TUDÁS. FILOZÓFIA – TUDOMÁNY – TUDÓSOK.
Gyula Polgár translation
A régi metafizika.
Tudom, hogy sokan vannak, akik a filozófiát a felsőbb mennyiségtannal összehasonlítva igen könnyűnek találják. De ezek mindent filozófiának neveznek, ami azon könyvekben áll, melyeknek ez a czímük. A különbség az eredményben mutatkozik. A filozófiai ismeretek nagyrészt a vélemény sorsára jutnak és olyanok, mint a meteorok, amelyeknek fénye semmitsem igér tartósságukra nézve. Eltűnnek, de a matematika megmarad. A metafizika kétségtelenűl a legnehezebb minden emberi belátás között; csakhogy még sohasem írtak egyet. Van okunk rá, hogy azon út felől kérdezősködjünk, amelyen először is keresni gondoljuk.
Szinte nevetségesnek látszik, hogy amíg minden más tudomány szakadatlanul tovább halad, a metafizikában, amely pedig maga a bölcseség akar lenni, mindig ugyanazon a helyen forgunk, anélkül, hogy egy lépéssel tovább jutnánk.
A metafizika partnélküli tenger, amelyben a haladás semmiféle nyomot sem hagy és amelynek a horizontján nincs semmiféle látható czél, amelyen észrevehető volna, hogy mennyivel közeledtünk feléje.
A metafizika Sziszifusz köve, amelyet fáradatlan görgetnek, anélkül, hogy állandó helyéről elmozdítanák.
Tudnunk kell, hogy minden ismeretnek két vége van, amelyen megfogható, az egyik az a priori, a másik az a posteriori. Bár az újabb idők különböző természettudósa úgy adta elő, hogy az utóbbinál kell kezdeni és azt hiszi, hogy a tudomány angolnáját a farkánál fogva ragadja meg, amidőn elegendő tapasztalati ismeretről gondoskodik és így azután lassanként általános és magasabb fogalmakhoz kapaszkodik fel. Ámbár lehet, hogy ez nem botor cselekedet, mégis távolról sem eléggé tudományos és filozófiai, mert ezen a módon hamar oly miérthez jutunk, amelyre nem adható felelet, ami a filozófusnak ép annyira válik becsületére, mint a kereskedőnek, aki váltólejáratkor barátságosan felkér, hogy máskor keressed fel. Ezért éleseszű férfiak, hogy ezt a kényelmetlenséget elkerüljék, az ellenkező, külső határnál kezdtek el, azaz a metafizika legfelsőbb pontjánál. Ennél azonban új nehézség áll elő és pedig az, hogy elkezdenek, nem tudom hol, és eljutnak, nem tudom hová és hogy az alapokok folytatása nem akar eljutni a tapasztalathoz, sőt úgylátszik, hogy Epikur atomjai, miután örök idők óta folyton esnek, hamarább ütközhetnek egyszer véletlenül úgy, hogy egy világot alkossanak, mint a legáltalánosabb és legelvontabb fogalmak, hogy azt megmagyarázzák. Miután tehát a filozófus jól látta, hogy egyrészről észokai, és másrészről a valóságos tapasztalat, mint a párhuzamos vonalak az elgondolhatlanságig futnának tovább egymás mellett, anélkül, hogy valaha találkoznának, így hát a többiekkel megegyezett, mintha csak összebeszéltek volna, hogy mindegyik a maga módja szerint veszi a kezdőpontot és erre nem a következtetés egyenes vonalában, hanem a bizonyítási alap észre nem vehető kanyarulatával az észt úgy irányítják, azáltal, hogy lopva bizonyos tapasztalatok czélja felé vagy a bizonyíték felé pislantottak, hogy éppen oda kellett találnia, ahova a jámbor tanítvány nem gyanította, azaz, hogy bebizonyítsa azt, amiről már előzőleg tudták, hogy be kell bizonyítani. Ezt az utat nevezték aztán még az a priori útnak, ámbár észrevétlenül kitűzött pálczákkal az a posteriori pontja felé volt megvonva; emellett azonban méltányos, hogy az, aki így e művészetet megtanulta, ne árulja el a mestert. Ezen ügyes tanmenet szerint különböző érdemdús férfiak pusztán az ész útján még a vallás titkait is kifürkészték, mint ahogy regényírók a történet hősnőjét távoli országokba szalasztják, hogy ott azután valami csodás kaland folytán imádója véletlenül rábukkanjon:1) et fugit ad salices et se cupit ante videri.
Napról-napra több lesz az alapos filozófus, mint ahogy saját maguk nevezik magukat és oly mélyen belátnak minden dologba, hogy nem is marad előttük semmi rejtve, amit ők megmagyarázni és megérteni ne tudnának. Én nem titkolom belátásom gyengeségét, amely szerint én rendesen azt értem legkevésbbé, amiről minden ember azt hiszi, hogy könnyű megérteni.
Vannak tökéletes belátású metafizikai intelligencziák és nagyon tapasztalatlannak kell lennie annak, aki azt képzeli, hogy az ő bölcseségükhöz valami hozzáadható, vagy ábrándjaikból valami elvehető.
Simonides még mindig bölcs, aki fejedelmének hosszas vonakodás és halogatás után ezt a feleletet adta: Minél többet gondolkodom Isten felett, annál kevésbbé láthatom be. Nem így hangzik a tudós csőcselék szava. Nem tud semmit, nem ért semmit, de mindenről beszél és amit mondott, arra hivatkozik.
Szerencsés a metafizika, ha csak fogalmakat dolgoknak nem vesz és dolgokat, vagyis inkább azok neveit, nem vesz fogalmaknak és nem okoskodik ilyenformán teljesen a vak világba.
A metafizikában sokféle módon lehet kontárkodni, anélkül, hogy éppen aggódni kellene, hogy tévedésen kapják rajt az embert. Mert, ha csak önmagunknak nem mondunk ellent, úgy mindazon esetekben, amelyekben az általunk kapcsolt fogalmak a tapasztalatban nem adhatók, sohasem czáfolhatnak meg bennünket a tapasztalat segítségével.
Nincs olyan balgaság, amely valami feneketlen bölcselkedéssel ne volna megegyeztethető.
Rajongás a felvilágosodott korban csak úgy juthat felszínre, ha valamelyik iskola metafizikája mögé rejtőzködik, amelynek oltalma alatt merészkedhet mintegy észszel őrjöngeni.
Ellenszenvvel, sőt némi gyűlölettel látom egész kötetnyi metafizikai belátások felfuvalkodott önhittségét, mint aminők most divatosak, amennyiben teljesen meggyőződöm arról, hogy az az út, amit választottak, teljesen elhibázott, hogy az elterjedő módszereknek az ábrándokat és a tévedéseket a végtelenségig kell sokasítaniok és hogy még mindeme képzelt belátások teljes kipusztítása sem lehet oly káros, mint e megálmodott tudomány az ő átkos termékenységével.
Aristoteles azt mondja valahol: ha ébren vagyunk, egy közös világunk van, de ha álmodunk, úgy mindenikünknek van egy sajátja. Azt hiszem ez utóbbi tételt megfordíthatnók és azt mondhatnók: ha különböző emberek közül mindeniknek saját világa van, úgy azt gyaníthatjuk, hogy álmodnak. Ha erről az álláspontról tekintjük a különféle gondolatvilágok légvárépítészeit, akiknek mindenike mások kizárásával lakik nyugodtan a sajátjában, azt például, aki mint Wolf a dolgok rendjét a tapasztalat kevés építési anyagából, de annál több görbe úton szerzett fogalomból rótta össze, vagy azokat, akik Crusius módjára a gondolhatóról és a gondolhatatlanról szóló néhány mondás bűvös erejével a semmiből teremtett világokban laknak, úgy viziók ellentmondásában türelemmel várni fogunk, amíg ezek az urak kiálmodják magukat. Mert, ha ezek egyszer, ha Isten úgy akarja, teljesen ébren lesznek, azaz, ha úgy fognak gondolkodni, hogy az más emberi értelemmel való megegyezést ki nem zár, úgy nem fog közülök senki sem látni olyasmit, ami ne látszana bárkinek is az ő bizonyítgatásuk világánál szembetűnőnek és bizonyosnak és akkor majd a filozófusok egy közös világban fognak lakni.
Ha az előnyöket és hátrányokat tekintetbe vesszük, amelyek valakinek származhatnak abból, hogy nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világ számára is alkalmas a szervezete (amennyiben ilyen létezne), úgy az ilyfajta ajándék ahhoz hasonlítható, amelylyel Juno megtisztelte Tiresiast, akit előbb megvakított, hogy a jóslás tehetségét adományozhassa néki. Mert a másik világ szemléletes ismeretére itt csak úgy tehetünk szert, ha valamit abból az értelemből elveszítünk, amelyre a jelen világban szükségünk van. Nem is tudom, hogy bizonyos filozófusok maguk teljesen föl vannak-e mentve e kemény feltétel alól, akik oly szorgalmasan és elmélyedve irányítják távcsöveiket ama távoli vidékek felé, és csodadolgokat tudnak elmondani arról, legalább is nem irigylem felfedezéseik egyikét sem; csak attól tartok: hogy egy józaneszű és kevéssé finom ember nékik éppen azt adná tudtukra, amit Tycho de Brahe-nek válaszolt a kocsisa, amidőn az azt gondolta, hogy éjjel a csillagok szerint igazodva mehet a legrövidebb úton: Jó uram, lehet, hogy az égen jól kiismered magad, de itt a földön bolond vagy.
Meghatározásokat kiélezni, sánta bizonyításokat új mankókkal ellátni, a metafizika toldott-foldott köntöséhez új rongyokat, vagy annak más szabást adni, ezzel még találkozunk ugyan, de a világ nem ezt kéri. Metafizikai állításokkal jóllakott a világ: e tudomány lehetőségét akarják, azon forrásokat, amelyekből beléje bizonyosság vezethető le, és biztos ismertetőjeleket, amelyekkel a tiszta ész dialektikus káprázata az igazságtól megkülönböztethető.
Milyennek kell lennie a metafizikának – bölcselet – birálat.
Oly távol állok attól, hogy magát a metafizikát tárgyilagosan mérlegelve, kevésre becsüljem, vagy fölöslegesnek tartsam, hogy én, különösen egy idő óta, amióta azt hiszem, hogy belátom természetét és az emberi ismeretek közötti sajátlagos helyzetét, meg vagyok győződve arról, hogy még az emberi nemnek igaz és tartós boldogulása is rajta múlik.
Hogy az emberi szellem valaha teljesen feladja a metafizikai vizsgálódást, az éppoly kevéssé várható, mint az, hogy mi, azért, hogy ne lélegezzünk be mindig tisztátalan levegőt, a lélegzést majd egyszer inkább teljesen beszüntetjük. A világon tehát mindig lesz metafizika, sőt mi több, mindenkiben lesz, különösen a gondolkodó emberben, amelyet általános zsinórmérték hiányában, mindenki a maga módja szerint fog kiszabni magának. Az azonban, amit eddig metafizikának neveztek, egy bíráló észnek sem tehet eleget, de teljesen lemondani róla szintén lehetetlen, tehát meg kell kísérelni végre magának a tiszta észnek valamilyen bírálatát, vagy ha van ilyen, meg kell vizsgálni azt részletesen, mert nincs más mód, hogy ennek a sürgős szükségletnek, ami több mint puszta tudásvágy, eleget tegyünk.
Hiábavaló ily kutatásokkal szemben közömbösség mesterkélése, amelyeknek tárgya nem lehet közömbös az emberi természetre nézve. Azok az állítólagos indifferentisták is, bármennyire is igyekszenek az iskola nyelvének népszerűvé való változtatása által felismerhetlenné válni, amennyiben egyáltalán valamit gondolnak, metafizikai állításokba esnek vissza, amelyek ellen pedig oly nagy ellenszenvet tüntettek föl.
A metafizika az emberi ész minden kulturájának betetőzése, amely nélkülözhetetlen, még ha tudományként való szerepét bizonyos okoknál fogva félre is teszszük.
Ha van egy tudomány, amelyre az embernek igazán szüksége van, úgy az az, amelyet én tanítok, hogy illően töltsük be azt a helyet, amely az ember számára a teremtésben kijelöltetett és amelyből megtanulhatjuk, hogy minőnek kell lennünk, hogy emberek legyünk.
A metafizika első és legfontosabb szabálya: hogy ne kezdjük meghatározásokkal.
A metafizika igazi módszere alapjában véve azonos azzal, amelyet Newton a természettudományba bevezetett.
Az értelem földje sziget, amelyet maga a természet zárt változhatlan határok közé. Ez az igazság földje (mily csábító név), amelyet messzeterjedő és viharos óceán vesz körül, a látszat tulajdonképpeni székhelye, ahol nem egy helyen köd és hamar leolvadó jég új földeket hazud és amig a felfedezésekért szerte kalandozó tengerészt szüntelen üres reménnyel áltatja, oly kalandokba keveri, amelyekkel sohasem hagyhat fel és amelyeket mégis sohasem fejezhet be. Csak a szigorú, de igazságos kritika józansága szabadíthat meg e káprázattól, amely sokakat képzelt boldogság által elméletek és rendszerek közt fogva tart és az korlátozhatja spekulativ igényeinket a lehető tapasztalat mezejére és pedig nem az értelmünknek oly sok elhibázott kísérlete fölötti fonák gúny vagy korlátai fölötti jámbor sóhaj által, hanem annak biztos alapelvek szerint kitűzött határmegállapítása által, amely az értelem nincs továbbját a legnagyobb megbízhatósággal azon herkulesi oszlopokhoz köti, amelyeket maga a természet állított fel, hogy értelmünk útját csak addig folytassuk, ameddig érnek a tapasztalat egybefüggő partjai, amelyeket nem hagyhatunk el, anélkül, hogy egy parttalan óceánra ne merészkednénk, amely bennünket mindig csalóka kilátás közepett végre is arra kényszerít, hogy minden nehéz és hosszantartó fáradalommal reménytelenül felhagyjunk.
A metafizikának oly pilótát akarok adni, aki a kormányzásnak a glóbus ismeretéből merített biztos elvei szerint, a tenger teljes térképével és iránytűvel ellátva bizton vezetheti a hajót, oda, ahová jónak tartja.
Magas tornyok és az azokhoz hasonló metafizikai nagy emberek, amik körül rendszerint nagy a szél, nem az én számomra valók. Az én helyem a tapasztalat termékeny mezeje.
Én szegény földi halandó, egyáltalán nem vagyok szervezve a szemlélő értelem isteni nyelvére. Amit azonban nekem a közönséges fogalmakból logikai szabályok szerint kibetűzhetnek, azt még megérthetem.
Alapjában véve minden filozófia prózai; és azt az indítványt, hogy most megint költőien bölcselkedjünk ép úgy fogadnák, mint azt, hogy a kereskedő a jövőben könyveit ne vezesse prózában, hanem versben.
Az értelem dolgaiban az első lépés, amely annak gyermekkorát jellemzi, dogmatikus. A második lépés szkeptikus és a tapasztalaton okult ítélőtehetség elővigyázatosságára vall. De még egy harmadik lépés szükséges, amely csak az érett és férfias ítélőtehetséget illeti meg, amelynek alapjául szilárd és egyetemességükre nézve bevált elvek szolgálnak, az értelem bírálata, amelylyel nem csupán annak korlátait, hanem biztos határait kimutatjuk.
A filozófia gondja inkább buja sarjak metszése, mint hajtása.
A tulajdonképpeni felvilágosultság az a puszta negativum, hogy azt, ami értelmünkön túl van, ne kívánjuk megismerni.
Szemem előtt gyakran Alpok emelkednek ott, ahol mások sík és kényelmes gyalogutat látnak maguk előtt, amelyen tovább vándorolnak, vagy legalább is vándorolni vélnek.
Az ábrándot és a hiú tudást, amely az értelmet felfuvalkodottá teszi, meg kell semmisíteni; azok az értelem szűk terében elfoglalják azt a helyet, amelyet a bölcseség és a hasznos oktatás tanai tölthetnének be.
A filozófia abban áll, hogy határainkat megismerjük.
Ha a tiszta és spekulativ értelem minden ismeretének foglalatát oly épületnek tekintem, amelynek legalább az eszméje önmagunkban van, úgy mondhatom: a kritikában megbecsültük az építési anyagot és meghatároztuk, hogy milyen magas és erős épülethez elég. Természetesen azt találtuk, hogy ámbár nékünk égigérő tornyot emelni volt a tervünk, az anyagkészlet mégis csak oly lakóházhoz volt elégséges, amely elég tágas volt a tapasztalat mezején való foglalatoskodásunkhoz és elég magas, hogy azt áttekinthessük; de ama merész vállalatnak az anyag hiánya folytán kudarczot kellett vallania, anélkül, hogy még a nyelvzavarra számítottunk volna, amely a munkásokat a terv fölött kikerülhetlen meghasonlásba kellett, hogy vigye és a világ minden részébe szét kellett szórnia, hogy mindenki saját terve szerint külön építsen magának. Most nem annyira az anyagról, mint inkább a tervről van szó és ámbár okultunk, hogy ne merészkedjünk kísérletet tenni egy tetszésünk szerinti meggondolatlan ötlet alapján, amely könnyen egész vagyonunkat felemészthetné, mégis valaminő szilárd lakóhely emeléséről le nem mondhatunk és így el kell készítenünk oly épület tervezetét, amely adott anyagunkra és egyúttal szükségletünkre tekintettel van.
A kritikai filozófia, ha egyszer csak röviden az iskoláját végigjártuk, arra szolgál, hogy összes foglalatoskodásunkba rendet, összefüggést és módszert vigyen.
Vagyonunknak és egyúttal használata határainak biztos felismerése határozottá, bátorrá és mindarra elszánttá tesz, ami jó és hasznos.
Sohasem tanúlhatjuk meg a filozófiát, legfeljebb csak filozófálni tanulhatunk.
A filozófus nem értelemművész, hanem az emberi értelem törvényhozója.
Nem szükséges éppen, hogy mindenki metafizikát tanuljon. Az a nevetséges utálat, amelyet a tiszta ész kritikájában járatlanok éreznek, ha tiszta észelvekre kell támaszkodniok, mint amelyeknél nem várhatnak teljes biztosságot, hanem ezt csupán a tapasztalattól várják, ahol az általánosság hiánya folytán semmiféle biztosság sincs, az a logikai tértől való borzadás egy faja, amely felületes fejekből aligha száműzhető.
Aki a filozófia egy rendszerét tanulta, annak csak históriai ismerete van róla; csak annyit tud és ítél, amennyit adtak néki, idegen ész szerint képezi magát, de nem saját eszéből és ha már jól felfogta és megőrizte is, mégis csak egy élő ember gipszlenyomata.
A metafizika nem gyermekek és ifjak, hanem férfiak számára való. Az ész reviziójának egy faja ez.
A praktikus filozófus, a bölcseségnek tanítás és példaadás útján való tanítója, a tulajdonképpeni filozófus. Mert a filozófia a tökéletes bölcseség eszméje, amely nékünk az emberi ész végső czéljait mutatja meg.
Az bizonyos: aki egyszer a kritikát megkóstolta, az örökre megundorodott minden dogmatikus fecsegéstől, amelylyel azelőtt szükségből megelégedett, mert eszének szüksége volt valamire és jobbat a fentartására nem találhatott. A kritika úgy viszonylik a közönséges metafizikai iskolákhoz, mint a kémia az alkémiához, vagy az asztronómia a jövendőmondó asztrológiához.
Naturalizmus – józan ész.
A tiszta észnek nem egy naturalistája (aki alatt azt értem, aki a metafizika dolgaiban minden tudomány nélkül dönteni mer), azt mondhatná, hogy ő azt, amit a Kritika oly nagy előkészülettel, vagy ha jobban tetszik, terjengős, pedáns pompával ad elő, azt ő józan eszének igazmondó szellemével már régen nemcsak gyanította, hanem tudta és belátta is: «azt ugyanis, hogy mi egész eszünkkel sohase juthatunk túl a tapasztalatok területén.» De mivel, ha észelveit lassankint kikérdezik, be kell vallania, hogy köztük sok olyan van, amelyet nem a tapasztalatból merített, amelyek tehát attól függetlenek és a priori érvényesek, hogyan és minő érvekkel akarja a dogmatikust és saját magát korlátozni, aki ezen fogalmakat és alapelveket minden lehető tapasztalaton túl használja, éppen azért, mert attól függetlenül ismerte fel? És ő maga, a józan ész ezen adeptusa, sem annyira biztos abban, hogy minden önhitt, olcsón szerzett bölcsesége daczára, észrevétlenül nem jut-e a tapasztalat tárgyain túl az agyrémek területére. Rendszerint mélyen bele is van bonyolódva, ámbár népszerű nyelvezetével, miután mindent csupán valószínűségnek, észszerű gyanításnak vagy analógiának tüntet fel, alaptalan igényeinek némi mázt ad.
Az empirista azt állítja, hogy a műveletlen értelem jobb, mint művelt ítélet.
Az úgynevezett józan ész veleszületett tudatlanság.
Van egy kényelmes mód arra, hogy minden belátás nélkül makacskodhassunk, ez pedig a közös emberi belátásra való hivatkozás. Valóban nagy adománya az égnek az ép (vagy mint újabban elnevezték, az egyszerű) emberi ész. De tettel kell bizonyítani, a gondolat és a beszéd megfontoltságával és észszerűségével, de nem azáltal, hogy, ha igazolásunkra semmiféle okos dologgal nem tudunk előhozakodni, ráhivatkozunk, mint valami orákulumra. Ha belátás és tudomány a fogyatékán van, akkor és nem előbb hivatkozni a közös emberi belátásra, ez az újabb idők egyik szubtilis találmánya, amely mellett a legüresebb fecsegő fölveheti a versenyt a legalaposabb fővel és tarthatja is vele. De, amíg a belátásnak egy kis maradéka is megvan, addig őrizkedni fogunk ezen utolsó menedékhez fordulni. És a világosságnál megtekintve ez a fellebbezés nem is egyéb, mint a tömeg ítéletére való hivatkozás; oly taps az, amely miatt a filozófus pirul, de a népszerű elménczkedő olyankor diadalt arat és büszkélkedik. Mégis azt kell gondolnom, hogy Hume-nak épp annyira volt józan esze, mint Beattie-nek és még azonfelül birtokában volt az, ami ennek bizonyosan nem és pedig kritikai ész, amely a józan észt korlátok közt tartja, hogy ne tévedjen el a spekulácziókban, vagy ha pusztán ezekről van szó, ne kívánjon dönteni, mert nem tud számot adni alapelvei felől; mert csakis így marad meg józan észnek. Véső és kalapács egész jól használható a gerenda megmunkálásához, de a rézmetszéshez tű szükséges. Igy a józan ész, épúgy használható, mint a spekulativ, de mindkettő a maga módja szerint: amaz, ha oly ítéletekről van szó, amelyeket közvetlenül a tapasztalatban alkalmaznak, emez pedig ha általában véve puszta fogalmakból kell ítélni, például a metafizikában, ahol az önmagát, gyakran a valósággal ellentétben, úgynevező józan ész semmikép sem ítélhet.
A metafizikának nem engedhető meg az általános emberi ész helyeslésére való hivatkozás; mert e tanú tekintélye csak mende-mondán alapul. Quodcumque ostendis mihi sic, incredulus odi.
Horat.
Tudomány és tudományos módszer.
Az észnek minden munkájában bírálat alá kell vetnie magát és az ebbeli szabadságot semmiféle tilalommal sem csorbíthatja, anélkül, hogy magának ne ártana és ránézve hátrányos gyanúba ne keverednék. Semmisem annyira fontos itt a haszonra való tekintettel, semmisem oly szent, hogy ezen vizsgáló és szemlét tartó átkutatás alól, mely nem ismer semmiféle személyi tekintélyt, kivonhatná magát. Sőt ezen a szabadságon alapul az ész létezése, amelynek nincs diktátori tekintélye, hanem annak a kijelentése sohasem egyéb, mint szabad polgárok beleegyezése, akiknek mindegyike aggályait, sőt vétóját kell, hogy tartózkodás nélkül kifejezhesse.
A filozófiai belátás bővülését akadályozza az, hogy erkölcsi okokhoz, azaz czélokból való magyarázathoz fordulunk ott, ahol még gyanítható, hogy fizikai alapokok szükséges általánosabb törvényekkel kapcsolatban határozzák meg a következményt.
Immateriális alapelvekre való hivatkozás a rest filozófia menedéke, és ezért az ily módon való magyarázat is lehetőség szerint kerülendő, hogy a világ jelenségeinek azon alapjai, amelyek a puszta anyag mozgástörvényein nyugszanak és amelyek egyesegyedül az átérthetők, egész terjedelmükben ismertté váljanak.
Tegyük fel, hogy Isten néha és különös esetekben a természetet törvényeitől eltéríti: akkor sincs halvány fogalmunk sem arról és sohasem remélhetjük, hogy megismerünk egy oly törvényt, amely szerint Isten ily esetben cselekszik. Itt az ész, mintha meg volna bénulva, amennyiben azáltal, ismert törvények szerinti eljárásában feltartóztatott, de újat nem tanult és nem is remélheti, hogy valaha a világon ilyet tanul.
A tudatlanságnak a tudomány látszatát adó közönséges fogás az, hogy a rajongó azt kérdezi: ismeritek a mágneses erő valódi okát, vagy ismeritek az anyagot, amely az elektromos jelenségekben oly csodálatos hatást fejt ki? Azt hiszi, hogy alapos oka van arra, hogy oly dologba, amelyet véleménye szerint a legnagyobb természetbúvár belső mivoltára nézve époly kevéssé ismer, mint ő, lehető hatásaira vonatkozólag is épúgy beleszóljon. De az utóbbi csak oly hatásokat ismer el, amelyeket a kísérlet segélyével mindenkor szemünk elé állíthat, amennyiben a tárgyat teljesen hatalmába keríti, ezzel szemben az előbbi oly hatásokat szed össze, amelyek úgy a megfigyelő, mint a megfigyelt személynél teljesen a képzeletből eredhetnek és így valódi kísérletnek nem is vethetők alá. E helytelenség ellen nem lehet mást tenni, mint belenyugodni abba, hogy az állati mágnesség mágnesez és szervetlenít mindaddig, amíg az annak és a könnyen hívőknek tetszik, de a rendőrség figyelmébe kell ajánlani a dolgot, nehogy túlmerészen űzzék azt, egyébként pedig nekünk a természet kutatásának egyetlen útját kísérlet és megfigyelés által, amelyek a tárgy tulajdonságait külső érzékeinknek felismerhetőkké teszik, továbbra is követni kell. Hosszadalmas czáfolat itt az ész méltósága ellen való és nem is használ semmit, megvető hallgatás az őrület e fajtájával szemben jobban megfelel, amint egyébként is az ily események az életben csak rövid ideig tartanak, hogy aztán más balgaságnak adjanak helyet.
Senkitől sem veszem rosz néven, ha ahelyett, hogy a szellemlátókat a másik világ félpolgárainak tekintené, velük röviden és jól, mint kórházba valókkal végez és ezáltal magát minden további kutatás alól felmenti. De ha mindent ily álláspontról tekintünk, akkor a szellemvilág ilyfajta adeptusaival való bánásmód is kell, hogy a korábbitól nagyon különbözzék és ha előbb szükségesnek találták, hogy néha némelyeket közülök elégessenek, úgy most elég lesz, ha csak purgálják őket. A dolgok ilyetén állásánál nem is volna szükséges, hogy annak nagy feneket kerítsünk és megcsalt rajongók lázas agyában a metafizika segélyével titkokat keressünk. A rejtélyt csupán az éleseszű Hudibras tudta volna nékünk megoldani, mert az ő véleménye szerint: ha hipochondrikus szél tombol a belekben, úgy az irányán fordúl meg a dolog, ha lefelé megy f– lesz belőle, de ha felszáll, akkor tüneménnyé vagy szent sugallattá válik.
Van egy faja a lángeszű férfiaknak (helyesebben lángész majmoknak), amely a lángész czégére alatt betolakodott, a természet különösen kegyelt főinek a nyelvén szól, a fáradságos tanulást és kutatást kontárkodásnak minősíti, és azt állítja, hogy minden tudomány szellemét egy fogással ragadta meg, de kis adagokban sűrítve és erőteljesen képes adni belőle. Ez a faj, mint a kuruzslók és vásári kikiáltók faja a tudományos és erkölcsi műveltségben való haladásra nézve igen hátrányos, ha vallás-, államviszonylatok, és morálról a beavatotthoz vagy a hatalom birtokosához hasonlóan a bölcseség székhelyéről döntő hangon beszél és így szelleme szegénységét el tudja takarni. Ez ellen ismét mit lehet mást tenni, mint nevetni és szorgalommal, renddel és világossággal türelmesen továbbhaladni, anélkül, hogy ama szemfényvesztőkre ügyet vetne az ember?
Először az iskolának kell megadni a magáét, azután lehetünk arra is tekintettel, hogy a világ kedvére éljünk.
Aki nem iskolaszerűen, hanem «lángész» módjára filozofál, az oly módon gazdálkodik, amelynek a közeli csőd jósolható. A kritikai filozófia az az észgazdálkodás, amely először is a vagyoni állapotot vizsgálja meg, hogy megtudja, mily messzire mehet kiadásaiban és a simplex emberhez hasonlít azzal a szellemes fővel ellentétben, aki – mint egy bizonyos miniszter államháztartásával – oly módon dicsekszik, hogy: minél több az adóssága, annál gazdagabb.
Nem nagy művészet a közérthetőség, ha amellett minden mélyebb belátásról lemondanak.
Csak az adhat elő valamit népszerűen, aki azt alaposabban is előadhatná.
Hogy a valódi népszerüséget megtanuljuk, a régieket kell olvasnunk, például Cicero filozófiai iratait, Horatius, Vergilius költőket és így tovább; az újabbak közül Hume-ot, Shaftesburyt és másokat; férfiak, akik mindenike kiterjedt érintkezésben állott a művelt világgal, amely nélkül nem lehetünk népszerűek. Mert a valódi népszerűség sok gyakorlati világ- és emberismeretet követel, az emberek fogalmai, izlése és hajlamainak ismeretét, amelyekre az előadásnál, sőt még az illő, a népszerűséghez alkalmas kifejezések megválasztásánál is folytonosan tekintettel kell lenni.
A teóriák gyakran inkább a megértés megkönnyebbítésére, mint a természet jelenségeinek kiderítésére szolgálnak.
Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül vakok. Tehát ép oly szükséges fogalmainkat megérzékíteni (azaz tárgyukat a szemléletben mellérendelni), mint szemléleteinket számunkra értelmessé tenni (azaz fogalmak alá rendelni).
Az ész nem alkot, hanem csupán rendez fogalmakat.
A logika nem általános feltalálóművészet és nem az igazság orgánuma; nem algebra, amelynek segélyével rejtett igazságok volnának felfedezhetők.
Bár azt mondják: a technikát, vagyis a tudomány felépítésének módját elő kell adni az alkalmazott logikában. Ez azonban hiábavaló, sőt káros. Mert akkor elkezdenek építeni, mielőtt anyag volna, és megvan ugyan a forma, de hiányzik a tartalom.
A kísérletek eredménye nem felel meg mindig a gyanításnak. Ha azonban nem akarjuk teljesen a véletlenre bízni a kísérleteket, akkor kell, hogy a gyanítás legyen indítékuk.
Kétségtelenül igaz, hogy pusztán tapasztalati tapogatózás által, vezérelv nélkül, amelyet keresni kell, sohasem találnánk valami czélszerűt, mert rendszeresen tapasztalni csak annyit tesz, mint megfigyelni. Köszönöm a csupán empirikus utazó elbeszélését, különösen, ha abból összefüggő ismeret legyen, melyből az ész valamit alkosson egy elmélet czéljára. Rendszerint azt válaszolja ő, ha erre vonatkozólag kérdezik: észrevehettem volna ezt, ha tudtam volna, hogy efelől kérdezősködni fognak.
A természetkutatás nem vak tapogatózás az észrevételek után, amelyek töredékesen és véletlenül egymás mellé sorozhatók, hanem törvényekhez van kötve, amelyek szerint fel kell keresni azokat.
A természetkutatás nem a tapasztalat által, hanem annak számára történik.
A tapasztalatból nem származhat semmiféle tudomány. A tapasztalt ember (expertus), ha egyébként semmi más, úgy tudatlan, aki pórázra kötve jár, aki azokba a nyomokba lép, amelyeket számára más, vagy ő maga előző gyakorlatok után készített.
A természetbúvárok között némelyek (akik inkább spekulativ hajlamúak), az egyenlőtlenségnek szinte ellenségei és mindig a faj egységére vannak tekintettel, mások (inkább empirikus fők) a természetet oly sokféleségre igyekeznek osztani, hogy csaknem föl kellene adni a reményt, hogy tüneményeit általános elvek szerint ítéljük meg.
Vannak emberek, akik mindent ismernek, de semmitsem tudnak (mindennek a leírásáról van fogalmuk, de nincs belátásuk).
A pusztán polihisztor tudása cziklópszerű, amelynek egyik szeme hiányzik, – a filozófia szeme; és egy matematikus, történész, leíró természettudós, filológus és nyelveket ismerő cziklóp oly tudós, aki mindezekben a dolgokban nagy lehet, de minden filozófiát ezenfelül fölöslegesnek tart.
Az ismeret egysége nélkül minden tudás csak törmelék.
Azt állítom, hogy a természettudomány minden ágában csak annyi tulajdonképpeni tudomány található, amennyi matematika van benne.
A geometriában járatlan a természettudományban nem haladhat előre, azaz nem lehet filozófikus természetismerő.
Amidőn Galilei golyóit a ferde síkon általa választott nehézkedéssel gördítette le, vagy Torricelli a levegő nyomásával oly súlyt hordatott, amelyről előre meghatározta, hogy mily előtte ismert vízoszlop súlyával legyen egyenlő, vagy később Stahl fémeket mésszé és ezeket ismét fémekké változtatta azáltal, hogy azokból valamit elvont és visszaadott; ez minden természetbúvárnak szöget ütött a fejébe. Megértették, hogy az ész csak azt látja be, amit maga, saját terve szerint állított elő, hogy itéletei élén állandó törvények szerint alapelveknek kell állniok és a természetet kényszerítenie kell, hogy kérdéseire válaszoljon, nem pedig, hogy általa magát mintegy pórázon vezettesse; mert különben a véletlen, nem megelőző terv szerinti megfigyelések egyáltalán nem függnek össze szükséges törvényben, amelyet pedig az ész keres és amelyre szüksége van. Az észnek az alapelveivel, amelyek egyedül emelik törvényerőre a megegyező jelenségeket, az egyik kézben, és a kísérlettel, amelyet azok szerint kigondolt, a másikban, kell a természethez fordulnia, bár oly czélból, hogy az kioktassa őt, de nem mint tanítvány, aki mindent elmondat magának, amit a tanító akar, hanem mint kirendelt bíró, aki a tanukat azon kérdésekre készteti válaszolni, amiket ő feltesz. És így még a fizika is gondolkodásmódjának oly előnyös forradalmát lényegileg véve azon ötletnek köszönheti, hogy annak megfelelőleg, amit az ész maga fektet a természetbe, azt keresse benne (ne pedig ráfogja), amit tanulnia kell tőle és amiből magától semmit sem tudna. Csak ezáltal tért a természettudomány a tudomány biztos útjára, miután évszázadokon át nem volt egyéb, mint puszta tapogatózás.
Sok kérdéssel úgy vagyunk, mint a katekizmussal, amelyet gyermekkorunkban betéve tudtunk és amelyet érteni véltünk, amelyet azonban minél öregebbek és megfontoltabbak leszünk, annál kevésbbé értünk és ezért megérdemelnők, hogy még egyszer az iskolába küldjenek, hacsak találhatnánk valakit (magunkon kívül), aki jobban értené azt.
A természet a mi feladatunk, magyarázataink szövege.
Tudomány és élet – tudósok – akadémia.
Oly kormány, amely a tudomány tételeivel, tehát azok bővítésével vagy javításával is foglalkoznék, amely tehát a legmagasabb személyben a tudóst akarná adni, e pedantéria által csak a néki járó tiszteletet veszítené el, mert méltóságán alúli, hogy a néppel (annak tudós osztályával) egyesüljön, amely nem érti a tréfát és mindazokat egyforma elbánásban részesíti, akik tudománynyal foglalkoznak.
Ha kormányok jónak találják, hogy tudósok dolgaiba avatkozzanak, úgy a tudományról és emberekről való bölcs gondoskodásukhoz sokkal illőbb volna, hogy a kritika szabadságát részesítsék kedvezményben, mintsem, hogy az iskolák nevetséges zsarnokságát támogassák, amelyek közveszély feletti hangos jajgatásba törnek ki, ha pókhálóikat szétszaggatják.
Be kell vallani, hogy a nagybritánniai parlament alapelve: hogy a király trónbeszéde minisztere művének tekintendő (mivel az uralkodó méltósága ellen való volna, hogy tévedésen, tudatlanságon, vagy hazugságon fogják rajta, pedig a Háznak mégis fel kell jogosítva lennie, hogy annak tartalma felett ítéljen, azt megvizsgálja és megtámadja), hogy ez az alapelv, mondom, finoman és helyesen kieszelt. Éppen így kell, hogy bizonyos tanok kiválasztása, amelyeket egyedül szentesít a kormány a tanítás czéljára, a tudósok vizsgálatának legyen alávetve, mert az nem az uralkodó művének tekintendő, hanem egy arra kirendelt állami hivatalnokénak, akiről feltesszük, hogy ura akaratát nem jól érthette vagy el is csavarhatta.
Egy franczia miniszter egyszer magához hivatta a legtekintélyesebb kereskedők egy részét és javaslatot kért tőlük, hogyan segíthetne a kereskedelmen: mintha ő a javaslatok legjobbját ki tudná választani. Miután egyik ezt, a másik amazt javasolta, egy öreg kereskedő, aki sokáig hallgatott, így szólt: Csináljatok jó utakat, verjetek jó pénzt, adjatok alkalmas váltójogot és így tovább, egyébként pedig «hagyjatok bennünket dolgozni!» Ez lenne körülbelül a válasz, amelyet a filozófiai fakultásnak adni kellene, ha a kormány megkérdezné, mily tanokat írjon elő általában a tudósoknak, hogy amellett a belátás és a tudomány haladását meg ne gátolja.
A szabad művészetek és a tudományok jobban növekednek kedvelőik és jóakaróik kormányzása alatt, mint önhitt ismerőiké alatt. Csak a közbecsüléshez kell, hogy tartsák magukat és a lángészt hagyják, hogy önmagát képezze és saját maga szabja meg utait.
Ha tudományos vitát a nagyközönség elé visznek, amint azt a tudomány űzérei (a «gyakorlók» neve alatt) szívesen megkísérlik, úgy illetéktelenül a nép ítélőszéke elé (amelyet a tudományosság dolgaiban semmiféle ítélet sem illet meg) hurczolják azt és megszünik a vita tudományos jellege; mert akkor a törvényellenes viszály helyzete áll elő, ahol tanok a nép hajlamainak megfelelően adatnak elő és a lázadás és pártoskodás magvait hintik szét, a kormányt pedig ezáltal veszélyeztetik.
Törekedni, hogy az egész közönség tudóssá legyen, a legrosszabb, ami csak történhet. Ezáltal bírákká tesszük őket és ez a népuralom egy faja; de jó, ha a tudomány kedvelőivé tesszük őket. Itélni mindenki tud, de a bíró mester kell, hogy legyen.
Csodálatos, hogy a tudatlan elfogult a tudományosság javára, a tudós ellenben elfogult a műveletlen ész javára.
Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjúhozását teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete és megvetettem a csőcseléket, amely semmiről se tud. Rousseau helyreigazított. Ez az elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az értéket adhatja meg, hogy az emberiség jogait törekedjen helyreállítani.
Tompaeszű vagy korlátolt fő, amelyből nem hiányzik semmi más, mint csak az értelem kellő foka és annak saját fogalmai, tanítás által nagyon jól, a tudományosságig is kiképezhető. De miután akkor az ítélőképesség rendszerint hiányos marad, úgy éppen nem szokatlan, hogy tudós férfiakat találunk, akik tudományuk használatában ama soha jóvá nem tehető hiányt gyakran elárulják.
Közepes tehetségűek, akik tevékenyek és vakmerők, a legjobban boldogulnak a tudományos életben is.
A magas iskolák rendszeres fecsegése gyakran csupán egyetértés abban, hogy a szavak különböző jelentésével valamely nehezen megoldható kérdés elől kitérjenek, mert a kényelmes és gyakran eszes «nem tudom»-ot az akadémiákon nem szívesen hallják.
Az iskolák czivakodásában rendszerint mindkét félnek akkor van a legtöbb mondanivalója, ha tárgyukból semmitsem értenek.
Azt kéne gondolni, hogy valamely jó ügy védelmének szándékával semmit a világon sem lehet kevésbbé megegyeztetni, mint álnokságot, tettetést és csalást. A tudomány káros hatása az emberekre különösen abban áll, hogy a legnagyobb része azoknak, akik azzal kérkedni akarnak, az értelemnek semmiféle javítását nem eredményezik, hanem csupán fonákságát, nem is említve, hogy a legtöbbnek csak hiúsága eszközéül szolgál.
Az akadémiák több tehetségtelen embert küldenek ki a világba, mint a közéletnek bármely más intézménye.
Tudósok azt hiszik, hogy minden ő érettük van itt.
A tudósnak humanitásra van szüksége, hogy maga félre ne ismerje magát és ne bízzon túlsokat saját erejében. Az olyan tudóst cziklópnak nevezem. Ő a tudomány egoistája és szüksége van még egy szemre, amely azt eredményezné, hogy tárgyát más ember szempontjából is látná. Ezen alapul a tudomány humanitása, azaz az ítélet közlékenysége, amelylyel mások ítéletének is alávetik azt.
Mire való nékünk a spekuláczió minden feldolgozása és viszálykodása, ha ezalatt jószívűségünket elveszítjük?
Oh emberi gondok! Gyönge emberek, azt állítjátok, hogy csupán az igazság és az ismeret terjesztése a czélotok, valójában pedig csupán hiúságtok foglalkoztat.
A nép üdvét legfőképp nem a szabadságban keresi, hanem természetes czéljaiban, tehát e három dologban: holta után üdvözüljön, életében embertársai közti létét köztörvények biztosítsák, végül pedig, hogy magában az élet fizikai élvezetében (azaz egészségben és hosszú életben) részesedjen.
A filozófus, aki mindezekbe a vágyakba csak az értelemtől átvett előírások alapján bocsátkozhat, ahhoz tartja magát, amit az ember maga hozzátehet és kell is, hogy hozzátegyen: becsületesen éljen, senkivel se kövessen el jogtalanságot, az élvezetben mértékletes legyen és türelmes a betegségben és amellett főképp a természet önsegélyére számítson; mindezekhez persze nem kell valami nagy tudomány, sőt az nagyrészt nélkülözhető is, ha csak hajlamainkat fékezni és a kormányzást értelmünkre bízni akarnók, amivel azonban a tömeg, mint fáradságos dologgal éppen nem törődik.
A teológusokat, jogtudósokat és orvosokat a tömeg (amely a fenti tanokban hajlamával, hogy élvezzen és ellenszenvével, hogy azért fáradozzon rosz helyen alkalmazott komolyságot talál) felszólítja, hogy elfogadhatóbb indítványokat tegyenek: és akkor a tudósokkal szemben támasztott követelések így hangzanak: amit itt ti filozófusok fecsegtek, azt már én rég tudtam magamtól is; de tőletek, mint tudósoktól azt akarom tudni, ha elvetemülten éltem volna is, hogy szerezhetnék mégis magamnak röviddel kapuzárás előtt bebocsátási engedélyt a menyországba, ha nincs is igazam, hogy nyerhetném mégis meg a pörömet és ha testi erőmet kedvemre kihasználtam volna és visszaéltem volna is azzal, hogy maradhatnék mégis egészséges és hogy élhetnék soká. Hisz azért tanultatok, hogy többet tudjatok, mint a magunkfajtabeli (akiket ti idiótáknak neveztek), aki semmi másra nem tart igényt, mint józan észre. De ez a dolog olyan, mintha a tömeg úgy fordulna a tudóshoz, mint valami jövendőmondó és varázslóhoz, aki természetfölötti dolgokban tájékozott; mert a tudatlan arról a tudósról, akiről valamit feltételez, túlsokat képzel. Ezért természetesen előrelátható, hogy ha valaki csak elég vakmerő, hogy ily csodaembernek adja ki magát, a tömeg futni fog hozzá és a filozófusok pártját megvetéssel fogja elhagyni.