MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE.

1. Magyarország őslakosai. A népvándorlás.

Ezen tartományt, melyet most Magyarországnak nevezünk, az ó korban külünféle népek lakták, és a népvándorláskor az erre vonultak közt sok véres ütközet színhelye volt. A történetben csak a rómaiak által lett ösmeretes.

Legrégibb lakosaiul a pannonok, géták, gepidák, marahánok, dákok, jászok és más szarmata, tót eredetü népek említetnek; már Julius Caesar alatt szállítattak ide gyarmatok, mig Augustus egész pannoniát (dunántuli Magyarországot) meghóditá. Trajánus első vitte át seregét a Dunán, s a dákokat legyőzvén, az egész jelen Magyarországot római birtokká tevé. Probus császár hozta be az első szőlőtőkéket, nemzeti gazdaságunk egyik tetemes ágát. Galerius a tavak lecsapolása s a puszták termékenyítése által egy egész tartományt nyert. A IV. században Kr. u. már ötven város virágzott itt; nagy Constantin négy püspükséget alapított, de a kereszténység mindamellett még oly gyenge lábon állott, hogy a népvándorláskor a pogányságnak engedett. Ezután (374.) a jászok, quadok, vandalok és góthok boríták el, kiket csak hamar (383.) kiszorítottak a húnok, és ezekkel kezdődik a mostani lakosok története.

Melyik korban, s hanyadik századdal kezdődik tehát honunk története?

A Húnok.

2. A húnok hét vezérei. Attila viselt dolgai, nagylelküsége.

A húnok Ázsiából, keletről nyomultak nyugot felé; a Tanais folyón (most Don), Balambér vezette őket át Europába (374.). A hét vezér: Balambér, Karaton és Uldin, a rómaiak baráti, azután Mundzukus, másképen Bendekuc, Oktár, Rua és Attila ritka szerencsével mulák fel mindazon akadályokat, melyeket a helyöktől nem örömest váló nemzetek elejökbe vetének. A roppant római birodalmat is megrendíték.

A hét vezér közt legnevezetesb volt Attila – Etele, kit sok történetiró igen méltatlanul barbárnak nevez. Attila azonban tisztelte az erényt és csak ellenségei iránt volt barbár és kegyetlen, de nem valami sajátságos hún módon, hanem az akkori időben közönségesen gyakorlott hadi szigoruság szerint. A fényüzésnek épen nem volt kedvelője; mig társai és vendégei arany billikomból ittak, ő egyszerü fapohárral megelégedett; aranyat, drágaköveket se ruháján, sem kardján, sem lova szerszámain nem viselt. Alattvalói szerették és tisztelték; mert szeliden és igazságosan uralkodott. – Mindenki tulajdonát védte, naponkint a szabad ég alatt itélőszéket tartott és mindenkinek igazságot iparkodván szerezni, itéleteit nyilvánosan kimondá; a szegények elnyomását keményen tiltotta.

Attila rémitő sereggel boritván el a keleti császárságot, Theodosiust háromszor győzte meg, hetven városát pusztítá el, és csak 700 font aranyból álló adóért kötött békességet. Jeles tanuságát adta itt a barbár névvel rágalmazott hős nagylelküségének. Egykor midőn Bizancban egyik követe, Edeko, a császári palota pompáját és teméntelen kincseit csodálná, vezetője Crysaphius a császár kedvence, a ravasz Bigilas nevü tolmácscsal, kivel már régen lesé az alkalmat a hun követet megkeríteni, szemtelenül mondá neki: „reád is ily szerencse vár, ha hun kunyhód homályát pompás palotánkkal fölcseréled; fényes hivatalok, véghetlen gazdagság a jutalmad, ha a császár szolgálatjába lépendsz.“ – „Nem illik s nem szabad“ – felelé szerényen Edeko – „a becsületes szolgának derék urát önkényt elhagyni.“ Későbben ismét kérdé, minő hivatalt visel a hunoknál? – „Attila“ – viszonzá Edeko nemes büszkeséggel – „barátjának nevez, és testőrje vagyok.“ – „Hivatalod“ – mond Crysaphius – „a legjobb eszközt nyujtja kezedbe a császárnak a legfontosabb szolgálatot tehetni, mi által saját szerencsédet is előmozditanád. Döfd át Attila mellét, s fuss Bizancba, a császári palota szentségébe, nagylelkü tetted jutalmát elfogadni. Száz font arany lesz a tied!“ – A nemeslelkü követ eliszonyodék a gonoszságon, de elrejtvén boszuságát, elfogadja az ajánlatot, hogy az elvetemedett árulókat Attila kezeibe játszhassa. Edeko haza menendő, a további terv kidolgozására Bigilast magával kéré menni. Haza érkezvén, alattomban legottan értesíté szeretett urát a bizanci cselszövényről, ki felbőszülvén az iszonyú vétken, halálos boszút állandó az orgyilkosokon, Crysaphiust kiadatni kivánta, de Anatolius, császári követ, kérésére nem csak megbocsátott a vétkeseknek, hanem azt is megigérte, miszerint a császárt többé háborgatni nem fogja.

Attila ezután Galliába vonult, és hogy szivének az emberiség nemesb és finomabb érzései nem voltak idegenek, sehol sem tünt ki annyira, mint ezen útjában. Már közeledésének hirére is a lakosok drágaságaikkal, elhagyva házaikat, az erdőkbe futamodtak, hol kétségbeeséssel küzdve találta őket Attila, és mennyire elcsodálkoztak, midőn a barbár hős szeliden megdorgálván rémülésöket, vigasztalva haza útasítá őket. Még a hála és örömlárma harsogott füleiben, midőn ismét egy más szívrázó jelenet tartóztatá fel haladását. Egy asszony hozatott tudniillik elejébe, kit emberei épen akkor fogtak el, midőn magát vizbe akará ölni. Egy csecsemő függött mellén, s kilenc nyomoruságra született gyermekei sápadtan és kiéhezve oldala mellett mutatták az inség és nyomoruság eleven képét. Hidegen, minden köny nélkül veté magát a nő a király lábaihoz, magának és gyermekeinek a jótékony halált esdeklő. Attila leugrott lováról, kezét nyujtá a vigasztalhatlanoknak, fölemelé őket, a gyermekek könyüit törlé, magát az atyai édes nevezettel gyönyörködtetvén, melyet félig meredt ajkaikkal dadogtak, gazdagon megajándékozá őket, és igy sorsukkal kiengesztelvén, haza küldé.

3. A chalonsi ütközet. Az italiai hadmenet. Velence eredete. Attila halála.

Galliában a chalonsi (sálóni) mezőkön ütközött meg Attila Valentinián császárnak Aetius nevü vezérével (451.), ki a nyugoti góthok által segíttetett. E had kimenetelében a történetirók nem egyeznek, annyi bizonyos, hogy Attila itt nagy veszteséget szenvedett. A következő évben uj alkalmat kapott, fegyverét a nyugoti császárság ellen fordítani; mert Honoria, a császár testvére, kezét ajánlá a félelmes hősnek, mire Attila Honoriával a császár birodalmának felét is kérte, s minthogy ez megtagadtatott, rémítő erővel rohant Italiába; útjában a városokat feldúlá, és Romával is hasonlót vala teendő, ha I. Leo pápa, ki egész pompával ment elejébe, ékes beszéde által ki nem engeszteli, mire Attila ismét visszatért Pannoniába. Ekkor történt, hogy Aquilea város lakói biztosságot keresvén, az adriai tenger szigeteire vonultak, és a majdan virágzó Veneciát alapitották.

Pannoniában megtelepedvén, épen midőn a frankok Ildiko nevü leányával lakodalmaznék, azt mondják, orra vére eleredt és megfúlt (454.). Attila építette Budát, melyet saját nevéről Etelvárnak akart neveztetni, hanem népe Buda nevü öcscsét tisztelte meg azzal, miért is Attila, s még azért is, hogy vetélytársától meneküljön, Budát titkon megöleté, és ezen testvérgyilkosság nem kevéssé homályosítja győzelmi dicsőségét.

4. Attila fiai. A húnok birodalmának elpusztulása.

Attilának három fia maradt: Ellák, Dengesich és Irnák; mások szerint: Aladár és Csaba, kik az örökség felett összeveszvén, egymás ellen fegyverre keltek. A háboru a nemzet veszedelmével végződött; mert a szomszéd legyőzött népek mindnyájan ellenök fordultak. Aladár népe egészen tönkre jutott, Csaba pedig csak mintegy 15 ezerrel menekült Görögországba, néhány ezeren azonban elszakadván Csabától, Dáciába, a mai Erdélybe futottak s a hegyek közé vették magokat, kiknek maradékai a derék székelyek.

A húnok elpusztulása után a gepidák, herulok (488.) laktak itt. Ezek után jött Theodorich a keleti góthokkal, kik 525-ben Italiában elnyomattak. Nem tovább tartott a longobárdok uralkodása is (568.).

Az Avarok.

5. Az Avarok beköltözése. Nagy Károly császár győzelme.

Az Avarok, – Scytha eredetü, húnivadék nemzet, Chagan vezérlete alatt jöttek be, kik az országot elfoglalván, csakhamar oly hatalmasak lettek, hogy minden ellenségeik meghódoltak s Bizanc adófizetőjök lön. Azonban még is csak rövid ideig uralkodtak itt, mert Nagy Károly, a frankok királya, ki ellen Thassilo bajor herceget védték, (791.) egész birodalmukat feldúlta, fejedelmük lakhelyét bevette, erősségeiket lerontotta, s a békét kérő avarokat, megengedvén nekik törvényes chanokat (igy neveztettek fejedelmeik) választani magoknak, a frankok vasallusaivá – hűbéreivé – tevé, hanem egyszersmind a kereszténység fölvételét is kikötötte; igy lett első keresztény chanuk Thudun. A frankok alattvalói maradtak az avarok egészen a magyarok idejöveteléig.

A Magyarok.

6. A magyarok eredete, s legrégibb történeteik. Álmos fejedelemmé választása. Álmos a fővezérséget Árpádra ruházza.

A magyarok első hazája Ázsiának belső része volt, hol pásztor életet éltek, de a szomszéd népektől háborgattatván, a fegyverforgatásban nagy előmenetelt tettek, különösen mint lovagok és nyilazók tüntették ki magokat; egyébiránt nemes, szabad nép volt, a fényüzést és bőséget nem keresvén, ellenségeit férfias bátorságban iparkodott felülmulni; a munkát és fáradságot, hideget és meleget egyiránt türé. Onnét, egyenetlenség támadván közöttök, némelyek fölkerekedtek s elhagyák előbbi földjeiket, és Irtis folyó mellett telepedtek meg. Onnan ismét hét kapitány vezérlete alatt tovább jöttek, s azután Álmost, mint legérdemesebb hazafit, mert kegyes, bőkezü, bölcs, nagy vitéz volt, fejedelmül vagy fővezérül választották, és pogány módon véröket ontván, megesküdtek, hogy bár hova vezetendi őket, mindenütt hiven fogják követni, úgy szinte arra is lekötelezték magokat, hogy mindig az ő nemzetségéből fogják választani fejedelmöket. De o! mennyi vérontásra, testvéri, rokoni háborúkra hagytak nyilt útat, hogy meg nem határozták, ki kövesse a nemzetségből az elhúnyt fejedelmet az országlásban; a szomoru példákat látni fogjuk a királyok alatt.

Az említett törvényeket szabva, 895. táján mostani lakó helyökre, a Kárpátokon átjövén, itt különféle népekre és fejedelmekre találtak. Erdélyben oláhok laktak és a székelyek; Erdélytől fogva a Szamos, Maros és Tisza vizek közti földet Ménmaróth birta, a Bánátot Gaad vagy Glád; a Tisza, Duna és Garam közt a Kárpátokig Zalán parancsolt; a Vág mindkét mellékén Garamtól a Morva folyóig Zvatopluk morva fejedelem uralkodott, a dunántuli részt pedig, vagy Pannoniát, a rómaiak birták. – Sok baj, fáradság és munka közt értek ezen vidékre, s azután negyven napig nyugodtak. A főhelyet a nagy munkától Munkácsnak nevezték. Érkezésök oly félelmet támasztott, hogy a hegyi szlávok, ámbár Zalán alattvalói voltak, minden ellentállás nélkül meghódoltak. Munkácsról Ungvár felé vonultak. A vár Laborc védelme alatt állott, de ez megszökött, azonban egy folyónál utoléretvén felakasztatott; azóta a folyót Laborcának nevezék. – - Ung bevételét négy napi lakomával ünnepelték meg. Innen tovább haladván, hol a Bodrog a Tiszába ömlik, Álmos a fővezérséget Árpád fiára ruházta át, ki is koronázás helyett, az akkori szokás szerint, egy paizson fölemeltetett, s igy ünnepélyesen a magyarok fővezérének ösmertetett el.

7. Árpád honfoglalása. Az ország rendezése. Árpád halála.

Árpád ezután Zemplényből követeket küldött Zalánhoz a letelepedésre földet kérendő. Und és Rétel, az első magyar, a másik kún, voltak a követek. Ezek útjokat a zemplényi hegyek alatt folytaták, hol most Ujhely Sárospatak fekszik. A mint egy kis folyón átmentek, Rétel abba majd belefult; társai megszabadították és a folyót Rételpataknak nevezték el. Tovább gyalogolván, egy hegyet találtak, melynek alakja különösen feltünt előttük, s fogadtak, hogy ki fogja először a tetőt elérni; a fogadást Turzol nyerte meg s a hegyet az ő nevéről Tarcalnak nevezték el, mely maig is azon névvel bir, és jeles boráról nevezetes. A hegycsúcsról a kilátás meglepő; tág síkság nyúlt el előttök, északról magas, nyugotról közép hegyektől keritve, a Sajó és Hernád folyóktól öntözve, délre a mérhetlen rónán veszett el a kilátás, melyből a Tisza mint ezüst szalag csillámlék ki. Mily bájolónak látszott ezen vidék egy oly népnek, mely vadászat- és állattenyésztésből élt! – Örömükben legkövérebb lovukat leölték s nagy áldomást (lakomát) tartottak, Turzolt pedig legottan Árpádhoz küldék, az ország szépségéről és termékenységéről hirt adni. Und és Rétel tovább folytatták utjokat és Zalánt Alpáron a Tiszánál találták, ajándékul tizenkét fehér lovat vittek neki és a Sajóig minden földet magoknak kikérték. Zalán ellentállásra nem levén elkészülve, ily félelmes kérőknek semmit sem mert megtagadni. Árpád tehát a Sajóig vonult és Szerencse mellett (most Szerencs) tábort ütött. – Mily fontos lehetett előtte a követség sikere, bizonyitja Rétel iránti bőkezüsége. Rételpataka és Tolcsva közt az egész földet neki ajándékozta, későbben pedig azt is, hol a Vág a Dunába folyik; itt épitette azután Tulma, Rétel fia, Komáromot.

Kevesebb szerencsével jártak Usubu és Welek, Maróthoz küldött követek, kik a Szamos táját és a Nyírt kérték. Maróth mindent megtagadott, mire Árpád két sereget küldött ellene; az egyik Szabolcs és Tós vezérlete alatt a Szamosig hatott; minden reszketett és meghódolt. Ekkor épité Szabolcs a hasonnevü várat. Szatmár ellentállott, de végre elesett. A Kőrösnél találkoztak Maróthtal, ki az átkelést meggátlá, s igy a sereg visszatért Árpádhoz. A második sereg Tuhutum és fia, Horka, vezérlete alatt a Meszesen (hegy) áttört Erdélybe, és Zilahot megszállotta; innen Tuhutum kémeket küldött az ország kiösmerésére. Az öreg Mándi kecsegtető hírrel tért meg, s Tuhutum legottan megindult. Gelo oláhaival Almás folyónál táborozott. Tuhutum megosztá seregét; az egyik rész jó távol átkelt a folyón, s Gelot hátulról megtámadta, mialatt Tuhutum szemközt harcolt. Gelo elesett, emberei szétoszlottak, és Tuhutum Erdélynek ura lőn.

Egy uj követség vitte meg Zalánnak e győzelem hírét, és most a Zagyváig nyúló földet kéré ki. Zalán nem mert ellentállani; engedett a kérésnek; de alattomban intézkedett kedvező alkalommal az elveszetteket ismét hatalmába keriteni.

A magyarok diadalainak hire Németországba is eljutott. Arnulf császár szövetséget kivánt velök kötni s a marahánok ellen fölingerelni, miért is kalauzokat ajánlott nekik a hegyek közé. A magyarok megörültek a fölhivásnak, és a marahánokat megtámadták. Zuard és Kadusa, mindketten Hulek fiai, velök Huba voltak a vezérek. Mentökben elfoglalták Zalán birtokából Gömört és Zólyomot. Zalán, ki eddig görög és bolgár seregeket gyüjtött Titelnél, hol a Tisza a Dunába ömlik, elkeseredvén az uj veszteségen, kedvezőnek találta az alkalmat, a magyarokat a hegyek közé visszaszorítani; ellenök indult. Alpárnál, hol az első engedményt tevé, volt az ütközet; ezt elveszté és örökre eltünt a fejedelmek sorából, – seregének nagyobb része a Tiszába fuladt. – A marahánok ellen indult sereg némi kisebb harc után a szlávokat elnyomá, s Nyitráig jutott. Itt Zobor, Zvatopluk vezérének bátorsága és ereje három napig gátolta haladását, mig végre a magyarok győztek. Zobor, Kadusától megsebesítetvén, elfogaték, és miután Nyitrát erős ostrommal bevették, egy hegyen fölakasztatott; e hegy mai napig Zobor névvel bir. A környékben lakó szlávok minden ellentállás nélkül megadták magokat. Galgóc, Beckó, Trencsin a magyarok kezébe került, kiknek hatalma már most a Morváig terjedt.

A Tisza és Duna közti föld a magyarok hatalmában volt. Árpád lakását egy nagy szigeten üté fel, és a szigetnek egy kúnról, ki előtte nagy kedvességben volt, Csepel nevet adott. Mig azonban a Tisza bal partja idegen urnak hódolt, az erdélyi magyarokkal bizonytalan volt az egyesülés; e fölött még a Tisza melletti síkság is megtetszett, minthogy különösen szerettek folyók mellett táborozni. – Árpád tehát sereget küldött Glad ellen, kivel a Begánál találkoztak; a magyarok a szokott csellel éltek, seregöket megosztván, egyik rész alattomban átkelt a folyón, mig a másik fegyveres kézzel akart áttérni. Glad a csatát s vele országát elveszté. – Kadusa hirnököket küldött Árpádhoz, a Dunán átszált, Szervián, Bosnián keresztül Horvátországba nyomult, a tengerig ment és csak három év mulva tért vissza. Ezek után Maróthot támadták meg, ki Bihart sereggel ellátván, az ingfáni erdőkbe futott. Bihar tizenkét nap után megadta magát, mire Maróth a vezérnek nagy ajándékokat küldött, és Zoltánnak, Árpád fiának, feleségül egyetlen leányát ajánlá. Árpád elfogadta az ajánlatot és Bihart a már elaggott Maróthnak lakásul meghagyta.

Igy tehát már egész Erdély, s onnan a Morva folyóig terjedő föld és a Duna bal partja a Magyarok hatalmában volt, ők azonban a jobb partot is óhajták birni, ennélfogva nem messze Budától, Magyarérnél (ma Megyer) Szent Endre irányában átkeltek a Dunán, s először Ó-Budánál, azután Hanszabégnél tábort ütöttek.

Innen két irányban haladtak előre; a sereg egyik része Baranyának, a másik Veszprémnek tartott. Tiz napi bajnoki védelem után Veszprém elesett s a magyarok a Rábáig mindent elfoglaltak és diadalmasan tértek Árpádhoz, ki a torbágyi erdőkben vadászott. Nem sokára a Rábán tuli föld is a magyaroké lőn. Zvatopluk fiai, Moymir és Zentobolch, a helyett hogy az egyesülésben biztosságot kerestek volna, egymásközt civakodtak. Árpád átkelt a Rábán, s a marahánok birodalma e részen is megszünt.

Igy lett a föld, mely most Magyarországnak neveztetik, szerezve! – A honszerző Árpád még előadott csatázásai közben összehivta a nemzet nagyait, és harmincnégy napig tanácskozott velök az ország ügyeiről. Itt határoztattak meg a jogok és kötelességek, itt szabályoztattak a nép, főrendek és fejedelem közti viszonyok; meghatároztatott, miként szolgáljon a nép a fejedelemnek s előljáróinak; hogyan tartassék itélet a bűnös felett, s mi legyen minden vétek büntetése.

Árpád, miután népét fia hűségére megesketé (907.), meghalt.

A dicső honszerző Árpád tetteit emlék nem örökiti, hanemha a hálás emlékezet minden igaz magyar szivében, melyet Ti is kegyelettel őrizzetek meg, és a hon élni fog!

8. Zoltán fejedelem; a merseburgi vereség.

Zoltán még kiskoru volt, midőn atyja elhalt, a miért a nemzet fejei gyülést tartván, hadvezéreket és kormányzókat választottak. Zoltán férjfiuvá növekedvén, igen harcias szellemü, uralkodni szerető lett; a szomszéd német tartományokat iszonyuan pusztította, mig a madárfogó Henrik császár elfogván egyik fővezérét, csak kilenc évi békekötés föltétele alatt bocsátá szabadon. A gondos császár ezen idő alatt népét a fegyverforgatásban gyakorlá, várakat építetett, és városait megerősíté. A béke idejét a magyarok hiven megtartották, hanem elkelvén a kilenc év, követeket küldöttek Henrikhez s évenkinti adót követeltek tőle. Henrik az adó helyett egy rühes kutyát küldött nekik, mire felboszankodván, nagy sereggel Szászországba ütöttek, de a már fegyvert megszokott németek által Merseburgnál rettenetesen megverettek, 36,000 esvén el közülök. – Zoltán érezvén, hogy erejével szerencséje is fogy, Taksony fiának 946. átengedte a vezérséget.

9. Taksony fejedelem; a magyarok Németországban uj vereséget szenvednek. Béke a Németekkel.

Taksony sem hagyta nyugodni fegyvereit; először is Olaszországot támadta meg, hol győzedelmeskedvén, II. Berengár király tiz véka pénzt fizetett neki. Azután Ludolf, alemann herceg, atyja és Konrád ipa, Otto császár ellen fegyvert fogván, Németországba hivták a magyarokat, de ők az ütközet napján a császárral kibékültek és szinte a magyarok ellen forditák fegyvereiket, és igy a magyarok annyira megverettek, miként csak kevesen, mint némelyek irják, csak hét fogoly, maradtak életben, kik levágott fülekkel küldettek haza, az iszonyu veszteséget hírül viendők. E szerencsétlenek itthon büntetésül, hogy magokat gyáván elfogatni hagyták, javaiktól megfosztatván, családjaikkal együtt, szolgaságra vettettek s magyarkáknak vagy gyászmagyaroknak gúnyoltattak, még gyermekeiket is e szomoru sors érte, mig végre szent Lázár kolostornak ajándékoztatván, szent Lázár szegényeinek hivattak. Konrádot a forró csatában, midőn sisakját fölemelé, hogy fris levegőt vehessen, a magyar táborból repülő nyíl arcban találá s leterité. Ezután ismét a bolgárokat és görögöket nyugtalaniták. – A sok háboruk által a nemzet megfogyván, Taksony, hogy népét erősitse, számos vendégeket telepitett meg az országban; ekkor vándoroltak be az izmaeliták, kiknek Taksony Pest várát és vidékét tűzte ki lakhelyül. A németek boszujától is tartván, velök békét kötött s megengedte az evangelium hirdetését. – Taksony 972-ben halt el, Geiza és Mihály fiakat hagyván maga után, kik közül az első követte a fejedelemségben.

10. Geiza fejedelem; idegenek beköltözése; a kereszténység behozatala az országba.

Geiza elődei nyomdokát követve, a hadakban és keresztények üldözésében kereste dicsőségét, hanem tetemes veszteségeket szenvedvén, szelidebb indulatokra tért át. Szomszédjaival békét kötve, megengedte az idegeneknek Magyarországba költözködni. Azután az erdélyi fejedelem keresztény leányával, Saroltával, házasságra lépvén, a keresztényeket nem nyomta többé, sőt azokat pártfogása alá vevé, és a kereszténység nyilvános gyakorlását is megengedte; mert a görög keresztények, kik első téritők voltak Magyarországban, már többekbe oltották az igaz vallás magvát. Csak miután Geiza a kereszténység nyilvános gyakorlatát megengedte volna, jöttek a romai téritők, kik buzgóságban, jámbor és ájtatos életben felmulák a görögöket, s igy sokan az új (romai) kereszténységre tértek, elhagyván az előbbi görög papokat; innen eredt az ó hit nevezet. Hogy a görög keresztények száma nem kicsiny lehetett, abból kitetszik, hogy későbben sz. István király is több klastromot épített e felekezetnek. – A kereszténység gyakorlásának engedelmével nyitotta meg Geiza a mivelődés kapuját, mert számos keresztény mesteremberek és kereskedők jövén az országba, például szolgáltak a csupán hadhoz szokott magyaroknak. Midőn Geiza Vaik egyetlen fiát II. Henrik, bajor herceg, Gizela leányával akarta volna egyesiteni, de mint pogánytól megtagadták volna, szent Adalbert prágai püspök által, ki buzgó ájtatossága által már sokakat téritett az üdvös hitre, magát és egész családját megkeresztelteté. Vaik a keresztségben István nevet nyert. Mily homályos és gyenge volt még ekkor a kereszténység a magyarok közt, abból láthatni, miszerint sokan, s Geiza maga egyszersmind az ősi vallást is gyakorlák. Midőn Adalbert Geizát e miatt megdorgálná, azt felelte, hogy ő elég gazdag mind a két vallásra. Geiza, miután Pannonhalmán a maig fenálló monostor építését megkezdette volna, 997-ben végzé életét. István fián kivül három leánya maradt: Judith, I. Boleszló lengyel fejedelem, Gizella, Urseoli Otto, velencei herceg és Sarolta, Aba Sámuel nádor női.

11. István fejedelem. A kereszténység miatti belháború. II. Silvester pápa.

István. A keresztény jámbor élet nem fért össze soknak nyugtalan, csapongó indulatával, és Istvánt mindjárt uralkodása kezdetén súlyos gondok terhelék. Kupa, somogyi vezér a főhatalmat, az ősi vallás rendithetlen pártolása által, számos néppel fellázadva, akarta magához ragadni. De István is haladék nélkül összevonván seregét, még azon fogadást tevé, hogy ha szerencsés leend az ütközetben, a somogyi dézsmát a pannonhalmi monostornak ajándékozza. Kupa az ütközetben Veszprémnél megöletvén, a lázzadók engedelmességre kényszeritettek, és a keresztény hit az egész országban elterjedt, minek következtében István tiz püspökséget alapitott, azokat az esztergomi érsek hatalma alá rendelvén.

Ily hathatós előmunkálatok után Astrikot, a pannonhalmi apátot, II. Silvester pápához küldötte, hogy a magyar nemzetet az anyaszentegyház kebelébe venné be, s adna koronát, melylyel királyi módra megkoronáztassék. A pápa, kérelmei teljesitése fölött, még az apostolság jegyét is, a keresztet, megküldötte, megengedvén, hogy István az ő személyében a magyarországi püspökök felett rendelkezzék.

Az ősi vallásról.

A magyarok ősi vallásáról csak igen kevés és homályos tudósitások maradtak reánk, s igy azt tisztán meghatározni még eddig egy történetirónak sem sikerült. A legujabb időkben nagy érdemeket szerzett e tárgyban tudós Ipolyi Árnold „Magyar Mythologia“ munkájával.

A perzsák, kik az ó korban Azsiában igen elhatalmaskodtak, aligha nem terjesztették vallásukat is; a mit őseink vallásáról birunk, az nagy részint összeüt a perzsa tüzimádással. Egykorú tudósitás szerint, a magyarok a tüzet, eget, levegőt, vizet és földet imádták. Legalább több istenséget hittek; egy törvény, melyet I. András szerze: „hogy a scytha hitről és a hamis bálványozásról mondjanak le“ eléggé bizonyítja. A perzsák szerint ők is jó és rosz daemonokat (lelkeket) hittek. Az Isten – e szó is aligha nem a perzsa izdan-tól származik – azon jó lényt jelenté, ki mindeneket teremte. A rosz lény ismét a perzsa ahrimán után ármányos-nak – régenten arimanios – nevezteték; egyébiránt a mostani ördög, a régi magyar nyelvben urdung volt. A lélek halhatatlansága nem volt ösmeretlen előttök. A lélek nevezet annyit tesz, mint a leheletnek (Istennek) teremtménye. Az örök boldogság helye menny volt, mert a földi életen kell átmenni az örökké tartó boldogságba. Azonban ezen boldogságról való képzetök egészen földi életmódjuktól eredt: szünteleni szerencsés vadászat, mindig kedvező halászat, derék paripák, számtalan szarvas marha, szeszes italok bőségben, győzelmeik ünneplése, ivadékaik csatáiban való részvétel voltak az örömök, melyeket a csillagok felett elérni reménylettek. – Hitték-e a jövendő kárhozatot, az bizonytalan; a pokol nevezet későbbi eredetü.

Vallási szertartásaikat az áldomás és áldozat tevé. Az áldomást, mely vendégeskedésből állott, vállalatjaik szerencsés kimenetelekor tarták; ezért szokás még most is honunknak több vidékein, főképen adásvevés végeztével, áldomást inni. – Az áldozatra marháikat ölék le, s azután azzal vendégséget ütöttek; legkedvesebb volt előttök a lóhus. Ezen áldozatokat kutaknál, fáknál, szikláknál tartották. Papjaik Táltos nevet viseltek, kik lovaikból a jövendőt fejtegették. Innen emlékezetesek maig is a tátos lovak. – A házasulandó férjfinak vásárolni kellett nőjét a szülőktől, azért mondják még most is: eladó leány. Halotti szertartásaikról alig tudunk egyebet, mint hogy folyók mellé szerettek temetkezni, s a halottnak atyafiai, baráti többször meglátogatták a sirt, és ott vendégséget tartván, dalokat énekeltek az elhunytnak emlékére.