AZ APJA FIA. (continued 2)

S hogy a lovag nem jutott el a kapuig a második lövés előtt, e fölötti kétségbeesésében Kray Jakabné aláveté magát a magas kurucztoronyból a mély sáncz-árokba. Szörnyet halva hozták onnan elő.

* * *

Jöhetett már vágtatva a kopogós köveken végig Mayer Jakab; mire a piaczra jutott, épen a chamadeot fujták a trombitások. Futhatott már azzal a levéllel a kegyetlen Heissterhez: azt csak dühbe hozta vele.

– Mit hozod nekem most már ezt a firkát? Eredj: ragaszd oda Kraynak a fejét a nyakához, ha tudod. A mi megtörtént, én nem csinálhatom vissza. Ez már megvan. Tegnap beszéltem vele: panaszkodott, hogy csuz van a fejében. Az enyimben is az van. Az övé már elmult, az enyim még megvan. Ő a boldogabb.

Mayer Károly úgy tett, mint a ki nagyon sajnálja ezt az elkésést! Hogy milyen fátum ez már! Pedig maga is így számította ki.

Sietett Heisstertől a Krayék házához.

– Hol van Krayné asszony? Hol az ifju Kray? Kiabált már a lépcsőkön, s lármájára kijött a tornáczból az ifju (azaz, hogy most már legidősebb) Kray Jakab.

– Hol van szegény, szerencsétlen anyád?

– Már nem szerencsétlen. Boldog már egészen. Mondá Jakab s feltárta előtte az ajtót.

Mayer lovag láthatta, hogy mit csinált. Ott feküdtek egymás mellett a ravatalon a férj és az asszony, egy közös szőnyeggel beterítve.

Mayer lovag most verte már aztán a fejét az ajtóküszöbbe. Hiszen nem így akarta ő ezt, hogy az asszony is meghaljon. A szép, kedves asszony, a milyenhez hasonlót nem terem többet a föld. Hogy a férjét el akarta veszíteni, az csak ő miatta történt, de ha tudta volna, hogy férjével együtt fog halni, talán azt is inkább megmentette volna.

A kis Klarissz ott ült a két halott lábánál s nem kelt fel az apját üdvözölni.

Mayer Károlyon erőt vett az érzés. Zokogni kezdett. (Az asszonyt nagyon sajnálta.) Pörlekedett Istennel, angyalokkal, szentekkel, a fátummal: miért engedték e szörnyű esetet megtörténni; s felváltva, hol az egyik, hol a másik halottat csókolta meg.

– Sirhatsz már! Dünnyögött Klarissz. Ha jobban nem tudtál sietni.

– Leányom! Kiáltá Mayer lovag s két ököllel ütötte a mellét. Ég és föld a tanum, hogy mennyire siettem a kegyelemlevéllel.

– De nem annyira, mint a Jakab sietett a tieddel. Bizonyosan betértél valahová, egyet nagyot inni. Kipihented magadat: elnyujtoztál. Mikor mi itt vártunk. Hiszen pehely van a szakálladban: te dunnás ágyban háltál.

– Klarissz! suttogá Mayer lovag elképedve. Az egész teste végig borsózott e szóra.

– No hát már most mind a kettőnket árvaságra juttattál! mondá a kis leány. Látod ugy-e? ott áll a Jakab, itt ülök én. Aztán sem én nem sirok, sem ő. Nem ám; mert még nem hiszszük, hogy ez igaz, a mit látunk. Azt mondjuk egymásnak: álmodunk most. De majd mikor temetni viszik őket, majd ha eléneklik odakünn, aztán visszajövünk, s nem találjuk őket idehaza: akkor kezdődik el a sirás. Neked nem jó lesz azt hallgatni apám.

Mayer Károlynak sulyosabban hullott a fejére ez a beszéd, mintha az itéletnapi igazságosztó angyal szavait hallaná. Pedig ezeket csak egy locska gyerek mondta.

– Én mindent megtettem, szólt a kezeit mellére téve, s úgy mentegette magát az előtt a csepp gyerek előtt, mintha az valami nagy professor volna, ő meg egy csinytettet eltagadó kis diák. – «Nem jöhettem hamarább. Nem időztem sehol akaratból.»

Az csak a kis kezeivel integetett neki olyanformán, mint mikor azt mondják: «Ugyan ne hazudj, mert rászoksz.»

Akkor aztán ahhoz a másikhoz fordult, a fiuhoz. Az nem tett neki szemrehányásokat, még csak a szemeivel sem vádolta, le nem vette ő azokat atyja és anyja halvány arczáról.

Odament hozzá a lovag s megölelte.

– Oh kedves, édes fiam, micsoda szörnyű nap ez, a mit ránk hozott a balsors! Egy órában apát, anyát vesztettél. De fogadom igazi keresztyén hitemre, hogy apád leszek a megboldogult helyett, ha már meg nem szabadíthattam őt. Elviszlek magammal, édes, jó gyermekem; fiammá fogadlak, s nyitok előtted olyan fényes pályát, a melyen a dicsőség el fogja takarni a fájdalmas emlékezetet. Ugy-e, hogy velem jösz?

Ekkor egyszerre a szeme közé nézett Jakab a lovagnak, s aztán megszorítva a kezét, azt mondá neki: «Bizony veled megyek!»

– Tehát akkor megint együtt leszünk, kottyant bele a kis Klarissz.

– Te pedig addig egy kolostorba fogsz menni nevelőbe.

* * *

Mayer Károly lovag ezután a legsürgetősebb dolga után látott. A királyi kegyelemlevél, ha elkésett is az élethalál kérdésében, de foganatban marad a vagyonra nézve. Kray Jakab elkobzott javait ki kellett adni Heissternek, s az mint árvabizomány lett a kézsmárki árvák-atyja gondjaira hagyva, a két kiskorú fiuval együtt. A temetésről gondoskodtak maguk a polgárok, a kik a birájukat nagyon szerették. Egyszerre, egy sirba lettek elhelyezve a szerencsétlen férj és feleség, s a lelkipásztor igen szép bucsuztatót tartott fölöttük.

Jakabnak, a hogy akkor szokás volt, hogy a temetési czeremoniát a legidősebb fiu rendezze, nem volt szabad semmiféle elérzékenyülést mutatnia, sőt a temetésre következő halotti toron sorra kellett neki poharat kocczantani a megboldogultak mindenrendű tisztelőivel, kik ősi virtus szerint éjfélig elpokulálgattak a gyászbaborult háznál.

Hanem éjfél után, mikor a vendégek erre-arra eldülöngtek, Jakab felkötötte az apja ősi kardját, nyakába kerítette a köpenyegét s lámpás nélkül kiosont a kertajtón. A sötét sikátorokon keresztül eljutott a temetőig: se a bakterek, se a silbakok nem vették észre.

A temetőnek magas fala volt s a kaput hatalmas vasrács zárta el. Hanem a diákok azért sokszor belopóztak oda éjszaka, s azt a csinyt követték el, hogy egy-egy gazdag polgárnak a sirkövére, a hosszu létánia érdemek közé felirták a megfordított viszonyaikat s a kegyes votumokat megtoldták e szókkal: «quod Deus avertat». (Ne-adj-Isten!)

Az volt pedig a diákoknak a praktikájuk, hogy ketten kétfelől belekapaszkodtak egy olyan vasrudba s azt addig huzták, míg meghajlott, s akkor aztán ezen a tágított résen egy harmadik bajtársuk keresztül préselhette magát. A mihez másnak három legény kellett, ahhoz elég volt Kray Jakab egymagában. Két izmos karjával szétfeszítette az ismerős rudakat, s elébb átdugta rajtuk a fejét; a többi aztán utána csuszott.

Csunya, viharos éjszaka volt! a széltől hajtogatott thujafák, mint valami nagy boszorkányseprők, paskolták a sirkövön guggoló márvány-angyalokat; a hold előtt kisértetes alakokat váltva, suhantak el a felhőfoszlányok; a csontház eszterhaja alatt jajgatva hívta a kuvik fészkéből levert fiát.

Jakab rátalált szülői sirjára.

Még ez elé nem volt ültetve se tiszafa, se életfa, csak egy nagy vastag kőtábla volt végig fektetve azon.

– Apám! Édes apám! mondá az ifju. Eljöttem, itt vagyok. Éjfél után jöttem, akkor talán ti is ébren vagytok. Nem sirtam még érted, nem is fogok sirni. Köny nem elég arra, hogy téged elsirasson. Vérnek kell a te véredért folyni! Annak, a ki halálodat okozta, kisérője leszek, mint az árnyék. És ha megtudom valaha, hogy akaratból tette, megitatom vérével ezt a te kardodat, lemosom vérével a te czímeredről ezt a te nagy gyalázatodat. Úgy segítsen meg engem az Isten!

Azzal levágott három szál fűzfa-vesszőt, azokra rámetszette magának és a két öcscsének a névkezdő betűjét s letűzte azokat a sirhalom fejéhez: ha megélednének.

Azután azon a módon, a melyen bejött az Isten kertjébe, ki is jutott onnan. Mikor a torozó vendégek oszladozni kezdtek, már otthon is volt s mindegyiktől külön elbucsuzott.

Aztán sem hajtotta fejét nyugalomra. Az a jó szokás volt, hogy a gyászoló háznép a temetkezés napjára boruló éjszakát reggelig virrasztva töltse.

A férfiak dőzsöltek, a cselédnép mesézett, a gyermekek játszottak kártyást dióra. Így engesztelték a megboldogult szellemeket.

Jakab odaült az asztal mellé, mikor a vendégek eltávoztak; csak Mayer lovag maradt ottan.

– Szeretem, hogy erős szivűnek láttalak, mondá a lovag a fiunak.

– A megtörténtek fölött siránkozni gyermekek dolga; felelt az rá. Nekem a gyalázat a nagyobb gyász. Hogy az apám vesztőhelyen halt meg, mi mossa le rólam, egész nemzetségemről ezt a nagy makulafoltot?

– A dicsőség, édes fiam. Biztatá őt a fogadott apja. Elviszlek magammal a harcz mezejére; el innen ebből a gyászos hazából. A nagy Savoyai Jenő alatt fogunk egymás oldalán küzdeni a babérért, s ez begyógyít minden sebet, betakargat minden foltot.

– Jól van, fogadott apám: veled megyek, a hová mégy, soha el nem hagylak, mondá Kray Jakab, kezét nyujtva parolás fogadásra a lovagnak.

Másnap aztán Mayer lovag elvezette a fiatal Kray Jakabot Heisster tábornokhoz, bemutatva őt, mint a malapropos kivégzett birónak a fiát. Ez már jó uton indult: a császár szolgálatába állt; a mi szégyent az atyja bukása ejtett a czímerére, azt ő vérrel mossa majd tisztára.

Heisster megdicsérte a rekrutát s maga is írt mellette ajánló levelet a nagy Eugénhoz, hogy végzetes hibáját valamivel jóvátegye.

Hanem a kis Klarisszt ugyan nehéz volt a Kray-házból elvinni, mikor előgördült az uti hintó. Nem volt neki elég, hogy a kis fogadott testvéreitől elbucsuzzék, a cselédeket is mind sorba vette: kutyától, macskától alig bírt megválni; utoljára azokra a karosszékekre borult, a miken fogadott apja, anyja ültek néhanapján; azokat is a könyeivel öntözte, sorra elsiratta.

– Tudom én azt, hogy soha sem leszek többet életemben boldog: csak eddig voltam!

* * *

A kis Klarisszt Bécsben az Orsolyaszűzek kolostorába adták, a hol a háborúban járó katonatisztek leányai nevelődtek.

Mikor Jakabtól bucsut vett a kis leány, azt mondá neki, az apja hallatára: – Tudod, mit igértem neked, mikor elbeszélted, hogyan mentetted meg az apámat a fejedelemnél? Mit mondtál neki, mikor azt kérdezte, mit könyörögsz olyan nagyon egy idegen emberért? – No hát ha el nem feledkezel róla, én sem feledkezem el róla.

– De hát mi az? kérdezé Mayer lovag kiváncsian.

– Majd megtudod, ha jó apa fogsz lenni, mondá a kis leány, s a szájára tette a mutató ujját, hallgatást parancsolva Jakabnak.

… A kis leány mögött aztán bezáródott a kolostor ajtaja, Jakab pedig követte a nevelő-apját az ő útján.

Ezuttal hosszú útja volt. Wratislaw kanczellár megbizásából kellett Madridig utaznia.

Spanyolország akkoriban osztrák örökös tartomány volt; a miatt folyt a hosszú háboru, mely fél Europát földrengésben tartá.

A magyar király öcscse, Károly tartotta udvarát a spanyolok fővárosában ez idő szerint.

Az escuriálban a szigorú spanyol udvari illem teketóriái korlátozták az erkölcsöket, hanem zárt ablakok mögött annál szabadabb volt minden.

Egy olyan délczeg ifjúnak, mint Kray Jakab, a ki nevelő apja pártfogása mellett az udvar minden ünnepélyén résztvehetett, bizonyosan fel kellett tünni, már külső delisége által is; de még érdekesebbé tette őt az a méla búskomorság, mely arczvonásain visszatükröződött.

Családi tragœdiája nagyhamar ismeretessé lett. A végzetes elkésése a kegyelemhozó hirnöknek. Most ugyanaz a lovag fogadta őt fiává, mintegy sorsengesztelő áldozatul. És a fiú oly odaadó ragaszkodással kiséri nevelő-apját, mintha édes szülője volna.

Még titkai sincsenek előtte.

Pedig az ilyen deli leventének volna mit őrizni. Titkos kézszorításban otthagyott levélkék; meghívók édes légyottokra; suttogó duennák által küldött üzenetek; gyöngéd kezek által hímzett cziczomák; ablakredőny mögül ledobott virágok; összegyűrt stanzák, rimes sóhajtásokkal: a fiatal szívnek bizony gondot adnak. Ő mind valamennyivel beszámolt a fogadott apjának.

Mayer lovag csodálkozott rajta.

– Soha ilyen fiatal embert! Fél az asszonyoktól! Hej, ha én volnék a helyedben! Magad sem tudod, hogy miket dobsz el magadtól?

Jakab minden kisértésnek ellenállt s hagyta a köpenyegét Potifárné kezében veszni.

Egyszer aztán az a szerencse érte, hogy komolyan belészerettek.

Először csak a balsorsa miatt. A részvét az a lámpásos gyerek, a ki a szerelem előtt jár. A szép Bonavides herczegnő addig-addig sajnálkozott a szegény árván, míg rájött, hogy megvigasztalja.

Csakhogy Kray Jakab nem volt az a mindennapi fiatal ember, a ki, ha egyszer a világba beleszabadult, mint a vacsoravesztő pille, minden lámpásnak neki repül.

Otthon szigorú erkölcsben nevelték.

Ebben a században a törvény is keményen regulázta a szerelmet: sejtették bölcs ősapáink, hogy mihelyt szabadságra lesz eresztve az erkölcs, mihelyt a paradicsomi édességet úton-útfélen árulhatják, mint a mézes-bábot, következni fognak a hitükre bizott cassával világbafutó jó czimborák, az ősi birtokukból mezitláb kiballagó földesurak, az önkéntes rabszolgák, a kik eladják a drága becsületet, hogy vehessenek az árán olcsó szerelmet, – aztán meg az a sok öngyilkos tacskó és vén bolond, a kiknek még hirét sem hallani a régi világban.

Jakab most is úgy viselte magát, mintha az anyja szeme kisérné, mikor lejt a tánczban.

Pedig hogy derék férfi volt, azt megmutatta, ha férfiakkal volt találkozása. Vitézi tornákban a legbátrabb lovagokkal is megmérkőzött, s a legszilajabb andaluzi lovat is megfékezte. Csak a nők előtt volt szemérmes. A melyik sejteni hagyott vele valamit, azt messze kerülte.

Azért aztán annál jobban üldözőbe vették.

Ritkaság az ilyen férfi.

Lám, a gyémánt is azért drága, mert kevés van belőle.

Egy udvari ünnepély után előfogta Mayer lovag a nevelt fiát.

– No, fiacskám, most fogtad már meg a szerencsének az anyját! A csillagok csillaga, a bűbájos Bonavides herczegnő halálba szerelmes beléd.

– Ha ő csillag, én meg tuskó vagyok: akkor jó messze esünk egymástól.

– Te sem vagy tuskó, hanem égbenövő pálma, s a csillag is hajlandó éretted leszállani a tejuton. A herczegnő özvegy.

– Sajnálom a megboldogult férjét, a miért meghalt.

– A herczegnő igen szép.

– Én nem vagyok tükör.

– A herczegnő nagyon gazdag.

– Én nem vagyok eladó rabszolga.

– De a herczegnő beteg a szerelemtől.

– Én nem vagyok astrolog, hogy bűvét lerontsam.

– Gondold meg csak, fiacskám, a gazdag, szép, szerelmes herczegnő szivét, kezét és vagyonát kész neked felajánlani.

– Köszönöm. Három embert tehet vele boldoggá, ha felosztja szépen. Nekem semmim sincs, a mit visszaadjak érte. Vagyonom a királyé, kezem a hazámé, szivem pedig egy kicsiny kis leányé.

– Mit beszélsz?

– Emlékezel rá, uramapám, mikor egyszer egy kis leányt az ölemben emeltem le a hintóból a kolostorajtóban, s az így szólt hozzám: Tudod, mit igértem egyszer neked? Ha te el nem felejtkezel róla, én sem felejtkezem el róla.

– Ugyan mi nagy igéret lehetett az? Akkor kérdeztelek: nem mondtad meg.

– Hát most megmondom. Tudod: egyszer ez a te szép bóbás fejed már a hóhérnak volt adva. Én nyargaltam akkor világtalan-világig, hogy meghozzam neked a kegyelmet. Az apám parancsolta, hogy siessek. Mennyi veszedelmen bukdostam keresztül: magam sem tudom, már rég elfelejtettem, hanem egyre, a legnagyobbra, még jól emlékezem. Mikor a te legfőbb birád elé jutottam, a kinek egy szavától függött, hogy élj-e vagy meghalj, akkor az oly hangon, mely a mennydörgésnél rémületesebb, azt kérdé tőlem: «Ugyan mi neked ez az ember, a kiért olyan esenkedve könyörögsz?» Erre én azt feleltem neki: «Nekem Mayer lovag semmim se, hanem van neki egy kis leánya, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a hatalmas ember elmosolyodott s kegyelmet adott a fejednek. Mikor én ezt elmeséltem, betegágyamban fekve, annak a kis leánynak, ő azt mondá nekem: «No én ezért a szavadért, ha majd egyszer nagy leány leszek, adok neked egy igazi, de igazi csókot.» – Ez volt az igéret, én emlékezem rá, s várok rá, míg megjön.

Mayer lovag egészen elérzékenyedett erre a nyilatkozatra. Tehát Kray Jakabot a leggyöngédebb érzés csatolja ő hozzá. Vár arra az igért igazi csókra. Ettől fogva Mayer lovag békét hagyott Jakabnak a spanyol donnákkal. A saját leánya jövendőbelijét csak nem szerezhette el másnak.

De nagyon csalódott! Nem a szerelem csatolta ő hozzá Kray Jakabot, hanem a soha el nem alvó boszu. Nem kellett annak asszonycsók, de férfihalál.

Bizony szép útja van a dicsőségnek! A hogy más országút ki van rakva kavicscsal, úgy van ez embercsontokkal kiburkolva, a hogy más ösvény árkában csordogál a hűs kristálypatak, úgy csorog ennek az árkaiban kétfelől a meleg embervér. Mégis olyan sokan járják.

Hogy I. József király hirtelen meghalálozott, a magyar korona az öcscsére, III. Károlyra maradt, a ki miatt folyt az a hosszú spanyol örökösödési háboru. Az utrechti békekötés véget vetett az Európabontó háborúnak, s Károly jónak látta lemondani a spanyol trónról. Két szilaj paripát is nehéz egy embernek megülni egyszerre, hát még két szilaj trónt.

Magyarországot is megint fenyegette a veszély. A török szultánnak nem volt elég a verés, a mit mesterétől, Savoyai Eugentől kapott: még egyszer visszajött, megkisérteni, hogy hátha most jobban tudja a leczkéjét. Rengeteg táborát neki indítá a magyar határnak. Ott volt abban az ozman birodalomnak minden ereje, pompája, gazdagsága halmozva.

Lenn az Aldunánál, Pétervárad alatt vívták meg a döntő harczot Magyarország sorsa fölött.

Ebben a nagy küzdelemben jelen volt Kray Jakab is, a fogadott apjával, Mayer lovaggal együtt.

A lovag ezredesi rangot viselt akkor, s Jakab melléje volt adva hadsegédnek, hadnagyi kardbojttal.

A kézsmárki gyászeset óta hat év mult már el. Az akkori gyermekifjúból daliás férfi lett.

Mind a ketten Pálffy János magyar tábornagy alatt szolgáltak, a ki ama nevezetes hadjáratban az összes lovasságot vezényelte.

Ott is az «elválhatlanoknak» hitták őket. A hol a fogadott apa volt látható, ott volt a fia közelben.

Egy augusztusi forró nap reggelén kiküldé a fővezér, Savoyai Jenő a hős Pálffyt, egy háromezer lovasból és ötszáz gyalogból álló dandárral a Karlóczáig előnyomult ozman hadsereg állásának kikémlelésére.

A magyar vezér nagyon jól akarta végezni a reá bizott feladatot, s olyan közelre nyomult a török táborhoz, hogy annak az egész előhadát felverte.

Mint a darázsraj, oly rohammal tódult egyszerre az ozmán előhad a kis kémlelő dandár ellen. Húszezer negyedfélezer ellen.

A magyarok nyilt síkon álltak, védetlen helyen, elszakítva a derékseregtől.

Körülfogva, minden oldalról megtámadva, csak egy feladatuk maradt, hős módra ellenállni és elveszni dicsőséggel az egyenlőtlen harczban.

S a hősi ellenállást nemcsak a halottak koszorúja jutalmazta; de a hogy az igazság hozta magával, még az élő diadal is: az ozman hadsereg négy órai dühös harcz után, sehol sem tudva a dandár zárt hadsorain keresztültörni, kényszerült szégyenszemre, veszteséggel takarodót fuvatni.

Pálffy visszavonulhatott a dandárával Pétervárad alá.

Azonban, mint tapasztalt hadvezér, előre látta jól, hogy a mint ő a zárt négyszögeket felbontva, elkezd a seregével hosszú vonalban visszahúzóni, a török lovasság egyszerre a sarkában lesz megint s a felbomlott hadrendet a magyar hadak veszedelmére fordítja.

Azért a mély útban, mely a karlóczai hegységet a péterváradi fensíktól elválasztja, hátra tartott egy csapatot, mely a kedvező védponton az egész dandár elvonulását védelmezze. Maga Pálffy is ott maradt e hátvédő csapatnál.

Elővigyázatait jól igazolta a megujított roham, a mit a török szipahik, szarácsik és delirek intéztek a szoros út ellen.

Itt volt a méltó előjátéka a szentpétervári nagy ütközetnek.

Pálffy tábornagy maga is ott harczolt az első sorban. Két lovat kilőttek alóla. Egyik alvezérét, Breuner tábornokot, midőn lelőtt lováról másikra akart kapaszkodni, a törökök elfogták.

A kevesek harcza a sokaság ellen egyfelől a hősi elszántság, másfelől a düh elkeseredése fokozatos erejével folyt és növekedett: azok az agyagsánczok, mik a mély út falait képezték, megteltek hullákkal, ló és ember egymásra omolva nevelte a halmot; s az a halom még vonaglott, még kiáltott, még élt; és új paripák kapaszkodtak rá, új tetemek borultak föléje; egy zászló kopjája, egy lófark buzogánya meredt elő a véres torlaszból, a mit az eltemetett zászlótartó még akkor sem bocsátott ki az ökléből.

E holttetemekből rakott torlaszon lehetett látni egy daliát, a ki az egyik kezében egy kardot, a másikban egy hadi szekerczét forgatva küzdött, mint a homéri hősköltemények mythosi alakja. Hátát egy elesett ló hullájának vetette, mely sebesült lovagját maga alá szorította: annak a lovagnak az élete drága lehetett a harczi leventének, mert csak azt oltalmazta, hogy rá ne gázoljanak.

Az ozman delirek hada vissza lett verve, de azon ponton, a hol ez az ádáz viadal folyt, négyszáz keresztyén hős és még egyszer annyi ozmán holtteste képezett egy iszonytató halmot.

Pálffy dandára azonban meg volt mentve.

Az a két kézzel harczoló ifju dalia, a bevégzett nagy munka után, nem törődve a kapott sebeivel, első dolgának azt tartá, hogy a lova alá szorult vitézt, a kinek tetemén már akkor keresztül-kasul hevertek a lesújtott törökök, előkereste a hulla-tömeg közül: «Még él!» kiáltá örömmel megtörülgetve az arczát a portól és vértől, s felvette a saját lovára.

«Neked nem szabad ellenség fegyverétől elesned!»

Ez az ifju dalia Kray Jakab volt; a megszabadított harczos az ő fogadott apja: Mayer lovag.

«Nem ellenség vasa öl meg téged!»

* * *

A péterváradi nagy diadal után maga Savoyai Jenő még a csatatéren léptette elő százados kapitánynyá az ifju Kray Jakabot. Mayer lovagot pedig, a karlóczai szoros útban kapott sebeivel hazaküldték Bécsbe.

És így Kraynak, fogadása daczára, el kellett maradni attól az embertől, a kihez azzal a szándékkal szegődött, hogy követni fogja, mint a lelkiismeret, s ha a titkát kicsalhatja valahogy, akkor megöli. – Annak menni kellett sebeit gyógyítani; neki pedig új sebeket kapni.

Ott volt Temesvár ostrománál is, s a bánáti hadjárat bevégeztekor főstrázsamesteri rangot kapott. A zsebében volt már a kinevezés.

Ekkor ismét visszatért Bécsbe, fogadott apját fölkeresni.

Nagyot dobbant a szive, mikor annak az ajtaján belépve, egy szép, karcsú leányzó jött az elfogadására. Mind a ketten alig ismertek egymásra. A kis Klarissz azóta deli hajadonná nőtt, csakhogy az arcza elveszté a gyermekkor üde pirosságát: halovány lett; de azzal is szebb lett. Jakab pedig a hajdani simaképű ifjonczból szakállas-bajuszos férfiuvá erősödött fel, arcza és homloka keresztül szabdalva kardvágta sebhelyekkel, de az is szebb lett.

Mikor aztán egymásra ismertek, – akkor megijedtek.

Nem az, hogy megörültek volna egymás látásának, hanem megdöbbentek. Két régi szerető, a ki annyi idő óta nem láthatta egymást.

Érezte mind a kettő, hogy valami van köztük; valami nagy mélység, a mibe le lehet esni.

A leány ki sem tudta mondani Jakabnak a nevét, annyira reszketett; Jakabnak meg valami úgy facsarta a szivét, hogy szó nem jött a nyelvére.

Véget vetett a tétovázásnak az apa megjelenése, ki a sarkantyúpengéses léptek hangjára a mellékszobából előjött. Mayer Károly már egészen kiheverte a karlóczai viaskodásban kapott sebeit: még jobb színben volt, mint azelőtt. Ismét cziczomázta magát. Meglehet, hogy házasodni is akart.

Azért is örült talán olyan nagyon a Jakab látogatásának.

– No fiam! hát ismét a mienk vagy? szólt kebléhez szorongatva fogadott fiát. Ha tudnád, hogy mennyi köny folyt érted, a míg nem láthattunk! No, ha nem estél a török háboru alatt rabságba, most esel hát abba. Remélem, hogy egy sebed nem gyógyult be? No az, a mit a kézsmárki házban kaptál, az még vérzik?

Mind a két fiatal ijedten nézett rá. Pedig a lovag arra a bizonyos Ámor-sebre példálózott, a mit a «kis» Klarissz igérete nyilazott az ifju szivébe: «Majd ha egyszer nagy leány leszek, kapsz tőlem ezért a mondásért egy igazi csókot!»

– «Igen! vérzik», mormogá Kray.

– No, hát gyógyuljon be, mondá Mayer lovag; s azzal egymáshoz ölelte a két gyermeket úgy, hogy azok kénytelenek voltak egymás keblére borulni, s azzal, mint okos apa, magukra hagyta őket.

De Klarissz még az ölelő karok között is reszketett, halvány arczát félre fordította: az igért csók még nem volt megérve.

– Nem feledtél el? kérdezé az ifju a keblére simuló leánytól.

– Isten tudja azt csak, rebegé a leány.

– Bizonynyal tudja. Minden órájában a napnak imádkoztál hozzá. Az ő angyalai fogtak fel kardcsapást, ágyugolyót rólam, hogy meg ne öljön. Ha belefutottam a vasba, a te áldásod állította meg a vérhullásom. Tudom én azt, hogy te szeretsz engem.

– Bár ne szeretnélek olyan nagyon.

– Miért? szivem!

– Mert tudom, hogy nem leszek a tied.

– Ki mondta azt?

– A horoscop.

– Ejh, ne higyj te az ilyen balgaságnak. A jövendő titkait előre ki nem találja semmi emberi ész. Mit tudnak a felől a csillagok, hogy mi vagyunk? Nekünk szabad akaratunk van, a mi nekik nincsen.

– Nekem a kolostorban csinálták ezt a horoscopot, s ez azt mondta, hogy én ott fogom abban a kolostorban végezni a napjaimat.

– No, hát én megczáfolom az astrologusokat, mert megkérem tőled azt, a mit igértél: azt az igazi csókot; azt pedig csak a menyegzőnk napján adhatod meg.

– Adja Isten, hogy úgy legyen!

– Még pedig minél előbb. Rajtam nem mulik a sietség. Csak a kis otthonomat akarom előbb berendezni.

A leány rémlátó szemekkel tekinte kedvesére.

– Te Kézsmárkra akarsz menni?

– Hát hiszen ott van a kis szülői házunk. Emlékezel még a kertre nyiló ablakra, a honnan egymást hajigáltuk pézsmavirág-fejekkel? Hát nem szeretsz-e ottan?

– De nagyon szeretek. Ámbár sok szívfájdalmat találok ottan fel.

– Akkor is az enyémet osztod meg. Sietnem kell haza. Össze kell szednem, a mi vagyonom megmaradt: azt sem tudom, mit hagytak meg? Hét év óta nem láttam a házunkat.

– Hát csak egyre kérlek. Ha babonás vagyok, ne csodáld, kolostorból jöttem. Arra kérlek, hogy ha Kézsmárkra mégy, egyedül menj; ne vigy magaddal senkit utitársul.

Jakab könnyedén vállat vont.

– Ezt könnyen megigérhetem.

– Aztán meg még egyet. Úgy intézd az utad, hogy fényes nappal érkezzél meg Kézsmárkra, ne maradj estére.

– Ezt is a horoscop mondá? szólt Jakab, aztán nagyot nevetett rajta.

– No, csak te tartsd eszedben, hogy ez nem nevetni való. Mert ha meg nem tartod, a mire kértelek: hiába imádkozunk érte mind a ketten, még sem leszünk egymásé soha.

Azzal megölelte kedvesét, de meg nem csókolta, úgy váltak el egymástól.

* * *

Kray Jakab Klarissztól egyenesen a leány apjához sietett. Elmondá, hogy Klarisszt nőül akarja venni, hajlandóságát már birja. Most még elébb haza akar sietni, hogy az apai házat rendbehozza.

– Ott pedig sok bajt fogsz találni, fiacskám. A hogy engem tudósítanak, a magyar udvari kanczellária mégis lefoglaltatta az apád vagyonát, nota infidelitatis miatt, a házad kapuján hivatalos pecsét van. A kegyelemlevél, a mit József király általam küldött, eltévedt, vagy be sem lett téve az archivumba. Azóta József meghalt, Wratislaw, a ki a levelet kiállította, más országba ment: magam vagyok egyedül, a ki be tudom bizonyítani hitemmel, hogy a kegyelem útja mindent visszaadott. Én is veled fogok menni.

– Jó lesz, mondá halkan Jakab, s nem jutott eszébe, hogy már a kedvesének adott igéret felét megrontotta: hogy nem visz magával Kézsmárkra utitársat.

Klarissznak tudtára volt az, hogy az ő atyja okozta szándékos elkésése által az öreg Kray Jakab vérpadi halálát.

Minthogy azt fel nem szabad tennünk, hogy ezt a vétkét Mayer Károlynak a gyóntató papja beszélte el az apáczafejedelemasszonynak, s ez sugta azt meg Klarissznak, el kell hinnünk, hogy azt a horoscop mondta el neki. De tudta bizonynyal.

Ez volt az ő arczának halaványsága; ez volt az ő tagjainak reszketése az imádott kedves ölelése alatt.

És aztán a második részét is megszegte az igéretének Kray Jakab: azt, hogy fényes nappalra tegye a megérkezését Kézsmárkra.

A szepességi királyi városok olyan sűrűn következnek egymás után, hogy a felfelé utazónak egészen tetszésére van bizva a válogatás, hol maradjon el éji szállásra: Poprádon, Felkán, Sztrázsán vagy Szombathelyen? Mindenütt jó vendéglátó szállások vannak.

Kray Jakab, ha nagyon hitt volna a horoscopnak, úgy intézhette volna a dolgát, hogy az utolsó éjjelt Poprádon töltve, hajnalban induljon meg Mayer lovaggal együtt, a mikor aztán fényes délután érkeztek volna meg Kézsmárkra. Ő azonban nagyon bizott a lovában, s azt hitte, hogy ha délben indul is, bejut a szepesi fővárosba kapuzárás előtt. Talán nem is egész véletlenül történt, hogy ugyanazon az úton, a mit egykor Mayer Károly, mint gyors futár, méregetett végig, utazott Kray Jakab fogadott apjával, minden állomáson betérve egy itatásra. Így ütött be, hogy az alkonyat utólérte a Kézsmárk előtti utolsó helységnél, Matejóczon. Az ágyulövés hirdeté, hogy a kulcsos városban már felvonták a hidat; a ki ott nem akar hálni a Gölnicz innenső partján, a piszkos állásban, az legokosabban teszi, ha Matejóczon lenyergel s megrendeli a vacsorát.

Mikor a vendéglő ivótermébe beléptek az utazók, valami úgy zúgott Mayer lovag fülébe. Eszébe jutott az a végzetes dinom-dánom, a mit egyszer itt ebben a szobában szerzett széles jó kedvében. Ejh, ki emlékezik már arra?

Akkor szép, fiatal, kaczkiás menyecske volt a korcsmárosné, a ki nagyon tűrte, ha a dereka karcsuságát karral méregették; most pedig egy vén, ránczos képű, félszemű banya a vendégfogadósné, a kinek csak egy pár foga van még a szájában, az is csak úgy lóg, mikor megszólal.

Arra nem is gondolt, hogy hét esztendő nagy idő egy világ-rózsája életében, hogy az arcz ránczait okozhatja a sok festék, a félszem is elveszhetett emberi baj miatt, a fogak kihullhattak: a vén banya, meg a hét év előtti czifra menyecske ugyanaz a Panna asszony.

A ránczos képű banyával máskép is szoktak ám beszélni, mint a tűzről pattant menyecskével. Ennek a keze főtte után még az öt körmét is beszopja az ember; amannak meg minden ételét fitymálja. A bora sem izlik, akármilyen jót hoz, mindenért lehurrogatják, s ha híják, nem azt mondják: «gyere ide rózsám!» hanem «ménkü csapjon a sarkadba, te boszorkány».

Egyszer aztán megsokalja a sok becsmérelést a korcsmárosné, s odavág a dőzsölő vendégnek.

– Ejh, de finnyás lettél, lelkemadta, gyönyörű lovagocskám, a mióta utoljára láttuk egymást; bezzeg mikor a szegény kézsmárki birónak a kegyelmet hoztad, nem volt a borom rossz, az ételem kozmás: itt dőzsöltél volna három nap, ha nem tuszkollak. Azt mondtad, hogy «özvegy asszonyt csinálok a szeretőmből!»

Mayer Károly zsibbadt öt érzékkel esett hanyatt a nagy karosszékben.

Kray Jakab pedig lángra gyuladt arczczal kelt fel az asztaltól, s a boros kupát, a mit kezében tartott, odavágta a lovag fejéhez.

– Mit tettél, szerencsétlen! kiálta fel, helyéből felugorva a lovag.

– A mivel tartoztam. Adósságom van. Megfizetem.

Ezt mondva, a kardjára csapott.

Mayer Károly visszaerőltette hideg vérét.

– Tudni fogod, hogy felsőbb és alsóbb tiszt között nincs párbajvívás.

– De én is felsőbb tiszt vagyok, mondá Kray, s odadobta az asztalra a kinevezési oklevelét.

Mayer Károly nagyot sóhajtott.

– Gondolj reá, hogy mi lesz ennek a vége. Te a leányom vőlegénye vagy. Mi lesz belőle, ha én öllek meg téged?

– Özvegy.

– S ha te ölsz meg engem?

– Apácza.

– Nem gondolsz az igért csókra?

– Én csak az apám leütött fejére gondolok!

Nem váltottak több szót. Mind a ketten siettek a paripáikat felnyergeltetni s éjnek éjszakáján neki indultak a sík mezőnek, félre térve az országútról, a merre senki sem jár.

* * *

Másnap, korán reggel, mikor a kézsmárki várkapu felnyilt, egy magányos lovag ügetett be rajta. Az ifju Kray Jakab volt az.

Csendesen poroszkált végig a korán reggel még üres utczákon.

Mikor az apai ház elé ért, látta, hogy milyen jó lakatok vannak verve a kapura, nagy pecsét ütve hegyükbe. Tovább ment: nem ide volt jövése.

Meg sem állt a temető kapujáig. Azt nyitva találta; a lovát megköté egy fához. Aztán elindult a szülői sirját keresni. Három fűzfa vesszőt tűzött le a mellé. Kettő elszáradt. Két kicsi sirhalom támadt a nagy mellett. Ott alusznak a kis testvérei. Hanem a harmadik gyászfűz megnőtt terebélyes fának, s földig hajló ágaival betakargatta mind a három sirhalmot.

Itt levette a süvegét Kray Jakab, letérdelt és imádkozott.

Mikor az megvolt, kihuzta a kardját; végtől-végig véres volt az. Összemarkolt egy csomó fűzfalombot s végtől-végig törülte bele a kardját.

– A mit felfogadtam, megtartottam! Apám! aludjál csendesen.

Azzal visszament, felült a lovára, senkinek sem mondta, hogy itt járt, kilovagolt a várkapun s aztán el a lengyel határ felé.

* * *

E halálos párviadalért Kray Jakab el lett itélve és száműzetett; de ő nagy kerülővel ismét visszatért az ország másik oldalán s beállt közkatonának ujra a nagy savoyai hadseregéhez, s ott álnév alatt ujra kivívta magának azt az állást, a mit elhagyott. Csak Nándorfehérvár diadalmas elfoglalása után fedezte fel magát; a mikor hőstettei végett bocsánatot nyert a párbajért.

Ő lett azután a megalapítója a most is köztiszteletben ragyogó báró Kray családnak. Az ő fia volt a napoleoni harczokban hirhedett Kray tábornok.

Klarissz a kolostorban cserélt nevet, vőlegényt, fátyolt.