← Table of contents
Rab Ráby

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

Reading edition

(Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion vnalmass dolgoc leznek elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga ninchen.)

Ebben az esztendőben nagy csuda-tünemény jelent meg; nem ugyan üstökös csillag, nem is az égen, hanem az első magyar ujság, itt ezen a földön, sőt nem is itt, hanem Bécsben.

Mert csudával határos az, hogy támadjon «egy» magyar ember, a ki azzal a szándékkal keljen fel az ágyból, hogy ő ma bizonyos hazugságokat fog elterjeszteni a világban, s azokért pénzt szed be a publikumtól. De még furcsább az, hogy akadjon egy «másik» magyar ember, a ki megalázza magát arra a hiábavaló munkára, hogy a mit az az első bolond összefirkált, azt ő betüről-betűre kiszedje, mint a szitaszemkötő, egyik betűt a másikhoz odaileszsze, még a közbeeső kommákat és kérdőjeleket is; mikor ez megvan, akkor azt kulimászszal bekenje s papirosra lenyomtassa; – és a mi legcsodálatosabb, hogy akadjon egy «harmadik» magyar ember, a ki arra a neszre, hogy adnak ki Bécsben egy magyar ujságot, előkeresse a fiókja fenekéről a keservesen megtakarított máriásait, azokat ötpecsétes levélbe bezárva, elküldje Bécsbe, egy vadonnat idegen embernek, a kinek semmi familiájával soha ismeretségben nem volt, abban a jó hitben, hogy majd attól kap azért egy magyar ujságot! Hátha a fráter eltagadja, hogy megkapta a pénzt? hátha elszökik vele? hátha nem is ujságot küld érte, hanem valami tavalyi kalendáriumot, a miből sok maradt meg a padláson? mert az is kitelik az ilyen gauklertől, a ki efféle gyalázatos mesterségre adta a fejét. – Aztán, ha valósággal megkapja az ember az ujságot tőle, valjon ki áll felőle jót, hogy mind igaz-e az, a mi abban nyomtatva van?

Ez a csuda azonban mind eképen megtörtént, a «Magyar Hiradó» kiadódott, megszerkesztődött és nyomatódott Bécsben s arra praenumeráltatott Magyarországon. Akkora formatum volt biz az csak, hogy egy egész évfolyama beférne a «Nemzet»-nek egy napi kiadásába. Hanem hát nem is volt akkor se országgyülés, se országos virágtárlat, se iparos-congressus, se egyetemes tanítói értekezlet, se főrendi toaszt a világon. – A mit az ujságba kinyomattak, az arra való volt, hogy azt az utolsó betűig el kell olvasni, sőt el is kell hinni.

Egy példánya a «Magyar Hiradó»-nak a pesti vármegyeházához is járt. Természetesen Tárhalmy főjegyző járatta; ő volt az, a kitől kitelt, hogy ilyen dologra kidobja a pénzét. Ő tőle aztán elhordatták mások s úgy olvasták sorban; hiszen csak nem kivánhatta valaki, hogy azok mind előfizessenek rá. Elég, ha egy városban egy ember járat egy hirlapot; untig elég az. Ilyenformán a Mariska leányasszonynak egyéb dolga sem volt, mint egyre-másra abbahagyni a megkezdett munkáját s elfogadni a nuntiomokat, a mikkel hajdu, kocsis, pesztonka beállít hozzá: «tisztelteti a tekintetes első viczispán úr a leányasszonyt, ne sajnálja odaadni a Magyar Hiradó újságot.» – «Köszönteti a tekintetes archivárius úr a leányasszonyt, visszaküldi a Magyar Hiradó újságot; nem ő csinálta ám bele azt a tinta-pecsétet, már benne volt.» Ilyenformán a Mariska kezén egy nap négyszer is megfordult a Magyar Hiradó. S mikor aztán a vége felé a sarkain elkallódva, a szélein bekunkorodva, tinta, szalonna, pipahamu pecsétekkel meghitelesítve visszakerült hozzá véglegesen, a leánynak is eszébe jutott, hogy ugyan mi lehet ebben az ujságban, hogy azt olyan nagyon igyekeznek elolvasni? Ő is beletekintgetett. Az apa ugyan ezt nem engedte meg; de nem is tiltotta el, tehát szabad volt.

Persze, hogy rá nézve az mind hieroglyph volt. Lehetett az magyarul irva, azért ő nem értett abból semmit. A németalföldi rendek protestatiója, a magas porta alkudozásai a szentpétervári udvarral. Nem is azt kereste ő ebben az újságban, hanem valami mást. Azt gondolta, hogy ha újság akar lenni ez az izé, hát abban mindennek meg kell lenni, a mi a világon történik. Hanem az, a mit ő szeretett volna megtudni, csak nem volt abban sehol. Annak a keresésében minden egyebet elolvasott a lapból. Azon aztán elmélázott, a mit összeolvasott, keresgetve az összefüggést a maga szük ismeretvilága s az ismeretlen nagy világ között.

Tárhalmy gyakran rajta kapta a leányát, mikor betoppant a szobába, hogy az akkor dugta félre a Magyar Hiradót. Úgy tett, mintha észre sem vette volna.

Egyszer a kis leány, a mint megint hiába olvasta végig Nagy-Britanniától kezdve az Alservorstadti szinházig az egész világ eseményeit, neki emberelte magát, hogy megszólítsa azt a szörnyen hallgató embert, az édes atyját:

– Ugyan édes jó apám, – megszabadult-e a szegény Ráby Mátyás?

Tárhalmy szomoruan tekinte rá: kitalálta ő azt jól, hogy a leány azt szeretné megtudni azokból a betűkből s várta rég ezt a kérdést.

– Ezuttal, kis leányom, megszabadult. De a hogy én ismerem őt, azt hiszem, hogy újra bele fog rohanni a veszedelmébe s akkor elpusztul, nyomorultul és menthetetlenül.

A leány még egy újabb kérdésre bátorítá fel magát:

– Kedves édes jó apám: – – rossz ember az a Ráby Mátyás?

– A legjobb ember, becsületes, igaz-lelkű férfi.

A leány csodálkozva rázta a fejét. Még egy lépéssel odább mert menni.

– Hát azok az urak, a kik őtet bántják, igazságos emberek?

Ez már merész kérdés volt. Határos a támadással. S Tárhalmy arra is megfelelt – egyenesen.

– Nem azok. Ők igazságtalan emberek.

A támadásnak ily nagy sikere vakmerővé tette a félénk leányt.

– De hát akkor, hogy lehet annak megtörténni, hogy azt, a ki jó ember, elveszítsék azok, a ki nem jók?

Ez elől már ki akart térni a kérdezett.

– Mert ennek ez a rendi.

Mariska most, ügyes harczolóként, más oldalról fogta a támadást.

– Haragszik édes apám Ráby Mátyásra?

– Nem. Úgy szeretem, mintha saját fiam volna.

– És még sem védelmezheti őt azok ellen, a kik bántják?

– Nem.

– De hát miért nem?

– Mert én is azoknak a pártján vagyok.

A leány bámulva tekinte fel rá:

– Az én kedves apám, – azoknak a pártján, a kik nem igaz emberek – és az ellen, a ki jó ember, a kit úgy szeret, mint a fiát. Hogy történhetik ez?

– Ez országos ügy, a miben nem mérnek emberi igazsággal.

– De hát mi lehet ez az országos ügy, a miben nem kell emberi igazság szerint mérni?

– Szegény kis leány te! Hogyan akarod te ezt a te együgyű eszeddel felfogni, a mit annyi nagy bölcs férfiak, a kik a világ minden tudományával birnak, nem képesek megérteni?

A kis leány most már belemelegedett az ostromlásba s nem akart tőle tágítani.

– De hát, én Istenem! miért nem csinálnak az okos emberek olyan országos ügyet, hogy azt minden együgyű emberek, még a szegény parasztok és még a kis leányok is világosan megértsék. Hiszen ha azt nem sajnálják velünk, kicsiny népekkel, megértetni, hogy a mennyországért bizony szenvedni kell, hát azt is csak megértethetnék, hogy a földi országért is mi okból kell szenvednünk?

Tárhalmy elbámult a gyermeki ékesen szóláson. Egészen meglepte, megragadta az. A gyermek szavában az ős eredeti igazság nyilatkozott. Ez úgy van! Miért nem csinálnak a bölcs nagy emberek olyan országos ügyet, hogy azt a szegény parasztok, a szegény kis leányok is megértsék?

– Várj hát, édes kis leányom, megpróbálom elmondani neked azt a nehéz dolgot úgy, hogy te is megértsd miért van ez így, s miért nem lehet máskép?

Azzal leakasztott a falról egy vászonra ragasztott papirost, a mi alul-fölül kemény fapálczával volt megerősítve, azon a papiroson nem volt valami rajzolat, hanem mindenféle szinű festékkel irott görbe-gurba kanyargatások, közbe egy-egy tekergőző vonal, olyan, mint egy kigyó, aztán meg hosszú szőrös hátú csikmákok, mint egy papmacska, szerteszét mindenfelé elszórva kisebb-nagyobb gömbök, punctumok, csillagok, a mik alá nevek voltak írva; ezt Tárhalmy odateríté Mariska elé az asztalra.

– Tudod kis leányom, hogy mi ez? hiszen én tanítottalak meg rajta eligazodni.

– Ez Magyarország mappája.

– Az. – Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk. – Már most, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod áldozatul, vagy azt az embert, a kit legjobban szeretsz ezen a világon, vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell letöröltetni erről a lapról: válaszsz! mit mondanál.

A leány egy ideig tanakodott magában: aztán odaveté magát apja keblére.

– Azt, hogy vigy el engemet is magaddal.

Mikor arról az emberről volt szó, a kit legjobban szeret a világon, hogy gondolhatott volna egyébre, mint az édes apjára?

– No hát – készebb volnál engemet is halva látni, meg magad is utánam jönni, mint kibékülni azzal a gondolattal, hogy ez a mappa ne legyen többet erre a papirosra rajzolva.

A leány a fejével bólintott.

– No látod, és vannak bölcs emberek, a kik nem akarják azt megérteni. A kik azt mondják, hogy mit bánja azt a földglobus, hogy az egyik plágájának némi darabját Magyarországnak híják-e, vagy másnak? S a kik csodálkoznak rajta, hogy vannak emberek, a kiknek e nélkül a haza nélkül ez az egész plánéta nem kell; a kikre nézve ez a paradicsom, a mit életökkel, halálukkal meg kell védelmezni! hogy ilyen emberek nagyon sokan vannak; együtt úgy híják őket, hogy «nemzet», hogy mikor az a nemzet szenved, akkor az egyes embernek nem lehet örülni; hogy mikor ez panaszra emeli fel a szavát, akkor senkinek a panasza e mellett meghallható nem lehet. – Gondold, mintha édes anyád volna ez a nagy haza, aztán idejönne egy doktor, azt mondaná: öreg már, beteges már, veszekedő természetű, zsémbes anya, nesze, add be neki ezt a medicinát, attól majd elmegy a más világra, aztán te is megszabadulsz tőle, meg a testvéreid is, megosztoztok az örökségén, ugyan jó dolgotok lesz! Beadnád neki azt a medicinát?

– Eldugnám, a hol senki rá nem talál.

– Ezt teszszük mi. A mi császárunk igen jó ember. Szivébe az egész emberiség ügyét be tudja fogadni. Planumai a népek boldogítására vannak kifundálva. Hanem egyet nem akar megérteni. Ezt a mi kinzó gyermeki szeretetünket a mi szenvedő anyánk iránt! Vajjon belenyugodtál volna-e te, ha azt mondtam volna: ejh, a te anyád már régen beteg, elküldöm a háztól; hozok helyette neked egy angyalt mostohának.

– Nem! Nem. Egy angyalt sem cserébe.

– Pedig ő azt akarja tenni velünk. Tudatlan, hátramaradt nemzet vagyunk; ő más néppé, czivilizált nemzetté akar bennünket átgyúrni erőhatalommal. Nem úgy tesz, mint elődei tettek, a kik elakartak bennünket ölni: ő fel akar bennünket támasztani; de egy idegen világban. Amazok ellen védelmeztük magunkat fegyverrel, vérhullatással. De ez nem jön ellenünk erőszakkal, a minek kardot lehet eléje szegezni, hanem csak a hatalom parancsszavával. Mi védelem van ez ellen? Találd ki?

– Én? Hogy tudnám azt kitalálni?

– Gondolkozzál csak rajta. Ha én te neked azt parancsolnám, hogy holnaptól kezdve a rokka helyett nekem pianofortén játszszál, s a szolgálóid németül beszéljenek, itthon ne főzess, hanem majd hozatok én a traktirtól olyan ételt, a mit vajjal és nádmézzel főznek, ez a jó; mit felelnél rá?

– Azt, hogy nem tehetem, a mit nem tudok; s inkább fekete kenyeret eszem, mint a traktir főztét.

– Ezt mondanád; pedig milyen engedelmességhez szokott gyönge kis leány vagy! Hát azt gondolod, hogy mi vén, viharokban megedzett férfiak lágyabbak lehetünk? Mi is azt feleljük: «ezt nem tehetjük, ezt nem veszszük be!» És hasztalan küldözi ide a császár haragos parancsolatjait; nem hajtja azokat végre senki. Nincs egy tisztviselő az országban, a ki tovább adná, a mit ő megindít. Minden parancsszava egy süket pinczébe lekiáltott hang. Az összes tisztikar, a legfelsőtől a legalsóig, egy ellenálló tömeget képez ellene, a mibe egy rést nem lehet neki törni. Az ősi alkotmányt védi minden ember, a mit ő el akar törölni. Szent koronánkat felvitette Bécsbe, országgyülésünket megszüntette, megyegyüléseinket betiltotta, földeinket felmérette, házainkat, nemességünket megszámláltatta, idegen nyelvet parancsolt ránk, ősi alkotmányunkat megtámadva, a mi nélkül ez a föld nem Magyarország többé. Mi pedig küzdünk mind az ellen!

Hiszen ezt mind nem bánta a szegény kis leány, az, ha az apa is teszi, bizonyosan nagyon helyesen van téve; ezt még igazolni sem szükséges ő előtte. A kis leány, ha az apja rákócziánus, a «libertás» pénzt hordja a nyakába akasztva, ha pedig az apja császárpárti, akkor a vállfűzőjére himezteti aranynyal a kétfejű sast, – hanem azt még mindig nem értette, hogy miért kell mindezekért a Ráby Mátyás kezének, lábának vasba kerülni.

– Most mingyárt megértetem a kis leánynyal, a mit meg akar tőlem tudni, folytatá az apa. Ennek a mi ősi alkotmányunknak van egy nagyon sebhető oldala: a nagyon elterjedt erkölcsi romlás a tisztviselői karban. Hajdanta, minden három évben újra választották a megye rendei tisztviselőiket. A ki közülök rossz characterünek, tisztátlan kezünek, megvesztegethető birának bizonyult be, azt elcsapták, mást választottak helyébe. A császár megszüntette a restaurátiót, s a meglevő tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden megromlott népkinzó megörökült a székében. A megye közönsége többé nem mozdíthatja el azt. De ezek az igazságtalan rossz emberek azért mégis annak a tábornak a részét képezik, a mely az ősi alkotmány megvédelmezésére együtt tart, s az igaz jó hazafiaknak természetes szövetségesei, mindaddig, a míg a császár az alkotmányt vissza nem állítja, a míg új választást nem enged. És mindaddig hasztalan jelentik föl Bécsben a csaló, huzavonó tisztviselők gyalázatos visszaéléseit, ide lenn mindenki ezeknek fogja pártját, s a császár által leküldött commissariusoknak vet gáncsot. Inkább ezeket a gonosztevőket fogadjuk el czimborákul, hogy sem kezet nyujtsunk az olyan legtisztább lelkű, legbecsületesebb ideálistáknak, mint a milyen Ráby Mátyás, a kik azt hiszik nemes felindulásukban, hogy a népet szabadítják fel öröklött nyomorúságából, s nem tudják, hogy mit cselekesznek? Ezért kellett Ráby Mátyásnak ennyit szenvedni eddig; – ezért fog szenvedni még többet, ha rossz csillagai még egyszer ide vezetik!

– Még többet? szólt a leány elrémülve.

– Igen is, még többet: egész a keserű pohár kicsordultáig; mert most már az egész nemzet felgerjedt haragját találja magával szemközt. Ő ezt nem is tudja bizonynyal. Hisz a világ nagy eseményeitől el volt zárva hosszú ideig. Nem tudhatja azt, hogy a császár mit kezdett meg azóta? Egy nagymértékű hadjáratot a török ellen, az oroszszal szövetkezve. Ismét egy nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás. Fel akarja szabadítani a török járom alul a keleti keresztyén népeket. S nem törődik azzal, hogy a magyar nemzet hamarább ki tud békülni az elnyomó ozmánnal, mint a felszabadító moszkovitával. Emlékezel rá, tavaly, mikor azt kérdezted tőlem, mi okból illuminálják az ablakokat egy éjszaka egész Pesten? akkor azt mondtam rá: nem értik azt a kis leányok. Most hát értsd meg. Annak az örömére illumináltak egész Magyarországon, hogy a török sereg győzött, hogy megverte a mi saját seregünket Karánsebesnél: a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott örömében a nemzet! és gyásznap volt idefenn minden diadalhir, a mi a törökök vereségével tért be hozzánk. Ebből elképzelheted azt a véghetetlen elbusulást, a mi az egész országot felháborítja. Minden vármegyéből elszánt hangon irnak fel a császárhoz, protestálva és megtagadva az adót és subsidiumot. S most ő még új contributiókat, új rekruta-állítást akar elrendelni. Tűz, láng ég a lábaink alatt. – Hanem erről Bécsben nem tudnak semmit. – Az olyan emberek, mint Ráby Mátyás, azt hiszik, hogy az emberiség ügyének, a népszabadságnak szolgálnak, s nem gondolják meg, hogy micsoda rettenetes állapotnak kell lenni abban az országban, a hol olyan emberek, mint én, a ki Istennel mindig békében, az igazsággal mindig harmoniában éltem, egy társaságban állunk olyan emberekkel, a kiknek egész élete gonoszság és istentelenség volt, s a míg a rablóbandát, a ki gyilkol és fosztogat, mindenki futni hagyja, addig az olyan tiszta lelkű becsületes embert, minő Ráby Mátyás, mindenki lánczokkal keresi, hogy a legmélyebb börtönbe temesse!

Itt elhallgatott a főjegyző s végig sétált alá s fel a szobában.

Aztán hosszú szünet következett. A kis leánynak sok sok végiggondolni valója volt.

Egyszer aztán megállt előtte az apa.

– Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, a miben nem azzal a mértékkel mérnek, a minek emberi igazság a neve?

A kis leány megragadta az atyja kezét.

– Oh édes apám. Szabad volna én nekem azt mind leirnom, a mit nekem elmondtál, s aztán elküldenem a Rábynak?

Tárhalmy elérzékenyülve suttogá:

– «Te teheted.»

S aztán, hogy könnyebben menjen a kis leánynak a nagy irás, ő maga vágott neki új kalamust hozzá.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings