BOGÁTI BABONÁJA

Amikor Bogáti Janit végre kinevezték a k—i uradalomba alerdésznek, elszánta rá magát, hogy lesz ami lesz, de ő mégis megkéri a Steinhuber Nusika kezét az apjától, a mogorva főerdésztől, aki pedig ő rá nem nézett jó szemmel. Vagy két esztendővel ezelőtt ugyanis Jani behajttatott a kerülőkkel az egyik erdőrészből hat tehenet, amelyek tilosban legeltek s aztán nemcsak az sült ki, hogy azok a tehenek a főerdész uréi, hanem az is, hogy nem volt neki háromnál több tehéntartása, mégis hatot tartott, amiért az uradalomtól jókora orrot kapott. Azóta nem szenvedhette az akkori erdészsegédet, Bogátit, aki most végre alerdész lett.

Egyetlen megnyugvása az volt Janinak, hogy Nusikával már megértették egymást; sőt még Lencsi mama—aki bolondja volt a leánykájának—sem rontott a dolgukon, hanem inkább segített nekik módjával, amennyire az urától való félsze engedte.

Máskor nem találkozhattak a gyerekek, csak ha Steinhuber papa kint járt az erdőn; ami ugyan jóformán naponkint megesett, de csak akkor volt a dolog bátorságos, ha valahova messzebb ment ki, amikor haza sem került estig. Ilyenkor a tarisznyájában elemózsiát vitt magával. Ámbár rá nem bízta ő azt az erdészsegédre, hogy mikor hova megy és mi a szándéka, de a segéd az alsóházban mégis mindent megtudott; mert Onnan (ott lakott, tudniillik) felgukkerezett kora-reggelenkint a Nusika ablakára s ha abban cserepes virág volt, ez azt jelentette, hogy a papa este elemózsiát csomagoltatott, tehát ma nem lesz itthon. Ilyenkor minden furfanggal megcsinálta Jani, hogy egy félórácskára akármi más dolgától is hazaszökjék s a Lencsi mama gondos felügyelete mellett meglátogassa az ő Nusikáját.

Szép nyári idő volt,—vasárnap estefelé—amikor ünnepi parádés zöldkabátban közeledett a felsőházhoz a mi ujdonsült fiatal alerdészünk.—Legfeljebb kidob az ajtón s akkor majd visszamegyek az ablakon, gondolta;—ha pedig sokat teketóriázik, megszöktetem Nusikát Lencsi mamával együtt... Nem folytathatta a tervezgetését, mert a nyitott ablakon át nagy zúgás-morgás-pattogás-káromkodás és mennydörgős patália hallatszott ki. ami megdöbbentette. Rosszkor jövök, mormolta;—de már nem állott meg; hisz félútról visszatérni kész kudarc és bizonyos szerencsétlenség. Hallotta, hogy kiabál az öreg Frici papa odabent, mérges indulattal, még jobban kitekerve a magyar szavak nyakát, mint rendesen.

—Szépen van aztat; Donnenvetter! Ha aztat az írás elő nem gyun, lőhetek magamba főbe piff-paff!

Erre a szigorú beszédre Lencsi mama csillapító szavai következtek, meg a Nusi keserves sírása. Ha még ingadozott volna is Jani, hogy most mit csináljon: ez a sírás becsalta. Nem minden kockázat nélkül toppant be.

—Jó estét kivánok; mi a baj?—kérdezte, készen arra, hogy a tüzet köpködő „princi” rajta tölti ki a haragját.

Steinhuber elibe pattant.—Hogy mi a bajod? Tufferflucht! Aztat kérdezd meg ezektől ni! Megvetéssel mutatott a nőkre:—ezek a bajod!—fejezte be röviden, mire Nusika újabb síróversbe kezdett.

Lencsi mama volt még a legnyugodtabb, vagy csak úgy mutatta. Ő is halvány volt és hadarva beszélt.

—Majd én elmondom, mi történt, úgyis szükségünk lesz magára, Bogáti. Gombázni mentünk Nusikával mindjárt ebéd után, s az erdő szélén találkoztunk az ispán úrral, aki a fogatán éppen idetartott. Egy pénzeslevelet hozott az uramnak az erdőmester úrtól; mondtuk, hogy apus nincs otthon, csak estére jön meg, hát ideadta a levelet nekünk. Nusika beletette a retiküljébe. A retikül pedig vagy lecsúszott a karjáról vagy leszakadt, amikor a bokrok közt bujkáltunk. A hármas kőnél, ahol Nusika a zsebkendőjét kivette belőle, még megvolt; azután már csak itthon vettük észre, hogy sehol sincs; a gombáskosár is a Nusika karján volt, az eltakarta a retikült, amellett nem tünt föl, hogy ott van-e, nincsen-e. Most aztán kész a baj; pedig a Nusika opálos gyűrűje is benne volt.

—No ja!—kiáltotta közbe dühösen Frici papa:—a gyűrűt sincsen; pedig még tartozok rá. Azt a levelet benne volt a munkások bére egész hétre, több mint kétezer forintok. Mink hétfőn fizetjük, hogy vasárnap a korcsmában el ne idd. Most én mit csinálok? Hova leszek? Ki segít én rajtam?!

Bogáti nagyot gondolt. Kivágta a rezet jó keményen:—én!

A főerdész elnémult, rábámult.—Maga?!... mit tud maga? ezek húsz kilométert szaladgáltak az erdőben; hol megleled ott egy kis retikül, holnapig?! mert sürgős.

—Én még ma meghozom. De egy feltételem van.

Steinhuber gyanakodva várta, hogy ugyan mi az és kérdőn pislogott rá.

—Főerdész úr nekem adja Nusikát!

—Hoppsza, gazember!—pattant fel Frici papa,—mit nem akarod te?!—Szinte elképpedt ettől a vakmerő követeléstől.

—Alerdész vagyok már, majd csak megleszünk; ugy-e, Nusika?

—I-i-igen!—szepegte Nusika és az anyja keblére borúlt.

—Hát így vagyunk? Akkor szépen vagyunk!—csudálkozott az öreg, némileg szelidülten. De csakhamar összeszedte magát. Kiegyenesedett.—Most csak azért sem!—kiáltotta ingerülten; talán ti engem az orránál húzzátok? Talán ti össze is beszéltetek; talán tudjátok is, hol van a retikül... Lencsi mama elszörnyedt:—De papa, az istenért! Rólam teszel fel ilyen csúnyaságot?—Hírtelen sírva fakadt.

Az öreg megszeppent. Nagy tiszteletben tartotta a feleségét s most maga is érezte, hogy megsértette.—Lencsi ne sírjad; nem hiszem, nem mondom; de hogy tud ez akkor mégis megtalálni valamit, ahol nem is volt?

—Az már az én gondom,—replikázott Bogáti.—Csak az a kérdés, megkapom-e Nusikát; mert ha nem kapom, akkor jön a vizsgálat, az idézés, a gyanúsítás, a szégyen...

—Hallgass! már elegem van!—kiáltotta Steinhuber megszeppenve.—Isten neki... de ha becsapsz engem!...

—Ne tartson attól főerdész úr. Bízza csak rám. Nusika kérem, hol van az a zsebkendő, amelyet kivett a retikülből a hármas kőnél?

—Itt van.

—Adja ide, kell a babonámhoz. Mert babonával szerzem meg a retikült, ennyit megmondhatok.

Mind a hárman riadtan néztek rá, Frici papa maga is nagy szemet meresztett.—Erre kíváncsi vagyok—mormolta.

Bogáti a zsebébe csúsztatta a Nusika zsebkendőjét; köszönt, sarkon fordúlt és elsietett. Látszott rajta, hogy tudja, mit csinál és nem akar időt vesztegetni.

Lencsi mama keresztet vetett utána titokban, azzal áldotta meg az igyekezetét. Nusika még nem tért magához nagy szepegéséből, hisz mindenért magamagát okolta; ő vesztette el a retikült a sok pénzzel.

Frici papa olyasmit morgott, hogy ez az ember bizonyosan az ördöggel cimborál; ha meghozza a retikült, akkor csakugyan bűbájosság, boszorkányság van a dologban.

Már jól beesteledett eközben és gyönyörű holdvilág volt. Olyan volt á környék, mintha kivilágították volna. Az erdő susogott, mintha álmában beszélgetne. Kezdett az este belehajlani az éjszakába. Steinhuber papa el nem bírta képzelni, hogy mit csinál Bogáti ilyenkor odakint az erdőben, ahol mégis csak sötét van. Ha még olyan bagolyszeme van is, hogy bír látni abban a sötétségben. Olyan izgatott volt, hogy le sem feküdt. Kiült a tornácra és egyik pipát szívta a másik után. Az asszonynépet betuszkolta; látni sem akarta. Lencsi mama bízott a jó Istenben; lefeküdt, csakhamar el is aludt. Nusika pedig odaállott az ablaka elé és szorongó nyugtalansággal kisérte képzeletében a vőlegényét, akit már annak érzett.

Az éjszaka lassankint egészen elhatalmasodott ezalatt. Egy kecskefejő perregett a házraboruló nagy hársfán; néha.kilendűlt a lomb közül a holdsugárban rajzó szúnyog közé: olyankor látni lehetett nesztelenül surranó árnyékszerű alakját.

Nusika ébren álmodozott. Ki tudja meddig. Órákhosszat. Éppen azt élte át újra, amikor egyszer éjjeli zenét kapott Bogátitól és a cigány húzta; Jani meg halkan énekelte: „Éj van, éj van, nyugalomnak éje, a magas menny holdas csillagos;—szép virágom, kékszemű leányka, drága kincsem, mit csinálsz te most”... De nem álmodozhatott tovább, mert megzörrent a kis kapu és valaki jött, a kerten keresztül. Nusika a holdfényben szívdobogva ösmerte meg Bogátit. Felsikoltott örömében.

—Nusika,- maga még ébren van? édes angyalom, szóljon az apjának, hívja ide.

Nusika kitalálta, hogy ez mit jelent. Lelkendezve sietett a tornácra:—Apus! apus! megjött Bogáti!

Steinhuber úgy pattant fel a szendergéséből, mint a gummilabda.—Hol van? mi van? mit hoz? ... és rohant nyomban Bogátihoz.

Az alerdész odanyújtotta neki a retikült.—Itt van, tessék—mondta fölényesen, mint aki érzi, hogy itt most ő az úr.

Steinhuber papa magánkívül volt.—Itt van! csakugyan itt van! benne van a levél!... ni, még a gyűrű is!... de hogy csináltad ezt te gazember, te? talán igazán az ördöggel cimborálod?

—Az már az én dolgom, mondtam, hogy babonám van,—felelt Bogáti és a papája szemeláttára megölelte, megcsókolta Nusikát.

Az öreg hirtelen elfordúlt, hogy ne is lássa.

*

Az esküvő után, amikor már vagy századszor faggatta Steinhuber papa a vejét, hogy mondja meg már, hogyan bírt ráakadni éjjel az erdőben egymaga arra a retikülre, végre engedett Bogáti az ő titokzatosságából.

—Dehogy is voltam én egymagam,—mondta;—hisz Nero velem volt. (Nero volt tudniillik a hűséges vizslája.)

—Nero!... Nero mindig is veled van; de mit tud Nero ehhez?

Bogáti ránézett az öregre és meggyőződéssel mondta:—mindent. Amikor hallottam, hogy Nusika kivette volt a zsebkendőjét a retikülből, már tudtam, hogy meglesz a retikül. Nero majd előkeríti. Kimentem vele a hármas kőhöz, ott még megvolt, azután megszagoltattam a Nusika zsebkendőjét, amelyen én ugyan nem, de Nero nagyon jól megérezte a retikül finom bőrszagát; s akkor elindítottam: keresd Nero!... A többit látni kellett volna. Gyerekjáték volt az egész. Úgy haladt a hölgyek nyomán, mintha zsinóron húzták volna. Nem tettünk kétszáz lépést, már hozta a retikült. Sok ilyen kis tréfát csináltunk mink már ketten. Ez volt az én „babonám”, lássa papa.

Az öreg a homlokára csapott: tufferflucht! és én tökfejem erre nem is gondoltam volna.

Hirtelen eszébe jutott valami. Körülnézett. Elkezdett az ujjaival csettintgetni.—Nero! Nero!—kiabálta.

A hűséges vén vizsla előbújt a díván alól.

—Gyere Nero, kapod valamit,—mondta az öreg, szinte elérzékenyülten és egy nagy darab vajaskenyeret adott Neronak.