FEJEDELEM ÉS FRA DIAVOLO.

Elbeszélés.

Abban az évtizedében a jelen századnak, a melyben a letaposott fű kezdett újra kinőni, történt ez a furcsa história.

(Mert a fűnek az a szokása, hogy akárhogyan tapossák, megint újra kihajt.)

Egy helyen egy főúr tette azt, hogy a magyar tudományos akadémia felállítása végett, egy évi jövedelméről lemondott, s mikor azt kérdezték tőle, hogy hát maga hová lesz azalatt? azt felelte: «majd csak eltartanak itt-amott a barátaim». Másutt meg egy magyar operatársaság alakult, jó családokból való ifjakból és leány-asszonyokból: azok is lemondtak a jövedelmeikről, csakhogy egész életük hosszára; hanem aztán azokat is eltartották a barátaik imitt-amott.

Páli volt ennek az utóbbi vállalatnak a nagymestere. Nagy muzikális ember, a ki a hires operákat ott Bécsben előadás közben a térdére tett papiron lekottázta (különben nem kapta volna meg) s abból a partiturából tanította be a társasága tagjainak, meg a vidéki muzsikusoknak. Azért pompásan mentek azok az előadások! A «Havasi juhászleány», az «Új vasárnapi gyermek», a «Schweizer familia», az «Arany idő», a «Csörgő sapka», «Pikó herczeg», «Lantosok», a «Golkondai herczegnő», «Tancred», a «Hamis Catalani». Mind hires operák voltak, a miknek a dallamait apáink utána énekelték. Némelyikünk még mint bölcsődalra emlékezhetik vissza arra a coupletre, hogy «Vad uraim hallják kentek! Engem meg ne egyenek: Mert ha megtudja London, Akkor lesz ám jaj kenteknek, A fekete bőrötöknek!» A legkedveltebb opera volt azonban «Fra Diavolo». Mindezekben maga a direktor adta az első partiekat: ő volt a tenor; gyönyörű hangja volt; még én hallottam énekelni, pedig már akkor öreg legény lehetett; azt a magas «F»-et olyan tisztán, mint ő, ki nem vágta senki. A felesége pedig volt a primadonna, és a sopránistáné.

A director jól megtermett férfi volt: ha haragba jött volna, veszedelem lett volna vele szembeszállni; hanem hát soha sem szokott semmiféle indulatba jönni, még a szinpadon sem. A mit oda lehetett festékkel festeni az arczára, az ott volt; ha szerelmes volt: gömbölyű szemöldök, felfelé meredő bajusz; de az meg nem mozdult soha. Ha az volt az instructióban, hogy «kihúzza a kardját és vív», kihúzta és vívott; az ellenfelének a kötelessége volt odaállni, a hova ő szúr, nem az övé, odaszurkálni, a hol az áll. Ha az énekesnő nem volt elég magas termetű, mikor arra került a sor, hogy megölelje, ő bizony nem igen keresgélte, hogy hol van? hanem elölelt a feje fölött; hanem ezt mind elnézte neki a közönség azért a gyönyörű énekéért.

Aztán az életben is épen ilyen flegmatikus volt. A felesége s egyuttal primadonnája pedig egészen hozzáillett, ha nem is a szinpadon, de azon kívül.

Az emlékezetes pozsonyi országgyülésnek vége volt és azzal együtt a színi évadnak is: közelgett a nyár. Aratás az egész világnak; csak a szinigazgatónak nem az. A milyen nehéz feladat másnak kitelelni, olyan nehéz neki kinyaralni. Kulisszák, gárderób, rekvizitumok, partiturák, mind be voltak már pakolva rendben a nagy nehéz vasasládákba; a direktornak csak abban kellett még határozni, hogy mely világsark felé fordítsa Thespis szekerének a rudját? Válogatása volt Kassa, Szeged, Komárom és Kolozsvár között. Pestre nem volt szabad menni. Mindegyik városnak volt jó és rossz oldala. Számtalan apró körülmények, a miket egy bölcs vezérnek eleve meg kell fontolni. Egyik helyen a fő-fő szinházi mæcenásnak van családi gyásza, másik helyen az orchestrum (értsd czigánybanda) költözött el; a harmadikon kellemetlen konkurrenczia van: ezt mind latba kell vetni. Az igazgató ágensei bejárják az egész országot s neki minden körülményről híven referálnak.

Egyszer ebéd után így szól a direktor a feleségéhez:

– Paktáltam már.

– Kivel? kérdi a primadonna, szokás szerint összehajtogatva az asztalkendőket.

– Az Avakummal.

– Hová?

– Bukarestbe.

De már erre a szóra mégis csak letette az ifjasszony a szalvétát.

– Hová tetszett csak mondani?

– Bukarestbe.

– Hol van az? Kérem!

– «Itt» van mindjárt, Brassóhoz egy ugrás.

Az ifjasszony rákönyökölt az asztalra s így bámult a direktorra.

– Messze van az, kérem?

– Ne féljen az ifjasszony. (Soha sem tegezték egymást.) Csinált út van egész odáig és jó alkalmatosság. Brassói oláhszekerekkel hamarább odajutunk, mint a Hortobágyon keresztül Debreczenbe. Avakum barátunk egyenesen onnan jött; maga az új hospodár plenipotencziázta meg, hogy angazsirozza a társaságunkat két hónapra. Fixum fizetés ezer darab arany; azonkívül a napi «ájnam». A szála ingyen. Belefér hétköznap hatszáz piaszter, abonamán szüszpandüvel kilenczszáz.

– De olyan messze! Hisz az már az ország határán is túl van.

– Voltunk mink már Zágrábban is: az is kívül van a grániczon.

– Nem is mennék én többet oda vissza. Most is a hátamban van még a horvát textus. Aztán, apropos, micsoda nyelven fognánk ott játszani?

– Hát természetesen oláhul. Ott nem értenek mást.

De már erre fölpattant az ifjasszony s lecsapta a szalvétát a kezéből.

– De már abból nem lesz semmi!

– Hát volt az a maga instrukcziójában, hogy azt a szalvétát a földhöz vágja? Nem lehet konverzálni gesztikuláczió nélkül? Nincs itt galleria, minek az embernek a hangját erőltetni? Elég a próbán, ha csak markirozunk. Hát miért ne lenne ebből semmi?

– Azért, mert az oláh textust nem tanulják meg a theátristák.

– Hát a sugó mire való? Hát szokta Ártányi úr valaha tudni, mikor a sugólyuk elé járul, hogy mi lesz az, a mit ő most el fog mondani? Hát Lengőné asszony a minap a helyett, a mit a sugó mondott neki, hogy «chaoszból lett a világ», nem deklamálta, hogy «hauszknechtből lett a világ»? s milyen applauzust kapott érte! Hát nem tökéletesen mindegy-e, hogy valaki oláhul nem tudja a rolléját, vagy magyarul? Csak a sugó tudjon oláhul. Azt pedig én garantirozom.

– Az úr könnyen beszél. Az úrnak az egész akcziója abból áll, hogy megáll a proscenium lámpás előtt, összeteszi a mellén a két kezét s aztán a két hűvelykujját jobbról balra forgatja egymás körül.

– De bizony forgatom néha balról jobbra is.

– De mink többiek hogy csináljunk akcziót olyan textushoz, a mit nem értünk?

– Hát mondok magának valamit, a mit megért. Az ifjasszony kap havonkint két fél jutalomjátékot, a többi szolisták egyet-egyet. Értette ezt?

Ezt már megértette. És valahány aktorral és aktrikszszal alkuba állt a direktor, a mint azt mondá neki, hogy havonkint fél jutalomjáték, négyszáz piaszter minimum garantirozva, hát az egyszerre mind tudott oláhul.

– Most még mondok valamit magának, ifjasszony, mondá a direktor a feleségének, mikor a társaság meg volt nyerve az argonauta expeditiónak. Az új oláh fejedelem fiatal férfiú, a felesége meg ifju asszonyság. Bizonyos, hogy az egyik én belém, a másik meg magába fog beleszeretni. Nagyszerű ajándékok lesznek.

Senki se keressen ebben a szóban immoralitást. Egy cseppet sem ártott az se Páli úrnak, se az ifjasszonynak, ha valaki beléjük szeretett. Schmukkot, aranyórát, igazgyöngyöt szabad volt teremni e világfentartó szenvedélynek, de egyéb következést az nem vont maga után.

A direktor úr és a direktorné ifjasszony az élet szinpadán épen olyan hidegvérrel hagyták minden embernek a maga szólóját leénekelni, mint mikor a lámpások előtt álltak. Mintha csak két márványszoborra pazarolta volna valaki a szerelmét. Hanem azért az, hogy a közönségből mind a páholybeli czelebritások, mind a kakasülő tekintélyei a szinjátszók sommitásaiba szerelmesek legyenek, ez a művészet ügyének előmozdítására fölöttébb kivánatos.

Egyébiránt az Avakum szavára mindig el lehetett indulni. Görög ember volt, Brassóban lakott; mindig utazott, eleven hirlapja és börzéje volt a két országnak, tudott a maga nyelvén kívül még magyarul, szászúl, németül, oláhul, ráczul és törökül; ha rászorultak, tolmács volt; különös előszeretettel viseltetett a csempészett áruczikkek közvetitése iránt; bejáratos volt igen magas uraságokhoz; értett az ékszerek megbecsüléséhez és eladásához, s még azonkívül a magas politikához; tagja volt a hetairiának.

Páli ellenben nem értett semmihez, csak a muzsikához; a politikához pedig még a semminél is kevesebbet értett. Politikus muzsikust még nem látott a világ. Annálfogva Avakum bácsinak nagyon könnyű dolga volt vele szemben, mikor a szerződés megkötése után a «Zöldfánál» a társasággal együtt a bucsulakomán poharazott.

– Láttátok már azt a Bukarestet? Nem láttatok semmit! Olyan nagy város, mint Bécs; csakhogy szebb. Van benne százharminczhárom templom. Mikor egyszerre harangoznak valamennyiben, mozog alatta a föld. Mind aranyos a tornya. A legnagyobb tornya a Kalca, nagyobb volt, mint a szent István tornya. De ledőlt a nagy harangozástól. Van ottan egy olyan nagy piacz, hogy beleférne egész Pozsony város. Mikor vásár van, egész Európa, Ázsia, mind ott van. Huh! Micsoda szörnyű pompa. Itt igazgyöngyöt árulnak kosárszámra, ott persa shawlokat végszámra. Mikor kirakodnak a Szentgyörgy templom körül a nagy «hán»-ban: egyik felül a marketéniákban, másik felül a brassovániákban, középen a szaljánákban: nincs más pénz, csak arany meg ezüst.

– Hát bor van-e? kérdezé Ártányi úr, a hős bariton.

– Az folyik, mint a Duna! Egy sustákért adnak egy vederrel. Az olyan szép legénynek, mint maga, adnak ingyen.

– Hát a theátrum milyen? kérdezé a direktorné.

– Bizony nem is olyan rongyos, mint Bécsben a karinthi kapunál; van egy hosszú promenade: egyik végin a fejedelem palotája, a másik végin a theátrum; még a tavalyi hospodár építtette életében, a Kallimaki herczeg, de ez nem theátrumnak építtette, hanem bazárnak.

– Hát a fia csináltatta theátrummá? szólt bele Kovács úr, a szólótánczos.

– A fia! förmedt rá Avakum. Micsoda fia? Maga ne szóljon, maga csak tánczoljon. Magának nincs más a rolléjában, mint hogy a bokáját összeverje. A Kallimaki fia! Kell is az oláhoknak a fia az apja után! Örülnek, ha az öreg meghalt s változtathatnak. Most van ott a Jankó. A János vajda. Derék fiatal hospodár. Ott volt Párisban, tanult a Sorbonneban. Tudja maga, mi az a Sorbonne? No hát ne is kivánja megtudni. Fain uraság. Tud francziáúl; nem iszik, csak champagneit.

– Szép ember-e a fejedelem? kiváncsiaskodék Betti leányasszony, a fiatal naivistáné.

– Jaj lelkem, azt ki sem lehet mondani, hogy milyen szép; nagy, magas termetű, formás ábrázatú: épen olyan, mint a direktor úr; ha bajuszt ragaszt magának, szakasztott olyan, mint a János vajda. No majd meglátja!

– Hát a fejedelemasszony szép-e? Ezt már a direktor úr óhajtotta megtudni.

– Hohó! Nagy uram. Olyan a két szeme, mint a tüzes kerék, mikor fajerwerk van.

– Hát más egyebe?

– Azt nem látni.

– Tán csak nem jár fátyollal, mint a török asszonyok?

– De úgy jár. Nagyvezér Bajraktár leánya volt. Ott vette el Jankó vajda Konstantinápolban. Az most is török szokással él. Idegen férfival nem beszél! Sehova nem jár.

– Hát akkor a szinházba sem fog járni? Hát akkor én kinek énekelek?

– Kinek énekel az úr? Hát van Bukarestben tizenkét ezer hintó, a kin mind nagyságos és méltóságos bojár urak járnak, a kiknek egy gombja a süvegén többet ér, mint egy magyar falu! A darabot egy órával későbben kell kezdeni, a míg a sok uraságok kiszállnak a hintókból.

Most azonban direktorné ifjasszony tett fel egy praktikus kérdést.

– De mondja csak Avakum bácsi, hogy lesz az mégis ezekkel a darabokkal; ha mi nekünk oláh nyelven kell mindent előadni, Ki fordítja le a textust? Páli úr hét nyelven tud, de az oláh nincs közte.

– Óh, az a legkevesebb. Ott van a híres poéta Tarakszaki. A ki irta azokat a híres darabokat. Micsoda? Nem ismerik maguk a Tarakszakit? A ki nagyobb a Schillernél. De mit mondok? Kocebúnál is nagyobb! A ki irta a «Mihály vajdát» hat felvonásban. Majd azt kell eljátszani! Mikor a Jankó vajda nevenapja lesz. Megcsinálja a maguk darabjait Tarakszaki úgy, hogy senki sem ismer rá, hogy nem igazi oláh darabok. A Tarakszaki! Hah! Nem ismerik a Tarakszakit!

Ezt annyira szivére, vette hogy nem is beszélt erről a tárgyról többet, csak annyit mondott még, hogy: «aztán abban a Bukarestben több magyar embert találtok, mint itt ebben a Pozsonyban.» Ezzel történetesen igazat talált mondani. Meg is bánta Avakum bácsi és elhallgatott.

* * *

Másnap útra kell az egész társaság. Két zernyesti oláhszekér befogadta valamennyit. Olyan szekerek is voltak azok. Tizenhárom ló volt egyik-egyik elé fogva. Brassóból szállítottak Levante-árúkat Bécsbe s most üresen tértek visszafelé; könnyű volt velük megalkudni. Belül olyan volt az a vászonsátor, mint egy szoba. Az urak filkózhattak is, ha akartak. Bizonyosan meg is tették.

A tapasztalatokkal teljes út, ha nem is mult el minden viszontagság nélkül, de azért csak véget ért egyszer. A vándorok megérkeztek a százharmincz templom városába. Ott igen jól lettek fogadva; a vakaresti kolostorban (a hol az új hospodárt szokták üdvözölni az országos rendek) megvendégelték őket s onnan aztán lovas-bandérium kiséretében, pisztoly és puskadurrogás mellett vonultak be a fővárosba.

De nem lódított semmit az Avakum. Bukarest csakugyan pompás egy város. Egy kicsit ugyan sárosak az utczái, de hiszen nem lehet minden város deszkával kipadlózva, mint Debreczen. Egyébiránt itt minden tisztességes ember vagy lovon jár, vagy kocsin. A theatristákat nagy hirtelen elkapkodták szállásra az odatelepűlt magyar iparosok; a direktor főhadiszállása pedig magában a pompás Brankován palotában volt. Tartattak üdvözlő szónoklatok is, és azok viszonoztattak; mind a két fél «vivát»-ot kiálta a végén; az magyarul is, oláhul is csak jót jelent.

A szives fogadás viszonzásaul a theátristák este a fejedelem konakja előtt serenadeot adtak, elénekelve a legkedveltebb operarészeket s ezzel is hosszú fogakat csináltak a közönségnek (németül legyen mondva).

Másnap csak potpurrit lehetett adni, nem levén még lefordítva semmi darab; énekdarabok és nemzeti tánczok voltak; a szinház tele volt; a közönség lelkesedett; mindent fóráztattak, a battutát háromszor is, a mihez egy műkedvelő csimpolyás szolgáltatta az obligát tánczzenét: a bevétel meghaladta a legvérmesebb reménységet is.

A nagy költő, Tarakszaki, még az előadás folyama alatt bemutatta magát a társaságnak. Az alakja nem felelt meg ugyan a róla formált képzeletnek, mert sánta volt és pupos hátú; de hiszen egy vitéz harczias nemzetnél nem is illik, hogy olyan ember töltse az időt a tollforgatással, a ki délczeg és lóratermett; a poétázás csak a görbéknek való. Ő különben nemcsak annak a tudatával volt tele, hogy ő a világnak a legnagyobb költője, hanem arról is teljes önérzettel birt, hogy nálánál szebb és szeretetreméltóbb férfi nincs a világon. A szinésztársaság minden női tagjának sorba udvarolt. Tudott magyarul és németül. A direktornál ott maradt ebéden és vacsorán s adott neki jó tanácsokat. Legelső volt a nagy hat felvonásos drámáját ajánlani neki előadásra. A direktor birt annyi tapasztalattal, hogy nem utasította vissza, hanem azt mondta, hogy «hagyjuk azt legutoljára». Majd mikor a hospodár nevenapja lesz. Előbb fordítsuk le azt a Fra Diavolot. Hiszen a szöveg betanulásához is kell egy kis idő oláhul. Tarakszaki megigérte, hogy egy éjszaka lefordítja az egész librettot, ha az igazgató viszont megigéri, hogy az ő «Mihály vajdáját» azonnal kiosztja a theátristák között; már ki is vannak irva a szerepek. Ez a kölcsönös fogadás mindkét részről be is lett váltva. A költő elhozta az oláh Fra Diavolót, a direktor pedig kiosztotta a «Mihály vajdát» szerepszámra.

A Mihály vajda rendkívül szép dráma volt, a milyen se a francziáknak, se az angoloknak nincs, a németeknek meg nem is lehet. Abban minden férfi kiváló nagy hős, még a törökök is; mert, ahogy a költő mondá: «gyávákat legyőzni nem dicsőség.» (Mint a világtörténetből tudjuk: Mihály vajda volt az, a ki Szinán pasát seregestől tönkreverte és Bukarestet a törököktől visszafoglalta.) Ellenben a ki asszonyszemély volt a darabban, az meg mind magaslelkü és szentimentális volt. Ennélfogva Tarakszaki, a mint egy szinészt elfoghatott, azt el nem eresztette addig, míg a szerepe sajátságairól fel nem világositotta. Néha felment a szinpadra s megállította a próbát, hogy az összes társaságot betanítsa, hogyan kell az ő darabját deklamálni. Különösen sok fáradságot fordított Páli úrra, a czímszerep osztályosára. Ennél a mondatnál így a jobb kezével fel az ég felé, a bal lábával dobbantani, a fejét hátravetni; a másiknál így gyorsan hátrafordulni, a két kezével a hajába markolni, azután az ökleivel az eget fenyegetni; végre a feltalált ellenséget személyes tusában (egy hosszú monolog alatt) a földre legázolni. A társaság majd a levegőbe repült nevettében, a ki ismerte már Páli úrnak azokat a «hires akczióit», a mikre őtet a művészet szent dühe el szokta ragadni.

De még hatásosabb leczkék voltak azok, a miket Tarakszaki a direktorné asszonynak tartott, felolvasta előtte a szerepét, mind azokkal az édelgő szemforgatásokkal és szemérmetes hunyorításokkal, a mik azt művészi zománczczal ékesítik. Valódi szerelmi vallomásoknak vehette a szakértő. Azok is voltak. A költő nem titkolta, hogy a bájos primadonna kecseinek áldozik szíve oltárán.

Csakhogy ezen a téren veszedelmes vetélytársat adott neki a fátum. Magát a fejedelmet.

János vajda (hogy ő is róla megemlékezzünk) franczia műveltségű férfiu volt: a restauratió korában küldetett szülői által Párisba, s az akkori korszellem eszméitől felvilágosítva tért haza, a midőn a magas Porta őt jelölte ki az oláhországi fejedelmi szék betöltésére. Idehaza rögtön a korszerű reformok meghonosításán kezdé uralkodói működését. Ő ismertette meg a bojárokkal a legelső biliárdot, s a nagy hán épületét átalakíttatá theátrummá s mindjárt uralkodása első esztendejében nyomtatott egy kalendáriumot helybeli typográfussal, ugyanott a szinczédulákat is ki lehetett nyomatni.

Hogy a hospodár mennyire udvarol a szép primadonnának, azt tudta az egész város. Hisz az ő hintaja hordta Páliné asszonyt a palotájától a szinházig, próbákra úgy, mint előadásokra; az ő dorobánczai czepelték kosárszámra a direktornéhoz a legfölségesebb kantalup és ispaháni dinnyéket, a dulcsászás döbözöket és a fakéregbe burkolt kászu-turót s más efféle ritka csemegéket. Előadás alatt mindig ott ült a páholyában és ő kezdte a tapsot, ha Zerlina kilépett. A függöny legördültével pedig azonnal sietett a páholyából egyenesen a szinpadra, sőt az öltözőszobába is, gyakran a tyukszemére taposva Tarakszaki uramnak, ki szintén ott leskődött a szentély ajtajában, a miért eleget csufondároskodott vele a szinészhad: «a mi szabad a hospodárnak, az nem szabad a poétának». Ilyenkor Tarakszaki III. Richardi positurákba vágta magát.

– Mit nekem Jankó vajda? A két ujjamat a számba teszem, egyet füttyentek s ő bukfenczet vet a trónról.

Hej, milyen nagyokat nevettek ezen a mondáson.

Pedig kár volt nevetni! Mert az az egy mondása a poétának komoly alappal birt.

Oláhországban mindig olyan politika volt, hogy az ország maga magától akart elszaladni. Az egyik rész a törökökkel tartott, a másik az oroszokkal. Aztán akármelyik került felül, az mind azt tartotta, hogy az ország pénztára arra való, hogy a paraszt hordja bele a pénzt, az úr meg szedje ki belőle. Egyszer aztán támadt egy harmadik párt, a melyiknek se a török, se a muszka nem kellett, se a bojárok nem kellettek, hanem kellett nekik a «szabadság». Ezt úgy hívták, hogy a «hetairia».

Ennek a titkos társulatnak a tagja volt Tarakszaki, még pedig kiváló vezéralak benne.

A hetairia főszékhelye azonban nem Bukarest volt, hanem Galacz; ott lakott a legtöbb bevándorlott görög. A költő is görög indigena volt.

De hát Páli uram társaságának mind ezekhez nem volt semmi köze; nekik egyéb feladatuk nem volt, mint hogy egyik nap potpurrit játszanak, másik nap Fra Diavolot, és ismét legmagasabb fejedelmi kivánatra Fra Diavolot. (Több darab nem volt náluk oláhul betanulva.) Igaz, hogy a hospodár nagyon szivesen is nézte ezt a darabot, különösen azért a hálókamrai jelenetért, a hol Zerlina azt énekli a tükör előtt: «igazán nem rút a növésem!» Ez a dal annyira tetszett a fejedelemnek, hogy valahányszor benyitott az öltözőbe, mindig azt énekelte: «igazán nem rút a növésem.» (Pedig egyáltalában hamis volt minden hangja.)

Tarakszaki eleget mondta a direktornak: «adjatok már valami más darabot; meglátjátok, hogy megharagszik a közönség s valami katasztrófa lesz belőle». De a direktor mindig azzal vágta ki magát, hogy nagyon el vannak foglalva az ő darabja betanulásával.

Egy este aztán az történt, hogy a mint Zerlina kilép a szinpadra, a parterreről egy óriási hagymakoszorú repül a lábai elé.

Ez pedig bizony nem volt a hetairia műve, mert ennek az eredete sokkal magasabb helyen volt keresendő.

A fejedelemasszony dobatta ezt a koszorut.

Mert «Unnahár» herczegasszony (mint török nő) maga soha sem járt ugyan a szinházba, de azért voltak, a kik besugták neki, hogy a hospodár mily hévvel udvarol a szép primadonnának, s ennél a kérdésnél még a keresztyénasszonyok is pogányokká lesznek.

A szegény primadonna majd elájult erre a megtiszteltetésre, hanem a szinpadon levő direktor, ki épen a hős rablót adta, egész phlegmával hajolt le a hagymakoszorúért s azt a karjára öltve, szokott hidegvérrel így szólt: «jó lesz ez nekünk lencsére!» S azzal énekelt tovább.

Ez az improvizáczió az egész közönség tetszését megnyerte, s a sokszor látott Fra Diavolo ez este még több taps mellett játszatott végig, mint egyébkor.

– De bizony jó lesz már valami másról gosdoskodnunk, mondá a direktor az előadás befejeztével, mert valóban már a verebek is könyv nélkül éneklik a fákon «Diavolo, Diavolo, Diavolo!» A publikum grácziáját vissza kell szerezni. Erre pedig csak az az egy mód van, hogy vegyük elő a Tarakszaki drámáját; vesse palástul a gyomrát kiki a maga szerepének, s tanuljuk be: együk meg. Ettünk mi már ennél keményebb falatot is, mikor Zágrábban horvátul játszottunk el egy darabot. Mutassuk meg, hogy mit tud egy magyar, ha összeszedi magát!

A nemzeti büszkeségre való hivatkozás használt. A szinészprivilegium alkalmazása után minden ember nekifeküdt az oláh szerepnek, a minek a tartalmát még nem is sejtette.

(Hogy mi az a szinészprivilegium? azt mindjárt elmondjuk. Mikor valaki a szerepét a kezébe kapja, megemeli, érzi, hogy «nehéz». Akkor fog egy plajbászt. A hol hosszú mondásokat talál, neki akasztja a plajbász végét s aztán diagonalisban nagyot húz vele a sorokon keresztül odáig, a hol punctumot talál. A mi keresztül van húzva, azt a drámaíró hiába gondolta ki. Így aztán a darab rövidebb is lesz, meg jobb is.)

Csak Páli maga tanulta be lelkiismeretesen a maga hosszu monologjait, az első szótól az utolsóig, a mikből egy jótát sem értett. De tudta, mint a karikacsapás.

A próbák fölségesen mentek, a szerző jelenlétében. Az instrukcziókat ugyan nem csinálta meg a direktor, csak a szöveget fujta el, ellenben a többi szinészek inkább csak az instrukcziókat csinálták meg, mint hogy a szöveget mondták volna; de mind másképen lesz ez az előadás napján.

Nagy izgalmat támasztott a városban már az előkészület is a Tarakszaki darabjához. A díszletekhez való butorzatot a bojári palotákból kölcsönözték oda, sőt a czímszerepet játszó direktornak az udvarmester odaadta erre az estére magának a hospodárnak a valóságos fejedelmi köntösét, a miben a «vekie» templomban felvonulását tartotta; a magas, kócsagtollas süveget, a sárga selyem alsódolmányt, aranyos paszománttal s a félujju zöld kaftánt, a mi sarkig ér, s körül van prémezve drága fekete rókamállal, meg a görbe kardot hozzá. Ha mindezeket felveszi s hozzá lefelé görbülő keskeny bajuszt, s a bajusznál kétszerte vastagabb szemöldököt ragaszt magának, szakasztott olyan lesz, mint maga a Jankó vajda.

Az iránt, hogy mi van a darabban? senki sem kérdezősködött: nem volt itt czenzura.

A fejedelem nevenapjára volt kitűzve a darab. Abbonnement suspendüvel. Minden szabadjegy érvénytelen az előadásra. Még is fulladásig tele a szinház. Alig várhatja a közönség a függöny fellebbentét. Végre a fejedelem megérkezik a páholyába, szokás szerint a fejedelemnő nélkül; a közönség feláll a helyéről s a zenekar hármas tust húz az üdvözlésére. Azután jön az overtura, összeállítva mindenféle operákból és népdalokból. Ennek is vége van. A függöny felgördül. Az első felvonás kezdődik a török táborral. Szinán pasa grasszál. A szinészek rettenetes dolgokat mondanak a sugó után oláhul. A publikum azt hiszi, ugy kell annak lenni. Így beszélnek a törökök. A legszebb frázisokat általános hahota kiséri. Olyan siker, hogy egy szerzőnek a haját kell kitépni kétségbeesése dühében. De hát hol van «ő», hogy ezt nem teszi?

Tarakszaki nincsen jelen. Másban töri ő most a fejét. Csak komédia volt ő tőle ez a tragédia. Arra való, hogy jelt adjon vele az összeesküvőknek a kitörésre.

Ő maga a hetairia szövetségében a blamides rangfokozatában állt, míg Avakum csak a sistemini közé tartozott.

Erre a napra volt tervezve, hogy mikor a hospodár a szinházban fog lenni, a fővárosban levő hetairisták egyszerre fegyvert ragadnak, a szinházat körülfogják, egyidejüleg Galacz felől az ottani hetairia, a kleftekkel és armatolokkal egyesülten berohan a városba az eforok vezetése alatt, kiknek fővezére Wladimiresko Tivadar, a fejedelmet elfogják, a portától való függetlenséget kikiáltják s akkor aztán kényszerítik a fejedelmet, hogy a népmozgalom élére álljon, az oláh sereget a török zsarnokok ellen vezesse s ha ettől vonakodnék, akkor leütik a fejét s kikiáltják a respublikát.

S ez a darab jobban volt betanulva, mint az a másik ott a szinpadon. Tarakszaki, mint auktor is nagy volt, de mint rendező még nagyobb. Mind a három «bahtmi» tudta a szerepét, schlagwortra megjelent, s egy óranegyed alatt elfoglalta a hetairia Bukarestet egy puskalövés nélkül.

A hospodárnak a páholyba hozták a rémhirt.

Annak sem kellett több.

Rohant a páholyából a rejtekajtón le a szinpadra s onnan ajtóstól együtt be az öltözőbe.

– Nem szabad! sikoltozott a félig kosztümözött primadonna, a betörő elől a spanyolfal mellé menekülve.

– Jaj, ifjasszony! lihegé a halálra sápadt fejedelem. Végünk van! Kiütött a ribillió! Le akarják vágni a fejemet.

Erre a szóra Páliné ifjasszony is elfelejté, hogy csak az egyik képe van kifestve s kiejté kezéből a puderes skatulyát, meg a kendőző-tégelyt.

Az utczáról felriadó lármát itt is lehetett már hallani.

A direktorné azonban eszes asszonyság volt, a ki nem egyhamar veszté el a lélekjelenlétét. Hirtelen segítséget talált.

– Gyorsan! Gyorsan! Fusson herczegséged ide a mellékszobába. Ott találja Páli úrnak az öltözetét, öltse fel magára frissen. Borotva is van ott, lenyesheti vele a bajuszát, szakállát, meg a szemöldökét. Aztán velünk menekülhet, minket nem bántanak.

Ennél okosabbat csakugyan nem lehetett kigondolni! Elfoglalni a primadonna férjének a helyét. Hisz ez volt a vágya a hospodárnak is, csakhogy nem ilyen körülmények között. Ki gondolhatna most a pásztorórára?

Ez hát jó lesz a fejedelemnek. De mi történik a direktorral?

Páli úrnak csak a második felvonásban levén dolga, ő bizony a szépet a hasznossal akként egyezteté össze, hogy a míg rákerül a sor, teljes fejedelmi ornátusban ott őrizze a pénztárt, gondosan felügyelvén, hogy ingyen senki be ne lopakodjék. Hát egyszer csak elkezd egy egész csapat marczona képű ficzkó benyomulni az ajtón, a kik semmi szándékot sem mutatnak a fizetésre.

A direktor útjokat állja e kiáltással: «ungye bilét?»

De azok, a helyett hogy bilétet váltanának, egyszerre csak nyakon ragadják, felkapják a vállaikra s viszik ki az utczára nagy riadallal.

Hasztalan rugkapál kézzel, lábbal; hasztalan protestál, azok nem hajtanak se szóra, se pofozásra, viszik ki a tért ellepő néptömeg közé. Akkor látja aztán a fáklya világánál, hogy mindenünnen fegyveres csoportok tódulnak elő, a kik egetverő lármával mutogatnak feléje ököllel és szuronyhegygyel.

Egy szót sem értett az egész dologból.

De csak hagyta magát vitetni, nem bántották, sőt még a dulakodásban elvesztett kardját is átadták neki.

Azt kezdte hinni, hogy ez ováczió. Talán Bukarestben így szokták körülhordani a theátrumdirektorokat, mikor jutalomjátékuk van? Hagyhatták volna az előadás végére.

Végtére a fejedelmi palota elé érve, felállítják a ballustradera, a hol két oszlop között épen egy embernek való hely maradt.

S akkor aztán elkezdenek irgalmatlanul kiabálni felé.

Csak legalább tudná, hogy mit kívánnak tőle?

A mint széttekintget maga körül, meglátja a tulsó oszlop mellett Avakum bácsit.

– Mit akarnak ezek? szól hozzá magyarul.

– Tartson valami beszédet a népnek!

– Beszédet? Hogyan?

– Oláhul.

– Hát tudok én?

– Hogyne tudna? A Mihály vajdából.

– Igaz a.

Most jutott eszébe, hogy hiszen egy egész szerepet hord az emlékezetében, a minek a végén van egy hosszú monolog, annak valami fejedelemhez méltó dikcziónak kell lenni.

Positurába vágta magát, a két kezét a mellén összetéve s aztán az egyik hüvelykujját a másik körül szélmalmoztatva.

A mire óriási üdvriadal zendült fel a fegyveres sokaság közt.

Ez a kézmozdulat a hetairisták titkos jele, a miről egymásra ismernek.

Azután rákezdte a monologot. Elmondta csengő szóval, szépen. Nem tudta, hogy mi van benne, de csak mondta.

Őrjöngő riadalt idézett elő minden mondásával.

Hiszen a népet hivta fel abban, hogy törje össze a jármát. Magasztalta az oláh nemzetet, mint a rómaiak egyetlen méltó utódát. Fegyverre hivott minden férfit és asszonyt. Halál a fejére minden idegennek. Végre irtó háborut üzent a pogány töröknek.

Háládatosabb auditorium előtt soha sem beszélhetett volna.

A felhevült nép nem követelt tőle kevesebbet, mint hogy rögtön üljön lóra és vezesse a fegyveres hadat az ellenségre.

– Hát most megint mi a kivánság? kérdi Páli Avakumtól.

– Masirozni az ellenség ellen.

– De már az nem az én mesterségem.

– Szóljon hát, nagy jó uram!

– Mit szóljak?

– A mivel a szerepét végzi a darabban.

– Igazság! Az ugyan csak egy sorból áll, de már annak az értelmét megmagyarázta a szerző Pálinak: «Most azonban előbb bocsássatok a fejedelemnőhöz, hadd vigyem meg neki a diadalhirt!»

– Helyes! Nagyon méltányos! Hadd menjen a fejedelem a maga feleségéhez s tudassa vele, hogy micsoda örömnap virradt fel ma késő este Bukarestre!

Megfogták a lábait, felemelték, vitték a palota lépcsőire. Ott tették le a fejedelemnő lakosztályának az ajtajában.

– Furcsa lesz ebből nagyon, gondolá magában a direktor. Neki is voltak ábrándjai afelől, hogy mi drága pillanat lehet a fejedelem helyét elfoglalni, az idegen emberi szemtől soha nem látott tündér szépség mellett; hanem ilyen helyzetet nem képzelt a fantáziája soha.

Elvégre is a nép kivánja igy. S a nép szava szent! Menni kellett. Egyik ajtó a másik után következett. Utoljára az is kinyilt, mely a fejedelemnő szobájába vezetett.

A fejedelemnő pedig az ablaka függönyei mögül mindent látott és hallott, a mi a palota előtt történt. Hallotta a rettenetes homágiummegtagadást, a hűbérjog felmondását a fejedelem ajkáról a magas porta ellenében.

Ő pedig egy török hadvezérnek a leánya volt, a szerály politikai cselszövényei közepett felnövekedve: büszke, uralkodni vágyó és indulatos. A ki előtt mindennapi megszokott állapot volt a néplázadás, janicsárzendülés, szultánok letevése, becsukása, újra felemelése, lenyakazása. És a mellett fanatikus ó-mohamedán.

Gyakran kivánta a direktor szinről-szinre látni Unnahár fejedelemnőt, már csak visszatorlásból is, miután a fejedelem olyan mindennapos volt az «ő» Unnahárjánál; most tehát teljesült a kivánsága.

Ámde jól mondja azt a német poéta, hogy «ne kisértse az ember az isteneket!» A beteljesült kivánság nem vált semmi örömére.

Akarta látni ezeket a tűzkerék-szemeket! Na hát meglátta. Meg a mi azokon túl van, asszonyi szépség, egész a rózsás körmökig. No hát megérezte! Mint a vad oroszlán, úgy rohant rá a szép fenevad, fúriai dühében, s megragadta a torkát a két kezével, elkezdte rázni kegyetlenül, hogy a fejedelmi süveg csak úgy kalimpált a fején s a közben tajtékzó ajakkal kiabált rá rikácsoló szókat, a mikből ő nem értett semmit sem. Csak annyit tudott kivenni, hogy görög nyelven szidják. Diák korában ő is tanult görögül, de már egyébre nem emlékezik a gyakorlatokból, mint arra, hogy «Krátesz kai Diogenesz penetesz ézán». (Kratesz és Diogenes szegények voltak.)

De olyan szegények még sem voltak, mint ő ebben a pillanatban.

Hallotta, érezte, hogy őt most valamiért kegyetlenül szidják, de nem tudta miért? Csak azt tudta, hogy rossz fát tett a tűzre.

Hej, de megbánta, hogy oláh fejedelemmé lett! Hej, de szeretett volna inkább otthon lenni Páliné ifjasszony mellett s nyugodtan pipázni, a míg az a juhtúrós puliszkát elkészíti!

A teremben félhomályosság volt, csak egy lobogó mécses hányta-vetette a tétova világot egyik falra meg a másikra, ki-kiugratva egy-egy aranyos szentet a rámájából: a csalódás tökéletes lehetett. Páli úr megkisértett egy-egy szót kiejteni a mentségére, de a nyelve a szája padlásához ragadt, azé az asszonyé meg úgy pergett, mint a kereplő.

Egyszer aztán egy almáriumból Unnahár asszony egy selyemzsinórt rántott elő s azt odaprezentálta a vélt fejedelemnek, félreérthetlen mozdulatokkal tolmácsolva, hogy az most semmi okosabbat nem tehet, mint ha magát arra felakasztja.

– De már ebből nem kérek!

Akkor a fejedelemnő egy poharat vett elő, vizet töltött bele s abba valami gyanus port kevert, azzal kinálta meg az elrémült pseudo-fejedelmet. Ez természetesen méregital. Ettől meg már aztán annyira elsavanyodott a kedve Páli uramnak, hogy megfordult, kifutott a szobából, a dühös fejedelemasszony markában hagyva a fejedelmi kaftánjának a fél ujját. Azzal rohant ki a palotából, le a lépcsőkön, lélekszakadva.

A hetairisták, a mint ezt látták, azt hitték, a hősi lelkesedés ragadja magával: rohan az ellenségre; megint felkapták, kezénél, lábánál fogva felültették a paripájára s nagy zendülés között tuszkolták előre.

Bánta is Páli, akárhová, csak a rettenetes fejedelemasszonytól minél távolabbra!

* * *

De még a trupp sem játszta ám végig a «Mihály vajdát».

Hanem a mint a ribillió kiütött, szaladt minden ember a szinpadról, lemosni az arczáról a festéket, levetni a harczi ruhát, nehogy valami vitéznek nézzék, s azzal sebtén összepakolták a ládákat, szekereket kerítettek s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied!» vágtattak ki a városból az általános zürzavar közepett. Nem tartóztatta fel őket senki; látták, hogy komédiások. Hadd fussanak.

János vajda pedig ott kuksolt közöttük a direktor bő porköpönyegébe burkolva, a társzekér hátuljában.

Csak mikor már a városon kívül voltak s megállapodtak, számba venni, hogy nem hiányzik-e valaki a társaságból, akkor vette észre Páliné, hogy az igazi ura, a direktor nincsen sehol. Ő szentül azt hitte, hogy az hátul maradt, szokása szerint az utolsó szekéren, a hol a pénztárnok jön a kasszával. Ő szokott annak a fedezete lenni.

Ezuttal egymaga jött a kassziros a kétkerekű laptikán, a mibe a direktor saját mokány lova volt befogva.

– Hát az uramat hol hagyta, kassziros úr? kérdezé a direktorné.

– Azt biz elvitték a rebellisták a hoszpodár helyett a fejedelmi ornátusban.

– Jézus Mária! sivalkodék a direktorné. Akkor megyek vissza kiszabadítani. Az uramat csak nem hagyom itt nekik hoszpodárnak!

– Csitt! Ne lármázzon az ifjasszony! rángatta őt vissza János vajda. Nem sietős annak a dolga! Ha letörli a képéről a maszkot, mindjárt ráismernek, hogy nem ő a hospodár s majd kiadják az útját; utánunk talál az! De ha kilármázza az ifjasszony, hogy én vagyok itt az ő ruhájában, ő meg az enyémben, mind a hármunkat lenyakaznak. Siessünk innen lóhalálában s hátra se nézzünk, a míg a határon túl nem vagyunk.

De az igazgatóné csak vigasztalhatatlan maradt s az egész úton sirva sirt, akárhogyan kapaczitálták, hogy legokosabb most a futás, a visszatérés volna a legnagyobb veszedelem.

Pedig hát ezuttal a futás is veszedelem volt.

Mert a mint hajnal felé egy nagy város alá megérkezének, a mi alkalmasint Foksán lehetett, nagy trombitaszóval jön eléjük egy lovas csapat szembe s körülfogja a karavánjukat.

Ezekről meg már senki sem tudta, hogy kicsodák és micsodák? Még a herczeg sem értette a nyelvüket.

Hiába mondták nekik, hogy ők komédiások, a kardjaik nem arra valók, hogy valakit megöljenek velük, nem használt semmit, azok mindenre csak azt felelték, hogy «marsch Ypsilantihoz!» s a kurta szíjkorbácsaikat suhogtatták hozzá. Közbe pedig sűrűn emlegették ezt a nevet «Jankó hospodár!» s kutatták a szekerekben, nincs-e ott a hospodár? Még a vajdát is leszállították s csak a borotvált képének köszönheti, hogy elhitték neki, hogy ő a direktor, nem más. Egy embernél nagy bárd volt, az mutatta, hogy mit tennének a Jankó hospodárral, ha megkaphatnák!

Ilyen veszedelem közepett konstatálva van, hogy mindig legbátrabbak az asszonyok.

– No hát gyerünk az Ypsilantihoz! szólt Páliné asszony, kiülve a pikétre a kocsis mellé. Majd beszélek én vele, akárki légyen.

Ez is egy rebellisvezér volt. Ez is János vajda ellen ütött pártot. Csakhogy a míg Wladimireskó a hetairia segítségével csinált lázadást, addig Ypsilanti az oroszok pártfogása mellett indított zendülést. Amaz demokrata volt, ez pedig herczeg. Két rebellisvezér pedig egy országnak sok. Még egy olyan nagy birodalomnak is sok, mint Oláhország! Két dudás egy csárdában.

A jámbor török agák és ulemák minden véres veszekedés nélkül odább álltak a bukaresti lázadók elől, s a hol leülhettek, tovább pipáztak; hanem nagyobb baj fenyegette a hetairistákat Jászvásár felől. Ypsilanti nem türte, hogy az ő szénájába vágja más a kaszáját s jött az orosz segítséggel leverni a más által indított lázadást, hogy aztán maga csinálja azt sokkal szebben. Mind a két lázadó vezér azzal fenekedett, hogy ha a másikat megkaphatja, bizony lenyakaztatja.

Magas politika ez nagyon! Hogy értették volna ezt meg a szegény magyar komédiások. Hagyták magukat fegyveres kiséret által a városba hajtatni.

Hanem hát a nagy veszedelem sokkal simábban folyt le, mint remélték; a mint a bátor amazon, a direktorné, a herczeg elé lépett, ezzel a szóval: «Én Páliné vagyok, a magyarországi császári királyi operatársaság direktornéja!» egyszerre nagyon nyájas lett a vezér, levette a süvegét, franczia komplimentet csinált:

– Nagyon örülök, hogy a véletlen közénk hozta a tekintetes asszonyt (tekintetesnek titulálta!). Hiréből régóta van szerencsém ismerni. Hallom, hogy Bukarestben milyen nagy diadalokat aratott. Igen sajnálom, hogy azok a czudar lázadók onnan kizavarták. Majd megtanítom őket rövid időn keztyűben dudálni. És akkor tiszteljenek meg egész társaságukkal.

– Köszönjük a grácziáját, kegyelmes herczeg, de elég volt nekünk egy sütésből egy lepény. Most nem kivánunk egyebet, mint hogy minél előbb mehessünk hazánkba vissza.

– Az pedig csak akkor történhetik meg, ha én nekem váltságot fizetnek. Szólt tréfásan nevetve a herczeg.

– Szívesen, ha módunkban van azt lefizetni.

– Egészen módjukban van. El kell nekünk játszaniok azt a híres darabjukat, Fra Diavolot.

Hej megszeppent erre a szóra a direktorné. Eljátszani Fra Diavolót – Fra Diavolo nélkül. Az igazi tenor ott lovagol a rebellisek élén fejedelmi palástban.

– De hiszen itten szinház sincsen.

– Az a legkevesebb. Neki állítok kétszáz plájászt s holnap reggelre összeütik. Pompás lesz az!

– De azonfelül, ne tessék megharagudni, az uram, a ki a Fra Diavolót énekli, egészen be van rekedve az éjjeli nagy zürzavar és fáradság miatt.

– Ah! Azon mi tudunk segíteni. Nincs a világon az a rekedtség, a mit az orosz kúrával négy óra alatt el ne lehetne mulasztani. Hol van a direktor úr? Hozzák ide! Négy kozák vetkőzzék neki! Melegítsenek téglákat, azután hozzanak jeges vizet. Tudják az oroszok a rekedtséget kigyógyítani.

János vajdának meg kellett adni magát. Ha felvette az igazgató ruháit, most le is kellett neki azokat vetni, s minekelőtte megmondták volna neki, hogy miért, úgy megdömöszkölték, markolásztak, forró gőz fölé tartották, hideg vízzel leöntözték, hogy protestálni sem maradt ideje.

Mikor aztán megint felöltöztették s a herczeg elé állították, ez hatalmasat ütött a vállára:

– No direktor úr! Hát úgy-e, hogy elmult a betegsége? Most már ki tudja vágni a magas C-ét.

A magas C-ét? Most rekedt már csak igazán be János vajda rémületében. De semmiféle betüje a skálának nem jött ki a torkán.

– Akkor még egyet próbáljunk! mondá a herczeg. Hozzanak jó erős rhumot egy pohárral! abba két tojás sárgáját kell ütni, aztán egy gerezd jól összetörött foghagymát bele; az egészet, a milyen forrón csak lehet, lenyelni!

Meg kellett történni. Inni, vagy meghalni! Ez volt a kérdés.

– No úgy-e, hogy elmult a rekedése?

– Tökéletesen! mondá az exvajda, nehogy még egy pohárral megitassanak vele abból a pokoli kotyvalékból.

Akkor aztán becsukták az egész társaságot egy beszerikába, hogy el ne szökhessenek, adván nekik enni és innivalót eleget.

– No, herczegecském, mondá a primadonna, most már együtt vagyunk a paradicsomban (t. i. a szószban), úsznunk kell! Mindig kivánta a herczeg, hogy hejh csak egy huszonnégy órára foglalhatná el mellettem a direktor helyét! Hát most megvan. Kezdjünk hozzá.

– Hogyan kezdjünk hozzá?

– Azt majd mindjárt meglátja; szólt a direktorné s előkerestetve az orchestrumból a primhegedüt, azt a kezébe és az álla alá fogta s egy futamot csinált rajta.

– Mi lesz ebből?

– A herczegnek muszáj betanulni a Fra Diavolót.

– Nekem?

– Nem is másnak. Nyakunkon a hurok. Vagy énekelünk, vagy fölrántanak. Mi tetszik herczegséged nyakának jobban, a bárd, vagy a hegedű?

– De én soha se énekeltem életemben még csak egy zsoltárt sem. Azt sem tudom, melyik az «a», melyik a «c» a skálában.

– Dehogy nem énekelt! Hát én hozzám nem mindig azzal nyitott az öltözőbe, hogy «igazán nem rút a növésem!» Ha akkor tudott énekelni pajkosságból, most énekeljen politikából.

– Én? A fejedelem? Az Ypsilanti előtt?

– Most nem fejedelem az úr, hanem az én uram, a tenorista! Cserélje vissza magát, nem bánom; teremtse ide az uramat, maga meg menjen a sereghez és harczoljon! Az majd fog velem énekelni. A herczeg meg verekedjék az Ypsilantival. De ha itt akar velem maradni, lelkem úgy segéljen, el kell énekelnie a Fra Diavolót.

A megszorult exvajdának nem volt más választása, mint hozzáfogni a szereptanuláshoz.

– No nézze, hiszen nem olyan nehéz ez! biztatá a direktorné, hiszen minden gyerek tudja már a nótáját.

A fejedelem megpróbálta, de egy hang sem volt az igazi, a mit kiadott.

Mikor meg aztán a végstrófában egyszerre fel kell csapni a magas C-ig: «Reszkess! Féljed a vakmerőt! Inkább nevezd te így őt: Diavoló! Diavoló! Diavoló!» akkor egy olyan óriási gixert bocsátott közre, hogy maga is a füléhez kapott ijedtében.

– Ezt az elején kell kezdeni! Próbáljuk a hegedű után, mondá a direktorné, s hozzá fogott belehegedülni taktusonkint a melódiát a herczegbe. Cis – e – d – gis – h! Nem jól van! Cis – e – d – gis – h! Ne vegyen mindig «as»-t a «h» helyett. H! H! Nem hallja, hogy H!

– ’sz lám mondom, hogy H! H! H!

Fogalma sem volt az egész solfeggioról!

– Ezt pedig be kell tanulni, ha törik, ha szakad is; mert ettől függ mindnyájunk élete, halála. Mi veszedelembe döntöttük magunkat a herczeg miatt, most a herczeg is tegye meg értünk és magáért ezt az áldozatot.

János vajda átlátta ennek a követelésnek a jogosultságát. Ha ő Pálival szerepet cserélt, most annak a szerepét bizony el kell játszania.

De nem így képzelte ő azt magában!

Órahosszat «ut, re, mi, fa, sol, re, mi, do»-t énekelni a szép asszonynyal szemben s ránczbahúzott homlokkal tologatni ki a torkából az engedetlen hangokat. Hanem hát a direktorné remekül értett a betanításhoz: képes volt, mint a latinok mondják: «a tuskóból is Apollót faragni». Késő estére be volt tanítva Fra Diavolónak a két fő áriája: a «zászló dal», meg a «Diavolós» duett; a többit lehet elütni reczitativoval.

A publikum ugyan nem fogja benne az igazi Páli érczcsengésű hangját feltalálni; de azt a rekedtségre lehet fogni, s majd helyreüti a hiányt a primadonna a maga művészi énekével.

Délben az egész társaság Ypsilantihoz volt hivatalos ebédre, a ki megvendégelte őket főuri munificentiával, kegyes leereszkedésből németűl beszélve az asztalfőre ültetett direktornéval. Jankó vajda azonban nem jött fel az ebédre. Ő ott maradt a sekrestyében – izzadni, hogy holnapra egészen kirekedjen.

Ez alatt a plájászok szorgalmasan tákolták össze frissen vágott fenyőfából a szinházat. A nagy kopácsolástól egész éjjel nem bírta a szemét lehúnyni János vajda. Ha a vesztőhelyét szegezték volna össze az ablaka alatt, nem lett volna rá nézve olyan rettenetes, mint hogy a szinpadot kótogatják össze, a min neki magát produkálni kell.

Nem volt biz az álom. Mikor megvirradt, láthatta az ablakon keresztül a rideg valóságot: egy éjen át fel lett állítva a szinház. Pajta biz az, de a művészet szelleme templommá idomítja azt mindjárt.

A halálharang kondulása nem lett volna olyan rettenetes, mint az a szó, hogy «menjünk a próbára», a mivel a direktorné invitálta a fejedelmet, karjába akasztva a kezét.

Hagyta magát vitetni, mint az áldozatra szánt bárány. De hogy miképen fog ez végződni? arról képzelete sem volt.

Kosztümös próbát kellett tartani. A herczeget felöltöztették Fra Diavoló jelmezébe; maga a direktorné serénykedett az arczát olasz brigantinak maszkirozni. Ő maga játszotta Zerlinát.

– Bátorság! Szedje össze magát! suttogá a fejedelem fülébe, mikor kihurczolta őt magával a szinpadra.

Hiszen elég alkalma volt János vajdának a bátorságát kimutatni az életben: volt ő nagy vérengző ütközetben, helytállt párviadalban gyilkos szándékú ellenfélnek; de mi az mindehhez képest! Kiállni egy szinpad közepére és rettegve gondolni arra a hangra, a mely a saját torkából fog kijönni, ha nagyon kényszerítik. Rosszabb az arcolei hídnál!

S még hogy tökéletes legyen a kétségbeesése: a mint káprázó szemeivel a prosczenium faggyugyertyáin keresztül tekint, ott látja az első lóczán ülni Ypsilanti herczeget, a táborkarával együtt. Azok már a próbát is akarják élvezni.

Zerlina már elénekelte a maga áriáját, s nagyot szorított Fra Diavoló kezén, jelezve, hogy most ő rajta a sor.

Fra Diavoló azonban, az a rettenetes hős, a ki «Mindent, kit útban lát, kegyetlenül halálra bánt», úgy támolygott, mint a kit a hideg lel; a térdei összeverődtek; a kezével olyan messze tartotta magától azt a fapuskát, mintha attól félne, hogy elsül; a verestollas kalábriai vaczogott a fején, a nyaka előrenyult, a bal kezével pedig görcsösen belekapaszkodott Zerlina viganójába.

Nagy szerencséjére épen ebben a pillanatban robog be nagy kardcsörtetve egy ordináncz a terembe s nem törődve a művészet szentélyével, fenhangon jelenti a fővezérnek, hogy a bukaresti lázadók előcsapatja már megérkezett, s a kozákokkal csatába is elegyedett.

Erre a tiszt urak mind felugráltak, s siettek ki a lovaikhoz. Dobpörgés, trombitarecsegés hangzott: indúlt a derék had a csatába.

– No csak végezzék a próbát, tekintetes asszony! Kiáltá a direktornénak távoztában Ypsilanti. Estére visszajövünk az előadásra. Addig is lesz gondoskodva róluk.

Ez annyit tett, hogy egy csapatot ott hagytak az őrizetükre, mely el ne hagyja őket szökni.

Még soha ilyen hangosan nem mondták: hála Istennek! mikor egy ütközet elkezdődött, mint ezúttal János vajda.

Pedig ez rá nézve megint nagyon kritikus megmenekülés volt, mert ennek az ütközetnek akár az lesz a vége, hogy Ypsilanti győz, akár az, hogy Wladimireskó győz, ő rá nézve nagyon gonosz következése lehet. Az első esetben elfogják az álvajdát s az majd megmondja a saját érdekében, hogy ő nem az, hanem a szinházdirektor; a második esetben pedig ő kerül a bukaresti lázadók kezébe s azok ő rá, daczára az elváltoztatott arczának, bizonynyal rá fognak ismerni. Neki mind a két csatázó fél halálos ellensége. Bárcsak adná az Isten, hogy kölcsönösen mind a ketten megennék egymást!

Hanem hát «jobb az Isten száz papnál!»

A kiszámított veszedelmek közül egyik sem teljesült be. Ypsilantiék már délre visszatértek a városba, teljes diadallal. A hetairia serege az első lovassági rohamra szerteszét szaladt, maga Wladimireskó fogolylyá lett, azt visszaviszik Bukarestbe, hogy ugyanazon a Philarethmezőn, a hol a felkelő népet zászlói alá eskette, lenyakazzák. Hanem a vele együtt jött János hospodárt nem bírták kézrekeríteni. Az a hajczéczú alatt úgy el tudott tünni, mintha a föld nyelte volna el.

Páliné asszony nagyot lélekzett erre a kifejlődésre, a mit ebéd felett maga az Ypsilanti herczeg közölt vele. Ő értette jól, hogyan tünhetett el olyan egyszerre a hospodár? Csak a jelmezt, meg a maszkot kellett neki eldobálni magától. Most már egy cseppet sem aggódott az ura miatt. Okos ember az! Majd meglátja ő azt az utat, a merre a világnak nincsen szája. – Most már vigan lehetett elkölteni az ebédet.

S aztán készülni az esteli előadásra.

Vigan neki! De hát a szegény, üldözött fejedelemnek?

Annak most a legújabb fordulat után még jobban szorúlt a kapczája!

Ha nem kapták meg János vajdát, keresni fogják János vajdát.

– Uram! Csak bátorság! Csak hidegvér! Csak lélekjelenlét!

Igen bizony! Ezer meg ezer debütánsnak mondták azt már, mikor a rettenetes szinpadra ki kellett lépnie. Ismerik ezt a halálos szorongattatást mindannyian. Abban a perczben érzi az ember annak az igazságát, a mit a physikusok állítanak, hogy tizennyolczezer mázsányi légoszlopot emel a vállán. – Hát még a kinek ezenkívül egy felemelt pallos is függ a feje felett.

– Nem! Ezt én nem állom ki! szabódék a fejedelem, mikor az előadás előtt az öltöző-szobában a direktorné elkezdte az arczát Fra Diavolóvá maszkirozni. – Én kiugrom az ablakon, leütök egy kozákot a lováról s keresztülvágom magamat az egész Ypsilanti seregen.

– Ugrik a gutába! Csitítá őt a direktorné. Maradjon veszteg. Énekelje el a partituráját, a hogy tudja. A rendező előre ki fogja menteni, hogy el van rekedve, a közönség kegyes elnézését kéri.

– De én egy hangnak sem vagyok ura. Semmire sem emlékezem.

– Nem tesz semmit, majd a hol belesül, én közbevágok és folytatom. Ne féljen semmit. No csak frissen öltözködjék! Már az első felvonásra csengetnek.

Azzal magára hagyta a szerencsétlen áldozatot s maga is ment öltözködni.

A darab elején van egy hosszú jelenet, a hol egy utazó mylord, a kit kiraboltak, zsémbelődik a miladyjével, csak azután jön a sor Fra Diavolóra.

Már folyt ez a jelenés, mikor a direktorné, Zerlinának öltözve, bekopogtat a fejedelemhez: «fel van a herczeg öltözve?»

– Fel.

Benyit hozzá, hát elszörnyedve látja, hogy a fejedelem még mindig nappali ruhájában ül ott a tükör előtt.

– Hát még hozzá sem kezdett?

– Nem én.

– Hát a Fra Diavoló-costume?

– Itt nincs.

– Tán még el sem hozatta a garderobe-szabótól?

– Nem én!

A direktorné toporzékolt dühében.

– Most mindjárt lásson hozzá; mert a jelenése következik! Ha velünk jött, velünk játszszék. Ezer milliom tüzes mennykő!

– Jaj, lelkem direktorné asszony, csak most az egyszer ereszszen innen; soha többet nem kivánok magának az útjába kerülni.

– Egy, kettő, három! Hozzák frissen a Fra Diavolócostumeöt! Az alatt improvizáljon a két rabló valami tréfás jelenetet a szinpadon!

A rendező jelenti, hogy az egyik rabló nem játszhat, mert az a sok sárgadinnyétől megbetegedett.

– No hát játszom én a helyett! mondá János vajda; kapva az egérnyiláson.

– Hát akkor ki a tüzes tatár énekli Fra Diavolót? mérgelődék a direktorné.

– Én tudom, hogy nem. Ha négyfelé vágnak sem!

Ebben a kétségbeejtő zűrzavarban egyszer csak felhangzik a színpadról Fra Diavoló «zászlódala», azon az ismeretes érczcsengésű hangon, követve a publikum kitörő tapsától.

Itt van az igazi Fra Diavoló!

Hogy került ide Páli? azt most senki sem kérdezte: nem is kérdezhette, mert a nyilt sczénában állt; hanem a felesége elfeledett egyszerre mindent s kirohan a szinfalak közül hozzá s magánkívül örömében megölelte és megcsókolá: «kedves édes uram!»

Páli pedig az alatt, a míg nemcsak a közönség, de a saját szinészei is hangos tapsviharral szakították félbe a játékot, ezt dörmögé a feleségéhez:

– Páliné ifjasszony, a mért korábban lépett ki a szinpadra, mint instrukcziója volt, fizet egy forint lehuzást; a mért improvizált, két forint lehuzást; – a mért illetlenül hangosan csókolt, három forint lehuzást – gázsi napon.

De nem bánta az, ha félgázsira itélik is azért.

Páli úr aztán leénekelte szépen az egész Fra Diavolót közmegelégedésre s nem látszott meg az arczán sem az, hogy honnan jött, sem az, hogy hová megy.

Csak a két rabló duettjénél «lappangva járjunk és csendesen», súgá oda félszájszegletéből a feleségének:

– Valyontén ki légyen amaz apagyilkoshóhér, a ki azt az áriát oly kegyetlenül gyilkolja?

– Hallgasson! Az a fejedelem!

– Vagy úgy! Annak szabad gyilkolni…

Mikor vége volt az előadásnak, Ypsilanti herczeg felment a szinpadra, s a vállára veregetve Pálinak, kegyes leereszkedéssel mondá: «No direktor úr, hát úgy-e használt az én kúrám a torkának?»

A direktor arcza nem mutatta sem azt, hogy érti, sem azt, hogy nem érti a czélzást.

Másnap reggel útnak eresztették őket. Hanem János vajda nem várta be a reggelt: még az éjjel megszökött az erdőkön keresztül s szerencsésen eljutott Erdélybe, onnan meg Párisba, nem is jött vissza többet uralkodni.

Mikor Páli úr a truppjával Brassóba megérkezett, összegyüjté maga körül a társaság tagjait s e szókat intézte hozzájuk:

«Rögtön és azonnal való elbocsáttatás, respektive válóper indítás terhe alatt megtiltatik mindenkinek, hogy én előttem valaha arról, hogy Bukarestben voltunk, egy szót kiejtsen a száján».

Ő sem beszélt róla senkinek.

Csak halála után merték suttogva odább adni a rémtörténetet, a kényszerített hospodárral és Fra Diavolóval.