FEKETE VILÁG.

Czélja e kis munkának azt bizonyítani, hogy mikor egy eredetileg míveletlen nép, mely különben hajlamánál fogva minden szépre és jóra képes, a mívelődést abban keresi, hogy más polgáriasult népek külső szokásait majomkint eltanulja s külsőségekben akar hozzájok hasonlítani, a helyett, hogy saját nemzeti jellemét, ősi szokásait, nyelvét megtartva, ezeknek az alapján iparkodnék valódi míveltség után törekedni, akkor az ilyen nép mindent vesztett és semmit sem nyert, eladta a napot, vett az árán holdvilágot; tudatlan név helyett cserélt bolond nevet.

Mindezeket én itt szép hegedüszóban el fogom mondani: a kinek fülei vannak a hallásra, hallja meg…

A FEKETE KIRÁLYNÉ.

Tudjuk jól, mit jelent nyelvünkön ez a szó: «fekete angyal»?

Ezt a gonosz földalatti rémet, ezt a minden jók ellenségét, a kitől az Isten őrizzen meg bennünket.

Arra pedig nem gondoltunk, hogy lehetnek emberek, népek, egy egész világrész lakói, kiknek joguk van az angyali szépséget így rajzolni magukban: magas délczeg alak, fekete arcz, mely fénylik mint az aczél és sima, mint a bársony; sötét, villámszóró szemek, izomtól dagadó karok; gömbölyű vállak, miknek feketesége a hollókat megszégyeníti, és hozzá a négy ragyogó szárny.

Tehát van egy egész világ, a hol az angyalokat a legtökéletesebb feketéknek képzelhetik, föltéve, hogy ott is a szép hölgyekről veszik az angyalok mintaképét.

Egy a mienknél sokkal boldogabb világrész az, Afrika, hol a szabó- és czipész-mesterség egészen ismeretlen, hol a férjeket nem ejti kétségbe a változó divat, a hölgyek minden piperéje egy sor piros gyöngy a sima nyak körül s tarka tollakból, finom pálmarostból szőtt rojtöv a karcsú derékon.

Hol minden gazda háziúr, minden férfi földesúr, minden leány férjhez megy annak idejében.

Hol az édes anyaföld, mely nekünk már csak mostohánk, ingyen jó kedvéből terem mindent, a hol a virág tövében, fa tetején kész kenyér terem, az embernek csak a megsütésével van gondja, hol erdőszámra nő a kávé, ananász és narancs, mint nálunk a kalendárium.

Hol a költő agyában, ha vers támad, metsz magának egy bambusznádat, sípot csinál belőle, elfujja rajta kedvesének a nótát, nem küldi a lapszerkesztőnek, hogy nyomtassák ki az ujságban.

Hol, ha panasza van egy embernek a másikra, elvégzi élő szóval és ököllel, nem keres érte prókátort és törvényszéket.

Hol a bort, az édes mámor italait nem korcsmáros méri, rovásra; csak a pálma oldalát kell megfúrni érte, az okos fa ad annyit, a mennyit elégnek talál.

Ez egész boldog világrészben csupa fekete emberek laknak. Egyik jobban megközelíti a tökéletességet a fekete színben, másik kevésbbé, de mindnyájan megegyeznek abban, hogy a fehér szín nem is szín, hanem betegség jele.

Hány, meg hány millió lehet e fekete lelkek száma, azt senki sem mondhatja meg, mert a világrész belsejébe még senki sem hatolt; a legjártasabb utazók alig voltak ötven-hatvan mértföldnyire a tengerparttól; vasutak és gyorskocsik még itt tervben sem léteznek; utazás csak a gólyák dolga.

És pedig ezek is emberek, miként mi. A kik örülnek és szomorkodnak: amazt többet, emezt kevesebbet, mint mi; a kik tudnak szeretni és gyűlölni, erősebben, mint mi; a kiknek szive lelke oly képes minden nagyra és nemesre, mint a mienk, és a kikről még nem tudhatjuk, vajjon egy késői időben nem ők lesznek-e a világ urai, mikor már minket saját bűneink és gyöngeségünk lesöpört a föld szinéről?

Ha valaki egy tekintetet vet Afrika térképére, egy hosszú hegylánczot fog látni annak közepén, mely egyik tengerparttól a másikig vonulva, épen két részre osztja a világrészt.

A hegyláncz felső, északi oldalán városok vannak rajzolva, országok határai szépen kifestve, folyamok kigyóznak alá, és tele van irva a tér spanyol, arab, franczia és vad idegen hangzású nevekkel; a mi pedig a déli oldalra esik, a tulsó rész, az egy fehér ürességet mutat, hol száz mértföldnyi téren sem folyó, sem város, sem egy megnevezett hely nem látható.

A legelső név, a mivel ez ismeretlen tér határán találkozunk: Gengira.

Lehet, hogy ez a név sem helyes, lehet, hogy azon földet, a kik rajta élnek, egészen máskép nevezik, de mi fogadjuk el a meglevőt s mondjuk el azt a keveset, a mit tudni lehet róla.

Nem valami pompás város az, a miről beszélünk; – egy nagy csoport gunyhó, félgömb alakra tapasztva sárból, mint egy-egy fél tojáshéj, mikben tizezer férfi és asszony s megfelelő számú gyermek, tehén és kecske lakik; ez a birodalmi székhely. Egy simára faragott fa, melynek bunkós végébe szemek, száj és orr vannak csinálva, ez az ősi bálvány. Köröskörül beláthatlan szikomórengeteg, úttalan őserdők végtelenje: ez a birodalom. Egyik oldalon végignyuló sziklás hegyek, másikon szélesen elterülő folyam: ez a hitelesített határ. A mezőkön legelésző csordák s az erdőket lakó vadak, tarka madarak: ez a státus gazdasága.

És itt boldog emberek laknak, a kiket nem üldöz a dicsvágy, nem aggódtat a jövendő iránti félelem; élnek jó egészségben, töltik a napokat unalom nélkül, egy lándzsa a vadászatra, egy kókuszdió, tele friss tejjel, egy pipa ki nem alvó tűzzel, egy szelet sós szarvassült és egy szerető asszony életük minden kincse; s mikor meghalnak, abban a hitben szunnyadnak el, hogy a túlvilágon még szebb kókuszerdők vannak, s ott is feltalálják a lándzsát, a friss tejet, a ki nem alvó pipát, a futó szarvast és a szerető nőt, a ki ott örökké ifju marad. – A gengirai király gunyhója semmivel sem nagyobb mint a többi; mert hiszen az ő termete sem magasabb mint szomszédaié, több hust ő sem eszik, több tejet, vagy pálma-mustot ő sem iszik mint más, hisz neki is csak egy gyomra van, s a szarvast, melyet lakomára akar szerezni, csakúgy saját kezével ejti el az erdőn, mint más, mert hiszen az büntetés volna reá nézve, ha helyébe vinnék mások s megfosztanák ez örömétől. Pénzt nem ismernek az országban, tehát ott nem fizetnek, nem csalnak meg senkit; adósok, uzsorások, törvénybirák, enyim-tied fölött vitázó ügyfelek nem léteznek, mind ezzel nem háborítják a király elméjét.

Ámde ő az egyetlen úr az országban, a kinek viselni szabad a királytigris tarkafoltos bőrét, melyet önkezével ejte el, s a ki feltűzheti hajába a két agami-tollat, midőn valamely szomszédnép megtámadja boldog határait, s a mikor e két tollat feltűzve látják a gengiraiak, nem kérdezik: hova megyünk? kire megyünk? hány ember az ellenség? hanem mindenki veszi nyilait, dárdáit, sulyos kőbárdját s követi a királyt s harczol vele a csatatéren, a míg ez azt nem mondja: «elég».

A gengiraiak királya, nem tudom hányadik Tarud, meghalt.

Hulláját bebalzsamozták finom jószagú gyantákkal, s bepólálva kallott pálmalevelekbe, eltették őt a kivájt sziklaoldalba, a hol külön fülkében elrakva a nagyszámú Tarud-ősök aluszszák hosszú álmaikat s várják egymást a napfényes mezőkre oda át.

Ezentúl már hiába fognak várni.

A meghalt Tarudnak egy fiutódja sem maradt. Hat legény fia mind elveszett ő előtte. Egyet a sárga folyam nyelt el, másik bölényvadászatban zúzta össze magát a sziklákon, harmadik a nagy földrengéskor önként való áldozatból beleugrott az égő tűzhányó hegy szádába, a többi három csatában esett el; mind dicsően haltak meg.

A gengiraiak nagy szomoruságban voltak e fölött: ki legyen már most a nép vezére ezentul, ki viselje a két agami-tollat, ha ellenség üt a határra, kihez forduljon a kinek panasza van, ki mutassa be a természet zsengéit a nagy bálványnak aratás és szüret idején?

Ekkor előállt a nép legvénebb embere, egy magas, szálas öreg hazafi, olyan fekete arczczal mint a korom, melyet igen szépen vett körül a hófehér gyapot-haj, hófehér szakáll, meg szemöldök és szempillák is, mintha ezüsttel lettek volna oda rajzolva; ez szólt a néphez megnyugtatólag.

– A nagy Tarud megtért őseihez s átadta lelkét a nagy szellemnek Honhánnak, s nem hagyott maga után fiat, a ki férfi-arczot viselne. De nem maradt-e neki leánya, a ki férfi-szivet visel? Nem maradt-e meg a délczeg Szennahámi, a kinek szemei úgy ragyognak, miként bölcsesége, és termete oly karcsú, a milyen erős? Nem láttátok-e őt lovon ülve, a mint a bölényt üldözé? Nem ült-e oly jól a ménen, miként egy férfi, kezei nem hajíták-e a kelevézt oly biztosan, miként egy férfi kezei? Nem felelt-e meg apja távollétében a niám-niám ellenség ravasz küldötteinek nagy bölcseséggel? Nem hangzik-e ki szózata ezer férfié közől? Bizony mondom néktek, hogy Szennahámi nem hiába ölte meg saját kezével a királytigrist, mely a gulyába tört; hanem érdemes rá, hogy annak bőrét viselhesse; s a midőn a gyors röptű agamit nyillal keresztül lőtte a levegőben, bebizonyítá, hogy annak ragyogó tollai megilletik homlokát.

A nép öregei helybenhagyák az ősz beszédét, mert elismerék Szennahámi bölcseségét, s a nép ifjai paizsaikat döngetve kiálták helyeslésüket, mert ők oda voltak Szennahámi szép szemei miatt.

Azzal felkeresték Szennahámit apja sátorában, vállaira övezék a tigris-bőrt, hajába tüzék a két agami-tollat, s megcsókolák kezeit, annak jeléül, hogy ezentul ő lesz a nép uralkodója.

Szennahámi szép délczeg hajadon volt, egész teste oly fényes és fekete, mint az atlasz, izmai domboruak, tagjai finomak, karcsúk, mégis idegesek. A fekete bársonybőr átlátszó rostjai alól az arcz rózsapirossága tündökölt elő, mint izzó tűz a sötét hamu alól, nagy, tiszta szemei ragyogtak, mint a gyémánt, s telt, édes ajkairól úgy hangzott le a szó, mint az édes vizű patak folyása. Mindenki elismeré azt, hogy a gengirai népnek sem bölcsebb, sem vitézebb, de szeretetreméltóbb királya bizonyosan nem volt soha.

Azonban nem soká tartott az öröm. Volt egy gonosz ellensége Gengirának, melylyel örökös viszálykodásba vala keveredve, s ezek voltak a hosszú farkú niám-niámok.

Ez egy csodálatos emberfaj, melyről sokan azt tartják, hogy egész létele csak mese, ámbár több európai utazó azt bizonyítja, hogy Afrika belsejében a hegyek között él egy rendkívüli népfaj, melynél férfiaknak, asszonyoknak hosszú állatfarkuk van, mely, mint a majmoknál, felkunkorodik hátul, s hogy e farkas emberek fajuk leggonoszabb ellenségei, vad, szelidíthetlen nép, mely ellenségeit megeszi. Fejök egész alkotása, előrenyomott állkapczáik, tömpe orruk, beszorult szemeik, ritka, egymásba csukódó fogaik inkább hasonlókká teszik őket a két lábon járó fenevadakhoz, mint emberekhez.

Ez a niám-niám faj maguk a feketék között is utálatos és félelmes, ezek nem laknak házban, hanem az erdőkben, mint a többi vadak, nem tartanak adott szóra, nem lehet velök békét kötni, nem emlékeznek a vereségre, csak az állati ösztön vezeti őket, mint a hyenákat, farkasokat.

E niám-niám faj a mint meghallá, hogy az öreg Tarud király meghalt, és utána nem maradt férfiivadék, hanem leányágra szállt a kard s kopja, új erővel támadt a gengirai népre, s átúszva s sárga folyamon, vad, éjszaki üvöltözésével tudtára adá a gunyhók jámbor népének, hogy újra meglátogatta a kókusz-erdőket, s tüzeket rakott a szép virágos kávéfák között.

A hű alattvalóknak nem kellett felhivás, az első zajra összecsoportosultak Gengira körül, elhozták kőfejszéiket, körül-szigonyos halborda lándzsáikat, előkerültek a vasfából faragott éles pallosok, a csonttörő fürész-csákány és a gyors röptű nyilak éles kavicscsal hegyükön.

A fegyverzet készen volt mindig.

A kisebb fiuk, kiknek még nehéz volt a kőbalta és bivalybőrrel fedett szalmapaizs, parittyáikat vevék elő, mikkel a sebes madarat leütik röptében, s sima kövecseket kerestek a folyók partjain azokhoz.

Lőszer is volt tehát elég.

A gengirai nép nem volt a legerősebb a többi fajok között, mégis a győzhetlen nevet viselte, mert a hadi tudományokban fensőbbsége volt a szomszédai felett.

Ügyes hajítók, lövők voltak, értettek a pányvavetéshez, melylyel a csapat közepéből ki tudták rántani a csapat vezérét, megfutamodni az erősebb előtt, s a vigyázatlan kergetőre hirtelen visszacsapni; hasoncsúszva megkerülni az ellen táborát annak szemeláttára, észrevétlenül s két oldalról csapni reá, hegytorkolatokba csalni, s ott kövekkel agyonzúzni; szilaj bölények szarvára égő nádkévéket kötve, azokat az ellen táborára bocsátani; s egyéb leleményeiben az ős eredeti hadviselésnek kifogyhatlanok voltak; az által birták magukat ellenségeik közepett fentartani.

A betört ellenség zajára ők is meggyujták a harczi tüzeket Gengira alatt s mezítlen melleikre festének veres napokat, a hadviselés jeléül, s a lobogó tűz körül eljárták a fegyvertánczot, vad harczi dalaikat rivalva.

Azután a két legöregebb férfi elment a hatalmas szellem, a Puma barlangjához, melynek nyilása nagy fehér kővel volt lezárva, abban a barlangban tarták a sulyos veresrézpallost, a mit maga Puma ajándékozott a legelső királynak, ismeretlen jegyeket irva mind a két lapjára. Ez volt az egyetlen ércz-fegyver az országban, és ezt mindig maga a király viselte a hadban, harcz után visszatették azt a barlangba, egy nagy faggyuval tele tömlőbe. Abból nagy veszély támadna, ha e szent kard ellenség kezére jutna.

Ime azonban, a mint a vének kinyitják a faggyus tömlőt, a kardot nem találták benne. Eltünt az onnan, senki sem tudta hová?

Jajgatva futottak le a vének a nép közé s kiáltozták: elveszett a Puma kardja!

Minden férfi, minden asszony, egész Gengira népéből sikoltozva borult a földre: elveszett a Puma kardja.

Csak Szennahámi nem rettent meg.

«Ha elveszett, meg kell találni: Keressétek föld felett és föld alatt!»

Ekkor a kiállított őrök egy vén niám-niámot vezettek a királynő elé, a ki azt állítá, hogy ő a nagy Hok-tah király követe, ki őt a gengiraiakhoz küldé.

A vén követ egyike volt a legrútabb állatoknak, a mik valaha emberhez hasonlítottak. Fején nem volt már semmi haj, sima volt és fekete mint egy serpenyőfenék; szemöldökei megnőttek, előreállva szálankint, mint egy vén kandur-macskáé, egész bőre olyan ránczos, mint a legjobb kordován; piczi benyomott orra alatt hosszú széles száj vonult el, melynek felső fogsora egészen hiányzott már, s e miatt az alsó fogak kifelé agyarkodtak, mint a buldog kutyánál. Egész termete sovány volt és reszketős, hosszú farka, e rut váljegye fajának, a földön huzódott utána.

Hok-tah király kiválasztá a legnyomorúbbat követnek, a kiért nem kár, ha ott vesz.

A niám-niám öreg szava undok nyávogás volt inkább, mint emberi beszéd.

– Gengir népek. Ne keressétek ti Puma kardját sem a földön, sem a föld alatt, mert azt Puma elvevé tőletek, minthogy ti asszonyt választottatok királylyá, és átadta azt az én királyom öcscsének, Kirráknak, hogy ő legyen a ti királytok, mert a kard férfi kezébe való.

A gengiraiak még jobban megrémültek e szavakra. Szörnyű elfogódás lepett meg minden szivet. A bátorság eltávozott tőlük e hírre.

Csak Szennahámi szivét nem hagyta el a nyugalom.

– Térj vissza uradhoz, szólt a vén követnek; én az éjjel elmegyek a nagy szellemhez, Pumához és tanácsot fogok tőle kérni; majd a mit ő felelni fog, holnap tudatom veled, ha visszajösz.

A vén követ eltávozott, Szennahámi pedig bement a Puma barlangjába s ott lefeküdve arczczal a kőre, reggelig tanácskozott a nagy szellemmel.

Reggel előjövén, egybehivta népe vezéreit, mind a legtekekintélyesebb férfiakat és így szólt hozzájuk:

– Az éjjel megjelent előttem a nagy szellem és ezt a választ adá: nem Puma vette el a szent kardot mi tőlünk és adta azt Kirráknak, hanem a gengirai nép vezérei közől egy, a ki maga akart király lenni s boszúból lopta el a kardot és adta azt az ellenségnek.

Az elszörnyedés zúgása hangzott az egybegyűltek között.

– Hogy pedig megtudhassam azt, ki volt a szentségtörő tolvaj? azt parancsolá nekem Puma: vegyem e dárdát és hajítsam azt fel a levegőbe. A ki a kardot ellopá, a dárda hegye annak szemében fog megállani…

Szennahámi megcsóválta feje fölött a kopját s abban a perczben egy a vezérek közől ijedten takará el szemeit kezével…

– Te voltál a tolvaj, Morhu! kiálta rá mutatva Szennahámi. Az ember ajkai fehérek lettek és térdei remegtek.

A többi vezérek dühödt ordítással rohantak rá s leteperve a földre megkötözék őt szijakkal, erősen, hogy mozdulni nem tudott.

Az átkozott! kiáltának. A szent ereklyénket az ellenségnek adja.

Tanácsot ültek, hogy minő halál nemével öljék meg őt.

Egyik tűzbe akarta őt vettetni, másik elevenen eltemetni, harmadik darabokra széthasogattatni; végre a bűnös tulajdon édes apja azt az itéletet mondá vétkező fiára: «Ássák be őt megkötözve a fehér hangyák fészkébe, hogy a föld legutáltabb férgei egyék meg, a még náluknál is utálatosabbat, s ne egyszer, hanem ezerszer érezze a halál gyötrelmeit.»

– Hallottad, Morhu, az itéletet, a mit az atyád mondott reád, szólt a bűnöshöz Szennahámi. Megérdemletted azt. És most én feloldozom kötelékeidet és azt mondom, hogy szabad vagy. Kegyelmet adok neked…

– Mit cselekszel! kiáltának rá a nép főnökei. Elbocsátod a kigyót, mely megharapott.

– Legyetek nyugton, szólt a királyné. A kegyelmet nyert pártütőből lesz a leghívebb barát. Többet ér az elkövetett bűnt jóvá tenni, mint érte megbünhődni. Morhu! te elloptad Puma kardját, eladtad az ellenségnek, most eredj és hozd vissza…

Morhu magánkívül rohant Szennahámi lábaihoz és könyekkel áztatva azokat, esküvék, hogy visszahozza neki az elorzott kardot, és ha vissza nem hozná, ne engedje neki a nagy szellem a más világot más alakban látni, mint egy futó nyúl alakjában, melyet minden állat üldöz.

A vének fejöket csóválták és kétkedtek benne, ha Szennahámi helyesen cselekedett-e?

Kirrák herczeg azonban, a niám-niám király testvére, jól sejté azt, hogy a gengiraiak majd megkisértik elorzott ereklyéjük visszaszerzését, e miatt azt tevé Puma kardjával, hogy vékony szijakkal a kezéhez kötözte azt, hogy még mikor alszik, se ejtse ki kezéből.

Még azon este, midőn a hold feljött a tűzhányó hegy mögül, beezüstözve annak örökké füstölgő ormait, a niám-niám őrök hirül hozák Kirráknak, hogy táboruk közelében a zöld folyam partján egy délczeg paripa legelész: bizonyosan a gengirektől szabadult el, a kik ez állatokat emberviselésre és harczra tanítják.

Kirrák is sokszor hallá már hirüket e mesés állatoknak, mik együtt laknak az emberrel, fel engedik őt ülni hátukra, s kormányozni engedik magukat vékony szijak által. Mint szeretett volna ő is ilyen csodaállatot birni.

Közelíte hozzá, s látta, hogy a délczeg állat nem fut el, midőn őt meglátja, miként más vad, hanem nyugodtan legelész a fűben. Néhány szolgájának parancsot adott, hogy kerítsék meg azt és fogják el neki.

A paripa észre vette a csúszva közeledőket, s hirtelen odább futott. Kirrák maga is üldözni kezdé, de a mén csak játszott vele. Megállt, közelre várta, megint elkerült előle, mig messze elcsalá a táborból.

Kirrák most könyörgésre fordította a dolgot. Beszélni kezdett a lónak okosan.

– Édes testvérem, rokonom. Állj meg egy kicsinyt. Igen szépen kérlek, engedj a hátadra felülni. Látod, én királyfi vagyok; milyen nagy méltóság lesz az reád nézve, ha én ülhetek a hátadon. Nálam van a Puma kardja, ha én azzal a te hátadról vághatom a gengir fejeket, az igen szép fog lenni. Én igen szépen bánok veled; meg nem ütlek soha, és akármilyen a húsod, nem eszem meg.

A paripa úgy látszott, hogy hajlék a szép szóra, mert most már közel engedte jönni Kirrákot.

– Fogsz-e engem odavinni, a hova én akarom? kérdé tőle Kirrák hizelegve.

– Viszlek, a hova nem akarod! kiáltá ekkor nagy bámulatára a ló, azaz, hogy nem is annyira a ló, mint a ravasz Morhu, ki mind ez ideig a ló hasa alatt fülelt, kezével és lábával annak sörényébe és farkába kapaszkodva s szüntelen úgy forgatva a lovat, hogy Kirrák őt meg ne láthassa.

Most egyszerre felpattant a ló hátára; a bámuló Kirrák azt vette észre, mintha valami fekete kigyó repülne végig a levegőben, mely az ő nyaka körül tekerődzik s lerántja a földre. A szőr-pányva volt az, melyet Morhu ráfojtott Kirrák nyakára s azzal vágtatott paripájával a mezőkön keresztül. Kirrák még sokáig küzdött, szökdelt, kapálózott a kötélen, a mint a paripa árkon-bokron keresztül ragadta; végre egy folyamon hurczolta át Morhu, melyben végkép megfult a szörnyeteg.

Másnap megjelent Morhu a királynő és a vének előtt, s letette a királynő lábai elé Puma vörösréz bárdját, melyhez még akkor is hozzá volt kötözve Kirrák levágott jobb keze.

– Minthogy kezéből nem adta ki, elhoztam kezével együtt.

A vének, a vezérek fejeiket hajtogatták e tettre és azt mondák, hogy Szennahámi bizony mindnyájuknál bölcsebb.

Másnap pontosan megjelent Hok-tah vén fogatlan követe Szennaháminál és követelé a választ.

– Nézd, mondá neki a királynő, Puma vissza adá nekem az éjjel a kardot; látod azt kezemben. A nagy szellem megutálta az örökös vérontást, mely a két nép között annyi idő óta foly. Azt akarja, hogy annak vége legyen. Azt mondá Puma: a niám-niám nép királya és a gengir nép királynője jőjjenek össze egyedül Jenjemen-tó szigetén, és ha vitájuk van egymással, harczoljanak meg egyedül. A két harczos nép pedig e viadalban részt ne vegyen, hanem fegyvereiket mindkét részről csónakokba rakva, hordják át a Jenjemen-sziget barlangjába, s nézzék fegyvertelenül a harczot. A melyik nép uralkodója pedig győzni fog, az nyerje vissza fegyvereit, a másik veszítse el azt, és legyen amannak rabszolgája. Ezt mondá nekem a Puma.

Szennahámi rögtön éjszaka megindult két ezer harczos férfival az ellenséget fölkeresni. A niám-niámok lehettek három ezeren Morhu állítása szerint.

Reggelre a Jenjemen-tó partjára érve, ott találta ellenségeit. Azok a tó tulsó partján voltak megtelepedve, látni lehetett, mint kapaszkodnak a hajlongó pálmafákra, épen mint a majmok. Ha valaki üldözte őket, olyan sebesen fel tudott futni az egész sereg a fákra, mint a legügyesebb vadállatok, s onnan nyilazott alá ellenségére.

A mint Szennahámi megpillantá a niám-niámokat, bátran kiállt a tó partjára, gömbölyű paizsával fedve karcsú testét s átkiálta hozzájuk erős hangos szóval:

– Ellenség férfiai. Ime az elveszett kardot visszaadá nekem Puma. A nagy szellem nem haragszik ránk. A nagy szellem azt mondá nekem az éjjel, hogy ő ma itéletet akar tenni a gengir és niám-niám népek között: ki legyen a másik ura? Igy soha sem lesz a harcznak vége. Ti megöltök belőlünk ezeret, mi is megölünk belőletek ezeret, holnap ti új sereget hoztok, mi is új sereget hozunk, s újra kezdődik a vérontás. Puma nem akarja azt. Puma nem akarja, hogy a beszélő faj elfogyjon a földről. Ki fogja őt énekelve magasztalni, ki fog az ő oltárai előtt tűzet gyujtani, ki fog az ő emlékére képeket faragni a fákból, ha az emberek elpusztulnak? Azt mondá nekem a Puma: Álljon meg a két sereg a Jenjemen-tó két partján és tegye ölébe kezeit csöndesen. Minden fegyvert rakjanak le a tó közepén levő szigetre mind a két sereg férfiai. És akkor lépjen azon szigetre a niám-niám nép királya és a gengir nép királynője egyedül, és harczoljanak meg ott népeik szeme láttára. A melyik győzni fog, annak a népe legyen a fegyverek ura, a másik annak szolgája. Ha Hok-tah király bátor férfi, feleljen!

E szavakra roppant ordítás keletkezett a tulsó partról, a niám-niámok örömükben bukfenczeket hánytak s vad riadallal tánczolták körül királyukat, a ki fél fejjel mindnyájánál magasabb volt, és egy egész fejjel rútabb; míg a gengiraiak elszomorodva borultak királynőjük lábaihoz, a ki oly szép volt, de mégis csak asszony, a ki gyönge az ily viadalhoz. – El kell veszni a gengir népnek.

Mind a két sereg azonnal tutajokat készített bambuszderekakból s azokra lerakva fegyvereit, átszállítá a szigetre, ott pedig egy nagy barlangba leraktak minden fegyvert.

Mikor ez megtörtént, Hok-tah király kiállt a tulsó partra s megcsóvált parittyájából egy követ hajíta át, kiáltva:

– Készen vagyok, hát te asszony?

A kő süvöltve jött a levegőben, de Szennahámi feltartá azt paizsával; akkor ő vette elő a tegzét s nyilat téve az íjhúrra, visszakiálta ellenére:

– Én is készen, hát te férfi?

A nyíl nagyot füttyentett s az ellenkirály paizsa közepében állt meg, hegyét keresztülfurva a bivalybőrön.

Akkor a két vezér a tutajra lépett egyedül s átevezett a tó középén levő szigetre.

Egy puszta homoksziget volt az, körülnőve magas náddal, liliomos virágokkal, mikben a lángszínű gém rakja magas, hegyes fészkét, de a közepén volt egy emelkedettebb domb, ide jött a két bajvívó fél, a honnan mind két sereg rájuk láthatott.

Hok-tah király volt első a dombon, s elfoglalta a fegyverek barlangjába vezető nyilást.

Nagy, hat láb magas szörnyeteg volt, bozontos gyapjas fejjel, fél arcza valami zsiros festékkel egészen vörösre festve, a másik fele világoskékre, szintugy az egész termete, bal keze, bal lába kék, a jobb piros. Fején egy lenyúzott bölénybika fejbőre, a hátranyuló két görbe szarvval. Fegyverzete is iszonyú, három szigonyos dárda, a mi ha testbe talál, ki nem lehet többé húzni, övébe félmázsás kőbalta van dugva, míg derekáról emberkoponya lóg alá csavart guzskötélen, melylyel iszonyú ütéseket szokott osztani a harczban.

Átellenében Szennahámi szép, délczeg alakja olyan karcsú, olyan sima, karjai gömbölyűk, kezei, lábai, piczinyek, minden szeretetreméltó és semmi sem rémületes rajta.

Oh bizonyára a niám-niám népnek elég oka volt kaczagni, és a gengir népnek elég oka sírni, a midőn őket igy szembeállni látta.

– Enyim a fegyverek barlangja, asszony! kiálta recsegő hangon Hok-tah a barlang elé állva, s midőn Szennahámi bátran közelíte felé, megcsóválta kopjáját a légben és rája hajította. A kopja oly biztosan repült, hogy épen Szennahámi szívén kellett volna keresztül rohannia és olyan erővel, hogy ha érczpaizst is tartott volna maga elé, azon is keresztül tört volna.

De Szennahámi ügyesen hajolt félre a dárda elől s elhagyta azt maga mellett suhanni. A második kelevézzel fejének czélzott az óriás; a királynő félre bukott előle s a kopja csak az agami tollak hegyeit üté meg; a harmadik kopja is jött zúgva hirtelen, azt pedig félrecsapta rézkardja élével.

Hok-tah dühödt volt, hogy hajításait oly ügyesen ki tudta kerülni ez asszony. Férfi paizsát tartotta volna azok elé s halál fiává lesz; ez pedig félrehajolt előlök, mint valami betanított kigyó, s most hirtelen ő rántja elő hajító dárdáit s sebesen egymásután hajítja mind a hármat ellenfelére, ki gömbölyű paizsával kettőt fel fog belőlük, de a mint a másodiknál tomporait fedetlenül hagyja, a harmadik egyszerre a czombján furódik keresztül.

Hok-tah bőszült ordítással, a minő a meglőtt vizilóé, rohant sebesült dühében Szennahámira; a rettentő kőbárd pörgött kezében, a hova lecsap vele, még a szálfa is elgörbül.

Szennahámi nem várta be az irtóztató támadást, hanem elkezdett futni ellenfele elől, nyomában mindenütt az óriás veszett ordítással, egy kezében a kőfejszét emelve, a másikban a koponyát csóválva a hosszú kötélen.

A niám-niámok diadaltól ordítottak és kaczagtak és czigány kereket hánytak a parton; míg a gengir táborban sóhajtás sem volt hallható.

Már oly közel érte Hok-tah Szennahámit, hogy a halálfejjel hozzásujthatott, de azon perczben hirtelen sebesen félreugrott előle a királyné, s a mint az idomtalan óriás vigyázatlanul elrohant mellette, úgy vágott hozzá, hogy Hok-tah bal kezét, a melylyel a koponyát csóválta, vállban lecsapta, a meglódult nehéz koponya a ráhurkolt karral együtt nagyot repült a viz színéig a népek bámulatára.

Ah, most a gengiraiakon volt a sor kaczagni.

Hok-tah király elveszté kékre festett karját, a szörnyeteg ordítva bukott térdére, s még térdenállva iparkodott közelebb csúszni Szennahámihoz s fél kezével a kőbárdot végső erővel lesujtani rá.

Szennahámi hagyta őt közelebb jönni. Egészen bevárta, míg egy lépésnyire ért hozzá. Itt a szörny egyszerre felugrott, s hozzásujta a királynéhoz. Szennahámi nem tért ki a csapás elől, felfogta azt kardja élével, s megragadva vas erejű kicsiny kezével Hok-tah üstökét, hanyatt rántá őt a földre.

A szörny kezéből kihullott a kőfejsze; még egy felkapott éles kavicscsal ütött győztes ellenfeléhez, s midőn a nő lábát érzé torkán, egyszerre beleharapott abba dühösen, mérgesen, mint egy veszni tért eb, azzal nagyot nyögve fordult egyet, arczczal a föld felé, hogy ne lássa annak a széles pallosnak utolsó villanását.

A Puma kardja egyet villant, egyet csendült, s Hok-tah feje messze gördült le a dombról.

Szennahámi büszke diadallal tevé lábát a vért okádó tetemre.

– Nagy voltál, kicsiny lettél.

A niám-niám nép bódultan futott el, ezt látva és soha többet a gengir nép folyóit meg nem úszta.

A gengir nép most is szabad.

Szennahámi ott nyugszik a szabad földben, melynek boldogságát éltével váltá meg.

Hetedik napra a harcz után, azon harapás miatt, mit a leölt szörnyeteg halálos dühében ejte lábán, meghalt népeért, hazájáért és az áldást adó nagy szellemért.

A FEKETE CSÁSZÁR.

Most lássuk a kép fordított oldalát.

Századok óta foly ama csodálatos kereskedés, melyet rendes eszű ember könnyen mesének tarthat, élő emberekkel.

Amerikai ültetvényes urak, a kik a czukornádat és gyapotot termesztik, restellik a drága cselédet fizetni, a ki még azonfölül a munkában is válogat s a gazdájával felesel; hanem e helyett egyszerre bőröstül csontostul megveszik az egész embert, a ki ilyenformán teljesen tulajdonukká válik.

Gondolni lehet, hogy olyan bolond ember nincsen, a ki maga-magát eladja, valakit ott helyben elfogni és elkótyavetyélni pedig egy kissé mégis minden amerikai levegőben is merész vállalat volna. Ez az emberkereskedés tehát igy tartatik fenn:

Afrikában a sok apró-cseprő nép szüntelen háborút visel egymással, hol az egyik, hol a másik fogdossa el ellenfeleit; akkor azután jönnek emberséges fehér hajósok, a kik tükröket, bicsakokat, üveggyöngyöket meg pálinkát árulnak: tükörért, bicsakért, egy korty pálinkáért becserélgeti a diadalmas nép hadifoglyait.

Azután meg a feketék nagyon szenvedélyes játszók; némelyik elveszti koczkán teheneit, házi szereit, fegyvereit, utóljára saját magát is koczkára teszi: mikor aztán elvesztette a tételt, őt is nyugodt lélekkel viszik az emberséges hajóshoz, a ki megtölti érte a nyertes csutoráját silvoriummal, s az elkártyázottat is a többiek közé teszi.

De még olcsóbban is lehet a portékához jutni.

A furfangos hajósok odacsalogatják a fekete golyhókat hajóikra, azt mondják nekik, hogy csereberélni akarnak velök; mikor aztán a hajón vannak, lefülelik őket, s azt sem kérdik: ki fiai voltak? hanem szépen hurokra fogják, bepréselik őket egy szűk hajófenékbe, egymás mellé, mint a besózott heringeket, s azzal szépen elvitorláznak velük a szabadság földére Amerikába, s ott eladják őket rabszolgáknak.

Ezek termesztik azután a dohányt, meg a czukrot, gyapotot s más egyebet, a mire nekünk szükségünk van.

Az amerikai új Kanahánban volt Francziaországnak is a többi között egy szép nagy darab földje a tenger közepén, a mit elneveztek Szent-Domingo szigetének; igazi neve penig Otahayti. A franczia czukorültető urak azt a vigyázatlanságot követték el, hogy erre a szép szigetre sokkal többet összehordtak abból a fekete portékából, a mit rabszolga név alatt árulnak, mint a mennyivel tudtak birni, azok aztán egy szép napon rátámadtak gazdáikra, leöldösték a telepítvényeseket, s valami Toussaint Louverture hajdani kocsis vezérlete alatt elkergették az egész szigetről a fehéreket.

Francziaország oda messze esik; oda nehéz volt katonákat küldeni, aztán meg épen akkor nagy háború volt Európában, sok sikertelen kisérlet után kénytelenek voltak megnyugodni abban, hogy a szép Otahayti szigeten ezentul feketék fognak uralkodni.

Tehát van most a fehér országok sarkában egy valóságos önálló fekete ország.

E sajátságos fekete népnek azonban egész nemzetiségéből mije sem maradt egyebe, mint a bőre. Jó egyszerű erkölcsei a franczia befolyás alatt valami csodálatos vegyületévé váltak az erények és bűnök parodiáinak.

Még nyelvüket sem birják többé, a helyett valami elromlott francziát beszélnek, itt-amott kirivó néger hangnyomattal.

Azonkívül is mindenben szeretik a francziákat utánozni. Mikor a francziáknak nemzetgyűlésök volt, nekik is nemzetgyűlés kellett; mikor Napoleon szétverte a nemzetgyűlést, nekik is kellett diktator, a ki szétkergesse; mikor a francziák hódítani indultak, ők is háborút kezdtek a sziget spanyol részével.

Soulouque Faustin oly valóságos fekete szerecsen, a milyet csak valaha mutogattak. Szája a legvastagabb, orra a legtömpébb, pofacsontjai a legkiállóbbak.

Született 1787-ben mint rabszolga Viallert ur szolgálatában; még gyerek volt, mikor a franczia forradalom őt is szabaddá tette.

Tizenhét éves korában katonává lett s négy évig szolgált mint közlegény a fekete köztársaság hadseregében. Tizenkét év alatt felvitte a kapitányságig, s ebben az állapotban azután 1840-ig meg is maradt. Hat év mulva mint tábornokot tisztelhetjük őt, s 1847-ben mint a haytii köztársaság elnökét; 1848-ban mint császárt.

Felesége, a császárné, hajdan szappant és vereshagymát, meg mézeskalácsot árult a piaczon s ezt az üzletét még akkor is tartotta, midőn már Faustin kapitánynyá lett; az ifju koronaherczeg és a bájos herczegasszonyok pedig nem egyszer verekedtek össze a mosóteknőnél a creol és mulatt polgárkisasszonyokkal.

Most természetesen mindez szörnyen megváltozott.

Soulouque franczia díszkabátot visel, arany vállrózsákkal, angol inggallérokat és fején német hálósüveget, mint a társzekeresek, azonfölül pedig háromszegletű kalapot, körösztbe téve, mint a nagy Napoleon.

Ő mindenben a nagy Napoleon mintaképe óhajt lenni. A nemzetgyűlést szétkergette s megtette magát császárnak. A koronázási ünnepélyre nem készült el a Párisban megrendelt arany korona, tehát a helyett aranyos papirosból készülttel koronáztatta meg magát.

Holmi ellenszegülő félfeketéket, kik a tökéletes fekete dynastiát nem akarták elismerni, százával konczoltatott fel; maga sorra járta a helységeket, s a hol gyanús emberekre talált, azokat megfojtogattatá.

A nagy Napoleon is adott szabad alkotmányt népének, ő is adott. A nagy Napoleon sem tartá azt meg; ő sem.

A nagy Napoleon is megismerteté a papirospénzzel birodalmát; ő is. Palotája épen úgy ragyog mindenféle aranyos, bársonyos szőnyegekkel, miként azé.

Udvari dalidóiba csak a legszigorúbb szertartások mellett lehet bejutni, elébb a főczeremónia-mester Salamon, leoganei herczeg által bejelentve és megvizsgáltatva, a szabályszerinti fehér harisnyában és kurta nadrágban, fekete frakkban, a hogy az Párisban szokás.

A legfeketébb urakat herczegeknek és grófoknak hijják: herczeg Baraczk, herczeg Párducz, báró Kocsonya és gróf Rozsolis s más eféle nagy nevekkel.

Minden érdemes hazafi viseli a szent Faustin érdemrendet, mit a császár alapított.

Az országban útlevél nélkül utazni tilos, s fekete urat az őt illető nagyságos czím nélkül megszólítani nem tanácsos.

Reggel rendesen a fekete császár hadseregét mustrálja. Vannak granátosai és vértesei, több tiszt mint közlegény, a kik tarkák ugyan, de rongyosak.

Igy utánozta Soulouque és az egész haytii fekete ország magas mintaképét, Napoleont és a franczia nemzetet, szokásaiban, nyelvében, viseletében és – hibáiban.

De erényeiben nem.

Elvégre a parodia befejezéseül Soulouque a háborúviselés dolgában sem akarva hátrább maradni Napoleonnál, összegyűjtött mintegy tizezer embernyi hadsereget, s azzal megtámadá a sziget másik felén lakó színes köztársaságot.

A szomorújáték vége az lett, hogy a köztársaságiak szétverték a császári hadsereget és Faustin földönfutóvá lett.

Tehát még ebben is utólérte első Napoleont.

Már most mondjátok meg, melyik volt a kettő közül nagyobb; az a mezitláb járó királynő-e, ki fekete népe jóvoltáért egymaga állt ki a csatatérre s meg tudott érte halni, áldva és megsiratva utódaitól? vagy a csipkébe öltözött kényúr, ki saját uraságáért kiforgatta népét ősi jelleméből, tette azt idegen népek majmává, s a legelső harczban, mit egy szabad nép elnyomására indított, elveszté hadseregét, hiú koronáját és nemzete boldogságát?