← Table of contents
Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)

ELEGYES ÉNEKEK.

Reading edition

ÉNEK A GAZDAGRUL. – A XVI. századból. – Óh mely nagy bujaság az gonosz gazdagság, Ki embert elveszti, átkozott hamisság. Csudálok én ember igen te dolgodon – Hogy te nem keresed te idvösségedet! Jutna jól eszedben az gazdag példája Ki minden nap bíbor-bársonyban jár vala. Járván gazdag ember ő gazdagságában: Minden gazdagságát magasztalja vala. A gazdag azt mondja: hála néked lölköm Mert sok esztendőre tett javaid vannak! Megszólítá őtet Istennek angyala, Monda: Te balgatag, mely nagyot remélesz! Tudod-e, megkérik ma az te lölködet – Nem viheted véghez az te szándékodat! Angyal mondásával semmit sem gondola, Vacsorára frissen konyháltatott vala.120) Az vacsorán szolgák előtte udvarlnak, Fiai, leányi előtte tánczolnak.121) Virginákat122) nyomnak, trombitákat fujnak, Gyönyörködnek igen az égyes123) italnak. Előálom-korban124) az gazdag meghala, Belőle az lölket kiragadták vala. Az lélek mellette ám megállapodék, Kezdi az holttestet oly igen átkozni: Óh te átkozott test, férgeknek étele! Hogy nem igyekeztél Isten igéjére! Az Ur Jézus Christus szent evangyeliomát, Meggyülölted annak az ő hirdetőit. Teljes életedben magadnak szolgáltál: Azzal az ördögnek örömöt hirdettél. Az lélök azt mondja: no jaj immár neköm, Mert az én kinomnak soha nincsen vége!125) Átkozott az atya kitül fogantattam, Átkozott az anya kitül születtettem. Átkozott gazdagság ki miatt kárhoztam, Átkozott az nap is mellyen születtettem. Szörnyü az ördögnek az ő ábrázatja: Szarvai hegyessek – körmei horgassak. Kivel bűnös lölköt ő magához vonja Hogy ne üdvözüljön; jusson kárhozatra. – Óh ti keresztyének, hamar térjetek meg, Az Ur Jézus Christust engeszteljétek meg! Dicséretet mondjunk az nagy Ur Istennek, Térdünket meghajtván az ő szent nevének. Dicséret, dicsőség légyen az Atyának, Dicséret, dicsőség légyen az Fiúnak! Amen.

* * *

Szencsey György dalkönyve. Ezen eredeti ódon éneket Toldy Ferencz is kiadá már (Magy. Költész. kézi könyv. I. k. 180. l.) más kutfő után, mely Szencseytől sok helyütt eltér, s majd minden strophája variál; én a Szencsey-féle közlést sok – de különösen verselési – tekintetben tökéletesebbnek tartom.

T. K.

LAKODALMI GAJD.126) – Énekli egy hegedős a XVI-ik században. – Tunyaság az életnek jobbját megtompítja, És elmének jobb részét igen megvakítja, Szerelmes jó barátját ezzel eltávoztatja, Magát sanyargatja, Vígasságnak nagy voltát s lölket homályosítja, Életet háborítja. Jer, hagyjuk el ezeket, mondjunk csúfságokat, Az ki itt lakozóknak adjon vigasságot! – – Vidralábu Kis Vincze az regulát megirta, Az apálczaságot, Csináltatott czafrangot – közel érzi farsangot, Fejébe vont két zsákot. Olvasóját ellopták Sándor Ilonának, Czipelléjét ellopták szegény nyavalyásnak, Igér comparátiót az ő plébánussának Jámbor Dömjén papnak, Könyörög ispánjának – félszáju kis Lukácsnak Az agg eb fiának. Morgó Fóris az tánczban ketté törte lábát Részeg lévén ellopták egy aranyos tollát, Az ő nagy tanácsában – és lába fájdalmában Mozgatja szakállát, Törli falhoz az hátát – süti szénhez az szárát, Szidja ő házastársát. Az alföldön hirdetnek gazdag lakodalmat, És ő benne mondanak gazdag diadalmat; Egyik mondja másiknak: mind ellopták rákomat, Nem veszik mákomat, Mastan kérlek tégedet – mint én édes komámat: Varrjad meg nadrágomat. Sótalan lencsét eszik kopasz, szép kölykével, Másfelől az s..giben vakar az körmével, Ott a hegedűsöknek fizet ő nagy bőséggel Mind apró fillérrel, És ugy kinálja őket az jó gombás bélessel: Nosza hozzá az fakéssel! Az varga felesége megsérté ajakát, Az egerek megrágták fonala bordáját, Az deákok ellopták ő lánya pártáját, – Szakgatja orczáját, Bánatjában urának visszavonta gatyáját, Eltörte benne az szárát. Dömötörnek az hugát mondják meghasasúlt – Szerencséje megvagyon: mert fia megnémúlt; Vizre vivén szegénynek egyik lova megsántult – Rajta igen búsult, Az lovának az lába mert igen megtúrósult, Az feje megkoszosúlt. Orsóját elejtette laposfaru Dorkó; Mit motozsz kebelében te goromba Jankó? Az én vitéz uramnak ezt megmondja az szajkó, Bevádol az Markó, Azt megmondja az Sulkó – reá néz füles Markó, Kezében egy nagy mankó. Antal varga ő komját hítta vendégségben: Én szerelmes jó komám egyél az bélesben! Komlót főzök estére, ha szereted, eczetben, Csak egy kis bögrében; Szép zabzsömlye-kenyérben – igyál reá a sörben Kit csináltam lópösbül. Nadrágja megszakadott az sánta Szarkának, Szabó Györgynek könyörög mint édes komjának: Varrjad meg nadrágomat – néked adom lányomat, Czímeres tollamat, Jövendő vasárnapon keressed meg házomat, Lássad meg leányomat. Fölkészüle Szabó György az ő szép népével: Gyalogokkal, huszárokkal mind fegyveresekkel, Sántalábu Egyveddel127) torban f..gó Péterrel, Súgó Sebestyénnel, Poroszló Dömötörrel, észvesztő Rafáellel – Illyen jámbor községgel. Isten vetne vendéget: papoknak pirossát, Deákoknak nyakassát, tótoknak talpassát, Katonáknak farossát, az ráczoknak rosszassát, Vargáknak varassát, Barátoknak szurkossát, horvátoknak horgassát, Lengyeleknek legyessét. Megnyősztette az pücsök az ő vitéz fiát Megkérette szunyognak hajadon leányát; Hogy hivata az prücsök az nagy boldog örömben Sok jámbor gyermekeket, Levelekkel egyenként, mind az Mura-mellyékét – Barátit mind fejenként. Parancsolá az ptücsök hamar szolgájának: Vesd hátára az nyerget jól tartott lovamnak, Szépen irt levelemet vidd el az tar varjunak, Az borzas csókának, Trombitáló darunak, az doboló farkasnak, Az siklósi sólyomnak. Azután hamar vigyed kapranczi kakasnak, Kapornyaki kappannak, bihari bagolynak, Rókamazi rókának, az szegszárdi szarkának, Szikszói szajkónak; Komáromi kakukknak, vöröskűi kakasnak, Szömörei seregélynek. Annakutánna vigyed vasvári nagy gémnek, És az egri egérnek, erdélyi öszvérnek, Pölöskei pöhölynek, verebélyi verébnek, Az litvai légynek, Körmendi keselyőnek, kecskeméti kecskének – Fegyverneki fecskének. Annakutánna vigyed zábrági128) szamárnak, Szörömlyei szecskőnek, az lévai lúdnak, Az heváti hollónak, én szerelmes szolgámnak: Sateus Lukácsnak, És az Bankó Máthénak, az nagyorrú Orbántnak, Az félszáju Fábiánnak. – Igen hamar mindezek együtt készülének, Ajándékot pücsöknek ők szépet szerzének; Seregekkel, hajdukkal egynihány százon lőnek, Nagy örömben lőnek; Az boldog menyegzőben nagyvigan elmenének, Eszessen köszönének. Tar varju legelsőben köszöne gazdának Erős pücsök vitéznek, az örömatyának; Kezét fogá pücsöknek mint szerelmes bátyjának És atyjafiának. Borzas csóka köszöne szunyog szép leányának – Mint ő édes hugának. Farola szegény farkas, méne az konyhára, Néki nagy gondja vagyon az mészárosságra, Pecsenyeforgatásra, kecskebárány-nyuzásra, Jó levek nyalásra; Igen morog szakácsra, – zúgódik az kulcsárra, Ekképen a sáfárra. Parancsolok én – ugymond – pücsök ur képében, Vigadjatok nagy bőven mind szarvasban, őzben; Szolgabiró én vagyok mast itt az vármegyében – Egész Erdélységben; Sok esztendeig voltam kulcsár is én Zömlénben, Porkoláb Zebernikben. Balaton vize mellett én főhalász voltam, Jó Szegednek mezején nemes pásztor voltam, Az gyulai sik mezőn juhász, hajdúk között is Igazlátó voltam; Drávai tótok között – hütös jámborok között Én igazlátó voltam. Olvasztott hájjal kentem mindennap torkomat, Kétszer is meghalásztam egy nap halastómat, Éjjel nappal juhokkal jól tartottam társomat, Kecskékkel fiaimat, Lóhussal barátimat, tehénhussal szolgámat – Igy töngettem konyhámat. – Esznek, isznak, lakoznak, fejenként tánczolnak, Trombitálnak, sipolnak, és igen vigadnak; Az ifjak is peniglen hegedülnek, lantolnak, Hajdutánczot járnak; Az bolhási kis bolha szunyog szép leányával Ládd mely szép tánczot nyomnak! Sőt nagy kárt ott vallanak község az örömben, Mert igen ittanak volt fejenként az sörben, Másfelől ruhájokat ellopták azonközben – Vannak erős pörben. Vadak és az madarak ő nagy kissebbségeket Panaszolják ekképen: Néked fejenként mondunk boszut mint gazdának: Vesd lábára az békót ím az tar varjúnak, Enni, innia ő néki ne adj mint árulónak És mint meglopónak. Ott szabódik, esküszik: – de beszédét nem hiszik Mint efféle latornak. Trombitáját ellopta darunak az varju, Egy szép czifra palástját ő néki ellopta, Az farkasnak is penig mindenféle marháját129), Sólyomnak sólyáját,130) Az kappannak kapáját, – az kakasnak kalászát, Bagolynak félbocskorát. Az vasvári nagy gémnek gerébjét ellopta, Az bihari bagolynak ismét egy som-botját, Az rókának rokkáját, az szarkának nagy sarját, Pacsirta palástját, Szajkónak sarkantyúját, az kakukknak kalánját, Az fürnek ő furuját. Seregélynek süvegét, az egérnek ővét, Az verébnek verőjét, légynek legyezőjét, Az föcskének fegyverét, keselyű keszkenőjét, Kecskének is kését; Hollónak olvasóját, az Máthénak mankóját, Báránynak is lazsnakját. Félszemü fűzfa mellett bucsut hirdetének, Kanta-irral az ágnak mind oda csellegnek. Az kik megcsömörlöttek elmenvén siessenek, Semmit ne késsenek. Az kik ennek nem hisznek: ők sem könnyebbülnek, Az bucsúban sem nyernek.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.

KÖNYÖRGÉS. – A XVI-ik század közepe tájáról. – Járulok elődben szerelmes Jézusom, Az én könyörgésemben. Ne nézd undokságát én sok bűneimnek: Fogadj bé szerelmedben! Mert csak benned vagyon minden reménségem, Hallgass meg kérésemben; Te vagy bűneimnek drága áldozatja – Juttass Atyád kedvében! Szerelmes szent Atyám, ne vess el előled Az én gonoszságimért; Ne utálj meg, kérlek édes Idvözítőm Sok hitetlenségimért. Mert tebenned vagyon erős bizodalmam Bűnöm bocsánatjáért. Figyelmezzél kérlek én könyörgésemre Szent véred hullásáért! Tenéked könyörgök édes oltalmazóm: Ments ki nyavalyáimból! Te szent Fölségedtül reám eresztetett Súlyos nyavalyáimból. Egyedül csak te vagy ki megszabadíthatsz Én lelki fájdalmimból; Benned vagyon Uram – minden bizodalmam, Ments ki keserüségből! Vagyon bizodalmam, erős reménségem Te szent ígéretedben, Az mellyet te ígérsz és nyilván hirdettetsz Uram, te szent ígédben. Minden bizodalmam: erősíts meg Uram Te szent Istenségedben! Hogy én bűneimnek bocsánatját vessem Az te szent érdemedben! Az te szent igédben prófétáid által Uram ez hirdettetik: Hogy valaki hozzád – bűneit elhagyván – Tiszta szivvel folyamik,131) Bűne bocsánatját érdemedből kéri: Néki megbocsáttatik, És az boldogságnak szép koronájával Ő megkoronáztatik. Néked most könyörgök szerelmes Jézusom, Az te nagy irgalmadból Hallgass meg engemet te nagy jóvoltodból És kegyelmességedből, Mert ha bűnöm szerént engemet ostorozsz: Éltem meg nem igazúl; Mert csak Szent Lölködnek ő vezérléséből Az mi lölkünk megvidúl. Dicsérlek tégedet míg itt ez világban Én életem vezérled; Te nagy jóvoltodból – irgalmasságodból Én lelkem igazgatod. Tégedet áldalak míg ez romlott testben Én lelkemet megtartod, És ez élet után az örök életben Lölköm megkoronázod. Ezen kérlek téged mennynek földnek Ura, Királyoknak királya: Hogy míg ez világban én éltemet tartod – Szent Lölköd igazgassa! Hogy így Fölségedet minden életemben Én lölköm magasztalja, És te Szent Lölködnek igazgatásából Te szent nevedet áldja. Az te Szent Lölködnek ő vezérléséből Ismerjem Fölségedet! Szerelmes Jézusom, az te Szent Atyáddal Dicsérjelek tégedet! Mert csak Fölségednek szent ajándékából Tehetem én ezeket; Tégedet dicsérlek, téged magasztallak – Ha vezérled lölkömet. Kiért én örökké tenéked tartozom Szent nevedet áldanom: Mert szent Fölségödnek gondviseléséből Enlelkemet megtartom. Téged magasztallak: mert csak szent neveddel Lölkömet bátoríttom, És az boldogságnak gyönyörűségére Szivemet édesíttem. Hajts(d) alá füleid, az mit tűled kérek Tölts(d) bé nagy irgalmadból! Ifjuságom utát – vezérld minden dolgát Te kegyelmességedből! Hogy én dicsérjelek, és magasztaljalak Tiszta szivből, lélekből; Hogy az boldogságnak örömére jussak Te szent vezérlésedből! Amen. Finis.

* * *

Csoma-codex. A versfőkben e név rejlik: „István deákh“, azaz Temesváry István, a ki a kenyérmezei diadalról irt hosszabb éneket is szerzé. Ő magát többször csak István deáknak nevezi, mint egykorúja Tinódy Sebestyén Sebők deák-nak. – Nevezetes, hogy a jelen költemény – mely Balassa Bálint müveinél régiebb – az ugynevezett Balassa-mértékben van irva, csakhogy középrímei nem oly szabályosak. Ime, e versmérték már Balassa előtt használtatott, ő csak népszerűvé tette.

T. K.

HALLGASSÁTOK JÓ URAIM… – Hegedős-ének 1586-ból. – Hallgassátok jó uraim az mit néktek mondok! Mert bizonynyal nem kis dolgot tielőtök adok, Vének, ifjak ezenekbül ti is tanuljatok. Én beszédem házasnépek ti rólatok lészen, Az ifjakrul kik vénekkel kapcsoltatnak egyben, Az papokrul kik ilyekrül gondot nem viselvén. Dicséretes, köllemetes az házasság rendi, Mint Istennek szent szerzését ezt ugy köll böcsülni, Alkalmatos embert erre gyakran köll inteni. Nem jó – ugymond – az embernek csak egyedül élni, Paradicsomban az Isten azt mondta Ádámnak – Azért Évát társul adá az szegény Ádámnak. Mezételen és tudatlan mind az kettő vala, Sem aranyjok, sem ezüstjök nékiek nem vala – Puszta kézzel az nagy kertbül kiűzettek vala. Megőrizi az Ur Isten az nyomorultakat, Jóvoltábul látogatja az szükölködőket, Isten szerint házasságnak adják ő magokat. Ifjak, kérlek magatokat hogy észben vegyétek: Mint gyermekded szép olajfa-vesszők, úgy éljetek – Isten szerint kérlek légyen az ti házasságtok. Ne tekéntsed vén kofának az ő öregségét, Nagysok kincset, gazdagságot, magas palotákot: De megnézzed – miért Isten szerze házasságot? Ellene vétsz, hidd el bizony, Isten törvényének: Anyád-korút ha magadnak vészesz feleségnek – Ifjuságnak szép idejét ha adod kofának! Nám az erős gyors lovakat ha fogják az hámban: Az röstökkel, fáradtakkal nem fogják egy hámban – Mert nem rugják, higyjed, az port kimenet szemedben. Mint ürgének, gazdasszonynak elöl csak két foga: Husz esztendős ura vagyon szegény-nyavalyásnak, Ha nem tudnád – állítanád fiának vén sasnak. Ti pásztorok, kik az népnek őrállói vagytok: Nagy gyakorta az népeket errűl ellenzzétek – Aggal össze leányokat ne esküdtessétek. Vén-szakállu jó bátyáim, kérlek hallgassátok – Gyönge testet tapogatni kik igen kivántok: Az ifjaknak gonoszságra gyakran okot adtok! Szép leányok titeket is kérlek ezenekben: Ne bizzatok olyan igen az vén emberekben – Mert illendőbb ifju legény lenni szerelemben. Mert az vénnek el köll türnöd nagysok köhögését, Egyik helyrül az másikra ágyának vetését: Mint az tőkét emelned köll az ő nehéz testét. Óh mely nagy, kit vén embernek akarnak eladni! Ha mint bagoly az szép sólymot társul nem érdemli: Azonképen az vén ember ifjat nem érdemli. Az agg ember szintén olyan mint az ravasz róka, Mikor nőszni készül, kérded: kire van szándéka? Ő azt mondja: hogy özvegyre van ő gondolatja. De már akkor leshelyeket ő mind elfutotta, Nagy-erősen szép leányra vásik az ő foga – Mert az ki vén: nem fér össze, gyakran köll sompálcza. Ősz az fejed, turós lábad az régi időtül, Mint az tőke megaggottál az sok csütörtöktül: Leányasszonyt véssz magadnak örök-feleségül! Fogyatkozott vagy erődben és természetedben: Házastársod penig vagyon ő szép idejében – Ifjat ha lát: szive vagyon nagy görjedezésben. Az szerencsét ő alázza, sirván szidalmazza, Az urának ő halálát nagy örömmel várja: Mert hörgését – köhögését urának elunta. Veszedelem gyakran esik ez-illyen nép között Mert az vének nem keresnek hozzájok illendőt, – Kitül gyakran ő magoknak nyernek kissebbséget. Meglássátok magatokban ti menyegzőszerzők: Torkotokért hogy ti soha ne hizelkedjetek – Isten szerént hasonlatost egybenszerezzetek! Magatok is illyetének kérlek ne legyetek: Kész gazd’asszonyt illetnétek, mégis leányt vesztek – Az nép között botránkozást higyjétek, szereztek. Jól tudjátok, hogy papsüveg nem kedves asszonynál: Annálinkább utálatos az vénség azoknál, Papsüvegben, – bőrköntösben, leány-nézni ne járj. Ha te pap vagy: cziframódra magad ne viseljed; Feleségtek cziframódra magokat kontyozzák: Piros saru, csillagos fedel immár ő ruhájok. Mostaniak mindennapra egy-egy köntöst szabnak, Feleséged deli-módra föl ne ékesítsed: Mert az nép közt ez dologgal higyjed, nagy kárt tészesz. Ennyit végre az papokrul szólni nem akartam: De közöttük én jártomban nagy sok gonoszt láttam, Énekemben kit köznépnek mastan előadtam. Az nagy konczra igen nézünk, hogy az mit kaphatnánk, Sok hallgató bár ne légyen, azzal sem gondolnánk, Békességes jó-testtartó helyt igen kivánnánk. Rágalmazás avvagy irigység köztünk kevés nincs: Az nagy konczra – tafotára ki nem nézne, egy sincs, Tanítókra gondviselés ő köztök egy szál sincs. Böcsületes, drágalátos az jó bölcs tanító, Jövedelmit és ő bérit meg nem fizethetni: De jutalmát mennyországbul, Istentül veendi. Kérek én is bocsánatot minden emberektül Ha valakit megbántanék itt ez kis énekben; Adja Isten, megrettenjen efféle vétektül! Az ki szerzé, szive vala igen nagy bánatban Ezer ötszáz nyolczvanhatban, Bama-püspökében, – Kinek nehéz: ám búskodjék bátor ő szivében!

* * *

E végtelenül becses és nagyérdekű régi dalt, melyet – mint az aláhuzott elébbi sorok bizonyítják – még valamelyik vándor hegedős szerzett: Szencsey György dalkönyve tartá fenn az utókor számára. Bama-püspökében kifejezést nem értem; „Bama-püspök napján“, vagy „Bama-Püspökiben“ akar tán lenni? De én sem ily nevü püspököt, sem ily nevü helységet nem tudok, pedig világosan „Bama“ van irva.

T. K.

MIVESEK LAKODALMA. – Gajdolja egy hegedős a XVI-ik században. – Lakjatok vígan, Igyatok bátran, – Eja! Az idő mondja Gazda kiáltja: Fusson az bánot Töltsd az pohárot – Hej, jo jo jo jo! Nem vizet adnak Innia torkomnak – Eja! De tarczali bort, Mézes mádi bort; Töltsed az pohárt Ne lássunk több kárt – Hej, fa la la la! Meg ne részegülj, Gőgösen se ülj – Eja! Gazda adj innom Régen kivánom; Üres erszényem Mert nincsen pénzem – Hej, jo jo jo jo! No, ne bánkódjunk: De vígan lakjunk – Eja! Gazda vigadjunk, Mind estig igyunk; Majd lefekügyünk, El is alugyunk – Hej, fa la la la! Reggel ismétlen Fölkeljünk szépen – Eja! Mai lett vétked Semmi előtted, Elő ne hozzuk, Sőt elfelejtsük – Hej jo jo jo jo! Kádban ugráló Csertörő vargák – Eja! Izderi Fóri Büdös gyomrotok, Nem szükség néktek Elő jönnötök – Hej fa la la la! De tirólatok Mit mondjunk szűcsök – Eja! Pölyhösök vagytok, Tudom bánjátok, Megbocsássátok Hogy mast igy szólok – Hej, jo jo jo jo! Vargáknak bátyja Nem hagylak hátra – Eja! Az bikahústul Kecskefadgyútul Fénlik az nyaka, Megnyőtt az hasa – Hej, fa la la la! Héj mely szurkos vagy Lakatos bátya – Eja! Kovács bátyáddal Talám nem régen Jöttél az kohóbul Sz...s fortélybul – Hej, jo jo jo jo! Tetves borbélyok Mely rútak vagytok – Eja! Mely czifrán jártok, Kevélyek vagytok, Hetykére vágytok Nagy fönnyen szóltok – Hej, fa la la la! Csiszárok rátok Mast szépen szólok – Eja! Hogy ti is mastan Ajándékoznátok Kardokkal engem Fölruháznátok – Hej, jo jo jo jo! Mívetek ékes És igen kedves – Eja! Mert nagy-szép-fényes, Pogányon éles: Kitül rémülés Hamar nekik lesz – Hej, fa la la la! Kevély ötvösök Rám hallgassatok – Eja! Miként az üstöt És az aranyot Megolvasztjátok: Igy sokat loptok – Hej, jo jo jo jo! Bezzeg nevetek Szabók már nektek – Eja! Mert kicsinyenként Ti sokat loptok, Pokolban mentek Ha meg nem tértek – Hej, fa la la la! – Mastan nem szólok Többet rólatok – Eja! Kinek mit szóltam: Csufságbul132) mondtam, Megbocsássátok Kik mast itt vagytok – Hej, jo jo jo jo! Mastan rólatok Ti menyegzősök – Eja! Mondok újságot Kit ma hallotok – Ti ne bánjátok Sőt vigadjatok – Hej, fa la la la! Az menyasszonynak És vőlegénynek – Eja! Vonjanak hajnalt Gyönyörű nótát, Adják meg módját És ő jutalmát – Hej, jo jo jo jo! Az menyasszonyért És szolgálóért – Eja! Tartozik csókkal Kedves játékkal, És egy szép tánczczal, S egy pohár borral – Hej, fa la la la! Nyoszolyó- asszony Dolgához lásson – Eja! Az mézes borra, Vajban sült fánkra Légyen nagy gondja Mert minden várja – Hej, jo jo jo jo! Szakácsasszonyok Ne pazolljatok Eja! De barátságot Vélem tegyetek: Étkekkel engem Mast jól tartsatok – Hej, fa la la la! Azért szép móddal Dolgunkhoz lássunk – Eja! Tyukot, malaczot, Mindenféléket Szép szerszámokkal Jól megvajazván – Hej jo jo jo jo! Vőfény, tisztedet El ne felejtsed – Eja! Az fönnszólásra,133) Gazdálkodásra, Pohártöltésre Vigyázz mindenre – Hej, fa la la la! Ez kis énekem, Vele személyem – Eja! Noha kedves volt: Add meg jutalmát – De nem nyakcsapást: Hanem mézes bort – Hej, jo jo jo jo!

* * *

Szencsey György dalkönyve. E régi hegedős-ének ugy látszik még a XVI-ik századból, vagy legfölebb a XVII-ik század elejéről való. Élénk humora, sajátságos verselési modora, s tárgya rendkivül érdekessé teszik. Az imént eléfordult „pazorlljatok“ szó = pazarljatok, pazaroljatok.

T. K.

„AZ ISTEN BÜNTETI AZ HITETLENEKET…“ – Töredék a XVI-ik századból. – . . . . . . . . . . . „. . . . . . . . magtalanok Az kik megtettétek: ne gyümölcsözzetek; Az tüzes párnákon örökkén üljetek, Skorpiókkal együtt egy ágyban háljatok. Az varas békák szopják emlőtöket, Az fekete bakok rugdoznak tikteket,134) De hiszem azok is mind ördögök lesznek, Véghetetlen kinnal örökkén kinoznak. No hasonlóképpen ember rágalmazók: Ördög országára tüzes küvet rágni, Tüzes kemenczében örökkén kapdozni, Tüzes tajtékokat ottan fogtok turni. Én többet nem szólok pokolnak kinjárul; Ez kicsiny versekbül ti megérthetitek: Melly rettenetesek pokolnak kínjai – Az kik meg nem tértek az ti Istentekhez! No hát minden ember magát eszre vegye: Az örök életet hogy el ne veszesse! Kérlek, hogy légy jámbor az te életedben, Hagyd el bűneidet, térj meg Istenedhez! Dicséret, dicsősség légyen az nagy Urnak, Vigyen bé minket is az örök életben; Az ő Szent Fiának nagy áldozatjáért Az örök életet adja elnyerhetnünk! Amen.

* * *

Szencsey György dalkönyve tartá fenn e töredéket, mely bizonyosan valamely régi hegedős feddő énekéből való. Szencsey codexéből itt két levél ki van szakadva: erre esik a jelen vers első, tán lényegesebb része. Czimét a költeménynek a könyv „tartalma“ megőrizé. Verselése oly ódon, szórakásai oly azonszerüek Tinódyéival, hogy e versnek kétségkivül az ő korából, a XVI-ik század közepe tájáról kell erednie. –

T. K.

„ÉDES VIGASZTALÁS az bűnnek nehézségi alatt.“ – A XVI-ik századból. – Mennybéli Ur Isten Hallgass meg engemet Az én könyörgésemben! Ne hagyj el engemet Ily nagy nyavalyámban, Tekints meg szükségemben. Az nagy bánat miatt Már adj vigasságot Az én nagy bús szivemben, Az te Szent Lölköddel Vigasztalj meg kérlek Én keserüségemben! Mert nám teljességgel Elhagyál engemet Az én nagy szükségemben; Valjon Uram Isten Már kihöz kiáltsak Az én nagy inségemben! Ugyan megutáltál Látom, bűneimért; Itt az én életemben Már minek örüljek Ha semmi jó nincsen Nekem az én szivemben?! Nagy búval, bánattal Eszem kenyeremet: Mert nincsen vigasságom; Vigasságom helyett Bánatom érkezett, – Vagyon szomoruságom. Mind éjjel, s mind nappal Az sátán-ördögtül Vagyon én nagy bántásom. Mert igen elhagyta Te kezed munkáját, – Vagyon nagy jajgatásom. Jól tudom micsoda Okai legyenek Én nyomoruságimnak: Mert az álnok világ Hizelködésinek Hittem, csalárdságának; Az ő szép szavának, Sok ajándékának – Kik nekem bút hozának! Engemet mindenben Ez világ kedvelle… Jaj, ím miben hozának! Jaj nekem bűnösnek És gyarló embernek: Ha rajtam nem könyörülsz! Az én nagy bűnömért Hatalmas Istenem Nekem meg nem kegyelmezsz! Soha nem lehet igy Nékem vigasságom Hogyha bűnöm szerént versz; Már minek örüljek Fölséges Ur Isten Hogyha velem jól nem tészsz?! Hova legyek Uram Ha elhagysz engemet? Kihöz hajtsam fejemet?… Föld kerekségében Sohul nem találom Kire bizzam fejemet! Nincsen itt ez földön Ki elvenné rólam Az én sok bűneimet; De nagy félelemmel Te hozzád kiáltok: Hallgasd meg kérésemet! Im mint nyomorodám Hatalmas Istenem Az te ostorod miatt: Mert elfogyatkoztam Az én életemben Én sok bűneim miatt. Az én reménségem Már elfogyatkozott Ő csalárdsága miatt, – Kiért az én szivem Mint az megszáradt föld Ugyan elhasadozott. Hova legyek immár Hatalmas Istenem Ily fogyott életemmel?! Mert lám sokszor Uram Hozzád felkiálték Keserves beszédemmel: Miért nyomoríttál meg Én édes Istenem Most ez keserüséggel? Mit használok immár Itt ez világ szerént Bujdosó életemmel! Óh miért te Uram Ennyi sok ideig Az te szent szömélyedet Reád nem fordíttád Kegyelmességedből Az te kegyességedet? Én sirásim előtt Elfordíttád Uram Az te szent füleidet; De ha meghallgatnál – Megvigasztalhatnád Az én nagy-bús szivemet! Ne utáld meg Uram Én sok bűneimet Számtalan esetimért:135) Mert méltónak vallom Mindenkor magamat Ezen undokságimért Az megbüntetésre, És fölsörkentésre Az én kényességimért. De nem vetsz el Uram Szent szemeid elöl Az én érdemem szerént! Ezen kérlek téged Mennynek földnek Ura Királyoknak királya: Hogy míg ez világban Éltemet kivánod: Azt csak Szent Lölköd birja! Minden dolgaimat És én utaimat Szüntelen igazgassa, – Hogy te szent nevedet Hozzánk jóvoltodért Én lelkem magasztalja! Ne bánkódjál lölköm, Ne hagyd el magadat Nagy keserüségedben; Óh én édes szivem Mit kesergess engem Ily igen életemben?! Hagyd el az bánatot, Végy nagy vigasságot Az hatalmas Istenben! Az nagy bánat helyett Adjon jó örömet Az Szent Lélek Istenben! Dicsőség teneked Magasságban Isten, Királyoknak királya! Dicséret mondassék Neked Krisztus Jézus Minden uraknak Ura! Ezekkel egyemben136) Szent Lélek Ur Isten – Mi lölkünknek világa! Teljes Szent Háromság Egy bizony Istenség Az örök boldogságban.

* * *

A Csoma-codexből. A homályos borongás, mély buzgóság, vezeklés, Istenben való megnyugovás, ugy maga a versmérték – minden a Balassa Bálint korára emlékeztet; azonban lehet, hogy ez ének pár évtizeddel még régiebb, mivel Balassáéinál verselése fejletlenebb, s nagyon hasonlít az elébb közlött István deákéhoz; lehet hogy szintén Temesváry István irta, a codexben is egymásután következnek. Nyelvezetök is igen egyforma. Több helytt szép emelkedettség van benne, s végstrophája különösen szabatos és szép.

T. K.

ÉNEK A RÉSZEGSÉGRŐL. („Cantio de ebrietate.“) – Hegedős-ének a XVI-ik századból. – Kénszerítem elmémmel rythmus-hozó Pallást: Hogy hozzon verseivel egynihány szép szóllást, Tegyen az részegségrül egy kis prédikállást, De félek némelyektül halljak ily csufolást. Öröm-böröm nótáját áldott misemondást És egy kis praecátiót de azt is sólyomást;137) Egy kis tisztet, nem adnék azon credentiát: Az jó teli pohárbul kevés jó praegustát. Ösztövér pecsenyével környül huzott nyársot Nem adnék, mert hasamban azzal tennék némulást: Éhség miatt nem tenne annyi sok korogást, Az torkom is épülne, nem látna száradást. Elhittem, hogy nem adná azon pohárhajtást Atyjával az Bacchusnak gyakor társolkodást: Mert nem szokott az borbul mértékletes ivást, Száradt torka röttegi szörnyü rút szomjuzást Örvend, tapsol, szereti csak az hajtogatást, Egy pohár bort meginnia – de nagyobbat kér mást, Bőven hinti beszédét, mint folyó kutforrást – Kiván akkor társának bőséges áldomást. Sőt ereje fölött is igér sok szolgálást, De meg annakelőtte hántorgatja az hárst, Arat: noha füvében látja az aratást – És éretlen korában kaszálgatja az sást. Idejének előtte tészen sok fogadást, De ha kéred: azt mondja, megunta az szántást, Nem szoktam, nem tehetem az vassal kapálást – Tenyerem sanyargató kedvetlen kaszálást. Inkább tészek máskor is veled egykét ivást, Megüzöm vörsönt veled billikommal ivást: Mint engem fárasztanak kapáddal röst munkást! – Tészen fogadásával ily visszahajgálást. Sőt tallérral ingerli, forinttal az csaplárt, És nagy-bátran igéri az bőven solválást: Másnap ha megtekénti az fölmetszett rovást – Nem igen kedvelheti az egyszer fogadást! Tetszik, és emlegeti az megtöltött pohárt: Mert az duskás138) ivásbul nem akar vallni kárt, És nehezen viheti lábát mint az mozsárt – Elkerüli az tisztát, megheveri az sárt. Vén bátyám is ifjunak jelengeti magát Elesik egynihányszor míg éri az szállást, Tészen ott beste-lélek! köszönetet139) áldást, – Az szegény is az boron fölemeli szavát. Az utczán egy fillérért elmondja nótáját, Mint röpülni akarna: ugy terjeszti karját, Nem szánja szényi140) követ, verten veri lábát – Illyen szókkal illeti, taszigálja komját: Huj! hallod-e jó komám, ha elfogy pénzünk is: Bizony jó bor! megigyuk ezen az csuhát is, Reá vessük zálogban az gabaniczát is – Hiszem megér egy pint bort még az szakállunk is! – Neszteje komámasszony, igyunk mi is egyet! Töltessük meg bögrénket ugy mint az egy-pintest; Igyunk nosza melletted komámasszony pintest – És az pénzt majd marokkal az csaplárnak fizesd. Dorottya-asszony igyál! mert én ugy szeretem Az édeskét: komámasszony köntösét beiszom, Köczökjét, és leánya ura köpönyegjét, Ha megnyőszött141): ugy őrizzen mint két szeme fényét! Én is volnék az ki volnék, igyunk komámasszony! Hadd muljék, hadd haladjon szüvetlen az vászon; Föltettem fonalamat az szegre, hadd ázzon – Az mit mast megihatom, az lesz nékem haszon. Állj tovább részeg bátya, nem szólok mast tréfát! Végy keziben Tamásnak egy vagy két pintos fát Kivel emeld csap alját, és vedd meg jutalmát: Hajts(d) föl egy hajtókában az megtöltött kánnát! Hagynék részeg embernek örömest több áldást: De ki látott ilyenben igen gyakran ruhást?142) Az ki csak éjjel-nappal üzi az duskálást: Igen féltem, végtére megissza az mázlást! Kérlek részeg asszonyok, hogy meg ne szidjatok Esse-, bestye-fiával ebet tapongassatok,143) Nem használ orvosságtok, ha átokkal adjátok, Sőt ártalmas józannak tántorgó szólástok. – Hogyha kérdik: ezeket ki irta rythmusokban? Menj ahhoz ki fundálta, néked azt megmondja; Jer, im viszlek könnyebb utra versek-vizsgálóhoz: Az versfő megmutatja nevét, ki fundálta.

* * *

Szencsey György dalos könyve. Ez ódon ének – mely élénk szellemben van tartva – bizonyára Tinódy korának, a XVI-ik századnak szülötte. Szerzője a versfők szerint: „Köeös Istvahn deáhkh“ azaz: Köves István deák.

T. K.

SIRALMAS BESZÉDEM… – A XVI-ik századból. – Siralmas beszédem – hallgasd meg Istenem, Könyörülj én rajtam! Sok undok bűnömet bocsásd meg énnekem, Légy kegyelmes nekem! Megaláztam magam, lehajtottam fejem, Én édes Istenem! Óhajtó beszédem – vegyed füleidben: Légy kegyelmes nekem! Ne nézd undokságom, számtalan sok bűnöm Kegyelmes Istenem! De nekem kegyelem – légyen engedelem: Légy kegyelmes nekem! Mint Magdalénának megbocsáttád bűnét, Számtalan sok vétkét: Úgy nekem bünösnek – bűnömet bocsásd meg, Légy kegyelmes nekem! Bűnöm undoksága, – mint föveny soksága Oly számtalan volta, Testemet rutítja – szinemet hervasztja… Légy kegyelmes nekem! Ha ezt megnyerhetem – nincsen is kétségem Benned én Istenem! Boldog közt magamat boldognak állítom… Légy kegyelmes nekem! Terjeszd ki kezedet – ne nézd bűneimet Hatalmas Ur-Isten! De nézz kegyelmessen – térj hozzám kegyessen, Légy kegyelmes nekem! Megemésztő bűnöm siratom, óhajtom Kegyelmes Istenem! De tekints kegyessen – láss meg kegyelmessen, Légy kegyelmes nekem! Végy hozzád kedvedben, – ez gyarló testemben Ne hagyj elepednem! Tudod bűnben löttem – bűnben fogantattam… Légy kegyelmes nekem! Kiért dicséretet – mig élek éneklek Neked én Istenem! Dicséret, dicsőség – légyen nagy tisztösség Mindörökre, Ámen.

* * *

Csoma István 1638-ban összeirt énekgyűjteményéből, mely egészben véve szigorúan protestáns jelleggel bir. – A jelen buzgó vallási ének bizonyára egyike a legrégiebb magyar refrainos verseknek; régiebb talán csak az egy „Adhortatio mulierum“ (Lugossy-codex), melyet Toldy a XVI-ik század első feléből származottnak vél. – Nevezetesek jelen költeményünkben as oly gyakran mutatkozó középrímek is. A 8-ik versszakban eléforduló „óhajtom“ annyi mint sóhajtom.

T. K.

JAJ MELY MULANDÓ MÁR EZ ÁRNYÉKVILÁG… – A XVI-ik századból, csonka. – Jaj mely mulandó már ez árnyékvilág Az melyben változás minden boldogság; Jaj hol vagyon ..... szépség és az nagy ékesség Kit el ......... te bünnel az emberség.144) Szép természetünktül ottan megfoszta: Hogy Ádám és Éva első bűnt hozta; Önnön magát, s maradékit pokolra bocsátá Az kinokra elbétaszitá, nem száná, Utálá s elrontá. Tündöklő szép forma természetünk volt, Isten ábrázatja, képe rajtunk volt, Az igazság és bölcsesség – isteni dicsősség, Világosság sötétség nélkül volt. Veszedelmünknek jaj szörnyü oka lőn, Luciper angyalnak jaj társává lőn, Halhatatlan dicsősségbül jaj halandóvá lőn, Véletlenül esénk az halálban. Az átok, fájdalom ott reánk szálla, Az bünnek ő foltja rajtunk marada, Mert mely almát kivánsággal megharapván Éva: Ádám mérges halált talált rajta. Nem csuda, hogy szent Jób nagy fájdalmában Ő születésének napját átkozta: Az mely nap én születtettem, és azt az étczakát Sötét föjhő, homály béburítsa! Nem szána, rutíta, megkinza. De sötétüljön meg estve csillaga, Ha várja: ne jőjjön világossága, Ki az halált inkább várnám, mert az sok nyavalya Éjjel-nappal lölkömet busítja. Ez fökélyes testet kiben mast láttok, Ki azelőtt volt szép, ékes – tudjátok: Az sátánnak rostájában Istentül adatott Fojtós sárban heverni látjátok, – Nézzétek, szánjátok, fogjátok. Tekénts én reám te ki halandó vagy, Nézz jól meg engemet ki elmuló vagy: Ezen sorsod – állapotod, por hamu és föld vagy, Csak óráig itt lakó ember vagy. Siessen az halál utolsó órám! Temetésemre no készülj nyoszolyám! Mindenféle tagaimra – halálra hajlott rám Gyarló testbül elbucsuzik lölköm, Elmentem kivánom, már várom. Jövetek, nézzétek kimulásom, Nagy gyötrelmekben én fohászkodásom; Jobb volt volna nem születni ily nagy sok kinokra Az halálban kiknek végét értem. Pályafutásomban mert véget vetek: Az hitben halálig végig hű lészek, Koronámért az Chrisztusnak hű vitéze lészek, Mennyországban örökössé lészek, Ur lészek, nem félek. Ragyogó fényesség kiben öltöztem, Örökös dicsősség, kit rám ruháztam, Illy jutalmat az Christustul bajvivásban vöttem – Mondhatatlan szép országban értem. Ez ország szép ország, gyönyörü ország! Seraphim, Cherubim angyali ország; Hol az szentek, arkangyalok vigadnak, oly ország, És isteni dicsősséges ország, Új ország, szent ország: mennyország! Drága szép dücsőült lélekben vagyok, Angyalok, szentekkel mind együtt vagyok, Dicsősséges seregekkel dicsősséges vagyok – Az báránnak széki előtt állok. Isten báránnyának vélek udvarlok, Nagy szép új éneket ű vélek mondok; Kit azelőtt sem szem, sem fül soha nem láttanak Mast nagy nyilván nézek és szemlélek, Kit látok, mast hallok, csudállok. Készítsed magadat ily boldogságra, Ne igérj sok időt jobbulásodra; Gyönge tested ne hizlaljad az földnek gyomrára – Az férgeknek az ő asztalára. Asvérus királynak nagy lakodalma, Gazdagnak bársony és bíbor-ruhája Mit használa az halálban szép friss aranyláncza: Mast tüzes láncz forog ő nyakában – Nagy búra, sirásra, sok kinra. Néked mint Eszternek szép ékességed? Valjon mit használhat szép gyöngeséged? Oly szép légy bár mint az Vénus, vagy szép Absolon: Ugyan bizony mégis meg köll halnod. Olly okos, bölcs légy bár mint az bölcs Plátó Aristoteles, és az Cátó, Cúnó, Demosthenes, és Galenus, az bölcs Hipocrates: Ugyan bizony mégis meg köll halnod – Az halál olly biró, s gyors futó. Az égben ezeknek angyali várnak Hol az sok szenteknek seregi vannak, Téged néznek ugy kivánnak szép társaságokban Mennyországban vígan haza várnak. Dicséret dicsősség légyen Atyának Fiú és Szent Lélek szent háromságnak, Mind .......

(A többi ki van szakadva.)

* * *

Szencsey György dalos könyve. A versfejekben e név rejlik: „Istvan de Tsipredi.“ E költemény, mint ódon szóalakjaiból és verseléséből látszik: bizonyára a XVI-ik századból való, – ha tán nem régiebb. Szencsey ugy látszik már maga is valami szakadozott régi iratról másolta le, azért némely helyütt oly kuszált. A mi csonkaságát illeti: én azt hiszem, nem hiányzik belőle több két vagy három sornál, mert a régi hegedősök „Dicséret dicsősség légyen…“ kezdetü versszakaikkal szokták berekeszteni énekeiket, s e versszak közepénél van épen a jelen költemény kiszakadva. Lehet, hogy a hiányzó két-három sor a mű szerzésének évét tartalmazá, a „mindörökkén“ szón kívül, melylyel a hiányos harmadik sor kezdődött.

T. K.

SZERENCSÉVEL AZ KINEK VAN FRIGYE… – A XVI-ik századból. – Szerencsével az kinek van frigye: Szaporodik annak az irigye; Ezt én tülem bár minden elhigyje, Sőt megpróbált igaz gyanánt vegye, Minden megengedje – szivében föltegye, Ej-ej, szerencsének támad sok irigye! Mert valakit víg örömben látnak: Ott az alá nagy mély vermet ásnak Irigylői az szépenjárásnak, De azért hogy ők úgy nem járhatnak: Mint ebek ugatnak, – újjal mutogatnak, Ej-ej, nincsen fullánkjok: ugyan nem árthatnak! Mely dologban kinek nincsen módja: Úgy utálja, s mindjárást azt mondja, Ha mit tud, s hall, azt ő bőven toldja, Imitt-amott mindennek kiadja, Hazugsággal foldja – beszédét mert tudja… Ej-ej, mert kitetszik az lapátnak vége! Hozzá zsugorodik az olyanhoz, Püssögetve, mint szokták az lóhoz; Kenyeret tész akkor az turóhoz, Igen köti ebet az karóhoz; Sok példát előhoz – hogy ő jól tud ahhoz, Ej-ej, mit vehet ki tűled: azon nyomoz. Szép szint mutat hozzád mindenekben, Alázatos, mint farkas veremben; Azt gondolnád: nincs mása megyében – De belé öl csakhamar az vizben, Meggyőz két színében – árkot ás elődben, Ej-ej, megkötöz ellenség képében. Gyökeret vert benne az ó kovász, Hálójával ember után halász; Tarisznyát ráz előtted mint lovász, Ha mit vehet tűled? azon horgász, Sűrü kassal csikász – te szürődön rákász… Ej-ej, jó hiredben mint mérges pók megmász. Ilyent azért az ki vesz eszében: Kigyót tart az akkor kebelében; Ha kinál is mézzel jó kedvében: Méregnek tarts(d), ne vágj effélében! Megpróbáld elsőben – ha megéred egyben – Ej-ej, válogatva higyj el beszédében! Rókahájjal kenték meg az farkát, Az hol fejért keressz: mutat tarkát, Bár meg ne ölj előtte egy szarkát, Vagy el ne vágd az ebednek farkát; Csak köpi az markát – de megássa árkát, Ej-ej, rizskásának mondja az tatárkát. Életedben ki voltál ily ravasz Förgeteget hajtson rád az tavasz, Házad alul kidüljön az támasz, Valahol jársz: ugasson az kuvasz, Mint az tőke megaszsz – mert hamisat mondasz, Ej-ej, az mit nem tudsz azzal is rágalmazsz! Csak tékozló az parasztból lött ur, Mint kötözött disznó gyökeret túr, Mint vakondok: ganéjos földet fúr, Mint az kigyó fullánkjával megszúr T...t illet az túr – hegedűsé az húr, – Ej-ej, rosz nyelvével, valamit lát, megfúr. Nincs tanácsa, noha ő nagy agyú:145) De mégis szól nyelve mint az ágyú, Azt tudja: ökör-ikra, rák-fadgyú, Az vén asszony, csak süsd ki pattantyú, Fejér madár hattyú – zabgyermek az fattyú… Ej-ej, nyalka legényt illet az sarkantyú! Alattomban melléd szíjja magát, Azt gondolnád: erős mint egy kűgát, Ha eszedben nem veszed az módját: Utánad veti szekere rúdját, Szivednek fájdalmát – öregbíti gondját, Ej-ej, mind ellened rakja tüze lángját. Effélétűl másszor megódd magad, Mit csacsogtál: azt mind vissza tagadd, Az szárodat másszor ugy meg ne csapd: Reám szólást ezután alább hagyd, Nyelved meg ne harapd – de hallgatáshoz szabd: Ej-ej, az mit tűlem vársz, te azt el ne kapd! – Ez éneket homályosan irám, Haragomat mégegyszer megbirám; Ugyan sokat tudtál volt hazudni rám! Melyért szemeimet majd kisirám, De szólást elhagyd rám – mert nem szenvedem ám Ej-ej, ha rád költöm es146) egynihány gyirám!147)

* * *

Ez érdekes régi ének még a hegedősök idejéből, igen valószinüleg a XVI-ik századból származik, oly sok benne az antik-szólam. Megvan teljes épségében Szencsey dalkönyvében, továbbá a nemz. muz. kézir. hung. oct. 74-nek több füzetkéjében pl. XXVI., XXV-ben is, de hibákkal telve.

T. K.

HÁZASSÁGRA JAJ MAGAM… – Lakodalmi ének a XVI. vagy a XVII-ik századból. – Házasságra jaj magam Ideje már hogy adjam: Mert naponként aggom, Ideje most vagyon – Jól látom, jól látom. Házasság tisztessége: Szeretők egyessége – Nem gondolok véle Mert Isten szerzette Jó végre, jó végre. Hogy egyedül ne lenne, Férfi mellett társ lenne Asszonyember lenne, Magzatokat szülne – Nevelne, nevelne. Azért jöttem jó uram Kérlek, hogy légy násznagyom; Tanácsod megtartom Elmémbe béirom, Javallom, javallom. Édes fiam, én hallom, Szándékodat javallom, Magamat ajánlom, Kérésed megadom – Ezt mondom, ezt mondom. Bölcs Salamon mondása: Istennek nagy áldása Nincsen annak mássa Kinek eszes társa Házában, házában. Arany, ezüst, tisztesség Atyátul száll örökség, Istentül üdvösség, – Értelmes feleség: Segitség, segitség. Legyen első regulád: Isten, ki minden jót ád; Segitségül híjjad: Jó társat melléd ad – Ezt meglátd, ezt meglátd! Hozzád légyen illendő, Ne légyen vén, és meddő; Ha gazdag: csak feddő; Ha szép is – veszendő Mást néző, mást néző. Igen szegént ha lehet Ne végy, mert ilyent terhet Veled nem viselhet Szégyent rajtad tehet – Elveszthet, elveszthet. Ha leány vészsz: oktathatd, Kezeidhez taníthatd; Az ki mástul marad, Özvegységre marad – Hozzád vágy, hozzád vágy. Téged légyen böcsülő Hátad mögül jót mondó, Ne légyen gunyoló, Szemben is csak morgó, Dadogó, dadogó. Az jó hirnév, jámborság, Hűség, légyen az jóság, Nem leszen itt mordság, Sem az rút bujaság, Hazugság, hazugság. Jól megnézzed szemeddel, Szeressed igaz szivvel, Azután jó renddel Szüléid hirével Kezd ugy el, kezd ugy el. Az Istennek törvénye Hitöt kötött melléje, Házasság kötele: Esküdjél meg vele, Élj véle, élj véle. Bizzad jó követidre, Megkéressed hetfűre; Országunk törvénye Gyűrüt kiván tűle – Az jele, az jele. Gondot viselj mátkádra Ha siet gonoszságra; Ha látod: akarja – Ne halaszd sokára, Hozd haza, hozd haza. Böcsületnek okáért, Menjünk el egy kevéssé Mátkádnak kedvéért Ládaemelésért Adj lépért, adj lépért. (?) Menyegzőnek napjára Hogy készülj órájára, Az szentek példája, Jámborok szokása Kivánja, kivánja. Erszényed megmutatja: Elég ebéd, vacsora, Fölöstököm, uzsonna Jó lesz másszor torra Számodra, számodra. Böcsületes személyek Legyenek az vendégek: Jámbor, kegyes vének Tisztességes ifjak És szentek, és szentek. Jó bort hozz vendégeknek Kik hozzád gyülekeznek, Mert ha kedvet vesznek: Szégyent rajtad tesznek – Elvesztnek, elvesznek. Az vőfények józanak Gyorsak, és igazmondók, Asztalra vigyázók, Tál- tányér béadók, Béadók, béadók. Az fönnszolgáló ifjak Ne légyenek csacsogók; Szüntelen vigyázók, Csak bornak szolgálók, Tékozlók, tékozlók. Szakácsod is jó főző, Étke legyen jóiző: Mert az csömör-szerző Hidegen tálaló – Nem köllő, nem köllő. Az éneklő személyek Kérlek, jelen legyenek, Mondjanak éneket És dicséreteket Szépeket, szépeket. Szűkölködő szegények Ki ne rekesztessenek, Megelégedjenek: Eleget egyenek, Igyanak, igyanak. Az muzsikás van hátra, Ennek ő regulája Hegedű-nótája, Czimbalmi hárfája – Ezt vonja, ezt vonja. Sokáig az vőlegény Éljen, és az menyasszony! Áldás rájuk jőjjön Mennyégbül nagy bővön, Gazdagon, gazdagon. Az táncz légyen tilalmas: Mely léleknek ártalmas, Disztelen forgódás, Éktelen tapodás, Tombolás, tombolás. Prédikátor uram is Jól tudja tisztit ő is; Légyen könyörgés is És hálaadás is Ő tűle, ő tűle, Ezeket bésommálva: Gazdát bizzuk az Urra, Ki-ki szállására, Magát nyugovásra Így adja, így adja.

* * *

Ez igen érdekes költeményt, melynek rythmusa is sajátságos bájjal bir, Szencsey György dalkönyve tartá fenn a XVII-ik, vagy még a XVI-ik századból.

T. K.

HÁZASSÁGI ÉNEK. („Cantio matrimonialis.“) – A XVI-ik vagy a XVII-ik századból. – Jövendő dolgaimrul Addig gondolkodám, Példát vévén másokrul Én megházasodám; Immár napjában egyszer Avvagy két hétben egyszer Lészen zsiros konyhám. Kevés gondom másszorra – Elég nekem holnapra, Hogy mellettem mátkám. Ugyan talám megérem Ím ez hordó liszttel, Kit hogyha meg nem észem Jeles vendégimmel: Jó lészen az egy részrül Mindennapi éhségrül Disznópecsenyével. Az mellett több is lészen: Csak mast lásson meg Isten Jámbor feleséggel! Az nőszésben ha nyertem: Helyén vagyon dolgom; De ha abban vesztettem: Megöregbül gondom. Mert az gonosz házastárs Éltig való nyavalygás – Ördög, pokol tudom. De talám jómra adja Az seregeknek ura – Kiért őtet áldom! Hallod-e mit beszélek Kedves-édes társom? Azért tégedet kérlek Tündöklő gyémántom: Ne szégyeljed, se bánjad, Sőt vidám kedvvel halljad Ez rövid tanácsom: Az sereg vendég előtt Étel és ital között Mastan hozzád nyujtom. Te lészesz ez világon Nékem minden kincsem, Segítőm nyavalyámban, Édes könnyebbségem. Minden gyönyörüségem, Hasznom és ékességem, Koronám, szépségem; Ha szómat megfogadod Intésemet megtartod: Te lész merészségem. Kivánok azért tűled, Hogy az tisztaságot Igen-igen szeressed Az szép jámborságot; Gyülöljed igen-igen Az hires kurvaságot: Mintegy poklosságot; Utáljad mindenekben Sőt penig temagadban Azért csélcsapságot. Nincs ocsmámb éktelenség Sem télben sem nyárban: Mint az kurva feleség Az férfi házában. Nem lehet ott békesség Sohasem gyönyörüség Az hol az asszonyban Feslettség és az csunya Csömört szerző nagy inség Van benne valóban. Rusnyább az lator asszony Az franczos embernél, Ártalmasabb is bizony Az fujtó méregnél. Az szegény férfi megholt Noha még világban él. Amaz utálatos, Az hol az lélekvesztő Csömört szerző nagy inség Azokkal latrul él. Ha kilépik házábul Az ilyetén ember Ne féljen olyan igen Hogy addig ő néki Sok rendbéli vendégi Háza oltalmazói, Kölletlen baráti, Asszonyfeleségével Ne volnának bőséggel Fogas komondori. Szép pogácsákat sütnek Gyakran – de nem néki, Drága étkeket főznek Melyeknek az férfi Ha fáradva haza jön Semmi belőle nem jut – Csak az szagát érzi; Asszonyfeleségének Mint komondor-ördögnek Szavát sem veheti. Távul légyen tetűled Édes feleségem, Avvagy tiszta élethez Hajló édes kincsem; Te éretted véremet Kibocsátni lölkömet Soha nem kéméllem: Ha tiszta életedet Hozzám is hűségedet Eszembe vehetem. Meggyülölt, meggyalázott Élte az kurvának, Bár szóljon is igazat: Nincs helye szavának. Ha az utczán elmégyen Mindenfelől sokképen Utána kiáltnak, Kiváltképen az ifjak – Minthogy igen vásottak – Felőle igy szólnak: Ez asszony az sótartót Balfelől kötötte, És az rézdobosságot Tegezben fölvette, Jeles jó szitakötő, Gyapjuval kereskedő, Parittyát hord Bécsbe, Mikor kedve van neki: Még sörrel is keresi, Kobzot hordoz véle. Hiszem rút gyalázat ez, Megódd magad ettül, De még mást mondok ehhez Hallhatdsza, ezentül Nemcsak az feslettségnek Köll távul lenni bezzeg Az jó feleségtül: Hanem az tékozlás is Szükség hogy távol légyen Az tiszta élettül! Feneketlen kas nyilván Az tékozló asszony Az ki mindenkor urán Mind csak vetten vészen; Az mit az férfi keres – Avvagy sok, avvagy keves – Másfelől az asszony Kémélletlen tékozolja, Mint bitangját ugy osztja – Nem fáj szive rajta. Az férfi esztendeig Annyit nem kereshet: Az asszony egy hónapig Mennyit ki nem hinthet; Soha előmeneti Semmi szerencséjében Szegénnek nem lehet. Az férfi tiz volna is: Mégis egy tolvaj asszonyt Nyilván be nem tölthet. Lopás az asszonyokban: Gondviseletlenség, Mikor minden dolgokban Vagyon csak kevélység; Nem bánkódik az káron, Nem fáj szivek urokon – Óh nagy hitetlenség! Az sok pénzes csömöge És gyakor kis pintőke Agyon-vér valaha. Ezt se kövesd életben Én szerelmes társom, Gyors légy inkább mindenben – Tanácsul azt adom. Meggondold, hogy az tied Hát igen megkémélljed; Hogy valaha tégedet Egyszer mikor nem vélnéd Az torkon ne ragadjon Soha az szegénység. Hogy te jámbor asszonynak Méltán mondattassál: Házban lévő gyémántnak Lenni találtassál: Ne járj kérlek szurkosan, Viseld magad csinosan – Meg ne utáltassál, Minden te dolgaidban Mind kicsinyben s mind nagyban Tisztának láttassál. Az penész meg ne esse Pad alatt az tálat, Rozsda ne környékezze Mosott fazokadat. Hiszem napjában egyszer – Avvagy két hétben egyszer Kisöpörhetd házadat, Tisztán tarthatd konyhádat. Orsó, rokka, matola Gyakran légyen nálad. Ha jó reggel kilépöl Rabotás házadbul: Nem bánom ámbár menj el, – El is járj dolgodban, – De idején megsiess, Estvére haza siess Az fársángjárásbul. Hirharang kérlek ne légy, Hallgató és tűrő légy – Ne szólj boszuságot. Kérlek, az egyességet Fölötte szeressed; Az templomnak küszöbét Gyakorta nyomdozzad. Szitoktul és átoktul, Undok rágalmazástul Magad megőrizzed. Ha mikoron szegént látsz: Adj néki az mit adhatsz – Örömest segéljed! Hozzám jó kedvet mutass, Szépen szólj ha hílak; Rút szemmel ne hunyorgass, Igy szólj ha kiáltlak: Hallom én édes uram! Mit parancsolsz hadd tudjam? Mit akarsz hogy hozzak? Olyankor én is téged Megfogván mind két kézzel – Szépen megcsókollak. Ha mondom, hogy ehetném Kérek tűled ennem: Ne szólj kérlek ugy nekem – Vagy ennél eleget, Hogy immár bé nem tölti Isten egyszer béledet, – Edd meg az ebet! – Mert azféle dolgodért Durczás akaratodért Megrontom testedet. Ha Isten magzatokkal Végre meglátogat: Szépen bánjál azokkal, Ne szólj annak gonoszt; Ugy oktassad is őket, Hogy tűled hallhassanak Csak jót, de nem gonoszt. Ne tanítsad szitokra Őket sem hazugságra – Szeressed azokat. Ne szidd őket ha rínak, Ne nevezd porontynak, Ne mondjad bitangoknak, Se disznófiaknak. Ne szidd kurva fattyának, Kurafi csináltának, Se ördög tagjának Se ne mondjad préczkónak: Mert ebet hínak annak, – Ne mondjad békának. Meg ne átkozzad őket Mikor enni kérnek; Ne kivánd veszedelmét, Se ne add ördögnek; Halál-himlő mérgét is Se nehéz betegséget Ne kérj szegényeknek. Vagy: Isten vesztene el! Vagy: ördög szaggatna el! Ne mondjad nékiek. De minden te dolgodban Légy szelid jó kedvű; Szódban, gondolatodban Igaz Istenfélő. Igy lészesz az Istennél Mennyben ő Fölségénél, Míg itt lészesz kedves; Halálod óráján is – Sőt halálod után is Mindörökkén fénlő. Ez legyen mastan elég Első tanácsomban; Ez nékem szintén elég Az új házasságban: Ha ezeket cselekszed – Szeretetemet veszed Mig élsz ez világban. Ha penig általhágod: Igy ez jutalmát várod Még idő jártában. – Igy tanítá mátkáját Egy korban egy ifjú Újonnand hozott társát, De vége lőn csak bú; Mert az hitet megszegé És csak tréfának vélé. Az szél már rosszul fú! Házasságot megunta, Sok izben megsiratta – Még most is szomorú.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.

JAJ NEKEM SZEGÉNYNEK… – A XVI-ik vagy XVII-ik századból. – Jaj nekem szegénynek Idegen legénynek Ki mast utra indulok; Szokatlan helyekre, Hegyekre völgyekre Immár ma s holnap jutok, Az én asszonkámnak Szép palotájának Füstire csak vigyázok. Szüzek szép virágok Én vagyok példátok – Istennek szolgáljatok, Hogy itt ez világon Az szerelem miatt Tőrben ne akadjatok, Bánat keserüség És siralom miatt Ti el ne hervadjatok. Nohát édes lölköm Kihez hajtsam fejem? Mert nincs nékem szerelmem, – Sok irigyek miatt, Gonosz nyelvek miatt Elhagyattaték tűlem; Kegyetlen vadakkal Avvagy farkasokkal Együtt hagyott már engem. Siralmas életem, Szomorú én lölköm, Nincs semmi keservesem: Mert még az vadak is Az oroszlánok is Még ők is szánnak engem. Szép szavú rigócskák Csácsogó szajkócskák Együtt siratnak engem. Adta volna Isten Az te szépségedet Hogy ne láthattam volna, Vagy anyád méhében Soha ez világra Ne születtettél volna. Adta volna Isten: Az te szépségedben Ne részesültem volna. Lölköm szép asszonyom Mondd meg szolgálatom: Hogy ha köllök-é, vagy nem? Mert az hajnalcsillag Mikoron el-föl jün: Fülemüle akkor szól, Az ő szép szavával És szép énekével Hasogatja ő szivét.

* * *

E gyönyörű – bár ugy látszik csonka végü – dalt Szencsey György daloskönyve tartotta fenn. Egész modora, versmértéke, a „csácsogó“, „el-föl-jün“ stb. régiesb kifejezések a Balassa idejébe: a XVI-ik század második felébe, vagy tám legkésőbben a XVII-ik első éveibe helyezik keletét.

T. K.

BÁTOR BÁR UGY LÉGYEN… – A XVI-ik vagy XVII-ik századból. – Bátor bár ugy légyen mint hozza szerencse: Megnyugodtam rajta – teljék kedve benne! Engedek mindenben csak legyen érdemem, Holtig rabod lészek, mert vettél kedvedben. Óh melly nehéz dolog sokat várakozni – Várakodásának jutalmát nem venni! De csoda az idő: attól is kell várni: Ha magának ember nem akar ártani. Az szerencse ollyan mint az forgó kerek – De vakot ne vessen, mert az koczka megdül. Mert mind éjjel nappal szivem téged óhajt: Kedvedben ez világ most néked nem adhat! Tartson meg az Isten tégedet sokáig, Hogy vígasztalj engem mindenkoron szívem! Ajánlom magamat holtiglan hűséggel: Mert feljegyzettelek tégedet szivemben. Nálad minden kedvem vagyon elrejtetve – Kérlek jóakaróm, ne legyen elvesztve! Adja meg az Isten rövidnap azt érnem: Hogy teveled legyen nékem minden kedvem. Éltessen az Isten téged szép Katuskám Kláris ajakiddal zöngő szép madarkám. Se téged, se engem búra ne taszítson – Mint rózsát harmattal szépen megújítson. Irám ez verseket szeretőm kedvéért Az én hozzám való kedves hűségéért.

* * *

Mátray-codex. Ez ének rythmusa szabatos, de rímelése oly kezdetleges, a minőt a XVI. századon innen már nem igen találunk. Az első sorban előjövő „Bátor bár“ sajátságos együtthasználása két egy jelentésü szónak.

T. K.

SÖRKENJ FÖL ÉN LÖLKÖM… – A XVI-ik vagy XVII-ik századból. – Sörkenj föl én lölköm, Kiálts Istenedhez Illyen nagy szükségedben; Minden kétség nélkül Bizzál csak ő benne – Meghallgat kérésedben. Imé Uram Isten Mely nagy sokan vannak. Kik ellenem támadnak; Nincsen nyugodalmam, Minden felől látom Én reám támadtanak. Gyakorta búsulok Ezt mondván óhajtok: Hogy az Isten engemet Szinte elfelejtett Előle elvetett – Hová hajtsam fejemet? Siralmas lefektem, Siralmas felköltöm – Megyek immár Istenem! Vagy ülök vagy állok: Búbánatban vagyok… Jaj már az én életem! Régi ismerőim Sok jó akaróim Engemet megvetettek; Már szegény fejemre Mintegy ellenségre Szintén ugy támadtanak. Ne hagyj én Istenem! Hallgasd meg kérésem, Tekénts reám árvádra; Nyisd meg az egeket, Hajts(d) le füleidet Az én imádságomra! Mastani igyemben Keserüségemben Kérlek, vigasztalj engem! Mert tebenned vagyon Én édes Istenem, Hitem és reménségem! Vedd el bánatimat Fordíts(d) siralmimat Kérlek, boldog örömben; Vigságos napokon Engedd hogy láthasson Ez földön életemben! Hallgasd meg kérésem Én édes Istenem Az te áldott Fiadért! Az egy idvőzitő Szép Jézus Christusért, Mi áldott egy Urunkért. Ámen.

* * *

Szencsey dalkönyvéből.

VAGYON-É SZIVEM SZÁNDÉKODBAN… – Igen régi. – Vagyon-é szivem szándékodban Hogy béfogadsz engem? Igen is vagyon szivem, lelkem – Csak legyen jó kedved! Add kezemben jobb kezedet – Okossan forgassad én édes violám! Lám megholdult, lám megholdult Én árva fejem néked! De sőt inkább ápolgatnám Ragyogó villogós két szép szemed!

* * *

E dalocskán, melyet a XVII-ik századbeli Mátray-codexben találtam, oly ódon szinezet ömlik el, a rimelésnek úgy szólva még csak sejtelme mutatkozik, s a rythmus alakja oly ószerü: miszerint bizton merném állítani, hogy a XVI-ik, vagy talán még a XV-ik századból való, s egykorú lehet a maig is élő gyermekdallal: „Lengyel László jó királyunk…“, a melynek rythmusához a jelen dalocska rythmusa helylyel-közzel sokat hasonlít.

T. K.

Notes in this chapter

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings