SZÁZ LEÁNY EGY RAKÁSON.

I. A FEKETE ALBUM.

Fekete? és album? Ez már magában is ellenmondás. Azonban nem tehetünk róla, azért az mégis fekete és mégis album.

Valahol a zarándmegyei havasok között volt egy helység, de már a nevére sem én nem emlékezem, sem az a jó barátom, a kitől ennek a mesének a vázlatát hallottam. Falu volt ott; de már tíz évvel később, mikor én ott jártam, olyan szép erdő nőtt fel a helyén, hogy a medve is ellakhatott benne.

Egy kerek tér volt az erdő közepén, a mit nem az ismeretes erdei fák nőttek be, hanem valami rozsdás, veres levelű bozót, fekete bogyókkal, a minek megint nem tudom a nevét: a vezetőim sem tudták. Csak annyit mondhattak, hogy ott sok csont van: koponya is és aztán igen sok kigyó; azok között derék viperák. Békén hagytam őket. A hegyek közül folyik alá egy rohanó patak; ennek a neve, ha jól emlékezem rá, «Czermura». Figyelmeztettek rá, hogy ne igyunk belőle: nem arra való víz. A móczok azt a hasznát veszik ennek a pataknak, hogy a fehér gyapjuból szőtt czondráikat beleáztatják, kövekkel lenyomtatva, mint szokták a nyers kendert, két hét mulva kiveszik a vízből tintafeketére festve.

Ez a hegyi patak bizonyosan valami savanynyal van telítve, az adja meg neki azt az erőt, hogy a mely sziklákat az útban talál, azoknak az oldalait alávájja.

Nagyon változatos itt a sziklák csoportozata. Geolognak csupa gyönyörüség. Van homokkő, óriási özönvízkori csigakövületekkel telítve, a leggyönyörübb chalcedont, carniolt, csikos achatot ökölnyi példányokban rugja fel az ember, mikor a hegyoldalt mászsza; a hegygerinczen bazaltoszlopok orgonasora vonul végig s a bérczpatak medrét palakő szegélyezi.

Egy ilyen nagy óriási fekete palatábla dűl ki, félig előre hajolva az alját mosó patak fölé; felülről pirosgyümölcsű, fehérvirágú folyondárok csüngnek le a párkányáról, egymásba kapaszkodó fűzéreket fonva, két oldalán rézrozsdazöld és aranysárga rámát képez a kövi rózsa és a szakavirág (sedum): ez az a fekete album. Fekete, mert palakőből van, a mi szokása szerint mindig gyászol, s album, mert tele van írva nevekkel.

Legfelül lapidaris betükkel van bevésve a kelet ideje: 1849. augusztus 16.

(Három nappal később – «az» után).

Vannak ott mindenféle irások: szép finom karczolatok, késhegygyel a fekete kőlapba vésve; otromba, görbegurba betükkel öklözött sorok; nyomtatásszerű betük, magyar, német és cyrill irásjegyek. Némelyik mellett vers is van, a másik mellett csak e szó: «Isten hozzád!» Van olyan, a melyik fölé egy nyillal keresztül ütött sziv van rajzolva, egyhez meg épen oda van karczolva a név tulajdonosa silhouetteszerű arczképe is profilban: az látszik, hogy rajzolni is tudott.

Csupa leánynevek.

A hogy meg birtam számlálni, több lehetett száznál, csakhogy a legfelül eső neveket már benőtte a hírnévtemető növények pereputyja: a szenes zuzmó (lichen deustus), a földabrosz tarjag (verrucaria geographica) s a régiségek hitelesítője: az avas pörs (lepra antiquitatis). Tíz esztendejük volt hozzá, azóta megint elmult huszonöt: valószinű, hogy az egész albumot betakarták már.

A Czermura is megtette az alatt a magáét. Azon a napon, a melyen a nagy palatáblára száz leány felkarczolta a nevét, bizonyosan el lehetett érni annak a legfelső szélét is, ha egyik a másik vállára állt. Tíz évvel később már úgy alá volt mosva a sziklalap, hogy az alsó széle ember magasságnyira emelkedett. Ki tudja, hol jár most?

… De hát az a száz leány, hogy került oda azon az egy napon? Ki tudja, hol jár most?

… Azt a sziklalapot, ha emlékezetem nem csal, úgy híjják, hogy «Tyiatra Kalmanuluj» (Kálmán király köve).

Régi emlékezetes hely lehet.

II. NÁSZUTAZÁS VILÁGOSIG.

Ernyőtlen parasztszekéren, a minek a fuvarosát állomásról állomásra hazafiui szónoklattal, bankópazarló bőkezűséggel és főbelövöldözési fenyegetéssel kellett a tovább utazásra felbiztatni; mellettem az egyetlenem, a drágám, (még nem voltunk egyéves házasok), oldalamon a kard, vállamon a puska; a lőcsre akasztva a tarisznya a kenyérrel és szalonnával, a mivel gazdálkodva kell bánni, mert nem tudjuk, hogy hol kapunk másikat, ha ez elfogy? előttünk az avar: rétek, miken le van taposva, de nincs lekaszálva az aszú fű; szántóföldek, a miken nincs vetés, hanem felmagzott dudvaliget; sziksóval terített, tömpölyökkel szétszakgatott, bokortalan sivatagok; nagy messzeséget elfogó nádasok, a mikből csak úgy fúj ránk a mocsárláz miasmája; láthatártájban puszta, közepén egy kútgémmel, a mit elcsigázott ökörcsorda vesz körül; a kút fenékig ki van már merítve, aranyért sem adna egy kulacsra való zavaros, fanyar vizet; éjszakára szállás leégett faluban, melyben nem lakik senki; mégis van olyan ház, a melyiknek nem égett be a padlása: se ajtó, se ablak rajta, tele van szúnyogokkal és egérrel; a míg az egyikünk aluszik, addig a másik hajtja róla a gonosz látogatókat fűzfagalylyal; máskor változatosság kedvéért éji szállást nyujt egy szalmaboglya; a míg a szekér tovább czammog a tengelykötő sárban, leszáll az ember s a nádas szélében igyekszik ledurrantani egy gojzer szalonkát, s teleszedi kalapját nefelejtssel. Az utóbbi a «kedves»-nek, az előbbi pedig majd annak a háziasszonynak, a kihez valami emberlakta helyen be fogunk szállni, hogy ne jöjjünk üres kézzel. Aztán hajnalban, még a holdvilágnál, ismét tovább. Délig afrikai hőség, délután jön a számum, az egész világ porrá látszik válni, míg megjön a vízöntő zápor, jéggel vegyest, s egyetlen köpönyegünkön keresztül bőrig áztat. Egymás szivétől meg csak felmelegszünk.

Tegnap homoktenger állt előttünk, ma meg egy sík vízár; annak is neki kell vágni; valahol csak lesz partja. Majd valami folyóhoz érünk, a híd le van égve, a tegnapi záportól megáradt a folyam, ott várni kell, míg alább adja; a velünk együtt ottrekedő szekértábor káromkodik helyettünk is. Ezen is túl esünk. Következnek hegyes-erdős útak, falvakkal, a miknek a házai úgy el vannak szórva, hogy az egyik faluvég a másiktól napijáró útat tesz. A ronda, füstös házak kerítése mögül fenyegető arczok tekintenek ki ránk, néhol fejszét is mutogatnak magyarázatképen, a nem értett köszöntéshez.

És még mindig megyünk.

Hová?

Hát ugyan hová mennénk? Magyarországot keresni. Görgeyt keresni. Csak egy helyen van még Magyarország, ott, a hol Görgey tábora jár: ő hordja magával.

Aztán mit akarunk ottan? Férfiak, asszonyok?

Hát ugyan mit akarnánk?

Oda akarunk állni azoknak a sorába, a kik elmondhatják: «az én két talpam alatt még van Magyarország, a szuronyom végén ott van a határa!» aztán lefeküdni is jó lesz az ottan. El akarjuk végezni a dolgunkat úgy, a hogy végezték a púnok Carthagóban, a makkabéusok a Thábor hegyén, a lengyelek Osztrolenkánál, a görögök Missolunghiban: verekedünk, a míg a fegyverben tart; ütünk a puskával, ha elfogy a lőpor; harczolunk a késdöfésekig. Hát az asszonyok mire valók? Levegőbe röpíteni a tűzaknákkal a vitatott sánczokat, ha minden veszve van.

Igaz hitemre mondom, hogy ez volt a nászutazásunknak a kitűzött czélja.

S ilyen nászutazást tett rajtunk kívül még ezer meg ezer férfi és nő.

Így került össze az a száz leány is egy rakáson a Tyiatra Kalmanuluj alatt.

Miféle leányok lehettek azok?

Hát bizony – voltak ottan mindenfélék.

A honvédtiszteket kisérték.

Gyermekészszel, rajongásból, a szülői házat elhagyott hajadonok, azután a diadal fényes napjaiban eljegyzett mátkái koszorus hősöknek: árvaleányok, a kiknek egész családjából csak a fegyverhordó bátya maradt meg, annál voltak «otthon»; hős amazonok, a kik nem szeretőt, hanem ellenséget kerestek; hűséges cselédleányok, megszokott ápolói egy-egy hadastyánnak; költői kedélyű hóbortos szüzek, kiket Petőfi versei megittasítottak; vidéki szinésznők, a kiknek a társulata igazgatóstól együtt katonává lett s aztán ők is vele mentek ezredleányának; selyemben, hintóban utazott dámák, kik valami élelmezési biztosra nézve voltak nélkülözhetetlenek – és azután a «senki leányai», az osztályozás mindenféle fokán végig egész addig a segéd-markotányosnéig, a kinek a czíme a hadsereg nyelvén «flinta», – volt ezek közt sokféle rangfokozat.

Hanem azután jött egy nap, a melyik a rangkülömbségeket mind kiegyenlítette.

A mikor a szekértábor minden oldalról összekerült Görgey táborával.

Görgeynek a hadseregével nem járt semmi asszonyféle. A tiszteknek odakinn kellett a zászlóaljaiknál lenni éjjel-nappal a mezőn. Az nem hordott magával fölösleges bagázsiát; itt azután vége volt a regény világának; Görgey mindenféle nőnemen levő embert félreparancsolt a táborából. Magam is ott hagytam az én drágámat valamelyik félreeső alföldi városban.

Én Szalontán találkoztam a fővezérrel. Ott marasztott magánál vacsorára. Volt benne valami hasonlatos az «Utolsó vacsorához». Akkor is tizenhárman ültünk az asztalnál. Ejh, valaki meg talál halni közülünk. Nem ez volt most az aggodalom. «Tizenhárman az asztalnál: ejh, valaki még élve talál maradni közülünk.»

Soha se hiszi azt el nekem senki, ha azt mondom, hogy az Ur minden angyalai között arczra és alakra legszebb, leggyönyörűbb a halál angyala: úgy, a hogy én azt láttam magam előtt, meg a többiek mind, a kik vele álmodtak, másról nem is beszéltek, csak róla. Hisz rá kell találnunk: más gondolat nincs! Két óriás fogott össze, hogy bennünket agyonnyomjon; ha minden magyarnak tíz élete volna, annak is el kellene fogyni. Hanem az egyik óriást rászedtük; három napi járó földre elhagytuk magunk mögött, összekuszáltuk az egész haditerve hálózatát; a míg a gubanczot kibontja, az alatt mi időt, utat nyerünk. Velünk van még harminczezer harczos (igazi harczos), azok között a két veres sipkás zászlóalj, a 3-ik meg a 9-ik; száznegyvennégy ágyu; a legvitézebb huszárok. Amott túl a Maroson áll még egy másik hadsereg, Dembinszky alatt, negyvenötezer ember: ha ez a kettő egyesül, neki esünk a két óriás közül az egyiknek s úgy összekapaszkodunk vele, hogy mire a másik óriás odaér, lesz mind a kettőnkön mit eltemetni neki!

A fővezér azt mondta:

«Még egyszer verekedni fogunk: még egyszer és utoljára. Nem látta még a világ a honvédet harczolni, csak most fogja látni!»

Ittunk-e bort annál az asztalnál? azt már nem tudom, de hogy tökéletes ittasan keltünk fel, arra emlékszem.

Ittasan ezektől a szavaktól.

Nem is beszélt senki másról, csak arról, hogy milyen dicsőséges lesz a végünk! Csodákkal fogjuk megtölteni a történet lapjait! Bámulva és elszörnyedve fogja olvasni az utókor, milyen volt az a jelenet, mikor az a csepp oroszlánvér, a mit Isten minden férfiszívbe odacseppentett, megmérgezi az egész lomha folyadékot, hogy az fölforrtában óhajtja a sebeket, a miken keresztül kiszökik! S mikor ez egy egész nemzetre ragad el egyszerre!

Ágyúk bömbölése, granátok pukkanása mellett, kardok csattogása között, paripák robajától reszkető földön, vonagló holttestek tömegébe szorulva, védeni a fenlobogó zászlót, míg marokba szakad a kard; elsötétül a szem, kifolyik a vér, s megnyilik a másvilág. Nem, még ott sem hagyni abba! Még a felhők között is ujra kezdeni a harczot; ledobálni még a mennyország kapujából is, a kivel ide lenn megküzdöttünk, s aztán beordítani a paradicsom kapuján, hogy az angyalok és szentek ijedten ugráljanak fel a térdeplő zsámolyaikról: «Feltámadást uram! Feltámadást! Nem nekünk, hanem a hazánknak!»

Milyen szép mámor volt az! A menyegzői éj hajnalhasadtát nem képzelheti az ember szebbnek.

Ez tartott három napig.

Az alatt Szalontáról elértünk Aradra.

Ott aztán megtudtuk, hogy az a másik nemzeti hadsereg, a melyiknek a miéinkkel egyesülni kellett volna, nem várt ránk: magában ütközött meg az egyik óriással, a hátát egy ellenséges várnak vetve; ott semmivé lett téve.

… Nincs már halál. Elment aludni. Élni muszáj! – Hogyan élni? Az a porszemek gondja, a miket a szél szerteszét kavar.

Kétezer szekér találkozott össze ezen a ponton.

Kétezer szekér, a minek nem volt hová utazni többé.

És akkor ez a szekér volt a haza, az otthon, a család, az ingó vagyon, és a menedék. Drága is volt: egy pár lóért szekerestül ezer forintot adtak. Igaz, hogy magyar bankóban.

Valaki megpendítette, hogy most így, a hogy «együtt» vagyunk, mindjárt szépen vissza is mehetnénk őseink régi hazájába, Erdélyen, az ojtozi szoroson keresztül, Etelkuzuba, Lebediásba, Kióvba és így tovább. Nagy viszhangra talált.

Kisértek bennünket óriási nagy ökörcsordák. Katonanyelven «kétszarvú bataillonok». A népvándorlás képét ez még teljesebbé tette.

A fővezér hadiszállásán fényes egyenruhájú orosz tisztek jelentek meg, parlamentaire zászló mellett; a kiknek itt jártáról mesés mondák támadtak egyszerre a táborban. A főrendű muszkákkal apróbb qualitású segédtisztek is jöttek; ezeknek kívül volt a helyük. A míg a tábornokok egymással zárt ajtók mögött tanakodtak, az alatt a főhadnagyok kedélyesen társalogtak velünk, apróbb kuruczokkal. Mindenik tudott jól németül. Eljöttek velünk a csárdába, pajtás-poharat ittak, ott volt a genialis hegedüsünk, Reményi Ede: annak a nótáira nagyon lelkesültek; utoljára velünk együtt siratták a bús magyar nótát.

Volt közöttük egy fiatal herczeg (eszes fiu), mi közöttünk meg egy hadi pacsirta (bohó fiu), de mind a ketten geniális ficzkók.

(Hadi pacsirtának hítták a honvédek azokat a tollforgató, de kardhordó embereket, a kiket a magyar kormány azért küldött minden hadtesthez, hogy a hadjárat nevezetes eseményeit feljegyezzék; meg is tették, versbe is szedték: hasznos férfiak voltak.)

A mi hadi pacsirtánk hamar lelkesedett: a víg poharazás között rászaladt a nyelve, hogy «de bolondok volnátok ti muszkák, ha velünk barátságot nem kötnétek. Mi ha összefognánk, együtt meghódítanók az egész világot!» A muszkának sem kellett több. Otthon volt már! Még ő kezdte feljebb. Egekig magasztalta a magyart. Mit neki a többi dibdáb nemzet! Csak a magyar hős: a magyarnak van esze is, szive is. Az orosznak nagy okai vannak a mi szeretetünkért versenyezni. Mi állunk egyedül utjában Konstantinápoly felé, ha minket megnyerhet, övé a fél világrész. S az új világrészben, a mely akkor nem Oroszország többé, hanem «Dél-Európa», a magyar lesz bizonynyal az irányadó nemzet. Az államalkotó faj. A kormányozni tudó, a vezérléshez szokott elem. A mi főuraink fogják kiszorítani a szentpétervári udvarból a mostaniakat: a németeket. Onnan is ki fogjuk verni a németeket, orosz repülőszó szerint «a mi leggyűlöltebb barátainkat».

Ki ne hallgatta volna e szavakat? (a kötéllel a nyakán.)

Következtek e szavakra a tettek: az ölelkezés, összecsókolózás, a tánczra kerekedés. Még annál is nagyobbak.

A muszka hadnagy szeretett volna emlékül magával vinni olyan igazi magyar bankókat. (A hol a tábora letelepedett, ott már az ilyent mutogatni halál volt.) Kináltuk neki ajándékba: hiszen kétséges értéke volt már. De nem fogadta el. Aranynyal, ezüsttel váltotta be. Imperiált, rubelt dobált a magyar bankóért. Pedig csak egy hadnagyocska volt.

Végül, mikor már jól berugott, osztrák tíz forintos bankókat csavart össze fidibusznak, azokkal gyujtott szivarra.

Másnap már ugyan felszállt az agiója a magyar bankónak: de annyival lejebb szállt az ágiója a magyar kardvasnak.

Meg volt mérgezve minden ember a muszka tiszt szavától: hiába volna tagadni.

A mint a magyar fővezérrel összejöttem (még akkor is nyitott volt a sebe, a mit a fejére kapott az ujszőnyi ütközetben, beduin módra volt átkötve egy kék-fehér selyemkendővel: O...y doktor barátom ott előttem távolítgatta el belőle a csontszilánkokat) megkérdeztem tőle, hogy mért jártak itt a muszkák.

– Fegyverszünetet ajánlottak.

– Békealkudozás végett?

– Van eszükben! Csupán azért, hogy időt nyerjenek bennünket körülfogni. Nem álltunk rá.

– Az a hír, hogy az orosz fővezér önnek egy pár drága pisztolyt küldött ajándékba.

– Az náluk szokás. Én viszonoztam neki az ajándékot a magam pisztolyaival. (Azzal elővette, megmutatta a szép kaukazi művű ezüstveretes orosz pisztolyokat.) Hanem azért, ha összekerülünk, bizony a saját pisztolyával lőjük agyon egymást.

Hát nem lőttünk agyon senkit.

Az uj-aradi ütközetben már nem akartunk verekedni. Elfeledtünk mindent, a mit tizenhat csatában tanultunk.

Láttam ott valamit, a mi most is kiugraszt az ágyamból, ha vele álmodom. A tollam kartácsokat fecskend engedetlenségében: nem akarja leirni! Láttam a huszárokat futni! A mi centaurusainkat, a világverő hősöket futni számra kisebb ellenség előtt. Nem fogott már a kardunk. Nem találtuk már a szivünket sehol.

Kövezz meg bennünket, új nemzedék: jól teszed! de mindannyiunkat!

… Hol is hagytam csak el?

Ugy «kétezer szekér».

Kétezer szekér állt összetorlódva Arad körül.

Ez volt az utolsó sziget a tengerben.

Az utolsó éjszakán, mint az árvíz, öntötte ki az ágyaikból az embereket az a hír, hogy a magyar fővezér az egész seregét fel akarja oszlatni apró csapatokra s azzal guerilla harczot fog folytatni az erdélyi és bánsági hegyek között; s hogy időt nyerjen a kibontakozásra, abból a kétezer menekült járműből szekérvárat tömörít az orosz hadsereg utjában s az alatt, a míg a muszkák azt megostromolják s utjokból félretakarítják: ideje lesz a havasok útszakadékait elérni.

Hej, de olcsó lett egyszerre a szekér! A melyet tegnap ezeren vettek, ma kétszázért kinálták. Vágtatott, ki merre látott. A széles utczán alig birtak a szekerek kimenekülni; délig tartott hajnaltól az utazás a piacztól a város végéhez.

Nagy esők jártak az elöző napokon. Az út fenékig volt ázva. Egy roppant nagy faltörő vas ágyu, a mit a temesvári ostromparkról menekítettek idáig, ott pihent a kátyúban rézsutfekve az uton, nyolczbivalyad magával. Az elzárta az országutat.

No hát keresztül az árkon, neki a mezőnek, a merre világ van!

De hát van még «világ?»

Hát bizony a szép álomnak most már vége.

A szép álomnak arról a szép halálról.

Nem osztogatják már azt! «Muszáj» élni.

Egy csoport férfi azt mondta: «ejh, minek fussunk szét: maradjunk együtt, mint hajdan a szenátorok a római forumon! Ezek legalább biztosították a maguk számára a jó halált. Én is köztük voltam. Igazuk volt; de nekem is.

Hisz mi az ördögnek is álljak odább? Ha nincs haza, ha nincs magyar nemzet, ha nincs magyar költészet, irodalom többé! Minek a Tyrtæusok fajtája? Tele sírni olcsó könyekkel az angyalok csizmaszárát, a kik nem akartak segíteni rajtunk? Ha a kard kiesett kezemből, pokolba a lanttal! Kinek éljek?

«Nekem!» csendült meg egy angyalhang. A bizony. Az égben lakó angyalok ugyan hátat fordítottak, hanem a földön lakó felkeresett, rám talált: a világosi «romok» alól magával ragadt, a hogy a walkürök elragadják a csatamezőn feledettet; s azután elnyelt bennünket a vaderdők mélysége, puszták délibábja.

A világosi nap után öt hónapig nem hallottam egyebet, mint a rigók fütyölését, kondák kolompolását a Bükk erdejében. Áldott legyen a kéz, mely ez öt hónapot kitörülte az életemből!

Ott gondoltam ki az ilyen meséket, – a melyekről csak évtizedek mulva tudtam meg, hogy igaz történetek.

Abban a hosszú hegy csoportban, melyet egy névvel Király-hágó alatt szoktunk érteni, látni a régi térképeken egy magyar falunevet, a sok oláh között. A név magyar volt, hanem a lakosai már nem voltak azok. Valamikor azok lehettek. Az egyes lakosok magyar családi neveket viseltek még, de már a keresztneveik Ilia, Juon, Vaszilie. Még nagyobbrészt nemes emberek is voltak a mellett. Tagjai a tekintetes Karok és Rendeknek, a kiket restauratiók alkalmával szekérrel szoktak felvinni a vármegyeház udvarára. Sőt az anyakönyveik bizonysága nyomán még kálvinisták is voltak valaha. Aztán eloláhosodtak, elvesztek a tengerben. Nem kaptak hitükbeli papot, nemzetükbeli tanítót, pap pedig kell a halandó embernek, a holt embernek meg épen, hát fogtak, a milyent kaptak, pópát és dászkált: attól aztán lettek oláhokká; hanem azért három dolgot még sem hagytak el a régi megszokásból: az egyik az, hogy a házaikat kívülről bemeszelték; a második, hogy hosszúszárú csizmát hordtak; a harmadik, hogy a magyarokhoz jó szívvel viseltettek. Az elmult tél keserves lázongásai alatt sok üldözött magyar család talált náluk menedéket s azután elterjeszté a jó hirüket.

Megint ujra kezdődött a menekülők vándorjárása.

A legelső csapat volt az Erdély felől futó. A segesvári vesztett csata után jöttek a leányok, a kik nem találtak a vőlegényeikre többé, ki Magyarországra. Hozták a rémhirt: «jönnek a muszkák!» Még meg sem pihentek jól, a mikor szemközt jön rájuk egy másik szekérvonat, telve leányokkal, a kiket a temesvári ütközet tett árvákká. Hozták a rémhirt: «jönnek a ráczok!» S a míg azon tanakodtak, hogy együtt induljanak-e a harmadik útnak? ott lepi őket a harmadik leánynépvándorlás, mely Arad felől ömlik alá; ajkán e rémhír: «jön a német!»

Most már együtt voltak mind a százan.

Csupa lány. Egyetlen egy fegyveres kisérő nem volt velük. Szégyen is lett volna.

A legelső éjjel valamennyi szekeres megszökött tőlük. Ott maradtak, mint a túzokcsapat az ólmos esőben. Most már nem is menekülhettek, csak gyalog, ha lett volna hová?

Százan voltak, kétszázféle tanácsot adtak maguknak: egy sem vált be.

A zűrzavar, tépelődés közepett jön a hire, hogy roppant porfellegek közelítenek onnan Magyarország felől.

Vajh! melyik jön?

A jó barát-e, vagy az ellenség?

Valjon mit hoz?

Szabadulást-e, vagy elpusztulást?

Milyen csufondáros keresztkoma a sors! Hogy megtréfálja a keresztlányait! Se az egyik, se a másik nem volt, hanem egy pár ökörcsorda, a mit a magyar hadtestek egyike után tereltek. Az nem volt ütközetben; mikor szétbomlott a hadi rend, az élelmező biztos eltereltette az utból a hegyek felé. A kétszarvú bataillon nem rakja le a fegyvert.

A hajcsárok csúf, rücskös, szurtos ficzkók voltak; – de mégis csak férfiak voltak! A vezetőjük tultett valamennyijén: ez volt a megtestesült Kalibán.

De azért férfi volt: még pedig hős! Lóháton jött, fegyvert viselt, a kalapjához piros toll volt tűzve.

Ünnepelt vitéze lett a társaságnak. Körülfogták, majd megették: «édes bácsinak» szólongatták.

S hogy tűrte a hizelkedést a hamis. Meg is fizetett érte emberül. Olyan nagy szavakkal, hogy azokat még a mennybéli bankigazgató sem birta volna kész pénzzel beváltani.

«Ne féljetek leánykáim, biztatá a fehérnépet. Most vagyunk már csak igazán jól. A magyar hadsereg egyesült a muszka sereggel. Most együtt fordulnak a németek ellen. Konstantint kikiáltották magyar királynak. A cserkeszek meg a lengyel ezredek mind átálltak hozzánk. Klapka Bécset ostromolja. A török szultán átküldte a Dunán Omer basát nyolczvanezer törökkel, Ledru Rollin kikötött Triesztnél százötvenezer francziával, Stratimirovics az egész rácz sereggel Perczel Mórhoz állt! Olyan ágyúzás folyik odalenn a Maros mellett, hogy idáig hallik!

S a leányok a füleikkel a földre fekve, hallgatóztak. És csakugyan hallották azt a nagy ágyúzást, a mit csodaképen egész Tiszán túl hallani vélt minden ember: én magam is megesküdtem volna rá, hogy hallom. Az egy országos nagy halluczináczió volt.

Az a rücskös pofa mennyi csókot kapott ezekért a dicsőséges jó hirekért. Hogy itatták kulacsaik utolsó maradvány borával.

Reggelre aztán ez is odább állt búcsúvétel nélkül, valamennyi hajcsárjával. A marhákat átverte Havas-Alföldre.

A száz leány ott maradt százképen megcsalva. Tízezer égrekiáltó panasz egy tömegben.

Azt a falut, a hová a száz leány menekült, valamikor magyar nép lakta. Kálvinisták voltak és nemes emberek. Egy kis szigetet képeztek a tengerben, a mi aztán lassankint elnyelte őket: eloláhosodtak. Először nem kaptak hitükbeli papot, akkor kitértek a keleti hitre; azután eldisputálták a vármegyén a nemességüket, utoljára elfelejtettek magyarul. Csak a hosszúszárú csizma viselete emlékeztetett rá, hogy valaha magyarok voltak; a bocskort nem vették fel. Aztán még maradt valami más is: valami elveszthetetlen együttfájása a szívnek az anya nemes szivével, a mi elkiséri a magyart még az oczeánon túl is, s eltart még akkor is, mikor az utolsó három szót is elfelejtette már az anyanyelvből: «Isten, – haza, – kenyér».

Ezek a falusi emberek mondták a leányoknak, mikor azoknak a kétségbeesését látták, hogy bizony rossz helyre kerültek. Jobb lett volna nekik ott maradni a hadak utjában. Osztrák, orosz katona nem bántja a védtelen leánynépet, legfeljebb pajkoskodik vele; hanem ha egyszer a móczok előjönnek, azoknak a keze között kétszer hal meg az asszonyféle! Azok pedig bizonyosan ide fognak jönni; mert rég fenik a fogukat erre a falura, a minek a népe nem csatlakozott hozzájuk.

Erre aztán a leányok országgyűlést tartottak. Igazán országgyűlés volt. Képviselve benne minden vidék, minden osztály és felekezet. Nagyobb gonddal nem lehetne egy felsőházat összeállítani.

Mi történjék a leánynemzettel?

Az indítványok nagyon szétágaztak.

Olga, a szép árvalányhajú liptómegyei kisasszony azt indítványozta, hogy követséget kell küldeni az orosz hadvezérhez, hogy vegye oltalma alá a hadsereg nem harczoló részét, s fogadja el részükről is a kapitulácziót. Ez az indítvány megbukott.

Fanny, a feketeszemű bájvirág, regényesebb megoldást talált ki. Nem messze van már Törökország. A férfiak egy része is oda menekült. Törökországban a szép hölgyeket nagyon megbecsülik. A kiből szultána nem lesz, mint bayadere, utczai tánczczal, énekléssel szép életkört csinálhat még.

Ez a kalandos terv is el lett vetve.

Katicza, az alföldi vad rózsa azzal a tervvel lépett fel, hogy mindannyian öltözzenek fel oláh fátáknak, s álljanak be a falu házaihoz szolgálóknak: így majd nem ismernek rájuk az idegenek. Ez legtöbb kilátással birt az elfogadtatásra, de meghiusult a helybeliek ellenállásán. Ha ez kitudódik, a móczok felperzselik az egész falut s leölik a lakosságot.

Erre aztán öten-hatan kezdtek el beszélni, s a zsivajnak az volt az értelme, hogy meneküljön hát, ki merre lát: száz leány száz felé, a míg az egyiket kergetik, a másik csak megszabadul.

Végre megszólalt a korelnök, a leányok legidősebbike, a ki maga választotta ezt a méltóságot. Veronkának hítták.

Hogy szokatlan nagy volt a bátorsága, azt már azzal bebizonyította, hogy kimondá: hány esztendős? Ritka leánynak van bátorsága azt megmondani (ha a harminczon tulmegy). Az övé pedig tulment már három esztendővel.

– Harminczhárom esztendős vagyok. Sok szép időt megértem. Ki voltam? Mi voltam? Senki ne kérdezze, a hogy én sem kérdezem senkitől az ő dolgát. Most egyformák vagyunk mind. Láttam én már férfiszerelmet is, férfiharagot is, hétköznapi és ünnepi alakjában. Egyiktől sem kell megijedni. A ki nem ijed meg tőle, azt nem bántja. Azt is megtettem egyszer, hogy bementem az állatszelidítővel az oroszlánok kaliczkájába. A ki nem fél, azt a fenevad sem tépi össze. A kutya is annak szalad utána, a kit futni lát. Maradjunk szépen együtt. Ha jönnek a móczok, behuzódunk ide a beszerikába. A mi pálinkás hordó csak van a falu korcsmájában, azt megvásároljuk, mind ide hozzuk a templom udvarára, a kerítésen belül sorba felállítjuk. Ha ide betörnek, fogadom, hogy mind a pálinkás hordóknak fognak nekiesni, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a templomban is kereskedjék. S ha teleiszszák magukat, békén odább mennek.

Ez az indítvány aztán tetszett. Egyhangúlag el lett fogadva.

A faluból is voltak ottan többen a leánygyülésen, kiváncsi asszonyok, férfiak. Az utóbbiak közül feltünt egy magas, sugár legény; arczán olyan ősmagyar jelleg, mintha Debreczenből való volna. Oláh legény volt ez is: régi nemes gazda fia. A pópa Gligornak keresztelte.

De nemcsak a deli alakja által tette magát feltünővé Gligor, hanem azzal a buzgóságával is, hogy a Katicza indítványának pártolást igyekezett a maga népe közt szerezni: az bizony jó lesz! cselédül fogadni a házhoz ezeket a szép magyar leányokat. Ő maga ki is szemelt egyet közülök, a ki legszélről állt a fal mellé huzódva, egy szép szőkehajú leánykát, nem lehetett még tizenhat évesnél több.

Mikor az indítvány el lett fogadva, Veronka odainté magához Gligort.

– Te neked, úgy láttam, hogy tetszett az az ajánlat, hogy minden ház fogadjon fel egy leányt cselédnek.

– Igen bizony. De az öregek nem egyeztek bele. A móczok megtudnák és rajtunk állnak boszut.

– De egy leányt csak be lehetne fogadni egy háztájnak? Az nem tünne fel. Látod azt a szép szőke leánykát ott, a falnak támaszkodva.

– Hogyne látnám? mikor mindig azt nézem.

– Fogd kézen azt a leányt, s vidd haza az apád házához. Nem való közénk ez az árva teremtés. A bátyja tábori pap a magyar hadseregnél. A bátyján kívül más férfinak még a szemébe sem nézett soha. Az egész hadakozás alatt mindig együtt jártak: a pap a sebesülteket vigasztalta, a huga meg ápolta. Ártatlan gyermek még. Magunkat, többieket nem sajnálom, hanem azért az egyért a szívem fáj.

Gligor azt mondta, hogy bizony gondját fogja viselni, ha rábízzák.

– Hát majd este, ha sötét lesz, odavezetem hozzátok. Ne szólj felőle senkinek.

Akkor aztán azt indítványozá Veronka a társnőinek, hogy örökítsék meg az ittjárásuk emlékét. Van itt a patak mentében egy óriási palatábla: arra valamennyien karczolják fel a neveiket. Ki tudja, hátha még egyszer itt összekerülnek megint.

Így támadt az a fekete album.

Akadt egy áruló a faluban, a ki felkereste a hegyek között táborozó móczokat és tudatta velük, hogy itt száz úri kisasszony van egy csoportban. Egyúttal azt is elmondta, hogy a pálinkát mind megvették a korcsmárostól hordószámra s odavitették a beszerika udvarára. Nem kell belőle inni, mert meg van mérgezve. A bányák közelében könnyen szerzik a mirenyt; minden háznál tartanak azt a patkányok ellen.

Éjfél után jár az idő: mindenkit elnyomott az álom a falu házaiban, csak a leányok voltak ébren, abban a faházban, a mi Isten tiszteletére szolgál. Ők hallhatták a nehéz lábdobajt, mely megölőik közeledtét hirdeté. Azok nagy csendben körülfogták a beszerikát, nem is vesződve a bezárt kerítés ajtajának kifeszegetésével: könnyű volt azon átugrani.

Veronka ott ült a toronyban és onnan nézte, mi történik ide alant? A borszeszes hordók oda voltak állítva a beszerika ajtója elé. Ha megiszszák, jól jár vele mind a két fél; ha kiöntik a földre, azzal is jól jár mind a kettő.

A fejszeütések a hordók fenekére megadták a választ. A széttört hordókból szétömlött a földre a borszesz, bokáig lehetett benne járni.

– Jertek csak elő, szép méregkeverők! hangzott a támadók kiáltása, s döngött köröskörül a beszerika gerendafala a baltafokoktól.

Nem lehetett irgalmat remélni.

– Hát így is jól van! mondá Veronka, s azzal leoldozta a nyakából azt a szép himzett kendőt. Egy üvegcse volt a zsebében, finom illatszerrel: talán «cservirág-vízzel», azt mind felitatta vele. Akkor aztán egy szál gyufával meggyujtá a kendőt s ledobta az embertömeg közé, onnan a toronyablakból.

Egy percz alatt lángban állt a beszerika udvara. A földre kiöntött borszesz fellobbant a támadók lába alatt s körülfolyta a beszerikát, elterjedve a deszkakeritésig.

Azokról, a kik az óriási máglyában bennszorultak, nem tudni többé semmit. Azok a vörhenyeges folyondárok, az a tüskés cziher, a mi azt a gömbölyű tért felburjánozta, tudna valamit beszélni.

A mi vétkük volt a szegény leányoknak, ez a lángörvény bizony letisztítá.

A móczok boszuja aztán az ártatlan falu ellen fordult. Annak a helyén most szép szál erdő tart árnyékot.

A kik elmenekültek a lakosok közül, eltagadták, hogy valaha odavalók voltak. Még a neve is feledségbe ment az elpusztult helységnek.

A ki elfutott, még azután is üldözték, s ha a ruházatáról ráismertek, kegyetlenül kínozták halálra.

Gligor a menekülés előtt átöltözteté oláh fátának a pártul fogott leányt; maga is bocskort kötött s kecskebőrbekecst öltött.

Elől-hátul ellenség volt; ki nem lehetett kerülni, hogy meg ne állítsák.

Eltagadta a születése helyét, azt mondta Hátszegre való.

– Hát ez a leány?

– Ez a mátkám.

– Ha mátkád, esküdjél meg vele. Itt a pópa, azonnal összeád.

Gligor szemébe nézett a leánynak:

– Mit akarsz inkább? Velem együtt élni, vagy velem együtt meghalni? Szabad a választás.

A leány odanyujtá neki a jobbját.

– No hát, mondd az esküt! kiabálták rá, feje fölött villogtatva a felemelt véres kaszákat.

– Nem mondhatja, mert néma, mondá Gligor.

A leány nem tudott az ő nyelvükön.

Azért csak összeadták őket, férj és feleség lett belőlük.

De nem bocsátották őket szabadon; ott kellett nekik az ő hegyeik közt letelepedni, s éjjel-nappal őrt álltak fölöttük, hogy el ne szökhessenek.

Nem is akartak. Megszerették egymást.

A száz leány közül ez volt az egyetlen, a ki életben maradt.

De ez sem beszélt soha semmit arról a réméjszakáról, mely társnőit elhamvasztá. Megmaradt következetesen némának. És megmaradt parasztasszonynak.

Testvére, a tábori pap, a szabadságharcz után a papi pályán fényes polczot vívott ki magának, egyházi méltóságra emelkedett; nagy vagyont gyüjtött, s azt halálával mind jótékony, emberbaráti czélokra hagyta. És huga, az oláh parasztnő, soha sem tudatta vele, hogy életben maradt. Csak a mikor a derék főpapot temették, akkor láttak a fényes székvárosban a temetési pompa közepett egy öreg anyókát a hatlovas gyászhintó után, egy oláh paraszt karjára támaszkodva, bandukolni: ez volt a nagyhírű főpapnak a testvére. – De még akkor is néma volt. Magyarul nem volt szabad beszélnie; tehát megtanult némának lenni. Az utolsó a száz leány közül.