EGY KIS „FENSTRÁLÁS”

Kancsal Pál gazduram csakugyan elvette özvegy Hornungnét, a módos sváb asszonyt, aki gyermek nélkül maradt így egyedül; míg ellenben Pál uramnak már-már eladó leánya vala.

Az egész eset kissé különös módon történt. Tudniillik Kancsal az ő asszony nélkül való árvaságában átjárogatott vasárnaponkint Bogátról Pedmérre, minthogy emitt templom is vala, meg jobb korcsma is; aztán itt lakott valami atyafia, aki olyan kedvetlen agglegény volt. Ezzel szeretett elbeszélgetni a nagy kertben, amely a lucernással együtt lehetett három holdas. Egyéb azután nem is igen volt benne, mint néhány gyümölcsfa; kivált egy pár hatalmas diófa. Annak is az árnyéka ért legtöbbet nyáridőben; mert teremni, nagyon ritkán termett. Finnyás fa volt; hol elfagyott virágzásakor, hol jég érte, hol pediglen okát sem lehetett tudni, csak nem termett. Hanem legalább gondozni sem kellett. Még a termés leszedése—leverése se igen adott munkát. Kukorica meg krumpli volt a kertben a lucernán kivül. Ezekre szükség volt a ház körül. A kukoricát a gazda a hizónak szánta; a krumplit maga is szivesen fogyasztotta. A kapálással, töréssel, kiszedegetéssel, elpepecselt,—és emellett pipázott, punktum. Ilyen emberrel jól megfért Kancsal Pál és ha templom után a kertbe vonultak ketten, némán is jól elmulatoztak pipaszóval.

A leánykája nem volt velök. Azt a magányos ember beadta a városba, pesztrának. De amikor felcseperedett, hazahozta. Akkor sült ki, hogy szegényke semmihez sem ért, amihez falusi háztájon érteni kellene; még tésztát gyúrni sem tudott; kisasszony-féle volt, akinek Kancsal nem bírta rendes hasznát venni. Így érlelődött meg benne mindjobban az a gondolat, hogy mégis csak muszáj újra megházasodnia, különben csára indul minden a ház körül.

Sokáig nem nyilatkozott erről a tervéről; csak főzte magában; és aközben szétnézegetett itt is, ott is; szemlélődött; keresgélte a neki valót, aki aszszonynak is eléggé asszony legyen még, azaz formás legyen;—dolgozni is tudjon, akarjon, szeressen;—legyen is valamije, mert az sohasem árt. Ő maga ugyan már nem volt fiatal; de jó erőben maradt mindenképen; derék ember volt külsőleg is, a gazdaság körül is. Attól nem tartott, hogy nem kap fehércselédet maga mellé. Vasárnap kihúzta magát s rálépett a lábára keményen, délcegen;—tartott magáról valamit ilyenkor.

Egyszer, amig az atyafia magára hagyta a kertben, a szomszéddal határos sövény mellett pompázó vén diófa alatt a lócán,—csöndes dudolászást hallott a másik kertből s erre kiváncsian kukucskált át a sövény résén. Megakadt a szeme valakin, aki a vetemény közt le-lehajolgatott;—borsót, vagy. mit szedett kosárra;—a nyári melegben, egymaga lévén, csakúgy könnyedén volt felöltözve; rövid szoknya volt rajta, meg kurta ujjú ing s—harisnyátlan lábán papucs. Gömbölyded menyecske tettvett odaát;—piros volt, mint a főtt rák; a karja meztelen, erős, barna; felért vastagságra a kíváncsi gazdáéval; amikor le-lehajolt, a szoknyája megfeszült rajta és fellibegett, térdhajlásig. Kancsal anynyira belemerült a csudálkozásba. hogv észre sem vette az atyafiát, aki visszajött és lassan sompolygott a háta mögé. Egyszer csak rácsapott a vállára:—Mit néz kend odaát olyan szemdülledve?—kérdezte.

Kancsal elugrott a sövénytől, mint a csínyen ért gyerek; ő is piros volt, akár a főtt rák és zavartan hebegte.—Kicsoda az az asszony? derék aszzony lehet...

A rokon helyben hagyta:—Az a',—Most vette meg a szomszédos árvatelket s csak egy pár hete, hogy itt lakik. Özvegyasszony! Sováb! Hornungnénak hívják. Senkije sincs;—de mondják, módos asszony.

Minek kerítenék a dolognak nagy feneket; Pál uram még aznap megösmerkedett az özvegygyel és szüretkor elvette, minthogy az asszonynak is megtetszett a derék szál munkásember, aki másforma volt, mint a borotvált nehézkes svábok, akik közül a gyöngébbeket az új ura akár a bajusza hegyére tűzködhette volna.

Könnyen ment minden; még az is, hogy Kancsal Pál azután otthagyta Bogátot és átjött ide a jobbik gazdaságba, a kényelmesebb házba, a svábok közé. Persze, elhozta magával Tercsikét is, az édes leányát, akit a mostohaanyja most már kinevelhetett a falusi életre, amíg majd meg nem csinálja itt a maga szerencséjét, ahogy férjhez adandó leányzóhoz illik.

Rendben folytak a dolgok és Kancsal Pál nem bánta meg a bátorságát, mert el volt ezentúl látva mindennel; Hornungné Kancsalné korában is gömbölyded és jólelkü maradt; dolgozott, ha kellett kettőért, ahogy megszokta volt. Kevésszavu asszony volt, aki, ha az urára nézett, mindig mosolygott; látszott rajta, hogy ő is jól járt; megkapott ő is mindent, amit kivánt; a mostoha leányával jól bánt, mindenre tanítgatta, jó gazdaasszonynak nevelgette.

Csak egy valami volt, ami Kancsalnak nem tetszett; de azért sem hibáztathatta a feleségét, mert nem ő rajta múlt, hogy ilyen volt a szokás a svábok között.

A lakóházuk végén ugyanis, ahol a leány hálókamrája volt, ősi hagyomány szerint „fenstráló” ablakocska nyílott a szögletre, hogy alkalma lehessen az arravaló legénynek, egy pár szót váltania esténkint a kiválasztottjával, akinek így udvarolt sváb módra.

Magyar helyen ez nincsen; ha a legény bekivánkozik és ha arravaló, bejöhet a kis kapun és nyiltan beszélhet, amikor annak van ideje. Kancsalnak ez tetszett jobban; a fenstrálást illetlennek, gonosznak tartotta, mert ámbár az a kis ablak legfeljebb a fejét engedte látni a kikandikáló leánynak, mégis csak rejtett udvarlás volt az, ha a szülők nem tudhattak róla. Minthogy pedig Tercsike lassankint a legszebb leánynyá virult a faluban, el lehet gondolni, hogy milyen settenkedés—lopakodás támadt akörül a kis ablak körül, amikor már nem volt más dolga a legénységnek.

Kancsal váltig célozgatott is arra, hogy be kéne rakatni azt a „lyukat”. De akkor még világosság se juthatott volna a kamrába. Ha erről szót ejtett, kinevette a felesége, aki maga is ilyen „lyuknak” köszönhette az első urát, a boldogult Hornungot. Nem vitatkozott ugyan a másodikkal, hanem sok beszéd helyett megölelte. S ha Kancsal azt a két meleg kart a nyaka körül érezte, elfelejtett egyebet; más dolga akadt neki, mint hogy a leányára vigyázgasson, aki a kamrájából ki sem léphetett volna, hogy azt az „öregek” ne tudják.

De azért nem szűnt meg egészen a Kancsal nyugtalankodása; sőt amikor egyszer a Mánherzék Tóniját vette észre a kisablak alatt, egyenesen meg bosszankodott. Mert Tóninak nem volt valami jó híre;—dologkerülő legénynek hirlelték, aki ha mást nem is, de az istenadta napot folyvást lopta. Elég csinos legény volt sovábnak; csináltvirágos kalapot viselt és a bajuszát sem nyírta; a rossz híre miatt talán még jobban tetszett a falubeli szüzeknek, akik tudták róla, hogy a maga fajtájabeli legényeket kiszokta taszigálni néha a korcsmából. Duhaj volt és verekedésért ült is. A leányok pedig nem tartják ezt tisztességtelen dolognak; inkább még szívesebben táncolnak a virtusossal, mint az anyámasszony katonájával, amilyen elég akadt a faluban.

Kancsal Pál ezt még a maga fiatalságának az idejéből tudta. Ő is ezen a réven kapta volt első feleségét. A többi kérőfélét tudniillik hamarosan megrázogatta, mint a lisztes zsákot. Csakhogy ő helyt állt a dologban is és tudott keresni az asszonyra, illendően. A virtust még nem bánta volna; de a léhaságot utálta és féltette a leányát, hogy utoljára is belebomlik a nem neki valóba.

Addig-addig, hogy nem állhatta tovább, szóba ereszkedett magával a legénynyel, ilyenformán:—Hallod-e te Tóni, nekem ne járj többet azután a fruska után, mert ha még egyszer a kisablak alatt kaplak, megpuhítlak.—Nyomatékképen felkapott a kovács udvarán levő szekérrudak közül egyet és könnyedén megforgatta a feje fölött.

Tóni úgy elbámult ezen, hogy még a szája is tátva maradt. A goromba szót, ami már-már a száján volt, visszanyelte. Volt esze, hogy ne puhíttassa magát; kivált efféle pálcával. Magába fojtotta, amit gondolt és eloldalgott. Kancsal gazduram pedig megkönnyebbülten dobta le a rudat és hazaballagott.

Nap-nap után leste azután a kisablak tájékát esténkint, de nem vett észre gyanusat.—Tercsike semmitsem tudott az esetről;—jókedvü volt és nem látszott rajta, hogy valami hiányossága volna. Nyilván nem búsult azért, hogy Tóni elmaradt.—A ház teljes békessége ilyformán zavartalanul meg volt és Kancsal gond nélkül végezte a maga dolgát, ami néha-néha fuvarozásból is állott. Jó lovai voltak és ha „forspont” kellett, még a bíró is mindjárt őt rángatta elő. Megtette szivességböl, hogy vállalta a fuvart, jó pénzért. Főképen minthogy maga is szeretett egy kicsit kódorogni, világot látni.—A kocsin elüldögélt, amíg hajtott; pipázott a közben és gyönyörködött a változatos határokban, amelyeken áthaladt.—Csikót is nevelt s azt tanítgatni kellett;—ha már jól tűrte a hámot s a zablát, akkor öröm volt nézni a járását, hogyan szokik a vén ló mellé. Ez mulatsága volt Kancsalnak s így nem sokat szabódott, ha mennie kellett valahová; többnyire a vasútra, vagy néha vadászokkal ide-oda; azok még szivarral is ellátták s megkinálgatták egy pohár jó borral.

Egyszer egy ilyen fuvarból kocogott hazafelé jó későn s mégis korán, mert otthon nem várták. Úgy volt hogy csak reggelre jön meg, de az urak a rossz idő miatt nem maradtak kint, hanem elvasutaztak és a fuvarost haza eresztették. Kancsal nem sietett; kímélte a csikót; lépésben hajtott inkább, mint ügetésben. Tizenegy óratájt jutott az utcájába, amikor már tele volt hintve az égbolt csillaggal.

Hát amikor a saját lakóházához közelednék, lát ám valami emberforma árnyékot a kisablak alatt, amely fölé erősen hajlott egy akácfa.

A fejébe nyilalt.—Ez Tóni,—gondolta és már erre a puszta gondolatra is elöntötte a méreg.

—No lám, nem valék itthon s máris...—dörmögte vastag bajusza alá, nagyot fújva dühében. De itt az utcán nem hagyhatta magára a csikót, amelyre folyvást vigyázni kellett; nem is állott meg, hanem folytatta az útját és kieszelte sebtében, hogy a kapuhoz áll előbb; ott a lovak nyugodtan várnak a kapunyitásra; hisz' ők is szívesen igyekeznek itthon a jászol elé. Úgy tett; de amikor a bakról leszállott; nem a kaput nyitotta, hanem ostorral a kezében, lábujjhegyen futott a szögletre s úgy csapott le a fenstráló legényre, mint héjja a varjúra. Felemelte az ostorát és végig akart vele suhintani a meglepett „árnyékon”. Előre rákiáltott:—rajtakaptalak most, kötnivaló...

De még mielőtt lesújtott volna, ijedt hang szolalt meg, amely nem volt a Tónié:—Az Istenért, gazduram, meg ne üssön;—tisztességes szándékban járok én itt!

Remegett a félős hang s így közelről az „árnyék” is jóval kisebb volt mint Tóni. Kancsal hallotta, hogy becsapódik a kis ablak belülről és hirtelen megösmerte a jegyzősegédet, akit éppen jegyzőnek jelöltek a szomszédos községben; híre járt, hogy bizonyosan meg is választják ott, rokona lévén

távolról, a főszolgabírónak.

Kancsal megszeppent.—Tyüh! Ez baj lett volna, gondolta; a hivatalos urak nem ijednek ám meg a kocsirúdforgatástól;—a „csendér” se kutya!... hm!

Lassan eresztette le az ostort.—De azért forrott a vére és alig tudott nyugodtan beszélni.

—Úgy,—úgy!—tisztes a szándék, no lám... Most mindjárt éjfél lesz; lám!—De ha már így van, akkor csak tessen beljebb kerülni; akkor mindjárt elintézzük;—megkérdezzük Tercsit;—ha minden úgy igaz, ahogy maga mondja, akkor majd meglássuk.

A fiatalember nem mert ellenkezni. Lehet, hogy nem is akart.—Az az őzszemü fruska megérhette neki ezt az ijedtséget; talán komolyan is olyasmit gondolt, hogy így van rendjén; hisz' szerelmes, hát akkor kinek mi köze ahhoz másnak, ha bomlik; csak az ő baja az. Mindenekelőtt pedig most legalább kisül, hogy Tercsike hogy érez. A többit azután vigye el az ördög, ha neki úgy tetszik.

Elől ment; Kancsal Pál pedig utána. A mélyen alvó kövér svábasszonyt, ez idő szerint Kancsalnét, alig lehetett feldörömbölni, hogy nyisson ajtót. Amikor felriadt, ijedten kiabált tüzet, rablót. Tercsike vigasztalta meg valahogyan, hogy semmi baj sincs, csak a gazda jött meg.

Amikor Kancsal végre bejuthatott, ott látta maga előtt a kedves életepárját olyan kevéssé felruházva, hogy első dolga volt rádobni a subáját, amelyet még kánikulában sem hagyott el, ha fuvarba indult.

—Jesszus ná! Kiabálta az asszony az idegen férfi láttára és beszaladt kendőért, miegymásért. Mire visszakerült, akkorra Kancsal már ki is faggatta Tercsit.—No beszélj most, te fruska;—mi igaz, hogy igaz;—de úgy hazudjál, hogy mindjárt kitaposom a beledet.

Tercsike, rémülten fakadt sírva. Ijedtében megnémult. De a segédjegyző bátran toppant a gazda elé.

—Mondtam már, hogy tisztességes szándékkal vagyok; ha Tercsi hozzám jön, elveszem. Kell-e még több?

Ennél több még Kancsal Pálnak sem kellett.

Szeliden fogta meg a kisleány karját s odalódította a legényhez.

—Aszondom, nekem ne rezonirozz, hogy ha fenstrálni nem rösteltél; most tedd ám jóvá.

Tercsi abbanhagyta a sírást. Olyan lett az arca hirtelen, mint a nyári égbolt hamarosan múló zápor után: ragyogott, mosolygott.

Egy szót sem szólott, csak rákacagott az apjára és szemérmes boldogságát belerejtette a legény mellébe, amelyhez szorosan simult, bíztatás nélkül is.

Még a mostoha mamája is elégedetten és hangosan nevetett és a jó példán buzdúlva ő is odasimult az urához.

Kancsal rácsapott a felesége kövér hátára:—Eredjetek aludni, no;—a többiről ráérünk beszélni.

*

S a végén a kis Kancsal Tercsiből csakugyan jegyzőné ténsasszony lett.