbá – folyton a dunántúlias -bul, -bül, -tul, -tül stb. ragok használtatnak -ból, -ből, -tól, -től stb. helyett.

Tovább megyek. Szencseynek veszprém-vármegyei, mégpedig alkalmasint tési1) lakosnak kelle lennie. Egyik 1704-ben szerzett énekében ugyanis elpanaszolja a rettenetes dúlást, melyet lakóföldén tőn az ellen, a ki elül ő is a föld népével együtt az erdőkre: a Bakonyba bujdosék. Történelmi tény pedig, hogy 1704-ben Dunántúl az ellenség – Hajster generál serege – Veszprémet dúlta fel iszonyúan, itt kegyetlenkedett, s e hely és környék lakói bujdostak előle az erdőkbe, hegyekbe. A Veszprémhez közel-eső Tés helység mellett szól még az is, hogy a könyv 216-dik lapján a Szencseyétől különböző irással ez van följegyezve: „Én Györgyi Tamás hozattam ezt a könyvet Tésrül. Anno 1711.“ A codex kurucz gazdája: Szencsey már ekkor tán nem élt, avvagy ezen végzetteljes évben urát követte a bujdosásba.

Szencsey daloskönyve eredetileg Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek egy pergamenre irt oklevelébe volt bekötve, s táblájára ez vala jegyezve: „Thomae Csetényi.“ E név is a Bakony vidéke mellett szól. – Az ó kötés boritéka a nemzeti muzeum oklevéltárába tétetvén, a könyv újra köttetett be; ám az új kötésre hibásan nyomatták az 1606–1704. évszámokat, mivel e codex, mint mondám, még a XVI-ik századból is tartalmaz költeményeket, például a „Hallgassátok jó uraim…“ kezdetü hegedős-ének is nyilván 1586-ból való.

Megemlitésre méltók a diszesen festett kezdőbetük, melyekkel a néhány utolsó lapon levőket kivéve a kötet minden egyes verse ékeskedik. E betük helylyel-közzel igen czifrák, rikító szinekkel tarkálnak, néhol pedig phantasticus alakokat tüntetnek fel, s ábrázolnak. Alkalmasint a jó Szencsey György saját kézmüvei. Magyar könyvnél, kivált már ezen korból, ritkaság.

A versek próza-formán vannak leirva, legfölebb a strophák jelöltetvén külön kikezdéssel. Az irás jó nagy betűs, meglehetős olvasható, bár néhol a ténta már oly halvány, hogy gyakran nagyító üveget kellett használnom.

A kötet a teljes épségben megmaradt tartalomjegyzék szerint eredetileg 85 verset tartalmazott, de ezek közül 5 kiszakadt, 5 csonkán van meg: teljesen ép tehát jelenleg csak 75. Ebben is nagy kincset birunk. Bár minél több ily szorgalmasan jegyezgető, irogató Szencseynk lett volna azon korban!

A Mátray-codex szintén a nemz. múzeum kézirattárában létezik (hung. duod. 44.), s Szencsey dalkönyvéhez hasonló anthológiát képez a XVII. században irt versekből, ezekhez járulván még Balassa Bálintnak 20 költeménye, azon rendben kiirva énekei sok kiadásainak valamelyikéből, a mint ezekben léteznek.

A Mátray-codex alakja tizenkettedrét, s mint a benne foglalt énekek többjéből, s magából az irás jellegéből biztosan meghatározható: a XVII. század második felében iratott össze.

Festett czimbetűi ennek nincsenek, úgy czimlapja is hiányzik. Ki irta egybe? nem tudhatni, – de az bizonyos, hogy nem dunántúli ember, mert a kiejtés – a melyhez az orthographia idomúl – inkább erdélyies, vagy alföldies; mindenütt a hosszú -ból, -ből, -ról, -ről stb., s átalában semmi a dunántúli nyelvjárásból, elannyira, hogy még a Kőszeghre való Győri Gyurkó szerzette éneket is nem a túl a dunaias kiejtés szerint közlé, hanem a maga kiejtéséhez idomítva másolá le a leiró. – A ténta fölötte elfakult; a betük aprók, kuszáltak, nehéz-olvasatúak, – úgy hogy sok helyütt nagyító üvegen át nézve is gondot adnak az olvasni akarónak, s valódi talányfejtésül szolgálnak.

Tartalmát a már érintett Balassa-féle 20 verstől eltekintve 44 költemény képezi – többnyire szerelmi tárgyuak; vitézi ének alig van az egészben egy-kettő, de protestáns vallásüldözési is van egy: miből azt következtetem, hogy e kötetnek egybeállitója is protestáns vala, mit még jobban bizonyít az, hogy a könyv hátsó lapjaira a codexiró kézvonásaival a hiszek-egyen, és tiz parancsolaton kivül három protestáns ima van jegyezve.

Egykor ezen könyv is Jankovich tulajdona vala, de ennek halála után – hogy, hogynem? – Berlinbe került. – Ám irodalmunk nemtője megőrzé számunkra, a mennyiben a nemzeti múzeum nagyérdemü könyvtárnoka t. Mátray Gábor úr 1858-ban visszaszerzé hazánknak, s a magy. tudom. akadémia ugyanazon év július 26-án tartott ülésén bemutatá. Az akadémia Mátray urnak e nagybecsü énekes könyv visszaszerzése körüli érdemét meg akarván örökíteni, elhatározta, hogy ez „Mátray-codex“ nevet kapjon, mely határozat a titkár által magába a könyvbe is hivatalosan beigtattatott. – A könyv kötése ekkori.

Többi kutfőimről rövidebben szólok az illető versek után irt jegyzeteimben. E jegyzeteket magam igazolása végett – hogy honnét meriték? – vélém szükségesnek. De részint utó- részint *) alatt irt jegyzeteim egyebekre is, például történelmi bizonyítgatásokra a versek keltét illetőleg, a régi, elavult szólamok felvilágosítására, összehasonlításokra stb. – kiterjednek, a mit tennem olvasóim könnyebbsége végett láttam jónak.

Némely költeményt több kutfőből meriték, s egyiket a másikkal összehasonlitván, a helyesebbet alkalmaztam.

A helyesirást a mi illeti: azon – mostanában régi iratok kiadásánál szokásos eljárást követtem, hogy a szavakat a jelen megállapitott orthographiával adom, – a régi kiejtésnek hű viszszaadása, s ezért az illető helyeken az eredeti hangzók pontos megtartása mellett. Azonban ez elvet csak az ó kiejtésre nézve tartottam fenn, s nem egyszersmind a provincialismusra nézve, a mely hajdanában is csak ugy variált és ferdített mint ma. Igy például Szencseynél folyton: tunnyi, annyi, bukor, ustrom stb. áll: tudni, adni, bokor, ostrom stb. helyett; ez nyilván túl a dunaias tájszólás, és ma is épen ugy él, mint Szencsey idejében. Én a táji hangoztatást nem követhetém: mert sokféle kutfőkből egybeszerkesztett könyvem irmodora rémitően tarka lett volna, – s nem követhetém, miután helyesirási eljárásommal nem a most is élő provincialismus terjesztése: de a már kiholt, elavult szólamok hű megóvása, megtartása, visszaadása vala czélom.

Van a jelen kötetben különösen a dévaj, tréfás régi hegedős-énekek között több, a melyekben a szerelem szenvedélye, a gúny éle, vagy a pezsgő jó kedv túlcsapongása néhol a mai affectált illem szabályaival nem épen összegyeztethetőleg, kissé magyarán nyilatkozik. Ne ütközzék meg benne az olvasó: castis omnia casta! A régiek sokkal őszintébbek valának mint mi; ők megnevezték a tárgyat a maga nevén, mig voltaképen sokkal „emancipáltabb“ korunk, mely szép szin alatt titokban jobban űzi undokságait – külsőleg finnyáskodni szeret. Valóban, a mai kor affectáltsága mellett már az ó testamentom szent könyveinek sok helyütt szintén ily szó-kimondó modora sem fér meg, – de a Paul de Kock regények ugyancsak díszlenek.

Egyébiránt a hol vastagabb kifejezések fordultak elő: .....-okkal töltöttem ki a helyet.

Volt a régi magyaroknak egy sajátságos szokásuk: hogy a börtönben szenvedők, vagy halálra itéltek dalban bucsuztak el a világtól, – ha azelőtt soha verset nem irtak is. E szokás a szegénylegényeknél még ma is él, de hajdanában legelőkelőbbjeink által is üzetett. Igy például gr. Koháry István több egész kötet verset irt munkácsi rabsága alatt; igy Bezerédy Imre az 1708-ban lefejezett hires kurucz brigadéros, ki azelőtt soha dalt nem szerzett, kivégeztetése előtt pár nappal megirá bucsuénekét, mely kuruczdalgyűjteményemnek egyik legérdekesb darabját alkotja.

Ilyszerü versek a jelen kötetben a hires, nagynemzetes Zólyomi Dávid és Rákóczi László börtönénekei; a hóhér-pallosra itélt Nagy Péternek, Raby Istvánnak, a nánási piaczon 1688. sept. 20-kán lefejezett jegyzőnek, s a rab Rimanóczinak éneke.

A „Sárkány István halálára,“ „A haldokló vitéz Fodor Pál,“ „Az tenger fövénye ki sok…“ „Kovács György végbucsudala“ stb. inkább bucsuztatószerüek: a midőn t. i. maga a versköltő beszél a haldokló vagy halott személyében. Ilyenforma még a „Keserv Zrínyi Miklós halálára“ is, a mennyiben ebben is több helyütt Zrínyit beszélteti a költő.

Végül nem mulaszthatom el kifejezni abbéli óhajtásomat, vajha költőink iparkodnának mintául venni, magokéivá tenni azon ódon magyar zamatú, eredeti, régi szép versalakokat, a minőkben e gyűjtemény sok éneke van irva, – mert ha valódi magyar rythmussal akarunk élni, s rythmicánkat tovább fejteni, művelni: a szathmári békekötés előtt élt régi költőinkhez kell visszatérnünk; tőlük tanulhatunk ősi magyar dalméretet, ősi magyar nyelvet, és ősi magyar szellemet.

Szerény gyűjteményemet, ha Isten éltet, folytatni fogom, csak irodalmunknak, s hazámnak szolgálhassak valamit vele!

Pest, 1863. april 8-kán.

Thaly Kálmán.

Notes in this chapter

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings