← Table of contents
Novellák

EGY EMBER, A KI MINDENT TUD.

Reading edition

I.

Először is nagyon gazdag volt.

Ez már magában harminczhárom indok arra, hogy az ember mindent tudjon.

Azután gróf volt, – szép ember volt – és sok esze volt.

Most már megholt. – És már most igazán mindent tud.

Csakhogy nem nyert vele semmit; mert annak, a mit holta után tud, nem veheti semmi hasznát.

De nem is vesztett vele semmit; mert a mit életében tudott, annak sem vette semmi hasznát.

Régi rossz szokásunk nekünk lateinereknek (s nemcsak a magyar lateinereknek, de a kerek föld minden tintafogyasztó népének), hogy ha valami prototypont keresünk a megtestesült tudatlanság eszményképeül, azt rendesen abban az osztályban fedezzük fel, a melynél – «az ember kezdődik». Ettől a szokástól toto coelo el kell térnünk, midőn a gróf Rengeteghy Ottó élettörténetét megirjuk, mert ez tudott mindent, a mi csak megtanulható, és tanult mindent élete utolsó órájáig: beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a latinon, a görögön és sanskriton, s meg tudta magát értetni a japáni és chinai idioma szerint, tudott értekezni a papua, sioux és ovasero fajokkal, remekül hadarta a ladino zsidó jargont, sőt egyszer egy hires zsebmetszőtől megtanulta a kochem nyelvet is, a min a tolvajok értekeznek egymás közt s olyan jól tudta, hogy mi az Kochmor, Trararumgenger, Chassimathändler, Bismuther, Schottenfäller, Linkwechsler? mint akármelyik Baldowerer (orgazda). – A mi a szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve egész a curiosumokig ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, – építész, zenész, festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a homœopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a perkinismust és baunscheitismust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját csillagdája; azután botanicus volt, természettudós; járatos az exoticus flora és fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi; később nagy financier és nemzetgazdász, különösen bányász és állat-acclimatáló; – szokás szerint geograph gyakorlat után, mint híres utazó; – tekintély volt a spiritismusban és quasi médium; tanulmányozta minden népek vallásait, a shamanismust, bramanismust, buddhismust, mohammedanismust, a shi és sunna válfajaival, fetishismust, talmudismust és christianismust; in thesi követte a jansenismust, in praxi a mormonismust és a mellett, mint nemes úr, született törvényhozó volt és született katona.

A mi a törvényhozást illeti, ezt fiatalabb éveiben nem igen gyakorolhatá; mert akkor gondoskodva volt róla, hogy a Reichsgesetzblatt készen hozza a törvényeket; s a polgártársaknak és méltsás főrendeknek a törvényt nem hozni, csak elhordozni volt kötelességük; hanem a katonai tanulmányok annál tágabb kiviteli térre találtak.

Gróf Rengeteghy Ottó az ötvenes években (t. i. nem a saját, hanem a század ötvenes éveiben) a császári hadseregnél szolgált s előljárói és tiszttársai által a legkitünőbb katonai tehetségek közé számíttatott. Nemcsak az egész osztrák Dienstreglement-t hordta a kis ujjában; de teljesen au fait volt az európai minden nagyhatalmak hadseregeinek szervezésében; tudta, kinek melyik fegyvernemben van az előnye? mi értéke van a porosz landwehrnek a háboruban? mire használható az orosz opoltsenie? mi különbség van a schweiczi hadsereg és az angol riflemenek között? használhatók-e még a török bashibozukok nyilt csatában? A fegyverek tökéletesüléséről minden idevágó szakkönyvet áttanulmányozott; heteket töltött a sohlai fegyvergyárban, s meglakta a bécsi ágyúöntődét. Ha pedig a genie-corps tiszteivel jött össze, azokat épen kétségbeejté ismeretei halmazával a haderődítés terén, s ha egyszer egy vén fortificationalis főtisztet beszoríthatott a maga régimódi krepost sánczai közé, azt úgy körülkerítette modern redanokkal, előretolható vas helepolisokkal, úgy lebombázta gyujtó carcassokkal, úgy aláaknázta pokoltalálmányu torpédokkal, hogy ez kénytelen volt neki tisztességes föltételek alatt capitulálni. A generalstabra nézve pedig valóságos félelem volt a jelenléte; – mert ha hozzá kezdett, nemcsak az eddig követett hadviselési rendszerről tudott kimerítő előadást tartani, hanem a még ezután követendőkről is: várharcz, lökrendszer (Stoss-System), hegyiharcz, ágyucsata, éjjeli harcz (Camisade), oszlopos roham, szoroson átvonulás, (debouche); azután hadsereg-fölállítás, harczvonal-változtatás, központ-áttörés, mind oly ismeretes foglalkozás volt előtte, hogy még a tábornokok sem mertek vele vitatkozni, nehogy kisüljön, hogy többet tud, mint ők.

És aztán vívni is jól tudott s első lovas volt a hadseregnél. A kardvívásnál volt egy veszedelmes alsó belső vágása, a mit századik sem tudott elhárítani; párbajban mindig megvagdalta az ellenfeleit.

És végül – nagy szerencsével udvarolt a táborszernagy báró ** szép leányának.

Mindenki meg volt felőle győződve, hogy Ottónak csak egy kis háborura van szüksége, hogy fényes pályakört csináljon. Most huszárkapitány. Az első choc fényes fegyverténye után őrnagyi rangra emelkedik. Akkor jön egy erőszakolt kémszemlészet: a visszatérőt várja az alezredesi czím. Azután egy ügyesen combinált s vakmerően kivitt megrohanás. Ez érdemeket ád neki a dandárparancsnokságra. Végre egy döntő ütközet; hol az oroszlánrész az ő dandárának s ép oly bátor, mint körültekintő vezényletének jutand. Mindig feljebb! Ki tudja, hol végzi még? – A Terézia-rendbe okvetlen belekeveredik.

A sors betölté ezt a kivánságot is. Napirendre került az olasz-franczia-osztrák háboru. Gróf Rengeteghy Ottó előtt nyitva volt a «turf», hol a dicsőség terem, a «róka» kijött a coverből.

Csak az a nagy baj volt rá nézve, hogy ezt a covert az olasz úgy össze-vissza szeldelte öntöző csatornákkal, sövényekkel, hogy a lovasságnak nagyon kevés hasznát lehetett venni a nyilt csatákban. Ottónak az egész hadjárat végeig alig jutott egyéb feladat, mint kémszemlészni, ellenséget fellármázni, cseltámadásokat tenni, élelmet, szénát, szalmát szállíttatni, podgyászt fedezni. Alig jutott valamikor annyira, hogy egy-egy puskagolyót halljon a levegőben fütyülni, azt is futó ellenség küldte.

Egyszer aztán a bivouac tüzénél azt mondá tiszttársainak:

«Látjátok, az egész maleficzháboru alatt egyetlen egy tudományomnak vettem hasznát, s azt az inasomtól tanultam; egy ostoba fiatal ficzkótól, a kit János vitéznek csufolok s a ki olvasni sem tud. S ez a tudomány abból áll, hogy az ember a hadjáratban a nyeregkápájában levő két pisztolytok közül az egyikbe ne töltött pisztolyt tegyen, hanem töltött szalámit. A balfelül levő pisztoly fölösleges, arra soha sem kerülhet a sor. És igaza volt János vitéznek. Az egyik tokban most is ott hever a revolverem kilövetlen, míg a másik tokban már a harmadik cső szalámi járja s az engem nagyon sok halálveszélyből (érts éhenhalást) kisegített».

A tiszttársak biztatták, hogy ezt a találmányát jelentse be a hadügyminiszternél általánosan behozandó reform gyanánt.

Végre hozzájutott Rengeteghy Ottó gróf, hogy a nagy katonai rigorosumnál is hivatalos legyen. A Solferinótól elkeresztelt ütközetnél svadronjával egy ágyuüteg fedezésére lett kiküldve, mely ágyuütegnek egy szemközti sövényzet mögül dolgozó ellenséges ágyutelep szolgált viszhangul.

Gonosz viszhang, melynek magja is van!

Gróf Rengeteghy Ottó először hallott életében ágyutekéket búgni feje fölött. Csunya zene! Mikor megvillan az ágyu, akkor egy másodperczig húz valami a levegőben, mintha sárkánytehén bőgne a borja után, s mikor elcsap az ember füle mellett, azt mondja «hu!» s csak akkor ér oda az ágyu dörgése: bumm!

Otto kezdte azt a sajátságos változást tapasztalni magán, a miről Plonplon herczeg lett historiai nevezetességgé Sebastopolnál.

S mikor meglátta az első halottat iszonyún szétzúzott testtel lebukni a földre, akkor egyszerre úgy tetszék neki, mintha elsötétült volna előtte a világ. – Ez az ágyuláz.

– Mi ez? mondá magában. Csak nem félek tán? olyan nincs! Aztán elhitette magával, hogy csak a gyomrának van baja. Nagyot húzott a pálinkás kulacsából. És aztán valahányszor egyet szólt az ágyu, mindannyiszor azt érzé, mintha a gyomra is szivvé változott volna s az is verne; ugyanannyit ivott rá.

Attól a sok curaçaotól aztán még különösebben érezte magát.

– Nagyon édes ez a curaçao! mondá kiköpve undorral az utolsó kortyot.

– Talán az enyim jobb lesz, mondá neki János vitéz, odanyújtva a kulacsát.

Ottó nagyot húzott belőle. Hát az meg mint a pokolbeli tűz ment le a torkán.

– Mi van ebben a pálinkában? kérdezé prüszkölve az ostoba huszártól.

A balga ficzkó mosolyogva sodorintá meg a bajszát.

– Hát hogy erősebb legyen, egy garas ára választóvizet töltettem bele a patikában.

– Huh, hogy az ördög vigye el kendet! – választóvizet itatott meg velem! szitkozódék Ottó kapitány s most már azt képzelé, hogy az keresztül rágja a beleit! Egy darab krétát kellene rá megenni hirtelen. A kréta neutralizálja a választóvizet. Csak egy infanterista-ezred jönne közelebb; azoknál mindig van kréta, azzal meszelik be a kabátjukon a foltot. Van ugyan ide hátul egy zászlóalj; de azok horvátok, fekete szíjuk van, nem tartanak krétát. S most Ottónak minden gondolatja a gyomrából jött; annak kréta kellett; az meg nem volt.

Végre jön a dandárnoktól a parancs, hogy a huszársvadrony menjen rohamra az ellenséges ágyuüteget helyéből kivetni.

Legalább vége a kínos helyzetnek: egy helyben ülni és hagyni magára ágyuztatni; – a trombita rohamra harsog: indulj! előre! Ottó is sarkantyuba kapja a paripáját s nem gondol többé se választóvizre, se krétára; hanem vágtat ventre à terre; por előtte, por utána.

Hát a mint rohan az ellenséges üteg felé, azon veszi észre, hogy az sincsen egyedül; a rejtő sövényfal mögül előbukkan egyszerre egy nagy csapat lovas chasseur s szemközt robog a csörtető huszárokra.

Ottó három embert látott maga felé rohanni: három marczona, barnapofáju alakot, ördögi hegyes kecskeszakállal, kuglhupf nagyságú vállrózsákkal a vállaikon; mind a három egyenesen ő neki tartott.

De három egyszerre! Három egy ellen! Mit csinál az ember ilyenkor? Erről az esetről nem szól sem a Dienstreglement, sem a Code du duel, ezt nem pertractálja sem Julius Cæsar de Bello Gallico; sem III. Napoleon de Cæsare Julio, erről hallgat a «Handbuch eines wahren Soldaten», ezt mellőzi Fadejew «Die Taktik im Kleinen und Grossen». Ezt a hadtudomány a sajtóhibák közé sorolja.

Pedig hát megtörténik ez. Ottó azt látta, hogy nemcsak az a három, de az egész chasseur-zászlóalj mind ő ellene rohan.

Ily kritikus pillanatban csak a gyors elhatározás segít. Souwarow, Nagy Frigyes, XII. Károly kell ide! Mikor már harmincz lépésre van az ellenfél tömege, a kardot a szíjra ereszteni, a revolvert kikapni a pisztolytokból, a hat csövet egymásután kilőni: az hat emberhalál; aztán a kilőtt pisztolyt odavágni a hetedik fejéhez, s azzal újra marokra kapni a kardot!

Úgy tett.

Gyorsan markába kapta a pisztolytokból kirántott gyilkos csövet; rászegezte azt a legelső kecskeszakállas ficzkóra, mire az átkozott kecskeszakállas elkezdett pokoli módon nevetni, a két bajusza a két füléig szaladt a röhögéstől: Ottó rémülve tapasztalá, hogy fegyvere nem akar elsülni; nem ám, mert a szalámi volt a kezében, azzal czélzott az ellenségre; azt azután, hogy csak nem sült el, odavágta az ellenség fejéhez: arra azután se nem látta, se nem hallotta, hogy mi történik? verekedtek, káromkodtak körülötte; a lovát három ló közé odaszorították, egy negyedik ló hátulról kapaszkodott fel rá; a csákóját a fejébe verték, a lova zabláját másfelé vonták; elől-hátul a gallérjába kapaszkodtak; mentekötőjénél fogva rángatták, a félkengyelét leszakították, a prémjét összevagdalták, a jobb fülébe magyarul káromkodtak, a balfülébe francziául; egy darabig a chasseurök czepelték, a merre nem volt szándéka menni, azután megint a huszárok vették körül s czibálták erővel másfelé; míg végre visszatévedt az elébbi állomására s a mint körültekintett, úgy érezte magát, mint a kit a víz fenekéről húztak ki.

Még akkor sem tudta, hogy mi történt vele?

Hogy az általa vezetett roham kudarczot vallott, azt láthatta abból, hogy az osztrák ágyuüteget visszavonták elfoglalt állásából.

– De mi az ördög lelt tégedet, mondá neki a tüzérkapitány mérgesen, hogy még csak nem is védelmezted magadat, ki olyan jól tudsz vivni? Ha az a tudatlan János vitéz ott nincs, s huszárosan ki nem vág, már el voltál fogva a francziáktól.

Ottó aztán megköszönte a jó szolgálatot János vitéznek, a ki ugyan nem tudott semmit azokból, a mik a hadi tudományt képezik, de verekedni: azt tudott. – Ottó megajándékozta az órájával.

– Csak már a szalámit el ne dobta volna! dörmögé a goromba hadfi. Koplalhatunk két nap!

Mint tudjuk, e jóslata János vitéznek nagyon is teljesült: a hol a győzelem elvész, ott a profunt is el szokott veszni. A hadsereg kenyere és husa a győztes ellenfél martalékául jutott, s a pimasz francziák az osztrák profuntokkal még kugliztak a mezőn, azt mondva, hogy ez csak arra jó. S az emlékezetes ütközet után sokáig fenmaradt a bécsi bonmot: hogy az olaszországi hadjárat azért veszett el, mert a hadsereg marhái mind a táborkarnál voltak összpontosítva. (Hony soit qui mal y pense.)

A mint késő estére valahol pihenőt lehetett tartani, azt mondta Ottó János vitéznek: – «János. Nekem szörnyen marja valami a hátamat, nézzen bele, mi az?»

– Kettő közül az egyik, mondá János vitéz; hanem aztán megigazítá magát, mikor a bekecs és az atilla gallérja alá tekintett. Tyhű! vitéz kapitány uram! hiszen meg van sebesítve: az a bolond franczia ide bökött a karddal a hátába. Csupa vér minden.

– Hagyjon kend neki békét! förmedt rá Ottó kapitány s megtiltá neki, hogy a kapott sebről beszéljen valakinek.

Pedig hiszen hát az nem szégyen, hátulról kapni sebet lovassági csatában, ha az embert körülfogják, de csak mégis restelli az ember.

Hanem a hideg éjszaka meghozta a seblázt s Ottónak, akarva nem akarva, le kellett szállni a lóról, hogy a tábori kórházba vitesse magát.

Ott betették egy osztályba, a mi a «hasonfekvők» számára rendeztetett.

Ez nem gunyolódni való dolog: ez nagyon komoly intézmény. Vannak igen veszedelmes megsebesülések, a mikkel nem lehet hanyatt feküdni. Az ember négy eset közül háromnál belehal, s ha kigyógyul, kinevetik vele. Humoristico-lethalis kóresetek.

Abban a szobában, a hová Ottót vitték, feküdtek még öten; mind előkelő tisztek. Mind nagyon veszélyesen megsebesülve az érem tulsó oldalán. S az ilyen sebek kegyetlenül kinzók. Ámde a kinok közepett is legfőbb gondja az volt a sebesültnek, hogy társai előtt igazolja azt a körülményt, miképen kaphatott olyan sebet, a melylyel nem lehet hanyatt feküdni? Az első azt állítá, hogy abban a perczben kapta a golyót, a mikor visszafordult a katonáihoz, hogy lelkesítse őket a rohamra. A másikat Suwarow hirhedett positurájában találta ez a nemesis; a harmadikat egy háta mögött eldurrant shrappnel golyója csufolta meg eként; a negyedik esküdött rá, hogy a francziák bumeranggal lőnek: ez hottentotta találmány; a löveg fele utján visszafordul, szemközt czéloz s hátul talál. Az ötödik végre parancsolá elhinni, hogy ő a sebet par repercussion kapta, épen úgy, a hogy Moreau tábornagy vesztette el a lábait Drezdánál, egy visszapattanó golyó által.

Ottó rémülten hallá a legutóbbi patiens szavait. Arra a tábornokra ismert a hangokból, a kinek van egy Aureliája, a kinek ő szokott udvarolni.

Az imádott hölgy azt fogadta lovagjának, hogy ha megsebesül a csatában, oda siet hozzá őt ápolni.

Már pedig most bizonyos, hogy idejön, mikor a papája is meg van sebesülve. Ez szép találkozás lesz; a helyett, hogy «borulj a keblemre!» – «borulj a hátamra!»

Négy nap alatt a hat közül csak ketten maradtak a kórodában. A többit elvitte a megnevezhetlen seb. Gondoskodva lett róluk, hogy ne legyenek tréfa tárgyai, ha meggyógyulnak.

Csak a tábornok indult javulásnak: a mi annál rosszabb volt Ottóra nézve; mert azontul aztán a tábornok éjjel-nappal tartotta egyetlen hallgatóját a lefolyt hadjárat tudományos elemezésével, bebizonyítva előtte, hogy minden győzelem csupa merő hibák elkövetése által lett előidézve. A legnagyobb hibát Napoleon követte el Magentánál, a mikor minden taktika ellenére a tartalék-hadait tolta előre. De még ennél is nagyobb hibát követett el Solferinónál, a mikor balszárnyát meggyöngítve, egész erejét az osztrák központ áttörésére fordítá. Hanem a legnagyobb hibát követte el Benedek, a miért a jobb szárnyon győzelmesen előre szaladt; neki nem kellett volna győzni: akkor Napoleon előnyomuló centrumát két tűz közé foghatta volna. Hibázott az osztrák fővezér is, a miért napi parancsban meg nem tiltotta a katonáknak, hogy a pipát a tölténytartóban viseljék, ez demoralizálta a hadsereget; hibázott a hadügyminiszterium, a miért az infanteria köpönyegére két oldalt egy-egy gombot nem varratott, hogy maschirozás alatt a két szárnyát fel lehessen akasztani, ez gátolta a gyors haladást; hibázott a szél, a miért szemközt fútt s hibázott maga a nap, a miért két órával hamarább kelt fel, mint az osztrák hadműveletek megkezdettek s elősegíté a francziákat, hogy a támadást ők kezdjék meg. Mindenki hibázott, csak mi ketten nem!

Dehogy szólt volna bele Ottó. Nem tudott már a hadászatból semmit.

Csak azon imádkozott magában: vajha Aureliát ide ne hozná a gyermeki szeretet.

Már pedig a katonának nem jó imádkozni, az tudva van.

Mikor a sebek már épen hegedőben voltak, s a mikor a betegnek annyira meg kell tartani a hasmánt nyugvást, hogy nagyobb bizonyosság kedvéért oda kötik az ágyhoz, akkor érkezett meg Milanóból a tábornok családja, közte Aurelia kisasszony. A két sebesült hős természetesen csak háttal fordulva beszélhetett velük, a mi a helyzet regényességéből sokat levont.

Aurelia kisasszony nem birta elfojtani a nevetését.

Hat hét alatt Ottó tökéletesen kigyógyult a sebéből is, a tábornokból is, a kisasszonyából is: nem tartott meg belőle egyebet a fotografiájánál. A mint a béke meg lett kötve, kvietált, hazament Luka-Nényébe, vagy hová? S otthon olvasá az ujságból, hogy Aurelia papája is kegyelmesen nyugdíjaztatott. A haditudományok rá nézve lomtárba kerültek. Azt is eltagadta, hogy valaha katona volt.

II.

Itthon aztán Ottó gróf felvette azt a divatot, a mit akkor viseltek: pitykés, zsinóros, szironyos, sujtásos, vitézkötéses, tollas, süveges, sarkantyus divatot; télire fölment Pestre; akkor épen az volt a hangulat az előkelő körökben, hogy a magyar irókat, költőket, tudósokat csodálják. A finom estélyeken poéták deklamálták novelláikat, verseiket, humoristák süstörögtették szellemi röppentyüiket, szaktudósok commentálták exact tanulmányaik thesiseit, a grófnők és kisasszonyok rajongtak e szellemi bajnokokért, s együtt játszottak velük tableaux vivantsokat, concert spiritueleket és vigjátékokat. Egyszerre divat lett irónak lenni: a költői czím ajánló levél volt a legmagasabb társaságokba. Az akadémia s a Kisfaludy-társaság nagygyülésein a hallgatóságot egy harmadrészben az aristocratia szépe java képezte, s boldogok voltak az előkelő uraságok, kik magán a tribünön foglalhattak helyet, díszmagyar-ruhákban, mint kebelbeli tudósok és irók.

Ottó gróf megirigylette a kitüntetett osztály állapotját.

Eljárt a szellemi estélyekre, rendes látogatója volt az akadémiai gyüléseknek, – végig szenvedte a felolvasásokat, – megkeserítette a casinóban a tiszteletbeli akadémiai tagok fekete kávéját tudományos vitatkozásokkal, s rá jött arra a meggyőződésre, hogy többet ért ő a litteraturához, mint ezek a poéták, tudós irók és mæcenások valamennyien.

S mi kell hozzá, hogy túltegyen rajtuk? Csekélység. Irni jobbat, mint ők.

Hiszen irónak lenni szép és könnyü.

Versirónak azért jobb, mert kevesebbet kell irni. A vers rövidebb munka.

– A vers is olyan, mint a huszár – mondá Ottó. Hogyan támad a huszár? Először születik egy ember, azután születik egy ló; mikor az ember rátalál a lóra, lesz belőle huszár. Így támad a vers is. Először születik a gondolat, azután a rím; mikor a gondolat rátalál a rímre, lesz belőle vers.

És megpróbálkozott vele.

Akkor azután úgy tapasztalá, hogy néha a ló le is dobja az embert s nincs huszár.

Azért jobb a regényiró dolga mégis: az csak infanterista. (Nem kell neki a pegazust puczolni.)

Ottó grófban minden megvolt, a mi egy irónál becses tulajdon. Sokat olvasott: könyv nélkül tudott idézni eredeti szöveggel Horáczból, Byronból, Hugo Victorból, Metastasióból, Göthéből; ismerte a Frithiofssagát s Jevgen Anyegint eredetiben, a Sakontalat angol fordításban, végig járta Homér Iliását az ősi incunabula nyomán, mely szerint a sorok még bustrophædon modorban vannak irva, mint az ökörszántás: a kezdet jobbról balra, a folytatás balról jobbra; – a középkori irodalom curiosumaival egész naphosszant el tudott mulattatni egész társaságot; tudott felvilágosítást adni a calotte irodalomról, mindenféle nemzet ódon tréfaalakjairól, a baladinókról, a spanyol perograllokról, az angol Jack Puddingokról, az olasz Maccákról, Bambocciokról és Scaramuzziákról, a német Staberlékről; tudott helyesen idézni az Epistolæ Obscurorum virorumból; gazdag tapasztalattal, világismerettel rendelkezett; volt élénk fantáziája s tudott felhevülni; – hanem mikor a tollat a kezébe vette s elkezdett valamit leirni: mire készen lett vele, egy másik embert kellett segítségül hívnia, a ki megmagyarázza neki, hogy mit irt? mert ő maga sem érti.

Pedig hiszen tudott sokat! A garnizon-életben gyakran bámulatra ragadta a társaságot ügyes rébuszaival, sikerűlt palindromokkal, mik előlről hátulról olvasva egyformán hangzanak; carmen maccaronicumokkal, mikhez más adja a rímet, más a szöveget; anagrammákkal és chronostichonokkal; miket még illuminatiók alkalmával transparent feliratnak is használtak s ezek már csak elég mesterséges feladatok. A garnizonban nem csinálta azt utána senki.

És mégis mindezeknél mesterségesebb feladat egy közönséges emberi gondolatot egyszerű szavakkal úgy irni le, hogy abból, a ki azt elolvassa, ugyanazt értse meg, a mit az irója gondolt.

Rájött, hogy a prózairás még a versirásnál is nehezebb. A versirónak könnyü. Leirja az első sort, annak az utolsó szavához keres egy kadencziát: ha azt megtalálta, a rímhez keres egy másik gondolatot; – de hogyan hajt ki a prózairónál az egyik gondolat czikkszárából a másik gondolat levele?

Ez a titok! «Érteni az iráshoz» és «irni tudni» két egymástól oly messze eső fogalom, mint «szerelmesnek lenni» és «szeretni».

Hiába! A természet mostoha volt iránta e tekintetben.

De a sors helyrehozta a természet mulasztását.

Jótékony műkedvelői előadások alkalmával tanult Ottó bámulni egy rendkívüli hölgyet. Magyar báróné volt és lengyel grófnő. A férje, Balduin báró volt a leghiresebb tarokkjátszó a kaszinóban. (Megjegyzendő, hogy Ottó gróf is kitünő tarokkjátékos volt: csakhogy azokon a napokon, a melyeken játszott, rendesen vesztett; a mely napokon pedig nyert volna, azokon nem játszott.)

A grófnőt Fantissa név alatt ismerték a beavatott körökben, a minek az volt az alapja, hogy a grófnő regényeket szokott irni – franczia nyelven, s ez volt az irói álneve.

Azok a regények bámulatos unalmasak voltak. Nem történt azokban semmi. Hanem épen az volt bennük az elismerésre méltó, hogy szerzőjük kötet számra el tudott irni fennakadástalan, a nélkül, hogy egy gondolat háborította volna irás közben.

Ottó grófnak eszébe jutott a mese a vak emberről, a kinek jó lábai vannak s a sántáról, a ki jól lát s ketten végre kitesznek «egy» emberszámot s egy este így szólt Fantissához:

– Grófnő, irjunk mi ketten egy regényt együtt. Én adom önnek a mesét, az alakokat, a bonyolulatot, az eszméket: ön pedig kidolgozza azokat, s mikor kész lesz, én lefordítom francziából magyarra s kiadjuk mindkettőnk szerzői nevével a czímtáblán. Nem jó lesz?

Fantissának tetszett az ajánlat; talán az ajánló még jobban; s azontul a hosszú téli estéken mindig együtt ült a két költői lélek a boudoirban és irta a közös regényt. Ottó kidolgozta a vázlatot, Fantissa fogalmazta a szöveget; – Balduin báró pedig tarokkozott a kaszinóban éjfél után két óráig.

Egy este Balduin báró a szokottnál hamarább érkezett haza a tarokkozásból, s még ott találta Ottó grófot a boudoirban, Fantissa grófnőnél. Épen a végkatastrofán dolgoztak.

Balduin bárónak nagyon megtetszett a kész munka. Azt mondta Ottó grófnak:

– Tudod mit, barátom? ha már a feleségemmel együtt irsz regényt, hát vedd is el.

Másnap Ottó gróf elszökött Algirba: oroszlánt vadászni. Balduin báró pedig elvált a feleségétől.

Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is. Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd, opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliánt ékszerét eladta s utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta a smaragd ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó gróf átmenekült Siamba: szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Austráliába: känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával utána hajtatott Austráliába. Ottó gróf menekült Mexicoba: buffalót vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel Kamcsatkába: czethalat vadászni, Fantissa utána; végre Siberián keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba; Fantissa mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész kifogyott, Fantissa chatouillából pedig mind az ötféle ékszer: akkor Ottó gróf hazamenekült Budapestre; – Fantissa ide nem követte; hanem elmaradt Szentpétervárott s lett belőle orosz herczegasszony.

Ottó grófnak nem maradt belőle más, csak a szép üldöző fotografiája.

Ottó gróf ebből az esetből megtanulta, hogy a regényiráshoz nagyon jól tudhat az ember «in theoria»; de «in praxi» az első dolog az, hogy a regényét saját maga írja; de maga ne játszszék benne!

III.

Ottó gróf háza egész természetrajzi muzeum lett hazaérkeztével, a mennyi kitömött állatot hozott magával, miket saját kezével ejtett el; ehhez járult még egy nagybecsű ethnographiai gyüjtemény is, melyet az általa meglátogatott vad és szelid népek között összeválogatott.

Rengeteghy ugyan nem sietett ritkaságai gyüjteményének megérkezését hirdetni a Pester Lloydban, egy pár tätowirozott indusfej lenyomatával együtt, naponkint látható egy fertály bankóért (akkor ez volt a legkisebb ezüstpénz); nem is mutogatta kitömött állatjait másnak, mint épen csak jó barátjainak; azért mégis egy reggel azt látja, hogy valamelyik ujságban egész tárczaczikk van irva az ő ritkasággyüjteményéről: a czikk alá jegyezve «Bojtorján». Bizonyosan álnév.

Már hogy szivároghatott ez odáig? Hogy kerülhetett ez ujságirók fülébe? A casinóból?

Bizonyos, hogy a casino igen vegyes elemekből áll; de azoknak időszerinti megjelenése a legczélszerübben van felosztva. Egy órakor jönnek a táblabirák, a lateinernép, a prókátorok, tabuláris assessorok, az irók; megebédelnek három óráig; akkor dolgukra mennek, háromtól ötig üres a casino; – csak az olvasóteremben bujdokol egy elkeseredett genie, a ki angol ujságot olvas, s a tekéző teremben gyakorolja magát karambol-partieban a marqueurrel egy fiatal dandy, a kinek elfogyott a pénze. Öt órakor jön a «társaság», a «high life», a sportsmanek; azok ott diniroznak hétig; akkor mennek szinházba, circusba, estélyre; jönnek helyökbe megint a tudósok, a táblabirák a prókátorok, a septemvirek; azok ott tarokkoznak, whisteznek kilencz óráig; akkor hazamegy mind: tiz óráig üres a casino; csak a kandalló-teremben aluszik a nyaktörő pamlagon egy bien content rebellis s az előszobában várja amaz ismeretes inas azzal az ismeretes kalucsnival és esernyővel azt az ismeretes öreg urat, a ki utolsó szokta elhagyni a whistasztalt, s miután társai lassankint hazaszállingóztak s egy ideig másod magával és két mamlaszszal (Strohmann) játszott tovább, végre az utolsótól is elhagyatva, még ott marad egy rubbert kijátszani – egyedül. – Tiz órakor jön aztán ismét a societás, a haute volée, a páholy-közönség s ott mulat éjfél után határozatlan dátumig. – E szerint soha sem keverednek össze. – Hogy transpirálhatott ez mégis? – Hiszen a két év előtti frère et cochon az irókkal már rég meghaladott álláspont. Az irók sem mentek többet a jó társaság felé: ott nem lehetett czivakodni; az urnők sem hivták őket többet: víz és olaj elvált. Dolmány, pityke, darutoll, irótoll együtt ment ki a divatból. – Úgy kell lenni, hogy valaki a társaságból encanaillirozta magát s beszélte el Ottó gróf ritkaságait valami skriblifexnek. Sunt, qui se nequiter humiliant.

Ennek pedig az lett a következése, hogy már most az egész társaság megtudta a ritkaságok létezését, s a hölgyek kiváncsisága is fel lett ébresztve.

Ottó gróf ugyan garçon volt; a kinél rangjabeli hölgyeknek látogatást tenni nem egészen conveniens dolog. A ki abban a hirben áll, hogy a hölgyeket a földtekén körül hurczolja maga után! Ez azonban csak előitélet, a minek a jegét megtörte gróf Zsombolyiné; általánosan tisztelt, szép és szellemdús úrhölgy, a ki tudvágyának kielégítésére első volt Ottó grófot elegáns oroszlánbarlangjában meglátogatni.

Zsombolyi grófnő özvegy volt, szép, okos és gazdag.

Ottó gróf a részletekig kimerítő magyarázatokba bocsátkozott muzeuma tárgyainak ismertetése alkalmával a grófnő kedveért.

– Ez valóban fölöttébb érdekes, monda a grófnő, ki hamarább belefáradt a hallgatásba, mint Ottó gróf a magyarázásba. – Ottó gróf kitünő festész is volt; megmutogatta a grófnőnek szép vázlatait, kartonjait, aquarelljeit, miket utaztában sajátkezüleg készített…

– Önnek az uti kalandjait valóban meg kellene örökítenie – egy szép albumban. Irja le!

– Irja le!

Ha az a kitömött oroszlán ott az állványon egyszerre megelevenült volna, nem szökött volna oly gyorsan Ottó gróf talpából a vér a feje tetejéig, mint erre a szóra, hogy «irja le!»

No! És? Ha az az oroszlán megelevenülne, Ottó gróf nyulna a puskája után s meglőné azt újra. Hát ha az a minden oroszlánnál rettenetesebb fenevad, az «irjunk le valamit» ismét felelevenedik: azt is meglövi újra.

– Ha a grófnő elfogadja az albumom dedikatióját, hát meg lesz az irva.

A grófnő hamisan mosolyogva mondá:

– Hanem aztán ezúttal invita Minerva!

De iszen jövőre kimarad mindenféle Minerva a játékból!

Ottó gróf meg szokta az igéretét tartani.

Azaz, hogy distingváljunk jól.

Nem mondta azt Ottó gróf, hogy «majd megirom én», hanem csak azt, hogy «meg lesz irva».

Volt neki tömérdek uti jegyzete, igen érdekes dolgok.

Hanem hát hús, zöldség, zsiradék, liszt, só, füszer, tojás még nem ebéd. Mit csinál az ember, ha otthon akar étkezni?

Legelőször is szakácsot fogad.

Úgy van. Szakács dolga a főzés.

Ilyen irodalmi szakács volt Bojtorján.

Bojtorjánhoz pedig csak egy akkora kis embert kellett küldeni Ottó grófnak, mint a kis ujja, már az ott volt nála. S ha egyszer ott volt, az övé volt egészen, neki volt testálva: majorátussá téve, elidegeníthetetlen, elveszthetetlen tulajdonául birói árverésen rajta hagyva. Ettől csak az ásó-kapa választja el valaha.

Ez tudta még csak Ottó grófnak a vállalat fontosságát felfoghatóvá tenni. Ha egy ilyen pompás könyv a közönség elé kerül, gyönyörű metszetekkel és színnyomatokkal, pompás kötésben: ez minden salonban polgárjogot (pardon! mágnásjogot) nyer; a gróf meg fogja azt küldeni különös díszkötésben az európai fejedelmek feleségeinek, a braziliai császárnénak, az indiai kormányzónak, az orosz czárnénak, a japáni taikunnak. S arra Viktoria királyné, Augusta királyné, Eugenia császárné rögtön mind magyar nyelvmestert rendel magának, hogy a szöveget olvashassa; e lendület hirére a magyar hölgyek is rögtön elkezdenek tanulni magyarul. Az európai sensatió oly nagy lesz, hogy Schmerling megszeppen, s visszahúzza a februári pátenst; mennyi érdemrend fog özönleni a pompás könyvért annak szerzőjére! azt győzze viselni! Végre még a magyar tudományos akadémia is megválasztja tiszteletbeli tagnak. Meglássa!

Ottó gróf el volt ragadtatva e prospectus által.

Rögtön átadta összes uti jegyzeteit Bojtorjánnak, hogy tekintse azokat keresztül.

Ez uti jegyzetek mindenféle nyelven voltak irva, a szerint, a mely országban egyik-másik használatban volt: az algiriak francziául, a keletindiaiak angolul, a mexicoiak spanyolul, az oroszok németül.

Bojtorján belenézegetett a jegyzetekbe: – nézegetett beléjök fél szemmel is, mintha perspectivába nézne, egészen kinyitott szemmel is, összevont szemöldökkel is, s végre azt mondá felőlük, hogy nem lehet ezeken elmenni.

Nem ám. Mert ő nem tudott egyikén se e pogány nyelveknek; még németül se: ő volt az az ujdondász, a ki kifuttatta az amerikai hajót «Stapel» nevű kikötőből; s a ki Jung czečhen-ekből «ifju dorbézolókat» csinált, s a ki az olasz opera-társaságnál megénekeltette a «Staggionét». Nem tudott ő, csak magyarul. Hanem az igaz, hogy magyarul úgy tudott írni, mint a csergedező patak.

– Nem úgy csináljuk mi azt, gróf úr; hanem a gróf úrnak igen jó előadása van, mikor úgy élőszóval beszél. Hiszen ha úgy irna, a hogy beszél! A gróf elmondja nekem egyszerűen a történteket egyszer-egyszer, thea mellett, ebédnél, szivarozás közben; majd én aztán megmutatom, hogy mit tudok abból csinálni! Természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje alatt.

Ottó grófnak ez így még jobban tetszett. Legalább a jegyzetei nem kerülnek profánus kezekbe. Megköszönte a szivességet Bojtorjánnak s gyöngéd czélzást ejtett el generosus honorariumokra.

Ez a szó fölöttébb érzékenyen talált Bojtorján becsvágyának mimosa levelei közé.

– Hová gondol a gróf? Hogy fogadnék én el ily munkálatért a gróftól honorariumot? Ez nekem nem munka: ez élvezet. A komisz kiadóktól, a vérszopóktól elveszem a honorariumot; azok rablók! de a grófnak, örülök, hogy szolgálatára lehetek minden díjazás nélkül.

És azontúl egy álló esztendeig minden nap szolgálatára állt Ottó grófnak Bojtorján reggel, délben, este; vele reggelizett, vele ebédelt, vele theázott; az ő borait itta, az ő szivarjait szítta; ha utazott, kisérte az ő költségén; szinházba az ő páholyába járt; hintóját fiakkernek használta; ha vadászni ment, együtt ment vele s a mi nyulat, őzet, fáczánt a gróf vadásza lőtt, abban szépen megosztozott vele. Ebéd után együtt pikétezett a gróffal, s játszott vele gavallérosan: kimondta a leskártolt lapokat, négyszer osztatott a gróffal egymásután, hatvanast csinált hátsó-kézből, kétszer számította a «last»; rendesen ő nyert; ha pedig vesztett, akkor történetesen nem volt nála pénz, s minthogy a kártyaadósságokat becsületbeli kötelesség még aznap megfizetni: annálfogva másnap már nem fizette meg.

A gróf tűrte tőle mindezt martyr nyugalommal, mert a kezében volt a nyaka. Bojtorján irta az albumát.

S a mit irt, az olvasható volt. Bojtorján maga gondoskodott nyomdászról is, s magára vállalta, hogy megalkuszik vele; mert a nyomdászok nagy zsiványok, megcsalják a grófot!

Szerzett a grófnak fametszőt is. Az is genialis ember volt: a derék Riedl; csakhogy mindennap úgy kellett kiváltani a korcsmából, s mikor a gróf magához hivatta, egyúttal kénytelen volt neki kabátot is küldeni, mert a művész garderobját rendesen holmi bizalmatlan saracenusok tarták igényper alatt. Színnyomót is szerzett Bojtorján Ottó grófnak; az meg elszökött az előlegezett pénzzel, s az elzálogosított kőlapokat úgy kellett a zsibárustól dupla áron visszavásárolni. Még könyvkötőt is hozott neki, s csak egy hajszálon mult, hogy egy bőrgyárt nem állíttatott fel vele, a mi a czímtáblákhoz szükséges maroquint előteremtse.

Hanem a mű pompásan haladt előre, az már igaz.

A mint egy-egy ív kikerült a nyomdából, futott Bojtorján az «Aushängebogen»-nal Ottó grófhoz; Ottó gróf pedig vitte az íveket egyenkint Zsombolyi grófnőhöz.

Bojtorján mind jobban haladt előre. Volt egy bátyja, azt becsinálta a grófhoz kasznárnak; volt egy öcscse, azt becsinálta hozzá fiskálisnak; volt a grófnak egy pár eladó lova, azt megvette tőle; soha se látta a gróf az árát.

Ottó gróf pedig egyre hordta a nyomdai íveket egyenkint a szellemdús grófnőhöz, a szép Melaniehoz.

Ez pedig a legrosszabb methodus. Egy könyvet meg egy asszonyt soha sem kell ívenkint tanulmányozni; mert az ember elveszti az olvasmányban az élvezetet s csak a sajtóhibákat találja meg.

A szép Melanie minden ívnél talált egy eszmezavaró sajtóhibát a műben; s Ottó gróf minden látogatásánál talált egy disgusztáló sajtóhibát a szép grófnéban. Ívenkint lapozva a kedélyét, rájött, hogy indokolatlan szeszélyei vannak; – hogy migraineje, vapeurjei idején félelmes a környezetére nézve; – hogy szeret kaczérkodni; – hogy vetélytársnéit csípősen meg tudja szólni; – hogy szépítő-szereket használ; – hogy türelmetlen; és hogy annak az irányában, a ki belé szerelmes, véghetetlenül melancholico-cholericus véralkatot árul el.

Végre elkészült az utazási album.

Valóban pompás volt, nagyszerű volt. Szöveg, papir, metszetek, színnyomatok, bekötés: kifogáson felül.

Mikor a fejedelmi burkolatú díszpéldányt odavitte Ottó gróf Melanie grófnőhöz: ez volt az a pillanat, mely a kölcsönös nyilatkozatokra legindikáltabb.

– Grófnő, mond Ottó gróf, átnyújtva a díszpéldányt Melanie grófnőnek, én önnek adott szavamat beváltottam. Ön a dedikácziót elfogadta.

Melanie grófnő fanyalgó egykedvűséggel pörgeté végig az aranyszélű lapokat ujjai között s azt mondá:

– Valami idegen érzik rajta!

Valóban érzett valami idegen, – nem a könyvön, hanem a grófnőn…

Ottó gróf bánta már most nagyban, hogy Melanienak dedikálta az uti albumát.

Ennek a szerelmének is vége volt; nem maradt meg belőle más, mint Melanie fotografiája.

Jaj, dehogy nem maradt! Hát Bojtorján?

Mikor már vége volt a hivatalnak, a mit Bojtorján oly jó volt, hogy ingyen viselt, bucsú fejében még megtisztelte a grófot azzal a bizalmával, hogy egy ezer forintos váltójára ráiratta a nevét, mint kibocsátóét. Házat vett Bojtorján, ahhoz kellett az a kis pénz.

Hanem azt meg kell adni Bojtorjánnak, minden három hónapban megjelent a grófnál bejelenteni, hogy a váltó lejárt, fizetni kell törlesztésül tíz perczentet, meg a kamatot, de neki most nincs; a gróf lesz majd olyan szives, majd ő azután visszaadja egyszerre.

De még ezzel nincs bevégezve a történet. Következik a mű hatása. Az csakugyan hét országra szóló volt.

Először is Bojtorján megküldette hetvenkét hirlapnak a tisztelet-példányokat; hetvenkét hirlap küldött vissza érte árjegyzéket a közlött reklámok fejében s hetvenkét hirlapra kellett a grófnak előfizetni mindjárt egy egész esztendőre.

Huszonhárom külföldi klub választotta meg a grófot tiszteletbeli tagjának; hatvantól usque 200 frtig terjedő tagsági díj mellett, nemkülönben negyvennégy belföldi olvasó-társulat, dalárda és betegápoló-egylet tiszteletbeli elnökének, legalább száz forintos alapítvány váltságdíja alatt. Ottó grófnak illett megvennie Petermann földismei munkáját, melyben művét kedvezően ismertették, ötszáz forintért a casino számára, s diadalai koronáját képezte az, hogy megválasztotta a magyar tudós akadémia tiszteletbeli tagjának: ő pedig aztán aláírt az akadémia palotájára ötezer forintot.

Úgy, hogy ha azt az összeget, a mit erre a művére kiadott, ő kapta volna mint irói tiszteletdíjat, abból nagyon szépen megélhetett volna.

IV.

Rengeteghy Ottó gróf fogadalmat tett, hogy csak most az egyszer szabadulhasson ki az irodalmi szent Hermandadból, soha többet bele nem keveredik.

Az ám! Csakhogy könnyű oda bemenni; de nehéz onnan kijönni!

Nem addig van az, hogy az ember megirt egy könyvet, azt kiadta, szétosztotta, megdicsérték – s azzal vége! Dehogy van vége; következik a kritika!

Az bizony még a mi jámbor firkáinkat is megfinánczolja, mikor a városba behozzuk, pedig szerényen, esernyő alatt, puttonba eldugva osonunk be velük; – hát még az olyan könyvet, mely hatlovas hintón utazik, s azzal a pretenzióval lép a világba, hogy ő benne minden megvan, a mi a kritika által «mauthbaresnek» van deklarálva: geographia, ethnographia, archæologia, meteorologia, philologia, mythologia, statistica, botanica, heraldika, litteratura, architectura, strategia, anthropologia et cetera græca! S a ki még hozzá pompásan illustrálva, aranyos bőrbe bekötve, maga lép be a kerekvilág minden hatalmas, nevezetes és tudós embereihez; mintegy provocálva valamennyit.

Annak az embernek, a ki «mindent tud», az a veszedelme van, hogy sok ember van a világon, a ki csak «egyet» tud; de azt az egyet jobban tudja, mint ő; ő mindent tud, de félig; ez pedig csak egyet tud, de egészen. – S azt nem jó felingerelni!

Mert a szaktudós kegyetlen és irgalmatlan fenevad!

Jaj annak, a ki vakmerő volt vért szaglaltatni annyi oroszlánnal! Hogy «kék vére» van: tant pis pour lui, annál jobban szomjazzák azt az oroszlánok.

A magasztaló reklameok két hét alatt elhangzottak; hanem aztán két esztendeig folyvást tartott a kegyetlen birálat Rengeteghy codexe fölött. Ha Londonban elhallgattak róla, Berlinben kezdték rá, s ha itt vége volt, Párisban födözték föl létezését, s mikor már úgy látszott, hogy belefárad a világ, akkor New-Yorkból támadt elő valaki, a ki bebizonyította, hogy még csak most kezdődik az igazi betlehemi gyermekgyilkolás.

Nem hagytak azok rajta egy hajszálat sem megczibálatlan.

Bebizonyíták neki, hogy Majmatszun városban lehetetlen volt neki olyan szép asszonyokkal regényes kalandokba keverednie; mert ez a chinai orosz határszélen álló város mindkét ország által olyan tilalom alá van vetve, hogy abban asszonynak megjelenni nem szabad, a minek az az oka, hogy itt jönnek össze a chinai és orosz cserekereskedők egymással üzérkedni, s hogy össze ne veszszenek minden vásárban, az asszonyi nem végkép ki van tiltva e nevezetes városból. – Itt hát ő nem volt!

Felvilágosíták felőle, hogy a «yak fark» nem légycsapó, hanem királyi pálcza Thübetben.

Ráolvasták, hogy a Falashák, kik a dahomeyi szultánnak a fegyvereket készítik s magok fel vannak mentve a hadakozás alól, nem nazarénusok, hanem mozaisták s hogy az Ajasch Dahomeyben nem miniszter, hanem hóhér, az is asszony.

Megrótták érte, hogy komolynak látszani akaró munka minek szed fel magába olyan meséket, hogy Kufa volt Ádám születéshelye, s az özönvíz kiindulási pontja; – hogy Nod szolgált Kainnak menedékül; – hogy a Caspiæ Portæ vasajtóval van elzárva; hogy a Genezáreth partján az almákban hamu van (Hát aztán, hogy tenyészik tovább az ilyen hamut termő gyümölcsfa?); hogy a Big Bon Lik tóban özönvízelőtti embercsontokat találtak volna. Hogy Keletindiában éhségforrások vannak, a miknek megjelenése országos inséget jósol. Hogy a pézsmamacska gyomrában terem a lapis nephriticus; hogy a castrói mozgó szikla napfelköltekor muzsikál; hogy Chinában olyan selyembogarakat látott, a mikből madár lesz, s olyan madarakat, a mik virágkehelyből kelnek ki; hogy a Jan-Tse-Kiangba dobott hét pálcza közül négy délnek, három éjszaknak úszik; hogy a Schaman lámák a nehéz asztalt kezük rátevésével repülésre tudják bírni. Ez mind mese!

Tudatták vele, hogy nem «Számiel» a vadászok őrszelleme (ezt csak a «Bűvös vadász»-ból tanulta), hanem ha már tudni akarja az igazit, hát «Páriel».

Izetlen túlzásnak nyilváníták azt az állítását, hogy a Bisznátok, kik semmi állatot megölni nem engednek, mikor kedvencz bolháik, kullancsaik s egyéb vérszipoly állatjaiknak egy jó napot akarnak csinálni, koldusokat bérelnek ki számukra jó pénzért s azoknak a vérével ablaktáltatják őket. Ez, ha igaz is: nem kellene ilyen elegáns könyvbe leírni.

Kiszámították neki, hogy Szulkowszky, az orosz néphymnusz irója már akkor régen meghalt, a mikor ő meglátogatta azt Szentpétervárott.

Ráolvasták, hogy a Pacific vasút akkor épen felében volt készen, a mikor ő már végig utazott rajta.

Idézték neki a Tamul szótárt, mely szerint egyetlen szó sem azt jelenti, a mit ő állítólag a tatár khánnal beszélt.

Rásütötték, hogy az Ozelot, a megszelidíthető párducz, melylyel az indus nábobok szarvasra vadásznak, nem is Ázsiában otthonos, hanem Afrikában: a beduinok vadásznak vele antilopékra. Meg hogy a Kiwi, melynek bőréből a papua kaczikák palástja készül, nemcsak hogy nem tollas repülő kutya, hanem inkább szőrös nem repülő túzok.

Felvilágosították felőle, hogy a Queenspeep Angliában nem annyira Victoria királynő tajtékpipája, mint inkább egy hivatalos kemencze, melyben az elkobzott csempészdohányt elégetik. Meg hogy a squatters, meg a shakkerquakker Amerikában nem mindegy: az egyik szabad telepítvényes, a másik vallásfelekezet. Hogy a «puteal», mely syriai útjában több helyen előjön, nem elhagyatott kút, hanem «villámütötte hely», melyet fallal vettek körül, s az «abaton» nem fogadalmi templom, hanem csak takaró olyan emlék fölé, melyet lerontani sajnálnak, de látni sem akarnak. (Mintha például a magyarok egyszer a Hentzi szobra fölé Budán egy nagy kupolát építenének.) Hogy a «Kaad» nem kábítószer, mint a hasis, hanem inkább elevenítő, mely beszédessé tesz. Hogy a mit ő «confœderatió»-nak értett a délamerikai asszonyoknál s politikai kapitálist vert ki belőle: talán inkább az ott «confiderazio»-nak nevezett crinolin?

Erősen kétségbevonták azokat az állításait, mintha Mozambiqueban még mindig lehetne pesansok (üveggyöngyök) és kaurik (pénzkagylók) mellett cserekereskedést űzni s ezekért pulykát, malaczot, szerecsen gyereket vásárolni. Régen volt az! Marco Polo idejében. Kétségbevonták, hogy az Ingiálokkal együtt vadászott volna a nagy Amuri pusztán medvékre, mert akkor nem mondaná azokat mohamedánoknak; holott azoknak saját vallásuk van: a Dalle Isten, a ki a dæmonokkal harczol szünetlen.

Bebizonyították neki physice és chronologice, hogy Kamcsatkából Asztrakánig nem tehette meg azt az utat annyi idő alatt.

Valami malitiosus glossator utána járt, hogy az albumában előforduló exoticus növények nevei mind az alfabet A-tól M-ig terjedő betűivel kezdődnek, mintha a konversationslexikonból szedte volna ki azokat, s az N betűnél már elhagyta volna a türelme a további botanizálásban.

Még kegyetlenebb mustra alá kerültek lerajzolt ritkaságai. Azokat a chinai bálványokat Hamburgban készítik dilettans gyűjtők számára; corynthi érczszobrainak hazája Párizs; az aranybibor, mely Astarte szobrának palástját oly becsessé teszi, nem más mint anilinpiros; myrrhina vázáit Olaszországban gyártják s úgy ássák el a földbe régiség gyanánt, hiszékeny utazókra számítva; hirhedett mantuai szivárványozott üvegkorsójának mintáját megkaphatja otthon Kossuch gyárában, de olcsóbb áron; az özönvíz előtti borostyánkő faragványai: a labyzák, jók lesznek Barnum muzeumába; a mit ő a templomosok Baphometbálványának mutat be, az nem más, mint egy siami házi oltár.

S hogy az eresz alatt se maradjon szárazon, még itthon is megczibálták.

Ugyanis Bojtorjánt rávitte a bűne, hogy a grófot chinai útjában megismertesse a magyarok őseivel, kik mintegy tizenöt millió számban ott laknak (Gützlaff is bizonyítja). Ottó gróf ugyan szabadkozott, hogy erről ő nem tud semmit; de Bojtorján addig kapaczitálta, hogy csak hagyja azt beletenni: jó lesz az nagyon; ez fogja népszerűvé tenni a könyvét, s aztán ki megy oda innen azért, hogy őt meghazudtolja? s aztán utoljára is «dzungar» vagy «ungar» nem nagy különbség; míg végre is hagyta elmenni a többi között.

Igen bizony, de ezzel az egész finnista ligát magára lázította, az pedig az uralkodó párt a magyar akadémiánál. Ugy a fejéhez verték Kalevalát, hogy soha se kivánkozott többet Chinába ős magyarokat keresni.

Végre egy nagyszebeni szász levelező megadta neki az Augsburger Allgemeineban a kegyelemdöfést azzal a revelatióval, hogy Rengeteghy Ottó nem is utazott a leirt helyeken; tulajdonképen Rengeteghy Ottó nem is gróf, nem is ember, hanem csak álnév! tolvajneve egy Bojtorján nevű újságirónak, a ki kilencz útleirásból compilálta ezt a tizediket, a renitens ó-conservativek adták azt ki ily fényes kiállítással, demonstratióképen a magyar elem mellett.

Aztán – ismerni kell a jó publikumot. Micsoda «tallyho!» van Izraelben, mikor egy irót jól elpüfföl a kritika. Ez nagyobb öröm, mint mikor Rózsa Sándor hurokra került, mint mikor Patkót meglőtték, mint mikor Dumonceaut kurrentálták, mint mikor kisült, hogy Kallab hatszázezer levelet elégetett a postán, mint mikor Napoleont Sedannál elfogták; – mindezeknél jobban birja a magas közönség ellenszenvét az a gonosztevő, a ki könyvtölteléket csinál, kivált ha az egy tévútra vetemült nostras (egy gróf, a ki Sobri Jóska nevet keres magának!) s mikor egy ilyen notorius gonosztevőt elcsípnek, a plagiumon rajta kapnak, «részint önvallomásánál fogva, részint az adatok összeállítása nyomán» elitélnek; mikor azt egyik nemzet a másiknak (a büntettesek kiadásának cartellja szerint) kiszolgáltatja; hajh milyen akasztófaélvezet ez a magas publikumnak!

De a kit akasztani visznek, annak még van barátja; hanem a kit a kritika nyúz, annak nincs. Még titokban sincs. Arra nézve minden ember Péter apostol. Hogy nevetnek a malheurjén! Hogy adják szájról-szájra a skandalumát! S akárhová megy, mindenütt azzal fogadják, hogy

– Olvastad-e már a «Pall Mall Gazette»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Ruszki Mir»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Berlingske Tidende»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Bombay Times»-ot? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Revista d’Espagna»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a pekingi «Sei-Yeu-Ki»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «New-York Herald»-ot? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Revue des deux mondes»-ot? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Foreign Rewiew»-t?, olvastad-e már a «Once a weck»-et?, olvastad-e már a «Magazin for town and country»-t?, olvastad-e már a «Vidov Dán»-t?, olvastad-e már a «Neue Freiet»?, olvastad-e már az «Allgemeinét»?, olvastad-e már a «Trompeta Karpatyilor»-t?, olvastad-e már a «Rumili Teszkeré»-t?, olvastad-e már az «Europaikosz herenisztesz»-t?, olvastad-e már a «Punchot»?, az «Ulkot»?, a «Floht»?, a «Styxet»?, a «Zmájt»?, a «Figarot»?, a «Tatár Pétert»?, a «Füles bagolyt»?, a «Fekete levest»?, a «Kladderadatschot»?, a «Charivarit»?… Benne – benne – benne vagy!

Ottó gróf pedig még új ember volt e téren: nem tudta, hogy «annak» örülni kell! Az jó az irónak, ha benne van minden hirlapban. Ha szidják is, ha rugdalóznak is; csak egyszer benne legyen; – a rossz hír is jó; csak nagy legyen!

E helyett ő azt felelte a szives interpellálóknak, hogy «olvasta az ördög!»

Hát hiszen az igaz. – Az ördög nem csak olvassa a kritikát; ő diktálja azt a kritikusnak.

Hanem hát a kritikusnak nem elég az, hogy megfőzze a mérget, azt be is kell venni.

A világ minden részéből megküldték szépen térti-vevény mellett azokat a lapokat, a mikben Ottó gróf le volt rántva: egy példányban neki, másikban a casinonak, s az illető czikket gondosan körülrámázták kék és vörös plajbászszal, hogy jól szembe tünjön mindenkinek. S akkor még is csak oda kellett állni Ottó grófnak az ördög mellé, hogy együtt olvasson vele.

Ez aztán orlandói dühbe hozta.

A kritikusoknak persze nem volt igazuk. (Az irigy kutyáknak!) Eleinte arra a rossz gondolatra jött, hogy czáfolatokat irjon rájuk, ellenkritikákat, s azokat a hæreticus szerkesztőkkel fölvétesse. Ezért még jobban a hátára másztak.

Végre elkeseredett, beszedette a könyvárusoktól a kinn levő példányokat mind, s ládába szegeztetve, kiküldé Kutyabagosra, letétette a granariumba, a hol azok azóta bizonyosan mind elkeltek; föltéve, hogy Kutyabagoson is oly kedvelői az egerek a bibliografiai tanulmányoknak, mint másutt.

V.

Ebből a debütből egy kellemetlen kedélyállapot maradt fenn Ottó grófnál. Kezdte kerülni a magas köröket. Tudja jól, hogy őt ott minden ember azzal csufolja, hogy a «tudós»! Ez czudar egy czím!

Évek kellenek, míg az ember ezt a szagot lekancsérolhatja magáról. Évek és különféle illatszerek. Kiváltképen istállószag.

Ottó gróf azonban még nem akarta magát megadni annak a meggyőződésnek, hogy egyedüli magas sphæra azon kör, melyet a paripák a versenytéren kanyarítanak.

A high life kerülése közben támadtak olyan szenvedélyei, hogy ellátogatott a népszerűbb korcsmákba vacsorálgatni; a Nagy-Pipába, a Komlóba, a Beleznay-kertbe, s ott gyönyörködött a népénekesekben.

Egyszer a Nagy-Komlóban egy új népénekesnő mutatta be a müvészetét. Juliska kisasszonynak hitták. Csinos dombormű volt; rosszul énekelt, de erős hangja volt hozzá: a mi egészséges tüdőről tanuskodik, s ez a fődolog.

Ottó gróf három este egymásután mindig meghallgatta Juliska kisasszonytól a Zöld Marczit, meg a Piros Pannát.

A harmadik este közel rukkolt hozzá s azt kérdezte tőle:

– Juliska kisasszony! ismeri maga a hangjegyeket?

– Hogyne ismerném? A zsoltárban van elég.

– Tanult maga énekelni?

– Hogyne tanultam volna? A bátyám kántor Lapújtőn.

– Julcsa kisasszony! szokta maga olvasni a Weckly Dispatcht?

– Mi az a csunya állat?

– Ujság.

– Nem olvasok én, lelkem, soha semmiféle ujságot; mert én arra nem érek rá. Miattam ott lehet a kávéház asztalán boglyaszámra.

Ilyen klenodiumot keresett már régen Rengeteghy Ottó.

– Julcsa kisasszony, szólt erre megfogva a népdalnoknő kézcsuklóját, én magát kitaníttatom, s csinálok magából hires énekesnőt.

Juliska kisasszony persze hogy azt mondta erre, hogy «nem bánom».

Már most, ha Ottó gróf közönséges ember lett volna, vagyis a hogy a kecskeméti városbolondja szokta mondani: «ember-úr» (volt nála «ember-kutya» is), – tehát ha Ottó közönséges ember-gróf lett volna, azt mondta volna erre a hajlandóságra: «tudja mit, kisasszony; van én nekem százötvenezer forint évi jövedelmem, egyebet nem tudok; önnek pedig van igen szép hangja. Kár azt a publikumra vesztegetni. Énekelje csak az én nótámat, s majd én leszek az ön publikuma.»

Vagy ha már olyan mindenttudó ember volt Ottó gróf, de ha csak egy drachma humor lett volna benne, akkor elmondta volna Juliska kisasszonynak: «én értek mindenhez, a mi zene, ének, a mi hangból támad. Én tudok játszani zongorán, hegedün, phisharmonikán, carillonon, theorbán, hegedüzongorán, panharmoniconon, harmoniaccordon, melodionon, æolosiconon, viola de gambán, euphonon, bőrdudán, bandoskán, tilinkón, szalmahegedün; – én kitanultam a contrabasset, az acustika canonica és æsthetika követelményeit a hangszerelésnél; a compositio és executio feladatait, s a hang szineinek polychromaticus felfogásait. Ismerem a zene történetét Jubaltól, a muzsika feltalálójától elkezdve Wagner Richardig. Tudom, mi subtilis különbség van a zsidó «alamoth» hang, a laterani castrato hang, s a női mezzosoprán között, a mik a laicusnak egyformák. Tudom, mik az ambrozi és a plagáli templomi-hangok? Meg tudom mondani, mi a kontrapont, a kettős kontrapont, a mensura és a fuga? mik az oktávák, quinták, consonanzok? mi az akkord és harmonia? mi a symphonia és a diaphonia? tudok értekezni a cantatékről, sonatákról, madrigálokról, psalmodiákról és oratoriumokról. Megmondom, hogy mi a «Style da Capella?» elmondok csak az «S» betűből tizenkétféle üteny- és effectusnemet az énekmódban: Slargando, Smanioso, Smorzando, Sordo, Sospiroso, Sostenuto, Sotto voce, Staccato, Spirituoso, Stretto, Strepitozo, Sriccando! Könyvnélkül tudom mindazt, a mit szt. Dávid király és Néro császár idejétől fogva Tartini, Mozart, Gluck, Beethoven, Rossini, Bellini, Spontini, Cherubini, Schubert, Boildieu, Mayerbeer, Mendelssohn, Flotow, Halevy, Auber, Berlioz, Liszt, Chopin, Wagner, Erkel, Paganini és Offenbach szerzettek… De én ezt teneked mind nem tanítom meg. Hanem van Arditinak egy hires keringője, nekem csak ezt tanuld meg. Az a czime, hogy «csók-keringő».

Ottó gróf nem ezt mondta, hanem nagyon is keményen vette a dolgot.

Tudta, hogy a világ milyen rossz. Ha ő most egy népénekesnőt elkezd pártfogása alá venni solo, akkor mindjárt azt fogják mondani, hogy így van, meg úgy van. Kitalálta a módját, hogyan lehet az embernek a maga kedvét is, meg a rossz világ kedvét is egyúttal betölteni?

Mit tesz az ember, ha el akar rejtőzni? Sokaságot gyüjt maga körül. A mit az ember táncz közben egy szép nővel elkövet bálban, egész világ láttára, ha ugyanazt egyedül és muzsikaszó nélkül követné el vele, azt mondaná rá mindenki, a ki az ablakon benézne, hogy ez rettenetes botrány!

Ottó gróf, hogy Juliska kisasszonyt énekesnővé kitaníttassa, mindjárt egy egész énekiskolát alapított. Felhozatott magának Milanóból egy ahhoz értő énekmestert. Signore Spirifanti aztán megértette egészen a feladatát.

Két hét alatt olyan conservatoriumot szedett össze neki, hogy gyönyörűség volt ránézni.

Volt Malibran, Alboni, Catalani «in spe» elég. Ottónak csak válogatni kellett. S hogy a rossz világ szája tökéletesen be legyen dugva, Ronconik és Carrionok is akadtak hozzá. A férfihang is kultiváltatott.

Egész operatársaság volt együtt. Azoknak Ottó gróf mind külön szállást tartott, havidíjt fizetett, s nehogy a világ valami rosszat gondoljon: minden nőnemű pártfogoltjának sorba udvarolt, s mindegyiket egyformán kitüntette. Maga is feljárt az énekiskolába, mikor Signore Spirifanti az «ut-re-mi-fa-sol» titkaiba az adeptusokat bevezette, s tanúja volt előhaladásuknak a helyes lélekzetvétel és ütenytartás nagy feladataiban, s nem tűrte, hogy valaki «hamis» legyen, figyelemmel kisérte azt a nevezetes műtétet, hogy a mely énekesnek «nincsen füle,» e maestro nagy kitartással hogy csinál annak fület? s milyen virtuositással idomítja át a magas baritont tenorrá? Sőt az ügy iránti buzgalma annyira vitte, hogy intézete tagjait ő maga tanította «szinpadon lépni» és eleganciával, festőileg correct «pose»-okat foglalni; és tartott nekik felolvasásokat a mythologiából, s szörnyű komoly képet csinált, ha a kisasszonyok elnevették magukat Jupiter viselt dolgainál.

Signore Spirifanti egyre több fényes talentumot fedezett fel a városban és a vidéken, s hordta őket Ottó gróf énekiskolájába. Marchandes des modesok és czukrászok kezdtek panaszt tenni a polgármesternél, hogy nem birnak többé a mamzeleikkel, s professorok panaszkodtak a dékánnál, superintendensnél, hogy jogászok, theologusok nem akarnak többé leczkére járni: mind a hangját próbáltatja Signore Spirifantival.

Ha ez a vállalat sikerül, úgy az «Osztrák-magyar monarchia Lajthán-inneni része» megbuktatja az Italia unitát s mai nap mi árasztjuk el Európát «olasz» operatársaságokkal.

A rossz világ eleinte nevette ezt a vállalatot, később kezdé átlátni annak komoly oldalát. Nagy dolgot mozgat Ottó gróf! A pesti nemzeti szinház operatársasága hanyatlófélben van; a német szinházat már csak a hazafiság tartja, most Ottó gróf fog egy új operaházat építtetni, abba egy sajátnevelésű társaságot telepít meg, s megbuktatja mind a kettőt, s egyúttal eddig ismeretlen diadalra emeli a hazai művészetet. Kezdtek róla komolyan tanakodni a helytartó-tanácsnál, hogy e veszély elhárítása tekintetéből jó volna compromissumra lépni Ottó gróffal, s megkinálni őt a nemzeti szinház igazgatóságával.

Ottó gróf maga is csak akkor vette észre, hogy milyen nagyszerű eszmét létesített, mikor már benne volt, s a jószág-igazgatója tudatá vele, hogy ha ez így megy, a bánáti uradalmat el kell adni. – Hát csak adják el!

Juliska kisasszony bámulatosan haladt a művészetben. A hangjegyekhez még mindig nem értett; de egy hallásra megtanult mindent. Ütenyre nem szeretett ügyelni, hanem ha valamit elkezdett hamisan énekelni, azt azután az utolsó tactusig következetesen keresztül vitte. Alakja azonban igen szép volt; telt idomai, nagy szemei, szép ajka, fehér fogsora és erőteljes csengő hangja: ezekért apróbb követelményeket el lehet hallgatni.

Ottó gróf azt hitte, hogy most már felfedezte magának ideálját, s olyan nagyszerűen berendezte magának az életet, a hogy csak kivánni lehet.

Egy nagy müvésznővel kötött viszony mindenkor megszentelt viszony. Azt titkolni sem kell: lehet nyilt összeköttetés. A művészet nimbusa a nyolczadik sakramentum. Azt a pap sem veheti le. Ezt nem mondja a világ tiltott szerelemnek, hanem köteles hódolatnak.

Ha Juliska kisasszony csupán szép hölgy volna és semmi más, és ott laknék, a hol most, egy háromemeletes ház belle étageában: a vele egy házban lakó úrhölgyek rég ellene lázították volna a rendőr-biztost, hogy szigorúan kikérdezze: selyem és ezüstnemü hol terem és hogyan kerül ide? de mivel minden reggel kihangzik az utczára a nyitott ablakon át az énekgyakorlat, s éjjelenként az «ah la gioja!», ugyanazok az úrhölgyek nemcsak hogy nem nyugtalanítják, sőt deputatióban mennek hozzá ünnepélyesen, mikor jótékony intézeteik számára hangversenyeket rendeznek s felkérik egész tisztelettel, hogy vegyen azokban részt. S Juliska oly leereszkedő, hogy el is énekel mindannyiszor egy-egy szép áriát a concertekben, kezében tartva a kottát, mintha abból énekelne.

Tehát már concertképes és így salonképes, s Ottó grófnak legkisebb aggodalom nélkül lehet vele karonfogva menni az utczán.

S hogy a rossz világ egészen düpirozva legyen, Ottó gróf egyik este Juliskát vezeti haza karöltve a szinházból, másik este az altistánét, harmadik este a mezzosopranistánét. (A bassistát meg a tenoristát nem kell karonfogva vezetni.) Így a világ nem mondhat semmi rosszat.

Hanem egy kis baj volt a dologban. Egészen prózai baj.

Juliska kisasszonynak az a Kúhnságos (uj szó, de régi) szokása volt, hogy a számára megszavazott budgeten mindig szeretett túlkölteni. Mikor népszinmű-énekesnő korában volt ötven forint havi fizetése, ő abból elköltött százat. Így volt az ezeresekkel is; mentül több ezerrel rendelkezett, annál több «két» ezeret vásárolt el.

Miniszternél ezt úgy nevezik, hogy «supererogatum»; énekesnőnél pedig úgy hijják, hogy «fizetetlen árjegyzék».

No de könnyü annak, a kinek olyan hű delegatiója van, mint Ottó gróf; a kinél mindig kész az indemnity.

Ottó gróf bizony elég sokat áldozott Juliska kisasszonyért. És Juliska kisasszony mégis haragudott Ottó grófra. Hogy miért nem áldozik többet? – Miért áldozik egyébre is? másokra is? – Hiszen sub camera charitatis úgy is tudjuk, hogy a «főczél» a közösügy Ottó és Juliska között; az a paradirozás azzal a conservatoriummal nem más, mint parlamenti komédia. Az egész világ tudja, hogy ez csak maszkirozása – a realunionak. Minek pocsékolja hát a pénzét arra a többi kornyikálóra? A férfiakra még hagyján, de minek az a többi énekesnő? – Valóságos honvédsereg! – Haszontalan pénzkidobálás. – Bocsássa őket – szabadságra.

E théma fölött sok osztálytanácskozmányt kellett Ottó grófnak kiállani Juliskától zárt ülésben, melynek szövege nem szivárgott ki a hirlapokba.

Azzal nyugtatta meg mindannyiszor türelmetlenkedő zsarnokát, hogy hiszen az egész világbolondító intézmény csak addig fog tartani, a míg Juliska kisasszony egyszer a nemzeti szinpadon föllép, s ott tökéletes diadalt arat. A legelső győzelem után haza eresztetik a conservatorium – minden patens nélkül, Juliska szerződve lesz, s ha egyszer kezében a diploma, a többitől könnyü lesz bucsut venni.

Ezzel a reménységgel biztatá aztán Juliska kisasszony is a maga hitelezőit, hogy csak várjanak, a míg föl fog lépni, akkor lesz arany-világ.

Betanult végre egy egész szerepet Signore Spirifantitól, s Ottó gróf keresztülvitte magas összeköttetéseinél fogva, hogy a nemzeti szinháznál védenczét fölléptessék.

Erre a napra Ottó gróf egy középszerű juvelier-boltot kivásárolt, hogy gyűrűkkel, tubákos pixisekkel, melltűkkel ellássa az egész orchestrumot, rendezőt, súgót, ügyelőt, és együttszereplőket; Juliska kisasszony boudoirját pedig az alatt, míg a probán volt, tündérkertté varázsoltatta át. A mire Juliska azt mondta, hogy jobb lett volna, ha azt a sok pénzt inkább neki adta volna.

Arra az estére Ottó gróf minden el nem kelt jegyet összevásárolt a pénztárnál, s kiosztatá tapasztalt jó tenyerű vállalkozók között. Előadás kezdetéig ott leste Juliska kisasszonyt az öltöző-szoba előtt, míg bebocsáták. Juliska panaszkodott, hogy neki «kutya nagy» trémája van.

Erre Ottó gróf azt a tanácsot adta, hogy jó lesz előadás előtt meginni egy pohár madeirát. Juliska kisasszony aztán megivott hármat.

Ekkor aztán keverve volt nála a reszketés a bátorsággal. Nem hogy valamelyik leküzdte volna a másikat, hanem mind a kettő működött egyszerre; hol az egyik volt felül, hol a másik.

Mikor kilépett a szinpadra, s meglátta azt a sok lámpát, meg azt a sok emberfőt; mikor rázendült az ormótlan nagy tapsolás, s anticipált koszorúk özönlöttek feléje a karzatról, akkor úgy érzé magát, mintha a torkát valami összeszorítaná, s azt mondaná neki, hogy «most mindjárt megfojtalak, ha egyet nyikkansz!» Alig lehetett hallani, hogy mit énekel! Hanem aztán, a mint felül került a bátorsága, akkor meg neki eresztette a hangját, szokás szerint hamisan; tűzbe jött, kitett magáért, nem ügyelt a karnagyi pálczára, elkezdett vezetni, előre rohant; hegedű, oboe, furulya alig győzött utána szaladni, s a duettben úgy leénekelte a collegáját, hogy az csak némán tátogott mellette.

Végül azután döntő csapásul adott egy olyan monumentalis gixert, hogy valamennyi proscenium-lámpás összehunyorodott tőle.

A hivatalos tapsoncz-had pedig verte össze az első lábait és tapsolt mindennek; még a gixernek is. Kilátás volt rá, hogy az előadás brillians skandalummal fog végződni.

De nem várta azt be Ottó gróf. Az első felvonás után fülére húzta a kabátja gallérját, s kiosont a szinpad alatt a sülyesztők alvilágán keresztül, hogy senki se lássa, s úgy elutazott még abban az órában Budapestről, hogy még csak meg sem mondta senkinek se, hova megy? Egy esztendeig elő nem jött Silindiából, az pedig nem valamelyik Indiának a hátulsó része, hanem egy oláh falu valahol az utopiai állam szélén: – ott is jószága volt, ott huzta meg magát.

Hogy mi lett az énekiskolájából? A Malibranok, Albonik, Ronconik csakugyan hires portentumok lettek-e? vagy visszamentek a varrógéphez, a czukrász-asztalhoz, a kathedrához? vagy elmentek a vándor Thália apostolainak? Hogy Signore Spirifanti indított-e pert szerződéstörés miatt Ottó gróf ellen? s hogyan complanálta azt a jurium directora? azt se mi nem tudtuk meg, se Ottó gróf soha.

Hasonló rögtöni elfeledtetéssel mult ki rá nézve Juliska kisasszony is.

Mert a művészi pályának hátrányai is vannak. Fentebb előadtuk az előnyeit. Egy diadalmas művésznőnek minden szabad: nem kérdi a paptól, se arra nem vár, a míg az országgyülés tárgyalni fogja a keserves polgári házasságról nemakarva nyögő törvényjavaslatot; de egy bukott művésznő el van kárhozva, annak még a pap sem adhat bűnbocsánatot. Egy bukott «nőt» ismét kegyébe fogadhat a régi szerető, férj, jó barát; de egy bukott «szinésznőt», a ki a szinpadon fiaskót csinált, lehetetlen tovább szeretni. A szinpadi bukás egy befejezett válóper.

Juliska kisasszony megholt e lethális gixerrel Ottóra nézve. Nem maradt neki belőle más, mint a (könyvnélkül is tudjuk már) – a fotografiája.

Vannak azonban halottak, a kik szeretnek egy jobb világban feltámadni. Ottó gróf még aztán sok esztendőkig kapogatott leveleket a világ minden metropolisaiból, a mik nem tartalmaztak egyebet, mint egy-egy nyomtatott szinlapot. A darab czime mindig ugyanaz volt, a miben Juliska Pesten öngyilkossá lett, csak a fellépő primadonna, kinek az első vendégszereplése volt, ott, a hol, változott névszerint mindenütt.

Párisban magyar hölgy volt: «Torontáli Pannonia! vicekirályleány!»

Londonban orosz delnő lett: «Tsitserkoff Anatolia, herczegnő!»

Szentpétervárott amerikai kreol hölgy: «Miss Philadelphia Halloway!»

Berlinben olasz madonna: «Signora Delila di Santo Pilato!»

Bécsben lengyel úrnő: «gróf Savanyinszky Afanazia!»

Madridban török princzesz: «Alibeh el Nazreddin Sultania!»

Egynél több ilyen szinlapot azonban ugyanabból a városból soha sem kapott Ottó gróf. Primadonnája valószinűleg mindenütt csak egyszer lépett föl, s aztán odább tünt, hátrahagyva mindenütt egy gixert, egy csomó kifizetetlen kontót, s egy félig bolonddá tett imádót, – vagy kettőt.

VI.

A ki ismeri Silindiát (valaki talán csak ismeri) s az ottani társadalmi viszonyokba be van avatva, az előtt megoldhatlan rejtvény fog maradni, hogy mivel tölthette ott el az idejét egy álló esztendeig Ottó gróf, a kinek azelőtt a kerek föld sem volt elég tág?

Van ott szép nagy rengeteg, a melyben medvére is lehet vadászni; de Ottó gróf becsületszavát adta szent Hubertusnak, hogy soha többé olyan állatot meg nem lő, melynek a bőre az utókor számára fenmarad, s még muzeumba is kerülhet.

Van azután ott igen kedves ábrándteljes magány, a melyben az ember naphosszant irhat verset, prózát, senki meg nem háborítja benne; de arra megint szent esküvel lekötött fogadás készti a grófot, hogy soha többet tollat a kezébe ne vegyen – más czélból, mint a nevét aláirni. Nem is kapna egész Silindián tintát másutt, mint a pópánál; – az se tinta, hanem bodzalekvár.

Olyan embernek is megbecsülhetetlen hely ez, a ki szeret a holdvilágnál kiülni a fa alá, s elgitározni magában és énekelni hozzá; de Ottó grófnak annyira a gyomrában fekszik a muzsika, hogy a parasztlegényektől is mind összevásárolta a tilinko- és dudafélét, hogy semmiféle zenével ne háborgassa senki. S még a végrendeletében is meghagyta, hogy a temetésénél se muzsikáljanak s kiváltképen ne énekeljenek.

Szép oláh leányok is vannak Silindián, a kik eltürik, ha ez ember a szemük közé néz; de ezzel is úgy van Ottó gróf, mint a kit valamitől egyszer kilelt a hideg: a nevétől is fázik. Egyszer sétaközben a kasznárja figyelmeztette egy ilyen domború, jól megtermett, karcsúderekú, piros orczájú, parázs-szemű oláh fátára, a ki utánozhatatlan kaczérsággal mosta a patakban a patyolat ingét, feltüzködve mint Diána, s csalfán mosolygott hozzá.

– Úgy-e? hán! monda a kasznár, szája szegletével ahintva fölfelé.

Erre az lett volna Ottó gróftól a felelet, hogy «szép!»

E helyett ő végig nézte a leányt s azt felelte, hogy:

«Sok.»

A jámbor Pakulár Gligor (az volt a kasznár neve) eleinte nagyon megörült, mikor Ottó grófot a silindiai vadászkastélyban megjelenni látta. Azt hitte, azok a drága jó napok újra kezdődnek, a miket a hajdani családfő (az uradalom senioratus volt) vidám tivornyáiról emlékezetessé tett. Hanem aztán, hogy új gazdája heteket töltött a kastélyban, a nélkül, hogy vadásztársaságot hítt volna össze, s csak ült, naphosszant a pókhálólepte veranda alatt, és bámult ki a zöld fákra: elkezdett aggódni az egészségi állapotja fölött.

Igazán érzékenyítő látvány, a mikor egy ilyen városi nagy úr ott ragad a falun, hogy igyekeznek a jó emberek kitalálni, hogy mivel lehetne neki kedvét tölteni? valjon mi baja lehet?

A legelső gondolat természetesen az, hogy boldogtalan szerelmes. Ennek van antidotuma. Hanem ezt a nemét az ellenméregnek mindjárt eleve visszautasítá Ottó gróf, mint fentebb láttuk.

Ekkor azután más mulattatásról kellett gondoskodni. Mert az valóban nagy nyereség volna Silindiára, sőt az egész Rézalljára nézve, ha úgy meg lehetne vele szerettetni ezt a vidéket, hogy itt tartaná állandó lakását.

Pakulár Gligor maga nem tudott egyébről mulatságosan beszélni, mint a kaszkéval-sajt készítésmódjáról; hanem voltak nagybecsű ismeretségei.

Legelőször is a postamester. Az kiszolgált katona-tiszt volt, igaz, hogy csak a szekerészosztálynál. Ez nagyon jó társaság lesz a grófra nézve, a ki szinte katona volt. Tud is beszélni. Az első látogatásnál mindjárt olyan szépen leirta Ottó grófnak a solferinoi ütközetet, hogy abból azt egészen megérthette. Hogy kergették a vörös nadrágosokat! Egy hajszálon mult, hogy Napoleont magát is el nem csipték. Ő maga a szekerész osztályával egy fél üteg vontcsövű ágyut foglalt el, csak a szép tajtékpipáját sajnálja, a mit egy tizenkét fontos haubitz kiütött a szájából; de ő meg cserébe egy franczia generálist vágott le, s annak elvette a tubákos pixisét; végre, mikor neki szorították az Arnonak, s nem volt hid, valamennyi szekerével átúsztatott a vizen.

Ottó gróf hallgatta sokáig Hiób türelmével e hárijánoskodásokat, egyszer aztán fogta a hálókabátja két szárnyát, azoknak csücskéit felemelte a fülei magasságáig, s elkezdé az állítólagos kolléga felé igen is tiszteletnélküli módon leffegetni, s midőn a babérkoszorús hadastyán e csodálatos jelbeszédre eltátott szájjal meredt el, nehogy valamikép félre magyarázza a szimbolisztikát, élőszóval is hozzátette Ottó gróf a magyarázatot:

«Maga nagy szamár!»

No ez aztán kegyelmesen nyugdíjaztatott. Nem jött többet látogatóba.

Persze – a gróf nem igen szereti, ha katonai dolgokról beszélnek előtte. Ez neki nem kellemetes. A vadászkalandok jobban fogják mulattatni.

Itten van a járásbeli esküdt, a ki többet ért a vadorzáshoz, mint a törvényszolgáltatáshoz. Ez lesz jó a grófnak. Egy kancsó bor mellett majd elbeszélhetnek egymásnak a vadászkalandjaikról. Skipetariu esküdt medvéi megbirkóznak Ottó gróf tigriseivel. Hogy fog ennek örülni a gróf!

Ezt aztán a nyakánál fogva dobta ki Ottó gróf az első látogatás után.

Pakulár Gligor csak nem riadt vissza: szerzett a grófnak egy hozzá illő tudós embert, a járási utibiztost, a ki végzett mérnök; ezzel lehet tudományos dolgokról értekezni. Az aztán elmesélte a grófnak hosszasan és nem mulatságosan a «meziási» cseppkő-barlangnak és a «gyetzár» jégbarlangnak mindenféle ritkaságait; ajánlkozott vezetőnek, ha majd a gróf azokat meg fogja látogatni: itt vannak mind a közelben; sajnálta nagyon, hogy ezeknek a leirását nem vette fel a gróf abba a remek albumába, melyből ő nagyon szeretne egy példányt nem ajándékba – hogy merne ilyesmit kivánni? – de csak elolvasás végett kapni. Biztosítja a grófot felőle, hogy ha a «Meziást» meg a «Gyetzárt» meglátja, azokat az albumának második kiadásába mindenesetre fölveszi. Inkább, ha a gróf restelli maga leirni, ő elkészíti a leirását, nem kiván érte honorariumot.

Ezt a becsületes embert nem hányta ki a házból Ottó gróf; mert igazán jóhiszemű becsületes ember volt, hanem azontúl, a mikor meglátta, hogy jön be a kapun, bezárta az ajtót előtte s kikiáltott az ablakon, hogy «nem vagyok idehaza».

Egyszer meg azután a jó Pakulár Gligor a dászkál segítségével parasztlegényekből és leányokból dalárdát alakított, s éjjel gyönyörű szerenádot adatott a gróf ablaka alatt.

Ottó gróf majd nyavalyássá lett ijedtében, azt hitte Signore Spirifanti jött utána a conservatoriummal. De már ezeket a mulattatókat csakugyan a karikással bucsúztatta el magától.

Másnap aztán könyörögve instálta meg Gligor urat.

– Ugyan kérem, ne uszítson már én rám több becsületes embert, hogy engem mulattassanak; mert elszököm.

Pakulár Gligor igen őszinte, confidens ember volt. A többi grófok úgy szoktatták, hogy komázzon velük. Azt mondta Ottó grófnak:

– De hát kivel mulatja akkor magát a nagyméltóságos úr?

Ottó gróf mérgében azt felelte neki rá, hogy:

– A lelkekkel!

Pakulár Gligor pedig egészen szó szerint vette a választ.

– S nem fél a lelkektől a méltóságos úr? – No mert én félek. – Akkor ugyan oda illenék a méltóságos úr a nyiagrai kisasszony mellé, az is mindig a lelkekkel bomlik.

Ottó gróf kiváncsivá volt téve, s azt kérdezte:

– Ki az?

– De isz én meg nem mondom. Ha lelkekkel komázik a méltóságos úr, kérdezze meg azoktól; megmondanak azok mindent. Azok tudnak mindent, s kikopogtatják az asztallábbal.

– Hát valami spiritista hölgy?

– Tudom is én, hogy micsoda? Azt tudom, hogy a tölgyfaasztal elszalad, ha a kezét ráteszi, s az almáriumok köszöngetnek neki, ha rájuk néz; a zsámoly-széket oda küldi, a hova akarja. – Egyszer vitt oda a bűnöm hozzá, azt is megbántam. Azt akartam tőle megtudni, hogy boldogult feleségem mit izen nekem a másvilágról? Szegény, nem tudott se irni, se más nyelven beszélni, mint oláhul, s holta után olyan német levelet irt hozzám a háromlábu kis asztallal, hogy abban minden titkos latorságom a szememre volt hányva, a miről senki sem tudott semmit.

Ottó gróf nevetett.

– Merre van az a Nyiagra?

– De isz én meg nem mondom, hogy még majd a grófot is megbabonázza! Nincsen is már Nyiagrán, most jut eszembe; elköltöztek onnan, nem tudom, hová lettek.

Pakulár Gligor, ha kiszámítva tette volna, sem vihette volna okosabban a keritő szerepét, mint mikor le akarta beszélni a grófot. Ez már most csak azért is fel akarta keresni a veszedelmes varázsló hölgyet.

Ottó gróf félig-meddig maga is hitt a spiritismusban. Amerikában többször jelen volt a hires Home és Davenportok előadásain, s látta a sötétben megjelenő lángokat, hallotta a repülő hegedük muzsikálását, s az ő zsebében is összekötözték a szellemek a zsebkendőt. Látta Homeot a markába szedett parázsokkal játszani, az ablakon ki- s berepülni, s a fejét az égő kandallóba bedugva tartani perczekig, a nélkül, hogy egy hajszála elégett volna. Látta az Orinocon a vitalizált csónakot víz ellenében úszni, csupán spiritista médiumok rátett kézlánczolata által hajtva, érezte a markában a szellemektől hozott gyümölcsöket, látta Tamerlán arczképét egy léleklátó festő által lerajzoltatni, (s a kik ismerték Tamerlánt, azt mondták, hogy megszólalásig volt találva), beszélt I. Napoleonnal, az olasz saláta legjobb készítésmódjáról, s utazott azon a gőzhajón, melynek gépezetét mister Mestral számára maga Urunk Jézus Christus diktálta le (most is ott úszik a genfi tón); látta az emlékkövet, mely a Saturnusból esett le a földre, teleirva más csillagbeli hieroglyphokkal, s megértette a médiumok által annak magyarázatát, s olvasta Mr. Harris verseit, miket az a psychograph segélyével szerzett (14500 strófát); a versek ugyan rosszak voltak, de szerzőjük rendes észszel olyanokat sem tudott irni.

Aztán Ottó gróf nem az egyedüli okos ember, a ki hisz a szellemek közvetlen érintkezésében az élő világgal. Amerikában nyolcz millióra megy a hivők száma, s van húsz hirlapjuk, azok között a «Banner of light» napilap harminczezer előfizetőt számlál (nem lelkeket, hanem embereket, a kik igazi dollárokkal fizetnek), vannak a médiumok közt hires emberek, mint: Cooper Fennimore; Európában Hugo Victor, Flammarion, Hoffmann Fallersleben és Bulwer Lytton lord; van saját hitágazatuk, melyet a rochesteri nagy œcumeni conciliumban nyilvánítottak tizenkilencz alapcanonba foglalva. Maga III. Napoleon is, Eugenie császárné és Montebello herczeg jelenlétében, látta a szellemidéző Home hivására nagybátyja, a nagy Napoleon kezét asztalán megjelenni s nevét leirni; a nagy császár engedte kezét megcsókolni Bonaparte Lajosnak és Montijo Eugenienak; de Montebello elől már elkapta a kezét. (Bizonyosan előre tudta már az utóbbinak Metternich herczegnével leendő hirhedett affairejét.)

Ottó gróf nem kérdezte többet Pakulár Gligortól, hogy merre van Nyiagra, hanem fogadott egy kalauzt, s másnap hajnalban átvezetteté magát lóháton a hegyeken keresztül Nyiagrára. Feltalálnia azt, a kit keres, név nem tudás mellett sem nagy tudomány kellett. Ezekben a falukban egy kastély van csak, ha van; s ha kisasszony valaki, hát abban lakik. Egyébiránt nem bánta Ottó, ha czigánylány is a szellemidéző, neki az is mindegy. A «Spirit»-ok világában nincs se osztály, se nemkülömbség.

Annyit a kalauz is meg tudott Ottó grófnak mondani, hogy a Nyiagrán lakó egyetlen uraság neve Határyné. Özvegy asszonyság. A férjét agyonütötték 48-ban a «szabadság» alatt. Egyenesen odavezette a házához. Az egy tisztességes régi divatú ősi kastély volt, a homlokrészén kiülő rondellákkal, elől virágos, hátul gyümölcsös kerttel, lépcsőzetes feljárással, melynek mellvédjén sorbarakott eczetes üvegek érlelték a napon beágyazott tartalmukat; a két kapu-bálvány teteje takarva a fülfü kövér rózsáival.

A folyosó tetején állt egy egészséges, piros, kövér termetű asszonyság, a ki a magát bemutató Ottó grófot azzal fogadta, hogy:

– Megmondta ezt a Xéninek a czikográp előre, hogy a szomszéd gróf ma eljön hozzánk látogatóba. Oly bizonyosnak tartottam, hogy levelensültet is készítettem a kedveért. Szereti-e?

Hogyne szeretné az ember három órai lovaglás után a levelensültet? Az Isten áldja meg azt a czikográpot! De hát ki az?

Mert hogy Határyné asszonyságnak jó kalotaszegi kiejtéshez szokott nyelve ezt a három görög betüt, Ψ, Χ és Φ sehogy sem szerette kimondani: így támadt a «Psychograph»-ból «Czikográp». Hanem a levelensült fölséges volt azért. Ezt a méltóságos asszony maga készítette. Jó mézesmáli bor is volt hozzá. A gróf szivesen látott vendég volt. Illett is, hogy a szomszédokat meglátogassa. Ezt megvárták tőle.

Polyxena kisasszony még alszik. Ő csak délfelé szokott fölkelni. A médianimizáltak nappal alusznak s éjjel élnek.

A méltóságos asszony nem csinált belőle semmi titkot, hogy leánya «médium». Utolsó szülötte kilencz gyermek közül, kik mind a maguk szárnyán vannak már. Ez az utolsó akkor született, mikor az a nagy veszedelem volt a móczokkal 48-ban; a mikor a boldogult férjét is meggyilkolták. Valószinűleg e rémesemények hatása az anyára okozta a gyermeknél azt a lunatikusságot, melyről most az egész környékben hirhedetté lett; de még a külföldi ujságokban is irtak róla. Mutatta a grófnak a Banner of the lightot és a Start, a miket ugyan a méltóságos asszony a világ minden kopogó szelleme segélyével sem tudna elolvasni.

Polyxena kisasszony azonban ezúttal nem aludt olyan sokáig. A Spirit rapping megérzi annak a közellétét, a kivel álma rokonszenvez, s átváltozik Spirit knockinggé, elkezd kopogni az ágyban s felkölti az alvót.

Polyxena kisasszony megjelent az elfogadó teremben, s valóban érdekes jelenség volt. Karcsú, gyöngéd termet, liliomfehér arcz, legkisebb háborító színe nélkül a pirnak, cseresnyepiros ajkakkal és nagy léleklátó szemekkel, miket hosszú szempillák takartak; magas sima homlokát kőszénfekete hajfonatok köríték festői dúltságban. Nyakát kissé félrehajtva viselte, s csak a fél szájszegletével mosolygott.

Miután a születése éve el volt árulva, könnyű volt kiszámítani, hogy a kisasszony most a tizenhatodik évében jár.

A találkozás első órájában nagyon kevés szavát hallotta Ottó gróf Polyxena kisasszonynak. A médiumok nem extasiált állapotban hallgatagok, lehangoltak és gyanakodók. A méltóságos asszony előre megmondta, hogy ha csak egy olyan ember van a szobában, a ki nem «hivő», semmi kisérlet se sikerül. Azt megérzik a szellemek, s nem jelennek meg.

Úgy, de Ottó gróf «hivő» volt, s ebéd fölött ezt annyira nyilvánossá tette a két Davenport csodamutatványai elbeszélésével, hogy minden gyanút eloszlatott. Előadása delejes rapportot idézett elő Polyxena kisasszonynál, s ebéd után már «védszellemeiknek» neveit is megvallották egymásnak. Polyxena kisasszony szelleme volt «Lucretia», Ottó grófé pedig «Polycrates».

E négyes ismerkedés után már az első találkozásnál annyira mentek, hogy együtt psychographoztak.

A méltóságos asszony megjegyzé, hogy ezt Xéni nem minden embernek engedi meg, hogy vele együtt czikograpozzon.

Az ármányos czikograp egy háromlábu kicsi asztal, melynek egyik lábába plajbász van dugva, s ha a médium ráteszi a kezét, s kérdez tőle valamit, ez a plajbászszal leírja az alátett papirra a feleletet.

S ha két ember teszi a két kezét az asztalra, úgy hogy kinek-kinek a saját hüvelykujjai egymást, két kis ujja hegye pedig társáét érinti, akkor kész a villanylánczolat, s ez csodatüneményeket idéz elő.

Az első napon Ottó és Polyxena beérték azzal, hogy véghetetlen sok meghalt nagy ember hogyléte felől tudakozták ki Lucretia és Polycrates szellemeit. A rokonszenv oly tökéletes volt közöttük, hogy az asztalláb már nem is irta, de stenografiázta a válaszokat (Gabelsberger modorban).

Mikor Ottó gróf visszatért Silindiába, egészen el volt bűvölve e találkozás által.

Ime tehát talált valahára egy olyan hölgyet, a kivel a legédesebb összeköttetésbe léphet, a kivel szellemdúsan, magas élvezetek között társaloghat; a nélkül, hogy szerelemre, vagy házasságra gondolna valaki.

Másnap megint átlovagolt Nyiágrára. És aztán mindennap átlovagolt.

A magneticus rapport egyre intensivebb folyamot képezett közöttük.

Már elbeszélték egymásnak, hogy miket álmodtak; rendesen egymásról.

Annyira mentek, hogy megérezték a távolból egymás közeledtét a «second sight» által.

Polyxena kisasszonynak elmondá a psychograph, Ottó gróf hol jár és mit mivel egész nap? s Ottó gróf úgy találta, hogy az mind tökéletesen úgy van; csupán az órában téved néha a psychograph, nem tizenkét óra volt, mikor ebédelt s nem hat óra, mikor lovagolt, hanem tizenkét óra volt, mikor lovagolt s hat óra, mikor ebédelt; egyébként bámulatosan talál a «double vue» nyilvánítása.

Polyxena kisasszonynak rendkívüli delejes túlmagasztaltságát a tökély fokáig emelte Ottó gróf igazhivősége és sokoldalú tapasztalata.

Kezdtek elválhatlanok lenni.

Ottó gróf egész új világot nyitott meg Polyxena előtt, melyet a sejtelmek, jóslatok, távollátások, ébren álmodások, együttérzések, lélekjelenések teremtő ereje népesített meg, s egyre raffináltabbá tudta tenni a magicus élvezetet.

Ottó gróf megtanította Polyxena kisasszonyt a szellemrajzolásra; rég elhalt hires emberek arczképeit úgy előállította a psychographfal, mintha ültek volna előtte.

Azután egész albumokat teleiratott Confucius, Zoroaster, Cicero, Mózses, Albufeda, Hariri, Anacreon, Sappho s más hires lelkek által, megtartva a görög, chinai, góth, zsidó, arab betűjegyeket a szövegben.

Egyszer hozatott magának egy fényképészeti készletet, s angyalokat és Ádám apánk előtti földlakókat fotográfiázott le vele, a kik Polyxena hivására megjelentek, s a háttérből vállain keresztül kandikáltak.

Naphosszant elértekeztek együtt a világteremtés titkairól, a föld saját szelleméről, s a lég fölötti égő világról; Ottó gróf már éjszakára is ott maradt gyakran a nyiagrai háznál, s olyankor esténként észlelték a csillagok befolyását az emberi organismusra, a sidericus erő hatványát saját idegeiken, s adtak egymásnak légyottokat távoleső csillagokban, a hova lelkeik a fény segítségével utaztak el. S aztán reggel közölték egymással tapasztalataikat, hogy minőnek találták a Venust, Jupitert, Saturnust? Még messzebb útra nem mertek vállalkozni. Csak a naprendszerben maradtak egyelőre. Azok is igen szép tájékok lehetnek mind.

Ottó grófnál túlnyomó volt a materialismus: ő az egész titkos világ befolyását a jódozmon, a magnale magnum és a vibratiók elméletéből akarta kimagyarázni, míg Polyxena kisasszonynál túlnyomó volt a vallásos extasis, s nála a sympathiák és túlvilági jelenések szolgáltak irányeszmékül.

Egyszer Polyxena kisasszony egy ilyen delejgyönyörös estén balkeze kisujjának hegyét Ottó gróf jobbkeze kisujjának hegyéhez értette. (Mint tudjuk, ez a médianimizált halandóknál a gyönyörnek és csábításnak legnagyobb foka) s így szólt hozzá:

– Tudja-e ön, hány napja annak, hogy a mi szellemeink egymással érintkeznek?

Ottó gróf tudta. Számot tartott rá.

– Háromszáz ötven nap.

– Nem annyi, szólt Polyxena kisasszony. Mert nem az tesz egy napot, a mikor a föld megfordul maga körül, az csak «egy föld»; hanem a míg a nap megfordul önmaga körül, s az tesz huszonöt földfordulást, és így mi csak tizennégy nap óta érintkezünk egymással.

Ez ellen nem lehetett észrevételt tenni.

– S mily végtelen világokat bejártunk azóta együtt.

A halavány hölgy nagyot sóhajtott, s vágyteljesen tekinte fel az égre. Arczán az a kifejezés ragyogott, mintha egy egész életet tele gyönyörrel élvezett volna keresztül; kisérve sejtő reménytől egy másik még édesebb élet után, melynek örömeiről még eddig ábrándjai sincsenek. Igazán ártatlan szűz kedély volt, kinél az élvezet csak a rokonszenvek találkozásaiban élt még; s kinél minden ösztön aludt még, s ellenszenvvel fogadta (mint szokták az alvók) azt a szót, mely őket fel akarja költeni.

Aztán hirtelen odafordult Ottóhoz, azzal az ideges fellángolással arczán, melyet a szemek szokatlan delejes villanása kisér, a mikor a lélek a maga képét kölcsönzi a testi arcznak, s új alakot idomít vonásaiból.

– Merjek-e öntől egy nagy elhatározást kérni?

Ottó gróf villanyos melegséget érzett e forró szavaknál idegeiben.

– Bármit… volt válasza.

– Igen nagyot. Rendkívülit. Lehetetlenséggel határost!

– Mondja ki.

– Nem. Nem lehet azt. Nem mondhatom én el, szólt a hölgy, és lesüté szemeit és szempillái alatt két könycsepp alá rejtőzött a küzdő szemérem, védve magát az ajkak árulása ellen.

Ottó úgy érezé, hogy élete forduló pontján van. Sohasem érezte magát így elbűvölve nő által.

– Engedje kitalálnom, mi az? szólt az egész kezet kezébe szorítva, mely galvanilag vonaglott ujjainak érczes nyomása alatt.

A leányka ábrándosan rebegé:

– Milyen szép volt az, mikor együtt jártunk a közel csillagok virányain!

Ennek az eszmének csak egy természetes folytatása lehet («járjunk hát e szép földi virányokon is oly boldogan együtt!»). Ottó gróf érzé, hogy most meg van fogva.

– Kivánja ön…? kérdé a leánytól.

– Igen! Egy nagy elhatározást! szólt most a leányka, egyszerre mindkét kezével görcsösen megragadva Ottó kezét. Jöjjön el ön együtt velem – a Siriusba!

Ottó gróf, mint a kit csiklandanak, úgy kaczagott fel e szóra. Öröme telt a megszabadulásban; de egyúttal túlföldivé lett hatványozva ez öröm azon felfedezés által, hogy van a világon leány, a ki akkor, midőn ideálját egész a meghódolásig vitte, a midőn imádója megtérülten, vezekülten lábaihoz fekszik s azt mondja neki, hogy mindent megtesz érte: – akkor azt kivánja tőle, hogy menjen el vele a Siriusba!

S ha Ottó gróf a sok tudomány közül egyet tudott volna, a mit nem tudott: akkor az lett volna erre a válasza, hogy az útrahivó gyöngéd teremtést egyszerre mindkét karjával keblére ölelje, arczait, ajkát, homlokát, nyakát, a hol éri, csókjaival eláraszsza, s aztán azt mondja neki:

– Nem a Siriusba, szerelmes szellemem, hanem megyünk együtt Silindiába; te az enyim, én a tied; leszesz nekem feleségem, s aztán nem kell nekünk több közbenjáró szellem a másvilágról, az Isten nyugtassa meg őket.

Hanem hát ebből a tudományból nem kapott Ottó gróf, s e helyett azt válaszolta Polyxena kisasszonynak, hogy

– Elmegyek önnel a Siriusba.

És Ottó gróf épen nem tréfált. Ő egész komolyan martalékul engedte magát annak a dicsvágynak, hogy kettőjükből világhirű spiritista médiumok váljanak.

S miért ne válhatnának magyar létükre?

Lám egy magyar gróf, Szápáry elsőrendű próféta és codificator a spiritisták között. S egy magyar Vay baronesse nem csak hires médium, de kiváló irónő a spiritismus tanában, s azonkívül ismeretes politikai jósnő. Tőle származott az a közkézen forgó jóslat, a mit az ötvenes évek elején, mint a «hiszekegyet» tudott könyv nélkül minden igaz magyar hazafi és honleány. Azért irjuk le, mert meglehet, hogy már elfelejtették.

«1850: – gyász az öltözetben;

1851: – minden ügyünk rosszul megy;

1852: – a megváltó még el nem jő;

1853: – még súlyosabb lesz a járom;

1854: – türj és szenvedj szegény nép;

1855: – reményünk is széttörött;

1856: – a mi halad, nem marad;

1857: – nagy izgalom szerteszét;

1858: – megürül sok magas polcz;

1859: – sápad és elfut sok kegyencz;

1860: – a mit vártunk, itt van!»

De soká számítottunk arra az «itt van» esztendőre! És hát csakugyan hozott valamit. Nem ugyan azt, a mit vártunk.

Én akkor egy lapomban közöltem is ezt a jóslatot; s arra ugyanazon tisztelt szerzőnő szives volt nekem megküldeni a jóslat folytatását, melyet azonban a hirtelen szigorúra fordult sajtóviszonyok miatt nem lehetett nyomtatásban reproducálni akkor; ím itt következik most:

«1861: – előttünk áll a nagy hegy;

1862: – a multnál rosszabb jövendő;

1863: – segítséget ki se várjon;

1864: – most nem tudod, hogy mit tégy?

1865: – kezd szakadozni a köd;

1866: – kezdődik a hadd el hadd;

1867: – lesz benne egy örömhét;

1868: – ne siess, mert meglakolsz;

1869: – jó kedvedért majd megfizetsz;

1870: – sorsod tenkezedben;

1871: – felétek fordul a kegy;

1872: – úrrá lesz sok hetvenkedő;

1873: – okulunk a saját káron;

1874: – no de most már hová mégy?»

E nagy celebritásokat elérni volt Ottó gróf magas vágya. S miért ne túlszárnyalni őket? A természeti adomány: az idegæther megvan hozzá; azt csak fejleszteni kell. A magnes-erő a gyakorlás által nő. Feladatai a lehetetlennek lehetővé tétele, s azután a lehetővé tett lehetetlennek a lehetőség törvényei szerinti kimagyarázása. Ez volt a főkülönbség Ottó és Polyxena között. Ottó gróf szerint mindent az anyag és a világerő alkot; Polyxena meggyőződésében pedig mindent a szellem és az akarat. És ez épen így volt jó! Hiszen épen az ellentétek vonzzák egymást: a férfi és a nő; a férfi a positiv polus, a nő a negativ; az anyag a férfi, a szellem a nő; az erő a férfi, az akarat a nő. E kettő találkozásából származik a teremtés mirákuluma!

Ottó gróf hevült képzeletében már látta kettőjük körül a bámuló világot, mely nem meri hinni azt, a mit lát; de azért meghódol.

A spiritisták fejedelmei az igazi «felkent fők».

Ottó képzelmében már előre látta a diadalt, midőn Polyxena lebegni fog a föld felett, mint Angela della Pace; midőn ujjai hegyével a sötétben leveleket fog elolvasni; midőn a megnevezett elhunyt szellemét a vékony kárpiton át megjelenésre készti, mint Davenport, s beszél vele, mint a prevosti látnoknő; midőn ficzamokat fog meggyógyítani ráénekléssel, mint madame Dal Cin, s keresztül lát az embereken, mint Veronica Giuliani; midőn beszélni fog minden vad nyelven, mint Crescentia Wolf, s játszani fog áriákat minden hangszeren, a nélkül, hogy hozzájuk nyulna, mint miss Fox-Kane. – És azután együtt fog utazni a csillagokba ő vele, s leirja azokat saját tapasztalataiból; szebben, mint Flammarion.

Megfogadta neki «szellemére», hogy el fognak utazni együtt a Siriusba.

Ez persze csak extaticus álomban történhetik meg. S ez esetben mulhatlan, hogy egy és ugyanazon pillanatban lepje meg az álom mind a két utazót.

Mert tudni kell, hogy a szellemek közlekedési eszköze a fény. S ez az «alkalmatosság» nem vár. A ki egy perczczel később ül fel, az már csak a következő vonaton indulhat, mely az elsőtől épen 42,500 mérföldnyire maradt hátrább.

E nehéz feladatnál egy megnyugtató felfedezést tett Polyxena Ottónak.

Szemérmesen, szemeit lesütve mondá el a titkot; mert kényes természetű vallomás volt az.

– Mikor ön házunknál marad éjszakára, olyankor mi rendesen egyszerre alszunk el mind a ketten. Ezt én bizonyosan tudom. Ön a negyedik szobában fekszik, velem parallel, három fal van közöttünk. Én rendesen keletnek fordulva szoktam feküdni; de ha ön ugyanakkor nyugotnak fordulva teszi le a fejét: én el nem tudok aludni mindaddig, míg ön meg nem változtatja fekvését. Egy éjjel egész hajnalig nem birtam elaludni; az órák három negyedet háromra ütöttek már, akkor eszembe jutott, hogy önnek a feje alját bizonyosan az enyémmel ellenkező irányban vetették. Erre hirtelen én is áttettem a vánkosaimat a túloldalra, fejtül lábhoz, s egy percz mulva már szunnyadtam. S másnap ön is panaszkodott, hogy három negyed háromig nem tudott aludni. Az ok közös volt.

Ottó gróf lelkét a világætherig emelte e gyönyörteljes felfedezés. Hogy saját idegætherének oly varázsló befolyása van egy magasztos lényre, mely azt három falon keresztül sem engedi elszunnyadni. Távol volt tőle az a profán gondolat: hogy hát ha még a falak nem volnának közben!

Hanem másnap, midőn hazaérkezett Ottó gróf Silindiába, s Pakulár Gligor eléje jött beszámolni a gyapjuval, meg az esett birkákkal, – a krétáról eszébe jutott, hogy minden szellemnek és spiritismusnak van egy legio universalis ellensége: a «számok».

Mikor az ember «hinni» akar, szörnyen útjában van a tudománya.

Ottó gróf kalkulálni kezdett a krétával (delejiszonyatos tapintatú ásvány), hogy mégis mennyire lehetséges az a vállalat, a mire ő fogadkozott?

A szellemek, mint már constatálva van, a fényt választák közlekedési eszközül, mely másodperczenkint negyvenkétezer ötszáz mérföldet haladva, elég gyors szállítási közeg a naprendszer csillagai közötti utazásra. De hogy állunk a Siriussal? Az a legutóbbi hozzávetések szerint háromezernégyszázötvenhét millió kétszázezer mérföldnyire esik a földhöz s a míg a szellemek gyorsabb omnibuszt nem tudnak kitalálni az utazásra, mint a fényt, ezzel az alkalmatossággal épen negyvennyolcz óráig tart a földről a Siriusba eljutni, még szellem alakban is. S utközben nincs «restaurant!»

Más volna, ha Polyxena kisasszony akaraterejét eléje lehetne fogni a fénynek, mint locomotivot; de Ottó gróf, mint materialista, ehhez az expedienshez nem folyamodhatik.

Ezzel a scrupulussal lovagolt vissza Ottó gróf még az nap Nyiagrára, kérdést teendő Polyxena kisasszonynál ebben a nagyon megszorító psychophysiologiai feladatban.

Hanem hát arravalók a szellemek, hogy az ilyen kétségek között gyors segélylyel szolgáljanak. A szellemeket nem lehet zavarba hozni.

Mire való a psychograph?

«Lucretia» válasza præcise így szólt:

– Igaz, hogy a földről kiinduló sugár akkora távolt, mint a föld és a Sirius között van, negyvennyolcz óra alatt futna keresztül. Úgy de a milyen gyorsan halad a földi sugár a Sirius felé, épen olyan gyorsan közelít a Sirius sugara is a föld felé. A mikor mi közelítünk a fény erejével, a Sirius is közeledik ugyanazzal mifelénk. E szerint a távol fele utján találkozunk össze. És így huszonnégy óra alatt odajutunk.

No ez már nem olyan sok. Ennyi áldozatra csakugyan rászánhatja magát gavallér ember a médiuma kedvéért.

Csak a napot kell még kiválasztani. Egy szép derült, holdvilágtalan estét kell kilesni. Az nap a nyiagrai kastélyban fog hálni Ottó gróf. Meg lesz parancsolva minden cselédnek, hogy másnap éjfélig senki se költse föl Polyxena kisasszonyt, se Ottó grófot; – (mert hiszen a Siriusban körültekinteni is csak kell egy pár óra.) Már a mama is meg volt nyerve az expeditió számára, (nem együttutazónak, ahoz nem volt elég kedve); de ő is elég furcsának találta a gondolatot; csak azt kérte a vállalkozóktól, hogy ha a «Szirnyos»-ba elmennek, hozzanak onnan valami receptet, hogyan kell a zsizsiket a borsóból kiveszteni?

Ha ez a csillag-expeditió végbe mehet, Ottó gróf örök időkre nevezetes emberré teszi vele magát itt e földön.

Hanem hát fátuma volt, hogy semmi vállalatát sem birta egészen befejezni.

A meghatározott napon, mikor a geodæmon legkedvezőbb viszonyokat látszott előkészíteni; az asztrál szellemek által tisztára volt seperve a lég: Ottó gróf, midőn a kastély kapuján belovagolt, annak udvarán egy idegen bricskát pillanta meg.

Ezt a bricskát nem a lelkek hozták ide. Nem ám, hanem négy mokány ló; a mik már ki is voltak pányvázva a füre. Ez nekik az abrak.

Határyné asszonyság pedig már a tornáczban eléje jött a grófnak s azt mondá neki hogy:

– «Lelkem, nagyságos szomszéd úr; ma nem utazunk a Szirnyosba. Vendég állt a házhoz: Toprongyossy Benedek úr ő méltósága; igen fáin derék ember; de biz a miatt most a Xéninek a konyha után kell látni, mert Toprongyossy Benedek úr nem éri be azzal, a mit a háromlábu czikográp pingál az asztalra, szívesebben látja az asztalon a háromlábu bográcsot, tele paprikás pörkölttel; s ennek az úrnak semmi járása a csillagokba, legfeljebb csillagot szokott rugni egyszer másszor, mikor víg társaságban jól berugott, különben igen fáin derék úr.

Hogy ezt nem tudták a kopogó szellemek előre megmondani!

Ottó gróf magában a Neptunusba kivánta az egész Toprongyossyt; a mi igen pogány kivánság volt, miután a Neptunus még olyan lágy, hogy ha arra Toprongyossy Benedek ráhág, hát laposra nyomja a szegény planétát.

Mert Toprongyossy Benedek legény a talpán: termetén megfeszül a zsinóros dolmány, s reng a föld s peng a sarkantyú, a hová ő lép, s ott marad a patkója nyoma a parketten. Kerek szakálla és göndör bajusza van s nem kell azt festeni, fekete az magától is, mint a korom; a haját pedig nincs az a süveg, a mely le birja szorítani; sürű az, és kemény, mint a sodrony; s két piros orczáját örök mosolygásra kényszeríti a tulságos egészség.

Mikor bemutatták őket egymásnak, úgy a tenyerébe csapott a grófnak üdvözlet fejében, hogy abban minden magnetismus egyszerre paralyzálva lett.

Toprongyossy Benedek talpig jó czimbora volt. Nem csinált ő titkot abból, hogy ő bizony nem tud semmit. Hiszen ha mindnyájan professorok akarnánk lenni, ki maradna diáknak? Ő csak publikum, a ki hallgat és nevet. S igen jóízüen nevet. Ottó gróf egész ottléte alatt folytonosan az ő rovására élczel; őt szurkálja sarcasmusokkal, őt lövöldözi csipős aperçuekkel, őt csiklandozza pikans iróniával, mond neki absurdus bolondokat, miket az fideliter elhisz s tódítja, ha az mondott valami nagy szamárságot, hogy még nagyobb legyen belőle. Toprongyossy mind nem haragszik azért. Ő maga nevet legjobban a maga rovására. Neki magának csak egyetlen egy élcze van, s azt el is mondja mindenkinek a legelső találkozásnál, a midőn a nevét bevallja: hogy ő az a Toprongyossy Benedek, a kinek az ármányos ujságiró egyszer úgy nyomatta a nevét a czímszalagra, hogy «Bekened», s aztán úgy igazította ki, hogy «Beneked». – S miután ő ezt az élczet harmincz esztendő óta mindenkinek elmondta: valószinü, hogy már eddig sokan tudják.

Ottó grófnak feltünt az, hogy mikor egyszer-másszor Polixena kisasszony megjelent a teremben, konyhakötény volt eléje kötve s az arcza piros volt a konyhatűztől. Hogy lehet neki annyi delejességgel kiállani a takaréktűzhely mellett, mely csupa vasból van!

Sőt még az is megtörtént, hogy mikor az ebédhez felhozták a puliszkát, s azt Toprongyossy Benedek nagy hahotával üdvözölte, kiáltván: «hahó! ez az én testi eledelem!» (Leibspeise), akkor Polixena kisasszony szerény dicsekedéssel susogá: «ezt pedig én készítettem».

Ottó gróf elszörnyedt: puliszkát készíteni delejjel! A szent vitál magnetismust haricskadarára és kászu-turóra pazarolni! – De nem úgy lesz az! Valami nagyszerű asztaltánczoltatási jelenet készül itten. – Csak tehenkedj neki annak a puliszkának, te rüpők! – majd mi ketten ráteszszük a kezeinket az asztalra; azzal egyszerre beáll a vitalizáló delejlánczolat, az ebédlő asztalból lesz «table moving», egyszerre felemeli a lábát, felüti az álladat, s azzal úgy eltánczol előled puliszkástul együtt, hogy szaladhatsz utána!

Azonban ez nem történt meg. Polixena kisasszony nem állította helyre az életdelejes lánczolatot, az asztal recsegett ugyan, mikor Benedek úr rákönyökölt; de nem próbálta meg a ficzánkolást, jobbnak látta veszteg maradni. Ottó gróf elnézte csendesen. – A betyár megette a magnetizált puliszkát az utolsó befaló falásig s nem vált tőle prikulicscsá.

Persze, hogy ebéd után szó sem volt semmi szellemmutatványról. Elég «egy» ilyen ember, mint Toprongyossy Benedek a világ minden szellemét az égi ürbe szétkergetni. Davenportnak egyszer Bostonban azért nem sikerült a szellemi mutatványa, mert hallgatóinak egyike szivarra gyujtott, s a hirhedett Home egyszer Berlinben kénytelen volt előadás nélkül bocsátani haza a közönséget, mert a szellemeket bántotta az, hogy egy néző úgy ült a széken, mint a lovon. Nem is kellett Toprongyossy Benedeknek más szellem, mint a mi a savanyu-vizben lakik. Néha az is megszólal nála: (mikor kirugja a dugót a palaczkból!)

A fekete kávé után konfidens lett Benedek úr, s nagyon sokat betalálván venni a mindenféle jó borokból, nagyon elkomorodott. Szokásuk az a délelőtt vígkedvű temperamentumoknak, hogy délután elkomorodnak s akkor aztán elkezdenek «okosan» beszélni. Lelkiismeretfurdalás ez, mely azt hányja fel nekik, hogy most sokat ittak s ha tüstént komolyan és bölcsen nem viselik magukat, még azt fogja hinni a társaság, hogy fejükbe ment a bor, s aztán mentül okosabban beszélnek, annál jobban elárulják, hogy sokat ittak.

Benedek most már egészen ismerte gróf Rengeteghyt; hiszen egyszer együtt voltak vadászaton a Hargitán! Most emlékszik már rá.

(Csakhogy az az elébbeni senior volt, Rengeteghy Leó gróf, Ottó gróf megboldogult nagybátyja, a kire Benedek emlékezett s a kinek egyéni sajátságait aztán mind Ottó grófra ruházta át csupa régi barátságból.)

– Ugyan mit csinálnak a gróf úr fiacskái? Nagyok-e már?

Ottó gróf aztán elszámlált neki tizenkilencz élő gyermeket, hogy kiből mi lett, és hová lett? A tizenkilenczediknél megsokalta Benedek s belevágott.

– De nini, a gróf akkor egy lábára sántított, a melyiket megtépett a medve.

Ottó gróf felvilágosítá róla, hogy egészen uj kaucsuk lábikrát tétetett magának s most akár tánczoljon. Aztán meg, hogy «parókája volt akkor a grófnak!»

– Most is az ez; csakhogy szálankint van oda ragasztva a fejbőrhöz: angol találmány.

– Hát az a nagy sinkorán kutyája hová lett, a melyik mindig vele járt?

– Azt elvitték a persa trónörökös számára paripának.

Benedek úr csak azon akadt fenn, hogy hogyan patkolják azt meg?

– Hát a cserebogarat szereti-e még a gróf? Akkor marokkal ette.

Ottó gróf mondá neki, hogy most már a skorpio-evésre adta magát.

S így beszélgettek egymással a legkomolyabban, míg a méltóságos asszony fel-felvisított, mikor nem bírta a nevetést visszatartani tovább s azt mondta, hogy olyanokat tud ez a gróf felelni, mint egy czikográp.

Ottó gróf végre megunta ezt a mulatságot s szedte a sátorfáit. Bucsút vett a méltsás asszonytól, parolázott Benedekkel s azt mondta Polixena kisasszonynak, mikor kikisérte, hogy addig már nem fogja látogatását ismételni, a míg ez az úr itt időzik. S hogy azt megtudja, mikor ment el? mindennap átküldi a czigánypostát izenetért Nyiagrára.

De iszen küldhette azt! A hová egyszer Toprongyossy Benedek letelepedik, nem madár az, hogy odább repüljön. – Hét nap mindig üres kézzel jött vissza a Csicsa. A nyolczadik nap aztán hozott egy levelet. A formáján látszott már, hogy azt a méltóságos asszony irta; de még inkább a czímzet sorain. Ezeket a betűket ő irta, még pedig nem a czikográppal, hanem ökölre fogott kalamussal.

Belül pedig ez volt:

«Nagyságos gróf úr, kegyes uram!

Örvendetesen jelentem, hogy méltóságas Toprongyossy Benedek úr a mai szent napan eljegyezte leányamat Polixenát; máhaz egy hétre leszen az eskető. A gyermek nem akart; de a doktor azt komendálta, hogy jó lesz neki férjhez menni, mert különben vámpír lesz belőle, ha meg hal; hát inkább hozzá adtuk. Jó ember úr. Nagyon instálam nagyságas gróf urat, ha kegyeskednék a Polixenának násznagya lenni ez alkalammal. Családamat nagyan megtisztelve találnám. – Maradak stb.»

Ottó gróf a Siriusból esett le!

Férjhez menni! Egy elsőrendű médiumnak! Hozzámenni egy eleven pohárszékhez! Feleségévé lenni egy lomha butordarabnak, a minek férj a neve! Azt a kezet, melynek érintése alatt az asztal tánczolt és csudadolgokat írt, odaadni Toprongyossy Benedeknek, ki tánczol ugyan, de nem ir soha! S még ő legyen a kiadó násznagya ennek a lánynak; a ki már szellemileg egészen az övé volt, lélekben vele copulálva, a csillagokban vele együtt élve, álmában együtt établirozva, a ki valóságos delej-hitvestársa volt már, ki vele annyiszor álmodott együtt ölelkezve három falon keresztül! s most azt ő feleségül adja egy kenyérőrölő gépnek, egy bordesztilláló kazánnak!

Hiszen módjában lett volna neki azt megváltoztatni; csak azt kellett volna a méltóságos asszony levele alá írnia, hogy: «én pedig nem adom, mert az enyim». S így visszaküldeni a levelet. Hanem Ottó gróf ezt az egy tudományt nem tanulta meg jól.

Kiábrándulásnak nevezte azt a felfedezést, hogy a szellemek is – szomjaznak…

Csalódott ebben a leányban: azt hitte eddig felőle, hogy az csak szellemtárs akar lenni; csak az egekben akar nászutazást tenni; csak együtt álmodni, – s ime, annak fejkötő kell!

A legelső gondolatja az volt, hogy szalad Silindiáról, meg sem mondja, hová? Hanem aztán meggondolta a dolgot. És nagyot nevetett. Vagy ő rajta nevessenek, vagy ő nevessen máson: a történet nevetni való.

Visszaírt a méltóságos asszonynak, hogy ott lesz a lakodalmon.

Ott is volt. Kapott násznagyi selyemkendőt. Végignézte a szertartást, végig ülte a lakomát. A menyasszony most is halavány volt; de nem mutatott semmi szomorúságot. A vőlegény csakugyan elmondta az eskető esperesnek is azt az élczét, hogy aztán az ő nevét a matrikulába se Bekenednek, se Benekednek ne írja, mint amaz ármányos ujságiró. Vacsora után pedig kihordták az asztalokat (a czikográp rég a padlásra került már), s tánczoltak kivilágos kivirradtig.

A szellemek semmi galibát nem csináltak, nem fujták el a gyertyákat, nem vágták el a bőgőhurokat; Ottó gróf azzal a tudattal poroszkált haza Silindiára, hogy ennek is vége van – ebből sem marad számára egyéb, mint az ideál photographiája…

… Polixena aztán elment Toprongyossy Benedekkel haza Dicső-Szentmártonba, s hogy miként vitte el őt aztán a Siriusba? az az ő dolga.

VII.

Nekünk regényünk hősét kell követnünk, ki, nagy kárára a regény meséjében megkivántató egységnek, szüntelen más térre invitál bennünket; mindent elkezd, de semmit el nem végez. Egy másik regényem szenvedett már ily fogyatkozásban, s elismerem, hogy azoknál ez az én hibám volt; de a jelen esetnél az egész olvasó közönség a tanum, hogy nem én vagyok a hibás, hanem a regényhősöm, a ki mindenhez ért. Sok helyre elmegyünk mi még vele! Hát csak kövessük.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings