HIT. VALLÁS – EGYHÁZ.

Hit – álhit.

Hinni az embernek magával szemben való kötelessége.

Hinni önmagunkkal szemben kötelesség – de nem az a vallás. A hitnek nem a valláson, hanem ennek amazon kell alapulnia.

Az egyház vallása lehet képtelen (politeizmus) és a hit mégis jó lehet.

A hit a bensőben rejtve van és az erkölcsi érzülettől függ.

Ha nem gondoskodtok arról, hogy előbb, legalább félúton, jókká tegyétek az embereket, úgy nem is teszitek őket soha őszintén hívőkké.

A hit abban különbözik lényegileg véve a babonától, hogy az utóbbi nem a fenséges iránti tiszteletet, hanem félelmet és aggódást kelt a lélekben azon szerfölött hatalmas lénnyel szemben, amelynek akarata alá rendelve látja magát a megrémült ember, anélkül, hogy amellett nagyrabecsülné e lényt: ebből persze nem eredhet más, mint kegyhajhászás és behizelgés a becsületes élet vallása helyett.

A hitéletben minden a cselekvéstől függ.

Bár a félelem először az istenek (démonok) fogalmát alkotta meg, az ész erkölcsi elvei által először az isten fogalmát tudta megalkotni.

Ugylátszik az emberi természetnek és az erkölcs tisztaságának jobban megfelel, hogy a másvilág reményét a jó lélek érzéseire alapítsuk, mintsem hogy fordítva jó magatartását alapítsuk a másvilág reményére. Ily természetű a morális hit, amelynek egyszerűsége az okoskodás némely agyafúrtságánál értékesebb lehet és amely egyesegyedül illő az emberhez bármily állapotában, amennyiben kerülő nélkül valódi czéljaihoz vezeti. Bízzuk tehát az oly távoleső tárgyakra vonatkozó lármázó rendszereket a spekuláczióra és henye fők gondjára. Valóban közönyösek azok ránk nézve és az érvek és ellenérvek pillanatnyi látszata dönthet ugyan talán az iskolák helyeslése ügyében, de aligha dönthet valamiben a becsületes ember jövő sorsára vonatkozólag. Az emberi ész nem is volt elég szárnyaló ahhoz, hogy oly magas felhők közé vegye útját, amelyek elfedik előlünk a másvilág titkait és a tudnivágyóknak, akik oly buzgón kérdezősködnek azután, azt az egyszerű, de igen természetes feleletet adhatjuk, hogy a legtanácsosabb, ha addig várakoznak, amíg oda nem jönnek. Mivel azonban sorsunk a másvilágon gyaníthatólag attól függ, hogy töltöttük be helyünket ezen a világon, azért befejezésül azt mondhatjuk, amit Voltaire mondat becsületes Candide-jával az iskolák oly sok haszontalan czivakodása után: gondoskodjunk a javunkról, menjünk a kertbe és dolgozzunk.

Nem ismerek mást, ami még az élet utolsó pillanatában is megállhatná helyét, mint a szív legtitkosabb érzületeire vonatkozó legtisztább őszinteséget és Hióbbal bűnnek tartom, hogy Istennek hizelegjünk és oly benső vallomásokat tegyünk, amelyekre tán a félelem kényszerített rá és amely nem egyezik a lélek szabad hitével. A vallás dolgaira vonatkozólag az elsajátított gondolkodásmód hit, vagy pogányság. Az első vallóit rendszerint hívőknek, a másodikét hitetleneknek nevezzük. A hit az a vallás, amely isten minden tiszteletének lényegét az ember erkölcsébe helyezi: pogányság, amely nem abba helyezi.

Isten országa a földön, ez a végsors, az ember kivánsága («Jöjjön el a te országod.») Krisztus közelebb hozta; de nem értették őt meg és a papok országát alapították meg, de nem Istenét bennünk.

Volt egyszer egy bölcs tanító, aki Isten ezen országát a világival ellentétben egész közel hozta. Megdöntötte az Irástudást, amely nem teremt mást, mint szabványokat, amelyek az embereket csak elválasztják és Isten templomát és az erkölcs trónját a szívben építette föl. Felhasználta ugyan az Irástudást, de csak azért, hogy amire mások esküdtek, azt megsemmisítse. De e véletlen fogyatkozáson alapuló félreértésből új félreértés állt elő, amely ismét megakadályozza azt a jót, amely az ő szándéka volt. Ámbár ez az Irástudás egyébként jó lehetett, legalább is lényegileg nem hátrányos, mégis azt eredményezte, amit minden Irástudásnak a vallás dolgaiban eredményeznie kell és pedig dogmát és hódolatot, mint a lényeget, amelyek pedig csupán segédtételek és a nagy czéltól teljesen elfordítanak. Az egész világegyetemben ezer év egy nap. E munkán türelmesen dolgoznunk és várnunk kell.

Nem könnyű az embereket meggyőzni arról, hogy az erkölcsi jó életre való állhatatos törekvésben áll mindaz, amit Isten az embertől követel, hogy országában néki tetsző alattvaló legyen. Nem tudják kötelezettségüket másminőnek gondolni, mint valamiféle szolgálatnak, amelyet Isten számára kell teljesíteniök; ahol nem annyira a cselekvések belső erkölcsi értékén fordul meg a dolog, mint inkább azon, hogy Isten számára teljesítvék, hogy így magukban véve bármily közönyösek is erkölcsi tekintetben, mégis legalább passziv engedelmességgel Isten tetszését megnyerjék. Az, hogy ha önmagukkal és embertársaikkal szemben teljesítik kötelességüket, hogy éppen ezáltal isteni parancsot is teljesítenek, tehát hogy minden cselekedetükkel, amennyiben az az erkölcsre vonatkozik, állandóan Isten szolgálatában állanak és hogy egyszerűen lehetetlenség, hogy Istennek máskép szolgáljanak, (mivel nem hathatnak másra, mint földi lényekre, Istenre azonban nem hathatnak és nem befolyásolhatják) ez nem fér az emberek fejébe. Mivel a világ minden nagy urának különös szükséglete, hogy alattvalói tiszteljék és a hódolat nyilvánításával dicsérjék, ami nélkül nem várhat oly nagyfokú engedelmességet parancsaival szemben, mint aminőre szüksége van, hogy uralkodjon felettük; ezenfelül az embernek, még ha még oly eszes is, a tisztelet nyilvánítások mégis mindig közvetlenül jól esnek: ezért a kötelesség teljesítéssel úgy bánnak, amennyiben az egyúttal isteni parancs is, mint Isten ügyének teljesítésével, nem mint az ember ügyével és így keletkezik az istentiszteleti hit fogalma a tiszta erkölcsi hit fogalma helyett.

Az «istentisztelet» vallása robot- és bérvallás és nem tekinthető üdvözítőnek, mert nem morális. Mert ennek szabad, a szív becsületes érzületén alapuló vallásnak kell lennie. Az előbbi azt hiszi, hogy a kultusz cselekvéseivel, amelyeknek, (ámbár fárasztók), magukban véve semmiféle morális értékük nincs, tehát csak a félelem vagy a remény által kikényszerített cselekedetek, amelyeket gonosz ember is végrehajthat, Istennek tetsző lehet, anélkül, hogy föltételezné, hogy ahhoz morális jó érzület szükséges.

Hogy a hit nem más, mint a legfelsőbb lény kegyhajhászásának és a nála való behízelgésnek egy módja, amely tekintetben az emberek csak abban különböznek egymástól, hogy eltérő a véleményük arra a módra nézve, amely Istennek a legtetszőbb lehet, ez oly őrület, amely akár törvényeken, akár nem azokon alapul, minden morális érzületet bizonytalanná tesz és elcsavar, ezáltal, hogy a becsületes életmódon kívül még valami mást vesz fel, mint eszközt arra, hogy a legfelsőbb lénynek mintegy kegyébe hízelegje magát és ezáltal alkalmilag felmentse magát a becsületes életmód követésére irányuló legnagyobb gondosság alól és mégis szükség esetére biztos menedéke legyen készenlétben.

Csupán a szív teljes megváltozásának feltétele mellett gondolható el, hogy a bűnbe esett ember az égi igazságosságtól fölmentést nyerjen, tehát semmiféle expiáczió sem, legyen az akár bűnbánó, akár ünnepélyes formájú, semmiféle fohászkodás és magasztalás sem (még ha azok a helyettesítő eszményhez, Isten fiához intézvék is) pótolhatja az előbbinek a hiányát.

Ha arra a kérdésre kell minden ember számára egyetemes érvénnyel válaszolni, hogy hogyan kell Istent tisztelni, úgy semmi kétség sincs afelől, hogy akaratának törvényhozása pusztán morális kellene hogy legyen; mert a dogmatikus törvényhozást (amely feltételez egy kinyilatkoztatást) csak véletlennek tekinthetjük és olyannak, amely nem ért el vagy nem érhet el minden emberhez, tehát nem tekinthetjük az emberre nézve általában kötelezőnek. Tehát: «nem azok, akik itt azt mondják: Uram, Uram! hanem azok, akik Isten akaratát teljesítik»; azaz nem azok, akik az Ő magasztalásával (vagy küldöttének, mint isteni eredetű lénynek magasztalásával) akarnak Néki tetszeni azon kinyilatkoztatás fogalmai szerint, amelyet nem kaphat minden ember, hanem azok, akik becsületes életmóddal, amelyre nézve mindenki ismeri az Ő akaratát, akarnak Néki tetszeni; azok lesznek azok, akik az igazi, általa kívánt tiszteletben részesítik Őt.

A morális vallás szerint (aminő az összes valaha létező nyilvános vallások közül egyedül a keresztény) alapelv: hogy mindenkinek teljes erejéből törekednie kell, hogy jobb emberré váljon; és csak ha veleszületett kincsét nem ásta el, ha felhasználta eredeti, a jóra irányuló hajlamát arra, hogy jobb emberré váljon, csak akkor remélheti, hogy azt, amit ő a képességével nem érhet el, azt magasabb együttműködés ki fogja egészíteni.

Mily gyötrők azon külső formák, amelyeket a hithez számítanak, de valójában az egyház formái; ahol éppen abba helyezik a jámborság érdemét, hogy e formák teljesen haszontalanok és hogy a hívők pusztán csak megalázkodnak, hogy a szertartásokat, az egyházi szolgálatokat, a bűnbánatot és az önsanyargatást (minél több, annál jobb) türelmesen elviseljék; holott pedig e robotmunka gépiesen ugyan könnyű (mivel nem kell amellett egyetlen bűnös hajlamot sem feláldozni), de az értelmesnek erkölcsileg igen nehéz és terhes kell hogy legyen.

Ha tehát a nagy erkölcsi néptanító azt mondta: «Az én parancsolataim nem nehezek», úgy azzal nem azt akarta mondani, hogy teljesítésük csupán csekély erőkifejtést igényel; mert valójában, mivel a szív tiszta érzületét követelik, minden parancsolható között a legnehezebbek; azonban az értelmes ember számára mégis végtelenül könnyebbek, mint a sürgölődő semmittevés parancsai, aminők voltak azok, amiket a zsidóság megalapított; mert a gépiesen könnyűt az értelmes ember mázsás súlynak érzi, ha azt látja, hogy a rápazarolt fáradság nem használ semmitsem.

Az oly hit, mely az embert sötétté teszi, hamis; mert az embernek Istent vidám szívvel és nem kényszerből kell szolgálnia.

A letérdepelés, vagy földrevetés, még ha égi tárgyak tiszteletének megérzékítéseért is történik, az emberi méltósággal ellenkezik, épúgy előttünk lévő képek segélyével való fohászkodás, mert akkor nem azon ideál előtt hajoltok meg, amelyet saját értelmetek felfog, hanem azon idol előtt, amelyet ti magatok csináltatok.

Hogy a puszta hivés és meg nem érthető dolgok utána mondása (amit mindenki megtehet, anélkül, hogy azzal jobb ember lenne, vagy valaha azáltal olyanná válna) egy módja és éppenséggel az egyedüli módja annak, hogy Istennek tessünk, ezen állítás ellen teljes erővel küzdenünk kell.

Az erkölcsi hitetlenség bűnös fokát áruljuk el azzal, ha a kötelesség szabályainak, ahogy azokat az értelem eredetileg az ember szívébe írta, nem vagyunk hajlandók máskép elegendő tekintélyét elismerni, mintha még azokat csodák nem hitelesítik: «ha jeleket és csodát nem láttok, nem hisztek.» A puszta kultusz és az egyházi szolgálatok vallásának kell, hogy vége legyen és ahelyett a lélekben és az erkölcsi érzület igazságán alapuló vallást kell bevezetni.

A ráparancsolt vallás képtelenség.

Egyház – biblia.

Bár megkíméltek volna bennünket a keleti bölcseségtől! Nem tanulhatunk abból semmit és a világ nem tanult abból mást, mint a mechanikus ügyesség, csillagászat, számvetés stb. egy faját. Miután már volt nyugati műveltségünk a görögök által, úgy belegondolhattunk a keleti iratokba értelmet, de maguktól sohase voltak világosak az értelemnek. Volt ugyan egykor egy bölcs, aki teljesen különbözött nemzetétől és józan gyakorlati vallást tanított, amelyet korának megfelelőleg a képek és az elterjedt mondák köntösébe kellett burkolnia, de tanai nemsokára oly kezekbe kerültek, amelyek az egész keleti czókmókot ráborították, és az értelemnek útjába ismét akadályt gördítettek.

Bár az egyház az igazságnak legfontosabb jegyét, tudniillik az általánosságra való jogos igényt nélkülözi, ha valamely kinyilatkoztatott valláson alapul, amely mint történetileg kialakult vallás általánosan meggyőző közlésre nem alkalmas: mindamellett minden ember azon természetes szükséglete folytán, hogy a legfelsőbb észfogalmakhoz és alapelvekhez mindig valami érzékileg megfoghatót, valami tapasztalati megerősítést és más efélét követeljen (amire a vallás általános bevezetésénél valóban tekintettel is kell lenni), ezért valamely történeti egyház vallását, amelyet rendszerint már ott készen is találunk, fel kell használni.

Hogy azonban az ily tapasztalati vallással, amelyet látszólag a véletlen játszott a kezünkre, a morális vallás alapját egyesítsük (legyen az akár czél, akár csupán segédeszköz), ahhoz a kezünkbe jutott kinyilatkoztatás valamely magyarázata szükséges, azaz annak oly értelemben való teljes magyarázata, amely a tiszta észvallás általános praktikus szabályaival megegyezzen. Mert az egyházi vallás elméleti része erkölcsileg nem érdekelhet bennünket, ha nem hat oda, hogy minden emberi kötelesség mint Isten parancsa (ami a vallás lényege) teljesüljön.

Ama rajongók merészsége, akik az egyházi vallás vezetése alól kinőtteknek vélik magukat, akár mint teofilantrópok nyilvános, azon czélból emelt templomokban, akár mint misztikusok benső sugallatok lámpájánál ábrándoznak, a kormányt hamar arra bírhatná, hogy megbánja azt az elnézést, hogy a polgári rend és nyugalom ama nagy alapítványi és vezető eszközét elhanyagolta és könnyelmű kezekre bízta. Amellett nem is várható, hogy ha meglévő bibliánk hitelét vesztené, hogy más kerülne helyébe, mert nyilvános csodák nem történnek meg másodszor is ugyanabban a dologban: ugyanis a megelőző csoda szándékának sikertelensége a következőnek tartósan a hitelét veszi; – másrészről azonban az alarmisták lármáját sem kell tekintetbe venni, hogy az ország veszélyben forog, ha a bibliának oly részeit, amelyek inkább az Irásnak a formaságaira, mint benső vallásos tartalmára vonatkoznak, sőt annak szerzőit is bizonyos tekintetben kifogásolják: mivel valamely tan vizsgálatának tilalma a vallásszabadság ellenére van. Hogy azonban valamely történetileg kialakult vallás kötelesség és az üdvösséghez tartozik, az babona.

Hogy az ész és a történelem alapíthat-e vallást? Nem! De alapíthat egyházat, amelyben vallás és kultura egymást támogatják.

Nem az Irástudás és az, amit segélyével a bibliából nyelvészeti ismeretek által, amelyek gyakran csupán helytelen gyanítások, kivesznek, hanem amit erkölcsi gondolkodásmóddal (tehát Isten szelleme szerint) abba belevisznek és oly tanok, amelyekben sohasem csalatkoztak és amelyek sohasem lehetnek üdvös hatásnélküliek, az kell, hogy a nép elé szánt előadásnak a vezérfonalát adja.

Ha az Irásmagyarázatra vonatkozólag a teologus és a filozófus közt kikerülhetlen viszály forogna fenn, úgy nem ismerek más kiegyezést, mint a következőt: ha a bibliai teológus abba fogja hagyni az észelvekre való hivatkozást, úgy a filozófiai teológus is fel fog hagyni azzal, hogy állításai megerősítésére felhasználja a bibliát. De nagyon kételkedem abban, hogy az előbbi ebbe az egyezménybe belemenne-e.

Ami a raczionális bibliamagyarázat állítólagos misztikáját illeti, ha a filozófia az Irás helyeiben erkölcsi értelmet derít ki, sőt még ha azt a szövegbe belemagyarázza is, úgy éppen ez az egyedüli módja annak, hogy a misztikát (pl. egy Swedenborgét) távoltartsuk. Mert a képzelet a vallás dolgaiban kikerülhetetlenül szertelenné válik, ha az érzékfelettit (amelyet minden vallásban gondolkodnunk kell) nem köti az észnek határozott fogalmaihoz, aminők az erkölcsi fogalmak és ez a benső sugallatok illuminatizmusához vezet, amely sugallatból mindenkinek megvan a sajátja és akkor nincs már az igazságnak nyilvános próbaköve.

A lélektelen ortodoxizmus és az észölő miszticzizmus között áll a bibliai hit, amint az az ész segélyével önmagunkból kifejthető, a minden emberi szív alapos javulására isteni erővel ható és a szíveket általános (bár láthatatlan) egyházba egyesítő, a gyakorlati ész kriticizmusán alapuló igaz hit.

Álegyház – papság.

Minden egyházi vallásnak, amennyiben puszta rendeletszerű vallástételeket lényeges hittételeknek ad ki, van bizonyos vegyüléke a pogánysággal; mert ez abban áll, hogy a hit külsőségeit (a lényegtelent) lényegesnek állítja. Ez a vegyülés fokonként annyira terjedhet, hogy ennek folytán az egész hit puszta egyházi vallássá változhat át, amely szokásokat törvények gyanánt ad ki és aztán tiszta pogánysággá válik, amely csúfnév ellen nem használ, ha azt mondják, hogy hisz ama tanok isteni kinyilatkoztatáson alapulnak; mert nem ama rendeletszerű tanok és egyházi kötelességek maguk, hanem a nékik adott feltétlen érték (hogy azok nem csupán a hit előmozdítói, hanem annak részei, ámbár nincs benső erkölcsi tartalmuk) az oka annak, hogy a vallás e módját joggal a pogányság nevével illetjük. Azt az egyházi tekintélyt, amely az ily vallás szerint mondja ki az üdvözülést vagy elkárhozást, papságnak nevezhetjük, amely dísznév alól az úgynevezett protestánsok sem vétetnek ki, ha vallástanuk lényegét oly tételekben és szolgálatokban látják, amelyekről semmitsem tud az ész, és amelyek vallására és követésére a legrosszabb, a leghaszontalanabb ember ép oly fokban képes, mint a legjobb ember: ha ama tételekre azon erények még oly nagy tömegét is akasztják, amelyek azoknak a csodálatos erejéből fakadnának (tehát saját gyökerük nincs).

Ha a jog gyakorlói (ügyvédek vagy jogügyi hivatalnokok), akik ügyfelüknek rosz tanácsot adtak és ennek folytán megkárosították, mégsem vállalják ezért a felelősséget («ob consilium nemo tenetur»), úgy azzal szemben a teológia üzletemberei (hitszónokok és lelkészek) meggondolás nélkül vállalják el ezt és jótállnak azért, tudniillik szavaikkal, hogy a túlvilági életben mindenki aszerint fog megítéltetni, amint végzett e világon; ámbár ha felszólítanák őket, hogy formálisan jelentsék ki, hogy lelki üdvösségükkel mernek-e jótállani mindannak az igazságáért, a mit ők a biblia tekintélyére alapítani akarnak, akkor valószínűleg mentegetőznének. Mindamellett a nép ezen tanítóinak elvi természetében rejlik, hogy állításaik helyességét semmiesetre se engedjék kétségbe vonatni, amit persze annál biztosabban tehetnek, mivel ez életben nem kell félniök, hogy a tapasztalat leczáfolja őket.

Ugyanaz az ember, aki oly vakmerő, hogy azt mondja: aki ezt vagy amazt a történeti tant nem hiszi, mint értékes igazságot, az átkozott, annak azt is kellene mondania: ha az, amit én most nektek elmondok, nem igaz, úgy én legyek átkozott! Ha volna valaki, aki ily rettentő kijelentést tehetne, úgy azt tanácsolnám, hogy azzal szemben a hadzsi-ra vonatkozó perzsa közmondáshoz tartsuk magunkat: ha valaki egyszer (mint zarándok) Mekkában volt, úgy költözz ki azon házból, amelyben veled együtt lakik; ha kétszer volt ott, úgy költözz ki abból az utczából, ahol az lakik; ha azonban háromszor volt ott, úgy hagyd el azt a várost, vagy éppenséggel azt az országot, ahol ő tartózkodik.

A papok által kifejtendő egyházi szolgálatnak abban kell állnia, hogy az egyházi tanok és rendeletek mindenkor végczéljukra, a tiszta morál vallására irányuljanak. Ezzel ellentétben az egyház oly szolgáit, akik arra egyáltalán nincsenek tekintettel, sőt az afelé való folytonos közeledés elvét kárhozatosnak, de az egyházi vallás történeti és rendeleti részéhez való ragaszkodást üdvözítőnek mondják, azokat joggal vádolhatjuk, hogy eltorzítják az egyházat, vagy (amit ezalatt értünk) a jó elvének uralma alatt álló erkölcsi közügyet.

A papok gyakran jósolgatják a vallás teljes hanyatlását és az antikrisztus közeli megjelenését, mialatt ők éppen azt teszik, ami szükséges annak az előkészítéséhez: amennyiben ugyanis nem azzal törődnek, hogy híveiknek erkölcsi elveket véssenek szívükbe, amelyek egyenest a megjavulás felé vezetnek, hanem egyházi szolgálatokat és a történeti vallást teszik lényeges kötelességükké, amelyek a megjavulást közvetve eredményezzék, amiből eredhet ugyan oly mechanikus egyértelműség, aminő a polgári alkotmányban van, de nem a morális érzületben; de azután panaszkodnak a vallástalanság miatt, amelyet ők maguk idéztek elő, amit tehát különös jövendőmondó tehetség nélkül is előre hirdethettek.

Krisztus hasonlatában a szűk kapu és a keskeny út, amely az élethez vezet, az erkölcsös életmód; a tág kapu és a széles út, amelyen sokan vándorolnak, az egyház. Nem mintha rajta és tételein mulna, hogy emberek elpusztulnak, hanem azon múlik, hogy a templomba járást és az egyház rendeleteinek megtartását és czeremóniái elvégzését tekintik annak a módnak, ahogy Isten akarja, hogy őt tulajdonképp szolgálják.

Mily hatalmat nem akar magához ragadni az, aki pusztán csak pap?

A papságban mindenkor megvan a hajlandóság arra, hogy tiszta tanító osztályból uralkodó osztálylyá alakuljon át.

Históriai vallás – zsidóság és kereszténység.

A lelkiismeretet terhelő összes hittételek, amelyek igazságába vetett hitet az üdvözülés föltételévé teszik, csak a történet hagyományai.

A pusztán történetileg hagyományozott tételbe vetett hit éppen ezért halott.

Mért keveredjünk egy történeti elbeszélés miatt, amit mindig a maga helyén kéne hagynunk (az erkölcsi tekintetben közömbös dolgok között), oly sok tudós vizsgálódásba és viszályok közé, ha vallásról van szó, amihez a hit gyakorlati tekintetben már magában véve kielégítő?

Az ószövetség történetének oly magyarázata, hogy az előképe annak, ami az újban történt, ez judaizmus, ami, ha tévesen a hittételek alkatrészévé vétetik fel azt a sóhajt csalhatja ajkunkra: nunc istae reliquiae nos exercent. (Cicero.)

A zsidó vallás nem áll lényeges összeköttetésben, azaz fogalmak szerinti egységben a kereszténnyel, ámbár közvetlenül megelőzte azt és egyháza alapításához megadta a fizikai alkalmat.

Krisztus tanításában a leglényegesebb és a legkitünőbb éppen az: hogy minden vallás szummáját abba helyezte, hogy teljes erőnkkel becsületesek legyünk azon hitben, azaz feltétlen bizalomban, hogy Isten akkor a többi jót, amit nem érhetünk el tehetségünkkel, ki fogja egészíteni. E hittétel megtilt minden követelést, hogy azt a módot, ahogy ezt Isten teszi, megismerni akarjuk, hasonlókép megtiltja azt a vakmerőséget, hogy saját elbizakodottságunk határozza meg azt az eszközt, amely bölcseségének a legmegfelelőbb, megtilt minden használatos istentiszteleti előírásszerinti kegyhajhászást és mindabból a végtelen vallási őrjöngésből, amire az emberek minden időben hajlammal bírnak, nem hagy meg semmi mást, mint azt az általános és határozatlan bizalmat, hogy mi abban a jóban, bármily módon is részesedni fogunk, hacsak, amennyiben az tőlünk függ, magatartásunkkal nem válunk arra méltatlanná.

Én az evangéliumban nem hitemnek az alapját keresem, hanem annak a megerősítését.

Hogy Krisztusnak volt hite és hogy azt tanította, az világos, de nem az, hogy ő maga akart lenni a hitnek tárgya.

Én megkülönböztetem Krisztus tanait attól a hagyománytól, amely Krisztus tanairól ránk maradt és hogy amazt tisztán megkapjam, először is a morális tanítást igyekszem elkülönítve kivonni minden újtestamentomi tételből. Ez bizonyára az evangélium alaptana, a többi csak annak a segédtétele lehet, mert az utóbbi csak azt mondja: hogy mit tett Isten, hogy gyarlóságunknak az előtte való igazolásban segítségére jöjjön, az előbbi azonban azt mondja, hogy mit kell tennünk, hogy minderre méltók legyünk. Ha nem is ismerjük azt a titkot, hogy mit tesz Isten a maga részéről, de hacsak megvagyunk győződve arról: hogy Isten törvénye szentségénél és a mi szívünk leküzdhetlen gonoszságánál fogva végzéseinek mélységeiben szükségkép hiányosságunk valami kiegészítését rejti, amiben mi alázatosan megbízhatunk, ha mi csak annyit teszünk, ami erőnkből telik, hogy arra méltatlanok ne legyünk; úgy azt, ami ránk vonatkozik, eléggé ismerjük, akárminő is az a mód, ahogy az isteni jóság segít rajtunk. És éppen abban: hogy Istenbe helyezett bizalmunk feltétlen, azaz, hogy nem kívánjuk tudni a módját annak, hogy hogyan fogja Ő e munkát végrehajtani és még inkább, hogy nem vagyunk oly vakmerőek, hogy némely hagyományra alapítva lelki üdvösségünkre esküdjünk, hogy az úgy és nem máskép fog megtörténni, éppen abban áll az a morális hit, amelyet az evangéliumban találtam, ha a tények és a kinyilatkoztatott titkok keverékében felkutattam a tiszta tanítást, ami alap gyanánt szolgál. Lehetséges, hogy annak idejében csodák és kinyilatkoztatott titkok szükségesek voltak ahhoz, hogy oly tiszta vallást, amely minden rendeletet a világon érvényen kívül helyezett, azon ellenállás folytán, amelylyel a zsidóság részéről találkozott, először bevezessenek és a nagy tömegben elterjesszenek. Ehhez sok argumentum kat’-antrópon volt szükséges, aminek azon időben nagy értéke volt. De ha egyszer az erkölcsös életmód tana és a hitben az érzület tisztaságának tana (hogy Isten a többit, ami fogyatékosságunk folytán hiányzik úgynevezett istentiszteleti folyamodás nélkül, amiben állt minden időben a vallásos őrjöngés, olymódon, melyet ismernünk nem is szükséges, már ki fogja pótolni), mint a világon az egyedüli vallás, amelyben az embernek valódi üdve rejlik, ha az egyszer eléggé el lesz terjedve, úgy, hogy a világon fennmaradhat, akkor az állványnak el kell esnie, ha már áll az épület. Tisztelem az evangélisták és apostolok hagyományait és alázatosan bízom a kiengesztelés azon eszközében, amelyről nékünk történeti hagyományunk van, vagy bízom valami másban is, amit Isten titkos végzéseibe rejtett; mert a legkevésbbé sem válok azáltal jobb emberré, ha azt az eszközt meghatározhatom, mert az csak arra vonatkozik, amit Isten tesz, én azonban nem lehetek oly vakmerő, hogy Isten előtt ezt egészen döntő módon meghatározzam, mint a valódi eszközt, amelytől egyedül várom üdvöm és hogy úgyszólván arra tegyem fel lelki üdvösségem; mert azok csak hagyományok. Nem vagyok elég közel azon időhöz, amelyből erednek, hogy ily veszélyes és vakmerő elhatározásra szánjam magam. Ezenfelül, ha egész biztosan is tudnám, az sem tenne a legkevésbbé sem méltóbbá azon jóra: hogy vallom, fogadom és lelkem vele megtöltöm, bár némely kedély számára segédeszköz lehet, hanem nem marad számomra más hátra, hogy ez isteni segítő erőben részesedjem, mint az, hogy Istentől kapott természetes erőmet úgy használjam, hogy ezen segítségre ne váljak méltatlanná, vagy ha jobban tetszik, ne váljak képtelenné.

Ujtestamentomi rendelés alatt értek mindent, amiről csak történeti hagyomány útján szerezhetünk tudomást és amit mégis a vallásban, vagy az egyházi szolgálatban megparancsolnak mint az üdvösség feltételét. A morális vallás alatt értem az isteni segítségbe vetett feltétlen bizalmat mindazon jóra vonatkozólag, amit elérni legbecsületesebb fáradozásunk mellett sincs hatalmunkban. A morális vallás helyességéről és szükségességéről, ha egyszer bevezették abba, történeti segédeszközök nélkül mindenki önmagától meggyőződhet, ámbár ily bevezetés nélkül nem jött volna magától rá. Most pedig nyíltan bevallom: hogy ami a történeti részét illeti, újtestamentomi iratainkat sohasem emelhetjük a tekintély oly fokára, hogy annak minden sorába határtalan bizodalmat vetni merészelhetnénk és ezáltal az egyedül szükségképire, tudniillik az evangélium morális vallására irányuló figyelmet gyöngíteni merészelhetnők; amely morális vallásnak a kíválósága éppen abban áll, hogy minden igyekezetünket érzületünk tisztaságára és a becsületes élet lelkiismeretességére vonja össze; de oly módon, hogy a szent törvény mindenkor szemünk előtt lebegjen és az isteni akarattól való minden, még legkisebb eltérést is mint a kérlelhetlen és igazságos bíró által elítélt dolgot tartson folytonosan elénk, ahol azonban semmit sem segíthetnek e hitvallások, szent nevekhez való fohászkodások vagy istentiszteleti szolgálatok elvégzése, de mégis megadatik a vigasztaló remény, hogy ha az előttünk ismeretlen és titkos isteni segítségben való bizodalomban oly sok jót teszünk, amennyi csak erőnkből telik, akkor mi bármiféle kultusz érdemes munkája nélkül is azon kiegészítésben részesedni fogunk. Nagyon szembetűnik: hogy az apostolok az evangéliumnak azt a segédtanát az alaptana fölé helyezték és ami talán tényleg Isten részéről üdvünk alapja, annak elébehelyezték az üdvözülésünkhez szükséges vallásos alapot és ahelyett, hogy a szent tanítónak morális hittanát dicsőitették volna, mint lényegest, magának a tanítónak tiszteletét és a hízelgés által való kegyhajhászás egy módját és az ő magasztalását, ami ellen pedig ő oly nyomatékkal és oly gyakran beszélt, azt dícsérték fel. De ez a módszer azon időhöz (amelynek számára a későbbire való tekintet nélkül írtak ők) jobban illett, mint a mi időnkhöz, amelyben régi csodákkal újakat, zsidó szabványokkal keresztényeket kellett szembe helyezni.