AZ APJA FIA.

I. PÁRBAJ A HAJDANKORBAN.

A tizenkétéves hosszú harcz alatt, a mit II. Rákóczy Ferencz vívott Bécs ellen, igen szigorú haditörvények voltak hozva a párbajvívók ellen.

Korábbi törvényeink a párbajt csak mint törvényes bizonyítékot ismerték: mint Istenitéletet. A ki olyan főbenjáró bűnnel volt vádolva, a mit nem lehetett rá bizonyítani, kötelezve volt a vádolójával életre-halálra megvívni. A párviadalt a biró rendelte el s a győztes vádlottat ártatlannak mondá ki a viadal végeztén.

A kuruczvilágban megfordították a szokást; a párbaj halálbüntetés alatt lett eltiltva, még pedig a magyar táborban épen úgy, mint a németben. A ki az ellenfelét megölte, annak fejvétel volt a díja; ha kisült rá, hogy vívásközben bandíta-cselt használt, az úgynevezett Jarnac-vágást alkalmazta, vagy az ellenfelének a kardját elkapta, akkor a fejvétel előtt még elébb a karja vágatott le.

Hasonló büntetés érte a párbajsegédeket is.

Akkoriban tudniillik nehezebb feladatuk volt a secundansoknak, mint az, hogy a pisztolyokat jó erősen megtöltsék s aztán félreálljanak valami fa mellé, nehogy a neki veszekedett pisztoly mikor elsül, valamelyik segédnek a pantallonját likaszsza ki: a kuruczvilágban maga a négy segéd is belekeveredett a viadalba; a mint látta az egyik, hogy a védencze hanyatlik, segítségére rohant, mire aztán az ellenfél segédében ő is emberére talált, utoljára három párbaj lett az egyből, hat szál kard csattogott össze, s legkevesebb három halott maradt a viadaltéren.

A párviadalt tehát eltiltották innen is, túl is, azon helyes indító okból, hogy általa fogyasztva lesz a legvitézebb harczosok száma a tulajdon táborban.

Azt pedig, hogy a vitéz hadfiak borozás közben össze ne szólalkozzanak, egymást csípős tréfákkal meg ne sértsék, elrendelni akkor épen úgy nem lehetett, miként most. Hogy épenséggel egy pár szép szem miatt, tűzvérű férfiak fel ne lobbanjanak: az még kivánságnak is sok volna. A kötény a legveszedelmesebb zászló a háborúban. «Militat omnis amans» mondja a poézis: «amat omnis militans»,1) fordítja vissza a próza.

A becsületeért és a szerelmeért pedig nemcsak szokás, nemcsak illendőség, de kötelesség is, hogy minden férfi a kardjához kapjon. Már t. i. a ki nemesember és katona. A paraszt elvégzi fütykössel.

Hogy tehát az indulatnak is, a kötelességnek is elég legyen téve, azt az expedienst találták ki a katonai törvényhozók, hogy az összekoczódó felek ne egymást hívják ki, ha sérelem van közöttük, halálos tusára; hanem az ellenséget. Kihívó és kihívott, sértő és sértett, a kartell szerint, a mint a legelső alkalommal összetalálkoznak egy ellenséges csapattal, kirugtatnak a középre s fenhangon felhívják az ellenség legvitézebb bajnokát hősi párviadalra, s akkor aztán azzal a legderekabb vitézzel, a ki bizonyosan nem várat magára, a két tábor színe előtt megverekszenek, míg vagy győz valamelyik, vagy ott hagyja az életét.

Ezt úgy hívták, hogy «ellenség előtti párbaj».

Hozzá képzelve azt az egész lovagias korszakot, az akkori fogalmakat, a rég elenyészett indulatokat, ez a párbaj «négyes»-ben, ez a halál kontratáncza, – a quadrille golyóval, dákossal, karddal: valóban regényes lehetett.

De nagyon jó, hogy II. Rákóczy Ferencznek ezen törvényét nem czikkelyezték be a Corpus Jurisba; mert ha ez ott volna, akkor most az a helyzet állna elő, hogy valahányszor a magyar parlament egy pár tüzesvérű tagja heves összeszólalkozás miatt, vagy kiegyenlíthetetlen véleménykülönbségből jónak látja a Komjáthy-pisztolyokhoz nyulni, tehát nem egymást tartoznának provokálni, hanem két hasonló kaliberű Reichsrathját a bécsi parlamentnek.

Akkoriban pediglen nagy tiszteletben tartották ezt a drákói törvényt s hogy annak végrehajtásánál a legpártatlanabb eljárás legyen követve, a párbajvívók fölötti itéletmondásnál a katonai törvényszékben a parancsoló tábornokon kívül még egy világi elnök is hivataloskodott; annak a városnak a bírája, a melynek a területén a párbaj végbement; vagy az alispán, ha ez kinn a mezőn történt. Semmi appelláta.

A szigorú itéletnek csak egy javítása volt: a király, vagy a fejedelem kegyelmezési joga. Rendesen megkegyelmeztek az elitélt párbajvívónak, a halálitéletét rangja és nemessége elvesztésére s számüzetésre változtatva. Ezért volt minden halálraitélt három napig a sirhalomházba kitéve. Ez a három napi bitó-haladék arravaló volt, hogy a hírnök meghozhassa a kegyelmet idejére. Ha eltalált vele késni, akkor bizony a szegény bűnösnek a fejével kellett megfizetni az utak hiányos voltát, – vagy talán a boroknak a bőségét, a miket a staféta útközben a garatra eresztett.

1705-ből maradt fenn egy ilyen párbajvívásról szóló per, melyben a vádlott Mayer Károly főstrázsamester (major). Az itélőbirák voltak: Chassant brigádos, báró Vissenaque ezredes, a Rákóczy hadseregében levő franczia főtisztek; báró Kessel, a kurucz-német hadak ezredese s lőcsei parancsnok, Bajcsy György, kézsmárki főparancsnok és alezredes, Arndt és Unrein századosok; aztán Palásthy hadsegéd és Szarka hadbiró. A törvényszék kettős elnökségét vitte Berthóthy Ferencz altábornok, kassai vezér és polgári részről a kézsmárki biró, Kray Jakab.

Hogy miért hívták meg az elnökségre a kézsmárki birót, holott a párbaj Lőcse határában esett meg? annak magyarázatául szolgál az, hogy a lőcsei biró súlyos betegen feküdt himlőben: ez a plága grassált akkor a városban; azért a törvényszék is Kézsmárkon ült össze, a Tököli-várkastély termében.

A delinquens Mayer Károly lifflandi születésű volt: rigai ó-nemesi család sarja; eszes, vitéz, de mindenféle rossz szenvedélyekkel teljes kalandhős; elébb Ágost lengyel király hadainál szolgált, azután jött át Rákóczyhoz s még egy jó czimboráját, báró Gedent is átcsábítá a kuruczokhoz.

Ez a jó czimboraságon kívül még sógora is volt. Mayer a hugát birta nőűl.

A csapodárkedélyű vitéz nem igen nagy lelkiismerettel tartotta meg az oltár előtti esküjét, a hadjárat alatti barangolásában el-elhagyogatta a hites feleségét, egyetlen gyermekével, egy kis leánykával; legtöbbször pénzt is elfelejtett neki küldeni s azok bizonyára inséget is szenvedtek volna, ha Geden nem segélyezi őket hébe-hóba. Mikor összekerültek, akkor természetesen eget-földet esküdött a csélcsap a síró feleségének, hogy kiengesztelje, míg végre a kis leány összebékítette őket.

Azt mind a ketten bálványozták.

Olyan is volt a kis Klarissza már nyolcz éves korában, mint egy kis ördög. Pajkos, dévaj, nyalánk, hizelkedő, szeszélyes, durczás, füllentésben kitünő, cziczomás, egy szóval szeretetreméltó.

A milyen csak egy vádorló katonatisztné leánya lehet, a ki soha sem ismerte ezt a szót: «otthon». Egyik ember nyakából a másikba untalan. Egyik nap dinom-dánom, másik nap éhkoppot nyelni. Minden dáridóban résztvenni, szabadszájú urak dévaj beszédein nagyokat nevetni; azoktól olyan nótákat eltanulni, a miknek hallatára a férfisereg kaczag, a hölgyek elpirulnak; az asztal közepén tánczolni, hozzászokni a kéregetéshez s szerepet vinni az inséges duóban, aztán háta mögött kinevetni a megfejt adakozót. És a mellett jól tudni már nyolcz esztendős korában, hogy micsoda angyali szépség! Ezt hallani mindenkitől, ezt látni minden tükörből s ha más nincs, a mosdótálának a vizéből, s aztán osztályozást tenni a minden oldalról kapott csókban: ez letörülni való, ez sikongatásokra méltó, ez visszaadni való csók.

Mire viszi ez, ha megnő?

Egyszer aztán Mayernek a felesége egy Lőcsén tartott dáridó alkalmával legcsalhatlanabb bizonyítékát találva a férje hűtlenségének, a fölött annyira elkeseredett, hogy félóráig tánczolta a lengyelt a legnagyobb hévvel s akkor rá egy jó pohár sorbethet ivott. Attól aztán galloppozó tüdővészt kapott és pár hét alatt áttánczolt a másvilágba.

Az egész világ tudta és beszélte, hogy a fiatal asszony szándékosan ölte el magát, méltó elbusulásában.

Mayer Károlynak aztán az árván maradt gyermekét magához kellett venni. Nagy szomorúságot mutatott ez eset után, még nagyobb szeretetet a gyermekéhez s azt hitte, hogy azzal minden tartozását lerótta, hogy ezentúl akárhová ment, a kis leányát mindenütt magával vitte, kézen fogva.

Hanem sógorát ezzel nem áltatta el.

Báró Geden, a mint a testvére gyászos haláláról értesült s annak az okát is természetesen megtudta, sietett levélben közölni a kedves czimborájával e fölötti véleményét.

Mindenekelőtt lehordta őt kegyetlenül a kicsapongásaiért s a rossz bánásmód miatt, a mivel a szegény testvérét a sírba vitte. Azután azt követelte tőle, hogy rögtön szolgáltassa ki az árván maradt gyermeket ő neki, majd ő el fogja őt küldeni Krakkóba, az apáczákhoz, ottan nevelteti; de az apjánál nem hagyja, mert annak a gondviselése alatt abból a leányból nem lesz más, mint világpéldája.

Hogy ez a követelés nem történt meg kiméletlen vonatkozások nélkül Mayer Károly személyére, az megint igen természetes.

Mayer Károlyt ez a levél nemcsak mint apát, de mint katonatisztet is mélyen sértette. Ilyesmit zsebre nem dugnak. A becsületsértésnél vége minden barátságnak, atyafiságnak: rögtön küldé a kartellvivőit báró Gedenhez, s kihívatta a sógorát párbajra.

Mind a ketten lifflandiak voltak, a kiknek a párbajvívásról való fogalmaik egészen elütnek az itt divatozó szokástól.

A segédek kardpárbajban állapodtak meg, halálos kimenetellel: egészen a Lifflandban használt divat szerint.

A lőcsei temető volt választva a viadal színteréül; a minek éjjel, holdvilágnál kellett végbemenni.

Tíz lépésnyi küzdőtér volt kiszabva a vívó felek számára: a két végén a vívópályának volt egy-egy megásott sír, nyolcz lábnyi hosszú, hat lábnyi mély, a melyike a vívóknak a sír széléig engedi magát szoríttatni, az azután bele is temethezhetik.

A segédek pedig a sír tulsó szélén állnak fel s e szerint a vívóknak segítségére nem rohanhatnak.

Másnap reggel báró Gedent ott találták az egyik sírban fekve, több szurással a mellén, a mik közül egy a szivét járta keresztül.

Mayer Károly elmenekülhetett volna: közel a határ; ha a kis lányt el akarta volna hagyni.

Hanem az apai érzés volt az egyedüli igaz szivében. Ezt a kis gyermeket nem tudta ott hagyni minden gyám nélkül az idegen világban; visszament érte a városba. Onnan pedig éjszaka ki nem bocsátották. Reggelre kitudódott a halálos kimenetelű párbaj, s Mayer Károlyt azonnal házi árestom alá helyezték. A párbajsegédek elmenekültek.

A házifogság addig tartott, a míg a kassai főparancsnok Berthóthy megérkezett. Ekkor a porkoláb bejelenté Mayernek, hogy kocsira kell ülnie; átviszik Kézsmárkra, ott ül össze a haditörvényszék.

– Hát a kis leányommal mi lesz? kérdezé Mayer.

– Gondoskodtak róla. A kézsmárki biró felesége fogadja örökbe.

– Micsoda örökbe?

– Hát hogyha kegyelmedet főbe puffantják.

– Már most értem.

Odáig tehát magával vihette a kis Klarisszát s az úton hallgathatta a gyermek fecsegéseit, hogy majd, ha ő nagy lesz, aztán férjhez megy egy herczeghez, hát akkor milyen szép aranyos, ezüstös bandelièret fog hímezni az apjának.

Mikor Leibitz város határába érkezet a szekér, a kiséretét képező lovasság hadnagya odajött, s engedelmet kért a főstrázsamester úrtól, hogy kénytelen itt e határban a kezeire és lábaira lánczokat rakatni; mivelhogy ez itt lengyel illetőség, a zálogba tett XIII. város területe: ha itten megtalálna ugrani a fogoly, neki, a kurucz hadnagynak, semmi joga nem volna őt üldözőbe venni; azért az elővigyázatnak van értelme.

Mayer major meghagyta azt történni magával, nagy kedvtelésére a kis Klarisszának, a ki véghetetlen mulatságosnak találta, hogy a papa milyen csörgő-börgő ékszereket kapott a kezére lábára: ez épen olyan, mint mikor a dzsindzsi tánczban2) meglakatolják a tánczosnak a kezeit, lábait, s így kell neki járni a dali tánczot, hogy az csupa nevetség. Vajon az apa is tánczolni fog-e ezekkel a csilingelőkkel?

Leibitztól, a mi még akkor nevezetes nagy város volt, csak egy negyedórányira van már Kézsmárk: akkoriban hatalmas bástyákkal körülvett erős hely, vízárkokkal, miket a Poprád és Leibitz patak tölt meg. A város kapuja fölött emelkedik az a hatalmas őrtorony, a mit az egész Szepesség segített építeni a husziták betörései ellen; az ötemeletes bástyafalú toronyból nagy messzeségre ellátni, mikor hegyköd nincsen.

De még itt a kapuban sem vették le a lánczokat Mayer Károlyról, hanem úgy vitték a városházáig a szekéren megvasalva. A lépcsőkön is úgy kisérték fel, miközben a kis Klarissza, minden lépcső-fokon egyet ugorva, utánzá a láncz tréfás zenéjét: «Csing-ling! Klingend Ring! spring, spring, Czinderling!»3)

Kray Jakab biró elé vezették a deliquenst a leánykájával együtt.

Kray szép, tiszteletparancsoló jelenség volt; ötvenes éveken túljáró férfi, de még mindig deli termet, tetszetős tekintet; arcza ősmagyar kifejezésű (családja Sárosvármegyéből eredt); viselete a kézsmárki divat szerinti, félig magyar, félig német (mint a krónikairó mondja: «halb Teutsch, halb ungarisch, so seltzam heraus kommet») tudniillik a zsinóros dolmány mellé kihajtott csipkegallér a nyak körül, s a sarkantyús sárga csizmákhoz és veres nadrághoz pötyögős bársony pulider. A válláról pedig magyaros kaczagány helyett, hosszú violaszín selyempalást függ alá, a minek a szélei talitarka virágokkal vannak tenyérnyire kihímezve.

A kis Klarissza nem is mulasztotta el azt a czifra palástot azonnal szemügyre venni, a két kezébe fogva a szegélyét s szakértő vizsgálat alá fogva annak hímzéseit, a míg a biró az apjával foglalkozott.

– Vegyétek le a lánczokat a főstrázsamester úrról! parancsolá csendes, mélyen döngő hangon a biró; a beszéde hasonlító a dalhoz, olyan zengése volt. A hajduk megtették, a mi parancsolva volt. Aztán nyájas arczczal fordult a fogolyhoz: «én nem tekintem kegyelmedet úgy, mint közönséges deliquenst; sok országot bejártam életemben; némely nemzetnél nem tekintik bűnnek, sőt kötelességnek azt, a mivel kegyelmed vádoltatik. Hanem az igazságot azért a törvény szerint kell kiszolgáltatni. Ha kegyelmed lovagi szavát adja arra, hogy nem fog e városból megszökni, sem maga és más ellen semmi erőszakot meg nem kisért, akkor nemcsak láncz nélkül, de egészen szabadon járhat e városban, itélethozatalig, s börtön helyett az én házam lesz a lakása, a hol a feleségem és a fiam szivesen látják kegyelmedet, kis leánykájával együtt vendégül.

Mayer Károly a szivélyes felszólításra a kezét nyujtá a birónak parolázás végett; mire ez azonban a palástja alá dugta el a kezét, s félmosolylyal mondá:

– Nem nekem fogja kegyelmed adni a paroláját, major úr, mert én birája vagyok; hanem ennek a két érdemes polgárnak itt, a kik kegyelmedért kezességet vállalnak: Frölich Ignácz és Frölich Kristóf uraknak.

– Ah, a nagy mathematicus Frölich Dávid fiai? szólt Mayer Károly. Hogy ne ismerném e nevet? vissza kellene kérnem a professoromtól a tandíjt, ha Frölich Dávidot nem ismerném.

– A feleségem bátyjai. Tevé hozzá Kray Jakab.

Mayer Károly tehát a két derék polgárnak köté le a becsületszavát, hogy a biró által nagylelkű bizalommal engedett szabadságával visszaélni nem fog.

Erre a két polgár aláirta a nevét a kezességlevélnek, melyben vagyonukkal és fejükkel jót állnak egyetemlegesen a vád alatt levő főtisztért.

E perczben lépett be a biró szobájába annak a fia. Ennek is Jakab volt a neve.

Szép, erőteljes, nyulánk suhancz, valamit tizenöt éves; de tizennyolcznak is beválna a termetére nézve.

– Eredj, fiam, vezesd el a lovag urat a házunkhoz, inte neki az apja. Isten kegyelmeddel. Ebédnél majd látjuk egymást.

Az ifju Kray Jakab elvezette a vádlott főtisztet a házukig, s minthogy nagy volt az utczán a sár, a kis Klarisszát az ölében vitte odáig.

II. AZ APJA LEÁNYA.

A míg az ölében vitte a sáros utczán végig a kis Klarisszát Jakab úrfi, a gyermek folyvást tartotta beszéddel; «ejh, de szép fekete hajad van neked: Jakabka! ebből lehetne ám gyűrűt kötni. Aztán az enyimből, az meg sárga. Abból lennének a betük. Van neked olyan kicsi hugocskád mint én? Nincs? Hát ki köti fel akkor a nyakravalódat, mikor az iskolába mégy? Hogy te már nem jársz iskolába? Hát már mindent kitanultál? Hát tánczolni tudsz-e? Nem tudsz? A selyemtánczot sem tudod? Hát a vánkos tánczot? Azt sem. No arra meg én taníthatnálak meg. Micsoda? Hogy te arra nem érsz rá: dolgod van az árkolájban. Hát te katona akarsz lenni? Akkor légy lovas katona: az nagyon szép. Azt legjobban szeretem. A pattantyúsok mind olyan csampások. Mindnek be van a füle dugva pamuttal, nagyot hall, s az orra fekete, mert a lőporfüst megfogja s csak odáig szokott mosdani. Hoppszá!»

A kapu alatt letette az öléből Jakab a gyermeket, aki aztán köszönés fejében egy csókot nyomott a lovagja ajkára, a mitől az fülig elpirult. Klarissza ezt így tanulta, Jakab pedig még sehogy sem tanulta.

Az ifjoncz aztán felvezette a lépcsőn Mayert, a leánykájával, az anyjához.

Kray Jakabné még maga is gyönyörű szép asszony volt; párját lehetett keresni az egész Szepességben: karcsú, délczeg termet, szobormintának való idomokkal; arcza oly üde és tündöklő, hogy a legnagyobbik fia nővérének adhatná ki vele magát: különösen azok a nagy varázsteljes, sugárzó fekete szemei, a miktől holdkóros lett, a ki sokáig nézett beléjük. Szerencse, hogy nem igen szokta ezeket mutogatni.

Aztán az egész arcza, tekintete, minden lénye csupa jóságot árult, el, a mit nem lehet úgy diribről-darabra részletezni. Meg kellett azt szeretni első tekintetre mindenkinek.

A kis Klarissza rögtön hozzá is futott és a nyakába kapaszkodott Kraynénak, összevissza csókolva az arczát. S mindjárt azon kezdte, hogy az apjától azt kérdé:

– Úgy-e bár, itt hagysz engem, papa, ennél az asszonyságnál? de sokáig ám.

– Úgylehet, hogy nagyon sokáig itt hagylak leánykám; mormogá szomorún a kapitány.

Az még nem volt baj, hogy a kis Klarissza úgy megszerette az első látásra a szép Kray Saroltát, hanem az nagyobb baj volt, hogy az apja is belészeretett az első találkozásnál.

Mondani lehet a szó szoros értelmében, hogy halálosan belészeretett; mert azzal a tudattal jött ide, hogy három nap leteltével már odakünn fog feküdni a vesztőhely sarkánál.

Hosszabb időre is kár az embernek a más feleségébe beleszeretni, de ilyen rövid időre meg épen nagy bolondság.

Ki tehet róla?

Aztán Krayné is tudta azt jól, hogy ez az ő vendége mi járatban van itt? Ma és talán holnap vigan mulatnak, poharaznak együtt a házi gazdájával: kocczintanak egymás egészségére, s aztán ugyanaz a házigazda törvényt fog látni a vendége felett, s ha a birák eltörik fölötte a pálczát, bizony leülteti a szegény bűnösök székébe s leütteti a fejét.

Azért nem is lehet érte megróni a háziasszonyt, ha ezt a szomorú vendéget azzal a gyöngédséggel fogadta, a mi érző asszonyszív sajátja. Ugyan ki ne iparkodnék kedvét keresni az olyan vendégnek, a kiről azt tudja, hogy ma még ép, egészséges, daliás ember és holnapután már halott lesz.

Alig birta Krayné a könyeit visszatartani, mikor a kis Klarissza azt mondá neki:

– Ugy-e nem haragszol, ha addig, a míg itt leszek, kedves mamának szólítalak téged?

Azzal a szándékkal volt Krayné épen, hogy ha Mayert kivégeztetik, ő az ura által halálra itéltnek az árváját gyermekévé fogadja. Ez már kicsinált dolog volt.

– Úgy lesz, kis leányom.

– És akkor meg a Jakabot is bácsikámnak fogom hivhatni, úgy-e?

Ez is meg lett adva. A kis Klarissza aztán bőségesen hasznát vette az engedelemnek: egész testvéri ragaszkodással szegődve oda Jakab mellé. A fiu hozott neki kosárkában spanyolmeggyet. A kis leány kényszeríté, hogy a hány szemet ő megeszik belőle, Jakab is annyit fogyaszszon el, s végül az összefogott meggycsutkákat segítsen neki elszakgatni.

Jakab előhozta a kis vendégleánynak a mulattatására a gyermekeknek való könyvet, az orbis pictust. No hisz azzal jó helyen járt. Tud is az ember még nyolcz esztendős korában olvasni, ha soha iskolát nem látott. Klarissza csak a képeket értette a könyvből, a többit Jakabnak kellett magyarázgatni. De az is falrahányt borsó volt: a kis lány nem hallgatott az ő magyarázatára; hanem mind ott volt a füle, hogy a papa meg az új mama mit beszélnek egymással.

Egyszer bele is kottyant.

– Előre megmondom ám, kis mama, hogy őrizd magadat a papától. Az én papám hamis legény! Szereti az asszonyok a fejét elforgatni! Kivált a kik olyan szépek, mint te vagy.

Kraynét megnevetteté ez a szó; aztán megint csak könnyezésre fordult a nevetés, ha rágondolt, hogy ez a gyermek semmit sem tud arról, minő végzet vár az ő apjára egy pár nap mulva már. Az érző emberek nagy bánatát csak sötétebbé teszi az a téveteg sugár, a mit a gyermeknevetés közbe szór.

Nemsokára hazaérkezett maga a biró is. Itthon nem volt biró, csak házi gazda; kezet szóríthatott vendégével. A biró azt mondá a fiának:

– Eredj ki a kis leánynyal hintázni a kertbe, fiam.

Mikor aztán egyedül maradtak hárman: ő, a neje és a delinquens, akkor elkezdett a halálos ügyről beszélni.

– Tudatnom kell kegyelmeddel, hogy a birák már mind megérkeztek, s holnap, reggeli harangszó után, összeül a vegyes törvényszék, Berthóty és az én præsidiumom alatt, kegyelmed vétsége fölött itélni. Minek volna az ámítás. Komoly emberek vagyunk, komoly időket élünk s bizony mindnyájan a szájunkban tartjuk a harangozópénzt, néztünk is, nézünk is a halál szemébe, hunyorodás nélkül. Kegyelmednek készen kell arra lennie, hogy a törvényszék halálra itéli. Azért annyit mondhatok kegyelmednek, hogy egy nyugodalmas órában írja meg a testamentumát.

– Nekem nincs egyéb testálni valóm, csak a kis leányom, mondá a kapitány, azt pedig már elhagytam és el is fogadtattam.

E szónál Kraynénak meg kellett engedni, hogy a lovag egy forró, de nagyon forró csókot nyomjon a kezére. Ki ne engedné meg azt egy halálra menőnek?

– Ezzel azonban még nincs megpecsételve a kegyelmed fátuma, folytatá a biró; még hátra van a kegyelem útja. Ismerjük mindnyájan a fejedelem nagylelkét, jó szivét: az egész törvényszék ajánlani fogja a kapitány urat a megkegyelmezésre. Csak idején rátaláljon a postánk ő felségére s napjára visszakerüljön a kegyelemlevéllel.

– Ez épen a nehéz kérdés. Ki tudja a fejedelem most hol van?

– Én tudom. Berthóty Kassa alatt találta ő felségét a táborban, egyhamar nem is készül odább. Én még ma az egész marsrutára előre fogok küldeni lovakat, hogy a hirmondónk minden állomáson pihent paripát válthasson: így könnyen megteheti majd az utat oda-vissza a három nap alatt, a mi az itélet kimondása után siralomházi időnek adatik. Én még egy kis falsumot is engedék meg az antedatálásban: ugyanis előre megirám a kegyelem-ajánlásra szóló levelet, s azzal, a mint a törvényszék összeűl, előre elküldöm a postámat Leibiczig: ott várjon. A mint azután a bástyafokon az ágyulövést eldördülni hallja, a mely az itélet kimondását fogja jelenteni: az én futárom azonnal sarkantyúba kapja a lovát s egész egy állomással megelőzi az itéletkihirdetést.

Mayer Károly nem állhatá meg, hogy mind a két kezével meg ne szorítsa a birája kezét.

– Kegyelmed valóban mindent megtesz, a mivel csak megmentheti az életét annak, a kit halálra kénytelen itélni.

– Csak a futár el ne vesztegesse az időt valahogy! sohajtá aggóskodva Krayné asszony.

– Az, a kire én azt a küldetést rá fogom bizni, bizonynyal se szándékból, se restségből nem fog egy órát is elvesztegetni hiába.

– Ki lesz az?

– A mi fiunk, Jakab.

E szóra elérzékenyülten borult a férje nyakába az asszony, s megcsókolá az arczát.

– Te igazán nemesszivű ember vagy.

Tehát ő is helyeselte, hogy Jakab menjen el a kegyelemért.

Az pedig nem tréfás feladat. Három nap három éjjel a nyeregben űlni egy növendék fiúnak, a ki egy ilyen erőltetett nyargalásban könnyen halálos bajt hozhat haza magának.

És az anya mégis megköszönte az apának azt, hogy az ő lelke büszkeségét választá ki erre a veszélyes feladatra.

Mayer Károly kapitánynak kezdett a fején nőni a taraja, a minek a neve «férfihiúság».

Következett az ebéd, aztán a vacsora; a jó bor mellett a kapitánynak derült kedve támadt; bohóskodott, adomázott, még egy adagiót is énekelt; mintha csak lakodalomra készülne.

Klarissza egész késő éjjelig fenmaradt a felnőttekkel, nem hagyta magát az ágyba bedugni, mikor a két kisebbik fiut, a Marczit meg a Jóskát aludni küldték, neki hallani kellett mindent, a mit a nagyok beszélnek. A míg Krayné maga is fel nem kelt az asztaltól, ő sem ment el helyéről.

Reggel aztán későn is ébredt fel; épen mikor az ágyulövés eldördült.

– Hol van hát a gyöngyös násfám?

Ez volt az első szava a felébredéskor.

Tudniillik, hogy Krayné csak azzal birta este lefekvéskor rávenni, hogy mondja el utána az esteli imádságot, hogy gyöngyös násfát igért neki. (A régi mamánál nem szokták imádsággal végezni a napot.)

– Csak lassan, kis leánykám, inté őt az oda siető Krayné, előbb szépen imádkozzunk.

– Hiszen már tegnap imádkoztam.

– Az az esteli imádság volt: most meg a reggeli imádságot kell elmondani.

Ezzel aztán elkezdett a kis leány nyafogni, durczáskodni.

– Hjaj, kis leánykám, inté őt szeliden Krayné, én nálam nem használ semmit a nyafogás. A kis leánynak szót kell fogadni. Látod, a kis fiúk is imádkoztak. Addig nem kaptak reggelit.

– Én nem tudok imádkozni.

– No hát csak tedd össze szépen a kezedet; majd én mondom előtted; te mondd szépen utánam.

– Jaj, de unalmas dolog ez.

– No mondd szépen. «Jó Istenem, őrizd meg az én apácskámat, – ezen a mai napon, – mindenféle szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»

– Jaj! Ezt mindennap elmondjam. Engedd meg, hadd mondjak el egyszerre több napra valót. «Jó Istenem őrizd meg az én apácskámat hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken szombaton, vasárnap, mindenféle szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»

– Isten hallgassa meg, a mit most imádkoztál. Sóhajta fel Krayné.

Attól az ágyulövéstől számítva csak három nap volt még az élet Mayer Károlyra nézve.

Klarissza fel hagyta magát öltöztetni s megkapta az igért násfát. Azután csokoládét kapott reggelire.

– Hát a Jakabka bácsi hol van? követelé Sarolta mamától.

– Az elutazott.

– Hová?

– Messzire.

– De mégis hová? Én tudok sok várost.

– Kassára.

– Ott igen jó marczafánkot kapni. Hoz ő nekem valamit onnan?

– Bizonyára azért ment ő Kassára, kis leányom, hogy a te számodra hozzon valami nagyon, nagyon jót. Ha jól kéred az Istent, hát el is érkezik vele hamar.

– Oh jaj! hát még a marczafánkot is az Istentől kell kérni! Azt a boltos mézesbábostól szokták kérni.

Sarolta megcsókolta a fecsegő gyermeket; alig birva felindulását elrejteni.

Klarissza játszani akart menni, de a kis fiuk nem voltak otthon, iskolába mentek. Külömben sem szokás a napot játszással kezdeni: a gyermeknek tanulnia kell valamit. Sarolta oda ültette maga mellé a kis leányt s tanitotta harisnyát kötni, a mi nem ment ásitozás nélkül. Nagyon hamar megunta.

– Talán hát jobb szeretnél ábéczét tanulni?

Az vigabban ment.

«A, B, ab; vaskalap; ha megütik, megharap!»

Nagyhamar megtanulta, nótára szedve az alfabet jegyeit. «Ku, err, es, té, ú, fau, vé! Jaj de nehéz ez az abéczé!»

Ha ennél a háznál így megy ez mindennap, akkor itt nem jó lakni! Mehetnékje volt már más városba, a hol nem kell imádkozni, kötni, ábéczét tanulni, egy helyen veszteg megülni. Követelte, hogy hol az apja?

Eljött az ebéd ideje; az apa még sem érkezett meg.

– Ilyen ez a papa! Tudom bizonyosan, valami korhely czimborák közé került, leült kártyázni s ottragadt.

Sarolta csitította, hogy a helyett, hogy fecseg, jobb lesz, ha a ruhájára ügyel, hogy be ne pecsétezze a mártással.

– De az a papa olyan ember is! Ha egyszer belekeveredik, akkor aztán várhatja az ember késő estig.

Biz az késő este sem jött meg.

Nagy baj volt Klarisszának, hogy az eső elkezdett esni; nem lehetett kimenni a kertbe, kinézni; csak az ablakból nézhettek ki a piaczra.

A vásártéren napestig rajzott a városi nép; a városháznak egy ablaka előtt látszott a tömeg csoportosulni, oda bámultak fel. Az volt a siralomház ablaka.

– Mit néz ott az a sok bolond ember? tudakolá a kis leány Saroltától.

– Bizonyosan ügyes-bajos emberek, a kiknek valami dolguk van a városházán.

– Nem a! Mert mind az ablakra mutogatnak. Ott van valami nézni való. Leszaladok, megnézem.

– Ugyan hová szaladnál? Még elkapnának a czigányok.

– Dehogy kapnak. Utaztam én már azokkal is. Czigánykereket is tudok vetni. Megmutassam?

– Csak hagyd el azt most. Jer el onnan az ablaktól: megfájdul a fejed.

Aztán, hogy este lett, egyre nyügösködőbb kezdett lenni az a lány. Zsémbelt, zsörtölődött az apja ellen, mint valami ideges asszony.

– De már ez mégis szörnyüség! ennyi ideig künn maradni. Meglásd kis mama, hogy még éjszakára sem fog haza kerülni. – Ismerem a szokását. Bizonyosan valami szép menyecskére akadt, s annál csapja a levet. Látod! Látod! Tegnap milyen szépeket mondott neked? Hallottam! Ma már nem tud róla semmit. Ma már bizonyosan másnak mondja. Kapott valami kis fityfiritty majompofát, a kibe belebolondult! Hiszen csak kerüljön haza, majd meg lesz mosva a feje törülköző nélkül.

– Kedves leányom, feddé a locska-fecske gyermeket Sarolta; az apáról ilyen tiszteletlenül beszélni nem szabad. Hallod-e, hogy az én fiaim így beszélnének az apjukról?

– Igen! a jó apáról; a ki hazamegy rendesen. De az ilyen korhely, csapodár apáról, mint az enyém, a ki minden negyednap kerül haza egyszer. Jaj, ha te azt tudnád!

Krayné megsokalta a dolgot.

– No várj, kis leányom. A mint az estharangszónak vége lesz, majd én elviszlek magammal, s aztán felkeressük az apát.

Az esti harangszó után a népség hazatakarodott a piaczról. A rendes polgároknak vacsora idő van, a legények is enni sietnek, a mint a harang megkondul, a katonáknak takarodót fújnak a bástyákon s azokat egyszerre elnyeli a kaszárnya; csőcselék pedig Kézsmárkon nincs, a piacz üresen marad.

Akkor aztán Sarolta felhuzza a lábára a telekes bocskort, mert ismét sár van; a kis Saroltát karjára veszi s átmegy vele a piaczon keresztül a városházához; megáll vele ott annál az ablaknál, a mire a népség eddig úgy meresztette a szemét, száját.

A kis leány kiváncsi rá: mi lesz itten nézni való?

Aztán kinyilik az ablak, s az erős vasrácsok között megjelenik Mayer Károly kapitánynak az alakja.

– Nini, az apa van ottan.

– Az ám, ott van az apa.

– De hát mit csinál ottan?

– Be van zárva.

– Hát szabad az én apámat bezárni?

Mayer Károly üdvözlé a vasrácsok közül az utczai látogatóit.

– Jó estét.

– Látod kis leányom, suttogá Sarolta. Isten milyen nagy veszedelmet mért szegény apádra.

– Pedig hiszen én imádkoztam.

– Csak még nagyobbal ne tetézze.

Sarolta felemelte a gyermeket két kezével az ablakig, hogy apja elérhesse, s a vasrácson keresztül megcsókolhassa.

Klarissza nem értett ebből a dologból semmit.

Azt látva, hogy apja könyezik, ő is sírva fakadt, átölelte a rácson keresztűl az apjának a nyakát s összecsókolgatta a szemét, s még biztatta is:

– Ne sirj apácskám. Majd imádkozunk kis mamával mindennap háromszor az istenkéhez, hogy szabadítson ki innen.

– Isten áldása legyen rajtad; rebegé Mayer Károly.

Aztán visszabocsátá a gyermeket fogadott anyja ölébe, elszorult hangon suttogva: «Legyen kegyelmed anyja szegény kis árvámnak.»

– Vessük Istenbe bizodalmunkat! mondá Krayné. A hol legnagyobb a veszedelem, ott legközelebb a segedelem.

Azzal búcsut inte a kapitánynak, s a kis gyermeket ismét karjára emelte.

Egy muskétás járt fel s alá, karjára vetett fegyverrel az ablak előtti deszkapadlón. Ez volt a strázsa.

Klarissza összetette előtte kis kezeit.

– Katona bácsi, kérem szépen, bocsássa ki a tömlöczből az én papámat! odaadom magának a gyöngyös násfámat érte…

Hogy a silbakon álló katona nem akarta kibocsátani Klarisszának a papáját, a kis lány nagyon megharagudott rá érte:

– No megállj, talpas! Majd ád neked biró uram, ha haza jön.

Akkor azután egész este, mint jó szófogadó leányka viselte magát: hizelkedett a kis mamának, a cselédet «magázta», egész fitogtatással jelzé, hogy ő most milyen jó lett egyszerre. A vacsoráért se nyafogott, hanem megvárta, míg a családapa hazaérkezik; annak magától eléje ment, nem várta, hogy mondják, szépen kezet csókolt neki, elvette a pálczáját kezéből s az ablakba támasztotta; vacsora előtt ő is összetette a kezeit a széke karján, mielőtt leült volna, a hogy a többiek tették, a kik imádkoztak; maga felkötötte a nyakába a szalvétáját, s szépen evett a villával, nem nyúlt a tiz körmével a tányérba: mindez a jó magaviselet pedig csak arra való, hogy mikor vége van a vacsorának (a mi igen nagy csendben ment végbe) oda sompolyoghasson ahhoz a nagyon komor emberhez az asztalfőn s annak a nyakába csimpajkozva, szépen megkérje, hogy bocsássa szabadon az ő papáját.

A főbiró meg akarta vigasztalni ezzel a szóval:

– Ne busulj kis leánykám; ha Isten segít, majd kiszabadul szegény édes apád.

– De mikor?

– Majd holnapután.

– De én azt akarom, hogy még ma ereszsze haza kegyelmed. Úgy-e haza ereszti?

– Nem én tartom fogva, hanem a törvény.

– Hát mit vétett a törvénynek az én apám?

– Azt neked nem szükséges megtudnod, kis leányom.

– Pedig tudom is. Azért, mert verekedett valakivel. De hiszen azért van a férfiaknak az oldalán a kard, hogy verekedjenek.

Kray kedvetlen volt; azt felelte a kis Klarissznak, hogy:

– Nem jó a kis leányoknak nagyon okosnak lenni.

Erre aztán a kis leány elpityeredett; a pityergésből sirás lett: azt azután olyan tökéletességre vitte, hogy az egész háznép belefáradt az engesztelésébe; míg végre Krayné azt mondta neki, hogy «ha ilyen nagyon sírsz, bizony veres lesz az orrod s úgy megnő, mint egy uborka!» a nagyobb bizonyság okáért oda is vitte a tükör elé, hogy nézze meg benne magát. Csakugyan nagyon veres volt az orra. Ez elcsendesítette. Hanem akkor megint elővette a didergés, fogvaczogás; kilelte a hideg; le kellett fektetni.

Az ágyban megint olyan hánykolódást követett el, hogy minden takarót lerugdalt magáról: elkezdett félrebeszélni, rémeket látott, az apja után kiáltozott; hóhért, vérpadot, fej nélkül szaladgáló embereket látott maga előtt, fogadott anyját agyonijesztgette. Késő éjjel kellett a doktorhoz futtatni a Thököly várba, hogy jöjjön consultálni a kis beteg felett.

Doctor Ferrarius el is jött és megtette a diagnozist: «Visiones apocalyptico-epilepticæ!» Ez ellen a legcsalhatatlanabb csodaszer: az atropa mandragora gyökér pulverisálva. Ezt azonban csak holdfogyatkozás éjszakáján lehet felszakíttatni a földből, egy fekete kutya által, melynek a farkát hozzákötik a mandragorához s aztán messziről megriasztják, mert a kétágú gyökér, a mit németül Alraunenmännchennek hínak, a kirántás alkalmával olyan fájdalmas hangot ád ki, hogy a ki azt meghallja, rögtön szörnyet hal. A fekete kutyáért azonban nem kár;

Jó szerencse, hogy a reczept nem volt praktizálható, mert hogyha lett volna is mandragora a közelségben s önfeláldozó fekete kuvasz, mely azt saját élete koczkáztatásával kihúzza a földből, de a lőcsei kalendáriumban semmiféle Európában látható holdfogyatkozás nem volt felvéve s így egyelőre az apocalyptico-epileptica visiónak be kellett érnie egy kipróbált csodahatású «Rp. Flores chamomillæ dr. 2. Sachari albi dr. 4. Syrupi idæi 30 gutt. aquæ destill. unciam» 1. decoctummal: a mitől azután a kis beteg láthatólag meg is javult, s reggel félé szépen elaludt.

Reggel ismét megtette a vizitét doctor Ferrarius, s megnézve a kis patiens nyelvét, azon aggodalmának adott kifejezést, hogy itt valami küteg megjelenésétől lehet tartani. Azért meg is változtatta az orvosságot, rendelvén ellenállhatatlan gyógyhatású «Radices altheæ parvæ (vulgo papsajt), folia sennæ és syrupus rad. liquiritiæ (vulgo medveczukor) vegyítéket: a mit azonban a kis patiens sehogy sem akart bevenni, azt követelve, hogy adja vissza neki a doctor az előbbi betegségét, a mit a piros orvossággal gyógyítanak; az a fekete orvosság neki nem kell.

Egész nap volt dolga Kraynénak a kis beteg ápolgatásával.

Ez már a második nap volt a halálitélet kimondása után. Csak letelt nagy aggodalmak között.

A harmadik volt aztán a hosszú nap! Krayné azt is ott töltötte a beteg leányka ágya mellett. Valahányszor lódobogást hallott künn a piaczon, sietett az ablakhoz, ha nem az ő fia érkezett-e meg? Nem is tudta talán, hogy micsoda út az, a mit annak meg kell tenni? Vagy azt hitte, hogy segíti a lovasnak a futását, ha nagyon várják?

Ennek a napnak az éjszakáján senki sem feküdt le a háznál. Maga Kray is egész éjjel ébren maradt. Minden órában kiküldte az ordinánczot az őrtoronyhoz, hírt hozni, hogy nem érkezik-e még Leibicz felől a futár? A mint pitymallott az ég, maga sietett el az őrtoronyhoz, a perspectiváját is magával vitte.

Krayné nagy szívdobogással várta az izenetet.

A közben telt az idő: az óramutató irgalmatlanul közeledett a végzetes perczhez; csak egy óra volt még hátra attól az időtől, a mikor az itéletet végre kell hajtani.

És Jakab még sem érkezett vissza. Hátha nem találta Kassán a fejedelmet?

Hátha megtagadta a kegyelmet Rákóczy?

De jaj! hátha őt érte valami baj az úton? Betegség? Martalóczok? Veszedelem?

Bizony elérkezett már az utolsó félóra is. Kray csüggedten tért vissza az őrtoronyból: «nem érkezett meg a fiunk!»

Most aztán nem volt hátra más, mint hozzálátni a czeremóniához. A birónak fel kellett öltözni hivatalos jelmezébe. Mikor az ágyban fekvő gyermek meglátta őt így, azt kérdezte tőle, hogy micsoda nagy ünnepély lesz ma? Talán bizony processio?

Már korán reggel hallható volt a dob- és trombitaszó künn a piaczon, a hogy a katonák felvonultak négyszöget zárni ama szomorú szinpad körül. Klarissz erőnek erejével oda akarta magát vitetni az ablakhoz, hogy hadd nézze meg ő is azt a szép processiót. Aztán, hogy ezt nem engedték meg neki, Kraynét kérte, hogy ő nézzen ki az ablakon, és mesélje el, hogy micsoda szépeket lát!

És a legutolsó óranegyed is eljött már.

Mayer Károlynak azt mondá gyóntató papja, a ki egész éjjel mellette volt, hogy nincs remény számára e földön többé; térjen Istenhez és készüljön a halálra.

– Minden nap készen voltam és vagyok is én arra, mondá az elitélt. Nem sok elhagyni valóm van a földön; de mégis van valamim: a kis leányom. Azt szeretném még egyszer meglátni és megölelni.

Épen benyitott a siralomházba a biró. Előadta neki az utolsó kivánságát.

– Sajnos, hogy ettől a vigasztalástól is meg van fosztva kegyelmed, mondá Kray. A kis Klarissz súlyos betegen fekszik, valami kütege van; ha az ágyat elhagyja, az neki bizonyos halál.

– Szegény kis leányom! hát még csak meg sem csókolhatom utoljára.

S a keményszívű harczosnak elhomályosultak a szemei a könyeitől.

– Apja után apja leszek neki, suttogá a biró.

E közben a kis leánynak is folyvást az apja volt az eszében. Fel akart kelni az ágyból, hogy ő az apjához akar menni. Miért nem eresztik hozzá?

A városház toronyórája mély kongással verte el a kilenczet. Itt volt az utolsó óra.

És a kegyelemért küldött hirnök még sem érkezett meg.

Krayné a beteg vánkosára hajtá le a fejét; az iszonyat őt magát is rémlátóvá tette.

A posztóval bevont dobok fojtott dübörgése hangzott odakünn. Azután egy erős férfihang, mely az itéletet felolvasta.

Most egyszerre egy mozsár-dördülés hangzik közbe, mire a piaczot ellepő nép ezernyi ajkáról egy üvöltés zendül fel: «megállj».

– Mi az? Nézd meg anyám! kiált fel a gyermek.

– Ha megigéred, hogy szépen fekve maradsz, s nem dobod le a takaródat.

– Jó leány leszek. Szót fogadok.

Krayné kitekintett az ablakon.

– Na hát, mit látsz?

Jó lett volna, ha el tudta volna mondani; de nem tudott ám szóhoz jutni a zokogástól. Majd odafutott a kis leány ágyához, beletakarta őt a paplanába s úgy vette az ölébe és odavitte az ablakhoz, elfeledkezve minden orvosi tilalomról, hogy lássa hát, mi az a parádé, a mi odakünn van?

A nagy piacz tele volt népséggel, az emeletes házak minden ablakából néző csoportok hajoltak elő, a hány ember, az mind kiabált, integetett, kalappal, kendővel a városház felé. Annak a kapuja előtt pedig volt egy feketével bevont állvány, körülfogva muskétás katonáktól, a kik innentől egész a várkapuig sorfalat képeztek. A fekete állványhoz egy hágcsó van támasztva; annak a legfelső fokán áll egy nagy szál zöldruhás férfi (a hóhérok zöldben jártak, nem vörösben); az alsó fokán pedig a kis Klarissznak az apja. Ennek a kezén láncz van, annak a zöld embernek az öklében pedig hosszú, széles pallos, arra támaszkodik. Kray Jakab, a biró, hivatala díszpalástjában ott áll az emelvénynyel szemközt, kezében a fekete pálcza, – még nincs ketté törve.

«Itt jön! itt jön! A kapuban van már! Jön a hirnök!» kiabálja összevissza a nép s a támadt mozgalomtól ingadozni kezdenek a fegyveres sorfalak.

Kray Jakab egyet int a bakónak; arra az visszadugja a pallosát a nagy kapcsos bőrtokba, s odatámasztja a szegény bűnösök kis széke mellé. Erre aztán a népzaj lassú morajban elpihen s néhány perczig templomi mély csendesség támad. Mindenki az őrtorony kapuját lesi, onnan kell neki érkezni.

Krayné szorosan ölelte magához a bepólált kis leánykát.

Most a külső kapu-utczában egyszerre felzendül a «vivát» kiáltás s egyre növekedik, a mint a vágtató paripa patkói a kövezetet vágják. «Vivát, vivát!» hangzik már az egész piacz, itt rohan nyargalvást, tajtéktól ellepett paripáján a kegyelem hirnöke; kezében a fehér kendőt lobogtatva.

– Az én Jakab bátyám! sikolt föl a kis Klarissza.

– Az én Jakab fiam! kiált Krayné. S mind a ketten kaczagnak örömükben.

A mint a tér közepére eljut a paripa, ott egyszerre elbukik, összeroskad; a lovagja lehanyatlik róla, a kezében tartott fehér kendőt és a pecsétes iratot még akkor is, aléltában is, görcsösen szorítva.

Most azután egyik sem nevetett örömében többé.

Ló és lovas ott maradt a földön; a biró elvette a fia kezéből a pecsétes levelet s aranygombú birópálczájával csendet intve a sokaságnak, kihirdeté, hogy ő felsége II. Rákóczy Ferencz megkegyelmezett a halálra itélt Mayer Károly őrnagynak. És azzal leveteté a fogolyról a lánczokat. Csak azután rendelte el, hogy az aléltan ott fekvő fiát vigyék fel az anyjához.

Neki még volt valami elintézni valója Mayer Károlylyal.

– A fejedelem megkegyelmezett az úrnak; de egyszersmind megfosztja őrnagyi rangjától; kitiltja a hadseregéből, s megparancsolja kegyelmednek, hogy még ebben az órában Kézsmárkot elhagyja, s huszonnégy óra alatt az országból kitakarodjék.

– Köszönöm a kegyelmet, mondá Mayer, akkor sietnem kell a kis leányomhoz.

Klarissz már akkor ismét az ágyban feküdt, mikor az apja odaérkezett hozzá. Nagyon bágyadt volt: alig tudott a kérdésre felelni.

Krayné akkor nem volt mellette, mert a fiát ápolni sietett, a kit magánkívül hoztak fel a házba. Kétségbe volt miatta esve. Azt hitte, hogy meghal a kedves fia.

A hazaérkező apa megnyugtatá: nem lesz annak semmi baja. Katonadolog az egész. Három nap, három éjjel nyeregben ülni nem tréfa. Pihenés kell neki, semmi más. A fejedelem bocsánatlevele Szikszónál kelt; tehát Jakabnak még hosszabb utat kellett megtennie, ezért késett az utolsó pillanatig. Most csak hagyják őt aludni: az apja mellette lesz; az anyja menjen a kis leányhoz.

A kis Klarissz jóformán örülni sem tudott, mikor az atyját meglátta, pedig tudhatta, hogy az a halálból szabadult ki épen. Nagy lehetett a forrósága, csak úgy lihegett. Az apja ölelte, csókolta, ő pedig inkább kivánt egy ital czukros limonádét.

Hanem amint Krayné megigazította a feje alatt a vánkoskáját, annak a kezét mind a két kezével magához szorítá, úgy rebegett hozzá:

– Ne engedd, hogy engem kivigyenek innen.

– Hová, kis leánykám?

– Oda, ki a temetőbe.

– Oh, ne mondj ilyeket!

Mayer Károly félre fordult szemeit megtörülni.

– Lehetetlen őt ilyen állapotban magammal vinnem, suttogá Kraynéhoz fordulva.

– Hová vinné őt?

– Az útra. Nekem egy óra mulva el kell hagynom Kézsmárkot, s egy nap alatt az ország határát.

– Oh, bizonyára ezt a szegény gyermeket nem is engednénk ilyen állapotban útra vinni.

A gyermek még folyvást átölelve tartá Krayné kezét.

– De akkor ez végkép itt fog a kegyelmed terhére maradni, mert én nem tudom, hogy mikor jöhetek vissza érte. A fejedelemtől számüzetve, nincs más választásom, mint a császári sereghez átmennem, s akkor olyan messzeség lesz közöttünk, a melyen át két barátságos kéz össze nem találkozik.

– Legyen kegyelmed a felől nyugodt. A kis Klarissz a mi leányunk marad. A hol három gyermek van, negyedik is elfér.

Ezért a szóért meg akarta csókolni a lovag Krayné kezét, de a beteg leány azt a kezét is elfoglalta magának, mintha irigykednék az apjára, s ő csókolgatta össze mind a kettőt.

– Csak az Isten megtartaná szegénykét, rebegé a vitéz úr.

– Bízzunk az ő irgalmában, vigasztalá a háziasszony.

– Hírt sem fogok róla vehetni, hogy él-e?

– Csak egyszer tudassa kegyelmed velünk a hollétét, ha a sorsa megállapodik.

– Azt teszem. Innen egyenesen Bécsbe fogok menni, s ott keresek alkalmazást a főhadikormányzatnál. Régen kecsegtetve voltam vele, ha el akartam volna hűtlenül hagyni Rákóczyt. Most, hogy ő maga száműz, nincs több okom a vonakodásra. Azt fogom tenni, hogy a mint megérkezem, küldök kegyelmednek egy postagalambot, kalitban. Ha aztán valami gyors üzenetet akar kegyelmed hozzám küldeni, azt egy vékony papirhártyára írva, annak a galambnak kormánytollára kösse fel, s akkor ereszsze útnak. Ha a kis leányomnak semmi baja, akkor a nemválaszolás is megnyugtató lesz. De azt a galambot, azt csak tartsa kegyelmed tovább is magánál. Forgandó a sors. Ma nekem, holnap neked. Jöhet olyan idő, mikor azt a szolgálatot, a mit ma tett Kray Jakab nekem, én tehetem meg ő neki. Bécs nincs messzebb, mint Szikszó. Ha a kegyelmed fia meg tudott onnan érkezni a fehér kendővel az utolsó órára, úgy én bizonynyal az óra előtt fogok megérkezni, ha Kray Jakab feje forog valaha veszélyben.

Ezért a jó szóért megérdemelt a lovag egy forró kézszorítást.

Tán még többre is vihette volna a nemeslelkűség varázshatása alatt, ha Kray, a biró be nem lép.

– Asszony! mondá a feleségének, a mi vendégünknek egy óra mulva útra kell mennie, gondoskodjál egy kis útravaló falatozásról. Ez most többet ér minden szép beszédnél.

Krayné rögtön sietett megfelelni háziasszonyi kötelességének. Délelőtt lévén az idő, kész ebéddel nem szolgálhatott, de volt jó hideg őz-sült, tepertős pogácsa, a mi igen jó borkorcsolya a hegyaljai máslás alá: utazó embernek pompás lakoma ez.

Mindjárt ott a mellékszobában terített fel a számára, a honnan az ágyban fekvő gyermek szavait is meg lehetett hallani; a lovag jóízűn falatozott, a közben sűrű hálálkodásnak adva kifejezést Kray Jakab és a felesége irányában, az ifju Jakab felől is szorgosan tudakozódott s csak az tartotta vissza hálakitörésének közvetlen kifejezésétől, hogy az most alszik. Így csak per procura csókolta meg helyette az anyja kezét.

A szekér pontban az óra leteltével előállt. Kray Jakab teljesítette birói kötelességét, feladta a vendégére útiköpenyegét, s végét szakítva az érzékeny bucsuzásnak, útnak indítá ő kegyelmét.

Mikor a lépcső aljáról visszatért a feleségével, azt mondta a biró:

– Nem szeretném, ha valaha ennek az embernek a kezébe jutna úgy az én fejem, mint a hogy volt az ő feje az én kezemben.

Krayné bámulva nézett az urára.

– Te azt hiszed, hogy ő elfeledhetné valaha azt a hálát, a mivel neked tartozik?

– Mindig gyülölni szokta az ember azt, a kinek nagyon le van kötelezve. A jótett – adósság, s az adósság érzése teher. Ez az ember megölte a felesége bátyját? Annak is tartozott valamivel. Ne adj Isten, hogy még egyszer keresztezzék az utaink egymást.

Krayné nem osztotta ezt a sötét életnézetet, inkább a fia felől tudakozódott.

– Fiunk csendesen alszik?

– Nagyon is csendesen. Tartok tőle, hogy rossz éjszakája lesz. Nagy erőfeszítés volt, a mit elvégzett. Ellenben a felől egészen nyugodt vagyok, hogy annak a másik betegnek estére már semmi baja sem lesz.

– A kis Klarisszt gondolod?

– Régi biró vagyok. Tapasztalatból tudom, hogy szoktak az emberek mindenféle nyavalyát tettetni.

– De az a gyermek? Mi oka volna rá?

– Az, hogy jobban tetszik neki te nálad itt maradni, mint az apjával a kék világban bujdosni. Én azt hiszem, hogy, hála Istennek, semmi baja sincs.

Ilyen pesszimisták az igazságszolgáltatás emberei mind! A sok évi vizsgáló bonczolás az emberi lelkekben, megcsontosítja náluk a szkepsziszt.

Szerencsére épen jött a doktor. Az eldönté a visszás kérdést.

A symptomák után itélve, a krizis tetőpontjára hágott. Szükséges lesz a synapismus alkalmazása a végtagokra. Az orvosságot is változtatni kell. Az «anchusa officinalis» megerősítendő két drachma theriacummal. A beteg csak maradjon állig betakarva s ha nagyon szomjazik, a czitromvíz helyett mandulatejet kapjon.

A mandulatejet elkészíteni maga sietett a konyhába Krayné, lebocsátva az ablakfüggönyöket, hogy sötét legyen a kis beteg szobájában, a ki csendesen szenderegni látszott. (A mi jó fordulat a kórtünetek között.)

Rövid időre aztán visszajött a jó mandulatejjel. Ezalatt az orvosság is elkészült. Krayné széthúzta az ágyfüggönyöket, hogy a rendes órára beadjon a kis patiensnek a gyermekkanállal, nagy biztatással a keserű, kellemetlen szagú patikaszerből.

Csak elámult, mikor az ágyat üresen találta. A beteg gyermek hiányzik a dunnái közül.

Rémülten rohant át a szomszéd-szobába, s a bámulattól elmeredt, mikor azt látta, hogy az ő kis patiense ott ül az asztalnál, egy ingben, mezítláb, s a mit az apja meghagyott a falatozásból, az őzpecsenyemaradékot ugyancsak pofázza, két marokkal tömve a szájába.

– Az Istenért! Klarissz! Mit csinálsz? kiálta elszörnyedve Krayné.

– Hát jóllakom! Két napja nem adtak ennem. Most helyrehozom, la!

S azzal a két tenyeréről szétüté a morzsákat.

Krayné még mindig azt hitte, hogy a leány deliriumban dolgozik így.

Az pedig felkapta az asztalon álló pohárkát, a máslásmaradékkal s felhörpenté hirtelen: «Ejh! Ez volt a jó orvosság, ni!» S azzal leugrott a székről, odafutott a fogadott anyjához s kaczagva csimpajkozott a nyakába: nem volt ennek annyi baja sem, mint a makk.

A kis Klarissznak bizony nem volt egyéb baja a nagy ijedtségnél; meg hogy szeretett ott maradni az új mama házánál. Nagy spekuláns volt a kis leány! A mint az apja eltávozott, nem volt több szüksége a doktor reczeptjére.

De annál több szüksége volt azokra a szegény Jakabnak; mert az igazán beteg lett, ágyban kellett feküdni; eleinte a Klarissznak nem volt szabad a szobájába belépni, csak úgy látta a másik szobából, hogy hordják a számára a pióczákat, hogy törik a konyhában a csigákat hajastól a mozsárban: abból főznek neki valami lélöttyöt; csak később, mikor már túl volt a nagy bajon s szabad volt neki csirke-becsináltra kapni, engedték meg a Klarissznak, hogy bemehessen a Jakabhoz, felváltani a mamát a betegápolásnál.

Hogy megijedt, mikor meglátta a kedves bácsikáját.

– Jaj, te Jakabkám, hova tetted a te szép piros orczádat? Csak a nagy szemeid maradtak meg.

De még a hangja is megváltozott: csak úgy suttogva beszélt az.

– Bizony, kis hugocskám, én sokat kiálltam, majd hogy el nem pusztultam.

– Ah, sok kalandod volt? Elmeséled nekem azokat, ugy-e?

– Elmesélem – apródonkint, majd ha az erőm hazajön. Ha te is szépen megigéred, hogy az anyámnak semmit el nem mondasz belőle.

– Ne mondjam el? De hát miért ne mondjam el?

– Mert az őtet nagyon megrémítené.

– Hát olyan rémséges dolgokat álltál ki? Oh, kérlek, mesélj el nekem csak egyet belőle.

– De majd aztán vele találsz álmodni.

– Annál jobb lesz. Én nagyon szeretek álmodni. Sokszor megpróbálom ébren is, hogyan lehetne álmodni? Az is lehet ám.

– No, hát ülj közelebb és légy csendesen.

A kis leány szemét-száját felnyitva, hallgatott.

– A legelső kalandom volt a poprádi völgyben a farkasokkal. A mint a hegynyeregről alászálltam, a sűrű fenyőerdőből rémséges vadállatüvöltés, marakodás hangzott fel hozzám. Ismerem a hangot, azok farkasok odalenn. Az ordítás emberi segélykiáltásokkal volt vegyítve: ott egy ember küzd egy egész csorda farkassal.

– Jaj nekem! Nem futottál vissza?

– Hogy futottam volna? Hiszen édes apád kegyelemkérését vittem. Sietnem kellett. Hátha a szorongatott embert még megszabadíthatom a toportyánférgektől? Siettem le a völgybe. A farkasok akkorra széjjel is tépték a szerencsétlen embert, a ki előttem indult neki az útnak. Ha hamarább megyek, bizonyosan én járok úgy. A mély útban egy ordas jött rám szemközt, ez az agyarai közt egy emberi kart czipelt, a minek az ökle még akkor is görcsösen szorítá a kettétört kardnak a markolatát. A kék huszárokhoz tartozó kurucz vitéz volt a szétmarczangolt lovag. Vitézül védhette magát, mert az útfélen tizenegy megölt farkas hevert, csak akkor ránthatták le a lováról, mikor a kardja a markába szakadt. Egy csoport farkas aztán a tovairamlott lovat üldözte az erdőbe, négy ordas ott az út közepén huzakodott a szörnyű lakoma maradványain. Én rájuk rivaltam egy nagyot s azzal közéjök lőttem mind a két pisztolyommal. Arra két fenevad bukfenczet vetett s kiejtette szájából a véres iszákot, a mit marczangolt; a másik kettő azonban egyszerre rám rohant; egyik hátul, másik elől támadt.

– Jaj Istenem!

– Ne félj semmit. Az egyiket levágtam én a fokosommal; az jobb, mint a kard, mert nem törik el; a másikat meg agyonrúgta a lovam.

– Ah! fuss már! fuss már onnan!

– De nem futottam; mert felismertem abban a marczangolt iszákban a rézczímeréről a fejedelem postáját. Azért le kellett szállnom, hogy felvegyem azt.

– Hagytad volna inkább ottan.

– Azt gondoltam, hogy fontos levelek lesznek abban; s jól tettem, hogy elhoztam; mert az segített a legnehezebb dolgomban. A farkasok sem üldöztek tovább: bizonyosan elfogták a huszár lovát s ez elég préda volt nekik mára.

Klarissza megtörülgeté az ifjú izzadt homlokát.

– Ilyen bajba kellett neked jönnöd azért az én rossz apámért!

– Ez még csak mulatság volt. Oktalan állattól nem ijedünk mi meg: farkassal, medvével mindennapi a kalandunk. Nagyobb félelmem volt a hajdemákoktól.

– Azokkal is találkoztál?

– Igen. De el ne áruld az anyámnak. A Feketehegyen túl, a hol az országút mellett van egy nagy vendégfogadó, a tolvajok lánczot húztak az erdőn keresztül, a miben minden utazónak a szekere fennakadt. A hajdemákok el voltak bújva a bokrok közé s csak akkor ugráltak elő, mikor egy utazó a kanyarodónál a lánczban elakadt: azt kifosztogatták s aztán valamennyit beterelték a vendégfogadó udvarába s ott strázsálták, hogy hírt ne adhasson a másunnan jövőknek. Magam is csak akkor vettem észre a lánczot, mikor a sziklafal mögül kibukkantam. De nem sokat gondolkoztam ám rajta, hogy mit tegyek? hanem sarkantyúba kaptam a paripámat s neki vágtatva, egy szökéssel keresztül ugrattam a lánczon. Egy marczona zsivány odaugrott elém, villogó fejszéjét feje fölött forgatva s belekapott a lovam zablájába, de nekem gyorsabb kezem volt, úgy lőttem főbe a ficzkót, hogy a lovam alá esett.

– Ah ez derék volt! De hát a többiek?

– Azok nem vették tréfára a dolgot, minden árokból, bokorból elkezdtek rám lövöldözni, csak úgy fütyölt a fülem körűl a sok golyóbis. Eleinte azt hittem, hogy szarvasbogár, vagy bögöly s csak úgy hessegettem magamtól a kalapommal őket.

A kis leány nevetésre fakadt.

– A golyókat hessegetted?

– Az ám. Még nem voltam csatában soha. Először hallottam ilyesmit. Még mikor a vendégfogadót jó messze elhagytam, akkor is ott dongtak a fülem körűl; csak a puskadurrogásról gondolom, hogy ólomgalacsinok voltak.

– Bizony, Jakab, ha egy beléd talált volna, azt a papának soha sem bocsátanám meg; de soha!

– Ez még mind embernek való baj volt, – folytatá Jakab; – de a mi veszedelem ezután következett rám, arra még most is reszketek, ha visszagondolok. Ég és föld, tűz és víz mind ellenem támadt, hogy utamban feltartóztassanak.

– Hanem azt már csak holnap meséld el, Jakabkám. Neked elég volt ennyit beszélned mára; nekem is elég lesz ennyit álmodnom éjszakára.

Vele is álmodott a hallott rémtörténetekkel a kis Klarissz: nevelő-anyja, a ki maga mellett hálatta, alig győzte betakargatni az éjjel a rugkapálózó gyermeket, s nem tudta elképzelni, mit kiabálja az egyre: piff, paff, bumm! folyvást farkasokat, meg zsiványokat lövöldözött.

Másnap alig várhatta, hogy rákerüljön a sor a beteg mellett virrasztásra.

– Itt vagyok Jakabkám, beszéld tovább, hogyan jártál.

– A biz úgy volt, hogy estefelé, mikor Meczenzéfnél új hátas lovat váltottam, a Babora hegy fölött látok egy goromba sötét felhőt emelkedni s fenyegető morgás hangzik a távolból. Jó lesz elsietnem, míg ez a zimankós idő utól nem ér, gondoltam magamban. S nem vártam, míg a korcsmáros a nyársra húzott ludat megsüti a számomra estebédnek; hanem lehúztam a ludat a nyársról s eldugtam a tarsolyomba nyersen: majd megsütöm én azt valami tanyánál útközben, s azzal a lovamra kapva, neki vágtam a kassai útnak. Hanem a zivatarnak még jobb lova volt, mint nekem. Először egy olyan porfelleggel borította el körültem az eget és földet, hogy a lovam fején túl nem láttam, aztán meg neki zúdította a zegernye záport, mintha csak kilyukadt volna az ég; s a mellett úgy villámlott, mennydörgött, hogy egy miatyánkot nem lehetett közben elmondani. És siettem, hogy egy oldalt fekvő nagy bükkerdőt elérjek s ott valami fa alatt meghúztam magamat, míg az öregében tart a vihedernek: de azzal is megjártam; mert találtam ugyan egy nagy odvas fát, a miben a zápor elől szárazra menekülhettem; de a mint épen azon tanakodnám, hogyan csinálhatnék valami tüzet a pecsenyém számára, egyszer csak jön egy hétágú istennyila, belecsap a szomszéd bükkfába iszonyú ropogással. Engemet a szele, meg a nagy kénkő illat majd holt emberré tett. Volt már tűz elég a pecsenyesütéshez; meggyuladt az erdő, még a zápor sem birta eloltani, úgy belekapott a cziherbe. Nekem is elmult iziben az éhségem, futottam ki az égő erdőből, a lovamat kantáron vezetve. Hallottam, hogy zuhognak a hegyekről alárohanó szilaj patakok. Nem jó vége lesz ennek, gondolám magamban, s zápor, szél ellenében ügettem erősen a két árok között, hogy a Bodvát elérjem. De akárhogy siettem, mégis későn jártam. Mire oda jutottam a Bodva partjára, már akkor nem volt rajta hid; a megáradt folyam akkor szakgatta le az utolsó karfákat.

– No, te szegény ember, mit csináltál most?

– Hát én bizony nem várhattam arra, míg a víz lefolyik, mert akkor reggelig is ott ácsoroghattam volna; hanem lekerűltem vízmentében keresni, hogy hol szélesebb a víz; ott könnyebb az átúsztatás rajta. De mindenütt veszedelmes volt az; a sárga iszapos víz egész szálfákat sodort magával alá; egy-egy megakadt a partban s akkor egész torlasz tódult föléje fatörzsekből, rekettyéből: a zúgó árban csak úgy keringtek a forgók. Láttam egy kis bölcsőt úszni a víz közepén, azt elkapta a forgó, elnyelte hirtelen s aztán nemsokára a tulsó parton dobta ki nagy messzeségben. – Mégis neki kellett vágnom.

– No csak nem ugrottál bele? Kiáltá a leány s belecsimpajkozott az ifjú karjába a két kezével. Nem! Na nem szabad beleugratnod abba a csúnya árvízbe.

– Meg kellett biz annak lenni. Jó, erős paripám volt; alföldi mén: bízhattam benne. Istennek ajánlottam a lelkemet s beleugrattam az árba. Magam sem tudom már, hogy vergődtem ki belőle. A víz messze alásodrott magával, míg egy helyen zátonyra akadtam s onnan kigázoltam a lovammal.

– Szegény Jakabkám, hogy megáztál-fáztál. S ezt mind a rossz papáért tetted! Hogy nincs itt az üstöke a kezemben, hogy megtéphetném kedvem szerint. Szegény jó kis Jakabom. Takaródzál be szépen, ha úgy megáztál.

– Dejszen betakargatott engem szépen a sötét éjszaka. Mire kivergődtem az árból, egészen sötét lett s én a folyó kanyarodásai miatt elvesztettem a tájékozásomat: nem találtam rá többet az útra. Sötét lett; csillagot sem láthattam volna, merre van kelet és nyugot? csak a távozó villámlás derítette fel néha a tájat; és én nem láttam a villámfénynél sehol egy házat sem fehérleni. Csak úgy találomra bandukoltam hát előre, a lovam eszére bízva magamat. A pisztolyaimban is mind össze volt ázva a lőpor; védelmezni sem tudtam volna magamat, ha rossz emberek, vagy vadállatok megtámadnak.

Végre meglátok egyszer a távolban egy csoport világosságot. Gondolom: azok ott pásztortüzek, vagy táborozó kuruczok őrtüzei lesznek s arrafelé tartok. Dehogy voltak azok; elátkozott lidérczek voltak; tüzes emberek, kik az éjjeli vándort a mocsárba csalogatják. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a lovam lába csülökig süppedez a sömlyékbe: a bolygó tüzek pedig szerteszét tánczolnak előlem, egyik zsombikról a másikra ugrálva. A lovam nagyot horkant, de bizony magam is megijedtem. Hirtelen félrerántottam a kantárszárat s igyekeztem kimenekülni a morotvából: akkor meg a tüzes lidérczek mind utánam szaladtak, egész az avarig üldöztek; ijedtemben csupa ördögöknek néztem őket.

– Bizony azok is voltak ők. – Tudták jól, hogy mi járatban vagy s nem akarták, hogy egy olyan jó prédát, mint az én atyuskám, elragadj a Belzebub kezéből.

– Ugyan áldottam az eget, de még inkább a kemény földet, mikor kijuthattam a csunya mocsárból s annál nagyobb volt az örvendezésem, a mint egyszer a sík fenyéren valóságos égő tüzet látok fellobbanni. Ez már csakugyan embertől élesztett tűz lesz! Feléje tartottam: mire odaértem, már a láng lelohadt, csak a parázs izzott nagy halomban, tőzegből volt rakva. Mellette azonban senkit sem találtam. Akárhogy meresztettem ki a szememet, körűltekintgetve, csak nem láttam senkit. Már nem bánom, akárki rakta a tüzet, én melegszem nála s a míg megmelegszem, a ludat is megsüthetem a parázson. Találtam ott egy hangafa bokrot, levágtam róla egy hajlós vesszőt nyársnak, arra felhúztam a pecsenyémet, két szolgafát tűztem a tűz mellé s arra ráfektettem a ludat, a vessző, a mint a tűztől hajladozik, forgatja azt magától.

– Én még ezt nem tudtam.

– Addig a lovamról kellett gondoskodnom, hogy valahová kipányvázhassam, a hol füves hely van. Találtam egy nedves fűzfát, ahhoz megkötöttem, meghúzgálva előbb az üstökét; azzal visszatértem az elhagyott tűzhöz. Hát már akkor volt mellette valaki.

– Nos? ki volt?

– Egy csunya vén banya. Borzas fakó haja, nagy bibircsós orra, szakállas álla; rongyos palást a vállán, a mibe egészen be volt burkolva, a mint a tűz mellett guggolt.

– Te! Az volt bizonyosan a vasorrú bába.

– Annyi igaz, hogy utálat volt rá nézni. De még undorítóbb volt az a foglalatosság, a mit mívelt. Egy nagy cserépkorsóból csunya nagy békákat huzogatott elő, azokat hegyes fanyársakra felhuzogatta s aztán oda tüzködte az izzó parázshalmaz körűl, a hogy szokták a gardahalat sütni cserepcsíkon a halászok.

– A te ludad meg ott sült a tűz fölött.

– De elment én nekem a kedvem minden lúdpecsenyétől azonnal: talán soha sem is kivánok belőle; én csak azokat a kidült szemű békákat láttam, a mik ott sültek, négy lábukat szétmeresztve, a cserepcsíkon, a vén büdi boszorkány vigyorgott azzal a másfél foggal a szájában, a mint engem meglátott s azt motyogta hozzám: «én süti pecsi, te süti pecsi, én is adi belüle, te is adi belüle.» Én meg csak ott álltam, mint a sóbálvány.

– Ugyan jól jártál, hogy közel nem mentél hozzá! Mert ha egy békát hozzád vágott volna, magadat is lóvá változtat.

– Majd a nehézség tört ki ijedtemben. Szerencsére eszembe jutott, a mire az anyám tanított, ha nagy veszedelembe jutunk, az a mondás: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s amint ezt kimondtam, a távolban egy kakast hallottam kukorítani. Megkönnyebült a lelkem egyszerre. Hátat fordítottam a tűznek, többet vissza se néztem, akárhogy hivogatott a pusztai vén boszorkány.

– Ugyan jól tetted, hátrafordulva maradt volna a fejed.

– Felkaptam a lovamra gyorsan s vágtattam a kakasszó tájéka felé s nemsokára szerencsésen eljutottam egy pusztai tanyához, a hol egy bális lakott. Ott jó emberekre találtam, ennem, innom adtak, a lovamat is ellátták, még éjszakára is marasztottak, dunnás ágyat vetettek a számomra, de én nem maradtam; a mint a ruháim megszáradtak, megitattam a lovamat s nyeregbe ültem: reggelre Kassán kell lennem. A jó pásztorok aztán fáklyával vezettek el az országútig, addig az ég is kitisztult, a holdvilág feljött s én aztán minden akadály nélkül poroszkálhattam tovább a hadi úton. Mire meghajnalodott, a pirkadó égen már ott láttam kiemelkedni a kassai székesegyház magas tornyát.

– No már most ez csakugyan elég lesz mára. Elég volt a fáradságból. Pihenj meg Jakabkám.

Azon az éjszakán mindig úszni akart s egypárszor ki is ugrott az ágyból a kis Klarissz, Kraynénak nagy ijedelmére s álmában tüzes békákkal viaskodott.

A Jakab is kezdett már erőre kapni: győzött nála az ifjú természet; daczára a sok bevett antimoniumnak s a köpölyöknek és hólyaghuzóknak, szerencsésen kiheverte a baját. Ez nap már az ágyában felülve mesélhette tovább a kis Klarissznak a viselt dolgait és a kiállott viszontagságait, – a miket anyja elől eltitkolt; az apja pedig nem is kérdezősködött utánuk.

– No, hát Kassára megérkeztél már szerencsésen. Ott csak nem bántottak talán?

– De bizony bántottak volna, ha hagytam volna magamat. De nagyobb baj volt annál. Kassa városának egyszerre csak az egyik kapuja szokott nyitva lenni, azon kell bemenni, kijönni: a másik héten aztán a másikat nyitják ki; akkor épen az északi kapu volt nyitva; én egyenesen a városházához lovagoltam s ott leszállva a lovamról, felmentem a biróhoz. Előmutattam neki a haditörvényszék levelét a fejedelemhez, a miben apád halál itélete mellett a kegyelemkérő ajánlat volt. «Hüh fiam! akkor baj van!» kiálta fel a biró. «A fejedelem tegnap este elutazott Göncz városába, oda kell utána szaladnod.» Én nem is mondattam magamnak többet, hirtelen a nyeregbe kaptam s meg se néztem Kassa szép városát, ott hagytam a neked igért híres mézeskalácsot s loholtam kifelé. Hát amint a kapuhoz jutok, szembe jön rám nagy török sipszóval egy csapat lovaslegény felpántlikázott süvegekkel; elől a megkoszorúzott czéhzászlóval. A timárlegényeknek volt lakozásuk, legényeket szabadítottak fel. Jól nyakba voltak már valamennyien. Közepett lovagolt a felszabadított legény, a czéhmesternek a fia, a hogy később megismerkedtem vele. Én félre akartam térni az útjokból; de a víg czimborák egyszerre körűlfogtak s addig nem hagytak békét, míg a kulacsokból jót nem húztam. Akkor aztán azt mondták, hogy no már most menjek «kopját szúrni.» – Az a szokás Kassán, hogy a felszabadított legénynyel mindenkinek kopja öklelésre ki kell állni, a ki csak lóháton találkozik vele. A ki vonakodik, annak elveszik a lovát s másnapig nem adják vissza, hanem egy kitömött szalmabábot lovagoltatnak rajta az egész városon végig, világ csúfjára. A kopjaszúrás pedig abból áll, hogy mind a két lovaslegénynek adnak az egyik kezébe egy tompavégű kopját, a másikba meg egy bunkósvégű somfahusángot. Azzal aztán egymásra nyargalnak s a melyik a másikat kiveti a nyeregből, az aztán a husánggal úgy elpáholja a legyőzöttet, ahogy csak kedve tartja.

– Jaj! Téged nem szabad megverni, Jakabkám.

– Magam is a mondó vagyok. De a timárlegények nem sokat hajtottak az én szavamra. Hiába mondtam nekik, hogy a fejedelem stafétája vagyok, sietős az utam: nem lehetett azokkal beszélni, mind be voltak már kapva még tegnapról s azzal fenyegettek, hogy elveszik a lovamat, ha kopját nem szúrok a czéhmester legényfiával. Az pedig egy köpczös, szélesvállú, czipóhátú kamasz volt, a ki már előttem négy legényt leöklelt a nyeregből s valamennyit úgy elpáholta, hogy úgy vitték el őket lepedőben. Láttam, hogy itt nem segít más, mint az én két öklöm. No hát ide azt a kopját, meg azt a husángot! kiáltám s szembeszálltam a nehéz ficzkóval. Az ő kopjája csak a köpönyegemet likasztotta ki, de az enyém úgy orron ütötte ő kelmét, hogy hanyatt bukfenczezett; én aztán megraktam a somfával úgy, hogy megemlegeti a legénységet holtig.

De ez a kimenetel már nagyon tetszett a kis Klarissznak.

– Ezt ugyan jól tetted; hanem már most ne vitézkedj tovább, maradj szépen fekve.

Ezen az éjszakán fel-felkaczagta magát álmából a kis leány: «nesze timárlegény!»

Másnap már szabad volt Jakabnak elhagyni az ágyat néhány órára s kiülni a napra a nagy karos székben. Klarissza oda igazgatta a fejéhez a támogató szarvasbőrvánkost s rakosgatta a zsámolyt a lábai alá.

– Hogy megsoványodtak ezek a te izmos kezeid, a mikkel a kassai legényt elpáholtad. Azt is az apámért tetted.

– Hajh, hiszen ha még csak a verekedés lett volna a legsúlyosabb munka, a mit az apádért véghez vittem! De volt még annál nehezemre esőbb is.

– Ugyan mi volt?

– Majd elmondom: ha szépen meghallgatod.

Klarissza csendesen figyelt, csak a legyeket hajtotta a cziczfark legyezővel a Jakab arczáról.

– Hát amint Kassáról kiszabadultam s neki sarkantyúztam a lovamat, hogy az elpocsékolt időt helyrepótoljam: egyszer csak elém bukkan a fűzfabozótból egy furcsa ember, a milyent még soha sem láttam az előtt. Az egész ruhája folt hátán folt, tarkállott azon mindenféle színű posztó; a fölött volt a nyakában egy rongyos felleghajtó köpenyeg, a mi hátul ketté volt hasadva, úgy, hogy mikor a szél lebegtette, olyannak látszott messziről, mintha két denevér szárnya lett volna. A fején pedig volt egy pofonütött csókaorrú kalap, az tele volt tüzködve hollótollakkal. Az oldalán levő tarsolyából pedig csomóba kötött lúdtollak látszottak elő. Bizonyosan garabonczás diák volt. Azt tudom jól, hogy ha az ember garabonczás diákkal találkozik, akkor legjobb azt megszólítani, hogy meg ne haragudjék; mert különben megátkozza az embert s nyakára hozza a fergeteget. Megszólítottam hát. «Quo vadimus?» – «Váczibus.» – «Quid ibi facimus?» – «Clericatum petimus.» – «Et si non dabimus?» – «Si dabimus, dabimus, si non dabimus, odábballagábimus.»

– De furcsa az a garabonczásdiákbeszéd!

– A ficzkónak olyan hosszú lábai voltak, hogy gyorsabban ügetett, mint a paripám; nem tudtam elhagyni. Mikor a «háromvíz közéhez» értem, mindjárt a Hernádon nem találtam se hidat, se kompot. Amazt leégették, emezt meg elsülyesztették a futó mezei hadak. Át kellett úsztatnom a folyón. A garabonczás arra kért, hogy vigyem őt is által. Nem tudtam neki megtagadni a kivánságát s megengedtem, hogy a hátam mögé felkapjon a lovam farára. De nem hogy érezte volna a lovam a terhét, még jobban úszott a vízen keresztül; a garabonczás diák szétterjesztette a két kezével a hasadt köpenyegét, a szél úgy vitt bennünket, mintha vitorlánk lett volna. A tulsó parton letettem s búcsút vettem tőle; mondtam neki, hogy sietős utam van: én lovon, ő pedig csak «per equos apostolorum» (apostolok lovain) nem utazhatunk együtt. Hát a mint a második folyam, a Tarcza révéhez érek, már ott találtam a parton ülve: ki is pihente magát s fűzfából sípot faragott. Boszús voltam, hogy gyalog elém tudott vágni; de azért mégis átvittem a másik vizen is. Ő a hátam mögött furulyált a fűzfatilinkón s így szépen kikerültük a veszedelmes forgókat. A tulsó parton megint elbúcsúztunk egymástól s a harmadik folyónál, az Osvánál, már megint ott találtam egy fűzfán ülve: a fűzfavesszőre faragott mindenféle ákom-bákomot. Még itt is átsegítettem a tulsó partra. Mikor leszállt a lovamról, azt mondta: «no fráter, a miért ezt a barátságot tetted velem, megtanítalak valami nagy dologra, a mivel sok veszedelmet elhárítasz magadról.» Én odatartottam a fülemet, azt várva, hogy valami bűvös-bájos varázsmondatra tanít meg, a mi a csatában golyómentessé tesz; hát ez volt, a mit megsúgott: «Ha falun keresztül utazol s a komondorok a lovad után rohannak csaholva, mondd meg nekik, hogy hová utazol, azzal szépen visszafordulnak s nem ugatnak rád többet.» Én sarkantyúba kaptam a paripámat s ott hagytam a garabonczást a faképnél. De még sem maradt el tőlem végkép. A czifrára faragott vesszővel rácsapkodott a két lábszárára: «gyí te fakó! gyí te kesely!» s azzal versenyt futott a lovammal a gyalogösvényen. Egyszerre értünk be a faluba. Ott három falu következik egymáshoz csak egy futamodásnyira: Zsadány, Nádasd, Kéked. A mint a falusi nép meglátta a garabonczás diákot közeledni, minden udvarból előjöttek az asszonyok s hozták neki az aludttejet, hogy kiengeszteljék; engem is megkináltak vele. Engem boszantott az, hogy a falusiak a garabonczás czimborájának néznek s amint a lovamat megkapattam, utat vesztettem előtte, hogy lerázzam nyakamról. De mire a faluból kiértem, már megint ott várt rám az akasztófa alatt. Ekkor megharagudtam rá: «elmaradj ám tőlem, szélhordta garabonczása; mert ha kikapom a kardomat, ugyan a hátadra rakok a lapjával.» Arra a garabonczás rám vicsorította a csúnya nagy fekete fogait s megfenyegetve a czifra vesszejével, ezt a rontást kiáltotta utánam: «Signa te, signa! temere me tangis et angis!» Ez a mondás visszafelé olvasva is épen úgy hangzik, mint előlről: azért van ilyen rontás benne.

– Jaj! Ird le azt nekem, szólt Klarissza s aztán a betüket egymásután előlről is, hátulról is végig böködve az ujjával, nagyot bámult azon a babonaságon. Ebből az egy sorból jobban megtanult betűzni, mint az ábéczéből.

– Meg is éreztem a rontást nemsokára; mert a míg Nádasdig értem, olyan hőség támadt, mintha kemencze torkából fujták volna reám. A lovamat körűlzümmögték a bögölyök, nem birtam róla elverni; csak lépésben ment, mert egyre a hasához kapkodott, s nagyokat rázkódott alattam. A mezőn egy ember az arató nép közül megbolondult a napszúrástól s nekem rohant a kaszájával; alig tudtam előle elvágtatni; a falu végén meg egy veszett kutya jött rám szembe, a mi már sok embert, állatot megmart; iszonyú volt a sivalkodás az utczán. Magam is csak úgy menekültem meg előle, hogy belehajtottam egy víztömpölybe; ott láttam elügetni magam mellett a fertelmes állatot.

– Miért nem lőtted agyon?

– Hisz egy kutyát meglőni ocsmányság! Alig értem el a falu tulsó végét, akkor meg tűzi lárma támadt; a nagy hőségben magátul kigyuladt egy góré. Nem tudom hogy oltották el, mert a csordakút ki volt száradva; még a lovamat sem tudtam megitatni.

Klarissza nagy részvéttel törülgette a Jakab homlokát; mennyit kiállt szegény!

Délután, mikor már a hőség majd leszédített, egyszerre csak nagy sötét fellegek támadnak az égen a hátam mögött, – hangzott a mormogásuk távol – a bakacsinnal vetekedő kárpit, ezüstnél fényesebb szegélyeivel, elfoglalta lassan a firmamentumot s ebből a sötétségből egy nagy fehér sáv, mint egy dűlt oszlop ért le a felhőtől a földig. Jól tudtam, hogy mi az. Jégeső az ottan. Megjárom, ha utólér! Ármányadta garabonczás diákja. Ezt a nyakamba zúdítja. Gyorsabb ügetésre nógattam a paripámat, az magátul is igyekezett, érezve a közeledő nemulasst. De biz a fergetegnek gyorsabb lába volt, mint az én lovamnak. Nemsokára utólért a szele, egy egész porfelhőt hömpölygetve maga előtt, a mitől azután nem láttam se eget, s földet! csak a lovam ösztönére bíztam magamat, hogy menjen, a merre gondolja. Nemsokára lett aztán világosság; a villám szakadatlanul lobogott, a mennydörgés hangja egymásba keveredett, ha egy perczre megszünt, hallhattam a vészverte falvak harangszavát. A zivatar utólért. Előbb csak az aprajával kezdte: mogyorónagyságuval, aztán következett az örege; olyanokat koppant a süvegemen, mint egy parittyakő, a leve meg a csizmám szárán bugyogott ki. Ha baj volt az elébb az izzasztó hőség, még nagyobb lett a rákövetkező jeges fürdő. Azt hiszem, ez lett az oka, a miért ilyen nyavalyássá lettem.

Klarissza nem állhatta tovább, sírva fakadt.

– Ne mondd tovább, kedves Jakabkám. Nem hallgatom. Még újra megbetegszel! Oh az a rossz papa! Szeretnék minden jeget, a mi a te fejedet érte, az ő hátához verni egyenkint. Majd holnap mondd el a többit.

A következő napon már szabad volt Jakabnak az asztalhoz ülni s ott költeni el a maga csirkebecsináltját.

Kray Jakab, az apa, a maga szokott szigorú tekintetével szólt a fiához az ebéd végén:

– Édes fiam. Ugyan erősen elkéstél a minap azzal a kegyelemlevéllel. Remélem és kivánom tudni, hogy a késedelem nem a te jóakaratodon mult.

– Nem bizony! sietett belekottyanni a kis Klarissza. Tudná csak a papa, hogy miket kellett a szegény Jakabnak időközben kiállni.

– Klarissz! hát mire kértelek? szólt feddő hangon Jakab, szemjárásával az anyjára intve, aztán ő felelt meg az atyjának.

– Nem, édes atyám. Sem én rajtam nem mult, sem útközben semmi különös viszontagság fel nem tartóztatott; hanem a késedelmet csupán az okozta, hogy a fejedelem Kassáról Gönczre távozott, oda kellett még utána mennem. De a mi a megtoldott útnál is nagyobb oka a késedelemnek, az volt, hogy a fejedelem főhadiszállásán épen akkor nagy zenebona járta. Valami ütközet veszett el valahol, a vert csapatok összevissza keveredve tolakodtak a táborba, a kivel csak szóba álltam, az mind káromkodott, s a szentemet áldotta. Mikor nagynehezen ráakadtam a fejedelem szállására, az őrt álló sárga mundéros palotásokról, alig akartak felereszteni hozzá. Az előtermében ott találtam a vezéreket a legnagyobb ortályoskodásban. Egymást szidalmazták, mindenik a másikat okolta, a miért az ütközet elveszett. Hej, hogy nem válogatták egymástól a titulusokat. Azt hittem, korcsmában vagyok. Egyik, a ki legnagyobb urnak látszott közöttük, azt hiszem a fővezér Bercsényi, mind valamennyit lepocskondiázta, és esküdött égre-földre, hogy a kit hibában talál, annak a lábához téteti a fejét. – No itt jó helyen járok a kegyelemkérésemmel! – Engem csak akkor vett észre a kegyelmes úr, mikor már harmadszor gázolt a lábamra a sarkantyus csizmájával. – Hát te ki fia csikaja vagy, mit őgyelegsz a lábam alatt? Nem hordod magad a pokolba! Mit tátod a szádat? Erre én katonás állásba vágtam magam s megfeleltem neki bátran: «Én igenis senki csikaja nem vagyok, nevem nemes Kray Jakab, fia senior Kray Jakabnak, a fejedelem hivének. Jövök küldetésben, a kézsmárki hadi törvényszék kegyelemkérő levelével a halálra itélt Mayer Károly számára.» – Dühösen kaczagott fel erre a szavamra. «Soha jobbkor fiam! De bár két feje volna a Mayer Károlynak, mint a császári sasnak, hogy kétszer lehetne lenyakazni; a kit párbajban megölt, a legjobb alvezérem volt, az átkozott! Menj, süttess ludat a kegyelemkérő leveleden! A fejedelemmel ma nem játszol pitykövet.» Ekkor én még jobban megkeményítettem magamat. «Még egyéb átadni valóm is van a fejedelemnek,» mondám. «Ez a táska itt az oldalamon, a lengyelországi pósta leveleivel.» Erre megváltozott a tekintete s azt kérdé: «Hát ahhoz hogy jutottál?» Elmondám neki, hogy a fejedelem hirnökét a fekete hegyek közt széttépték a farkasok, úgy találtam ott ezt a levélzsákot.

– Hát téged nem bántottak? szólt közbe elrémülten az anya.

– Már akkor odább mentek.

– De bizony nem mentek! sietett megczáfolni Klarissza.

– Mit mondtam? Klarissz! inté hallgatásra Jakab a leánykát. Nem bántottak engem, édes anyám. – Erre a szóra megsimogatta a fejemet Bercsényi s azt mondta: «Derék legény vagy, fiam. Az apád fia vagy. Csak minden magyar ember olyan volna, mint a Kray Jakab! Várj, míg kijövök a fejedelemtől.» Erre a többi urak is kezdtek rám tekinteni: kérdezgettek a felvidéki dolgokról. Csodálkoztak nagyon, hogy másfél nap alatt ilyen nagy utat tettem meg; pedig senki sem kergetett. Ekkor kijött Bercsényi s azt mondta, hogy csak küldjem be a hozott leveleket a fejedelemhez, majd ő átvizsgáltatja a tanácsosával, de most nagyon fel van indulva; a válaszért eljöhetek később. – «Nem, kegyelmes uram, mondék én, nekem nincs elveszteni való időm, holnapután reggel nyolcz órára már Kézsmárkon kell lennem; én magam akarok beszélni a fejedelemmel és rögtön. Nem bánom, ha haragszik is, ha az én fejemet leütteti is. Engem ezért küldtek!» – «Igazi apja fia! dörmögé Bercsényi, nagyot ütve a vállamra. Kray vér! No hát lépj be az oroszlán barlangjába, ha olyan nagyon kénytet a mersz.» Be is mentem. Még nem láttam másutt oroszlánt, csak az orbis pictusban, de mikor ő előtte álltam, a fejedelem előtt, akkor azt hittem, hogy csak ilyen lehet az. Szörnyen fel volt gerjedve az indulattól, arcza tűzben lángban égett, a homlokán – nem tudom – de még a villámló zivatarnál is félelmesebb fergeteget láttam gyülekezni. Úgy éreztem magamat előtte, mint az őz az oroszlán előtt. Szó nélkűl vette át a kezemből legelébb a lengyelországi leveleket, s hevesen felszakította azokat. A míg elolvasta, az arczát vizsgáltam, s láthattam belőle, hogy nem jó fát tettem a tűzre. Azokban a levelekben nem volt valami örvendetes hír. Azután mereven elbámult a semmibe, a fejem fölött elnézve. Utoljára odadobta a leveleket az asztalra, keserűen dörmögve: «Ezt is ugyan megehették volna a farkasok.» Azzal hozzám fordult, csendes, mély hangon kérdezve: «Hát még mit hoztál? add ide!» – «A kézsmárki törvényszék kegyelemajánló levelét a halálraitélt Mayer Károly számára.» Hah! Hogy szikráztak erre a szóra a szemei, azt hittem, hogy széttép haragjában. «Megérdemelte a halált!» kiáltá olyan dörgő hangon, hogy a reszketés fogott el bele. «Hiába jöttél! Ma olyan nap van, a mikor az égben sem osztogatnak kegyelmet!» És én erőt vettem a reszketésemen, megmerevítettem az idegeimet; ott maradtam állva és a rettenetes haragu félisten szemébe nézve, így szóltam hozzá: «Felséges uram, fejedelmem. Én vészeken, viharokon keresztül törtem idáig, hogy a halálraitélt Mayer Károly számára kegyelmet szerezzek te nálad. Nehéz dolgaim voltak rablókkal, fenevadakkal, vízáradással, égszakadással; de megfogadtam, hogy a legnehezebbet is véghez viszem érte. A legnehezebb munka nekem, hogy a térdemet meghajtsam, a ki nem térdeltem se oltár, se ember előtt soha, s összekulcsolt kézzel könyörögjek előtted, légy irgalmas, kegyelmes a szegény bűnösnek, s hagyd meg az életét.» S azzal odatérdeltem eléje. El akart fordulni, de én erőszakosan megragadtam a kezét, s odahúztam az ajkamhoz. Ekkor halk mormogással azt kérdezé tőlem: «de hát mid neked az a Mayer Károly? az idegen jövevény, a kinek se országa, se hazája?» – «Nekem senkim és semmim, felelém; de van neki egy leánykája, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a szóra egyszerre mosolyra vált az a hatalmas oroszláni tekintet. Olyan volt az a mosoly azon az arczon, mint a szivárvány a zivataros égen, a min még a villámok czikáznak keresztül. – «Jól van, fiam,» szólt elvéve a kezemből a kegyelemkérő iratot, fogta pennáját s ráírta a hátára: «A bűnös Mayer Károlynak elengedtetik a halálbüntetés; száműzessék az országból. II. Rákóczy Ferencz.» Mikor visszaadta, még akkor is mosolygott. Ki tudja, mit gondolt?

Az apa odanyújtá a fiának a kezét és megszorítá azt; az anyja odament hozzá és megölelte, a két fitestvére is összecsókolgatta, csak a kis Klarissza hallgatott egy nagyot, s aztán egyszerre azt mondá Jakabnak:

– Majd ha én egyszer igazán nagy leány leszek, akkor adok te neked ezért a szóért egy igazi, de igazi csókot.

Már akkor tudta, hogy vannak igazi csókok és vannak hamis csókok.

Még azután következett az elmesélése a visszatérésnek. Ebben az volt a legizgalmasabb, mikor Jakab ugyanazokon a vidékeken tért vissza, a miken a három víz közétől kezdve Gönczig keresztül jött. Akkor azok kalászos vetéssel terített mezők, virító szőlőhegyek voltak. Most jégtől elvert, letarolt siralomországa. Kéked, Nádasd, Zsadány környékén nem volt egy zöldelő bokor, az uton csülökig gázolt a ló a jégben. Reggel még Éden-kert, este már Szibéria. S a hol délelőtt az izzó nap tűznyilai lőtték szembe, délután a dermesztő szél szárnyai paskolták hátba. A kárvallott falvak népe pedig cséppel, vasvillával fogadta; azt hitte, hogy ő hozta ezt a fergeteget, minthogy a garabonczással együtt érkezett a falvaikba, s agyon akarták verni.

Úgy kellett neki kerülő utakon elosonni a kertek alatt, míg a jégverte vidéket a háta mögött nem hagyta. Bizonyosan itt szerezte azt a nagy betegséget, a minek majd áldozatul esett ifjú szép élete. – Már az útban érezte a baját, alig birta magát a lovon tartani, mégis csak a nyeregben maradt egész éjjel, hogy jókor megérkezzék Kézsmárkra a kegyelemlevéllel. Meg is jött épen az óraütésre, a halálos óraütésre, s az volt utolsó erőfeszítése neki is, a paripájának is.

Bizonyára méltán felróhatja az imádságos könyve hátuljára Mayer Károly az ifjú Kray Jakabnak a nevét, mert a mit az megtett ő érette, ahhoz hasonlót csak egy fiú képes megtenni az édes apjáért.

De hiszen fel is fogadta Mayer Károly, hogy ha valaha Kray Jakabnak, az öregnek, talál hasonló veszedelem járni a feje körül s ő rajta lesz a segítség sorja, majd visszafizeti neki ezt a szolgálatot.

Meglássuk, azt teszi-e?

Egynéhány hét mulva Kray Jakabné Bécsből kapott egy kalitkába zárt galambot, egy levél kiséretében. A levelet Mayer Károly írta az asszonyságnak, tudatva vele, hogy ő a császári udvarnál nagy hivatalba jutott. Ime küldi azt az igért galambot, s kéri, hogy bárminő nagy bajuk lesz a Krayaknak, forduljanak hozzá. A Klarisszt ott hagyja nevelő-anyjánál. Ez a legjobb záloga hű érzelmeinek.

* * *

A postagalambküldés után még sokszor írt Mayer Károly Kray Jakabnénak levelet Bécsből. Igazsága volt hozzá elég, hogy a levelezést fenntartsa: abban, hogy a kis Klarisszát otthagyta Krayék fogadott leányának. Ezért aztán viszonválaszt is kellett küldeni a levelére. Mindkettő nagy előmenetelt tett a maga pályáján: az apa is, meg a leánya is. A kis Klarissza sokat tanult, még többet nőtt és szépült, jó magaviselete folyvást gyarapodott; a nagy Mayer papa pedig kitünő állásra jutott a bécsi udvarnál; nagyon megszerették: a katonák a hadi virtusáért (meg a vidám czimboraságáért), az udvaronczok az elmés pletykáiért, a kormányférfiak is szivesen beszélgettek vele a Rákóczy táborában gyűjtött tapasztalatairól, az udvari hölgyek pedig a finom udvarlót jutalmazták benne kegyeikkel. Már kamarás kulcsot is hordott a tomporán, minél fogva minden időben bejárata volt a legmagasabb helyre is.

De mind ez a dicsőség és a postagalamb együttvéve nem lett volna nagy biztosíték Kray Jakab biró uram fejének, ha közbe nem jött volna I. Józsefnek az a kegyes rendelete, mely minden császári hadvezérnek ki lett adva, a minek értelmében erősen meghagyatott ő kegyelmeiknek, hogy jövőre nézve mindennemű kegyetlenkedésektől tartózkodjanak, az elfogott kuruczok vezéreit, főembereit ki ne végeztessék, még repressáliák ürügye alatt sem. Tartották is magukat a rendelet értelméhez a jó magyar Pálffy János, Nádasdy, sőt az emberséges Löffelholtz tábornok is, hanem hogy a méregtarisznya Heisster fogja-e ama császári rendeletet, kivált prima furia, nagyon respektálni, az igen kétséges kérdés volt.

Pedig éppen ennek a tigris-szivü hadvezérnek a keze ügyébe kellett esnie a jó Kray Jakabnak.

Rákóczy csillaga leáldozóban volt már; egyik erős várat a másik után veszté el, a többit erősen ostromolták. Körül volt fogva Érsekujvár, Murányvár, Kassa, Eger, Lőcse és Kézsmárk s a fejedelemnek nem volt már csataképes hadserege, hogy csak egyet is felmenthessen a szorongatott erősségek közűl. Azoknak a várkapitányai aztán többnyire azt tették, hogy a mint tapasztalták, mennyire fogy a puskapor s penészedik a magazinban a profunt (de még jobban fogy a hajdani bátorság s még jobban penészedik a hűség), hát bölcs alkudozásba ereszkedtek az ostromló császári vezérekkel; néhol már nyélbe is sütötték a kapitulácziót, s legalább a maguk számára megmentették a veszett fejsze nyelét. Éppen Kézsmárk városának jutott az a nevezetes szerencséje, hogy annak az őrsége, a városi polgárokkal egyesülten, makacsul ellenállt az ostromló császári tábornok erőfeszítéseinek. Heisster hiába töretett rést a falakon az öreg ágyúival, reggelre azt már a polgárok betömték, s ágyúra ágyúval feleltek vissza. Mindenütt ott láthatá járni a falakon a város biráját, a polgárhad vezérét, Kray Jakabot, ahol a legnagyobb volt a veszedelem s az éjjeli kirohanásoknál, a mik ostromműveletét megzavarták, hallhatta a merész polgárok «vivát Kray» csatakiáltását. Fente is rá a fogát erősen, hogy ha megkaphatja, bizony kioltja a gyertyáját.

Egyszer aztán a kurucz várkapitány kiszámította, hogy «több nap, mint kolbász,» kapitulácziót ajánlt a császári hadvezérnek, bármennyire ellenzette is azt a városbiró. Miután azonban a katonák vezére a Tököli-várat mindenképen fel akarta adni, Kray sem tarthatta magát a városban s így ő is megnyittatá Heisster előtt a «kurucz-torony» kapuját, a min aztán a császári seregek azonnal be is vonulának.

Heissternek természetesen a legelső dolga az volt, hogy Kray Jakabot elfogassa és tömlöczbe vettesse. Ez ugyan a kapituláczió feltételeinek flagrans megsértése volt, de az ilyen hitszegés már egyszer Heissternek a régi szokásai közé tartozott s azokat az ember le nem vetkőzheti.

Mikor Kray Jakabné látta, hogy a szerelmetes társát lánczraverve viszik ki a házból, a legrosszabbat sejté. Tudta jól, hogy a könyörgés Heissternél nem használ semmit, annak a haragja olyan tűz, a mi a könyhullatástól még jobban fellobog; nem is fárasztotta magát ezzel a kisérlettel. Hanem előhozta a postagalambot, megírta kevés szóval vékony hártyalapra a nagy bajt, a mi a férjét fenyegeti, s azt a levélkét a galamb egyik kormánytolla körül csavargatva, szabadon bocsátá a kis szárnyas postát.

Embertől nem küldhetett volna izenetet, az nem is jutott volna el idejében Bécs városába, de a gyors madarat nem akadályozta röptében a katonakordon, s eljutott az régi galambduczához Bécsbe annyi óra alatt, ahány nap kellett volna az út megtevésére egy lovas futárnak.

Mayer Károly jókor megkapta Krayné levelét s nem is volt késedelmes; azonnal felsietett az uralkodóhoz, bemehetett hozzá minden időben, olyan kedves embere volt. Előadta, hogy a császári tábornok Heisster minden népjog, kapituláczió ellenére tömlöczbe vettette Kézsmárk főbiráját; attól lehet félni, hogy majd a császár parancsolatát sem fogja tekinteni, ha már a becsület parancsolatának is hátat tudott fordítani s még ki is végezteti ezt a derék embert.

József császár nem is késett azonnal megírni a kegyelemlevelet, melyben Kray Jakab kézsmárki birónak, akárminők legyenek is az eddig ellene elkövetett vétkei, teljes bűnbocsánatot ád, életét és minden vagyonát biztosítva.

Ki fogja elvinni ezt a kegyelemiratot?

– Én magam! mondá Mayer Károly. Eszébe jutott, hogy futtatá egykor Kray Jakab a saját legkedvesebb fiát a fejedelemhez az ő kegyelemiratáért, itt az idő, hogy azt most visszafizesse.

Nem késedelmezett, rögtön nyergeltetett, s a melyik kapuja Bécsnek Magyarország felé nyilt, azon el-kinyargalt.

Útközt sem pihent meg; minden állomáson friss paripát váltott, s mikor leszállt róla, csak úgy szakadt a tajték a lóról.

Nem kellett ugyan utközben se kiáradt folyón általúsztatnia, se farkasokkal viaskodnia, rablók se lövöldöztek rája, garabonczás diák se küldött zivatart a nyakára, de mégis csak elég szép virtus az egy olyan előkelő uraságtól, a ki a kényelmes kereveten heverészhetne odahaza, hogy maga végzi a futár feladatát.

Mayer Károly uram is olyanféle «sokfábólfaragott» ember volt, a kinek a természetében egyesülve volt a jó is, rosz is vegyest. Lehetett nála egy kis nagylelkü lovagiasság is, a mi erre a vállalatra sarkantyúzta; vissza akarta adni azt a nagy tartozását, a mivel Kraynak adósa maradt; talán az elhagyott kis leányát is óhajtotta látni. Az már több év multán szépen felnőhetett, meg is okosodott, szép leveleket irt már az apjának, sőt egyszer leírta a Jakab fiúnak az egész kalandos utazását, mikor az atyja kegyelemleveléért járt a fejedelem után; tele volt azzal egy egész czifra táblás «exercitium», azt is elküldte az apjának. Láthatta abból is, hogy mennyi teher van az ő fejére betáblázva a Krayak részére. Bizony nem is feledte el azt. De mégis mindannyinál erősebb ösztön volt az emlékezet: a mi meg a szivére volt betáblázva, a szép Krayné emléke. Őrült volt, mikor ő rá gondolt.

S a szép asszony, tudtán kívül, maga is éleszté azt a hamu alatt lappangó tüzet, azokkal a nyájas levelekkel, a miket minden alkalommal küldözött Bécsbe a lovaghoz. Nála az a levelezés bizonyára tiszta, ártatlan szívbeli jóság volt. Azt a férfit, a kinek az életét az ő fia mentette meg, s a kinek a leányát ő fogadta fel gyermekének, olybá vette, mintha a családhoz tartozó tag, mintha édes testvér volna s azzal a gyöngédséggel írt mindenkor hozzá.

Elébb azonban minden levelét megmutatta az urának, s el nem küldte addig, a míg az végig nem olvasta. Kray Jakab nem is talált azokban semmi kárhoztatni valót.

Csakhogy két külömböző szem egészen más gondolatokat olvas ki ugyanegy levélből. Mayer Károly a gyöngédséget szenvedélynek vette s azt gondolta, hogy a szép Krayné is egész szívvel hajlik hozzá.

Ez volt a fő ok, a mi arra a fáradságos nyargalásra felbuzdítá. Előre elképzelte, hogy a mit a szerelem megkezdett, a háladatosság hogy fogja befejezni. Az öröm nagy kerítő!

Előre ki is főzte jól az egész tervet.

Megjelenik mint szabadító; az apát a vérpadról hozza vissza családjához. A hány ölelés, csók azt éri, az mind neki is szól. A megkegyelmezett rebellisfőnöknek azután, illendőség szerint, fel kell menni Bécsbe, megköszönni a királynak, hogy életét, vagyonát meghagyta. Azalatt, míg ő odajár, a hű barát fog gondoskodni a házáról, hogy a durva, győztes katonaság ne erőszakoskodjék a kipéczézett családon s ő bizonyára igen jól fogja a családapát adni.

Ilyenforma agyrémekkel volt tele a feje az egész uton, s az az út hosszú volt, két nap, két éjjel huzódott el bele. Szerencsésen vége felé járt.

Késő este volt, a mikor Mayer Károly az utolsó állomásra megérkezett Kézsmárkon innen. Az egy kis szepesi város, Sztrázsa, olyan kicsi, hogy falunak is beillik, de azért híres a korcsmája. Ott tudniillik minden utazónak meg kell állapodni éjszakára, a ki Kézsmárkra igyekezve, naplemente után talált érkezni; mert akkor már Kézsmárk kapuját bezárták, s a városba senki be nem mehet; azért a sztrázsai korcsmának mindig van vendége.

De ki is volt fáradva Mayer Károly az éjjel-nappali szakadatlan lovaglástól, minden porczikája kivánta a pihenést. A korcsmárosné is jó ismerős volt; kaczkiás menyecske, a ki különösen szerette a kétszinű posztót (a hogy a katona-egyenruhát hijják), azonban a diákokat sem vetette meg. Ismerték a szép Panna asszonyt Rákóczy palotás hadai s a hires franczia gránátosok, valamint az erdélyi nemesi ifjak; tudtak felőle beszélni a szepesi gróf mazurjai s a német veres dragonyosok. Mindeniknek a nyelvén értett. Pártkülömbséget nem ismert; egyszer kurucz, másszor labancz kopogtatott be hozzá; mindeniket szivesen látta, egyformán traktálta. Arról nem tehetett, hogy olyan szép asszony volt.

Panna asszony nem is eresztette egy tappot se tovább Mayer Károlyt (régi jó vendégét), bevezetteté a lovát az istállóba, le is nyergeltette, maga adott neki szénát.

– Innen ugyan nem megy kelmed tovább hajnalhasadtáig! mondá a lovagnak. A legjobb tokaji máslás átalagomnak veszem vérét a kelmed kedveért, nyalka kurucz hadnagy!

– Nem vagyok már kurucz hadnagy, babám, ha az volnék, itt most tűz volna a talpam alatt; a császár colonellusa vagyok.

– Biz én pedig többre tartom a hadnagyokat, mint a colonellusokat.

– Hát Panna asszony, mi hirt tudsz Kézsmárkról?

– Oda ma be nem megy már kegyelmed! mert zárva van a Tököli-vár kapuja. Ott lobog már rajta a sárga zászló. Holnap hajnalhasadtakor nyitják ki a kaput s aztán nagy vesztés lesz. A főbirót, Kray Jakab uramat kurtítják meg egy fejjel, a bizony. Már fel is van állítva a tőke; magam láttam a két szememmel, onnan jövök a városból.

– Hány órára van kitüzve a nyakazás?

– A mint a nyolcz órát veri a harang a kurucztoronyban. Trombitaszó mellett hirdették ki az itéletet.

– S mennyire van ide Kézsmárk?

– Egy kis óra, de a ki nem sajnálja a lovától az ostort, félóra alatt is begyőzi.

– Hát aztán a biróné asszonyom sajnálja-e nagyon az urát?

– De sajnálja biz’ a jámbor; úgy lót-fut az utczán, mint a háborodott. Annyit ki tudott könyörögni a német generálistól, hogy halaszsza el holnapig a kivégezést, hátha addig megérkezik a császártól a kegyelemlevél. Mondják, hogy postagalamb által sürgette meg Bécsben.

– Ugyebár szép jutalmat adna Krayné asszonyom annak a stafétának, a ki holnap nyolcz óra ütés előtt a kezében lobogtatná a kézsmárki piaczon az ötpecsétes levelet?

– Minden aranyát neki adná, még talán egyebet is.

– No hát ne busulj, babám, itt van az én tarsolyomban az az irás.

Elő is vette, meg is mutatta nagyobb hitelesség kedveért a bécsi paksamétát, a mire kívülről is rá volt irva ez a szó: «gratia».

Az asszonyszív aztán olyan, hogy mindjárt megolvad, ha valami váratlan éri. Ezért a jó hírért a szép Panna asszony úgy agyba-főbe csókolta a lovagot, mintha az ő számára hozta volna e kegyelmet. Pedig hát ő neki a kézsmárki biró se nem ura, se nem atyafia.

Készült is hevenyében olyan fölséges vacsora Mayer lovag számára, a milyentől még a füle is kétfelé áll az embernek; a boros kancsóknak pedig nem volt se szeri, se száma.

Igaz, hogy az úton két napra valót koplalt és szomjazott Mayer lovag; de az is igaz, hogy a sztrázsai csárdában három napra valót evett és ivott. Verje meg a csoda, hogy még a holnapra való eszét is elitta.

Ott ragadt a csárdában: le kellett fektetni, hogy kialudja magát; egypárszor felserkent, de akkor is csak bort kért, meg szép asszony csókját, s addig békét nem hagyott, a míg valamelyiket nem kapta.

Mikor a hasadó hajnal besütött az üvegkarikákon, még akkor is alva találta a császár futárját: alva és részegen.

A szép Panna asszony nem volt rest felránczigálni a lovagot fektéből: «Kelj fel már, staféta, colonellus, vagy mi a titulád! ülj már a lovadra! Kinyitották már a Tököli-vár kapuját; bemehetsz rajta!»

De nagy munkájába került, a míg a lovagot talpra tudta állítani; még nagyobba annak a megmagyarázása, hogy most nem Bécsben van, a «rothes Dacherl»-nál, hanem a sztrázsai csárdában.

A mint aztán fel tudta nyitni a szemeit a lovag, megint csak ölelkezni akart, a szép korcsmárosné alig birta eltaszigálni magától.

– Siessen már kegyelmed Kézsmárkra, mert el talál késni, s az alatt leütik a szép asszony urának a fejét.

S fogta, ráöntött egy kanta hideg vizet a makutyi lovag fejére.

Attól egy kicsit kijózanodott az, s elkezdett prüszkölni.

Most már majd megtisztul a feje! gondolá Panna asszony, s kiment a konyhába, hogy hevenyébe korhelylevest főzzön a lovagnak. Gondolta, az alatt majd felöltözik az.

Hát a mint bejön a párolgó levessel, azt látja, hogy a lovag megint csak végigfeküdt egy lóczán s ismét horkol.

– Kelj fel! Ne aludjál! Vágd be ezt a jó borsos-levest, egybe kijózanulsz! Kiabálta a fülébe Panna asszony, s addig-addig ültetgette egyenesre, támogatta fel a fejét, míg szerencsésen annyira vitte, hogy az asztalra tehénkedett, s hagyta magát kanállal etetni, mint a tejtől elválasztott gyerek.

Az a jó borsos savanyú káposztalé aztán csak helyrehozta a gyomrát, kezdett emlékezni is rá, hogy mi járatban van most. Azt motyogta, hogy «hol van a sarkantyu?»

Panna asszony előkereste neki valahonnan az ágy alul a ledobott lovagsarkantyuit.

Az ittas lovag ravaszul nevetett.

– Hehehe! Nem ez a sarkantyu! Korcsmárosné volnál: még sem tudod, hogy mi a sarkantyu?

– Bomolj meg! Most is eleged van benne. Dörmögé Panna, a hátára ütve a tenyerével s felhozta aztán neki a szűknyakú «egyes»-ben a lengyel-pálinkát. Egy kupicza pálinka a korhelyleves után: ezt hivják úgy, hogy «sarkantyu», – ha előtte iszszák a levesnek, akkor a neve «patkó».

A szűk, hosszu nyakú egyesből kiszívni a tűzitalt nagy tudomány és vesződség pedig.

– Huzzad már! szívd ki már! Aztán kösd fel az igazi sarkantyuidat! Én addig felnyergelem a lovadat! Nézd már milyen magasan jár a nap! Ne adj Isten: bizony még elkésel a gratiával!

A szép menyecske maga ki is ment az istállóba; felnyergelte, felsarkantyuzta Mayer Károly colonellus úr paripáját, s azután elővezetteté a szolgával az udvaron.

Hát mikor már mindez megvolt, s visszatért a vendégszobába, elszörnyedve látja, hogy Mayer lovag még mindig csak az egyik sarkantyujának a felcsatolásával vesződik, sehogy sem találja el a csatt peczkével a szijon a lyukat.

– Mit mivel kegyelmed, colonellus uram, az Isten szent szerelmeért? Kézsmárkról már idehallik a hét órai harangszó!

S azzal maga odatérdelt a lovag lábaihoz s gyors kézzel kezdte el annak a sarkantyut felcsatolni a nagy lovaghabdáira.

Mayer lovagnak ezalatt kedve kerekedett a szép menyecskével legyeskedni.

Panna asszony a körmére koppantott.

– Menjen a gutába! Hogy jut eszébe ilyen órában az incselkedés?

Mayer lovag erre odahajolt a menyecskéhez s ezt sugta a fülébe:

– Özvegyasszonyt csinálok a szeretőmből.

Panna asszony talpra ugrott e szavaknál; bizony még a fejkötőjét is emelgették a hajszálai a fején, annyira elszörnyedett ez istentelen gondolattól.

– Oh te pokolra hátráló pernahajder! Nem colonellus vagy te, hanem csamangó: a hóhér czenkje! De ezt az istentelenséget ugyan el nem követed. Czoki mindjárt! Ki a házból! Vagy seprűvel kergetlek ki!

S azzal hátulról megragadva a lovag vammszának a gallérját, két kézzel, erőhatalommal kituszkolta a vendégszobából a pitvarba, onnan meg a tornáczba; a fizetést sem várta be tőle: «majd megfizethet, ha visszajön, most csak siessen Isten hirével».

Azzal ketten a lovászlegénynyel feltolták a lovagot a nyergébe, beleillesztették a lábait a kengyelbe; kezébe adták a kantárt, s a ló fejét Kézsmárk felé fordították. «No már most gyih fakó!»

S hogy gyorsabban menjen, még egy jót húzott a paripa farára a nyirfaseprűvel Panna asszony. Akkor aztán megkezdődött a futás.

Panna asszony utána nézett, a míg láthatta; a lovag úgy lovagolt, a hogy részeg emberek szoktak; a paripája többet oldalgott, mint előre ment.

– No, én attól tartok, hogy ezzel a lovaggal nem fogok találkozni a mennyországban; de talán még a pokolban sem, mert ennek a számára még ott is extraszobát fognak fűteni!

A míg Mayer Károly lovag a sarkantyuit kötögette hadonázva, az alatt Kray Jakabné az oltár lépcsőit koptatta a térdeivel, imádkozva, hogy érkezzék meg jó hajnalra a kegyelem elitélt férje számára.

A hajnal eljött; de nem a kegyelemlevél; Kraynét áthivták a börtönbe, hogy vegyen bucsut halálba induló szerelmesétől.

– Ne sirj, feleségem, mondá neki az erősszivű ember. Ha az egyik Kray Jakab kidől, itt marad a másik. Itt marad a fiad.

Aztán a fiát ölelte meg s azt mondá neki:

– Jobb ne légy; de okosabb légy, mint én.

Mire a fiu e szóval válaszolt:

– Bizony mondom neked, apám: se jobb, se okosabb nem leszek náladnál; hanem hozzád méltó leszek.

Azután kivezették őtet az elitélt börtönéből.

Krayné még ekkor sem tudott megnyugodni az elfordíthatlan végzésben: olyan nagyon bizott a postagalambban; még jobban annak az ajándékozójában. Annak az ablakából nézett el arra Sztrázsa felé, a honnan a hirmondónak érkeznie kellett.

Valami kis porfelleg látszott közeledni a távolból az országuton.

– Ott jön a hirnök! A császár futárja! Kiáltá örömmel Krayné. Várjatok! várjatok! Mindjárt megérkezik!

Jött is az, igazán ő volt. De nem így szoktak ballagni kegyelemlevéllel. Hej mikor az övét hozta az ifju Kray Jakab, nem kimélte a sarkantyut, a fű kalásza seperte a vágtató paripa hasát; ez pedig csak úgy poroszkálva baktat előre.

– Siess! oh siess hát! sikoltoz a toronyból az asszony, s fehér kendőjét lobogtatja a tunya lovag felé. Észre sem veszi az. Úgy látszik, mintha szunyókálna a nyergében.

– Siess! oh siess!

Most egy ágyulövés dördül. Ez jelenti, hogy az elitélt a vesztőhelyre lépett.

A lövésre a lovag felriadni látszik, s most már nyargalásra birja a paripáját.

Késő az már. Még a kapuhoz sem ért el, mikor már a második ágyulövés jelenti, hogy az itélet végre van hajtva, Kray Jakab biró feje a porba gördült már.