ELSŐ FEJEZET ÉS MINTEGY ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

(Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia wala az io Pest-Buda waarossaanac, és mű ocnaal fogwa nem lacozaanac ez helienn procatoroc?)

Hogy voltaképen miért választotta szerző ezt a czímet regényéhez, annak az okát nem az magyarázza meg, hogy ez a kettős név «Rab Ráby» olyan szépen rímel egymásra, hanem kideríti azon kényszerítő körülmény, hogy a regény főhősét, az akták bizonysága szerint valósággal Rábynak hítták, s ugyanazon akták szerint ő kegyelme folyvást a «rab» melléknévvel említtetik.

Hogy mit vétett Ráby, a miért a Rab prædicatumot kellett viselnie? azt is mindjárt az elején megmondjuk.

Még száz év előtt Budapest városában nem volt prókátor, a szó mai értelmében. Fiscalisok igen is valának; tabularis fiscalisok, megyei és városi fiskusok, uradalmi ügyészek; de prókátor, aki a publicumot szolgálja, épen olyan kevéssé volt, mint ujságiró: úgy, hogy nehéz lenne meghatározni, melyiket értse a kettő közül az a falusi ember, aki a «Tudós Palóczban» keresi azt a valakit, aki «pénzért hazudik?»

De hogy megérthetővé legyen téve, miért nem volt Pest-Budában száz év előtt «prókátor?» elébb egy pár vonással vázolnunk kell a két város akkori képét.

Mert két város volt az valójában, két külön czímerrel és jurisdictióval s maga sem tudta, hogy melyik az egyik, melyik a másik? A német magistratus állhatatosan «Altofennek» czímezi Pestet; Pestnek pedig a budai ráczvárost nevezi; ellenben a magyarok szerint «Pestinum antiqua» a neve Pestnek, Buda pedig az «új város». Úgy, hogy ha az idegen valami némettől kérdezi, hogy hol van Ofen? az átküldi őtet Pestre, s ha azt kérdi tőle, hol van Pest? átküldi a Tabánba, ha pedig magyartól kérdezi, hogy «Ubi est Buda?» az elcsónakáztatja őt Ó-Budára.

Maga Pest a hatvani kapuig és a váczi kapuig terjed. A Magyar-utcza helyén látszik a védő kőfal romladéka, ahhoz vannak ragasztva az alacsony vályogházak. Az ó-török-temetőt, a melynek helyén most a nemzeti szinház áll, akkoriban ajándékozták el Grassalkovics herczegnek házhelyül, kissé odább kapta Beleznay a mostani munkásgyűlések és népénekesek csarnokának, később az iparmuzeumnak telkét; azontúl káposztás kertek voltak. A másik oldal, a mostani Deák Ferencz-utcza végében, a Dunaparton állt a tömör rondella, a szélső bástya-körönd, melyben a civilisatio első jeléül egy szinész társaság ütötte föl tanyáját (természetesen német). Hiszen még akkor a város statutumai szerint tiltva volt magyart választani meg városbirónak. Egy magyar szabó s egy magyar csizmadia vitte csak odáig, hogy házi úr lehessen Pest városában.

A Lipótvárosnak még akkor hire sem volt; a mostani börze helyén úgy vadásztak akkor a vad kacsákra, mint ma a hirlapi kacsákra, s a Deák-Ferencz-utcza hosszában vonult végig egy iszapos árok, sárral tapasztott sövénykerítéssel. A Józsefvárosnak akkor kezdték a területét házhelyekre és utczákra felosztani, de a Terézvárosnak már volt valami kezdetleges nyoma, egy csoport egymáshoz tömődött ház, melynek szűk sikátorát úgy hítták, hogy zsidó-utcza. Ebben az utczában, de csak ebben, volt szabad a városi tanács rendelete szerint a zsidóknak minden héten egy napon kirakni azokat a holmikat, a mik náluk zálogban ott maradtak, de benn a városban nem volt szabad kereskedniök, sem a portékáikat a házakhoz hordaniok, s a zsidó-utczán kivül kötelezve voltak ismertető jelül veres köpenyeget hordani, s nehogy a szerezsánokkal összetévesztessenek, a veres köpeny közepére arasznyi sárga foltnak kellett felvarrva lenni, aki e nélkül kapatott, fizetett négy dénár birságot.

Kereskedés nem volt. Kupecz, kalmár, csiszár készpénzen vett és adott; adósságot csak az csinálhatott, aki zálogot tudott adni, s ha nem fizetett, ott veszett a zálog. Ehhez nem kellett prókátor. A polgárságnak, ha valami baja volt egymással, azt elmondta élőszóval a biró előtt, s az úgy igazította azt el, hogy vagy az alperes, vagy a felperes, de valamelyik bizonyosan meg volt vele elégedve. Ehhez sem kellett prókátor. Becsületsértési, kriminalitási causákban ex offo járt el a fiscus, volt főfiscus és vicefiscus, az egyik vádolta, a másik védte az incattust: annak sem kellett prókátor.

Volt azután a «miseriek» utczájában (mai nevén granátos-utcza) egy emeletes ház, átellenben a Komlókerttel, (ahol a törökfutás alatt a magyar korona volt elrejtve.) Ennek a háznak a kapuján belől csak a vármegye parancsolt. Sok ideig garázdálkodtak ugyan benne a német dragonyosok, kik azt egészen a maguk kaszárnyájának nézték, miglen Mária Terézia «királyunk» e helyet «Salva Guardia»-vá emelte, a kapujára festetvén egy óriási kétfejű sast, keblében Magyarország czímerével s attól fogva tilalmas volt e ház küszöbén bármiféle katonának betenni a lábát. Ide csak nemes emberek járhattak fel, meg olyanok, akik érdemessé tették magukat arra, hogy a lábukon láncz legyen. Az épületnek csak a keletre néző része állt fenn; ott voltak a tiszti hivatalok, a föld alatt a börtönök.

A nemes urak zálogpöreiben, oppositionalis, repositionalis, præemptionalis, reoccupationalis pöreiben harczolt kiki a maga tudományával, hisz a magyar nemes mind juris prudens volt, sőt voltak asszonyok is, kik a perviselésben tökéletesebbek voltak minden prókátornál. S a törvény jogot adott a nemes embernek, ha nem akarta engedni, hogy az itéletet végrehajtsák, kivont karddal kergetni el az ajtajából az executiót, ugyanezzel a joggal a nemes asszonyt is felruházta, kard helyett botot adván a kezébe. Nagyobb juris causákat a tabularis fiscálisok ültek meg, s ha értették a dolgukat, úgy vitték, hogy abból még az unokáik is részesüljenek; ezek igazán gondoskodtak az új generatióról. Nem is kivánta a közjó, hogy siessenek a per befejezésével. A hosszú juristitiumok arra valók voltak, hogy biró és peres fél hadd menjen haza szántatni, arattatni, szüreteltetni, disznót öletni. Az alatt a pöröket jégre tették, hogy el ne romoljanak.

Ha pedig a misera plebs contribuensnek, a jámbor adózó parasztnak volt egymás között valami ügyebaja, azt elintézte a falusi biró, a kupaktanács, meg az «úri szék.» A földes úr jogait megvédte a saját «jurium directora.» Ide sem kellett prókátor.

De hátha a misera plebs contribuensnek volt valami baja a maga előljáróságával, földes uraságával, hát annak az ügyét ki védelmezte?

Itt van a «hiatus.»

Ezt a hiányzó valakit kipótolni támadt egy vakmerő ember a semmiből. Ez volt a Rab Ráby. Nemesi nevén «Mathias Ráby de Rába et Mura.»

Ez volt az első ember, a kinek az a rettenetes gondolatja támadt, hogy egészen a maga öklére prókátor legyen Pestben, Budában és Pest-Pilis és Solt vármegyében: nem választatva meg a restauration, nem küldetve ki a personalis, az országbiró által, nem plenipotentiáztatva a potiorok megbizásából, hanem csak alázatosan és titokban felkéretve azok által, a kiknek a kis baj is nagy baj, s a kiknek a panasz hangja, ha külön-külön szólal meg, csak nyöszörgés; de ha egyszerre adhatnák ki, mennydörgés volna.

Hát ennek az új mesterségnek a feltalálója akart lenni Ráby. Azért lett Rab Ráby. Bele is tört a kése.

Tehát ennek a kornak a rajzát akarja feltüntetni az itt következő, nagyrészben igaz história. Érdemes lesz azt elolvasni, hogy tudja meg az ember, milyen lehetett a világ, mikor még egy prókátor sem volt Pestben, Budában? Majd talán akkor kibékülünk azzal a factummal, hogy most olyan sok van.