A DRÁGAKÖVEK.

I. ABU-SHIRZAD-EDDIN.

Budán, a császárfürdőhöz közel, fenn a hegytetőn, van egy régi török mecset, egy pusztulásnak vált ódon kis kápolnaszerű épület, melynek belsejébe vasrostélyon keresztül beláthatni. Benn egy török dervis hamvai nyugszanak, ki akkor élt itt, mikor Buda tornyain még a félhold ragyogott, s azalatt halt meg, és itt temetteték el az idegen földben.

Az ozman hatalom azóta mindig hátrább szorult, most alig áll még legszegletében Európának s hajdani hirének, s az itt-ott elmaradozó hősök és szentek sírjai mutatják még egykori hatalma kiterjedését, mint tengerjárást az elhagyott kagylók.

De a nép nem feledé el a helyet, hol idegen földben egy-egy szente nyugszik. Évről-évre megjelennek az ájtatos zarándokok távol napkeletről, eljönnek imádkozni az elhagyott sírhoz, mely egykor országuk határán belül esett, s most attól oly távol maradt.

A mecset őre egy vén ulema, neve Abu-Shirzad-Eddin, kit az élő nemzedék közül senki fiatalabbnak nem ismert, mint minőnek most látszik, csupán hozzávetőleg többnek kell lennie százötven évesnél.

Nem rég egy kilenczven éves agg nő halt meg Budán, már az oly vénnek ismerte őt gyermekkorában, mint halála évében.

Feje egészen kopasz, borotvának nincs rajta többé mit keresni, de sürű szakálla csaknem övéig ér s fényes fekete, mint a kőszén, vallásos szokásnál fogva khenna- és indigópéppel festi azt olyszínüre minden hetednapon.

Eredetét a hajdani magusoktól vette, e mystikus lényektől, kik minden országban, minden égöv alatt megtarták rejtélyes hatalmukat; országok dűltek, koronák hullottak, népek vesztek el, csak az ő bűbájos lételök élt túl mindeneket, megirták a multat, olvasták a csillagzatokból a jövendőt, meghosszabbíták az emberéletet rendes határain túl kétszeresen, háromszorosan, bekisérték az élő-lelket a halálon túli élet homályai közé; építének templomokat, bálványemlékeket, mik még romjaikban is fenségesek; csodákat hoztak elő a művészetekben; hajlékonynyá tevék az üveget, az ezüstöt égszínüre, az aranyat rózsaszínüre változtatták; – leszálltak a természet legmélyebb titkaiba s föl az istenség fenséges örök rejtelmeibe, – csak az ő titkaikat nem fedezte föl senki. Még betüiket sincs a ki ismerné; – találnak olykor köveket kalandos utazók, tele írva ismeretlen, szokatlan vonalokkal, a világ minden tudósai nem birják leolvasni, mi van oda irva? azt hiszik: a holdból esett ide az a kő, vagy az özönvíz előtti időknek, vagy tán messzebb az emberi-nem teremtése előtt élt őslakók korának rideg maradványa.

A magnetismus előttök rég ismeretes erő volt. Évezredekkel azelőtt, hogy egy újabb nemzedék lángeszű fia azt ismét föltalálta, már ők be voltak avatva az isteni erő titkaiba, jósálmokat mondatának elaltatott idegkórosokkal, betegeket gyógyítottak ujjaik által, s kényszeríték a koporsóból kivett halottat a galvanismus csoda hatalmával megmozdulni, fölnyitni tört, homályos szemeit, s merev idegeit megrázkódtatni, s elkékült arczán megjelenni a kárhozat kínvonaglásait.

E magnetikus erő fiuról-fiura szállt, az apa véréből átment a csodás fluidum a gyermek ereibe, s hogy meg ne gyengüljön annak ereje, a mágusnak csak osztályából való nőt volt szabad ismerni, úgy hogy később, midőn az előre haladt idők szelleme meggyéríté azoknak számát s a kevés fenmaradottat szétszórta a világ minden részeibe, némelyik már túl volt élete századik évén, midőn megnősült s azután lettek gyermekei.

A testi és lelki mértékletesség mesés hosszúságra nyujtja a rejtélyes lények életkorát; a budai vén ulema, ez élő maradványa azon mythologiai kornak, melynek patriarchái közt az irás szavaiként hétszáz évig élt egy, már maga is a második századot éli. Napjai hallgató merengésben, a természet titkainak és az apák hagyományainak vizsgálatában, éjei világlátó álmodozásban telnek; eledele kenyér és víz, ruházata avatag fehér szőrpalást, mely testét körülburkolja.

Ritkán jár emberek közé, de ha valakit kiváncsiság, vagy tanácskérés hozzá vezet, ajtaját mindig nyitva találja. Abu-Shirzad-Eddin nem zárkozik el senki elől, nem fél senkitől, nem örül senkinek és nem boszankodik senkire.

* * *

Egy ifjú barátom, ki sok regényes viszontagság után, most egy félreeső egyszerű faluban, mint közönséges földmívelő éli egyhangú napjait, elfeledve a világtól s tán épen azért boldogan, – egy történetet beszélt el nekem Abu-Shirzad-Eddinről, és azokról, kik vele összeköttetésben vannak. A dolog ő vele magával történt. Saját szavait fogom idézni, úgy a mint azokra emlékszem…

. . . . . . . .

1845-ben Berlinben jártam tanári előkészületek végett.

Ott az akademiákon valami rosicrucianus sectával ismerkedtem meg, kik nyilt tanaikban «szabadkőmüvesek»-nek vallották magukat, titokban azonban a természet legmélyebb titkaival: theosophiával, rhabdomantiával, alchymiával, mesmerismussal, necromantiával stb. foglalkoztak.

Akkori túlfeszített kedélyemet rendkívül magukhoz ragadták e csodás rejtelmes tanok, úgy, hogy rövid idő alatt egyike lettem leghívebb, legszorgalmasabb proselytáiknak.

Volt különösen egy közöttük, valami Rauber von Thalberg nevű, kit röviden csak Raubergnek szoktak nevezni, ki az egylet legtekintélyesebb tagjának tartatott.

Ez a rhabdomantiát meglehetős sikerrel űzte, bűvös vesszejével rejtett érczbányákat s ásványos forrásokat fedezett fel, egyszer magam is tanuja valék, midőn a vízirányosan fektetett mogyoróvessző egy helyen elkezdett minden látható külbefolyás nélkül magától reszketni, – azon a helyen egy gazdag ezüst bánya-érre találtak.

Később a vessző helyett fonálra akasztott kénesvassal tett próbát; mondják, hogy azzal is többször sikerült neki; az ottani tudósok egész könyveket irtak mellette és ellene.

Ez az ember különösen látszott engemet szeretni, azon erős hitért, melylyel transscendentalis tanaik iránt viseltetém; több apró titkokkal ismertetett meg, megajándékozott a rosicruciánusok titkos rendjelével, melyről azok minden földön egymásra ismernek: négy rózsa keresztbe állítva, közepette e betük: R ✝ C.

– Ez annak symboluma, – úgy mondá, – hogy Krisztus vére a keresztfán rózsaszínüvé változott.

Megmagyarázta a titkos irás betüit, azokat a rejtelmes vonalokat, mik Lapphonban négyszögű köveken találtatnak ember nem lakta hideg sivatagokban, megholt nemzedékek legféltőbb titkai, a tudósok ezeket «rúnák»-nak (Runen) nevezik, s alig ismerik nehánynak értelmét. Ezen betükkel nem sorba, hanem alulról felfelé szokás irni.

– Csupán egy ember van, – mondá egykor Rauberg, – ki mindezen betük titkos értelmét ismeri, egy vén mágus, ki e titkot örökségül kapta, s csak örökségül fogja ismét halála után a legközelebbi tanítványának hagyni, de a ki daczára annak, hogy több másfélszáz évesnél, alkalmasint mindnyájunkat túl fog élni.

… A tanszak bevégeztével vissza kelle térnem Magyarhonba. Bucsút vevék berlini ismerőseimtől, többek közt Raubergtől is. Kérdé tőlem, hogy hová fogok utazni? Mondám neki, hogy Budára.

E szóra különös öröm derült fel a theosophista arczán.

– E városban lakik, – ugy mondá, – azon nevezetes bűvész, kit már többször említettem, a mágusok utóda, Abu-Shirzad-Eddin, a rúnák titkainak örököse.

Csodálkozva mondám neki, hogy én, bár régóta lakom Budapesten, e szerinte nagyhirű embernek most hallom először hirét.

– Nem csinál nagy zajt maga körül, de annál ismeretesebb a beavatottak előtt; sectáink szoros összeköttetésben vannak egymással, ő mi előttünk Mobed (mester) Adamas név alatt ismeretes, míg az én nevemet Herbad (tanítvány) Athanielnek szokás előtte említeni.

Kértem Rauberget, hogy ismertessen meg ez emberrel.

– Az nem nehéz, – felelé, leirva az utczát, melyben lakik, – ajtajára e betük vannak irva: D… O… C… A köznép ezt a szót véli belőle leolvasni: hogy «Doctor», pedig ez azt a három betüt jelenti, melyet a hold alkot felváltva az égen; D mikor újul, O, mikor megtelik, s C, mikor elfogy. E symbolumok jelentése talányul van feladva azon tanítványoknak, kik a giawrok osztályából akarnak felvétetni. Ha tehát meg akarsz ismerkedni ez emberrel, keresd fel, mondd el neki, hogy kitaláltad symbolumai értelmét. A három betű ezt jelenti: Deus… Omnipotens… Creator… Ő mutatni fogja ujja mozgatásával, hogy nem jól találtad ki a jeleket, de erről rád ismerend, hogy a rosicruciánus sectához tartozol, kik ezen értelmet adtuk amaz égre irt runáknak. Ő szerinte annak más bűbájos jelentősége van. Azontúl szivesen látand mindenkor; ha szükséged lesz rá, segítend rajtad, meggyógyít minden betegségből, ha kell, még a szerelemből is, de tanítani nem fog semmire, csodákat tesz kedvedért, de azokat meg nem magyarázza.

. . . . . . . .

Haza érkezve, legelső gondom volt a mágust fölkeresni, – rövid kutatás után rá akadtam a házra, melynek ajtajára a három rejtélyes betű volt felirva, s a legelső bűvészet, mit velem a mágus elkövetett, az lőn, hogy azontúl nem birtam tőle megválni. Egyikében a mellette való lakoknak fogadtam magamnak szállást, lemondtam a professori cathedráról, melyre meg voltam híva, s éjeket, napokat tölték a mysteriosus lény közelében, ki, ha csuda nem lett volna is előttem, mint másfélszázados tapasztalás és tudomány birtokosa, mindenesetre imponáló tekintély leendett.

Mikor a magyar kormány hadsereget kezde toborzani, én is honvédnek állottam; mielőtt a legelső csatába indulánk, elmentem Adamas mesterhez, kit a bölcsek nyelvén Abu-Shirzad-Eddinnek neveznek, mert ott még a nevet is érdem után osztják. Közhonvéd ruha volt akkor rajtam, de képzetemben már tábornoki öltönyt láttam magamon, érdemrendekkel diszítetten.

Talán meglátta arczomon gondolataimat, mert e szavakkal fogadott: «a mire gondoltál most, teljesülni fog, de neked nem használand semmit».

Elbucsúzásom előtt egy abraxas követ adott kezembe.

Ez egy nagy fekete achat, piros carniol erekkel tarkázva, melyre mindennemű állat és emberi tagok voltak kifaragva, a legcsodásabb összerakással.

Az abraxasnak ez a symbolikus értelme van a bűvész előtt:

Hét aeon van, miknek fogalma a megmérhetlenség, időben, térben és hatalomban.

E hét aeon segélyével teremté Isten a világot.

A héber traditio hét napnak nevezi az aeonokat, mik alatt Jehova, Adonai Zebaoth, a kimondhatatlan nevű Isten a világot alkotá, a hatodikon teremté az embert, a hetediken megnyugovék. A zend mythologia hozzá teszi: a hetediken teremté Meithras az ember fölötti lényeket, azon erőket, mik a természet királya fölött állanak, indulatokat, szenvedélyeket, szerencsét és halált.

E hét aeon szétoszlik hétszázhetven angyalra, és e hétszázhetven angyal neve «abraxas».

Az abraxas kőre faragott alakok mindegyike egy aeont képvisel, s azoknak egyessége az abraxasbálvány, mely úr minden teremtett dolgok fölött, s melynek szolgája tűz, víz, elemek és az ember, s mi az ember után és az ember fölé teremteték, szolgál neki az indulat, szenvedély, szerencse és halál.

Ez a traditio az abraxas kőről.

Akkori exaltált kedélyem mellett én mindezt komolyan hittem.

Midőn a mágus a bűbálványnyal megajándékozott, azt mondá:

– Saját sorsod ellen mindenkor megőriz, – de az idegen fatum ellen nincs hatalma.

Akkor nem értém szavai értelmét, később rájöttem, hogy igaza volt.

A had folytán szüntelen magammal viselém a mágus ajándékát, jártam vészek, viharok között, soha sem ártott semmi, álltam golyózápor között, soha sem talált egy is, háromszor elfogyott a zászlóalj, melynek zászlója alá esküvém, mikor harmadszor kiegészíték, én már akkor parancsnoka voltam.

– Milyen nagy szerencséje van! – mondák társaim irigykedve. Nem gyaníták a mit én hittem: hogy a szerencsét hatalmamban van kényszeríteni, hogy a halál nekem szegődött szolgám.

Ilyen eset gyakran fordul elő a katonák életében. Egy-egy ember tíz csatát kiáll bátran, győzelmesen, a legnagyobb veszélynek homlokegyenest nekimegy, szeme közé nevet a halálnak, s visszajő baj nélkül; a másik remegve áll ki, reszket, ha a meghalásra gondol, s a legelső golyó, melyet kilőnek, őt találja.

Mintha a halál kerülné azt, a ki őt megveti s csak azokat keresné, a kik tisztelettel viseltetnek iránta.

Még egy holdforgás, még egy csatakör, és én ezredes lettem.

A jövő hónapban már tábornoknak hittem magamat.

Abban a hónapban lerakta a sereg a fegyvert.

Igaza volt az ulemának: az abraxaskő csak saját sorsom ellen védett, az idegen fátumot nem volt ereje elfordítani.

Sok bolyongás után eljutottam Komáromig. Utitársaimat, kik velem együtt indultak, mind érte valami baj, csak engem semmi. Bemenekültem a várba. Két hét mulva az is capitulált, én mint az őrséghez tartozó tiszt, szabadon bocsáttatám.

Igaza volt az ulemának: a mit gondoltam, beteljesült, de nekem nem használt semmit.

Egy éve volt, hogy utoljára láttam. Budára visszaérkezve, első gondom volt őt ujra felkeresni.

Ott állt előttem ismét örök nyugalmu képével, úgy tekinte rám, mint az alchymista valamely bevégzett experimentumára.

Elmondám neki, hogy ki akarok menni Törökországba, utasítson ottani ismerőseihez.

– Te elégedetlen vagy a nappal itt, ott is ugyanaz süt; – szólt a bölcs.

– De nem ugyanazon földre! – viszonzám.

– A föld jó mindenütt, ád kenyeret, ád sírt akárhol…

– De nem dicsőséget!… Miért maradjak itt?

– Szánts, vess, végy nőt, szerezz pénzt, nevelj gyermekeket.

– Egyre sem való vagyok többé. Lelkem nem hagy nyugodnom, sokkal magasabban álltam, mint hogy azt valaha el tudnám feledni; vágyakat érzek magamban, emésztő, álomrabló vágyakat, határozatlan, születetlen, vajudó eszméket, mik az őrültséghez hasonlatosak, szeretnék gazdag lenni, roppant kincsekkel birni, úr lenni, a minő még nincsen, vagy nagy hatalmas hadvezér, kiről egy-egy földrész remegve beszéljen, bűvész, emberfölötti lények fejedelme, vagy akármi, akármi, akármi! csak közönséges mindennapi ember nem, még boldog ember sem.

Abu-Shirzad-Eddin, a mióta ifjusága elmult, soha sem nevetett, és az nagy régen volt. – Én láttam őt mosolyogni. – Mint a polusi nap sápadt, hideg fénye, vonult végig emberfölötti komolyságú arczán valami elmuló indulat változata, azután palástjába burkolózva, ujját szájára téve, néhányszor végiglépdelé szobáját, majd hozzám lépett, édes nyugodt tekintetével sokáig nézett rám, oly nehéznek, oly nyomasztónak érzém magamon e bűbájos tekintetet, de nem birtam azt kikerülni.

– Legyen neked a te kivánságod szerint, – monda hosszú, vizsgáló, mágneses iszonyattal eltöltő tekintete után. – Eredj Törökországba. Túl a Pontuson van egy tartomány, hajdan Nikomediának nevezték, később e névből lett Iz-Nikmid, még mikor én gyermek voltam, úgy hítták, most meg csak Izmidnek nevezik.

Nyolcz hegyből áll e kis tartomány kiterjedése, mik közül a legszélső a tengerbe nyúlik. Mind a nyolcz hegy erdőkkel van fedve, sötét fenyvesekkel, mikben itt-ott fehér oltárkövek vannak elszórva, körülnőve vad erdei venyigéktől; ezek voltak a parsok legelső istenének oltárai, kinek neve volt Meithras, mielőtt Ormuzd és Ariman megoszták egymás közt a világot.

De nem ezen kövekről akarok neked beszélni.

A középső hegy ormára felállva, hat csiflikat (falu) látandsz magad előtt fehérleni az erdők között, s a falvakon túl egy homokos, itt-ott pálmákkal benőtt pusztát, az a Darszán puszta, e puszta szélében áll Armazar város.

E városba bemégy s ha találkozol koldussal, vagy bayadérrel, tudakozni fogod tőle Ismael-Asmai lakását, az egyetlen, a legnagyobb költőét.

Mert csak a koldusok és az utczai tánczosnők ismerik és látogatják őtet.

Három napot nála töltesz, három napig kérdezni sem fogja: miért jöttél? még neved után sem fog tudakozódni, harmad napra kezébe adod e maaneet (egy átlátszó hólyag, virágmagvakkal, színes kövekkel és bogarakkal tele) s nevemet említed mellette.

Azontúl szólanod sem kell többet, tudni fogja, hogy mit akarsz.

Este, mikor a muezzim éneke elhangzott, az utolsó mosdás után el fog vezetni a városon kivül, hol messzünnen egy sötétlő fenyőerdő látszik meg a hegyoldalban.

Azon erdő neve: Madzsar Dág – Magyar erdő.

A környék lakói már nem emlékeznek rá, hogy miért nevezik ez erdőt így?

Az erdő mélyéből egy mecset félholdas minaretje látszik elő, a népség frenk dzsaminak nevezi e helyet, mi annyit tesz: «idegen templom».

E templom egyik rejtekében lakik Abkadilla-Almahal.

Ez a mágusok vénje, ki mindnyájunkat látott gyermekül felserdülni, ki a kerek föld minden országait látásból ismeri s beszél minden élő és nem élő népek nyelvén.

Abkadilla-Almahalnak eme másik maaneemet fogod előmutatni, nevemet említed, és ő tudni fogja, mit kivánsz.

Napfelköltekor elvezetend a fenyves mélyibe, ott egy rejtekhelyen, melyet csak az avatottak ismernek, egy halom drágaköveket fog neked mutatni.

– Drágaköveket? – kérdém fojtott lélekzettel.

– Egykor királyok viselték e köveket, világhódítók, országreszkettetők, most a mágusok vénje őrzi azokat elrejtve emberek szemei elöl. Neked meg fogja azokat mutatni és rád bizandja, hogy válaszsz közülök.

– És valóban nagybecsű kövek azok? – kérdém, elkábult képzetemben alig érve utól a mágus igéreteit.

– A mivel a dicsőség, a hír jutalmazva volt. A mit a nagyok, a világhódítók fáradsággal szereztek maguknak, – a mikért királyok cserélték be a koronáikat; – e kövek azok.

– S enyim leend, a melyiket választom?

– Ha kelleni fog.

– Fogja-e azt engedni a mágus?

– Neki nincs szüksége rá. Azonban el ne felejtsd: hogy e kövekkel csak azokat jutalmazza a sors, kik a nagyravágyáson kívül szivökből minden indulatot kizárnak, kiknek agyában boldogság, szerelem, honvágy s az emberi lélek egyéb gyarló kivánsága meg nem fogamzott soha, – egyedül a dicsőség, e fénylő, de nem melegítő csillag; kiknek szemébe köny nem jön soha, sem öröm, sem fájdalom könye.

. . . . . . . .

Másnap útban voltam Törökország felé.

II. ISMAEL ASMAI.

Három hete volt már, hogy elhagytam Magyarhont, a harmadikban megláttam Iz-Nikmid hegyeit.

Ugy jöttem ide, a hogy a mágus kivánta, szememben köny nélkül, szivemben boldogság, szerelem, honvágy nélkül, pedig oly régen elhagytam magam után ősi tűzhelyem, eljegyzett mátkámat s egyetlen hazámat; nem érzék semmit, csak a nagyravágyást.

Előttem volt a rejtelmes föld, jártam az erdőkben, hol a legelső Istent imádták, kinek neve volt Meithras, a legmagasabb hegytetőről meglátszott a hat fehér falu, túl rajtok a sárguló puszta s a puszta szélében a kisded város – Armazár.

Mint valami árnyékos liget, sötétzöld cyprus s hamvas olajfákból, mik közül itt-ott mecsetek ragyogó kúpjai s fehér, nyulánk, oszlop-alaku minarettek látszanak elő, tünt fel messziről a mozlem város; – a hozzá vezető úton megrakott tevék ügettek csengettyűs fővel, távolabb a Pontus kék hullámtükre fogta el a láthatárt, itt-ott egy-egy fehér vitorla tünt fel rajta, mint szárnyra kelt halászmadár, a távolság miatt alig észrevehető mozgással.

És alattam a meleg éghajlati fenyőerdők, miknek egyikét Madzsardágnak nevezik, senki sem emlékszik rá, hogy miért? úgy szerettem volna tudni, megsejteni, megérezni, melyik az a rengetegben?

Estefelé bevergődtem Armazarba. Csinos kis város, több örmény lakik benne, mint mozlem, minden ház előtt szőlő, vagy borostyánlugas, udvarán felfutó rózsabokrok és olajfák, a törökök háza kívül tarka színekkel van festve, mik közül csak a zöld hiányzik, a próféta szine, mely csak a templomok boltozatait illeti. Az örmények házai egyszerübben feketére, vagy szürkére mázolva.

Az alkonyat óráiban legnagyobb sürgés-forgás volt az utczákon. Tevék, megrakva málhákkal, öszvérek, szamarak, vizhordók, olajárusok, szemökig beburkolt török nők, örmény és zsidó hölgyek, ordító és tánczoló koldusok, dervisek, éneklő almék, falkánként száguldozó gazdátlan ebek tolongtak alá s fel, mik közt néhol egy pár poroszló tört utat ütlegekkel egy-egy palankinban hordozott tisztviselő számára.

Egyikében a legkeskenyebb utczáknak egy csoport koldust pillanték meg, kiknek isteni tiszteletök, vagy tán alamizsnakérésök abból állott: hogy szétterjesztett kezekkel sebesen forogtak magok körül, mint szoktuk gyermekkorunkban, hogy aztán forogni lássuk magunk körül a világot.

E különös tánczczal egészen elfogták a keskeny utczát, az azon menők egy-egy aspert, vagy pahrast vetettek oda nekik, ha menekülni akartak; középett egy vén vakonszületett tánczolt, az előtt épen meg is kellett magát mindenkinek hajtani, a vakokat keleten szenteknek tartják.

Elvártam míg tánczuknak vége lesz, hanem azután meg a földre guggolva, valami éneket kezdtek, valami hármoniátlan bántó dudolást, s mikor azt elvégezték, ismét felugráltak keringeni, és forogtak, keringtek, míg újra ki nem fáradtak bele.

Végre bátorságot vevék magamnak egyikét a köztiszteletben álló férfiaknak megszólítani.

Kiszemeltem magamnak a legrongyosabbat, s egész alázattal meghajtva magamat előtte, egy piasztert tevék le ruhájára, s igen szerényen felszólítám: hogy ha érkezése leend, utasítson el engem Ismael Asmai lakására.

A koldus elvevé a piasztert s miután elvevé, végignézett rajtam megvetőleg s oly büszke tekintettel, melynek párjára nem emlékszem, kiálta rám: «Allah szenim gyaur! verjen meg Allah! te hitetlen!» s azzal homokot hinte ruhájának azon helyére, melyet piaszterem érintése befertőztetett.

A többi koldusok iszonyattal és bámulással néztek rám, a vakot kivéve, a ki folyvást tánczolt.

– Nakib-ül Al Esraf! – mondák néhányan reszkető hangon az általam felszólított koldusra mutatva.

Megértettem. Az a koldus a próféta családjából való, azokat hívják Nakib-ül-nek, ezeknek kötelességük senkinek semmi szolgálatot nem tenni, legkevésbbé egy gyaurnak, a népnek pedig kötelessége őket tiszteletben és jó húsban tartani.

Szerencsémre a koldusok egyike, a ki nem volt ilyen nagy családból való, meghallva a Nakib-ül-hez intézett felszólításomat, egy másik piaszterért ajánlkozék engem Ismael Asmai lakásáig elvezetni.

Utközben tudtomra adá a koldus, hogy az ő neve Müderris Alioglu, hogy az ő ősapja egy idegen király vezére volt, de nevére nem emlékezik sem a királynak, sem az ősapjának, valami baj miatt ide jött a király és vezérei, de hogy honnan és miért? azt nem tudja bizonyosan, itt aztán éltek egy darabig, azután meghaltak, de hogy hol laktak és hol vannak eltemetve? azt nem tudja megmondani. Még nem rég volt egy őseiről maradt pecsétes levele, valami idegen nyelven írva, nem ért már semmit sem a kutyabőr, sem a pecsét, valami jött-ment gyaur tudós megvette tavaly – nagy bolondul – kilencz piaszterért…

Megborzadva néztem rajta végig: milyen koldussá lett testben és lélekben! Ősapja királynak volt vezére, és ő már nevére sem emlékszik többé…

Azután mentünk hallgatagon a szűk kanyargós utczákon majd fel, majd alá, míg végre egy temetőhöz értünk.

Ott van a város közepén, régi temető már, a beültetett czyprusok erdővé nőttek benne, a sírkövek lóher-alakú fejeikkel, jobbra-balra dülöngve hevertek a magasra megnőtt fű között. Hihetőleg senki sem emlékszik már azokra, a kiket hajdan ide eltemettek.

A temető szegletében, egészen a sírkövek szomszédságában volt Ismael Asmai lakása építve. – Faház, mint a többi, kívül kékre, pirosra és sárgára festve. Nagy, széles ablakai finom fa-rácscsal bevonva, az eléje ültetett szőlőtő sűrű venyige-fonadékkal takarta be az egész ház elejét, a szőlő-levelek itt-ott vérpirosra voltak festve a késő őszi deres éjszakáktól, a legmagasban még csüngött néhány érett rózsaszínű fürt, mikért resteltek oda felmászni.

A koldus kezéről az előtornáczban egy szerecsen szolga kezére kerültem, de a kinél a feketeszínű állatok között nyilván láttam emberiebb képű bivalyokat. Hihetőleg Asmai, poéta létére, nem vehetett magának külömb csizmatisztítót. Sehogy sem tudtam attól a gondolattól megmenekülni, hogy tán ez az ember tévedésből gazdája csizmái helyett tulajdon képét találta kisuvikszolni.

Ez menten lehúzta lábamról a sarukat, s lábaimat egy medenczébe egy párszor belemártva, szép sárga papucsokat húzott rájok s úgy vezetett be ura szobájába.

Egy nyolczszegletű teremben fogadott el Asmai Ismael, mely csupa ablakból látszott állani. A terem kiáltó színű arabeskekkel volt kifestve, a padlózat szőnyegekkel beterítve.

Maga Asmai egy kecskeszőr párnán ült, előtte egy különös faragványú asztalon, porczellán tálra halmozott gyümölcsök, füge, ananász, szőlő és gránátalma, mellette egy hosszú nyaku ezüst palaczk, meg egy igen lapos csésze, melyből sörbethet ivott, lábainál füstölt az argyla, melyből rózsavizen keresztül szívta a részegítő opiumillatot. Háta mögött három bayadere állt, leleplezett arczczal, kettő nakarát, a harmadik mandolint tartott kezében. Ez a harmadik volt köztük a legszebb.

Beléptemkor kivevé szájából a költő az argyla borostyánkő csutoráját, melynek szára kigyózva vonult át a kék üvegű rózsavizes kelyhen s a szokott phlegmatikus «saalem» után inte, hogy üljek le egy vele átellenben levő hímzett párnára.

Alig szedtem magam alá lábaimat, midőn a szerecsen egy asztalt helyzett elém, hasonlóul megrakva gyümölcscsel, sörbethkorsóval s illatos perzsadohánynyal megtöltött argylával, számomra azonban nem tett mákonyt bele.

Ez alatt időm volt kelet legnagyobb költőjét szemügyre vehetni.

Fiatal embernek kellett még lennie, arczán még nem volt ráncz, hanem annál fagyasztóbb volt rajta a merev halotti sápadtság, mit az opium, az idegesség, a gyönyörök és a költői lélek egyesült erővel idéztek föl reá; fekete szakálla, mely kereken fogta körül arczát, még feltünőbbé tevé e sápadtságot, melyet semmi indulat-változat, sem mosoly, sem gyönyör, sem a harag pírja el nem riaszta onnan.

Egyik könyökét a vánkosra letett bársonyba kötött könyvre nyugtatá. Nagy arany betükkel volt e könyv sarkára írva:

«Gulisztán» (Rózsakert). Sadinak, a Shiraszi költőnek örök édességű versei azok, miket kelet költői egyedüli például választának maguknak. Ezek arabul vannak irva, ama classikus nyelvén a keleti litteraturának, mely százféle néven tudja nevezni az «oroszlánt», s ezer nevet bir a «kard» számára.

Így feküdt hanyatt Ismael Asmai, könyökével a könyvre támaszkodva. Szép metszésű fekete szemeivel mereven bámult maga elé; mentül többször érinté szájához az opiumot, arcza annál halaványabb lett, szemei annál merőbb, fénytelenebb kifejezést nyertek. Végre kihullott kezéből az argyla borostyánköve, feje hátra hanyatlott karjára, az opium gyönyörélvezetes álma utolérte. Oly borzasztó az ilyen álmodó tekintete, minden izma reszket és szemei mereven ki vannak nyitva, míg vonalmai a legédesebb kéj alatt látszanak remegni.

A mint a költő hátradőlt, egyike a bayadereknek előlépett, könnyű légszerű lebbenéssel s nehányat szökellve, miközben selyem öltönyei suhogtak, a nakara dobjára ütve, Asmainak egyik dalát kezdte elénekelni.

A bayadere piros, telt arczu leány volt, buja termetének minden hajlása kitűnt a vékony selyem kaftán alól, körmei rózsaszínüre voltak festve s szemöldei megaranyozva.

A dal, melyet énekelt, Asmai egyik balladája, tárgya Zuleicha, Putifár nejének szerelme a zsidó Jusseffhez, azzal a kis eltéréssel a héber traditiótól: hogy itt József és Zuleicha boldog szerelmesek, mindaddig, míg Zuleichát a szerelemféltés kínjai nem kényszeríték ama jelenést előidézni a kezében maradt köpönyeggel, mely mint az irás mondja, azon boldogtalan következést húzta maga után, hogy József tömlöczbe záratott, de a honnan ismét kiszabadult s Putifár holta után ő és Zuleicha ismét boldog szerelmesek lőnek, mint ezt már az irás nem mondja.

A dal sok költészettel van kidolgozva, a szerelmet és szerelemféltést tárgyazó helyek valódi inspiratióval és szenvedélylyel vannak felfogva, kevésbbé emelkedettek azok, hol az álomlátások jelenetei vannak.

Ez a kritikai phlegma csak későbben lepett meg a dal felől, azon pillanatban alig birtam egyébről eszmélni, mint az előttem éneklő és tánczoló bayaderről, kinek minden arczvonása, minden mozdulata áthatva látszott lenni azon szenvedélytől, mit a költő a dalba lehellt; a szenvedélyesebb rohamoknál vadul verte a feje fölé emelt nakarát, a csengetyűk bele zengtek forró énekébe, szemei szikráztak és piros arcza szinte megcsattant a rózsás hőségtől.

A költő arcza kéjtől látszott remegni az ének alatt, szemei mozdulatlanok voltak és merevek.

Ének végeztével a felhevült Alme szédítő forgással tánczolva maga körül, végre kifáradtan oda rogyott a költő lábaihoz, megragadta annak viaszfehér kezét, s ajkaihoz szorítva, ott maradt rajta csüngve; – a költő arcza reszketett, szemei a semmiségbe bámultak.

Ekkor a másik bayadere lépett elő, fiatal halavány gyermek, szende fordulással nehány kört vágva a szőnyegen, egy dalt kezde elénekelni, csengő, szelid hangon; a dal egy boldog nő éneke, kit férje bálványoz, benne Shirin a legszebb, a legjobb, a legboldogabb nő és férje: Chosru király, vannak megörökítve.

Dalát végezve az Alme, ismét nehányat fordult lábujjhegyen, s leült szeliden Ismael Asmai lábaihoz, annak másik kezét szorítva ajkához.

Az most lecsukta szemeit s az opiumi kéj után a legmélyebb, félhalott álomba merült el.

Ekkor lépett elő a harmadik Alme. Ég, minő alak volt ez!

Karcsú, lenge, ideges, – elhagyok minden hasonlítást, csufság volna őt fűhöz-fához hasonlítani; még angyalt nem láttam, de ha látni fogok, nem kivánom, hogy másforma legyen. Szemeivel megölt és megelevenített, ihletett és kábított, ajkain, homlokán elveszett az ember lelke.

S mikor kis finom kezeivel elkezdé a mandolin hurjait megszólaltatni, s ajkait énekre nyitotta, az ember szivét érzé tánczolni, a hangok mindegyike keresztül-kasul járta lelkét.

Asmai legszebb dalát éneklé az Alme, két csillag szerelmét egymáshoz, a hajnal és az esthajnal-csillagét, kik egymást szüntelen keresik s egymással soha sem jöhetnek össze.

A mi csak fokozat van indulatokban: gyöngédség, epedés, andalgás, kéj s annak előérzete, szerelmi düh, kétségbeesés, s mind ez egy csillag mennyei sphærájába fölemelve s egy túlvilági szépségű hölgy ajkairól lezengve…

Megesküvém, hogy soha sem hallottam e dalnál szebbet életemben.

Gyöngéden, enyészetesen, reszketve elhaló hangon végzé énekét a bayadere, a másik két leány zokogott, én elragadtatva érzém magamat, csak Asmai aludt az opiumtól mélyen.

Ha holt lett volna, tán fölébredett a dalra.

A bayadere kezéből kihullott a mandolin, karjait keblén keresztbe veté, lesütött szempillái alatt a gyönyör könyei ragyogtak, átszellemülten, alig érintve lábaival a földet, nehányat fordult, úgy látszék, mintha a lég maga forgatná, repülő fátyola glóriát alkotott feje körül, még egy fordulás, suhogó ruhája hozzám talált érni, szemei találkoztak tekintetemmel, – hirtelen elfordítám arczomat, hogy ne lássak rá többet, s azon perczben lábaim elé érzém őt hullani s érzém megragadott kezemen a forró, kisértő, megbolondító csókot.

E pillanatban eszembe jutottak Abu-Shirzad-Eddin utolsó szavai, mikkel elbocsátott: «ki az igért köveket birni akarja, annak szivében boldogság, szerelem, honvágy, az emberi lélek más gyarló indulatai meg nem fogamzanak soha, egyedül a nagyravágyás, egyedül a dicsőség, e fénylő, de nem melegítő csillag!»

Reszkető vonaglással húzám ki kezemet a bayaderéi közül, s odább húztam magamat tőle, hogy ne érjek hozzá.

Reggelig ott feküdt a leány lábaimnál, egész éjjel zokogott, és én egész éjjel nem birtam szememet lehúnyni, arcza és csábító alakja mindig előttem lebegett, csak kezemet kelle kinyujtanom, hogy őt keblemre vonjam, – és én meg sem csókoltam őt.

Reggel kisírt és lesütött szemekkel távozott el az Alme, a másik kettő is elsuhant, nem sokára lehetett hallani az utczán dalaikat, mindig távolabb, mindig elhalóbban. Asmai még akkor is aludt.

Másnap ismét másik három bayadere jött hozzá látogatni, akkor megtudtam azon viszonyt, mely a költőt e különös lényekhez köti. Ők tulajdonkép finomított kiadása azon osztálynak, mely nálunk az utczákon az ujságokat árulja. Asmai verseket készít, de azokat nem adja el divatlap-szerkesztőknek, hanem rábízza e kellemes némberekre, azok utczáról utczára éneklik a dalokat, a hallgatóktól beszedik érte a fizetést, este elmennek a költőhöz a verseiért kapott díjt vele megosztani, mi közben még más gyöngédebb kegyosztalékban is részesítik s reggel ismét tovább viszik az új dalt, gondoskodva egyúttal a költő életéről, örömeiről és halhatatlanságáról.

Bizonyomra ott jobb dolga van a költőnek, mint minálunk.

. . . . . . . .

Harmadnap átadám Asmainak Abu-Shirzad-Eddin maaneejét, a küldő nevét említve hozzá.

A költő homlokához érinté a küldeményt, tisztelete jeléül, azután az átlátszó hólyagborítékon keresztül elkezdé annak tartalmát figyelmesen vizsgálni, megnézegeté sorba a halmozott virágleveleket, bogárszárnyakat, csigákat és kövecskéket, s mintha mindegyikről valami rám vonatkozót olvasna le, föl-föltekinte rám a maaneeről sötét, beesett szemeivel, s mikor az utolsót is megnézte, intett a szerecsennek, mit az megértve, asztalt terített előnkbe, felrakott rá tyúkot, halat, rizskását s más mindenféle eledelt, mik előttem nem ismeretesek, vajjal, fűszerrel és czukorral túlterhelve, azután kezeinket egy medenczében megmosva és megtörülgetve, mindenikünknek egy-egy fehér elefántcsont kanalat adott a kezébe, a többi evőeszközöket ujjaink pótolták; legutolsó eledelünk dióval töltött paprika volt mézes tejben kifőzve; evés után a szerecsen újra megmosdatott, megtörülgetett bennünket, tett elébünk zöldre főtt kávét czukor nélkül, egy-egy csibukot illesztett mindnyájunk szájába: – hallgatva ültünk ott, alkonyodni kezde.

A mint leszállt az est, a legközelebbi minaretben elkezde énekelni a muezzim, – ez eleven harangja a mohamedánoknak, – szomorú, egyhangú esti dala hosszasan hangzott el a város fölött; Asmai Mekka felé fordítva arczát, imádkozott, azután fölkelt, letevé pipáját, kardot kötött fel s inte, hogy én is hasonlót tegyek.

Künn az ajtóban a szerecsen várt bennünket két felnyergelt paripával, szép fehér arab ménló volt mind a kettő. Percz múlva útban voltunk az erdős hegyek felé. A fekete szolga egy csengetyűs szamáron ügetett utánunk.

III. ABKADILLA ALMAHAL.

A hold a láthatár egyik szélén, – másikon az esthajnal-csillag; középütt a ködfehér tejút, – és szerte a szikrázó csillagok ezrei, – az éj világosabb volt, mint néha éjszakon a nappal.

Az égi fények milliárdjai közül néha egy-egy csillag futott alá, fényes tűzutat rajzolva fenn az ég boltozatán s alant a tenger síma tükrén. Utitársam vallásos borzalommal mormolá mindannyiszor magában e szót: Massallah!

Körül emberhangtalan volt az éj, a városból a temetőkerteken csoportozó kutyák ugatása hallatszék; a mint a várostól távolabb s az erdőkhöz közelebb jutottunk, helyet adva az aranyfarkasok üvöltéseinek.

Eleinte a hegyek tövében viruló pálmaligetek közt vezetett el útunk, miknek alját gyümölcsös narancsfák, gránátalmabokrok s felfutó indájú, dinnye alakú gyümölcsök lepték el, a fák leveleiről csepegett a hűvös őszi harmat, a fényes szentjános-bogár késő lárvái mászkáltak itt-ott a fűben. Én már a mágus drága-köveit véltem ott ragyogni.

Később, hogy mindig feljebb-feljebb mentünk, mind inkább vadulni kezdett a tájék, a pálmák elmaradoztak, helyettök vastag iharfák jelentek meg, mik közt néhol irtatlan bozótot képezett az iszalag s a vadszőlő lombos venyigéje, az ágakon ugrált a czinczogó evet s szemeink közé nagy fehér éji pillangók vetődtek elvakultan, a hold itt-ott csillámlott csak keresztül a sűrű lombok között… Mindig feljebb mentünk, az erdők fái mindig feketébbé tevék az éjet, végre tökéletes vaksötétségbe jutottunk, s az a kellemes, mondhatni szívújító illat, mely bennünket körülvőn, tudatá velünk, hogy fenyvesek közt járunk.

Mintegy negyedóráig haladva e magas szálfák közt, miknek lombjai oly csendesen, oly rejtelmesen suhogtak az éjjeli szélben, egy nyilt tér kezdett előttünk kifejleni, melynek közepén sűrű ezüst-zöld olajfák közül egy épület tűnt ki, – egy templom falai.

Nem oly mintára épülve, mint a török mecsetek, alakja négyszegletű volt, a moshéek fényes kúp-födele helyett egyszerű zsindelyes tetővel volt födve s tornya nem hengeridomú, mint a minaretek, hanem négyszögű, mint a keresztyének tornyai szoktak lenni, de a kereszt helyett félhold volt rátűzve, egyetlen fényesség az egész épületen, a többi mind sötét, – falak, tetőzet, ablakok. A természet maga is segített a próféta zöld színével ellepni a templomot, a tetőt bevonta mohával, a falakat mindenféle felfutó növények nőtték be, s a toronyablakokból a vad-jázmin hosszú bokros ágai csüngtek alá, és minden repedésből, a téglák közeiből apró kis zöld füvecskék, kövi rózsák bújtak elő, szorgalmasan iparkodva eltakargatni az épület idegenszerű külsejét azon honban, hol a falakat nem festik fehérre.

Ez az épület a frenkdzsámi, – az idegen templom.

Utitársam itt leszállt lováról, inte, hogy várjak s maga előre sietett s nem sokára egyikén a templom nyilásainak eltűnt.

Percz múlva visszatért ismét s inte, hogy menjek közelebb.

A templom-ajtóban egy fehér alak állott; egy ősz férfi fehér palástban, hófehér szakállal.

Ez volt Abkadilla Almahal.

Semmi külszíne rajta a pórlelkekre ható ámításnak, öltönyén semmi cabbalistikus vonalok, semmi szemfényvesztés, – bűbájos öv, – varázspálcza, – abracadabra táblák, – mindezek nélkül, egyedül századokat élt lelke önerejével állott előttem a csodatevő vén, kit a világ minden bűvészei nagymesterökül fogadtak el. Inkább hasonlított egy philosophhoz a mórok idejéből, mint varázslóhoz.

Belépnem a templomba nem volt szabad, keresztyénnek tiltva van török templom küszöbét átlépni.

Elfogultan, szinte remegve járultam a mágusok vénje elé. Magas, csaknem öles alaknak látszott, a rásütő holdvilágban arcza oly fehérnek tetszék, mint az alabastrom.

Átnyújtám a maaneét, a küldő nevét említve. Homlokához érteté azt, komolyan végignézte tartalmát, azután rám szegezve tekintetét, monda: «jer – kövess».

Ismael Asmai ez alatt szolgájával tüzet gyujtatott a szabadban s egy leterített szőnyegre ledűlve, egykedvűen vevé csibukját s úgy látszott, hogy nem tartja hivatásának velünk jőni.

Én egyedül követtem a mágust.

Szivem sebesebben vert, a mint e rendkívüli lényt magam előtt láttam járulni; ki nemzedékeket látott születni és meghalni, új csillagokat tűnni fel az égen, régieket elenyészni, ki tán látta a czédrust sarjazni a Sion tetején, mely most terebélyes fává növekedett s emlékezik oly népek történeteire, kiknek neve is el van már feledve; ki tán egyenlően látja a jövendőt, a mit senki sem sejt, és a multat, mire senki sem emlékszik, ki olvas a csillagokból s az emberek szivéből, ki ismeri az Istent, nem féli a halált, s a ki sorsomat képes leend egy éj alatt megfordítani, oly hatalmas, oly bölcs és olyan vén!

Csendes hallgatással haladtunk egymás nyomában az erdők sötétében, nagy fekete bogarak dongtak bennünket olykor körül, láthatlan keringéssel, a sűrű berekből az aranyfarkas szemei ragyogtak elő zölden, veresen, mint páros phosphor-csillagok. Én már a mágus smaragdjait és rubinjait véltem ott ragyogni.

Éjfél után lehetett, midőn egy hegytetőre felértünk, a nyilt, világos térről szét lehetett látni a messze tájékra, alant feküdtek a csendes falvak, a legutolsó lámpavilág is kialudt már; a tenger felett libegett bűvösbájosan a teli hold, a gönczölcsillag egyet fordúlt az égen, s vele a többi csillagzatok mind, csak a kis gönczöl végcsillaga, a Rukkabah, a poláris csillag maradt egy helyen változatlanul.

Soha sem láttam annyi meteort lefutni, mint ezen az éjszakán.

November 13-ikának éje volt. A csillagászok ezt csillaghullás éjszakájának hívják, a törököknél akkor van a Ramadán 18-dik napja, a Thóra öt könyve ez napon szállt alá az égből.

A keresztyén, ha csillagot lát lefutni, azt kérdi, ki hal meg? a musulmán, ha csillagot lát lefutni, imát mond, s azt hiszi, hogy a mit akkor kért, teljesülni fog. Abkadilla Almahal, úgy látszék, nem osztá sem a keresztyének, sem a törökök babonáit; hidegen tekinte rám, a mint megálltam mellette a sűrűen hulló égitesteket bámulva.

– Ismered őket talán? – kérdezé tőlem.

– Nagyon jól, – felelém, – ezek égő vasdarabok, mik a lég villanyától meggyulladva, a föld vonzerejétől alá ragadtatnak.

– Tudod-e, miért hullanak ezek mind nyugatról keletre?

Nem tudtam rá felelni, a válaszszal azonban ő is adós maradt.

A hegytetőről ismét egy völgybe mentünk alá, a lombok összeborultak felettünk, az út elsötétült, az ég csillagai helyett újra a sakálok szemei világítottak körülöttünk. A fenyőfák évről-évre lehullott levelei puha párnául boríták a földet, a melyen jártunk; a szél, melynek rohama elől a hegytetőn a fákba kellett kapaszkodnunk, itt már csak a fák sudarai közt zúgott, mentül alább szálltunk, annál tompábban, enyészetesebben, míg végre a völgy mély torkolatában csak a távol erdők bömbölő zúgását lehete hallanunk.

Mire a völgy mélyébe leszálltunk, megvirradt. A fák lombjain át a kelő nap tűzszinű sugárai törtek itt-amott keresztül.

Sűrű, elvadult berek volt, a hova jutottunk. A szentjánoskenyér és a Krisztus tövisfája járhatlanná tevék e helyet szúrós galyaikkal még a vadállatoknak is. De a mágus jól látszék tudni a járást s a tövisrengetegen keresztül nem sokára egy nyilt térre értünk.

Három hegy lába ért itten össze, csak e hegyeken keresztül lehetett ide jutni.

Egy óriási czédrus-fenyő tövében valami omladék látszott, fehér, fekete és vörös kövekből, nagy gránit, bazalt és márvány darabok, össze-vissza töredezve s benőve sárga és zöld kőmohoktól; a vad repkény összevissza kúszott a rendetlenül heverő köveken.

Itt megállt a mágus, e kövekre mutatott és szólt: – Jőjj ide és láss.

Nyugtalanul siettem oda, szerettem volna már a czélnál lenni, képzetem vágyott látni a legnagyobb kincseket, miket egykor királyok, világhódító hadvezérek szereztek maguknak, s miket ezentúl enyimeknek fogok nevezhetni s untattak e feltartóztató kisértések.

Odaléptem; látszott az összehordott kövek alakjáról, hogy azok sirkövek voltak.

– Olvass! – szólt a mágus, ismét a kövekre mutatva.

Lehajoltam a legelsőhöz; fekete nyolczszögű bazalt volt az, minden szögletén összetöredezve. A kő egyik oldalán e név volt olvasható:

«HANNIBAL».

Összeborzadék.

A világhódító, az országreszkettető sirköve ez, ki annyi dicsőség után ide jött ez idegen földre, meghalni önkezei által, minden jutalma e meztelen kő, mely már nem is őrzi sirját…

– Olvass tovább! – mondá a mágus.

Túl e köveken egy kék márvány obeliszk eltört darabja hevert, meglátszottak rajta a ráfaragott római sasok, a bevésett trophæumok, eltördelve, megcsorbítva. A diadaljelek alá e név volt bevésve:

«SCIPIO ASIATICVS».

Azután törések és csorbák, – alább ismét nehány szó:

«INGENTI GLORIA».

A többit elfedte a kövi rozsda és a mohok…

Szivem szorult, – sejtém, hogy e kövek azok, a mikkel jutalmazza azokat a sors, kik nem nevelnek szivükben más érzést, mint a nagyravágyást.

– Olvass tovább!

Egy egyszerű szürke gránit sirkő, annak is csak egy darabja hevert lábam előtt, lehajoltam, hogy meglássam… Oh! a névnek is csak három betűje volt már rajta!

. . ÖL I. QVONDAM. REGIS. H VN . .

A többi lekopva, letörve; alább ismét:

. . . SVIS. ET. OMNIBVS . . .

Egyéb semmi… Semmi…

Elfedtem arczomat, hogy a megeredő köny ne lássék rajta; de újra hangzék a mágus kérlelhetlen szava: Olvass tovább!

Könyeimen keresztül egy fehér alabástrom lapot láték előttem, összetörve az is, csak e nehány szó volt olvasható rajta:

HELE . . . . . . . . . . . . VTROQVE, DIGNA. CONJVGE. . . . . . . . . . . . . . . . FORTEM. DEO. REDDIDIT. ANIMAM.

Ez is! Ez is itt van…

Még egy volt hátra, egy nagy fekete márványoszlop, hanyatt döntve a folyó füvek közé. – «Olvasd ezt is» – szólt a mágus. – Odatekinték. Megsemmisülve rogytam össze a kő előtt, könyeimmel a mohot nedvesítve, mely annak betűit benőtte.

… Mind itt vannak… Mind ide jöttek meghalni…

Ekkor oda lépett a mágus hozzám.

– Ím e köveket egykor fejedelmek viselték, világhódítók, országreszkettetők, dicsőségesen, embervéren, fáradsággal szerezték maguknak, ezeket cserélték koronáikért, és én összegyűjtém e földi istenek oltárait, az egy élő Istennek oltáraul. – La illah, il Allah. – Válaszsz közülök magadnak.

A borzalom elvette szavaimat, – hallgaték.

– Még e kő nem leend elég, az egy Isten gondoskodik oltáráról. Nagy emberek jöttek ismét e hazába, kik fejeikkel a csillagok között, s lábaikkal koronákon jártak, kik szereztek dicsőséget, neveiknek örök életet. Ők is ide jöttek, itt fognak meghalni, mint a többiek mind; sirköveikből megépül az egy Istennek oltára… Eredj te is, küzdj, nagy leendsz, nevedet bámulandja a világ, aztán ide jössz majd te is. La illah, il Allah! Az Isten hatalmas. Mások aranyból készítik oltárát, én a legnagyobb emberek sirköveiből építek neki azt. Légy nagy ember…

* * *

A hír- és gazdagságkereső ifjú visszajött elhagyott honába s most egy félreeső egyszerű faluban mint közönséges földmívelő éli egyhangú napjait.

(Iródott az 50-es években.)