ZULEJKA

Dombory László valamikor „globetrotter” volt, a szó legszebb értelmében. Igazán elmondhatta, hogy látta a nagy világot. Ki tudná azt, hogy amikor esztendőkig alig vettük hirét, hol s merre utazgatott.

Az ösmerősei valami nagyon is titkos szerelmi okát emlegették ennek a szakadatlan önmaga elől bujdosásnak; de erről senki sem tudott bizonyosat. Végül az itthoniak elfeledték azt a keveset is, ami a dologban talán igaz volt, sőt azt is, amit már csak ők magok találtak ki hozzá. Elfeledték már magát Dombory Lászlót is, aki nem igyekezett az emlékezetét visszaidézni az ő számukra. Annál nagyobb volt a környék meglepetése, amikor hirtelen hazajött és hosszabb időre beült a dominiumába. Ezt is a tiszttartójától tudták meg az emberek; mert László úr egyelőre teljesen visszavonultan élt a birtokán, ahol sok rendezkedni valója lehetett a hosszú távollét után.

Az igaz, hogy úrnak tipikus úr volt Dombory. Azok közül való volt, akik a szenvedélyeket mindig alárendelik az akaratuknak s akik az akaratukkal az élet minden viszonya közt arisztokrata-mérséklettel, de annál férfiasabban tudnak élni. Elköltött ugyan egy nagy vagyont az utazási passziójára; de olyan nobilisan költötte el, hogy azt még nézni is öröm lehetett. A trópusi éghajlatot éppúgy ösmerte, mint a jéghegyek világát; pörkölte az Egyenlítő napja és végigcsápolta a fjordok szele. Amikor aztán „hosszabb szabadságra” hazakerült, már kissé őszbehajló volt, pedig alig haladta meg a negyvenet. Magas és szikár, de csupa izom; a szeme szúrós, sötét; a homloka közepén állandóan egy függélyes mély ránc, mint az olyan embereknek, akik sokat vannak egyedül és sokat gondolkodnak.

Ilyennek láttuk, amikor egyszer—ez is váratlanul történt—meghivott magához néhányunkat, akikkel valaha baráti viszonyban volt.

A virágosvölgyi kastély, ahol én akkor már évek óta nem voltam, nagy park közepén rejtőzött; a parkot nem nagyon gondozták; fa és bokor úgy nőtt benne, ahogy az Isten növesztette. Közvetetlenül beleolvadt a park a több száz holdnyi erdőségbe, amely hires volt a vadállományáról. A kastély tele volt mindenféle néprajzi érdekességgel és vadásztrofeával. Annak mindnek megvolt a maga izgató története, s a tigris- és medvebőrök, vadbivalyszarvak, vizilófogak, megannyi nagyszerű napnak az emlékét képzeltették el velünk.

Ebéd után átmentünk a dohányzóba, amelyből ajtó nyilt a verandára is, meg a billiárd-terembe is. A fekete kávét a verandára hozták s mikor az inas körülhordta a szivaros-ládikát, a házigazdánk így szólt:—Egy kis meglepetést tartogattam a számotokra; azt hiszem, meg lesztek vele elégedve.

És mialatt kiváncsian néztünk rá, intett az inasnak:—Zulejka bejöhet.

Zulejka... visszhangzott bennünk a keleti szépséget sejtető szó. Az ebéd finom borai élénkítették a képzelődésünket; azt hiszem, senki sem volt köztünk, aki előre is ne irigyelte volna házigazdánkat az ő Zulejkája miatt.

Szinte izgató várakozásunknak a szomszédos biliárdteremből fölhangzó vad hördülés vetett véget; az inas, aki az ura parancsára odament Zulejkáért, feltárta az ajtót és a következő pillanatban roppant szökéssel termett köztünk egy gyönyörű szép—tigris.

Hogy milyen riadalom tört ki erre a vendégkoszorú közt, azt nem kisérlem meg leírni; még magam is éreztem, hogy elhalványodom. Hogyne, mikor az egész dolog teljességgel váratlanul vett ilyen fordulatot.

A tigris ellenben nem törődött velünk, hanem amint a házigazdánkat meglátta, kecses, játékos szökéssel lendült eléje s roppant pracliját a vállára tette, úgy nyalta végig az arcát, hizelegve. Nincs az az angora-macska, amelyik különbül cselekedhette volna.

—No, ugy-e, remek kisasszony ez az én Zulejkám?—kérdezte Dombory dicsekedve, anélkül, hogy a legkevésbbé is észre látszott volna venni megdöbbenésünket, amely jóval több volt meglepődésnél.

Ezt persze el kellett ismernünk;—most már megjött a szavunk is. Tudhattuk, hogy a gazdánk feltétlenül parancsoló ura a tigrisnek és így az épségünkben baj nem eshetik. Dicsértük a remek bestiát, de túlságosan közel még sem kivánkoztunk hozzá.

—Ezt én magam fogtam Asszamban, Angol-Indiában—mondta Dombory;—akkor alig volt nagyobb egy házi macskánál. Persze, a mamájával volt egy kis affairem.

—Mondd el. mondd el—kértük egyszerre mindnyájan.

—Nem olyan nagy eset volt—felelte a barátunk, szinte meghökkenve, nehogy túlságos várakozást keltsen.—Inkább az elefántomé a nagyobb érdem. Ő, az öreg „mukna”, (fogatlan elefántbika) nagyszerű vadásztárs volt. Rendíthetetlen nyugalmú vénség, aki a tigrist úgyszólván semmibe sem vette. Ilyen segítséggel gyerekjáték a tigrisvadászat.

Magunkban köszöntük szépen ezt a gyerekjátékot. De mégis szerettük volna hallani, hogy folyt le az affaire a tigrismamával. Ismételtük a kérdést. László most már nem kérette magát.

*

—Kalkuttától vagy negyedfélszáz angol mérföldnyire voltam akkor—kezdte;—a sidlii maharadzsa meghivására tértem el eredeti irányomból, miután Bilasiparában eredménytelenül vadásztam néhány ideges elefánttal tigrisre az ottani junglekben (dzsöngl). A sidlii maharadzsa, akit már egy korábbi találkozásunk óta indiai barátaim közé számíthattam, felajánlotta volt nekem az ő legjobb vadászelefántját, az öreg Mohamedet s elvitt a saját területére, amely Bidyapur vadonját és feneketlen mocsarait foglalta magába. Ez a járhatatlan ősjungle tele volt tigrissel s a nagy, csíkostestű bestiák naponkint elhordták a szegény nép néhány tehenét-borját.

A bungalow-ban (sátor), amelyben az első éjszakát töltöttem, egész éjjel hallhattam a sakálok vonítását és amint álmatlanul nézelődtem a sötétségben, néhány nagy világítóbogár volt a szórakoztatóm, amelyek a sátramban röpködtek. Amerre szállottak, tűnő fénysugárnak tetszettek s addig-addig nézegettem őket, amíg végre minden sakálhangverseny mellett is el nem nyomott az álom. De nagyon keveset alhattam, mert már pirkadáskor felzavart az egyik sikarim (vadász), akinek a szavait a nagy álmosságtól alig birtam megérteni. „Bag-bag”, ismételte többször, ami azt jelenti: „tigris”. Végre kitaláltam, hogy miről van szó és abban a pillanatban talpon voltam: már teljesen elmúlt az álom a szememből.

Mire gyorsan felöltöztem, a rádzsa már várt rám a hajtókkal, akik—elefántok voltak. Volt vagy húsz; egyik nagyobb a másiknál és mindegyiknek a nyakán egy mahout (hajcsár) ült, aki vezette, vagy helyesebben szólongatta, biztatta az okos állatokat.

Nem telt bele félóra, már megérkeztünk a jungle olyan pontjára, ahol a tigrisek az éjjel levágott tehenet felfalták. Többen lehettek, mert a riskából alig maradt a helyszinén más, mint a nyomorúságos kajla szarva, meg a lábszárcsontjai; a puha talajon látszottak is a különböző nagyságú tigrisnyomok, amelyek közt egy kétszer akkorának tetszett mint a többi.

A haditervet a rádzsa hamarosan megállapította és engem otthagyott a szerinte legjobb helyen az öreg „muknával”, meg a mahoutjával, aki Mohamedet mindegyre „kedvesemnek” szólongatta; őmaga a rádzsa, nem messzire tőlem állott meg az elefántjával az aránylag keskeny nádasszalag szélén, amelyen a hajtóelefántoknak végig kellett jönniök, mifelénk.

A hajtók a rádzsa utasítása szerint vagy félkilométerre húzódtak le a jungle ritkásain s csak ebben a távolságban bontakoztak szét csatársorba, hogy azután felénk induljanak.

Mindez teljesen emberhang nélkül történt; zajt csak a csörtető roppanttestű állatok okoztak, amint a jungle közt gőzmozdony erejével haladtak.

Egyelőre volt időm figyelni, szétnézni; gyönyörködni az exotikus világban, amely körülvett. Mohamed úgy állott mozdulatlanul, mintha kőszobor lett volna;—éppen csak az orrmányának akadt néha egy kis foglalkozása,—leszakított egy-egy nyaláb füvet maga előtt, a lábához verte, hogy a földet lerázza róla, azután lassan, meggondoltan falatozta a csemegéjét. A „howdah” (az elefánt hátára erősített kosárféle), amelyben ültem, meg sem billent ettől. Hallgattam az énekes szarka dalolgatását, ami az egyik bozót mögül hangzott; lestem egy nagy zöld gyíkot, amelynek a hosszúsága lehetett félméteres, hogyan csúszik a nád közt, mintha kigyó volna; egy pár keselyű vijjogott fölöttem a sötétkék égen; vagy száz lépésnyire a rádzsa fehér burnusza világított. Különben pedig szinte félelmes csend volt; még a szellő sem libbent, hogy attól a bozót sugdoshatott volna.

A forrón tűző nap úgy elbágyasztott eközben, hogy a szemem lassankint le-leragadt; elbóbiskoltam a how-dahban.

Arra riadtam fel, hogy mintha az egész jungle égne, olyan ropogás-pattogás verte föl az imént még mélységes csendet. Ismertem már ezt a különös zajt. Tudtam mi okozza. Húsz hajtóelefánt csörtetett a kefesűrűségü, két embermagasságot meghaladó gazosban, amelynek a száraz részei pattogtak-töredeztek, mint az üveg; szálas, fonalas szövedékei pedig szakadoztak, mint a túlfeszített húr. Húsz elefántnak nyolcvan talpa zúzta-törte az első utat ennek a vad világnak a járatlant vonalain. Ember ott mászva sem bírt volna a labirintos sűrűségből kibontakozni; az elefánt ellenben minden legkisebb nehézség nélkül haladt benne.

A hajtók már nem voltak messzire; alig lehettek tovább száz lépésnél. Azt hittem, eredménytelen lesz a hajtás és a tigrisek más sűrűségben lapulnak valahol; de még mielőtt a figyelmem lankadni kezdett volna, veszett ordítás támadt s a hajtóelefántok közül egy ideges bika izgatottan kezdett trombitálni. A mahoutok kiabáltak: bag-bag!

A tigris tehát mégis jelentkezett!

Nagyon is közel ugorhatott fel az ideges elefánt előtt, mert az úgy megriadt tőle. hogy világgá akart futni; de a mahout alaposan fejbe veregette vastag botjával, amíg csak vissza nem fordult és be nem állott újra a hajtósorba.

A nyugtalanság, az ideges feszültség most már végigterjedt az egész vonalon.

A tigris bent volt a hajtásban és ha a rádzsának jó sejtése volt, akkor valószinüleg erre tart azóta, hogy felugratták a vackából.

A jungle legsűrűbb része terült előttem; olyan sűrű, hogy még a szememmel sem bírtam közéje hatolni.

De a járhatatlan szövedék közt egy nagyon keskeny tisztás ér húzódott felém, kacskaringósan. A tigrist ezen vártam.

Majd kinéztem a szememet; cordit-puskámat lövésre készen tartottam, úgy lestem, hol pillantom meg őt a várva-vártát; hol villan meg sárgás teste a bozót között; hol látom a magas gaz ringását, amit a csúszó tigris hosszukás testének a furakodása okoz.

A „mahout” összerezzent előttem az elefánt nyakán és előre mutatott.

Mintha a földből nőtt volna ki, úgy állott,—alig tíz lépésyire,—az elfánt előtt egy nagy tigris és a szájában egy apró tigriskölyköt hozott. Hogy bírt odajutni anélkül, hogy a legcsekélyebb jelt is észre vettük volna, azt én máig sem értem.

Mohamed látta és meg sem moccant. Amikor a puskámat felkaptam, a mahout elkiáltotta magát zavart ijedtségében: lőjj uram, lőjj!

A tigris erre letette a kölykét maga elé és borzalmasat ordított; a szeme villámokat lövelt; a torka vérvörösen tátongott; a fogai vadul villantak ki a szájából; pofáján ráncokba verődött a düh vonaglása.

A mi húsz vagy huszonkét elefántunk között talán egyetlen másik sem lett volna, amelyik erre a pokoli hangra és látványra nyugodtan maradt volna. Pedig ha az elefánt izeg-mozog, vagy éppen ijedten megfordul, akkor lehetetlen a hátán levő vadásznak kedvező lövésalkalomhoz jutnia. Mohamed nem moccant. Csak az ormányát emelte föl, s oly állást vett így, mint a bajvívó, aki „en garde” áll a kardjával. Egész lényében ez volt: gyere no! csak rajta!

Nem tanakodhattam sokáig. Rövid célzás után eldördült a puskám. A tigris borzasztó nagyot ugrott, neki Mohamed homlokának. Az elefánt orrmánya lecsapott rá röptében; átkapta a derekát, egyet csóvált rajta s a földhöz teremtette.

A tigris elnyúlt, mint a béka.

Mohamed várt egy másodpercig, azután egyet lépett előre és mielőtt a holtra vált mahout rászólhatott volna, rátette egyik felső lábát a tigris fejére. Egy pillanattal később az a fej palacsintává lapult a talpa alatt.

Hanem a gyönyörü csíkos bőr épen maradt, kivéve azt a lyukat, amelyet a golyóm ütött rajta. De Mohamed nélkül ez a golyó talán kevés is lett volna!

*

Még némák voltunk az elképzelt jelenet hatása alatt, amikor Dombory folytatta:

—A kis tigriskölyköt a rádzsa nekem adta egy bayadérrel együtt, akit tisztességből el kellett fogadnom; de aztán a hazája határán szélnek eresztettem.

Hanem a szebbik leányzót, ezt az én Zulejkámat, elhoztam magammal és felneveltem.

Látjátok, milyen szelid, milyen hizelkedő; mint egy valóságos asszony, a legveszedelmesebbjéből. Még eddig mindig szabadon volt: játszott a gyerekekkel, meg a háziállatokkal; szereti a nappalt átaludni, de amint alkonyodik, Zulejka megéled; kisampolyog a kert bokrai közé és lassú lépéssel haladva nyujtózik el, úgy les mindenre, úgy figyel mindenre. Nagy fejét lógatja—gondolkodik; keres valamit, amit nem talál. Ha aztán feljön a hold és megérkezik a csendes éjszaka: Zulejka eltűnik, mint az árnyék és én rendesen ott fedezem fel az istálló tetején, ahol elfekszik, elnyujtódzik. Nézi a fényes éjszakát, amely ezernyi bizonytalan sejtést kelthet benne.

—És nem tartasz tőle—kérdeztem—hogy egyszer valami nagy veszedelmet okoz? Hogy kitör belőle az indiai tigris?

Dombory vállat vont. A zsebébe nyult és elővett onnan egy nagyon komoly kis fegyvert, egy jókora öblű pisztolyt.

—Máról holnapra semmiesetre sem történhetik baj; hisz olyan szelid, hogy valami átmenetnek feltétlenül kell majd mutatkozni a természetében. Ha így történnék, arra is készen vagyok. Csak egyetlenegyszer ne fogadjon szót, amikor hazaparancsolom!...

—Akkor?...

A barátom egy buja juharfára mutatott, amely lent zöldelt a parkban, vagy húsz lépésnyire tőlünk.—Látod azon a fán azt a sárga levelet?—kérdezte.

Még nem is mondhattam, hogy látom, már eldördült a pisztolya. A sárga juharfalevél közepén kerek lyuk volt.

Zulejka meg sem rándult. A durranásra felemelte a fejét s kinézett a parkba.