HATODIK FEJEZET.

(Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew févlevtti pvnctvmochcaarul.)

Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú, és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik. Egész nemzetség igérkezett belőle időjártával támadni.

Hanem hát kezdjük az elején a dolgot.

Egész József «császár» idejéig a zsidók csak úgy jártak keltek az országban, családnév nélkül, mint hajdan az igéret földén. Minek is lett volna nekik a családnév? hisz az ő ősiségök Palæstinában feküdt.

Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: t. i. kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyuttal az is mulhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válaszszanak maguknak, még pedig okvetlenül németet.

E végre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputatiók, hogy a zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az angyalok és igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány szinei közül; míg a ki csakúgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, a mit úton útfélen ragasztott rá a nép csufondáros ajka.

Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a commissio elé; de mivel abban a hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.

A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan szinű volt, a szamárhoz meg azért, mert a mikor a felesége hozományául kapott kétszáz tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember azt mondta neki: «szamár vagy!» És minden embernek igaza volt, a priori. Mert, hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti, mert az «epocillatio» joga a községeké és uradalmaké; az út melletti fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni; kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem iszszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót, hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort kivinni: igaza is volt benne! Ha már a német nekük annyi búbánatot importál, legalább a búfelejtetőnket ne engedjük neki exportálni.

Annálfogva egész méltán mondta minden ember Ábrahámnak, mikor az fiatal korában elkezdett borokat vásárolni, hogy «bist ein Esel». Ez az űzlet alig hozta be a kenyérre sóra valót.

Hanem az Ábrahám nagy psycholog volt. Előre látta, hogy a szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény feledékenységbe fog menni, a nélkül, hogy eltörülnék, mint például az, hogy «a lutheranusokat meg kell égetni,» hogy «a más feleségének udvarlókat le kell nyakazni,» hogy «a tolvajnak a szemét ki kell szúrni,» meg hogy «ha egy nemes ember elveszi a szolgálóját, szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron.» Soha se hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Igy járt a borkivíteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az útat a Dunán felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron s meglépesedett az űzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, a mi legnehezebb a borkereskedésben.

Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. A commissio azt várta tőle, hogy majd ezerével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott egyebet egy pinczetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét: «Rothesel.»

Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az adósé meg mindig csúnya.

Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával házasodni fognak. A leendő mennyasszonynak az apja az adandó «keszubbá»-t,3) a mi 37½ Darham, legalább is megkétszerezteti, s a «párnászát»4) lehúzza felére, azért hogy a vejét Rotheselnek híják. A nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek praktikus nézpontok voltak. S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a bajon utólagosan segíteni fog. De úgy, hogy még se kerüljön ezer aranyba.

Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint, hát «egy szamárnak» az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz aranyat rászánt.

Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál. Okos ember magában a fabrikában vásárol.

Mikor aztán odafenn volt, meghányta vetette magában a dolgot, hogyan kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák?

Ha az elején kezdi, az udvari cancelláriánál, először jön a kapus, azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a cancellár: az nagy lajtorja! felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. Ott van az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát, mikor már minden készen van is.

Ábrahám egyet gondolt. Volt neki «egy» ismeretsége a magas udvarnál. A titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt s annál nem tudja az ember, hogy cancellistának nevezze-e, vagy cancelláriusnak? Olyanformán jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, a ki a nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, a mikor Ábrahám beszólt hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a «Matyi úrfinak?» küldözött az öcscsének Ábrahám által nagybecsű falusi ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát is, a mit Ábrahám csak elvitt híven: de, ha kérdezte az úrfi, hogy mit hozott? azt mondá rá: «én nem tudom, mi lehet a batyuban!» Ilyenformán Ábrahám mindig szivesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.

A Matyi úrfi pedig valamiféle «benfentes» volt az udvarnál, ott dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? azt biz ő nem tudta. Tanácsokat osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez az utóbbi volna a legjobb. Senki sem olyan jó patronus, mint az inas.

Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jőjjön üres kézzel, vitt neki körtét. Abban az időben voltak t. i. divatban azok a fából faragott körték, a miket két felé lehetett nyitni, s azokban valami primitiv muzsika volt elrejtve (embryoja a kintornának), a mit ha az ember a szájába tett és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele s így tette a zsebébe: ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a császárhoz az ő instantiáját, a mit nem készített se ágens, se prókátor; hanem maga irta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár. Engem a magas commissió elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe még egy alázatos «i» betücskét.»

Ilyen munitióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták a nagy váróterembe, a hol már akkor sok ember volt.

Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az utazó épen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A legelső úri ember, a ki a váró termen végig ment, épen a Matyi úrfi volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arczú, sima legényke, olyan gyöngéd arczszínnel, mint egy kisasszonyé, puderezett hajjal, zöld selyem szárduthban5), piros hajtókával, tarka virágos mellénynyel, tászlis újjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszin bársony puliderben, selyem harisnyában, csattos czipőkben s az oldalán a gyikleső koszperddel, a mi harántosan állt, mint az «f» betűn a keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját.6)

S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga régi látogatójára: a mint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van? Hát a nagybátyja odahaza egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám, «Tréfaság az egész dolog!» mondá neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte magával három négy szobán keresztül, a hová neki minden koczogtatás nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, a hol ő maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.

Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyik-féle lesz.

Egy percznek a felénél hamarább visszatért az úrfi.

– Bemehet kend Ábrahám.

S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.

De nem látott Ábrahám a császárból egyebet, mint annak a csizmáit, azokról pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suviczkolva: ha Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.

Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába Ábrahám.

A Matyi úrfit már akkor ott találta az iróasztalnál; sietős dolga lehetett: írt.

Ábrahám meg volt főve a dicsőségtől; azt sem tudta, hogyan kezdje: «itt van, meg van! A császár maga irta rá az instantiára, hogy «fiat». Itt van a neve. Maga irta bele az «i» betűt a nevem közepébe. Itt van! Lelkem, dicsérd az urat…»

Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; a mint a kibontott irásba belepillantott.

– Aj weh!

– No mi baj Ábrahám?

– Ő felsége elfelejtette az «i» fölé a punctumot odatenni. A nélkül már most az az «i» úgy néz ki, mintha «e» volna; úgy, hogy ha eddig rövid Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré vagyok téve! Ugyan édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy egyforma tintával legyen) peczczentse oda az «i» fölé azt a szükséges kicsi kis punctumot. Úgy is kezében van a toll.

– Mit gondol kend? pattand fel az úrfi. A császár kéziratába beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.

– Csak egy punctum…

– A ki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, a mi kimaradt.

Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást s bement vele a nagy szárnyajtón.

Ábrahámnak egészen megkönnyebbült már most a szive tája. Egészen elérte a czélját; s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is. Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, a mint a tollát bele akarja ütni a tintába.

Az úrfi sietve jött vissza.

– Itt van kendnek az igazsága. Már most Isten áldja meg. Sok a dolgom. Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kivánok neki is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.

Ábrahám eltette az irását a tarsolyába és sirt mellette, mint egy házeresz. Matyi úrfi kikisérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy fali almárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé s mérgesen rivall rá:

– Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?

Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.

– No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis «szép asszony körtéjét.»

– De ezek az aranyak benne!

– Hát azért a kegyes pártfogásért, a miben részesített az úrfi.

– Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.

– De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az «i» fölötti punctumért?

– De csak nem fogok egy «i» fölötti punctumért egy marék aranyat elfogadni.

– Ha én nekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte. Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.

– Nekem nincsenek adósságaim.

– Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi, s nincs adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.

– Nekem nincsen kedvesem.

– Szeretője sincs? Ezt már higyje a ki akarja! Tán még most is hűséges a kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No hát költse el, traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a pénzt.

– Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet azért, a mit végzek, megfizet az, a kinek szolgálok. S a ki hivatalban van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga úrától. Vegye kend vissza a pénzét.

– Jól van «Ráby» úr, mondá a zsidó s visszatette a tarsolyába a pénzt.