LÁDA! KÉRNEK! JÖSZ-E?

Elbeszélés.

I.

Csáky István gróf uram nagyon gazdag ember volt vénsége felé. Tudniillik a VIII-dik István.

Hát csak nem is hiába segített annyit imádkozni Brandenburgi Katalin fejedelemasszonynak. Mert az ám a jó imádság, a mit nem csak az égben hallgatnak meg, hanem Bécsben is. Ő kegyelmessége szépen elimádkozta a fejedelemasszonynak negyvenezer aranyját, meg két szép dominiumát. Azonkívül megszerezte a császártól Hidvárt, Szerencset, Temetvényt, Szepest. Annál fogva sok volt neki, de nem elég.

Fiatal korában nagyon szép ember volt és igen bőkezű. Marokkal szórta az aranyat, mikor arról volt szó, hogy megválasztassa magát erdélyi nagyfejedelemmé. (A mihez csakugyan nagy joga volt, mert ő volt Bethlen Gábornak a valóságos utódja.) Hanem a vége felé egészen megváltozott a képe is, meg a természete is. Valami ragyaféle elrontotta az ábrázatját, s a mint a hetedik klimakterikus esztendeje eljött, egyszerre pazarlóból zsugorivá lett.

Szepesvárallján volt neki a vár kellő közepén egy szobája, a melyben egyedül tanyázott. Ennek a szobának a falában volt két ökölnyi lyuk. Ezeknek a lyukaknak a folytatása volt egy hosszú rézcső, mely tizenkét singnyi mélységbe szolgált alá. Mind a két cső alatt volt egy sziklába vágott üreg.

Mikor VIII-ik István grófnak meghozták a bérlők az árendát, a sáfárok a dézsmát, a birák a füstpénzt, a molnárok a vámot, a bálisok a dácziát, a bányászok a kuxproporcziót, a tiszttartók a gyapju árát (az természetesen mind arany és ezüst volt): hát akkor maga elé vette a gróf a fatálat, a mibe a pénzt leszámlálták s aztán marokkal kiszedve belőle a tartalmat, leeregette azokat a két lyukon. Az egyiken az ezüstöt, a másikon az aranyat. Aztán hallgatta nagy gyönyörűséggel, hogy csörömpölnek a lehulló tallérok, körmöcziek, odalenn a mély sziklaoduban. Később már nem is igen csörömpöltek: annak a jeléül, hogy a levezető cső kezdi közel érni a garmada kupját.

Így aztán természetesen soha sem volt pénze. Millióra mehetett az már, a mit maga alá eregetett ilyenformán; de ahhoz nem lehetett hozzá nyulni. A várat kellett volna előbb szétbontani, vagy egy hevérkompániát neki állítani, hogy furjanak tárnát az ő arany-ezüst bányájába, a sziklán keresztül.

E miatt aztán minden elrongyollott, elvásott, elkopott a vár kastélyában, mert soha sem volt pénz a megujításra, vagy a tatarozásra. Senkinek az egész felföldön olyan rossz dikhencz lovai nem voltak, mint a szepesváralljai grófnak: azoknak minden csontjukat meg lehetett a bőrükön keresztűl számlálni; a hintajáról levedlett a bőr, s a csatlósainak a veres nadrágján, zöld dolmányán kékkel, sárgával volt befoltozva a térd, meg a könyök; a toronyórája nem járt, mert az órás előre kérte a salláriumot, s a kútból nem lehetett vizet meríteni, mert új szivattyú kellett volna bele: úgy jártak le bele vederrel.

De semmi sem dicsérte olyan fennen a szepesváralljai gróf fényes uraságát, mint az a földi falu ott a vára lábánal. Látott már valaki ürge- vagy hörcsög-odut? Olyan az épen. Egy nagy hepehupás agyagdomb, a mibe száznál több lyuk van vájva, a lyukakon ajtók, olyanformák, mint a minők a sertésólakat dicsérik más vidéken. Buzavermeknek lehetne nézni, ha egy lyuk nem füstölögne fölöttük, a miben fűzfavesszőből fonott kas csufolja a kéményt. Ezek a zsellérlakások. Egy egész troglodyth-telep: a kőkorszakból hátramaradt emberi gözütanya.

No ez a falu legalább nem ég le soha.

Az öreg gróf pedig el nem tudta képzelni, hogyan van az, hogy ő neki soha sincsen pénze. Szidta a tolvaj parasztot, a ki eldugja, a hóhérnak való sáfárt, a ki be nem hajtja, s panaszkodott a rossz esztendőre. Soha sem elég ujig a kenyér, s tavasz felé a lovak már csak makukával4) élnek.

Azért aztán mindig azon törte a fejét, hogy hogyan, miféle úton-módon lehetne pénzt csinálni? De annyit, hogy mindig elég volna.

Hát ennek természetesen a legrövidebb útja és a legegyszerűbb módja az alchymia: az aranycsinálás.

Nincs ennél szebb tudomány a világon.

A retorta egyik szellentyűjébe bedugja az ember a vasuti koncessiót, s a másikon kijön a két millió… De hová bicsaklott a tollam? Hisz a XVII. században még nem voltak vasutak. Tehát azt akartam mondani, hogy az egyik kemenczelyukon betolja az ember az ólmot, meg a «leo ruber»-t (a veres oroszlánt) s a másik lyukon kijön a «nagy magisterium»-mal a tiszta szinarany. Ha pedig a «leo albus»-t (a fehér oroszlánt) vegyíti az ember az ólom közé: akkor megkapja vele a «kis magisterium» segélyével az ezüstöt.

Egészen tiszta munka ez: csak a veres oroszlánt kell hozzá megkapni, aztán meg a fehér oroszlánt. Olyan pedig «van».

Csak az a kérdés, hogy «hol?»

Hát a ki erre a kérdésre meg tudott felelni, annál volt a bölcsek köve.

A «bölcsek köve», a mi minden betegséget meggyógyít s a vén embert megfiatalítja.

Elhiszem biz azt. A kinek pénze nincs, annak mindenféle betegsége van; a kinek pénze van, az egészséges ember. Az életkort pedig akként osztogatják, hogy a szegény embert egész világi életében úgy hivják, hogy «te öreg», a gazdag embernek pedig azt mondják, hogy «fiacskám».

Hanem hát hol van a «leo ruber»? vagy legalább a «leo albus»?

Hát azt senki sem tudta olyan bizonyosan, mint magister Eleutherius Korpahorgyi de Terravár.

Hohó! Nagy ember volt ez! A hirhedett Lully Raymund tanítványa, a ki Edward angol királynak ötvenezer font kényesőjét változtatta át aranynyá.

Első «adeptus»!

Nagy summa pénzért sikerült csak a rendkivüli tudóst elcsábítani Rezső császár prágai alchymista műhelyéből Csáky István grófnak, a VIII-diknak.

Mert, mint tudva van, a császár is foglalkozott ezzel a tudománynyal. Aranyat csinálni! És nem csak a népei verítékéből. Az ő laboratoriumában képezte ki magát Eleutherius mester. Volt néki bizonyítványa is sárkánybőrre irva, eleusiai betűjegyekkel. Rajta volt Theophrastus Bombastus Paracelsus névaláirása in optima forma.

Be volt ő avatva az aranycsinálás kétszeres misztériumába.

A régi schlendriánt, a mely szerint Hermes Trismegistos idejében procedáltak az alchymisták, az újabb XVII. század tudományos szülötte, mint ócska babonaságot elvetette.

Mi neki a «bibor palást», az «ős Ádám», a «hétszer Jordánban fürdött bélpoklos Naáman», aztán meg a chaosz, a sárkány, a kigyó? Ezekben a czivilizált kor embere nem hisz többé. Charlatanéria volt az! Mese az egész hermeszi aranycsinálás titka.

Ellenben egészen kétségen felül emelkedett az újabb tudományos világnak procedurája az alchymia mezején; a mi e nevek alatt fordul elő: «Proteus átváltozása, Orpheus pokolraszállása, Cadmus hadjárata, a Hespéridák kertje». Ez már az igazi tudomány! Ennek az alapján nincs az a fürészpor, nincs az a fazékcserép, a mi kellő operáczió mellett a «titkok kemenczéjén» keresztül aranynyá változva ne jönne elő.

Hiszen fürészpor és összetört fazék Szepesvárallja udvaráról is csak került ki elég; de biz abból magister Eleutherius minden tudománya mellett sem tudott még eddigelé aranyat csinálni.

Azaz, hogy igazítsuk helyre a véleményünket. Csinált biz ő aranyat, mert hiszen arra való volt az «aranybibor», a mit az olvadék közé kevert a varázspálcza üregéből; csakhogy az eredmény összeszámítása után a méltóságos házigazda arra a bizonyosságra jutott, hogy az ilyen alchymia mellett neki minden uncia aranyért tizenkét tulkot kell felhajtatnia Bécsbe, a mi a rente-konverziónak a legirrationábilisabb modalitása.

Egy gulya már oda van, a miért, rendes áron eladva, lehetett volna kapni ezer uncia aranyat, míg az aranycsináló kemenczéből nem rezultált érte több tizenkét darab sárga csikónál.

Ekkor jött egy új fölfedezés: az «antiphlogisticon»!

Tűz nélkül állítani elő az aranyat!

Uj fordulat a tudományos világban.

VIII. István gróf megtudta ezt az ephemeridesekből, de Eleutherius magisternek még sejtelme sem volt róla, hogy mi lehet az?

Tűz nélkül nyerni az aranyat! Tehát leo ruber nélkül és pallium porphyrium nélkül.

A tudós tagadta ennek a lehetőségét.

Pedig ott volt a nyomtatott lapon. A czímborítékon szent Flórián, a mint egy kanta vízzel eloltja a tüzet.

Lehetetlen az!

Nem az, hogy Szent-Flórián eloltja a tüzet, hanem hogy az aranyat elő lehessen állítani tűz nélkül.

E fölött a gróf és a tudós nagyon sokat el tudtak vitatkozni.

Volt azonban a grófnak egy udvari bolondja is. Akkoriban minden uri háznál tartottak ilyen butort.

Én bizony elfelejtettem a nevét, s idegen nevet nem akarok neki adni. Az okos beszédéből úgy is mindjárt ráismerünk, hogy ő az a bolond a háznál.

– Hallod-e komám! monda a bolond. Régóta hallgatom már a ti unalmas ostoba tereferéléseiteket a tűz nélküli aranycsinálásról, meg a veres oroszlánról és a rejtett aranyról, de a mit az egyitek elmond, az csak azért nem ostoba, mert a másik még ostobábbat mond rá. Hát én tudok sok, igen sok aranyat, a mi átváltoztatható; a veres oroszlánt is ismerem, a ki azt elhozza, még pedig a tűzzel és a nélkül.

– Mit tudsz? bolond! kérdé a méltóságos gróf úr.

– Hát az a sok arany ott van a Drugeth Katalin leányasszony sárkányos vas ládájában. A veres oroszlán pedig a György úrfi, a ki veres is, oroszlán is, ha tűzbe jön. Az elhozhatná azt.

A gróf is, meg a magister is homlokára ütött a tenyerével: itt az antiphlogisticon! Mondasz valamit, bolond!

– Elő kell keresni IV. György úrfit! parancsolá VIII. István.

Volt a hatalmas úrnak még másik két fia is: egy V. Zsigmond és egy IX. László, de azok már el voltak látva, részint gazdag házassággal, részint főispánsággal, az egyik volt a komáromi, a másik a nyitrai főispán; azok a saját váraikban laktak, nem alkalmatlankodtak itthon. Még csak IV. György volt hátra, a kinek a számára eddigelé nem akadt se gazdag feleség, se öreg főispáni szék. Igaz, hogy még nem is volt huszonnégy esztendős.

Valahonnan előkerítették nagy kereséssel. Az erdőn járt vadászni, egy őzbakot hozott haza a hátán.

– Hát te miért jársz gyalog vadászni, mint valami kurta nemes? riadt rá VIII. István. Holott van elég paripád.

– Van bizony, felelt rá IV. György, csak hogy ha a legjobbikat kiválasztom közülök, hogy kilovagoljak rajta, attól tartok, hogy visszajövet magamnak kell a hátamra vennem s úgy haza hoznom.

– Karafia! Azok bizony mind jó lovak. Ha jobb kell, szerezz! Nekem sem volt, mikor ilyen legény voltam, ennél különb; azon szereztem, kicsi hiján, egy országot. Nekem nincs pénzem, hogy jobbat vegyek.

– Nincs ám, mert édes apám, a méltóságos főispán úr, mind leeregeti a falba a pénzt, a mi a házhoz jön. Isten csodája, hogy még eddig ember és ló egymást nem ette meg a nagy inségnek miatta.

– Te pedig, nyáladék siheder, elébb tanuld magad megkötni a nyakravalódat, minekelőtte az apád tetteit hánytorgatnád. (Ez tudniillik, hogy nagy tudomány volt az akkori időben: a tíz rőfnyi fehér patyolat nyakravalót hajdu segítsége nélkül csak tapasztalt férfi tudta úgy nyaka körül tekergetni, hogy a két vége éppen összeérjen és csomóra köthető legyen hátul a nyakcsigolyáján.) Nem vagyok én bolond! Megmondtam már a bátyáidnak is százszor, mikor pénzért tribuláltak, elmondom neked is, hogy mire gyűjtöm én azt a pénzt magam alatt? Bizony nem is a lidérczeknek! Hanem azért, hogy ő felsége, dicsőségesen uralkodó császárunk, királyunk III. Ferdinánd, a midőn a szepesi főispánságot legkegyelmesebben örökös időkre nekem és maradékaimnak adományozta, ugyanakkor még nagyobb kegyelemmel is tetézett. Diplomát adott nekem a felől, hogy a zálogba tett XIII szepesi várost nekem adományozza, mihelyt a zálogos summát le tudom fizetni a lengyel királynak s akkor én leszek és utánam a maradékaim örök időkig a szepesi grófok. Hát erre gyűjtöm a pénzt, ha tudni akarod! És szaporítani fogom mindaddig, a míg a rézcsövek itten la maguk is szájig meg nem teltek. Akkor aztán tudom, hogy elég, kibontatom a falakat, s visszavásárlom az országnak csúfosan zálogba vágott XIII városát, s azon az én nemzetségem fog uralkodni. Azért jobban tennétek, ha ti is iparkodnátok megtölteni azt a kettős vermet.

– Tenném biz én szivesen, csak hetedik gyerek volnék! mondá IV. György urfi, akkor meglátnám, ha valahol pénz van elrejtve a föld alatt, nagypéntek első éjszakáján, első kakaskukorikoláskor, mikor a tüzes lidércz felveti magát.

– Ugyan már nem szégyenled magadat? förmedt rá haraggal VIII. István; egy gróf Csáky urfinak ilyen ostoba paraszt-babonákat ejteni ki a száján.

– De kérem alássan, olvastam én azt könyvből. A tüzes ludvérczről, a kinek csirke formája van; meg a baziliskusról, aztán meg a griffmadárról.

– Miféle bolond könyvben olvastad?

– Hát azok közt volt, a miket a tudós doktor Korpahegyi de Terravár hozott egy ládával. Ugyanott van a veres oroszlán is, meg a fehér oroszlán is, a kiket apám uram keres. Egy országban laknak azok.

– Hallgass! Ne beszélj! Mit értesz te ahhoz! torkolta le a fiát István gróf. A leo ruber egy alchymiai portentum.

– Hát hisz a griffmadár is olyan portentum. Minden nap egy tulkot eszik meg.

– Eszik ördögöt.

– Hát a leo ruber nem megette már apám uramnak egy egész gulyáját?

– Fogd be a szádat, te oktondi! Az a magisterium magnum. Hadd beszéljek veled okosan. Hetedik gyerek nem vagy, hanem hogyha az én eszemen megosztoznál a bátyáiddal, hát akkor te neked csakugyan egy hetedrész jutna belőle. Mindig töksi voltál. Az is maradsz. De hát az ilyen emberre leskelődik a szerencse. Hallgass rám. Van pénz elég, meg is látod. Nem is kell érte griffmadárra ülnöd. Csak nyergeld holnap fel a lovadat.

– No, az be is válik már griffmadárnak.

– Aztán lovagolj át Hanusfalvára Drugeth Katához; majd adok neked egy pecsétes levelet, de fel ne törd, mert a grófkisasszonynak szól. Aztán ott maradsz, a míg beléd nem szeret.

– Hát már ahhoz én hogy kezdjek hozzá?

– Ne félj semmit. Ha mindenben tudatlan vagy is, ehhez az egyhez értesz præceptor nélkül is. Nekem sem tanította senki, mégis fejedelemasszonyok szaladtak utánam. Deli legény vagy, ostoba vagy: ennél több ajánlat neked nem kell.

– Hát én nem bánom, csak apám uram meg ne bánja aztán.

– Ma etesd ki a lovadat, aztán takarodj, siess, csókolj kezet, a mért ilyen derék mátkát választottam a számodra. Nekem jegygyűrű nélkül vissza ne kerülj.

II. AZ ŐRPATA.

«Őrpatának» nevezik általában a magyarok az olyan fehérszemélyt, a ki minden tekintetben el tud lenni férfi nélkül: olyan forma, mint az «amazon», lehet vénebb vagy fiatalabb. Elég az hozzá, hogy keményszivű, kegyetlen nemzet.

Ilyen híres őrpata volt egy időben Drugeth Katalin Hanusfalván.

Ha azonban megtudjuk az élete történetét, mindjárt enyhébb itéletet fogunk fölötte hozni. Nem volt ő mindig ilyen keményszivű, sőt inkább nagyon is szerette a délczeg Wesselényi Pált, a kivel már el is volt jegyezve. A vőlegénye azonban Erdélyben járván, ott nagyhirtelen megismerkedett Apor Máriával; egy kis nagyravágyás is volt a legényben: főrangra vágyott a fejedelmi udvarnál s azon vette észre magát, hogy megházasodott s ott maradt Erdélyben, a felesége birtokán.

Mikor ezt megtudta az elhagyott menyasszony, úgy bezárta a szivét minden férfi fajzat előtt, hogy annak a kulcsát meg nem találta többé senki.

Nem bánta, ha vén leánynak, ha agglantnak csufolják is. Külömben még nem volt több huszonnyolcz esztendősnél. Szép is volt: délczeg termetű, sötét szemű, fekete hajú, a hogy az amazonokat szokták hírből ismerni; de a mellett olyan hideg és komoly, akár egy apácza-fejedelemasszony. A viselete is olyan volt, hogy inkább vénítette, mint fiatalította volna; s ha férfival beszélt, az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon előtte, olyan zordon tudott lenni hozzája.

És a mi legfőbb hibája volt: az, hogy nagyon sok esze volt.

Ez szép tulajdonság egy nőben, ha maga van; de nagy baj, ha másodmagával van; kivált ha az a másik életpárja.

Otthon sok hasznát vette az eszének, mert maga vitte az egész gazdaságot, s még hogyan vitte! Olyan kordában tudta tartani a sáfárjait, hogy tőle ugyan egy dénárt sem sikkaszthattak el; s patvarkodó atyafiak, házsártos szomszédok ellen nem volt neki szüksége prókátorra: jobban tudott allegálni!

Meg tudta jövendőlni az időjárást egész hónapra, a zodiacusból és a planéták aspektusaiból, a mi nagyon szükséges volt a mezei munkánál. A cselédek megválogatásánál alkalmazni tudta a névjelentéseket (mivelhogy minden embernek a neve jelent diákul, görögül, vagy zsidóul valamit, s az adja ki karakterét.) Járványok és betegségek ellen igen jól tudta alkalmazni a signaturákat, melyek a gyógynövények tulajdonságait elárulják. Az időjárás-observátioit könyv nélkül tudta latinul, magyarul és németül, a mi maga egy tudomány! Hát még a jövő egész évre való prófétiákat, a mik közül, hogy csak egyet említsünk meg: új esztendő napján egy gubicsot feltörvén, ha abban egy pókot találnak, akkor háború lesz; ha kukacz van benne: áldott bő esztendőt, békességet várjunk, ha semmi sincs benne: akkor szárazság, inség lesz; azt pedig jó tudni előre.

A külső, belső gazdaság sorját a kis ujján hordta. Isten bocsá! még a lovakhoz is értett. A liktáriumai és az élethosszító vizei olyan híresek voltak az országban, hogy azokat aranynyal mérték fel.

Ezért rendében is volt a gazdasága: nem volt ő nála soha rossz esztendő.

Olyan híre is volt Drugeth Katának, hogy messze földről is hozzá küldözték az atyafiságban élő családok leányait gazdasszonyságot tanulni; mert akkor azt kívánták a férjhezmenendő leányoktól. Jól is voltak szoktatva, de nem kényeztetve; minden hozzájuk illő munkára ráfogva s a mellett távol tartva a ledér hivalkodástól.

De még nagyobb volt a híre a Drugeth Katalin mesés gazdagságának. Tán nagyították is. De így kellett lenni. Mert a ki folyvást csak beszedi a sok pénzt, de haszontalan dologra soha ki nem adja, azt utoljára fel kell vetni a sok kincsnek.

Azt mindenki tudta, hogy a belső szobájában van egy nagy vasláda, a mi még a tolvajokat is megszégyeníti, mert ha nagyon próbálgatják a titkát álkulcscsal, a ládába rejtett pisztolycsövek meglövik a rablót; elvinni pedig tíz ember sem birja, olyan nehéz a láda az aranytól. Hej de sok szép úri legény keresgélte ennek a ládának a nyitját, nem is tolvaj-kulcscsal, hanem az asszonya szivének kilincsénél fogva. Hét vármegyéből is feljöttek ide a határszéli várba, de még a lengyel-nyergen is átlovagoltak a kérők; farsang nem múlt háztüznézők s leánykérők nélkül. Jöttek grófok, bárók, főispánok, sztaroszták, ifjak és meglett korúak, nagy nevek viselői, nagy birtokok urai.

Ilyenkor szokta azt mondani Drugeth Kata, a vas ládára kopogtatva ujja bütykével:

«Láda! Kérnek. Jősz-e?»

A láda azt mondta: «Nem megyek, nagyon nehéz vagyok».

S esztendőre még nehezebb lett a láda, Drugeth Kata még egy évvel idősebb s a természete még egy erkölcscsel zordonabb; s a kérők mind a saroglyájukban vitték haza a kosarat.

Meglátjuk, mit kap Csáky IV-ik György? ki tudja-e nyitni azt a bösztör-zárat (vexirschloss) vagy a ládán, vagy a kisasszonya szivén?

III. A LIBAPÁSZTOR.

Abban a levélben, a mit VIII. István IV. György által küldött Drugeth Katalinnak, szórólszóra ez volt:

«Méltóságos és kegyelmes úrleányasszonyom!

Mások hat lovas hintóval, fényes kisérettel szoktak látogatni az udvarodban leánynézőbe: én a legkisebb fiamat egyedül egymagában bocsátom el Te Hozzád.

Hogy ama másokat sűrűn kikosaraztad, ezt én igen természetesnek találom. Ők mindnyájan azzal a prætensióval jelentek meg előtted, hogy magukat «uraknak» præsentálják s mentől jobban affirmálták az uraságukat, Te annál inkább elfordítád tőlük az orczádat, nem akarván magadnak «urat» venni s magadat «asszony»-nak eladni.

Ime, az én fiam, a legkisebbik (testre is, lélekre is az) üres kézzel járul eléd, s hidd el nekem, hogy a mi a kezében nincs, az a fejében sincs neki. Ez egészen Te neked való férj-kandidatus. Azt csinálhatsz belőle, a mit akarsz. Használhatod guzsalyszárnak vagy fejkötő-bábnak, tetszésed szerint, viselhetitek kölcsönösen Te az ő süvegét, ő a Te kontyodat.

Hogy pedig én miért kivánom ezt a házassági frigyet, azt is sincere elmondom. Te tudom, előre rámondod: «Láda! Kérnek. Jösz-e?» Hát persze, hogy a ládáról van szó. De ne haragudj meg az igazmondásomért, olvasd végig a levelem.

Ferdinánd császár-király diplomával rám ruházta a XIII szepesi városok grófi méltóságát, a mik most a lengyel király alatt vannak. Tudod, hogy Zsigmond királyunk zálogba tette azokat harminczezer véka lengyel garasért. Visszakaphatjuk, szívesen adják, mihelyt a váltság-dijat letehetjük érte. De én ezt magamban meg nem győzöm; hanem ketten, egyesült erővel, ha Te is hozzájárulsz, meggyőzhetjük. Akkor aztán én a fiamnak, IV. Györgynek, engedem a szepesi grófságot; magam megmaradok Szepes főispánjának. És e szerint mind valamennyien jól járunk. Ferdinánd császár-király visszakapja az országa bitangolt részét; a lengyel királynak megtelik az üres kasszája, én megszabadulok az alchymiai műhelyemtől, Te nyersz egy férjet, a ki egy személyben szepesi gróf és guzsalyszár; a szepesiek pedig egy igazán nekik való kormányzót, a kinél jámborabb lélek Dobzse László király óta nagyobb rezignáczióval a maga titulusát nem viselte; de legjobban jár bizonyára a fiam, a ki Tégedet megnyervén, megtalálja, a mi nélkül addig szükölködött: a fejét».

Ez volt a levél tartalma.

Ebből látható, hogy a nagy diplomata férfiú egészen praktikus oldalról fogta fel a vállalatot, s argumentumait ad hominem, azaz, hogy ad fœminam alkalmazta. Nagy dolog lesz, ha Drugeth Kata meg nem hagyja magát győzni ilyen helyes okok által.

A levelet kívül is, belül is lepecsételte VIII. István gróf, nehogy IV. György belekandikálhasson. Úgy adta a kezébe.

Útravaló pénzt nem adott neki. Ingyen a vendégszeretet minden háznál. Borravaló helyett pedig oszszon igéreteket. Beválthatja majd, ha szepességi gróf lesz. Csak egy magalőtte vad disznó sonkája volt az úti iszákjában, meg egy mult heti sütésű rozskenyér. Elfogja azt azért a kés.

Mikor az erdőn végig lovagolt IV. György, az apja legpompásabb mentéjében, a mibe kétszer is belefért volna, már akkor minden madár tudta, hogy mi járatban van? A kakuk, a húros rigó, a szajkó, a süket-fajd mind őt csufolta.

Hát még, ha az emberek is megtudják!

Mikor a dunajeczi szép tóhoz eljutott, másnap déltájon (az éjszakát egy üres pásztor-kunyhóban töltötte,) leánydal ütötte meg a fülét. Azt énekelték, hogy:

No már ezek is tudnak valamit!

A tóba ömlő folyó partján hosszú vég vásznak voltak végig teregetve, fehérítés végett. A leánycselédek csak azt öntözgették tölcséres kannákkal; jó kedvük volt, daloltak mellé.

A szép zöld mezőn pedig egész falka liba legelészett, a melyiknek az az ostoba szokása, hogy mindjárt rámegy a kiterített vászonra s bepiszkolja. Nagy szükség van rá, hogy egy leány azokat őrizze, s zöld ággal a kezében elhessegesse a vászontelepről, ha arrafelé mennek.

György úrfi megállt tudakozódni, hogy messze van-e még az a Hanusfalva?

Nem fordult a danoló leányokhoz, félt, hogy kinevetik. Inkább odafordult ahhoz a libaőrzőhöz, a ki a patakparton ült, s akkor is guzsalyszárt tartva az övébe tüzve, selyemszál vékony lenfonalat eregetett le az orsójáról egész a víz színéig, a bolond pisztrángok csak úgy kapkodtak utána.

A leánynak a feje be volt kötve fehér patyolat kendővel, hogy a nap ne süsse; csak olyan ruhája volt, mint a cselédeknek.

– Isten jó nap, édes hugom! köszönté őt György úrfi. Nem mondanád-e meg, ha szépen kérnélek, messze van-e még ide Hanusfalva, a hol Drugeth Kata lakik?

– Fogadj Isten, édes bátyám, felelt szelíd, zengő hangon a leányka. Nincs biz az már messze, csak ez az erdő takarja még. Hallja kegyelmed a harangszót? Most harangozzák a delet.

György úrfi kéjelmetlenül vakarta a fejét.

– Ejnye bizony akkor már elkéstem.

– Honnan jön kegyelmed?

– Szepesváralljáról.

– Hát hiszen nagy hamar benyargalhat már a várba.

– Én nyargalnék, de a lovam sajnálja a lábát; elkéstem a déli harangszóról s nem akarok alkalmatlan lenni az uraságnál azzal, hogy ebéd után érkezzem be; az ilyen vendéget szidják a gazdasszonyok. Majd csak itt ebédelek a napnál. Megengeded, hogy ide letelepedjem?

– Tessék, bátyám, szólt a leány, odább húzódva helyadás végett; pedig elég széles volt a pamlag: az egész Dunajecz partja.

A paripája nem is kérte az engedelmet: nyergestől együtt lehevert a fűbe s a négy lábával az eget rugdalta.

György oda ült a puha fűbe s lekeríté a nyakáról az iszákot. «A ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott», dörmögé halkan, a mint előszedte a tarisznyából a kenyeret, sonkát.

– Ilyen fekete kenyeret esznek Szepesvárallján? kérdé a leány őszinte csodálkozással.

– De csak ilyen volna mindig elég! mondá György úrfi, leszelve a kenyérből a maga számára a száraz felsejét, úgyszintén a sonkából is, hogy aztán a következő tésztájából másik szeletet szabjon le, s a sonkát a kenyérre fektetve s mind a kettőt a késsel átszúrva, oda kinálta a leányzónak.

– Nem kóstolnád-e meg ezt a madárlátta kenyeret? nem olyan rossz ám ez, a milyennek látszik; ennek a sonkának a vad kanját én magam lőttem tegnapelőtt.

– No ha a maga lövése, akkor csak elveszem. Isten fizesse meg, mondá a leány becsülettudó szeméremmel; de a világért bele nem kóstolt volna, hanem eldugta mind a két szeletet a kötényébe. György úrfi azonban erősen hozzálátott, meg is duplázta az adagot.

A déli harangszóra az öntöző leányok mind abba hagyták a munkát s odacsődültek nagy zsivajogva a libapásztor leányhoz. Az előkeresett a nagy virágzó hangafa-bokorból egy nagy posztószél tarisznyát s kiosztotta belőle nekik az ebédet. Jó tepertőspogácsa volt. Ki volt számítva minden szájra kettő-kettő. A libapásztornak is annyi maradt.

Az egyiket odanyujtá György úrfinak.

– Hát kegyelmed nem kóstolja meg az én pogácsámat? A magam sütése.

– No ha a te sütésed, akkor csak hozzáállok; pedig már úgy jól laktam, mint egy prépost. Ihatnám is rá.

De csak azért mondta ezt, hogy eldughassa alattomban a keblébe azt a pogácsát. Úgy sajnálta azt elfogyasztani, akár csak ha aranyból lett volna. S azzal indult a folyamnak.

– Csak nem akar kegyelmed a kalapjából inni! mondá a leány, mikor itt van az én korsóm. S gyorsan megelőzve az úrfit, a kis zöld mázos korsóját megmerítette a vízből s előbb maga húzott belőle, mint a madár a vékony csücskéjén keresztül (a hogy illik a kinálkozónak), azután nyujtá azt a lovagnak, a ki tudott annyi emberséget, hogy ne ugyanabból a csücskéből szopja ki a vizet, mert az szégyenpirulás volna a leánynak, hanem a nagyobbik szájából a korsónak kortyogtatá a hideg italt.

– Ejh, de pompás is volt! Hisz ennél még Ferdinánd császár sem ebédelt jobban! De tudod, még mit csemegézhetnénk? Fogok magunknak pisztrángot, s azt megsütjük cserepcsikon és megeszszük.

– De mivel fogja kegyelmed?

– Van neked fonalad, adsz belőle.

– Hát a horog?

– Van neked egy gombostűd, s abból majd csinálok.

S így szépen mindent kölcsön kérve a leánytól, kikerült a halfogó-készülék. György úrfi leült horgászni.

Nagy mester volt ebben: dongó-légygyel csalta a pisztrángot horogra; nagyhamar zsinegre került egy fél kápláralja.

Az alatt fanyársakat faragott, tüzet rakott targalyból, mikor a tűz parázszsá lohadt össze, felhúzta a cserepcsikra a halacskákat, oda tüzködte a tűzhalom körül; só, paprika volt a tarsolyában. Az is hozzátartozott a gyönyörüséghez jobbra-balra igazgatni a cserepcsikokat, a míg pirosra sül a hal.

Azt azután úgy szokás elkölteni, hogy az ember a halat nyársastól kezébe fogja. Pompás lakoma volt az! Elismerték mind a ketten.

– Holnap megint ide jövök, halat fogni, mondá György.

– Biz az jó lesz.

– Te is ide jösz a libáiddal, úgy-e?

– Hogyne, a vásznat még fehéríteni kell, s a libákat őrizni, hogy rá ne menjenek.

– Ez a sok vászon mind a Drugeth Katáé, úgy-e?

– Az ám.

– Te is az ő cselédje vagy, hugom?

– Eltalálta! Hát kegyelmed kinél szolgál?

– Szepesvárallján, a Csáky főispánnál, szólt György, olyan formát fohászkodva, a milyet panaszos cselédek szoktak hallatni, a kiknek nem tetszik a gazda. Úgy-e bár, téged Katiczának hínak? terelé másfelé a beszédet.

– Hallotta kegyelmed a többi leányoktól. Hát kegyelmednek mi a neve?

– Az enyém meg Gyurka.

– Miféle Gyurka?

– Hát csak olyan «Magajött» Gyurka. Látod, hogy a gazdám ócska mentéjét viselem. Úgy híttak gyermekkorom óta, hogy a Csákyék Gyurkája.

– Engem is csak úgy szólítanak ám, hogy a Drugethék Katája.

György úrfi megriadt s a süvegéhez kapott.

– De csak nem vagy magad az a budetini gazdag úrnő, a kit annyian kérnek férjhez, de nem megy.

A leány nagyot kaczagott erre a szóra.

– Ugyan, hogy gondol kegyelmed ilyen zöldet?

György megrestelte a felsülését.

– Hát hallottam én már egyszer egy ilyen mesét, hogy a várkisasszony parasztleánynak öltözött, azzal csinált tréfát.

– De azért nem kellett volna kegyelmednek úgy megijedni.

– Nem is épenséggel azért ijedtem én meg; hanem a másik másért. Mivelhogy a Csáky István uram egy pecsétes levelet küldött Drugeth Katának, hogy arra neki választ vigyek. Hát azt gondoltam, hogy a míg azt a várkisasszony összeákombákolja, idő telik abba: az alatt én mindennap lejárhatok cserepcsikon halat sütni. De ha te magad volnál a várkisasszony, a levelet azonnal átvennéd, a választ megadnád, s nekem nem lehetne több pisztrángot sütnöm itten a tűz mellett.

– Hát olyan nagyon szereti kegyelmed a sült pisztrángot?

– De bizony csak úgy, ha te veled megoszthatom. Soha világi életemben egyébre se vágynám: fekete kenyér mellett ezzel is el lennék, ha te is osztoznál benne.

A leány olyan szépen elpirult erre a szóra. Bizony elértette.

– Jaj! hallja kegyelmed, nem szabad ám ilyenről beszélni minálunk.

– Mért ne volna szabad? Én is nőtlen legény vagyok, te is hajadon leány vagy. Isten rendelte azt, hogy két fél emberből egy pár legyen.

– Ugyan ne legyeskedjék kegyelmed! Kell is az ilyen szegény leány valakinek, mint én.

– Hát az olyan szegény legénynek, mint én. Ha te nem kergetsz el innen, egy tappot sem megyek el innen.

És nem kergették el.

A leányok tovább öntözték a vásznat; a fiatal pár pedig az alatt azt a mulatságot találta ki, hogy gyűrűt font. Szép mesterség az, a ki azt érti: a lószőrgyűrűkészítés. Az ember belefonhatja a nevét. Hozzá való lószőrt lehetett huzni a György úrfi lovának a farkából; a betű szinét kiadta Katiczának a szép aranysárga haja; György pedig fogta magát, kihuzott egy szál arany-fonalat az apai díszmente paszomántjából s azt használta fel erre a szent czélra. El is készült szépen a két gyűrű: az egyiken volt «Kata», a másikon «Gyuri». Azokat természetesen egymásnak adták. Hej, de gyönyörködve nézegette mind a kettő, mikor az ujján volt!

Ezalatt a hegyek mögé tünt el a nap, a völgyre árnyék szállt; a leányok a vásznat összegöngyölíték, a hátukra vették s nagy dalolva készültek hazamenni. Erre Kata is neki indult a libákat összeterelni s hazafelé indítani; György úrfi is felnyergelte a lovát s segített lóháton az engedetlen libatábort hadirendben felvonulásra kényszeríteni. A leányok pajkosan dalolták:

Mikor a völgy kanyarulatához értek, a hol a patak keresztül folyt az úton, szélesen elterülve, a parasztleányoknak át kellett gázolniok rajta; nem sokat ceremóniáztak, felakaszkodtak s térden felül gázolták a vizet, nagy vihanczolással. Biz a ludaknak sem kellett révész, a ki átszállítja őket kompon; hanem nagy gágogással repültek neki a víznek, a tulpartra úszva egymás sorjában; ekkor aztán a Katicza is hozzáfogott a készülődéshez s szedte le a pillangós czipőket a lábáról.

– Dejsz azt nem engedem! erősködék György, hogy te mezitláb gázolj térdig a vízben. Az nem illik!

– Csak kegyelmed menjen előre, akkor nem látja más, mint a halak.

– Hát azok se lássák!

Már a halakra is féltékeny volt. Addig-addig biztatta a leányt, míg rábeszélte, hogy hágjon fel a kengyelébe s üljön fel a nyergébe a háta mögé, jól kapaszkodjék a nyakába, úgy vitte át száraz lábbal a vizen a tulpartra.

Ott azután leszállt a leány magától.

– Már most siessen kegyelmed előre. Nekem lassan lehet csak mennem a ludakkal. Úgy is sok időt eltarisznyázott már itten. Szép postalegény kegyelmed, no mondom!

György előre baktatott a lovával; de bizony az egész úton folyvást hátra tekintgetett, mintha elvesztett volna valamit s bangyalogtában el is ment a kastély kapuja előtt; csak akkor vette észre, hogy hohó, hiszen ide be kellett volna menni.

IV. MA ADJAK-E KI KENDEN VAGY HOLNAP?

Az udvaron leszállt a lováról György s az oda siető lovászoknak megmagyarázta, hogy az ő lovának szénát meg abrakot ne adjanak, mert ha valahol jól tartják, akkor meg nem birja indítani a helyéből; ki nem akar menni az udvarból; mindig visszafordul.

Azután megmondta a palotás inasnak, hogy ő a szepesi grófnak a fia; a várkisasszonynyal akar beszélni.

Mindjárt felvezették hozzá: szinről-szinre megláthatta.

Derék egy személy volt Drugeth Katalin. Magas, délczeg termet, a ki csak úgy néz le az emberre. S milyen szemekkel néz! Nem tűz van azokban, hanem jég. Olyan a nézése, mint a számkivetés.

Szépnek elég szép volna, csak olyan méltóságos ne volna.

Meg is adta neki a becsületet György úrfi, mert így üdvözölte:

– Szerencsés jó estét kivánok, kedves nénémasszony!

Már hiszen igaza volt neki, a kronologiai datumokat összevetve, mert a kisasszony valami hat esztendővel idősebb volt, mint ő; de már csak még sem szereti azt egy huszonnyolcz esztendős kisasszony, ha őt egy bajuszos kamasz nénémasszonynak tiszteli.

De meg azt is megtette, hogy kezet csókolt neki. Hasztalan küzdött vele Katalin kisasszony, meg kell annak történni, mint az egy halálnak. Előhuzta a kezét a háta mögül erőszakkal s nagyot czuppantott rá.

Aztán mindjárt nyomta a markába a nagy pecsétes levelet.

– Ihol van az a levél, a mit kedves nénémasszonynak küld az édes apám uram.

S azzal, mint afféle jól nevelt ifju, mindjárt letette magát a pamlagra; a kisasszonyt hagyta maga előtt állni.

A kevély hölgy felbontá a levelet s a míg azt olvasta, háromféle színt is váltott az ábrázatja, hol elsárgult, hol elvörösödött. Mikor készen volt vele, ledobta a levelet az asztalra s csak úgy az asztal végéről száldogált oda a vendégéhez.

– Hát kedves uramöcsém, (ezt a szót különös gúnynyal czifrázta meg,) kegyelmed csak leánykérőbe jött ide, ugy-e?

– Abba biz én; mi tűrés-tagadás benne, kedves asszonynéném.

– Hát aztán, mit szól kegyelmed hozzá? ma adjak-e ki kegyelmeden vagy holnap? kedves uram-öcsém?

– Már biz én rajtam se ma ne adjon ki kegyelmed, se holnap; mert hisz én nem azért jöttem ide, mintha kegyelmedet akarnám elvenni.

– Hanem a ládámat ugy-e?

– De biz a ládáját se mozdítom én meg a helyéből, akármi van benne. Mit is tennék vele? Nem a kegyelmed kezéért jöttem én esedezni: jusson az másnak. Hanem itt találtam a kegyelmed udvartelkén egy nekem való derék kis leányt, a ki a vászonfehérítésnél a többi cselédre ügyelt, a kis Katiczát. Beszéltem is vele: nem is idegen tőlem. Hát annak a kezét jövök én kérni kegyelmedtől.

Drugeth Kata bámulásra nyitotta fel szemét-száját. Nem tudta hirtelenében, hogy bolond emberrel van-e itt most dolga, vagy pedig, hogy a keserű dióhéj alatt nem lappang-e valami nemes kedély?

– Hogy mondta kegyelmed? Hát nem azért jött, hogy engem feleségül kérjen?

– Bocsásson meg kegyelmed, megvallom igazán: a mikor kegyelmedet magam előtt látom, valaki jut eszembe. Nem tudom, megmondjam-e?

– No csak mondja ki!

– Nem bántom-e meg vele?

– Ne féljen semmit!

– Hát az jut eszembe, mintha a megboldogult édes anyámat látnám magam előtt. De ne haragudjék, kérem, érte.

– Már hogy haragudnám? szólt Drugeth Katalin s kezdett a jege olvadásba jönni. Jó fiu ez azért, hogy olyan ostobának látszik.

– Hát aztán inkább a tisztelet fog el, mint a szeretet, becses személyének a látására.

– Köszönöm. De édes atyja, a gróf, ebben a levélben az én kezemet kéri meg a kegyelmed számára.

– Hát a ládáját nem?

Most már még meg is nevetteté a büszke szobrot a bohókás legény. Mi lakik ebben?

– A biz egész őszintén rátér erre a kérdésre is. De tisztességes magyarázatot ád hozzá. Neki azért kellene az én gazdagságom, hogy azt a magáéval egyesítve, kiválthassa rajta a zálogba tett XIII szepesi királyi városokat.

– Tudom. Nekem is megmondta ezt. Nem értem ezt a dolgot. Füles bagoly vagyok én ahhoz.

– Micsoda? Nem érti kegyelmed, hogy minő nagy nyereség lenne abból az országra, a királyra nézve, hogy a XIII szepesi város, a miket Zsigmond király a lengyel királynak harminczezer véka lengyel garasért elzálogosított, vissza legyen váltva s megint Magyarországhoz csatolva?

– Mondom, hogy füles bagoly vagyok hozzá. Én csak annyit értek, a mennyit tudok. Azt tudom, hogy az a XIII szepesi város, a miket Zsigmond király zálogba tett: azóta megvan békességben, senki sem háborgatja; az a három szepesi város pedig, a melyiket Magyarországnak megtartott, folyvást egyik háboruból a másikba esik, lövetik, pörkölik, sarczolják, kínozzák, az egyik ellenség a másik kezéből ragadozza el, soha sincs nyugalmuk. Én bizony azt hiszem, hogy jobban tennénk, ha még azt a megmaradt három várost is zálogba tennők a lengyel királynál, mint hogy a tizenhármat is kiváltsuk tőle.

Katalin megállt az okoskodásával. A bohók néha olyan igazat mondanak, a mire nem tud az ember hirtelen mit felelni. De azért csak bohóság az mégis.

– Jól van, édes öcsém uram, mondá Drugeth Katalin, megkerülve az eléje dobott otromba nagy követ. De hát ha más leányt akar kegyelmed elvenni, hogy kapja meg ehhez apja engedelmét?

– Apám sem kért tőlem engedelmet, mikor megházasodott.

Katalin megint azt kezdte hinni, hogy nagy golyhóval van dolga.

– Jól van, jól van, édes öcsém uram. De azt nem szabad ám elfelednie, hogy ha kegyelmed az apja beleegyezése nélkül házasodik, hát akkor a gróf úr kegyelmedet minden birtokából kitagadhatja; meg is teszi.

– Tudom én azt! Hát hiszen éppen azért választottam magamnak egy olyan szegény leányt, a ki nem vethet semmit a szememre, ha én is szegény vagyok. Mert ha az uri nagy familiák kisasszonyai közül választanék egyet s arra mondaná az apám: az nekem nem tetszik, azt a leányt nem is adnák hozzám, nem is jönne hozzám, üres tarisznyával, üres tenyérrel megvetne, elfordulna tőlem: nekem nem maradna egyéb a szívfájdalomnál. De ez a kis libapásztor-leány nem szokott az urasághoz; nem vágyik üveges hintóra. Tudja már, mert megmondtam neki, hogy van egy kis majortanyám, a mit áldott anyámtól kaptam ajándékba, azon van egy kis szalmaház, egy juhnyáj, ketten megélünk csendesen nyaratszaka, télen pedig nyestet vadászok; abból eltartom tisztességesen.

Drugeth Katalin kezdte hinni, hogy nagy érzés lakik ebben a szívben.

– De hát lehet-e azt hinni, hogy olyan gróffi, a milyen kegyelmed, meg tudja majd szokni a sok inséget, koplalást?

De már erre a szóra nagyot kaczagott IV-ik György.

– Dejszen hozzá szoktatott már engem az inséghez a maga várában édes apám uram! Nincs nekem abban tudatlanságom. S nekem aztán már tökéletesen mindegy, hogy arany-ezüst garmadával rakott pinczeboltok felett eszem-e a fekete kenyeret, vagy a széna-szalma-boglya felett? Még jobban is fog esni az a fekete kenyér, ha magam szereztem; s hát még ha az én kedves kis Katiczám sütötte. Nem veszek el más leányt! soha sem! Isten engem úgy segéljen.

Drugeth Katalin most már egészen átlátott György lelkén. Helyén van biz ennek nem csak a szíve, hanem az esze is.

Oda nyujtá neki a kezét szív szerint.

– No hát maradjon itt kegyelmed, édes öcsém uram, a meddig akarja. S most már csókolja meg ne a kezemet, hanem az orczámat. Gondolja, mintha az édes anyja orczáját csókolná.

V. KERÜLJ CSAK HAZA.

Csáky VIII. István csak számlálgatta a napokat odahaza: elmult egy hét, hogy IV. György leánykérőbe elment, s azóta «sem szó, sem tartomány.» Mikor már a harmadik hétbe fordult az idő, kezdett nyugtalankodni: hátha valami érte a fiut? Utána küldte a hetes czigányt, hogy nézzen körül Drugeth Katáéknál, mit csinál az úrfi.

A czigány visszakerült s azt a hírt hozta, hogy az úrfi épségben, egészségben megvan, ott ül a patak partján és horgászik és segít a libákat őrizni a libapásztornénak.

– Bolond beszéd! czigány beszéd! mondá István úr, s hitelesebb személyt küldött ki a kémszemlére: a solymárt.

Ez aztán azt a hírt hozta, hogy látta az úrfit a kastélykertben a kerítésen keresztűl, fenn volt az almafán, almát szedett s azt a Drugeth Kata kötényébe hajigálta.

– Ez már jó beszéd, okos beszéd! Almát szedni Drugeth Katával! Ádámnak, Évának a házassága is ott kezdődött az almafa alatt.

Akkor aztán egészen megnyugtatva várt a fia hazatérésére, a ki a jövő holdujsággal csakugyan megkerült.

– No hát «széna-e vagy szalma»? kérdezé tőle.

– Azt a lovamtól kérdezze, édes apám uram; gondolom, nagyon jól tartották; mert mindig vissza akart velem fordulni az úton.

– De hát téged hogy tartottak?

– Mint a galamb a fiát.

– Mondtam ugy-e? Csak egyszer megismerjenek. Hát elhoztad a gyűrűjét a Katának?

– El biz én. Itt az ujjamon.

István úr nagyot nézett a lószőr gyürűre.

– Hát ez volt a Katának a legszebbik gyürűje?

– Nekem ez volt a legszebb, mert maga csinálta.

– Furcsa gusztus! Hát beleegyezett Drugeth Kata a házasságba?

– Bele bizony. Még az áldását is ránk adta.

– Mi a hét csudát adott rád?

– Mondom, az áldását.

– Hát még kire?

– No meg a Katára.

– Miféle Katára?

– Hát arra a Katára, a kinek ez a jegygyűrűje.

– Micsoda Kata? Hogy hijják? Mi a neve?

– Én bizony ezt elfelejtettem tőle megkérdezni.

– De hát miféle leány?

– Derék, szép, jó leány. Éppen hozzám való. Annyit tudok róla, hogy libapásztor.

– Tyhű! Ezer lófarkas ördög! Hisz ennek a fiunak elment az esze!

– Hogy ment volna el, mikor soha sem volt?

– Te egy libapásztort akarsz feleségül venni?

– Hát ha azt szeretem.

– Hol a kardom? Egybe kettéhasítalak!

– Az bizony jó lesz, apám uram, legalább akkor két guzsalyszár telik ki belőlem.

Erre a szóra egyszerre világosság támadt István úr fejében, mert furfangos, eszes úr volt ő kegyelme. Átlátott az egész szövevényen. Drugeth Kata bizonyosan megmutatta Györgynek az ő hozzá írt levelét. Ezért a fiú megorrolt s az apja boszujára a legelső szolgálóval összekötötte magát. Drugeth Kata pedig, hogy őt megtromfolja, maga is előmozdította ezt a házasságot.

– No majd kiverem én a te fejedből azt a libapásztort!

– Sohasem azt, apám uram. Még ha olyan apróra összevagdaltat is kegyelmed, mint a kolbásztölteléket, még akkor is szeretni fogom az én kedves kis Katiczámat. Hozhatnak nekem helyette akár fejedelemasszonyt, el nem cserélem értte, fenyegethetnek a bécsi «vas szűzzel», le nem mondok róla. Ő lesz a feleségem, nem más!

– No azt majd meglássuk!

VIII. István csöndes uraság volt: a magánál kisebb embert csak szolgának nézte; a fiát pedig kétszeresen rabszolgájának tekinté.

Dühében, mérgében, összekiabálta a hajduit s IV. György úrfit becsukatta a gömbölyű toronyba, annak is a legfelsőbb szobájába, a honnan bajos leugrani az ablakból.

Akkor aztán előhivatta Eleutherius mestert s meghányta-vetette vele, hogy miféle kvalifikált torturákat lehetne alkalmazni György úrfi ellen, hogy a lemondásra rábirják; de azért a termetét meg ne rontsák.

Eleutherius mester tudott kitalálni több ilyenféle mortifikácziókat.

A legelső az volt, hogy a nyár derekán úgy ráfűtötték az úrfira a siska-kemenczét, hogy majd elolvadt tőle. De az akarata csak nem akart megolvadni.

Azután meg besózott hust, száraz halat küldtek neki enni; de innia nem adtak hozzá. Majd a szájpadláshoz ragadt a nyelve a szomjuságtól, de azért nem mondatta ki vele ezt a szót: «lemondok a Katiczáról.»

Ez sem sikerülvén, Eleutherius a maga alchymiai tudományával állított elő olyan gázokat, a mik a belélegzésre nem veszedelmesek, ellenben az illatuk a pokol konyhájához való. Ilyeneket eresztettek be a fujtatókkal az úrfi börtönébe. Prüsszögött tőle, de nem renunciált.

Azután azt kezdték, hogy nem hagyták aludni. Oda állítottak az ajtaja elé két rabot kerepelővel; az egyik elhagyta, a másik rákezdte. György úrfi ahhoz is hozzászokott.

Megkoplaltatták: eltürte.

Elvették alóla az ágyat: aludt a puszta téglapallón.

– Megálljunk csak! mondá végre István úr. Tudok én valamit, a mi nekem magamnak a legfertelmesebb distrakczió szokott lenni. Mikor a kapuczinus gvárdián, meg a lutheranus esperes összeakasztanak egymással itt az asztalomnál s elkezdenek a dogma fölött disszertálni. Azt én, pedig kemény természetű legény vagyok, két óránál tovább ki nem tudom állni. Próbáljuk meg, meddig állja ki az úrfi?

Úgy tettek, megpróbálták. A két tudós theologust felküldték hozzá a gömbölyü toronyba s ott azok ketten egymással szemben helyet foglalva, elkezdének az exegesis dialektika hermeneutika fegyvereivel egymásra puskázni egész zélussal. Az volt nekik mondva, hogy György úrfi konvertálást forgat a fejében, azért van bezárva. Annálfogva az egyik pap az egyik fülébe prédikálta a maga bölcseségét, a másik a másikba, az egyik megakarta tartani, a másik el akarta ragadni. Három-négy óráig kiállta a szerencsétlen kínpadra vont áldozat a szörnyű torturát, de mikor már beesteledett, elkezdett az ajtón dörömbözni, irgalmat, kegyelmet ordított s azt mondta, hogy elveszi inkább az ördögök nagyanyját is, ha apja úgy parancsolja, csak ezt a két bölcset vigyék a pokolba!

VI. A LAKADALMAS MENET.

A mint VIII. István értesült IV. Györgynek ilyetén megpuhulásáról, ő is úgy tett, mint a hogy az elefánt-szelidítők szoktak tenni a vad elefánttal, hogy tudniillik először megkínozzák, megkoplaltatják, azután pedig nyájasan beszélnek hozzá s piskótával traktálják.

– No hát, édes fiacskám! ha eszedre akarsz térni, akkor én is kegyelmesebb apád leszek. Hát ráállsz, hogy lemondasz a libapásztor Katáról.

– Le is mondtam már.

– Eldobod a lószőr-gyűrűjét?

– Rá is tapostam már.

S igazat mondott benne, mert a keze ujjáról csakugyan eltünt a gyűrű; a lába ujjára huzta azt fel. Ott is jó helyen van az. A régi perzsák a lábujjakon viselték a gyűrűiket, azok pedig, a tudósok tanusága szerint, a mi apáink voltak. És így csakugyan rajtataposott György úrfi.

– No hát igy jól van. Már most hát ráállsz, hogy elveszed a Drugeth Katát?

– Venném biz én, de úgy vagyok vele, mint az egyszeri czigány a grófkisasszonynyal, hogy félig már meglenne a házassága, ő már beleegyezett, de a grófkisasszony még nem. Én nem kellek ám Drugeth Katának.

– Dehogy nem kellesz! De még a széket is megtörli a kötényével, a hová leültet, olyan nagyon kellesz. Látod, mi ez? Levél. Drugeth Kata irta. Olvasd csak, mi van benne? Csunya irás, de nagyon jó. «Nem bánom, rászánom magam, hogy bekössem a fejem a kegyelmed fiával». No, a többit még se olvasd. Rólad van szó. Nagyon megtetszettél neki. Még elbiznád magad. Azt irja, hogy már meg is hozatta a püspöktől a dispenzácziót. Csak egy héttel hamarább izenjük meg a lakodalom napját, hogy a tortákkal elkészülhessenek, meg a vadpecsenyékkel. A túzoknak hat napig kell állnia a páczban. No hát mikor küldjem meg az üzenetet?

György úrfinak a félkotyó módja mellett titokban igen gyors esze volt. Egyszerre keresztül villámlott az agyán, hogy miféle hamisság van abban a levélhistóriában? Drugeth Kata bizonyosan meghallotta, hogy őt az apja itt a toronyban zárva tartja és mindenképen mortifikáltatja: arra gondolta ki azt a furfangot, azzal kiszabadíthatja ebből a kelepczéből.

Csak egyszer aztán kint lehessen még egyszer a gyepen.

– Hát én nem bánom, felcsapok! Kata csak Kata. Nekem mindegy. Hanem egyet keményen kikötök, s ha az meg nem lesz, akkor egy tappot sem mozdulok innen a tömlöczből, ha mindjárt a szakállam keresztül nő is a falon.

– No ugyan mit kivánsz?

– Hát azt, hogy mikor én lakodalomra megyek egy olyan uri társaság elé, a milyen a Drugeth Kata kastélyában össze szokott gyülni, hát akkor én alám egy becsületes igazi derék mént adjanak; mert én olyan görhes kabalára, mint a milyennel a multkor parádéztam, világ csúfjára többet fel nem ülök.

VIII. István nagyon megörült a nyilatkozatnak. Hisz ez nagyon olcsó feltétel!

– Meglesz fiam, meglesz. Ha csak paripa kell.

– De nem a magunk istállójából való paripa, hanem igazi tizenhat markos angol telivér.

Most már szeretett volna valamit lealkudni belőle István úr: felébredt benne az egy pillanatra elszundított zsugoriság.

– Nono, fiacskám. Talán tizenöt markos is elég lesz! Aztán a félvér alkalmasabb a lakodalmi menetre. Gondold meg, hogy ott salvékat lőnek; a telivér megijed, bokros lesz, kirúg, ledob, meghalsz.

– Nem alkuszunk visszafelé! erősködék György úrfi. Egy hüvelyket sem engedek el belőle. Vagy lesz ilyen lovam, vagy nem lesz. Ha lesz, megyek; ha nem lesz, maradok.

VIII. István urnak bele kellett nyugodni a kapituláczióba. Nagy sor: angol telivérre vesztegetni a pénzt, mikor annak sincs több négy lábánál; de csak ki kellett szorítani az erszényből: a «láda» majd kifizeti.

Mikor Eleutherius mester szemrehányást tett e könnyelmű költekezés miatt István urnak, holott ennek az árából tíz veres oroszlánt lehetett volna beszerezni, azzal vigasztalta:

– Ne bántsd, komám. Ez a ló fogja nekünk az igazi arany csikókat elleni.

E naptól fogva aztán egészen kerékvágásba zökkent a nagyreményű házasság dolga: kicseréltettek a jegykendők, sorba jártak a vőfélyek, négy vármegye lett összehiva a lakodalomra.

VIII. István az ünnepélyes szertartásra a nagybátyját, a jászói prépostot, Kelement szólította fel, az meg is érkezett a czifra nagy üveges hintójával, a mit hat kövér ló huzott. Ebbe pakolták bele a két urat, a prépostot, meg a káplánját, egymással szemközt ülve. VIII. István otthon maradt Szepesvárban, a hogy szokás az örömapának, hogy a majdan meghozandó menyét a kapuban üdvözölhesse. Maga helyett elküldé Eleutherius mestert, felültette a legjobbnak csufolt lovára, a lelkére kötve, hogy aztán a fiút szem elől el ne bocsássa.

A nászutazás reggelén még új díszruhát is kapott György úrfi (mind fizeti ezt a «láda»!) Igazi délczeg dalia lett benne.

Szépen kezet csókolt az apjának, mikor elbucsúzott tőle, fogadta, hogy engedelmes fia marad.

– Úgy is legyen!

Azután nagy muzsikaszóval megindult a nagyszámú násznép Szepesvárról Dunajecz felé; a várból mozsarak durrogása kisérte őket bucsúzásul.

Mikor Dunajeczen innen, ahhoz a nagy kaptatóhoz eljutottak, a melyiknél meg szokták pihentetni a lovakat s a prépost lovainak különös szükségük volt erre, akkor György úrfi oda fordult a kiséretet képező levente társasághoz:

– No urak, urfiak, daliák, leventék! Lakodalmas menetnél versenyt szokás futtatni a menyasszony tiszteletére. Ki ér fel hamarább oda a tetőre?

Az sem mindennapi bolondság, versenyt futtatni hegynek fölfelé! Megtették. Mire nem vállalkozik az ember, a míg fiatal?

Hanem a hatalmas telivér szégyenben hagyta valamennyit: úgy elrúgtatott a többiek elől, hogy nyomába sem értek, a többi lovasság még a kaptató közepén járt, mikor György úrfi már fenn volt a hegyi út magasán. A lovasok aztán kiálltak a versenyből; látták, hogy hiábavaló az erőlködés.

György úrfi pedig visszafordult egy perczre onnan a hegytetőről s a megemelt kalpagjával intve a hátrahagyott násznépnek, azt kiáltá nekik vissza:

– Köszöntetem az otthon valókat!

S azzal sarkantyuba kapta a paripáját s eltünt a szem elől.

Csak Eleutherius mester rugaszkodott az eltünt úrfi után teljes egy lóerővel. Ütötte a sárkányt a kantárszárral mind a két oldalán. Rosszat sejtett. Egyszer aztán a griffmadara elbotlott egy kőben s végigvágta magát az útfélen, az aranycsináló keresztül repült a fején, odanyulva, mint a béka; az orrát betörte.

De mégis hamarább csülökre kapott a mester, mint a paripája, mert ez olyan kellemetesnek találta az árokban heverést, a négy lábát felfelé fordítva, hogy semmiképen sem akart kijönni a pozicziójából.

Eleutherius azonban nem adta fel azért a versenyt, hanem gyalog folytatta a pályázatot. Majd a lelkét adta ki, mire a dombtetőre feljutott. György úrfit természetesen ott nem találta; tehát még egy jót futott utána a domb fensíkján s onnan megint lefelé a lejtőn, a mi már sokkal könnyebben ment, míg egyszer aztán kibukkant az erdőből a síkságra, a honnan a dunajeczi völgyre lehetett nézni.

György úrfi ott vágtatott már a part mentében.

A zöld gyepen most is ki voltak terítve a vásznak. A leánycselédek most is öntözték azokat nagy dalolással: egy leány, fehér ruhában, fehér kendővel a fején, most is a libákat őrizte.

Eleutherius mesternek minden csepp vére leo ruberré vált, mikor azt látta, hogy az ő vőlegényül hozott György úrfia megáll a libapásztor-leány előtt, alig szól hozzá valamit, s a leány ott terem a háta mögött a lovon. A leányok vihánczoló dévaj rikoltozása felhangzik a völgyből. György úrfi ellenben hátra sem néz, hanem sarkantyuba kapja a paripáját s vágtatva tünik el a völgyi uton; a messziről villogó torony irányában kanyarodott el az égerfák között.

Most már minden késő! Ennyit tudott Eleutherius az alchymiából.

Mit tehetett egyebet, mint hogy leült az útfélre s megvárta, míg a többi lovagok lassanként felszállingóznak hozzá.

Miután azok egyesével jöttek, nem akarta mindegyiknek külön-külön elmagyarázni, hogy mi történt? mért ül itt az útfélen, a fejét a két térde közé sülyesztve? hanem a legelsőnek megmondta érthető alchymiai stylusban, hogy adja tovább a többinek.

– Ha a leo ruber az anser virgoval összetalálkozik, akkor a magisterium magnum degeneral, mivel hogy a leo rubernek több affinitása van az anser virgohoz, mint a mercurius vivushoz s ezért a balneum Proteiből nem lesz aurum, hanem csak massa Adamitica.

– Megbolondult a mester! kiabálták a vőfények. Abból pedig nem lehetett ennél a tudománynál egyebet kivenni.

Elvégre a prépostot is felvontatták a kövér paripák a tetőre, az is megállította a hintaját Eleutherius előtt. De már az eléje lovagolt vőfélyek elbeszélték neki, hogy a mester meggárgyult.

– No hát, mi történt, Eleutherius mester? kérdé, a hintajából kihajolva.

– Hát a leo ruber, meg az anser virgo…

– De, ebanyád! ne beszélj nekem másvilági bolondságokat, hanem süsd ki az anyanyelveden, hogy gye igyes mladipán?

– Do pekla! felelt neki a mester. Elrugaszkodott a jó anglus paripán előre, felkapta az útfélen a libapásztor leányt a nyergébe s elvágtatott. Üthetjük bottal a nyomát. Ezóta meg is esküdött vele.

– Nye bojsza! biztatá a prépost. Ne félj semmit. Csak menjünk utána. Tarsolyomban van a dispenzácziója: a nélkül pedig nincs az a parochus, a ki kopulálja őket; ha csak azt nem akarja, hogy az eperjesi püspök deficziencziába tegye. Csak ott szoríthassuk őket Hanusfalván!

Az út Hanusfalváig folyvást hegynek alá visz, a Magurán keresztül; a prépost lovai hegynek fel sem igen rugaszkodtak neki, de lefelé meg éppen minden lépésnél tanácsot tartottak a négy lábukkal, hogy melyik legyen az első?

Az a sok falu ott sorban egész Óvárig mind a Drugeth Katáé volt s mindenütt üdvlövésekkel fogadták a szepesváraljai násznépet és a prépostot.

– Lövöldözhettek, bolondok! dörmögé a prépost, mikor elszalasztottuk a vőlegényt.

A hanusfalvai határban meg már éppen mozsárdurrogások próbálták ki az érkező paripák szivét, s egész ünnepiesen érkezett népcsoport kiabálta a vivátot a násznép elé.

– Mi van itt ma? kérdezé a prépost a legokosabbnak látszó hanáktól.

– Elkéstek arról kegyelmetek! felelt a szólított. Most esküszik Kata a templomban.

– Kivel?

– Hát a pan welkomozsnyéval.

A nevével nem szolgálhatott a pan welkomozsnyénak.

A prépost megörült. Ha Drugeth Kata esküvőt tart, akkor az nem lehet mással, mint György úrfival. Azért sietett az bizonyosan olyan lóhalálában előre, mert türelmetlenül várt a menyegzőjére. Ilyen a világi fiatalság!

Hanem azt nagyon természetesnek találta. Meg is hagyta aztán a kocsisnak, hogy ne zaklassa a lovakat, a czeremóniáról már elkéstek; azt ő úgy sem kezdheti ujra, az áldással elég jókor fog érkezni, a lakomával pedig úgy is megvárják. Igy aztán szép ünnepélyes menetben vonulának fel a kastélyig, a hová éppen akkor érkezének meg, a mikor a templomból jött kifelé a sokaság, azután a czifra uri násznép, a násznagyok, vőfélyek, nyoszolóleányok, végre a boldog pár.

Kelemen prépost eléjük járult, de egészen a szájába fagyott az epithalamium, mikor meglátta a templom lépcsőin karöltve alájövő párt. A menyasszony csakugyan Drugeth Katalin volt; hanem a vőlegény korántsem volt IV. György úrfi; mert ez már olyan negyven felé járó, fekete hajú és körszakállú uraság volt, a kiben a prépost csakhamar megismerte Wesselényi Pált, Drugeth Kata hajdani kedvesét. Most emlékezett már rá, hogy hallotta ám valahol Wesselényi Pál özvegygyé lételét, ime tehát mégis csak összekerült Drugeth Katával.

Drugeth Katalin mosolyogva mutatá be a prépostnak a vőlegényét, ez órától fogva hites társát.

– De hát engem nem azért hittak ide, hogy Wesselényi Pál uram nuptiáit czelebráljam; hanem hogy az öcsémet, a Csáky György grófot kössem össze az ő mátkájával.

– Az is megtörtént már. Együtt tartottuk meg a kettős esküvőt. Ők is mindjárt utánunk jönnek, csak a neveiket diktálják a pontifikátornak a matrikulába.

– De már ezt megakadályozom, szétbontom, eltépem! Impedimentum van közben! A papot elcsapatom, a ki az esketést végrehajtani merészelte, tüzeskedék a prépost.

– Ne csapassa el kérem, kegyelmességed, azt a papot, csitítá őt Katalin, mert az maga az eperjesi püspök.

Erre a szóra aztán hosszúra nyúlt a prépostnak az ábrázatja. Ez ellen már nincsen segítség!

S nem sokára élő szemeivel kellett látnia, hogy jön elő a templomból az új pár: György az uti köntösében, a menyasszony szintén abban az egyszerű fehér ruhájában, a melyben őt a vőlegénye elragadta; csakhogy éppen egy fehér koszorú volt a fején, természetes virágokból. Tisztelettudók lévén, maguk előtt eresztették a püspököt.

Kelemen prépost savanyú képpel üdvözlé az egyházi főnököt, hanem aztán csak még sem tudta magában a nemesi vér felgerjedését elfojtani s szemrehányást tett neki.

– Azt már mégsem tettem volna fel főtisztelendő méltóságodról, hogy egy gróf Csáky ivadékot összeadjon egy libapásztor-leánynyal?

– Hisz a menyasszony egy Oroszlánkői Jakzsich grófkisasszony, Oroszlánkő és Pruszka örököse.

Ekkor aztán örvendetes bámulás fogta el az egész szepesváraljai násznép szivét.

Drugeth Katalin pedig elnevette magát.

– Igy szoktam ám én nevelni a rám bizott leányokat, hogy a míg hajadonok, senki se nézze ki belőlük a grófkisasszonyt, akkor lesznek jó háziasszonyok. Miután kiállották a próbát, György öcsém is hű maradt a kedveséhez, holott csak szegény árva nevelt leánynak képzelte; Katicza is ragaszkodott hozzá, pedig azt hitte, hogy szegény félportás ármális nemes az öcsém, annálfogva megérdemlették egymást. Én tartom ki a lakadalmukat; a kelengyéről is gondoskodom. Csáky István uramnak egy fillérje sem bánja. A lakodalom után mennek násznépestül haza Oroszlánkő várába.

De bizony vivátot kiáltott erre az uri és paraszt sokaság egy szívvel-lélekkel s aztán megszólaltak a török sípok: a násznép sietett a lakomához s az, ha nem csalódunk, eltartott egy hétig, a mikor aztán minden ember meg volt elégedve.

Csak Eleutherius mester nem.

Ez az aranycsinálási methodus a leggonoszabbul megy. A kért láda nem jött el.

Eleutherius mester vissza sem mert többet menni VIII. István urhoz.

A szepesi XIII város is kiváltatlan maradt egész Mária Terézia idejéig. Biz azokat Lengyelország feloszlatása alkalmával szereztük vissza.

Mikor VIII. Csáky István meghalálozott, a fiai kénytelenek voltak a falakat szétbontatni, hogy az apjuk által leeregetett kincseket megkaphassák. Mindegyiknek jutott három szekér ezüst, meg egy véka arany.