HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal corespondealnac vala.)

Ebben babona van!

Hogy egy rab éjjelre kiszökik, reggelre visszaszökik s a kétszeres vizitátiónál minden alkalommal jelen van, teljes parádéban, lánczokkal a lábán. Hogy lehet az?

Hogy ne sokat törje rajta a fejét a tisztelt olvasó, elmondom, a szerint, a hogy azt a Pápis önkénytes vallomásai kideríték.

A kis termetű czigány az alatt, a míg a porkoláb az utána következő többieknek a lánczait vizsgálta, belopózott a földre tett cseberbe. Maga Argus sem vette volna észre, hogy tizenkilencz ember közül egy szűk, sötét oduban egy kis törpe eltünt.

Akkor a két odarendelt rab felvette a vállára a csebret s kicsörömpölt vele a kúthoz. Az a kút kerékre járt, a míg az egyik vedret fel, a másikat lehajtották, annak a lánczcsörömpölése alatt a Pápis a vederben szépen lehúzta a lábairól a bilincseket. Nem volt olyan szűk békó, a miből a czigány ki ne tudta volna szabadítani a lábát. Akkor aztán a másik két rab a hegyibe öntötte a veder vizet, úgy intézve a dolgot, hogy a veder födele mindig a felügyelő hajdu felé legyen fordulva. A czigánynak csak a szája maradt ki a vízből. A levél jó helyen volt eltéve, bedugva a félpofájába.

A két rab aztán vállára vette a megtöltött csöbröt s felvitte a viczispán szállására. Ott a hozott vizet a rabok a konyhában álló víztartóba kiönték. Ha valami leánycselédféle talált ott őgyelegni olyankor, a rabok olyan csintalan, mozsdatlan beszédet kezdtek egymás között, hogy az menten kiszaladt onnan. Az a víztartó pedig épen a kályha-fűtőlyuk előtt állt. A mint tehát azt a vizet a cseberből beletölték az álló vendelybe (gratulálunk a másnapi leveshez a viczispán úr asztalán!), a kis czigány mint az evet, besurrant a kályhalyukba, onnan azután felmászott a kürtőbe s ott várt, a míg minden elcsendesedik.

Mikor aztán a harmadik «válts fel!» kiáltás tudatá vele, hogy elmult tíz óra, akkor kibujt szépen a kéménylyukon s végigkúszott a megyeház tetején.

Volt pedig a megyeház udvarán egy régi nagy körtefa. Az alispán nem engedte azt kivágatni, mert igen szép «klastrom»-körték termettek rajta; ámbár sokszor mondták neki, hogy az ilyen nagy fa veszedelmes olyan helyen, a hol rabok vannak.

A Pápis nagy könnyűséggel átmászott erről a tetőről a fára, annak az ágai pedig kihajlottak a két öl magas kőfalra, a mi a megyeház udvarát a vármegye-utcza felől elkeríté.

No hát ilyen megszökési históriát eleget olvastunk már akár regényben, akár criminális történetekben. Voltak rabok, a kik a Bastilleból is ki tudtak szökni, meg a Jedikulából; tíz öles falakról is le tudtak surranni; mi ehhez képest a régi pesti vármegyeház rongyos két öl magas falán át kiszökni?

Igen: kiszökni; hanem aztán megint visszaszökni! Ez az, a miben a mindennapi történetektől a mi históriánk különbözik. A Pápisnak vissza is kellett még szökni a börtönébe.

Hát ez meg így ment végbe.

Annak a körtefának volt egy nagy oduja: abba volt egy kötél eldugva, azt a kötelet a czigány megerősítette a körtefa kihajló ágához. Aztán végighasalt a kőfalon s rálesett, a míg a falmentében járkáló fegyveres strázsa hátat fordít s odább megy. Akkor leveté a kötelet s szépen leereszkedék rajta.

A visszatérő strázsa azonban okvetlenül előbb-utóbb rájött volna arra a lelóggó kötélre s azt mondta volna magában, hogy «nini, hát ez a kötél mit keres itt?»

Ezt a veszedelmet úgy hárította el a czigány, hogy a kötél végére hurkolt megint egy szál fonalat, annak a fonálnak a végére volt kötve egy rozsdás szeg. A mint a földre leért, a kötelet felhajította a falra, a szeget meg benyomta két tégla közé a falba. Az már aztán ugyancsak a lehetetlenségek közé tartozik, hogy egy strázsa egy szál fonalat, a mi a fal mentében lelóg, éjszaka sötétben észrevegyen. Mire visszafordult, már a Pápis rég a sarkantyú-utczában volt s onnan aztán nyargalt a zsidó-utczába, ott volt egy «jó ismerőse», azzal elvezetteté magát a Rotheisel Ábrahámhoz. A jó ismerős, a Naderer elvárta tőle, hogy szolgálatát meg fogja jutalmazni. Meg is tette. Az Ábrahámnak átadta az izenetet s átvéve tőle a Rábyt nak küldött czédulát az aranyakkal együtt, azonnal sietett nemes hivatásának egyéb functióit teljesíteni. A zsidó-utczában rátalált a zsidóbiró lakára, a ki a nemes magistratus által egyenesen e lakossági osztály felügyelete végett volt ide internálva. «Ejnye, de szép lakat van ezen a vasajtón!» mondá magában. Valjon mi lakhatik azon belül? Egy szál fonállal szépen kinyitotta a lakatot a vasajtón, onnan bejutott a folyosóra. Talált egy másik ajtót, az is be volt zárva, azt kiemelte a sarkából; onnan bement a biró hálószobájába, az ágy előtti asztalon megtalálta a biró erszényét és óráját és gyémántos gyűrűjét; azokat elhozta magával s azután búcsúvétel nélkül eltávozott. Útközben felfedezte a lúdpecsenye áruló zsidóasszonynak a boltját; annak az ablakán kivágta a gyémánt gyűrűvel az üveget, azonban még vasrács is volt belül. Az neki nem szokott akadály lenni; olyan volt a teste, mint a kaucsuk, keresztül tudta az azt préselni a legszűkebb réseken is. Ott összeszedte a sok lúdfertályt és mazsolaszőlős süteményt, azt abroszba kötve a hátára vette. Azután hűségesen bekoczogtatott az útmutató Nadererhez, annak kézbesíté a biró óráját, aranylánczczal együtt. Akkor a pecsenyével és süteménynyel felkereste azt az ismerős házat, a hol egy gondos anya felügyelete alatt sok fiatal leányok laktak együtt. Ott kiteríté a magával hozott csemegéket, hozatott bort, megtraktálta valamennyit; a legszebb leánynak az ujjára húzta a gyémántos gyűrűt; mulatott, a míg az utolsó máriást is elköltötte a biró erszényéből; tovább hiába marasztották; a Ráby pénzéhez nem volt szabad nyulni; az becsületbeli kérdés volt. Aztán sietni is kellett, az idő éjfélutánra jár. Az utczán összetalálkozott az őrjárattal. Azok ketten voltak és alabárddal felfegyverkezve, meg akarták fogni; az egyiket úgy főbe ütötte egy nagy kővel, hogy összerogyott, akkor annak az alabárdjával a másiknak a tarkójára olyat húzott, hogy elég volt neki. Azzal aztán szaladt «haza», jó kedvében czigánykereket hányva s ugyanazon az úton, a melyen kijött, megint vissza is ment; kötélen át a falra, körtefán át a háztetőre, kürtőn át az alispáni konyhába s a cseberben, a mivel másnap korán reggel megint vizet hoztak a rabok, szépen vissza a tömlöczbe; mire a porkoláb vizitálni jött, már akkor ő megint ott volt, a két lábán a nehéz bilincscsel.

Másnap aztán a sok meglopott, megvert ember futott hetvenhét felé kergetni a rablót, gyilkost. Mindenütt keresték azt, csak a vármegyeház tömlöczében nem.