AZ UTOLSÓ BUDAI BASA. (continued 2)

Azon a napon az éjjeli vihar alkalmával Abdi basa egy törökké lett magyart s egy szerecsent küldött ki a várból, levelekkel a nagyvezérhez. A szerecsen jó úszó volt, a Dunán keresztül menekült s kétszer átúszta azt, hogy a nagyvezérhez juthasson; de a másikat elfogták a huszárok a Csepel csúcsánál. Meglelték nála a levelet, melybe ez volt irva:

«Lehetetlen tovább tartanom a várkastélyt, annak bukása pedig a várét is maga után vonja. Kérek minél gyorsabb segélyt, különben vége az ellenállásnak. Én nem mulasztottam el semmit. Én elkövettem mindent, a mi hatalmamban állott. Engem nem érhet vád. Huszadikán alig háromszáz ember érkezett be hozzám, huszonkettedikén közülök száz elhullott a kastély ótalmában. Az ellenség minden törekvésem ellenére befészkelte magát a kastélyba; kiket ellene küldöttem, azok nincsenek többé. – Segélyt, gyors segélyt kérek a nagy Isten nevében.»2)

Még ugyan megkisérlé a kastélyt másnap, harmadnap visszafoglalni; de mindannyiszor sikertelen. A közelfekvő házakból puskatűzzel, granátokkal pusztítá a torony omladékain levőket, kik ott el nem sánczolhatván magukat, azokat ismét égő szurkos nyilakkal gyújták fel a törökök; ez a pont három napig folytonos harcz színhelye volt, ember ember ellenében, a holtakat félrelökték s jöttek helyükbe uj élők; alig volt húsz ölnyi tér a viadalra.

Jól lehetett tudni, hogy itt az idő, a melyben a nagyvezérnek végső csapást kell merészelni az ostromlók ellen, ha a várat fel akarja szabadítani.

Augusztus 29-én hajnalhasadta előtt az északi hegyek felől alászállottak a török hadcsapatok, 1000 spahi, 2000 jancsár és 15,000 tatár. Ezerötszáz lovas hirtelen Óbudán termett, s az előőrsöket felriasztva, a dunai köröndre vetette magát. Itt a czölöpzetek mögött és a dunai sajkákon Apti vezérlete alatt a magyar hajdúk és német czéllövészek csapatai álltak, azok visszaverték őket; arra a Rókushegynél épült nagy ágyútelepet rohanták meg, hol Mercy és Heiszler tábornokok fogadták a rohamot; a török elszántan harczolt; egy aga, ki már két halálos sebből vérzett, még birt elég erővel Mercyt úgy sújtani vállon, hogy ez a pánczélon keresztülható vágásba belehalt. De az is hasztalan volt, a városba nem lehetett bejutniok; a vad roham vissza lett verve; a szétbomlott hadtest egy része Pálffy Ferencz lovasezrede által a Kis-Svábhegynek lőn szorítva; a rend felbomlott mind a két hadsereg között. A Pálffy által üldözött spahik viszont a lotharingi herczeget terelték maguk előtt, a fővezér közel volt hozzá, hogy foglyul essék, midőn egyszerre Schöning a brandenburgiakkal segítségére jött. A két tűz közé szorult dandár kétségbeesve küzdött elől hátul tóduló ellenségei közepett; egy bőszült csapata hirtelen oldalt nyitva rést, egész a császári herczeg főhadiszállásáig tört útat s ott hagyta magát lekaszabolni veszett viadal közt. Abból a hadtestből, a mit hajnalban elküldött a nagyvezér, még csak hírmondó sem tért vissza hozzá a csatából.

Délre vége volt a harcznak.

Délután egy órakor csengő tábori zenével vonult át a hídon Scherfenberg rég várt segélyhada, Piccolomini vezénylete alatt; a nagyvezér látta ezt jól a hegytetőről, s elvonult onnan érdi táborába.

Pár nap mulva még ezerkétszáz svéd is érkezett meg távol hazájából, az ostromban részt venni; – a keresztyén had hatezerkétszáz emberrel szaporodott; a török felmentő sereg hátrább vonult. – Budavár sorsa el volt döntve.

Szeptember másodikán, délután három órakor hat ágyúlövés a Gellérthegyen jelenté, hogy az eldöntő ostrom percze jelen van. A várban akkor énekelték a halálba menő hősök szuráját a koránból. Abdurrahman tudta, hogy az ő ősz fejének s a budai félholdnak ez az utolsó napja.

Még egyszer kikülde levéllel egy hírnököt a nagyvezérhez, melyben szemére veté, hogy a várban levő asszonyok több kárt tesznek az ostromló ellenségben, mint ő az egész hadsereggel: de ezt a követet is elfogták; a nagyvezér nem hallotta meg a szemrehányást, segítségre úgy sem jött volna.

A jeladásra a Kis-Svábhegy tűztelepei tizenhat ágyuval kezdték szétrombolni a rést elzáró czölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola vezetése mellett nesztelen, észrevétlenül közeledett a várfalakhoz, a futóárkokban meglapulva.

A mint a tört rés közelébe értek, hirtelen megrohanták azt s tömegestül vetették magukat a védelmezőkre. A török nagyon jól harczolt; egy lábnyomnyi tért sem engedett át, nem hogy ingyen, de drága vérért sem; míg egy része a faltörés aljában harczolt, kard kard ellen, addig a többi égő granátokat és kanóczos lőporzsákot hajigált le az ostromlók legsűrűbb tömegei közé.

Hasonló dühös ellenállás fogadta a várkastély felől támadó bajorokat; ezeket kétszer verték vissza a várkastélyba, s már halva volt ott a vezér Piccolomini, itt Tattenbach gróf és Zacco őrnagy; már csüggedni kezde az ostromlók erélye; midőn a harczi zaj közül diadalordítás töri magát keresztül s a vívók a közép körönd romjain látják lobogni a keresztyén zászlót, Magyarhon védasszonya képével. A ki azt a zászlót oda tűzte, az volt Petneházy, s a kik ott harczoltak mellette, azok voltak a magyar hajduk, kiket kereszttel és karddal kezében lelkesített a köztük járó Gábor barát.

Abdurrahman basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni, látta emelkedni mindig közelebb, mindig magasabban azt a zászlót, melynek először kelle az ő bástyája szélébe furódni. Czéllövészei hiába irányozák feléje tölcséres fegyvereik csövét, a kézijakat, annak az egy embernek ott nem lehet elesni, nem lehet ellenállani. Istennél a kegyelem!

Kétségbeesett dühvel harczolnak spahik, jancsárok, szerácsiak, hajdukkal, granátosokkal, összekeveredve személyes viadalban; nincs segítség, egyedül az Úristennél.

A lobogtatott zászló egyre közelebb jő, most Petneházy egyszerre felugrik egy bajtárs vállára és arról átszökve a bástya párkányára, merész kézzel tűzi ki reá a zászlót.

– Verjétek őt le onnan! ordít Abdurrahman; de ha nem szólna is, rohannának rá vitézei. Annak a zászlónak nem szabad ott lobogni; annak, a ki azt oda tüzte, nem szabad a napot látni többé.

Petneházy jól tudja védelmezni veszedelmes helyét; kettő, három véres fővel bukik le a rátódulók közül, midőn egy fa tetejéről, mely a sánczon nőtt, egy kurd vitéz oly ügyesen hajítja felé a pányvát, hogy az a küzdő vitéz nyakára hurkolódik, s a következő pillanatban lerántva lábáról, ott függ a fa ágán: legdicsőbb pillanatában győzelmének a leggyalázatosabb halálnak kitéve.

Abdurrahman már örömében ordít; de a magyar vitézt e gonosz perczben sem hagyá el lélekjelenléte; hirtelen megragadá baljával a nyakára hurkolt kötelet, s kardjával ketté szelé azt s ismét talpon állt a földön; – abban a perczben értek oda hajdui is és kiszabadíták az ellenség kezéből.3)

Abdurrahman ezt látva, széthasítá köntösét és sarkantyuba kapva lovát, elnyargalt a körönd előli térről; a várkastély felé futtában szemközt találkozik szilihdárjával, a ki kérdezé tőle, hova fut.

– Istennél a segedelem! felelt neki a basa; a napok beteljesülnek, mi nem vagyunk itt többé urak! eredj vissza, rakj tüzet lakásomban s küldd szét az eunuchokat, hogy gyujtsanak fel sorban minden házat, s a futó tűzárkok kanóczait gyujtsák meg. A tubafa alatt találkozunk.

Az a tubafa pedig már a paradicsomban van.

Innen vágtatott a bécsi kapu felé, hogy legalább ne Petneházy és az ál Ihánzáde szemeláttára essék el.

A győzelem-téren (török elnevezés!) találkozott a recsinbtár agával és a tüzérparancsnokkal.

– Vissza! vissza! csak a dicsőség még a miénk, az élet nem többé!

Azzal mind a hárman visszalovagoltak a bécsi kapuig; ott, a hogy a keresztyén vértesek tódultak elő a résen, leugráltak lovaikról, azokat ott leszúrták s meztelen karddal kezeikben, gyalog rohantak az ostromlók közé; néhány percz mulva vége volt mind a háromnak, a győztesek Abdurrahman testén keresztül rohantak a városba.

Már akkor itt általános volt a futás, Petneházy diadalával szétbomlott a török védelmi rend; elől, hátul meg voltak támadva; minden utczán szemközt jövő csapatok fogadták a futókat, itt térden állva esdtek kegyelemért, a mit nem kaptak meg; amott kétségbeesetten harczoltak utolsó emberig s e viadal közepett egyszerre elkezdtek a felgyujtott házak égni, a miknek utolsó szobáiban még harczoltak az utolsó pillanatért.

Legtovább tartott a tusa a várkastélyban; ott kétezer férfi, asszony és gyermek, a jancsáragával és a főmuftival egy kerek toronyba elzárkózva, végső kétségbeeséssel védte magát, melyet a bajorok túlnyomó ereje nem bírt leküzdeni. Végre a vezérherczeg, hogy a harcznak végét vesse, kegyelmet adott nekik, s nem engedte őket bántani. A jancsáraga a bajor herczeg lábaihoz borulva, kebléből egy szelenczét vont elő s neki nyujtá, az tele volt Abdi basa utolsó gyémántjaival, miket a török vezér a harcz előtt dolmányáról letépett, elszórt, és miket az előrelátó aga bölcs volt felszedni, hogy életét megváltsa rajtuk.

Az alvezér életét a Zerini ezrednek egyik magyar közvitéze menté meg.

A várba vonult zsidók a végveszély alatt a vízvezető alagútján menekültek le a Dunára, azt remélve, hogy az általános zavarban ott hirtelen kincseikkel hajókra rakodhatnak s sikerül megmenekülniök. Azonban épen ez vált veszedelmükre, mert ott a kegyetlen tolpatsok kezeibe kerülének, kik őket nőstől, gyermekestűl nyomorúan lemészárolák s kincseikben prédát ütének. Jobban jártak azok, kik benn a várban maradva, a zsinagógában és egy pinczeboltban elrejtőzének, s a győzelmesek kegyelmébe ajánlák magukat; azoknak élete meghagyatott, mivelhogy németül tudtak beszélni – ezer tallér váltságdíjért. Elfogóik brandenburgiak voltak.

Ekkor mutatott a napóra Mátyás király templomának falán ötöt.

Két óráig tartott a véres szomorújáték.

S annak bizonyságául, hogy valóban vége van, földrengető ropogással sült el az Abdi által utczahosszat ásatott futóakna, mely romba dönté még a mit az ostrom épen hagyott is: Budavára nem volt más, mint egy romhalom, égő üszökkel fedve és vérrel befestve.

S a ki ezt a megrendítő tragédiát a tétényi halmokról a legnagyobb léleknyugalommal nézte – az a török nagyvezér volt. A török hadsereg láttára esett el az ozman birodalom kulcsvára, büszkesége: Buda.

Petneházy pedig az első volt annak falain a végostrom alatt, s vágytársa az utolsók között volt, kiknek a körtorony vitézei legtovább ellenálltak.

Petneházy másnap reggel Gábor barát kiséretében összejárta Budavár romjait. Alig talált már rá az ismerős helyekre; fel volt dulva minden. A vadaskert fái ki voltak vágva és feltüzelve, a regényes kioszknak s a rózsalugasoknak helyök sem látszott már. Csak egy kettétört kőlap emlékezteté még valamire, a mit a sánczmunkák közben félig eltakartak földdel. Annyit megtudott alakja felől, hogy az török halott sírköve, s annyit el tudott olvasni az arab betűkből, hogy azon a kövön Abdi basa egyetlen leányának, Tellinek neve van bevésve. Szinte jól esett azután, hogy a sárga házat, melyben őt legutoljára látta és meggyűlölte, nem találta sehol; azt úgy szétrombolák a tűzgolyók, hogy fel nem lehetett ismerni a romhalmaz közől.

A szerzetes némán megszorítá az ifju kezét; tán kitalálta gondolatjait? A halott szerető emléke nehéz!

A mint a füstölgő romok közől ismét alászálltak, szemközt találkozának Heiszlerrel; a tábornok soha sem szerette Petneházyt nagyon, annál kevésbbé a barátot; bántotta az, hogy a magyarnak miért van vitézsége – és esze? Mint Petneházy később megtudá, Funkensteinnak sógora is volt; a mi elég ok a haragra a tegnapi hőstett után.

– Ne is menjen ezredes úr a főhadiszállásra, szólt hozzá szárazon, parancsot hozok önnek a főherczegtől; az egri basák Pest ellen jönnek, már Hatvanig értek és ott elsánczolják magukat; onnan ki kell őket ugratnunk, mielőtt várat csinálnának belőle. Vegye ön át Pesten levő huszárezredét s induljon velem még ez órában, én az Aspremont vasasokat vezénylem. Tüzes Gábor úr pedig menjen a főherczeghez s várja ott további rendeletét.

Gábor barát azt sugá Petneházynak: őrizd magad ettől az embertől, a ki mindenkit úrnak nevez. Tudtomra a magyar eddig csak az Istent és fejedelmét hívta uramnak, és ha másnak mondta, gunyolódott vele.

Azzal elváltak.

Petneházy átment Pestre és egy óra múlva csatlakozott Heiszlerhez huszárezredével, mely saját nevét viselte. Felötlött előtte, hogy ilyen hadi vállalathoz nem visznek ágyukat; de nem kérdezősködhetett, mert tudta a szokást, hogy felsőbb rangú tiszt az alsóbb fokunak ilyen kérdésre helyt nem áll.

Másnap szép rendben megérkeztek Hatvan alá; annak már akkor hevenyészett sánczai voltak, miknek szegletén a basa lófarkas holdja villogott.

Heiszler ott azt az utasítást adta Petneházynak, hogy a török hadsereg által összeterelt gulyát hajtassa el a város alól – fényes nappal.

A feladat a nevetségig lehetetlennek látszott; de Petneházy nem mondta rá, hogy lehetetlen. Hogy ne legyen senkinek kifogása személyes bátorsága ellen, kiválasztott ötven vitézt huszárai közül, s ő maga élükre állva, bátran belovagolt velük egész a török sánczok aljáig, a hol a gulya tanyázott.

Egy pár szakállas golyó elbúgott fejük felett, de kárt nem tett bennük; később sűrűen tüzeltek rájuk öreg puskákkal: Petneházy erre megritkítá a csapat hadsorát s sebesen neki nyargalt a gulyának; az őrtálló kurdok elszaladtak, ott hagyták a teheneket, a huszárok pedig kiszakítottak belőlük egy pár száz darabot s elkezdték hirtelen terelni maguk előtt.

A városban levő törökök elébb cselvetésnek hitték ezt a mozdulatot s nem jöttek ellene, most azonban maga az egri basa és alvezérei hatszáz spahival iramodtak a huszárok után, hogy ezt a csufot ne engedjék megtörténni.

Heiszler jól láthatta, hogy Petneházy milyen veszélyben forog; de azért nem mozdult meg helyéből. Ha elesik, azt lehet róla mondani: elvette vakmerő bolondságának díját; ha megmenekül, csak a parancs szerint cselekedett.

Azonban Petneházy nem gondolt a megmenekülésre, hanem a mint látta, hogy a török azonnal utóléri, hirtelen megállítá katonáit, s visszafordult maroknyi népével az üldöző ellenségre; annak egy része tovább rohant a nyargaló gulya után, más része akkor toppant meg, midőn a huszárok közéjük vágtak.

– Kiki a maga kezére dolgozzék! – kiálta Petneházy s azzal ő maga egyenesen neki rohant az egri basának, s a mint az szép ezüstös pánczélba volt öltözve, úgy taszította keresztül kopjája vasával, hogy annak a hegye a nyeregkápában állt meg. Ugyanakkor egy másik huszár a török alvezérnek egy akkora darabot levágott a koponyájából, a mennyi annak épen elég volt arra, hogy a nélkül ne élhessen. Erre zavarba jött a törökség, rémület szállta meg vezérei elestén; lassankint egyes huszárok, dragonyosok száguldoztak társaik segítségére, a csata általános lett, a zavar még általánosabb. Mire kitisztultak belőle, kétszázötven török hevert a csatatéren; köztük a vezérek, nyolczvan foglyul esett; a többi meg sem állt Egerig, ott hagyta Hatvant és a gulyát, s a vezéri nagypecsétet, mit Petneházy diadala tanujeléül vitt Budára a herczegi vezérnek, az meg a császárnak küldte.4)

Midőn innen visszatérve, Pesten találkozott Gábor baráttal, ez örvendve szorítá őt keblére.

– Elveszett embernek hittelek! Már most ne tégy többet egy esztendeig; mert nem fog javadra szolgálni; eredj Komáromba menyasszonyodhoz; vidd oltárhoz, aztán ősi kastélyodba haza s iparkodjál boldog ember lenni. Ha szükségük lesz rád, hivatni fognak; ha utjokban lészsz, eltesznek láb alól. A császár grófnak nevezett ki s ezt nem szeretik azok, kik a hátad mögött maradtak.

Azonban Petneházy nem fogadta meg öreg Mentora jó tanácsát. Elragadta a hír, a dicsszomj; a helyett, hogy véres babéraival sietett volna Borbálához, kinek kezét a legdicsőségesebb uton érdemelte meg: hazája visszavívott fővárosának ormára tüzött zászló által, jobbnak találta a főhadiszálláson megjelenni. Ott sok mosolygó arcz fogadta, többek között Funkensteiné is, ki tréfálózva mondá neki:

– Bizonyára most már olyan nagy emberré lettél, hogy nem is kellene olyan közrangú leány keze után vágyódnod, mint Borbála; ha Bécsbe fölmégy, tuczatszámra találod a herczegasszonyokat, kik erővel nőül akarnak hozzád menni.

– Már csak hagyd te nekem azt, a kit megszolgáltam s ne igen nevezgesd előttem Borbálának, mert az csak nekem Borbála, neked nem.

– Jól van, jól, azért ne légy olyan fennyen; nem a te érdemed, hogy a hol te jártál, ott kevesebb volt a fal és a férfi, mint a hol nekem kellett verekednem.

Ebből tüzes vita kerekedett volna, ha a vitéz urak közbe nem vetik magukat, mire azután a két lovagnak kezet kellett nyujtani és kibékülni, s minthogy Petneházy másnapra a herczegtől szabadságidőt kért Komáromba utazhatni arájához, Funkenstein azt indítványozá, hogy ezt egy bucsúlakomának kell megelőzni; a minthogy azután estve elkezdvén a nemes urak, egész kivilágos kivirradtig ittak és jó kedvben voltak; utoljára Funkenstein franczia borokat hozatott elő és azokból kényszeríté Petneházyt inni, a kinek a pezsgőnedv nagyon tetszett.

Reggel, a hajnali trombitaszónál azután elkisérék jó barátai Petneházyt egész a török fürdőkig, ott bucsút vevének tőle s engedék utjára menni Komárom felé.

Petneházy mintegy 50 huszárt vitt magával kiséretül, még mindig megeshető levén, hogy valahol száguldozó tatár csapatokkal találkozzék Komáromig; azoknak hadnagyával bizalmas beszélgetésbe elegyedett az uton. Egyszer, Vörösvár táján elkezd panaszkodni, hogy iszonyú hőséget érez, a hadnagy pedig azt állítá, hogy igen is hűs szél lengedez. Petneházy apródonkint leveté mentéjét, dolmányát, egy ingre maradt, mégis kiállhatatlan hőségről panaszkodott; az izzadtság csorgott le halántékairól.

Kevés idő mulva azt mondá a hadnagynak, hogy a feje majd szétszakad. A hadnagy azt hivé, hogy ez az éjszakai mámortól van, s tanácsolá neki, hogy ha Vörösvárra beérnek, feküdjék le és pihenje ki magát.

Petneházy erre sebesen előre lovagolt, a hadnagynak úgy tetszék, mintha a vezér le akarna esni lováról. Utána kiáltott, arra Petneházy megállt és bevárta.

Arcza egészen ki volt kelve alakjából, szemei beesve és ajkai elkékülve.

– Bálint, monda a hadnagynak, én meg vagyok mérgezve; de visszamegyek és megölöm azt, a ki megölt!

Azzal tüzesen sarkantyuba kapta paripáját, és elkezdett vágtatni visszafelé Budának.

Huszárjai nem érték utól, oly bőszült nyargalást követett el, s elmaradoztak utána. Egyszer azután azt látták, hogy letér az útról, ki a sík mezőnek, mint a ki már eszméletét veszté s nem tudja kormányozni a lovat. A paripa nyargalt, szökelt árkon, bokron keresztül, néhol oly közel jött az ezredes kisérőihez, hogy azok láthaták annak feldult arczát, szederjes homlokát, égő szemeit, s hallhaták, mily szörnyen átkozza gyilkosát, vértől habzó szájjal; rettentő tünemény, egy méregtől megőrült dalia, kit bőszült lova ragad berken és avaron keresztül!

El nem birták fogni, mindaddig, míg a halálra nyargalt ló össze nem roskadt, s lovagjával együtt a földre rogyott; mire odaértek, Petneházy meg volt halva.

Ki gyilkolta meg? azt ki keresné már most – százhetvennégy esztendő mulva? A jó öreg Cserey, ki e vele egykorú történetet ekként elbeszéli, azt veti utána: «Ha magyar vagy és sokáig akarsz élni: okos ne légy, vitéz ne légy, és pénzed se legyen sok».5)

Budavár eleste gyásznap volt a török birodalomra nézve. A szultán felriadva könnyelmű vadászataiból s bucsújáratot rendelt az egész országra. Mekkában a próféta sírjából előhozták a koporsót, ezüst ravatalra tették, melléje a csatában elesett emirek és hősök csontjaival megrakott 25 koporsót, hogy Allah lássa meg és elégelje meg a pusztulást. A bucsújárók seregei minden pénteken hétszer járják körül e ravatalokat, zene és kürtszó nélkül, egyedül emberi jajszónak szabad hallatszani.

A bőjt utolsó napján húsz mérföldig menő bucsújárat rendeztessék; elől egy nagy szekrényt vigyenek tört kardok-, nyilakkal és csatában elhullt hősök csontmaradványaival; azt hatszáz zsákba öltözött katona kisérje, mezítláb, hajadon fővel.

Azután jőjjön 3000 spahi gyalog, fekete turbánnal, tépett és vérrel bemocskolt ruhákban, hátát tevefarkkal verve.

Utánuk hatezer dervis, övig mezetlen, testébe késeket és nyilakat szurkálva, hogy a vér szertefecskendezzék róluk.

Azután hozzák a próféta szekrényét; mely mellett háromszáz basa járdal kivont karddal, s a ki szemeit a szekrényhez fel meri emelni, annak fejét leütik.

Minden mérföldnél egy keresztyén rabszolgát és egy zsidót levágnak s vérében ott hagyják az úton meghalni.

Harmincz előkelő vezér, fejét zsidó- és szamárvérbe mártott kendőkkel bekötve, egyik keze övéhez hátrakötve, másikban kard helyett tevefark, a mit maga után vonszoljon a sárban.

Kövesse őket 7000 jancsár, fegyver helyett pálczával kezében; hátul jőjjön a nagyvezér, sánta szamár hátán, kezében nádszál, azzal fejét verve, kiáltozza: «offát, millei, zaffai!»

Végül ismét keringő dervisek jőjjenek, testeiket felhasogatva; s egy szekrényből a legapróbb rézpénzt szórják el az út mentében. Minden mérföldnél megálljon az egész menet, felordítva: Allah buffai! Allah mitrei Kresztinnai. (Allah verje meg a keresztyéneket.)6)

Allah azonban nem hallá meg a bucsújárók szavait.

Buda nem jutott többé török kézre.

Kicsinyben mult pedig. Az elfoglalt várat német őrséggel rakták meg, s a véráztatta falak között, miken Petneházy volt az első, Funkenstein lett a térparancsnok.

Kitüntetésnek szép volt, de helyzetnek nem igen kellemes. Egy feldult romhalmaz között, mérföldnyire elpusztított, kizsarolt vidék közepett a nemes úr rendkívül unta magát. Kérte nehányszor, hogy tegyék onnan át máshová, de a főherczegek azt viszonzák, hogy jó neki ottan.

Időközben megtudta azt is, hogy Borbála Petneházy halála után felvette a fátyolt. A gazdag menyasszonyt tehát végkép elveszté. Pedig az ostrom után részére jutott osztalék a zsákmányból már fogyatékán járt s azok a zsidók, a kiknek tartozott, történetesen Bécsben és Prágában laktak, nem voltak a budai vízvezetőnél véghez ment mészárlás között.

Az alvezér háreméből két fiatal török leányt tartott meg magának, az egyik tizennégy, a másik tizenkét éves volt; az utóbbit Fatiniczának hítták.

A háremben növekedett gyermeknél egy dolog volt erősen kifejlődve: a cselszövény. Fiatalsága daczára olyan jól értett ahhoz, mint a szerály akármelyik kegyencz rabnője.

Midőn látta, hogy urának pénze elfogyott, adott neki jó tanácsot, hogyan szerezhetne azt megint sokat s Funkenstein – követte a tanácsot.

Ezen időben Gábor barát Győrben lakott, s ugyanott volt főparancsnok Piszterczky ezredes, derék becsületes lengyel, kivel esténként együtt szoktak sakkozni.

Egy este Gábor barát ilyen különös dolgot regélt el az ezredesnek:

A napokban egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt szolgaságban, észrevevé, hogy egy parasztnak öltözött férfi érkezik már másodízben a basához, ki vele elzárkózva, órahosszat elbeszélget. A fogoly kiváncsi lett, s a kályhán át, a hol fűteni szokott, kihallgatá a párbeszédet. Arról volt szó, hogy a budai várat ismét visszajátszák a török kezére; kétezer arany az árulás díja. Mi neve az árulónak, azt meg nem tudhatá, de annyit hallott, hogy két török rabnő van nála. A foglyot másnap kicserélték török foglyokért s az rögtön sietett Gábor barátot értesíteni az árulásról. A veszély nagy. A basa előpénzt is adott már az árulásért s tanakodott vele a módszerek iránt; Budán pedig most az egész helyőrség alig megy kétezerre, s minden gyanu nélkül van az is.

Az ezredes rögtön sietett a tanuval Budára s tudatá a főparancsnokkal a hallottakat. Annak nem levén egyéb eligazodási jegye a két rabnőnél, minthogy ezek Funkensteinnál voltak, őt hivatá s kérdezé tőle, hogy talán rabnőinek váltsága végett irt a fehérvári basának?

Funkenstein azonban megérzé az illatot, s mindennemű levelezést tagadott a basával.

Ekkor a rabnőket fogták vallatóra, s Fatinicza kivallá a küldött budai paraszt nevét; arra annak a fiát vették elő, az pedig kimondá, hogy apját már másodszor küldé Funkenstein Fehérvárra. E kettős tanusággal szemben nem védheté magát a lovag, térdre esett és kivalla mindent. Azzal mentette magát, hogy ő csak a pénzt akarta megkapni a basától s azután a várat nem játszani át a kezére. Könyörgött, hogy kegyelmezzenek életének.

– Micsoda excellentiádnak egy maroknyi vér?

– De micsoda te neked kétezer aranyért annyi ezer emberéletet és egy országot eladni!

Pár nap mulva kézrekerült a paraszt is; a vízikapunál akart bemenni, ott elfogták. Tagadta, hogy nála levelek volnának; míg levetkőztették s meglelték azokat a harisnyákban. (A német krónikairó magyar pórnak állítja ezt, magyar pór pedig soha sem viselt harisnyát, azt tudjuk.) Erre kétszáz bottal jutalmazták meg hazugságáért; végre Funkensteinnal együtt kínvallatás alá vetették, de a hüvelykszorító alatt sem vallott többet egyik is, mint hogy a törököt akarták csupán kétezer aranyig megfejni.

Halálra itélték mind a kettőt.

Az itéletet az akkori idők irálya szerinti fordításban közlöm németből:

«Minekutána most uralkodó cs. kir. felsége I. Leopoldus az annyiszor ostromlott, annyi ember, vér- és költségbe került Buda várát a török hadsereg szemeláttára Isten segedelme és győzelmes fegyverei által recuperálta; minden császári hadiszolgálatban levőknek azon kellene lenniök, hogy annak conserválása és defendálása, nem pedig ismét török járom alá juttatása felől törjék fejüket, mindezt nem tekintve Funkensteini Funk Konrád főhadnagy az érdemes Salm-regementből, annyira megfeledkezék tartozó kötelességéről, hűségéről s keresztyén származásáról, hogy titokban a fehérvári basához külde egy parasztot s levélben offertumot tett neki, hogy a várat ujra kezébe szolgáltatja, csak egy pár száz embert küldjön is oda, mire a basa örömmel nyilatkozék, nem nehány százat, de nehány ezeret is küldeni. Ámbátor nevezett főhadnagy azt állítja, hogy ő nem akarta a várat elárulni, csupán az ellenségtől pénzt kicsikarni; mindazonáltal császári secretumokat tudatott vele, úgymint: hol lehet a várba legkönnyebben feljutni s hogy a nagy körönd felől besegíti őt seregeivel etc. Ezért a basa a vezérnek irt is népek végett, s az utolsó, a parasztnál lelt irásában jelenti, hogy népség és pénz már készen állanak, s ezek szerint a vár, a benlevőkkel egyben, az egész keresztyénség legnagyobb kárára és rémületére a legvégső veszélyben forgott, ennélfogva az ő vallomásai és levelei után a kirendelt haditörvényszék azt judikálta: hogy ő a császári vér- és haditörvény szerint crimen læsæ majestatis és perduellionist követett el; ezért megérdemlett büntetésül s másoknak is elijesztő exemplum gyanánt feje levágattassék, teste négyfelé szelessék, négy része négy utczára kiszegeztessék, szive kiszakíttassék s a szájához veressék s mindez a törvények értelmében.* Itéltetett Budán, ápril 8-án 1687., mely itélet dito 9-én végre is hajtatott.

Még csak az sincs utána mondva: «Isten legyen kegyelmes nyomoru lelkének».

… Petneházy halála nem maradt boszulatlan.

* * *

Azóta sok víz és – sok vér lefolyt Buda alatt; a hatalmas török nemzetről úgy beszél a világ, mint egy nagy tüneményről, mely volt és mulni indul; a szegény, sokszor elfelejtett magyarról pedig úgy, mint egy becsületében halhatatlan népről, mely megvan és meglesz…