VACSORAKÖZBEN
Reading edition
Az úr (zajjal lép be az előszobába; ledobja a botját a sarokba, a kalapját a fogasra lódítja; a kézelőjét rángatja-igazgatja, úgy halad befelé a lakásba. A szobaleány riadtan lép félre előle. Az ebédlőben a terített asztalnál már ott ül az asszony. Vacsora ideje van):—Jó estét, édesem; ezt már igazán nem kellene tennie... Utánam küldöz a kaszinóba, az ember röstelkedik; még majd ”alakká” leszek, akinek számon tartott kimenője van... Afféle papucshős-hírem támad; tetszenék ez magának?
Az asszony (szép, komoly arcú fiatal nő, csupa erély és nyugalom):—Isten hozta, Kálmán; most félkilencre van és maga azt mondta, azt igérte, hogy nyolcra itthon lesz. Csak a rendes pártiját játszotta a kaszinójában s én tudtam ezt. Nem zavartam meg tehát olyasmiben, ami az elmaradását indokolná. S a vacsorát én nyolc órára készíttettem el.
Az úr (indulatosan): A vacsora!... bánom is én a vacsorát!
Az asszony (nyugodtan): De én bánom.
Az úr: Akkor tetszett volna magában vacsorázni.
Az asszony: Erről lehetne beszélni—ezutánra. De mára ilyen megállapodásunk még nem volt. És maga nyolcra igérte, hogy itthon lesz.
Az úr (legyint és dünnyög):—Igértem; persze, hogy igértem, de ottfeledkeztem.
Az asszony:—És ha én ”feledkeztem” volna valahol s aztán most maga várna?
Az úr (felpattan): Az más!
Az asszony: Miért más, ha szabad kérdeznem? Azt hiszem, sőt bizonyosan tudom, hogy ebben alaposan téved; de most együnk. (Csönget, a szobaleány behozza a tálat, leteszi az asztal közepére, aztán kimegy. Ez a házirend. A cseléd minél kevesebbet legyen útban. Az asszony folytatja): Evésközben is beszélgethetünk. Lássa, spárga van, tejföllel, ha az ilyesmivel sokáig várunk, tönkremegy, odaég, elsül; nem volna kár érte?! De hisz' nem is a spárga lényeges, hanem a szótartás. Nézze, itt van egy pár szép vastag szál, nagyon friss, tartsa a tányérját. Ha az ember azt mondja, nyolcra itthon leszek, akkor nyolcra legyen itthon. Miért más az, ha magáról van szó? Most már megmondhatja. Kíváncsi vagyok rá.
Az úr (kissé gúnyosan és benső bosszankodással): Köszönöm a szíves engedelmet. Azért más, mert én férfi vagyok; a ház feje vagyok: azt tehetem, amit nekem tetszik; vagy nem?!
Az asszony (határozottan): Nem.
Az úr (leteszi a villát, úgy néz kérdően a feleségére. Vár.)
Az asszony: Nem teheti azt, ami ellenkezik az illemmel, az udvariassággal, a gyöngédséggel, egy szóval mindazzal, amire én a férjemtől feltétlenül számítok.
Az úr: No, és olyan nagy dolog volt?...
Az asszony: Hogy a partija időn túl is előbbre való legyen nálamnál?! Igen, ez nagy dolog.
Az úr (magában lázadozva): És ugyan mit tennél, ha azt mondanám, hogy ilyen semmiségek miatt nem engedem magamat kizökkenteni a kerékvágásomból? Mert az csak frázis, hogy a párti előbbvaló lenne náladnál, ebben megnyugtatlak.
Az asszony: Köszönöm. De ha ezentúl nem tartod meg a szavadat, akkor majd én is feloldva érzem magamat az enyém alól.
Az úr (gúnyosan): Ah, lám, a kis Francillon!
Az asszony: Erre nem gondoltam, de különben is tévedsz; én nem lennék „Francillon”; Francillon egy szegény, kapkodó, vergődő asszony volt, minden igazi határozottság nélkül.
Az úr: Ugy! S te nem lennél az?!
Az asszony: Nem. (Csenget. A szobaleány másik tálat hoz és kimegy.)
Az úr (nagy szemet meresztve): No, és?
Az asszony: Egyék ebből a rántott bárányból szerencsére még nem száradt ki; Teréz nagyon ügyes leány;—mit jelent az, hogy: ”no, és?”
Az úr: Várnám a folytatást.
Az asszony: Egyelőre nincsen. Én nem fenyegettem magát semmivel sem, mert nem gondoltam rá, hogy fenyegethetném is. De—én szótartó vagyok.
Az úr: Hm-hm!
Az asszony: Lássa Kálmán, magának tudnia kellett, hogy kit köt az életéhez, vagy: hogy kihez köti magát, amikor utánam járt. Én egy pillanatra sem tévesztettem meg; nem voltam megalkuvó. Amikor a szerelmét megvallotta, nyiltan néztem a szemébe, úgy mondtam, hogy én is szeretem magát; de azt is megmondtam, hogyha csalódnám magában, ha kiábrándulnék, akkor bizonyosan nem szeretném többé és akkor nem is maradnék maga mellett. Én úgy tudtam, hogy maga tetőtől talpig úr, hogy eszes, finom ember, hogy magában meg lehet bízni és hogy engem szeret; természetesen: nagyon szeret. Nos, én feltétlenül számítok arra, hogy maga mellettem és velem szemben mindezt a tulajdonságát állandóan megtartja és engem boldoggá igyekszik tenni mindenképpen. Én ebből nem engedek.
Az úr (kissé nyugtalanul): Mi panasza lehet rám?
Az asszony: Egyelőre még nem sok, de éppen azt akarom biztosítani, hogy ne is lehessen. Sem ma, sem holnap, sem azután. Hat esztendeje tart a mi boldog házaséletünk és ha nem lehet boldogabb, mint eddig volt: kevesebbel sem érem be, erről biztosítom. Én semmiféle újítást, változtatást, más életrendet, sem ezen, sem azon a címen el nem fogadok; semmivel, ami az eddiginél lelkileg kevesebb, vagy hátrányosabb, be nem érem. Ahogy kezdtük, úgy folytatjuk, vagy sehogy. Hat esztendő alatt maga egyszer sem,—újra mondom—egyszer sem látott engem felületesnek, maga iránt kevésbé figyelmesnek, gyöngédnek, odaadónak; vagy tán magának azért volna joga ilyesmihez, mert férfi és mert ráadásul még férj is? Hatéves férj, harmincötéves korában, az élete tetején, amikor a legférfiasabbnak kell lennie?
Az úr: Igen, igen, tudom; mindez nagyon szép, de vannak az életben konvenciók...
Az asszony: Amelyek közül az első az, hogy a feleség soha elhanyagolva ne legyen, egy másodpercre, egy pillanatra sem. Az a ”feleség” elvégre is sokkal többet tesz az uráért s az urának, amikor neki adja az egész tiszta lényét, az érintetlenségét, az egész életre szóló hűségét; azt a szándékát, hogy csak őneki éljen, hogy végigdajkálja bár még oly erős, hatalmas, férfias urát is az életen: mint amit a sokszor sokfelé tépett férfi egyáltalában adhat a nejének, még a legjobb szándékok mellett is. Ha az érzelmekben s ha a ragaszkodásnak minden nyilvánulásában nincs teljes egyenlőség és ha a nő ebben megrövidültnek érezheti magát, akkor nagy igazságtalanság történik vele még akkor is, habár egyébiránt tejben-vajban fürödhetnek. A nagy mód, a ”jó élet” sohasem elégítheti ki az igazi asszony lelkét; már pedig, ha a lélek nélkülöz, akkor az álmodott boldogság szertefoszlik s az asszony vagy boldogtalanná vagy a világ szerint rosszá, vagy mindkettővé válik...
Az úr (közbevág):—A ”világ szerint”? Csak a világ szerint?
Az asszony: A legtöbb esetben—csak. Hisz tíz úgynevezett ”rossz” asszony közül legalább hetet az ura maga ront el azzal, hogy nem tud, vagy nem akar vele okosan bánni; hogy a lelki életével nem, vagy alig törődik; hogy a hangulatait, benső nyugtalanságait meg nem látja, meg nem érti, azokkal nem foglalkozik; hogy magára hagyja az aszszonyt sok fájdalmas, titkos tűnődéseivel, amelyek eleinte talán a férjet illetik, de később eltérülnek valami új lelki élet irányai felé. Az a férj, aki azt hiszi, hogy lelkes asszony—aki tudnillik nem báb és nem gép—beérheti azzal, hogy őt jó gazdasszonyként kiszolgálja, máris elvesztette a feleségében az igazi élettársat;—és vajjon lehet-e megalázóbb, szörnyűbb az önérzetes asszonyra, mint annak a sejtése, megerősödő tapasztalata, hogy az ura, amikor hozzá közeledik, nem a lelkét, hanem a testét követeli s ő maga is nem az érzelmét, hanem az ösztönét hozza, kínálja?! Erre a sorsra jutni én nem akarok, nem is fogok.
Az úr (nagy szemet mereszt):—S te azt hiszed, azt hihetnéd... hát nem látod napról-napra, hogy kim vagy?
Az asszony:—Dehogy nem; látom én azt; de látni is akarom mindig, folyvást. Azt mink nem fogjuk elkezdeni, hogy férjemuram külön keresse a maga passzióit,—mert akkor mindjárt be is végeztük. Én nem vagyok és nem leszek „pótolható”. Nekem minden kell, vagy semmi. Én azt akarom, azt várom, azt követelem, hogy az uram a legnagyobb és egyetlen boldogságát abban lelje, érezze, ha a hivatásán kívül, amely előttem is szent és mindenek fölött való, egyedül nekem élhet. Az uram szerelmének a bensőséges heve rám is ragad, engem is szerelemmel telít meg; de a hidegülésétől egyszerre megdermedek; én tudom az asszonysiker legnagyobb titkát, talizmánját: mindig csak visszaadni,—adni csak a nagyon szerelmes egyetlenegynek, akinek a határtalanul édes boldogsága által válunk magunk is boldoggá, legyőzötten is diadalmassá. A magamfajta asszony várát nem lehet bevenni; azt csak feladni szoktuk annak, akin diadalmaskodunk, mert rabunkká tettük azzal, hogy szerethet bennünket.
Az úr:—Ejnye, de sok furcsát tud maga, galambom.
Az asszony:—Gondolkodom; ennyi az egész
Az úr:—Az istenért, mikor ér rá mindezt így kieszelni?
Az asszony:—Amikor magamban vagyok. Amikor maga a pártija után fut.
Az úr:—Ohó, alig néhány napja, hogy rákaptam egy kicsit arra a „pártizásra”...
Az asszony:—S máris azt hiszi, hogy a spárga várhat magára nyolc helyett félkilencig.
Az úr (mosolyog):—A spárga?
Az asszony:—Vagy én. Hát nem mindegy az?
Az úr:—De mennyire nem! (Felugrik, odasiet a feleségéhez s kezet csókol neki.)
Az asszony (derülő arccal engedi, hogy az ura becézze):—Nem volt jó a spárga?
Az úr:—Ej, mit a spárga!... te vagy jó, gyönyörüm, te!
Az asszony:—Hízelkedő! Ne higyje, hogy ezzel félrevezet. Ma nem hiszek magának; egyszer már szószegő volt.
Az úr (hevülőben):—Soha többet! . . Csókolj meg.
Az asszony (elfordul):—Ma nem.
Az úr:—Éppen ma; most, mindjárt!
Az asszony:—Nem, nem! (Ellenkezik.)
Az úr:—Ne légy kegyetlen, ne bánts!
Az asszony (kacag):—Én bántom? Mivel?
Az ura erővel megöleli. Mind a ketten elfojtva, fuladozva nevetnek.
Az asszony (kiszabadítja magát):—Menjen a kaszinóba; várja a pártija, siessen.
Az úr:—Nem kell; csak te kellesz; ha megcsókolsz, holnap kilépek a kaszinóból.
Az asszony:—Hátha nem csókolom meg?
Az úr (egyet gondol, de nagyot):—Akkor is kilépek!
Az asszony (kitárja a két karját):—Akkor gyere ide!...
Mind a ketten a teljes diadal érzetével ölelik meg egymást.