VÉGSZÓ.

Hősünk életrajza nem költemény.

A miket elmondánk róla, azok a történetirás sajátjaivá váltak.

Még most is élnek (1860) azon korból való emberek, a kik e tényekre visszaemlékeznek s bizonyítják azoknak valóságát s még sokkal többet tudnak felőle mondani; a miket mind följegyezni nem volna hely e kis könyvecske lapjain.

Kutfőink voltak az «Oesterreichischer Beobachter» egykorú lapjai és tudós hazánkfia, Nagy Pálnak 1819-ben kelt életirása; a további eseményeket élők szavai után egészítettük ki. Minden tény hiteles okiratokkal van megállapítva, a mik kétségtelenné teszik, hogy Simonyi József volt a magyar történet leghirhedettebb hőse.

Nagyobb jelenet, mint maga Toldi és méltó, hogy egykor hasonló költőjére találjon.

Majd hogyha egykor ő is a regekör személyei közé emelkedik, mint lovagkorunk hősei.

Addig is ne hagyjuk eltörlődni emlékét, míg az utókor költői keze elmossa emberi hibáit s felmagasztalja hősi erényeit.

Honának büszkesége, lelkesedése volt ő; a nagy Széchényi Istvánnak ifjú korában óhajtott mintaképe.

Ámde e dicső hazafinak más utat jelölt a sors a honboldogítás halhatatlan hiréig. Ketté törte a kardot, s a szellem harczaihoz utasítá őt. Simonyit letörte, a kardok bajnokát s támasztá Széchenyit, az eszmék vezérét. – Vajjon mit kezd velünk, hogy ezt is összetörte?