PÁRBAJ FEGYVER NÉLKÜL

Alkonyodott. A mező sárga fényben úszott. A leszálló nap végigsimogatta sugaraival a nagy pusztát, amelyben bágyadt mosolygással gyönyörködött. A mezőn alig volt már valaki. Egy pár kaszás mindössze. A szedresárok táján kaszálgatott Kondor Peti is, de éppen abbanhagyta, mert észrevett valamit.

A Nyitra védőtöltése felől egy lovas ügetett az Irtás-major irányában. A lova ugyancsak kinyujtózkodott, szinte röpült, pedig csak ügetve haladt-suhant. Aki rajta ült, tudott vele bánni. Ló és lovas szinte fürdött az esti aranyfényben.

Peti összehúzta a szemöldökét, megcsikorgatta a fogát. Vállára dobta a kaszáját s nagyot nyögve indult a vadkörtefa alatt ácsorgó fogatához. A szekér előtt a lovai ki voltak akasztva az istrángból.

Befogott hamarosan; egy saroglyára való friss lucernát dobált fel a szekérre vasvillával, azután elkocogott ő is az Irtás-majorba vezető úton.

Amikorra odaért, már beesteledett. A nagy pusztát végigsimogatta az esti szél. A legény nem érezte a hűvösséget, az ő feje forró volt. Kifogott, bevezette a lovakat az istállóba; friss szénát adott nekik s úgy sietett aközben, hogy az öreg kocsis meg nem állhatta, hogy rá ne szóljon: „Mán megint bomlasz valamiért, te fiú; nem csuda, iszen holdtölte van.”

A legény olyasmit dünnyögött, hogy kinek mi köze ahhoz; de csak halkan mondta; nem akart volna most civakodni, hiábavaló szavakat váltani. Legsietősebb dolgát is csak nagyjából végezte s aztán ellépett az istállóból; körülkerülte a szérüskertet s a kazlak mögött sebes lépéssel indult a juhászszámadó lakása felé, amely az utolsó házban volt a pusztai major cselédlakásai közül Alighogy az akácos mellett arra fordult, nagyot dobbant a szive. Úgy volt, ahogy gondolta. Az irnok úr lova oda volt kötve a ház előtt nyujtózkodó fiatal hársfához.

A szénahányó vasvilla most is ott volt a Peti kezében. Azt, tudja Isten miért, magánál felejtette. Most először is beledöfte a gyepes földbe, de úgy, hogy a villa két ága elgörbült bele; azután kirántotta a földből heves, indulatos mozdulattal. Lihegett, fujt; olyan kongó hördülés szakadt fel a melléből, amilyen a gulyabeli vadbika dünnyögése.

A számadó kutyája elébe jött s farkát csóválva hízelkedett volna neki. Elrúgta magától. A szegény kutya nyiffant egyet s eloldalgott. Peti a homályban élesen világító ablakhoz lopódzott s be akart nézni rajta, de az ablak alsó fele el volt takarva belől valami kendővel s a lámpa fénye csak a felsőrészén özönlött ki. A függönyt pótló kendőn keresztül mintha két egymáshoz nagyon közel levő árnyék látszott volna. Petinek nem is a szeme, hanem a szive mondta meg, hogy kiknek az árnyalakjai azok. Az egyik bizony a számadó leányáé volt, a másik nem is lehetett másé, csak az írnoké.

Ilyenkor, estennet, szokott az úrfi ellátogatni ide a felső udvarból, lóháton. Valami jómódú fiú volt, aki csak tanulni jött a gazdaságba s maga tartott lovat magának. Azt, ha nyúzta is, nem kifogásolhatta az ispán úr. De még csak nem is nyúzta; iszen repült az a nagyszerű állat és a felső udvarból jó negyedóra alatt könnyen itt volt. Jönni úgy jöttek, hogy a madár se gyorsabban; hanem annál lassúbb volt az elmenetelök. Az írnok úr ficoltatta a lovát a ház előtt; Ka indult is, megint csak visszafordult; úgy tett, mintha nem bírna a lovával, amely mindig visszakivánkozott a fiatal hársfa mellé. Amikor a számadó otthon volt, akkor kevesebb ideig tartott a fincoltatás; de ha úgy talált érkezni az úrfi; hogy az öreg juhos még nem került haza, akkor annál tovább virtuskodott a leány előtt, szinte a leánynak, akitől nyilvánvalóan nehezen vált el. Pedig mit akarhatott tőle? Hisz az ilyen pusztai vadvirág nem holmi csélcsap úrfiak keblére való, ahol nagyon is hamar elhervadhat.

A számadóné csendes, szűkszavú asszony volt, aki, ha gondolt is valamit, nem igen merte azt elárulni. Ha meg a kis leánya kérte, hogy ne szóljon az apjának, akkor éppenséggel megnémult; bomlott a gyermekéért s minden kivánságát teljesítette volna. Mindössze ennyit szokott mondani: „Bözse, vigyázz!” és ebben benne volt minden elképzelhető intés és jótanács.

Bözse vigyázott is.- Ösztönös szeméremmel tartotta magától távol az úrfit, de mégsem annyira, hogy a ficsúr csak annál jobban ne hevült volna a közelségében. Ha a kezét simogatta az úrfi, nem rántotta el, hagyta; de ha a derekához közeledett a karjával, rácsapott a feléje nyúlkáló kézre. Csókot egyetlen egyet lophatott tőle az úrfi, azt is véletlenül, de annak az ízét nem bírta elfeledni; hanem a kis leány résen volt attól fogva és semmiféle praktikával sem lehetett a tolvajságot megismételni.

Peti mondta a leánynak:

—Bözse, én egyszer kárt teszek abban a nyálasban!

A leány kacagott:

—Ugyan, ugyan. Peti, mit akarsz? Derék fiatal úr az, olyan szépen tud az beszélni, tanulhatnál tőle!

Peti majdhogy el nem harapta a nyelvét, olyat készült mondani. Hogy még ő tanuljon attól!... És feltette magában, hogy ezután lesi, figyeli s ha több lenne kettőnél, majd teszen valamit; azt csak ő tudja, hogy mit.

Ma különösen sötét kedvében volt. Elszántan érezte, hogy ma lesz valami, akármi. Ma beszél az úrfival; a többi attól függ!... Ugy tervezte, hogy a szérüskert sarkánál várja, ott muszáj neki elhaladni, ha visszalovagol. Akkor megállítja, megkérdezi; vagy útnak ereszti vagy nem; nagyon elszánt volt s a vasvilláját komoran szorongatta, úgy állott lesbe a hármasfánál, éppen a szögleten.

Várt, várt, sokáig; mindegyre türelmetlenebbül forgott a hársfa körül, mintha megkergült volna; minduntalan kinézett a tanya felé: jön-e már! Alig bírta a várást, hisz aközben igazán este lett és őt is kereshették. A Jószág nem kérdi, nem is bánja, mi baja az ilyen kocsis ember szivének, az megköveteli a magáét az egész napi munkája után.

A kisbéresek már itattak; pattogtatták az ostorukat, terelgették az ökröt a kútról hazafellé. A gólya erősen kelepelt az ököristáltó tetején; tudja Isten, mi ütött ahhoz is ilyen későn. Talán macska mászkált a fészke körül, arra ripakodott. Lám az is hogy félti az övét, hogy síkra száll érte!...

Épp akkor mozdultak végre valahára a hársfa tájékán. Az úrfi lova röhintett, az azt jelentette, hogy jön a gazdája. Peti kikukucskált; látta, amikor egyetlen lendülettel fenn termett az irnok a ló hátán. Bözse ott állott s nézte; még akkor is búcsúzgattak, mint akik nem bírnak egymástól elválni. Amikor az úrfi valahára indult, Peti is visszabujt s leste. Szorongatta a villa nyelét; elszántan tervezte, hogyan toppan majd a lovas elé; főtt a feje, hogy hogy is kezdje, mit mondjon, legszívesebben semmit sem beszélt volna, csak a vasvillára bizott volna mindent. Fülzúgása támadt s attól úgy rémlett neki, mintha beszélgetve jönnének ketten is; a fiú meg a leány. Nem bírta tovább a nagy lelki zakatolást, előugrott a hármasfa mögül s a vasvillát ütésre emelte, Éppen akkor, amikor csakugyan odaért a fiú meg a leány; mert ámbár zúgó füllel hallotta, mégis úgy volt igaz, hogy biz azok ketten jöttek s beszélgetttek; a leány kisérte az úrfit egy darabon, mert egy útjuk volt a szérüig.

A vadul előugró alaktól az úrfi lova megijedt s minthogy éppen gyengén fogták a száját, nagyot ágaskodott hirtelen, megpördült maga körül s ezzel a váratlan lendülettel úgy elhajította magáról a lovasát, hogy az nyekkenve hömpölygött meg kétszer is a földön.

Akármi egyéb történt volna, éppen csak erre nem számított a haragos legény. Igy nem mehetett neki az elesettnek, aki amúgy is olyan szörnyen megszégyenült. Petinek az eszén ez villant át:—Ezt ugyan röstelheti! Milyen figura lett egyszerre; hogy nyög és káromkodik!...

Már lecsillapodott bosszúálló dühe; első gondolata a ló volt, a tüzes paripa, amely világgá készült nagy megriadtában; azt nem volt szabad engedni. Egy ugrással a zablájánál termett s elkapta az álladzóját; szorított rajta egyet; attól a nyugtalan állat mindjárt olcsóbban adta; horkolva-fujva maradt meg a helyén. Mire Bözse az első sikoltás után a másodiknak fohászkodott volna neki, már semmi baj sem volt, csak az, hogy az úrfi sántítva tápászkodott föl s bicegve jött, úgy szidta Petit, dühtől-méregtől elváltozott kappanhangon: te szamár, te ökör, te birka, te ló, te disznó!...

Olyan mulatságos volt, hogy Bözse nem bírt magával s felkacagott. Petit mintha hájjal kenegették volna. Ezt a csengő kacagást nem adta volna most a kerek világért sem. Bánta is már az úrfit, aki majdnem megpukkadt! Ő is kacagott. Minél jobban szidta a póruljárt írnok, annál jobban kacagtak mind a ketten. Szinte egymástól ragadt rajok a jóízű, megkönyeztető kacagás.

—No,—mondta végre a legény—gyűjjön mán. fogi mán meg a kantárszárat; biccenjen valahogy a nyeregbe. Igaz is, minek nem ül rendesen a lovon.

—Te szamár, te állat,—kezdte újra az úrfi, elképedve azon, hogy ő, a tanult mester lovas, ne ülne a nyeregben rendesen. Talán te nem estél le lóról sohasem?—förmedt fel pukkadó méreggel.

—Nem én!—mondta Peti jókedvű nyugalommal.

Még Bözse is tódította:

—Az? Biz az nem esik le; az itt a pusztán a legjobb lovas.

Az úrfit mintha hátba vágták volna. „A legjobb lovas!”—csendült a fülébe, miközben fájós tomporát simogatta. És ezt neki mondják. Éppen Bözse mondja!

Ettől a dicsérettől végkép elmult a Peti indulata. Büszkén nézett Bözsére, meg az úrfira és újra mondta leereszkedő biztatással:

—Gyűjjön no, fogi meg a kantárszárat; majd segítek, hogy túl ne forduljon, ha kapaszkodik.

Ez már több volt a soknál. Az írnokocska megemberelte magát; sziszegve lódult nyeregbe és minthogy csakugyan jó lovas volt, meg is ült most már, ámbár bőgőnek nézte a csillagos eget, olyanokat fájdult a dereka.

Se szólt, se beszélt, végigvágott a lován; még meg is sarkantyúzta. Ugy eliramodott tehetetlen dühében, hogy csak úgy porzott utána a puszta. A gyerekek utána bámultak; azt hitték, ragad vele a ló, nemsokára eltűnt a fasorban.

Bözse meg Peti még akkor is kacagott rajta.

—Jaj, de furcsa volt,—vihogott a leány,—jaj, te Peti, te!

Peti elégedetten röhintett rá: ühüm!