ÉLET. EMBER ÉS VILÁG.

Életbölcseség.

Az ember legfontosabb ügye, hogy tudja, hogyan kell a teremtésben a helyét illően betöltenie és jól megértse, hogy minek kell lennie, hogy ember legyen.

Nincs meg a becsvágyam, hogy angyal legyek, de a büszkeségem csak az, hogy annál inkább ember legyek.

Az embertanban az a czélom, hogy minden tudomány forrását, az erkölcs, az ember képzésének és kormányzásának ügyessége, módszere és a velük való érintkezés forrását, tehát minden praktikusét megnyissam.

Az értelmes embernek, ha valamibe belefog, tudnia kell: 1. hogy mit akar, 2. hogy mi kell ahhoz, 3. hogy mi haszna van annak. Ész – ítélőképesség – értelem.

A filozófia szégyenére nem ritkán felhozzák, hogy ami tán helyes benne, az a gyakorlati életben haszontalan; mondják pedig ezt előkelő, megvető hangon, teli önhittséggel, hogy az észt még abban is, amiben legfőbb becsét találja, a tapasztalat segélyével reformálják és a bölcseség oly képével, amely azt hiszi, hogy vakondok szemével, mely a túrásra szegeződik, távolabbra lát és biztosabban, mint oly lény szemével, amely egyenes állásra és az égbe való nézésre rendeltetett.

Az eszme nem más, mint oly tökéletesség fogalma, amely a tapasztalatban még nincs meg. Például a tökéletes, az igazság törvényei szerint kormányzott köztársaság eszméje! Azért lehetetlen ez? Először is csak eszménk kell hogy helyes legyen és akkor mindazon akadály mellett sem lehetetlenség, amely kivitelének még útjában áll. Ha mindenki hazudna például, az igazmondás azért puszta szeszély volna?

Semmi sem lehet károsabb és a filozófushoz méltatlanabb, mint az állítólag ellentmondó tapasztalatra való közönséges hivatkozás, amely tapasztalat egyáltalán nem is létezne, ha annak idején az eszmék szerint történtek volna meg ama intézkedések és ha ahelyett éretlen fogalmak, épp azért, mert a tapasztalatból merítvék, nem hiúsítottak volna meg minden jó szándékot.

A bolond, ha olyan mint a többi, akkor okos, csak a bölcs a balga. Azért: rejtsd el értelmedet.

Akit valamely morális érzés, mint alapelv jobban fellelkesít, mint azt mások a saját lagymatag és gyakran nemtelen érzelmük után ítélve elképzelni tudják, az az ő fogalmaik szerint képzelgő. Arisztideszt uzsorások közé helyezem, Epiktetuszt udvaronczok közé, Rousseau János Jakabot a Sorbonne doktorai közé. Hallani vélem hangos gúny-kaczajukat és száz hang kiáltja: micsoda képzelgők! A képzelgésnek ez a kétértelmű látszata önmagukban véve jó, morális érzésekben, ez a lelkesedés és sohasem alkottak e világon nagyot nélküle.

Aristoteles híres tana a középútról ízetlen bölcseség és ha ennek a kikutatása végett fordulunk a régiekhez, mint akik a forráshoz közelebb voltak, akkor rosszul tettük, hogy felkerestük ezt az orákulumot.

Több életvidámságot szerzünk azáltal, amit az élet szabad használatában cselekszünk, mint amit élvezünk.

Az élet értékét, amennyiben abból áll, ami jót élvezhetünk, túlmagasra becsüljük; amennyiben azonban aszerint becsüljük, hogy mennyi jót tehetünk, úgy méltó arra, hogy a legnagyobb tiszteletben részesítsük és a legnagyobb fokú gondosságot fordítsuk a megtartására és vidáman használjuk jó czélokra.

Az egyetlen biztos szere annak, hogy örüljünk életünknek és amellett mégis megelégeltük légyen életünket, az idő eltöltése oly tervszerűen haladó foglalkozással, amelynek valamely szándékolt nagy czél a következménye. «Minél többet gondolkoztál, minél többet cselekedtél, annál tovább éltél (még a saját képzeletedben is).» Az élet ily befejezése megelégedéssel jár.

A legfőbb, ami az ember birtoka lehet, az azon nyugalom, azon vidámság, az a belső béke, amelyet nem nyugtalanít semmiféle szenvedély.

Minden fájdalomnak a legalaposabb és legkönnyebb csillapító szere az a gondolat, amelyről feltehető, hogy az értelmes ember végiggondolja: hogy az életnek általában, ami a szerencse körülményeitől függő élvezetét illeti, önmagában véve nincs semmilyen értéke és csak annyiban van értéke, ami használatát illeti, hogy mily czélokra irányul, amit nem adhat meg az embernek a szerencse, hanem csupán a bölcseség; ami tehát hatalmában van. Aki aggódóan bánkódik azon, hogy elveszti életét, az sohasem örülhet életének.

Szükséges a megelégedettségnek oly főfaja, amely senkiből sem kellene, hogy hiányozzon és amely nélkül nem lehetséges boldogság, a többi csak járulékos dolog. Ez a főfaj az önmagával való megelégedés.

Az emberek mai állapotában mondhatjuk, hogy az államok boldogsága az emberek nyomorával együtt nő. És még kérdéses, hogy nem volnánk-e boldogabbak természetes állapotban, ahol nem volna meg mindez a kultura, mint mai állapotunkban? Mert hogy lehet az embereket boldoggá tenni, ha nem tesszük őket becsületesekké és bölcsekké? A rosz mennyiségét különben nem csökkentjük.

Az ember nem vesz addig részt más szerencséjében vagy szerencsétlenségében, amíg saját maga meg nem elégedett. Tegyétek tehát, hogy kevéssel megelégedett legyen, úgy jókká teszitek az embereket; máskülönben minden hiábavaló. Az általános emberszeretetben van valami magas és nemes, de ábrándszerű. Amíg az ember maga a dolgoktól annyira függ, addig nem vehet részt más szerencséjében.

Nem tehetek senkit másképp jobbá, mint a jó azon maradékával, ami benne van; nem tehetek senkit máskép okosabbá, mint az okosság azon maradékával, ami benne van.

Akinek lába tört, annak szerencsétlenségét – mégis elviselhetőbbé tesszük azzal, hogy kimutatjuk néki, hogy könnyen a nyakát érhette volna a baj. Lehetséges és kellene, hogy legyen, vidám jámborság; lehetséges és kell a fárasztó, de szükséges munkát jó kedvvel elvégezni; sőt meghalni vidáman: mert mindez értékét veszti azzal, hogy rosz kedvvel és mogorva hangulatban tesszük meg vagy szenvedjük el.

Művelt emberek úgy vesznek búcsút az élettől, mint a társaságtól, mintha remélnék, hogy egykor viszontlátják. Félnek attól, hogy gyáván haljanak meg, vagy hogy haszontalanokként emlékezzenek rájuk, vagy hogy a hátramaradottakat megsértsék és magukra haragítsák.

Minden emberi erény az érintkezésben (udvariasság és így tovább) aprópénz; gyermek az, aki valódi arany gyanánt veszi. Mégis jobb, hogy aprópénz van forgalomban, mint semmiféle ilyen szer és végül pedig, ha jelentékeny veszteséggel is, mégis készpénzre váltható.

Emberismeret.

Csak igen kevés olyan ember van, aki elvek szerint cselekszik, sokkal több van olyan, akit jószívűsége vezet, olyan pedig, akinek legkedvesebb énje, mint fáradozásainak egyetlen czélpontja, mereven szeme előtt áll, olyan van a legtöbb, a becsvágy végül minden ember szívében van, bár nem egyenlő mértékben.

Az erkölcstelen dolgoknál adódó alkalom, hogy másnak az érzelmét kissé kikémleljük, alkalom lehet arra is, hogy az illető magasabb érzelmi életére, sőt szívére is meglehetős valószínűséggel következtessünk. Aki szép zenénél unatkozik, arról joggal gyanítható, hogy a stílus szépsége és a szerelem finom varázsa iránt kevéssé fogékony.

Az emberi természet szépsége és méltósága iránti bensőséges érzék és a kedély nyugodtsága és erőssége, hogy erre mint általános alapra vonatkoztassa az ember összes cselekvéseit, ez komoly és nem illik össze sem az ingatag örömmel, sem a könnyelmű állhatatlanságával. Sőt a búskomorság felé közeledik, amely érzelem gyengéd és nemes, amennyiben azon a borzadályon alapul, amelyet a korlátozott lélek érez, ha valamely nagy szándéktól eltelve, azokat a veszedelmeket látja, amelyekkel meg kell küzdenie és az önmaga legyőzésének nehéz, de nagy győzelme lebeg szeme előtt. Az elveken alapuló igazi erényben van tehát valami, ami leginkább a szelidebb értelemben vett melancholikus kedélyhangulattal látszik megegyezőnek.

A jószívűség, a szív szépsége és finom izgékonysága, amely az adódó alkalom szerint az egyes esetekben részvéttől vagy jóakarattól való meghatottságban nyilvánul, a körülmények változásának nagyon alávetett és amennyiben a lélek indulata nem egyetemes elven alapul, úgy könnyen változó alakot ölt fel, aszerint, amint a tárgyak egyik vagy másik oldalukról mutatkoznak. És mivel e hajlam a szépre irányul, úgylátszik legtermészetesebben a kedély azon fajával egyezik meg, amelyet szangvinikusnak neveznek, amely csapongó és a mulatságot kedveli. E temperamentumban kell keresnünk azon kedvelt tulajdonságokat, amelyeket adoptált erényeknek nevezhetnénk.

A becsületérzést rendszerint a kolerikus vérmérséklet ismertetőjelének vették egyébként és ez alkalmat ad nékünk arra, hogy felkutassuk e finom érzés erkölcsi következményeit, amelyek többnyire csupán a külső csillogásra irányulnak.

Nincs ember a finomabb érzés minden nyoma nélkül, de annak nagyobb mérvű hiánya, amelyet mással egybevetve érzéketlenségnek is neveznek, a flegmatikus jellemében fordul elő, akit egyébként még a durvább hajlamoktól is megfosztanak, mint pénzvágy, stb., amelyeket azonban mi a többi rokon hajlammal együtt számára mindenesetre meghagyhatunk.

Azt, akinek érzése a melancholikus felé hajlik, nem azért nevezik így, mintha az élet örömeitől megfosztva sötét mélabúban bánkódna, hanem mivel érzelmei, ha bizonyos fokon túl nagyobbodnának, vagy némely ok folytán hamis irányba jutnának, könnyebben változnának át a mélabú állapotába, mint valamely másba. Különösen a fenséges iránt van érzéke. Még a szépségnek is, amely iránt épúgy van érzéke, nem csupán izgatnia kell őt, hanem meghatnia is, amennyiben egyúttal csodálatot kelt benne. A gyönyör élvezete nála komolyabb, de azért nem kisebb. A fenséges minden hatásában több a varázs, mint a szép szemfényvesztő bájaiban. Ha jól érzi magát inkább elégedett, mint vidám. Az ily ember állhatatos. Ezért érzéseit elvek alá rendeli. Ezek annál kevésbbé állhatatlanok és változók, minél egyetemesebb azon alapelv, amely alá rendelvék, és minél tágabb így az a magas érzelem, amely az alacsonyakat maga alá foglalja. A hajlamok minden specziális alapja sok kivételnek és változásnak van alávetve, ha nincs ily fő alapból levezetve. Az élénk és barátságos Alcest azt mondja: szeretem és becsülöm nőmet, mert szép, hízelgő és okos. Mi lesz azonban, ha betegség elcsúfítja, ha kora mogorvává teszi és ha, miután az első varázs eltünt, okosabbnak sem látszana, mint bárki más? Ha nincs már meg az alap, mi lesz a vonzalomból? Tartsátok magatokat ezzel szemben a jóakaró és higgadt Adrast-hoz, aki azt gondolja magában: Szeretettel fogok bánni e személylyel és becsülni fogom őt, mert nőm. Ez az érzület nemes és nagylelkű. Most a véletlen bájak változhatnak, annak daczára még mindig a neje. A nemes alap maradandó és nincs oly nagyon alávetve a külső dolgok állhatatlanságának. Ily természetűek az alapelvek, azon gerjedelmekhez viszonyítva, amelyek csak egyes alkalmakra buzognak fel, és ilyen az elvekkel bíró férfi azzal ellentétben, akinek alkalomadtán jószívű és szerető kedve kerekedik.

De mi volna, ha szíve titkos sugallata így szólna: annak az embernek ott segítségére kell sietnem, mert szenved; nem mintha barátom vagy társaságombeli volna, vagy mintha képesnek tartanám arra, hogy jótéteményem egykor hálával viszonozza. Nincs most idő okoskodásra és kérdezősködésre: ember ő, és ami emberekkel történik, az engem is ér. Az esetben eljárása a legfőbb elven, az emberi természet iránti jóakaraton alapul és fölötte magasztos, úgy változhatlansága miatt, mint alkalmazásának egyetemessége folytán.

Folytatom megjegyzéseim. A melancholikus kedélyű keveset törődik azzal, hogy hogyan ítélnek mások, mit tartanak jónak vagy igaznak, ezért egyedül saját belátására támaszkodik. Mivel az indítóokok benne az elvek természetét veszik fel, úgy nem egykönnyen lehet szándékait megváltoztatni: állhatatossága néha makacssággá is fajul. A divat változását közönnyel nézi és csillogását megveti. A barátság magasztos és ezért az ő számára való. Ő tán elvesztheti állhatatlan barátját, de ez nem egyhamar veszti el őt. Az elhamvadt barátság emléke is még tiszteletreméltó előtte. A közlékenység szép, gondolatteljes hallgatagság magasztos. Jól megőrzi saját és mások titkait. Az igazmondás magasztos és ő gyűlöli a hazugságot vagy a képmutatást. Nagyra tartja az emberi természet méltóságát. Ő maga becsüli az embert és oly teremtménynek tartja, aki itt tiszteletet érdemel. Nem tűr elvetemült alárendeltséget és szabadság nemes keblének éltető levegője. Minden láncz, az aranyozottól kezdve, melyet az udvarnál hordanak, le a gályarab nehéz vasáig utálatos előtte. Saját magának szigorú bírája és másokra és nem ritkán magára és a világra is ráun.

E jellem elfajulásában a komolyság mélabúra hajlik, az áhitat rajongásra, a szabadságvágy enthuziazmusra. Sértés és igazságtalanság a boszúvágy lángját gyujtják fel benne. Akkor félelmes. Daczol a veszélylyel és megveti a halált. Ha érzése fonák és világos értelem hiányában a kalandosra veti magát. Sugallatok, jelenések, kísértések. Ha az értelem még gyöngébb, úgy torzképeket lát. Jelentős álmok, sejtelmek és csodajelek. Az a veszély fenyegeti, hogy képzelgő vagy bogaras lesz.

A szangvinikus kedélyűnek erős érzéke van a szép iránt. Ezért öröme nevető és élénk. Ha nem víg, akkor elégedetlen és kevéssé ismeri a megelégedett hallgatást. Magában és másokban keresi az örömet, mulattat másokat és jó társalgó. Nagyon együttérez másokkal. Mások vidámsága jókedvűvé teszi és szenvedésükkel szemben lágyszívű. Erkölcsi érzéke szép, de elvek nélküli és mindenkor közvetlenül attól a jelen benyomástól függ, amit rá a tárgy gyakorol. Minden ember barátja vagy, ami ugyanazt jelenti, tulajdonképp sohasem barát, bár jószívű és jóakaró. Nem képmutató. Ma barátságos és jó modorával szórakoztatni fog benneteket, holnap, ha betegek vagytok vagy szerencsétlenség ért benneteket, igaz és őszinte részvétet érez irántatok, de halkan ellopózik, míg a körülmények meg nem változnak. Sohase kéne bírónak lennie. A törvény szerinte rendszerint túlszigorú és könnyek által megvesztegetteti magát. Furcsa egy szent ez, sohasem igazán jó és sohasem igazán rosz. Gyakran kikapós és inkább szívességénél, mint hajlamánál fogva vétkezik. Bőkezű és jótékony, de rosz fizetője annak, amivel tartozik, mivel a jóság iránt nagy érzéke van, de kicsiny az igazságosság iránt. Senkinek sincs oly jó véleménye saját szíve felől, mint neki. Ha nem is becsülitek nagyra, mégis szeretnetek kell őt. Jellemének nagyobbfokú hanyatlásával pipogya lesz, játékos és gyerekes. Ha kora nem mérsékeli élénkségét vagy több észt nem ád neki, úgy azon veszélyben forog, hogy vén divatmajommá válik.

Annak, akit kolerikus kedély alatt értenek, erős érzéke van a magasztos azon faja iránt, melyet pompásnak nevezhetünk. Tulajdonképp ez a magasztosnak csupán csillogó máza és erősen elütő szinezés, amely a dolognak vagy a személynek belső tartalmát, amely tán csak rosz és közönséges, elrejti és a látszattal csal és meghat. Amint egy épület festés által, mely faragott köveket ábrázol, éppoly nemes benyomást gyakorol, mintha tényleg abból állna és a ráragasztott párkányzat és pillérek a szilárdság hitét keltik fel, bár kevés tartásuk van és semmit sem támasztanak meg: úgy ragyognak talmi erények is, a bölcseség aranyfüstje és a festett érdem.

A kolerikus saját értékét, valamint dolgai és cselekedetei értékét az illem szempontjából nézi, vagy azon látszat szempontjából, amilyennel szembetűnik. A belső minőség és azon indító okok, amelyeket maga a tárgy tartalmaz hidegen hagyják, sem igazi jóakarat nem hevíti, sem becsülés nem hatja át. Sőt csak annyiban tartja magát boldognak, amennyiben gyanítja, hogy mások annak tartják. Modora mesterkélt. Mindenféle szempontot kell tudni elfoglalnia, hogy modorát a szemlélő különböző helyzetéből tudja megítélni, mert nem törődik azzal, hogy micsoda, hanem csupán, hogy minek látszik. Evégből jól kell ismernie a közízlésre való hatást és azt a sokféle benyomást, amelyet magatartása másokra gyakorol. Miután e ravasz figyelemnél hidegvérre van szüksége és nem szabad, hogy szeretet, részvét vagy szívének együttérzése elvakítsa, azért sok olyan balgaságot és kellemetlenséget kikerül, amelyekbe a szangvinikus belejut, akit közvetlen érzése elragad. Ezért rendszerint értelmesebbnek látszik, mint a minő tényleg. Jóakarata udvariasság, tisztelete szertartásos, szeretete kieszelt hízelgés. Mindenkor önmagától eltelt, ha az udvarló vagy a barát modorát ölti fel és soha sem az egyik, sem a másik. A divattal akar kápráztatni; de mivel minden rajta mesterkélt és csinált, azért abban merev és ügyetlen. Sokkal inkább elvek szerint cselekszik, mint a szangvinikus, akit csupán alkalmi benyomások indítanak meg; de ezek nem az erény elvei, hanem a becsülésé és nincs érzéke a cselekedetek szépsége vagy értéke iránt, hanem aziránt, hogy a világ, hogy ítélné meg azokat. Mivel eljárása, ha nem tekintünk azon forrásra, amelyből ered, majdnem épp oly közhasznú, mint maga az erény, úgy a közönséges emberek részéről ugyanoly nagyrabecsülésben részesül, mint az erényes, de finomabban látó szemek elől gondosan elrejtőzik, mert nagyon jól tudja, hogy becsvágyának, mint titkos rúgónak fölfedése megfosztaná őt a becsüléstől. Ennélfogva nagyon tettető, a vallásban képmutató, az érintkezésben hízelgő, a politikai pártállásban köpenyegforgató a körülmények szerint. Örömest válik a nagyok rabszolgájává, hogy azáltal kisebbek zsarnoka lehessen. A naivitástól, e nemes vagy szép egyszerűségtől, amely a természet és nem a művészet bélyegét hordja magán, teljesen ment. Ezért, ha ízlése elfajul, úgy csillogása kiabáló, azaz ellenszenves módon kérkedő. Stílusa, mint cziczomája akkor túlzásba esik, a torzkép egy fajává válik, amely a pompással szemben ugyanaz, mint a kalandos vagy bogaras a komoly magasztossal szemben. Sértés esetén olyankor párbajozik vagy pörlekedik és a társadalmi viszonylatokban sokat ad ősökre, elsőségre és czímre. Amíg csak hiú, azaz becsvágyó és feltünésre vágyó, addig még tűrhető, de ha tényleges előnyök és a tehetség teljes hiánya mellett felfuvalkodottá lesz, akkor az, aminek a legkevésbbé szívesen tartatná magát, azaz bolond.

A flegmatikus vegyülékbe nem jutott magasztos vagy szép alkotórész különösen feltünő fokban.

A szangvinikus oda fut, ahová nem hívták, a kolerikus nem megy oda, ahová az illemszabályok szerint meg nem hívták, a melancholikus elejét veszi annak, hogy őt egyáltalán ne hívják. A társaságban a melancholikus csöndes és figyel, a szangvinikus beszél arról, ami eszébe jut, a kolerikus megjegyzéseket tesz és magyaráz. A házias életben a melancholikus fösvény, a szangvinikus rosz gazda, a kolerikus nyereséghajhászó, de pompázó. A melancholikus bőkezűsége nagylelkűség, a kolerikusé kérkedés, a szangvinikusé könnyelműség. A melancholikus féltékeny, a kolerikus uralomvágyó, a szangvinikus bujálkodó.

Az ember értelme teljes használatának korát ügyességére vonatkozólag (tetszés szerinti czélra való felhasználás) körülbelül huszadik évére tehetjük, az okosságra vonatkozólag (hogy más embert saját czéljaira felhasználjon) a negyvenedikre és végül a bölcseségre vonatkozólag mintegy a hatvanadik évre; de az utóbbi korban annyiban inkább negativ, hogy belátja a két előbbi minden balgaságát; amikor elmondhatjuk: «Kár, hogy akkor kell meghalnunk, amidőn éppen megtanultuk, hogy hogyan kellett volna igazán jól élni»; bár e korban is még ritka ez az ítélet, amennyiben az élethez való ragaszkodás annál erősebbé válik, minél kevésbbé van értéke úgy a cselekvésben, mint az élvezetben.

A társas érintkezésben és az irodalmi közösségben őrizkedjünk a szenttől és a zsenitől. Az előbbi mint kiválasztott, bíróként beszél mindenki másról, mint romlottról; az utóbbi mint orákulum tanít mindenkit, mint tökfilkót. Mindkettő hálátlan, szeszélyes és így tovább.

Akik mindent érzelmekre redukálnak, a poétáknak nincs jellemük.

A fanatikus (vizionárius, rajongó) tulajdonképp bolond, aki közvetlen sugallatokban hisz és úgy véli, hogy az égi hatalmakkal nagyon bizalmas lábon áll. Az emberi természetben nincs ennél veszélyesebb szemfényvesztés. Ha kitörése új, ha a megcsalt ember tehetséges és a nagy tömeg elő van készítve ezen erjesztőszer bensőséges fölvételére, akkor néha az állam is eltűri az önkívületet. A rajongás a lelkesedőt végletekbe viszi. Mohamedet fejedelmi trónra és Leyden Jánost a vérpadra.

Belátással bíró emberek, mivel tulajdonképpeni czéljuk az igazság és mivel csak annak örülnek, ami állandó, azért mindenkor becsületesek.

A cselszövő emberek gyenge tehetségűek, gyakran vannak ötleteik, de egészben véve rosz ember nem láthat be semmit.

Közönséges emberek, ha szórakozottak és a legközönségesebb dolgokat elfelejtik, azalatt legnagyobb részt galádok.

A harag a gyönge ember igen jóindulatú érzése. Nem mindig gyűlölik azt, akire haragszanak, míg a harag elnyomásának hajlama engesztelhetlen gyűlöletet kelt.

Ha valaki haragosan lép be szobátokba, hogy heves megbotránkozásának kemény kifejezést adjon, úgy ültessétek le udvariasan; ha ez sikerül, akkor szidalmazása már enyhülni fog: mivel az ülés kényelmével már enged feszültsége, ami az állás közbeni fenyegető mozdulatokkal és kiabálással nem igen egyeztethető össze.

A harag, amely nagyon szükséges és a férfihoz illő tulajdonság, nagyon is természetünkben van.

A haláltól azok félnek a legkevésbbé, akiknek élete a legértékesebb.

Férfi és nő – házasság.

Az, aki a nőt először a szép nembe tartozónak nevezte, tán valami hízelgőt akart mondani, de jobban eltalálta a dolgot, mintsem maga is gondolta. Mert nem is véve számításba, hogy alakjuk általában finomabb, vonásaik gyengédebbek és szelidebbek, arczuk a barátságot, a tréfát, a nyájasságot jobban és megnyerőbben fejezi ki, mint a férfi nemé, és anélkül, hogy elfelejtenők azt, amit azon titkos varázserő rovására kell írnunk, amivel szenvedélyünket előnyös ítéletre hajlamosítják, úgy különösen e nem kedélyének jellegében sajátságos vonások vannak, amelyek a miénktől világosan különböznek és amelyeknek főeredménye az, hogy a szép jegyével teszi azt felismerhetővé. Azzal szemben mi a nemes nem elnevezésre tarthatnánk igényt, ha nemes gondolkozásmódtól nem volna követelhető az is, hogy megtisztelő czímeket visszautasítson és inkább adja azokat, mint kapja. Ezalatt azonban nem azt értjük, mintha a nőnek nem volnának nemes tulajdonságai, vagy mintha a férfi neméből a szépség teljesen hiányozna, hanem inkább azt várjuk, hogy minden nem a két tulajdonságot egyesítse, de oly módon, hogy a nőnél minden más előny csak arra egyesüljön, hogy a szép jellegét fokozza, ami a tulajdonképpeni vonatkoztatási alap, és ezzel szemben a férfias tulajdonságok közül a magasztos emelkedjen ki világosan, mint nemének jellemző vonása. Erre kell vonatkozni e két nem minden megítélésének, legyen az akár dícséret, akár gáncs, minden nevelésnek és tanításnak ezt kell szem előtt tartania és minden fáradozásnak, amely az egyiknek vagy a másiknak erkölcsi tökélyét akarja előmozdítani, ha nem akarjuk felismerhetlenné tenni azt a bájos különbséget, amelyet a természet alkotott két embernem között. Mert itt nem elegendő, hogy azt tartsuk szem előtt, hogy emberekkel van dolgunk, nem szabad egyúttal figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek az emberek nem egyfélék.

A nő uralomvágyó, a férfi hódolni vágy (különösen a házasság előtt). Innen a régi lovagrend udvariassága. A nő korán bízik önmagában, hogy tetszeni fog. Az ifjú mindig attól fél, hogy visszatetszést kelt és azért hölgyek társaságában zavarba jut. A nő e büszkeségére, hogy azon tisztelettel, amelyet kelt, a férfi minden tolakodását visszaszorítsa, és hogy joga van tiszteletet követelni a maga számára különös érdem nélkül is, arra már neménél fogva igényt tart. A nő vonakodó, a férfi kérő; a nő alávetése kegy. A természet azt akarja, hogy a nőt keressék; azért nem kellett a nőnek oly kényesnek lennie az (ízlése szerinti) választásban, mint a férfinek, akit a természet durvábban is szerkesztett meg és aki a nőnek már tetszik, ha alakja csak arra mutat, hogy erős és ügyes arra, hogy őt megvédelmezze; mert, ha a nő csunya termetű volna és választásában, hogy szerethessen, finomkodó volna, úgy néki kellene kérnie és a férfinek vonakodnia, ami a női nem értékét még a férfi szemében is teljesen lealacsonyítaná. Néki hidegnek kell látszania, a férfinek ellenben szenvedélyesnek. Szerelmes kihívásnak nem engedelmeskedni, a férfire nézve, de könnyen hallgatni rá, a nőre nézve látszik szégyenletesnek. A nő azon vágya, hogy bájaival minden jobb férfira hasson, kaczérság; minden nővel szemben szerelmet tettetni, galantéria; mindkettő pusztán divattá vált cziczoma lehet, minden komoly következmény nélkül. A férfi a házasságban csak saját nejének, a nő minden férfinek vonzalmát keresi; a nő csak saját nemének a szeme számára cziczomázza magát, féltékenységből, hogy más nőt bájaiban vagy előkelőségben felülmúljon: a férfi ellenben a nő számára, ha ugyan cziczomának nevezhető az, ami csupán addig terjed, hogy öltözékével nejének szégyenére ne váljon.

A férfi féltékeny, ha szeret; a nő anélkül is az, hogy szeretne: mert hisz ahány udvarlót más asszony szerez, annyit veszít ő el a körükből. Miután a nőt keresni kell (mert ezt kívánja nemének szükségképi vonakodása), ezért még a házasságban is általános tetszésre kell törekednie, hogy ha esetleg fiatalon özvegygyé válna, akadjon udvarlója. Azért a nő e tetszésvágya miatti féltékenység igazságtalan.

A nőnek kitünő érzéke van a szép iránt, amennyiben a szépség őket magukat illeti meg, de a nemes iránt is, amennyiben az a férfiban található. A férfinek ellenben határozott érzéke van azon nemes tulajdonságok iránt, amelyek az ő neméhez tartoznak, a szép iránt azonban, amennyiben az a nőn található. Ebből az következik, hogy a természet czélja afelé irányúl, hogy a férfit a nemi vonzalom segélyével még inkább nemesítse és a nőt ugyanannak segélyével még szebbé tegye. A nőt kevéssé zavarja az, hogy bizonyos mély belátás hiányzik belőle, hogy félénk és hogy fontos ügyletekre nem alkalmas, és így tovább, ő szép és megnyerő és ez elég. Ellenben követeli mindeme tulajdonságokat a férfitől és lelkének emelkedettsége csak abban mutatkozik, hogy e nemes tulajdonságokat meg tudja becsülni, amennyiben azok megtalálhatók. Mert különben hogy volna lehetséges, hogy oly sok rút arczú férfi, bárha volnának is érdemeik, oly takaros és finom nőt kapjon! A férfi ellenben sokkal kényesebb a nő szép bájaival szemben. De őt a finom termet, az élénk naivitás és a bájos nyájasság eléggé kárpótolja a könyvtudás hiányáért és egyéb oly hiányokért, melyeket saját tehetségével kell pótolnia.

A legfontosabb dolog, hogy a férfi mint férfi tökéletesedjék és a nő mint nő, azaz, hogy a nemi vonzalom rúgói a természet intése szerint működjenek, hogy az egyiket még inkább nemesítsék és a másik tulajdonságait pedig széppé tegyék. Ha törésre kerül a dolog, úgy a férfi érdemei folytán merészen állíthatja: Ha nem is szerettek, de kényszeríteni foglak benneteket, hogy engem nagyrabecsüljetek és a nő, bája hatalmában bízva válaszolhat: Ha bensőleg nem is becsültök bennünket nagyra, mégis kényszerítünk, hogy bennünket szeressetek. Ily elvek hiányában látjuk, hogy férfiak nőies tulajdonságokat vesznek fel, hogy tessenek és látjuk néha, hogy nők (ámbár sokkal ritkábban) férfias szokásokat erőltetnek magukra, hogy tiszteletet keltsenek; amit azonban a természet köszönete nélkül csinálnak, azt mindenkor nagyon rosszul csinálják.

A hölgyek nem jutnak az égbe, mert már János jelenéseiben írva van egy helyen, hogy csend volt fél óra hosszat. Ilyesmiről azonban el se lehet gondolni, hogy lehetséges, ahol asszonyok vannak.

A férfi dolga szerezni, az asszonyé takarékoskodni. Az előbbihez bátorság, az utóbbihoz félénkség szükséges. Nevetni férfias, sírni ellenben nőies (férfinél férfiatlan), és csak a könnyes hangulat bocsátható meg a férfinak és pedig mások szenvedése feletti nagylelkű, de tehetetlen részvétében, akinek könny ragyog a szemében, anélkül, hogy könnyei hullanának, még kevésbbé, hogy zokogással kísérné és így ellenszenves zenét szolgáltatna hozzá.

A nő bátorsága abban áll, hogy türelmesen viseli baját becsülete vagy szerelme végett; a férfi bátorsága a buzgalomban áll, hogy a bajokat daczosan elkergesse.

A férfinak senkitől sem kellene függnie, hogy a nő teljesen tőle függjön.

Mostani társadalmi berendezésünk okozza, hogy a nők férfiak nélkül is élhetnek, ami mindnyájukat megrontja.

Richardson szokta idézni Seneca egy mondását a nőről: a lány ítél és hozzáteszi: amint a bátyám mondja; de ha házas lett volna, úgy azt mondaná: amint a férjem mondja.

A szép nemnek ép úgy van értelme, mint a férfinemnek, csakhogy az a szépre irányuló értelem, a miénknek mély értelemnek kell lennie.

Oly nőnek, akinek a feje görög tudással van teli, mint Dacier asszonynak, vagy aki alapos vitákat folytat a mechanikában, mint Chastelet márkiné, még szakáll kellene hozzá; mert ez talán a mélyértelműség vonásait, amire pályáznak, még felismerhetőbben fejezné ki.

Ami a tudós nőket illeti: a könyveiket ezek úgy használják, mint körülbelül az órájukat, hordják ugyanis, hogy lássák, hogy van nekik; bár rendszerint áll, vagy nincs a nap szerint igazítva. De az óra, amely után igazodnak, a fejükben van.

A nő nagy tudományának tartalma az ember és az emberek között is a férfi. Filozófiája nem okoskodás, hanem érzés.

Sajátságos dolog, hogy a nő arra vonatkozólag, ami a közjóra irányul, teljesen közömbös és hogy bár egyes, általuk ismert személyekkel szemben nem szeretetlenek, mégis az egész emberiség eszméjének egyátalán nincs számukra mozgató ereje. Amíg az érintetlen marad, ami különös hajlamukat érdekli, addig úgy nézik a dolgok menetét, mintha semmi közük se volna hozzá. Nem voltak arra teremtve, hogy az egész épületen dolgozzanak és bolondságnak nézik, hogy mással törődjenek, mint saját ügyeikkel.

Ez nagyon jól van így. A közügyekben fáradt férfi nála üdülést talál. Ők viszik bele az emberi dolgokba a játék kicsinyességét is, aminők azok tényleg és mérsékelik a túlnagy fontosságot.

Nagyon különböző dicséret az, hogy: finom hölgy és: derék és kellemes asszony. Amazt könnyű elérni, és a mutogatásra jó vagy díszre, de otthon igen körülményes dolog és haszontalan fáradozás. Az utóbbi a férfi boldogsága. Ha azt mondom: finom úr, úgy ez teljesen más, mint: kitünő és derék ember. Ha amaz már nem úr, úgy semmi sem. Nem szeretném az «asszony» szót e nem dicséretéből eltűnni látni. Ha elvesznek a sajátlagos szók, eltünnek lassanként a fogalmak.

A házaséletben az egyesült pár mintegy egy morális személyt képezzen, amelyet a férfi értelme és a nő ízlése elevenít meg és kormányoz. Mert nemcsak, hogy a férfiről inkább a tapasztalaton alapuló értelem tételezhető fel, míg a nőről inkább az érzés szabadsága és helyessége, hanem minél nemesebb a férfi érzése, annál inkább hajlik arra, hogy fáradozásának legnagyobb czélját szeretete tárgyának megelégedésében lássa és másrészt minél szebb a nő érzése, annál inkább törekszik e fáradozásnak szivességgel való viszonzására. Ily viszonyban tehát a főlényért való vita haszontalan és ahol megvan, ott a legbiztosabb jele a durva, vagy az egyenlőtlenül párosult ízlésnek. Ha a dolog annyira jut, hogy a parancsolás joga kerül szóba, akkor már az ügy nagyon el van rontva; mert, ahol az egész kapcsolat tulajdonkép csak vonzalmon alapul, ott már az félig elszakadt, ha a «kell» hallatja hangját. A nőnek e kemény hangon való követelőzése igen rút, a férfinél pedig a legfőbb fokban nemtelen és megvetendő.

Kié legyen a házban a főhatalom? mert hiszen csak egy lehet az, aki minden ügyletet czéljaival megegyező összefüggésbe hoz. Az udvariasság nyelvén (de nem anélkül, hogy igaz volna) azt mondanám: a nő uralkodjon és a férfi kormányozzon; mert a hajlam uralkodik és az értelem kormányoz. A férfi viselkedése azt kell, hogy mutassa, hogy nejének javát minden másnál inkább a szívén hordja. De mivel a férfinak a legjobban kell tudnia, hogy hogyan áll és meddig mehet: tehát úgy fog cselekedni, mint a miniszter, aki pusztán az élvezetre gondoló uralkodóját, aki mondjuk ünnepélyt akar rendezni vagy palotát akar építtetni, e parancsára először is köteles készségéről biztosítja, csakhogy most nincs pénz a kincstárban, mondja, vagy hogy előbb bizonyos sürgősebb szükségleteket kell elintézni és így tovább, úgy hogy a legfőbb parancsoló úr mindent tehet, amit akar, de azon feltétel mellett, hogy ezen akaratát a miniszter a kezébe szolgáltatja.

Már ez a szó, hogy conjugium eléggé mutatja, hogy mindkét házasfél igát hord; és iga elé fogva lenni, ezt csak nem lehet boldogságnak mondani.

Nevelés.

Nem hiányoznak Európa művelt államaiban a nevelő-intézetek és megvan a tanítókban a jóakaró buzgalom, hogy bárkinek ez irányban szolgálatot tegyenek és mindamellett most világosan bebizonyult, hogy mind együttvéve alapjában el van rontva, hogy mivel abban minden a természet ellen működik, azáltal távolról sem fejlesztik ki az emberben azt a jót, amihez a természet megadta a hajlamot és hogy mivel mi állati teremtmények csak a kiművelés által válunk emberekké, rövid idő alatt egész más embereket látnánk magunk körül, ha az a nevelési módszer terjedne el általánosan, amely bölcsen maga a természet eljárásából van levonva és nem a régi szokás és a tapasztalatlan kor szolgai utánzásából ered.

Hiábavaló azonban, hogy az emberi nem ez üdvét az iskolák lassú javulásától várjuk. Ujjáalkotni kell azokat, hogy valami jó dolog származhasson belőlük: mivel eredeti berendezésük hibás, sőt a tanítóknak is új műveltséget kell fölvenniök. Nem eredményezheti ezt lassú reform, hanem gyors revoluczió.

A kényelemszeretet az ember számára rosszabb, mint az élet minden baja. Rendkívül fontos tehát, hogy a gyermekek ifjúságuktól fogva dolgozni tanuljanak.

A sokfélének tanulását az iskolában a kevesebbnek alapos tanulására kell visszavezetni.

Fák, ha a szabadban állnak és növekedőben vannak, jobban fejlődnek és pompásabb gyümölcsöt fognak hozni, mintha mesterkedéssel, üvegházzal és formák rákényszerítésével nevelték volna.

A gyermekek akaratát nem szabad megtörni, hanem csupán hajlítani oly módon, hogy a természetes akadályoknak engedjen.

Először egyáltalán jellemet kell képezni, aztán jó jellemet. Az első valamely szilárdan föltett szándékban való gyakorlat által történik, amely szándékhoz reflexióból eredő meghatározott elvek elfogadásával jutunk.

Gyermekeknek nyíltszívűeknek kell lenniök és tekintetük oly derült kell hogy legyen, mint a napé. Csak a vidám szív képes arra, hogy a jóban gyönyörködjön. Az a vallás hamis, amely az embert sötétté teszi; mert Istent vidám szívvel kell szolgálni és nem kényszerűségből. A vidám szivet nem szabad mindig a szigorú iskolai fegyelembe szorítani, mert az esetben csakhamar levert lesz. Ha szabadságot kap, úgy ismét felüdül. Erre a czélra szolgálnak bizonyos játékok, ahol a gyermek szabad és ahol azon fáradozik, hogy mindig megelőzze valamiben a másikat. Akkor lelke ismét derültté válik.

A gyermekeket, különösen a leányokat, korán nyílt és fesztelen mosolygásra kell szoktatni; mert az arczvonások felderülése emellett lassanként a bensőbe is lenyomódik és a vidámságra, szivélyességre és barátkozásra való hajlamot alapítja meg, ami korán a jóakarat erényéhez való közeledést készíti elő.

Joggal állítható, hogy a közönséges emberek gyermekeiket sokkal jobban kényeztetik, mint az előkelők. Mert a legtöbb ember úgy játszik gyermekével, mint a majommal. Énekel neki, dédelgeti, csókolgatja, tánczol vele. Azt hiszik, hogy valami jót tesznek a gyerekkel, ha mihelyt kiabál, odaszaladnak hozzá és játszanak vele és így tovább. Azonban annál gyakrabban kiabálnak. Ha azonban nem törődünk a kiabálásukkal, akkor végül is felhagynak vele. Mert hiábavaló munkát egy teremtmény sem végez.

De csak hozzá kell szoktatni őket, hogy minden szeszélyüket kielégítve lássák, akkor aztán majd az akaratuk megtöréséhez későn fogunk hozzá. De ha kiabálni hagyjuk őket, úgy maguk is elunják azt. Ha azonban kora gyermekkorukban minden szeszélyüket teljesítik, úgy ezáltal elrontják szívüket és erkölcseiket.

Van-e valami fonákabb, mint az, hogy gyermekeknek, akik alig léptek ebbe a világba, mindjárt a másvilágról beszélünk?

A gyermekre rendszerint rákiabálnak, hogy: fuj, szégyeld magad! Hogy illik ez! stb. Ilyesminek azonban az első nevelésben egyáltalán nem szabadna előfordulnia. A gyermeknek még nincs fogalma a szégyenről és az illendőségről; nincs szégyelni valója, nem is kell, hogy szégyelje magát, és azáltal csak bátortalanná válik. Zavarba jut, ha mást meglát és idegenek elől a legszívesebben elrejtőzik. Ezáltal tartózkodás áll elő és hátrányos titkolózás. Nem mer semmitse többé kérni, holott mindent kérnie kellene; eltitkolja érzületét és másnak tűnik fel, mint aminő, ahelyett, hogy mindent nyíltan szabadna megmondania. Ahelyett, hogy mindig szülei körül volna, kerüli őket és a szolgálatkész cselédségnek veti magát karjaiba.

Erkölcsileg büntetünk, ha a becsültetésre és a szeretetre irányuló hajlamában rövidítjük meg a gyermeket, amely az erkölcsiség segédeszköze, például, ha a gyermeket megszégyenítjük azzal, hogy fagyosan és hidegen bánunk vele. E hajlamot amennyire lehet meg kell őriznünk. Azért a büntetésnek e módja a legjobb; mivel az erkölcsiséget fejleszti; ha pl. a gyermek hazudik, úgy a megvetés pillantása elég büntetés és a legczélszerübb büntetés is.

Az irigységet keltjük fel, ha a gyermeket arra figyelmeztetjük, hogy magát mások értéke szerint becsülje. Inkább saját értelmének fogalma szerint kell, hogy becsülje magát. Nézd, hogy viselkedik ez és ez a fiú! és így tovább. Az ilyfajta figyelmeztetés csak fölötte nemtelen gondolkozásmódot hoz létre. Ha az ember saját értékét másoké szerint becsüli, úgy vagy arra törekszik, hogy a többiek fölé emelkedjék, vagy hogy mások értékét kisebbítse. Ez az utóbbi azonban irigység. Akkor csak másra igyekszünk hibát ráfogni; mert, ha az nem volna itt, úgy nem is hasonlíthatnának össze vele és akkor mi a legjobbak volnánk.

Az apák leányaikkal szemben túlságosan elnézők, az anyák fiaikkal szemben. Mindegyiknek saját nemét kell fegyelmeznie.

A nőnek sokkal kevesebb fegyelmezésre és nevelésre van szüksége, mint a férfinak, amint kevesebb tanításra is.

Amíg a női természetet jobban meg nem ismertük, addig a legjobb, ha a leányok nevelését az anyákra bízzuk és megkíméljük őket a könyvektől.

Az kívánnám, hogy ifjuságunkat az úgynevezett nemes (túlságosan jó) cselekedetek példáitól, amivel úgy dobálózik érzelgős irodalmunk, megkíméljék és többet adjanak a puszta kötelességre és arra az értékre, amit az ember saját maga adhat meg és kell hogy megadjon magának azon öntudattal, hogy kötelességét nem szegte meg, mert ami üres vágyakra és elérhetlen tökéletesség kivánsága felé irányul, az csak regényhősöket hozhat létre, akik míg a szertelen iránti érzékükkel nagyra vannak, azalatt közönséges és mindennapi kötelezettségeik alól, amelyek akkor nékik jelentéktelen kicsinynek tünnek fel, az alól fölmentik magukat.

Oly cselekedetek dicsérete, amelyekből nagy, önzetlen, résztvevő érzület és emberiesség ragyog, nagyon tanácsos. De nem annyira ezek lélekemelő voltára kell figyelmeztetni, amely nagyon futólagos és múló, mint inkább a szívnek a kötelesség alá való rendelésére, amelytől tartósabb hatást várhatunk, mivel elveken alapul, míg amaz csak a szenvedély múló fellobbanásán. Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly bűnre akadjunk, amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban nem, hát abban, hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári társadalomban való egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival inkább nélkülözniök kell – hogy azon önző képzelődés által, hogy érdemeket szereztünk, a kötelesség gondolatát ki ne szorítsuk.

A mi időnkben, amidőn olvadozó, lágyszívű érzelmekkel vagy a kedélynek magasröptű, felfuvalkodott és a szívet inkább elhervasztó, mint erősítő önhittségével többet remélnek elérni, mint a kötelességnek az emberi tökéletlenséghez és a jóban való előmenetelhez illőbb száraz és komoly fogalmával, ezen módszerre való utalás szükségesebb, mint valaha. Gyermekeknek nemes, nagylelkű, érdemdús cselekedeteket bemutatni, mint mintákat, abban a hitben, hogy őket lelkesedés fölkeltése által azok számára megnyerjük, teljesen czéltalan. Miután még a legegyszerűbb kötelesség teljesítésében sőt annak helyes megítélésében is annyira hátra vannak, az annyit tesz, mint korán képzelgőkké tenni őket. De az emberek tanultabb és tapasztaltabb részénél is, ahol e vélt hajtóerőnek nincs hátrányos hatása, ott legalább is nem gyakorol a szívre igazi, erkölcsi hatást, amit pedig azzal előidézni akartak.

Minden érzelemnek, különösen annak, amelynek oly szokatlan erőkifejtést kell eredményeznie, azon pillanatban kell hatását kifejteni, amelyben a leghevesebb és pedig mielőtt ellobban, mert különben semmit sem ér el: amennyiben a szív természetszerűen a rendes mérsékelt életmozgásába tér vissza és azon bágyadtságba esik, amelyben előbb volt, mert olyasmi érte, ami ugyan izgatta, de nem olyan, ami erősítette volna. Fogalmakra épített alapelveket kell felállítani, minden más alapon csak pillanatnyi felbuzdulás jöhet létre, amely nem szerezhet az egyén számára morális értéket, sőt még önbizalmat sem, amely nélkül az öntudatos erkölcsi érzület és az öntudatos jellem, az ember legfőbb java, nem is lehetséges.

Oh őszinteség! Te Asztrea, ki a földről az égre menekültél, hogy vonzhatnánk téged (a lelkiismeret és ezzel minden benső vallásosság alapját) ismét le hozzánk? Megengedem, bár igen sajnálatos, hogy nyíltszívűség (az egész ismert igazság elmondása) az emberi természetben nem található. De őszinteséget (hogy mindaz, amit mondunk igaz legyen) minden embertől követelnünk kell és ha erre sem volna természetünknek hajlama, bár csupán elhanyagolják a művelését, úgy az emberi fajnak saját magát mélyen meg kellene vetnie.

Most hasonlítsuk ezzel egybe a mi nevelési módszerünket, különösen a vallás tekintetében, vagy jobban mondva a vallástan tekintetében, ahol az emlékezetnek hűségét a feltett kérdésekre való felelettel, anélkül, hogy a hitvallás hűségére ügyelnének (amit nem is tesznek soha vizsgálat tárgyává) már kielégítőnek találják arra, hogy hívő lélekké tegyenek valakit, aki csak meg sem érti azt, amit szentül fogad és így nem fogunk többé csodálkozni az őszinteség hiányán, amely az embereket csupa belső képmutatóvá teszi.

A képes ábéczéskönyv, mint a képes biblia, vagy éppenséggel a képekben ábrázolt erkölcstan a gyermekes tanító játékszere, hogy tanítványait még gyerekesebbé tegye, mint aminők voltak.

Mivel az emberi megismerésnek természetes útja az, hogy először az értelem alakul ki, amennyiben a tapasztalat által szemléletes ítéletekre és ezek által fogalmakra tesz szert és hogy erre e fogalmakat alapjuk és következményeik viszonyában és végül a tudomány jól rendezett egészében az ész megismeri, tehát a tanításnak is ezen az úton kell haladnia. A tanítótól tehát azt várjuk el, hogy hallgatójában először az értelmes, azután az eszes embert és végül a tudóst nevelje. Az ily eljárásnak az az előnye van, hogy bár a tanítvány sohase ér az utolsó fokra, amint az rendesen történik, mégis a tanítás által nyert és ha nem is az iskola, de az élet számára gyakorlottabbá és okosabbá vált.

Ha ezt a módszert megfordítjuk, úgy ráragad ugyan valami észforma a növendékre, mielőtt értelme ki volna képezve és van kölcsönvett tudománya, amely csupán mintegy rajt ragad, de nem benne termett; ami mellett kedélyi képessége épp oly terméketlen, mint valaha, de a bölcseség képzelgése által sokkal romlottabbá vált. Ez az oka annak, amiért nem ritkán találunk tudósokat (tulajdonképp csak tanultakat), akiknek kevés az értelmük és ezért küldenek a világba az egyetemek több átlagembert, mint bármely más közintézmény.

Van egy eszmém, amely szerint én hasznosnak képzelem a főiskolai tanítást és ez az, amelyet a világ ismeretében való előgyakorlatnak nevezhetek. Ez a világismeret az, amely arra szolgál, hogy minden egyébként megszerzett tudományt és ügyességet oknyomozóvá tegyen, ami által az nemcsak az iskola, hanem az élet számára is használhatóvá válik és ez az ami az elkészült tanítványt rendeltetési helyére, azaz az életbe vezeti.

A főczél, amelyet én főiskolai életemben mindenkor szem előtt tartok, az abban áll, hogy a jó érzületet terjesszem, amely elveken alapul, azt a jónak alkotott lelkekben megerősítsem és ezáltal megadjam az egyedüli czélszerű irányt a tehetség kifejlesztésére.

Faj – nemzet.

Valószínű, hogy a fajok összekeveredése (nagy hódításoknál), ami lassankint kitörli a jellegzetes vonásokat, az emberi nemnek, minden állítólagos emberszeretet figyelmen kívül hagyva is, nem hasznos.

A régiek lángeszéről igen nagy a véleményem. Mi rendezett tömegben működünk, ami a lángészt (mint a bátorságot és a fegyverrel való ügyes bánásmódot is) nemcsak fölöslegessé teszi, hanem meg is gátolja.

A spanyol komoly, hallgatag és igazmondó. Kevés becsületesebb kereskedő van a világon, mint a spanyol. Büszke lélek, akinek több érzéke van nagy, mint szép cselekedet iránt. Mivel keverékében kevés jóságos és szelid jóakarat van, gyakran kemény, sőt kegyetlen is. Nem mondható hogy a spanyol büszkébb vagy szerelmesebb, mint más ember, de mindkét dologban oly kalandos hajlamú, amely ritka és szokatlan. Hogy az ekét otthagyja és hosszú karddal és köpennyel sétál a mezőn, míg az arrautazó idegen el nem ment, vagy hogy a bikaviadalban, ahol az ország szépei egyszer fátyol nélkül mutatkoznak, külön üdvözléssel tudtára adja mindenkinek, hogy ki az imádottja és aztán az ő tiszteletére vad állattal veszélyes küzdelembe fogni merészkedik, ezek oly szokatlan és különös cselekedetek, amelyek nagyon eltérnek a természetestől.

A francziának erős érzéke van a morális szép iránt. Jómodorú, udvarias és szolgálatkész. Igen hamar bizalmas, tréfálkozó és az érintkezésben nyílt; ezt a kifejezést, jómodorú férfi vagy hölgy csak az érti meg igazán, aki a franczia udvariasság iránti érzékét szerezte meg. Még magasztos érzései is, amelyből nem kevés jutott számára, a szép érzékének vannak alárendelve és erősségüket csak az utóbbival való megegyezésből nyerik. Igen szeret elmés lenni és ötlete kedvéért meggondolás nélkül fog valamicskét az igazságból feláldozni. Azonban ott, ahol az elmésségnek nincs helye, épp oly alapos belátással rendelkezik, mint más népbeli, pl. a matematikában és a többi száraz vagy mélyértelmű művészet és tudományban. De nem lehetünk eléggé óvatosak e nép metafizikai, morális vagy vallási irataival szemben. Rendszerint sok szép szemfényvesztés van bennük, amely a rideg vizsgálat előtt nem állja ki a próbát. A franczia szeret merészet mondani; de hogy az igazsághoz jussunk, ahhoz nem merészség, hanem óvatosság szükséges. A történelemben szereti az anekdotát, amihez nem hiányzik más, mint az, hogy kivánatos, hogy igaz volna. A jó mondásnak nincs nála oly futólagos értéke, mint máshol, mohón terjesztik és könyvekben megőrzik, mint a legfontosabb eseményt. Higgadt polgár és a közjavadalmak bérlőinek elnyomását szatirával vagy parlamenti beadvánnyal boszúlja meg, amelylyel, miután az czéljához képest a nép atyáinak szép hazafias tekintélyt biztosított, nem történik más, minthogy dicsőítő felemlítés koronázza meg őket és elmés költemények magasztalják. Az a tárgy, amelyre leginkább vonatkoznak e nép érdemei és képességei, az a nő. Nem mintha itt jobban szeretnék vagy becsülnék, mint máshol, hanem, mivel ő adja meg a legjobb alkalmat, hogy az elmésségnek, az udvariasságnak és a jó modornak kedvelt tehetsége fényében mutatkozzék. A nő adja meg Francziaországban minden társaságban és érintkezésben a hangot. Bár nem tagadható, hogy a társaság a szépnem nélkül meglehetős ízetlen és unalmas volna; de ha a hölgy megadja benne a szép modort, úgy a férfinak a saját részéről a nemest kellene megadnia. Mert különben az érintkezés épp oly unalmassá válik, de az ellentétes oknál fogva: mivel semmi sem oly undorító, mint csupa édesség. A franczia ízlés szerint nem azt kell kérdezni: itthon van az úr? hanem, itthon van az úrnő? Az úrnő toalettjét rendezi, az úrnőnek migrénje van; egyszóval az úrnővel foglalkozik és az úrnőről szól minden társalgás és minden mulatság. Holott ez már nem is a nő megtisztelése. Oly férfinak, aki játszadozik, annak soha sincs érzéke, sem az igazi nagyrabecsülés, sem a gyengéd szerelem iránt. Sokért nem mondanám én azt, amit Rousseau állít oly vakmerően: hogy a nő sohasem egyéb, mint nagy gyermek. De az éleslátó svájczi ezt Francziaországban írta és gyaníthatólag ő maga, mint a szépnem oly nagy védője, felháborodott azon, hogy ott nem bánnak a nővel több igaz tisztelettel. Miután a francziában nem hiányoznak a nemes tulajdonságok, csakhogy ezeket benne csupán a szép iránti érzék elevenítheti fel, ezért ott a szépnemnek hatalmasabb befolyása lehetne arra, hogy a férfinemnek legnemesebb cselekedeteit keltse fel és tegye serénynyé, mint bárhol másutt a világon, ha gondolnának arra, hogy a nemzeti szellem ez irányát egy kissé kedvezményben részesítsék. Kár, hogy a liliomok nem fonnak. A nemzeti jellem e hibája legközelebb áll a lazasághoz, vagy udvariasabban szólva a könnyelműséghez. Fontos dolgokat tréfaként tárgyalnak és csekélységekkel a legkomolyabban foglalkoznak. A franczia öreg korára is még vidám dalokat énekel és amennyire képes galáns a nőkkel szemben. E megjegyzésekre nagy, hiteles kezeseim vannak maguk a francziák közül és egy Montesquieu és D’Alembert mögé húzódom vissza, hogy minden aggódó boszúság elől biztosítsam magam.

A franczia nemzetet minden más népnél inkább jellemez a társalgás ízlése, amely tekintetben minden más nép mintája. Társalgásuk udvarias, főleg idegenekkel szemben, akik őket felkeresik; bárha nincs most divatban az udvari erkölcs. A franczia nem érdekből közlékeny, hanem mivel ízlésének közvetlen szükséglete az. Miután ez az ízlés főleg a nők nagy világával való érintkezésre vonatkozik, ezért a franczia nyelv általános nyelvvé vált és egyáltalán nem vitatható: hogy az ily hajlamnak a szolgálatkészség, a segítő jóakarat fejlesztésére és lassanként az elveken alapuló általános emberszeretetre is kell hogy legyen befolyása és az ily népet egészben véve szeretetreméltóvá kell hogy tegye.

Az érem másik oldala az elvek által nem eléggé fékezett élénkség és világosan látó értelem mellett a könnyelműség, hogy bizonyos formákat, csak mivel régiek vagy csak mivel túlságosan dicsérték azokat, még ha jól is érezték magukat azok mellett, ne hagyjanak soká fennállani és amellett ragályos szabadságszellem, amely magát az értelmet is bevonja játékaiba és a népnek az államhoz való viszonyában oly mindent megrázó lelkesedést gyújt, amely még a végleteken is túlmegy. E nép sajátságai, mint árnykép, mely azonban élethűen rajzolt, további leírás nélkül, pusztán ezen odavetett összefüggéstelen töredékekből, mint jellemzése adalékaiból egy egésszé könnyen összeállíthatók.

Az ily szavakat, mint: esprit (e helyett: bon sens), frivolité, galanterie, petit maître, coquette, étourderie, point d’honneur, bonton, bureau d’esprit, bon mot, lettre de cachet és így tovább, nem könnyű más nyelvre lefordítani: mert inkább azon nemzet sajátos gondolkodásmódját fejezik ki, amely mondja őket, mint azt a tárgyat, amely a gondolkodó előtt lebeg.

Az olaszban úgy látszik a franczia és a spanyol érzéseinek keveréke van; több érzéke van a szép iránt, mint az előbbinek és több a magasztos iránt, mint az utóbbinak. Azt hiszem ily módon megmagyarázható erkölcsi jellemének többi vonása is.

Amint a franczia kitünik társalgási tehetségével, úgy az olasz műízlésével. Vonásaiban érzelmeinek erős játéka nyilvánul és arcza kifejezésteli. Ügyvédeiknek a törvény előtti védelme oly szenvedélyes, hogy színpadi szavalathoz hasonlít. A franczia inkább a magán mulatságokat kedveli, az olasz a nyilvánosakat: pompás felvonulásokat, körmenetet, nagy látványosságokat, farsangi mulatságot, álarczos játékokat, nyilvános épületek pompáját, festményeket, mozaikokat, nagystílű római régiségeket, hogy lássanak és nagy társaságban láttassanak. Emellett azonban (hogy az önzésről se feledkezzünk meg) a váltó, a bank és a lutrijáték feltalálása. Ezek jó oldalai: továbbá azon szabadság, amelylyel gondolások és koldusok élhetnek előkelőkkel szemben.

A rosszabb oldalai: mint Rousseau mondja, dísztermekben társalognak és patkányfészkekben hálnak. Társas összejöveteleik börzéhez hasonlatosak, ahol a ház úrnője a nagy társaság számára valami kóstolót nyújt, hogy az ide-oda vándorlás közben egymással a napi ujdonságokat közöljék, anélkül, hogy ehhez éppen barátságra volna szükség és az úrnő a társaságból kiválasztott kis résszel együtt vacsorázik. A gonosz azonban: a szokás, hogy kést rántanak, a banditák, a rablógyilkosoknak szent menedékhelyre való menekülése, a szbirrek elhanyagolt hivatala és így tovább: amit nem annyira a római, mint inkább a kétszínű közigazgatás rovására írnak. Ezek azonban oly vádak, amelyekért semmiesetre sem felelek, és amiket rendesen angolok részéről hallunk, akiknek más alkotmány, mint az övék sehogysem tetszik.

Angliában az elmésség oly vaskos aranya található, amely franczia kalapács alatt nagy felületű vékony lapocskákká nyujtható.

Az angol minden barátság kezdetén hűvös és idegennel szemben közömbös. Kevés hajlama van kis szívességekre; ezzel szemben azonban, ha barátoddá vált, nagy szolgálatokat tehet. Nem erőlteti magát, hogy az érintkezésben elmés legyen, vagy hogy finom módot mutasson, de értelmes és higgadt. Rosz utánzó, keveset törődik mások ítéletével és rendszerint saját ízlését követi. A nővel szemben való viszonyában nem rendelkezik a franczia udvariasságával, de sokkal nagyobb tiszteletet tanúsít vele szemben és ezt tán túlzásba is viszi, amennyiben a házasságban a nőnek korlátlan tekintélyt biztosít. Állhatatos, néha a nyakasságig, merész és elszánt, néha a vakmerőségig és elvek szerint cselekszik rendszerint az önfejűségig. Könnyen különcczé válik, nem hiúságból, de mivel keveset törődik másokkal és nem egykönnyen cselekszik szivességből vagy utánzásból ízlése ellenére; ezért ritkán szeretik annyira, mint a francziát, de ha ismerik, rendszerint többre becsülik.

Az angol jelleme valószínűleg nem jelent mást, mint azt a korai tanítás és példa útján elsajátított alapelvet, hogy jellemet alkotnia kell a maga számára, azaz meg kell mutatnia, hogy van jelleme; amennyiben a hajthatatlan szándék, hogy önként felvett elvéhez ragaszkodjon és egy bizonyos szabálytól (nem fontos melyiktől) el ne tántorodjon, ez a férfinek azon fontosságot adja meg, hogy biztosan tudják, hogy mit várhatnak tőle és mit ő másoktól.

Ez a jellem a franczia népével inkább mint bármely más nép jellemével ellentétes. Az angol minden szeretetreméltóságról, mint ama nép legkíválóbb társadalmi tulajdonságáról, idegennel szemben, sőt a saját fajtájabelivel szemben is lemond és csupán tiszteletre tart igényt, ami mellett egyébként mindenikük csupán saját módja szerint akar élni.

Az angol elkülöníti magát, ahol pénzéért étkezik. Inkább eszik külön szobában egyedül, mint ugyanazon pénzért közös asztal mellett: mert utóbbi esetben mégis némi udvariasságot követelnek tőle, és idegenben, pl. Francziaországban, ahová az angolok csak azért utaznak, hogy minden útját és szállodáját utálatosnak híreszteljék el, összegyülnek ezekben, hogy csak maguk között legyenek. Honfitársai részére az angol nagy és minden más népnél hallatlan jótékony alapítványokat létesít. Az idegen azonban, akit sorsa földjükre vetett és nagy nyomorba juttatott, a szeméten pusztulhat el, mivel nem angol, azaz nem ember. Az ó-angol John Bull már arczán hordja azt a szabadságot, hogy udvariatlan legyen bárhol, ahová jön, idegenben vagy saját országában az idegennel szemben.

A németben az angol és a franczia érzelmének keveréke van, de úgy látszik, közelebb áll az előbbihez és az utóbbihoz való nagyobb hasonlatossága csupán mesterkélt és utánzott. Szerencsés keverékben van érzéke úgy a magasztos, mint a szép iránt; és ha az előbbiben nem is éri el az angolt és az utóbbiban a francziát, mindkettőt túlszárnyalja, amennyiben összeköti azokat. Több szivességet tesz a társas érintkezésben, mint az angol és ha nem is visz a társaságba oly kellemes élénkséget és elmésséget, mint a franczia, de szerényebb és értelmesebb ott. Mint az ízlés minden fajában úgy a szerelemben is meglehetős rendszeres, és amennyiben a szépet a nemessel összeköti, annyiban mindkettőnek érzésében elég hűvös arra, hogy fejét az illem, a dísz és a feltünésről való megfontolással töltse meg. Ezért nála a családnak, a czímnek és rangnak úgy a polgári életben, mint a szerelem dolgaiban nagy jelentősége van. Sokkal többet törődik az előbb említetteknél azzal, hogy hogyan ítélik meg az emberek és ha valami van jellemében, ami a javulás kivánságát keltheti fel, úgy leginkább ez a gyöngeség, amelynél fogva nem merészkedik eredeti lenni, bár minden tehetsége megvan hozzá és hogy túlsokat törődik mások véleményével, ami az erkölcsi tulajdonságokat minden támaszuktól megfosztja, amennyiben köpenyegforgatóvá és hamisan mesterkéltté tesz.

A németek alkalmasak arra, hogy átvegyék minden néptől a jót és összeegyeztessék és minden jót egyforma készséggel vesznek át. A népek ily szövetsége általánossá lehet.

Aki mást utánoz, az elérheti amazt, sőt túl is szárnyalhatja. Aki a munkát folytatja, az első szerzőt messze túlszárnyalhatja, mint Newton Keplert. Mi németek az ész találmányainak folytatására vagyunk hivatva.

A német jellemre nézve legalább ez idő szerint nem czélszerű, ha nemzeti büszkeségről fecsegnénk neki. Tehetségeihez épp az a jellem illik, hogy nincs ily büszkesége, sőt, hogy inkább ismeri el más népek érdemét, mint sajátjáét.

A hollandus rendes és szorgos hajlamú és amennyiben rendszerint a hasznosra van tekintettel, úgy kevés érzéke van aziránt, ami finomabb értelemben szép vagy emelkedett. Nagy ember előtte épp annyit jelent, mint gazdag ember, barátja alatt levelezőjét érti és az a látogatás, amely nem jövedelmező számára, nagyon unalmas neki. Ellentétben áll úgy a francziával, mint az angollal és bizonyos tekintetben nem más, mint egy nagyon flegmatikus német.

Az orosz – természetes ügyesség, anélkül, hogy lángész volna.

Az oroszok mindenkor csak végzett növendékek, de sohasem mesterek.

Oroszok és lengyelek nem képesek önkormányzatra. Az előbbiek mivel feltétlen úr nélküliek akarnak lenni, az utóbbiak mivel mind urak akarnak lenni.

A keleti népek sohasem javulnának meg önmaguktól.

Nyugaton kell keresnünk az emberi nem folytonos haladását a tökéletesség felé és innen kell keresni elterjesztését a földön.

Míg a németek és angolok ugyanoly értelmesek mint a francziák, addig az utóbbiak azzal kapcsolatban szellemesebbek, azaz képzelőerejük élénkebb, a németeknek ítélőerejük, az angoloknak észtehetségük nagyobb. A német mindent inkább megérlelni akar, míg a franczia a virágokat adja.

Az ítélőerő a gyökérben hajt: német.

Képzelet a pompás koronában: olasz.

Izlés a virágzatban: franczia.

Szellem a gyümölcsben: angol.

Ha a törökök, akik a keresztény Európát Frankesztánnak nevezik, utaznának, hogy embereket és népjellemet megismerjenek (amit nem tesz más nép, mint az európai, ami pedig az összes többiek szellemi korlátoltságát bizonyítja), úgy talán a következőleg osztanák be Európát népei jellemének hibái szerint: 1. A divathon (Francziaország). 2. A szeszélyek hona (Anglia). 3. Az ősök hona (Spanyolország). 4. A pompa hona (Olaszország). 5. A titulusok hona (Németország Dániával és Svédországgal együtt, mint germán népek). 6. Az urak hona (Lengyelország), ahol minden állampolgár úr, de ez urak közül senkisem akar alattvaló lenni, kivéve azt, aki nem állampolgár. Oroszország és az európai Törökország, mindkettő nagyobbrészt ázsiai leszármazása lévén, Frankesztánon kívül terülnének el: az első szláv, a második arab eredetű, tehát oly két törzstől származók, akik egykor Európa feletti uralmukat messzebbre terjesztették ki, mint bármely más nép valaha és oly állapotba jutottak, hogy vannak törvényeik és alkotmányuk, de nincs szabadság, ahol tehát senkisem állampolgár.

A becsületérzésben a következő nemzeti különbségek találhatók: a becsületérzés a francziánál hiúság, a spanyolnál gőg, az angolnál büszkeség, a németnél nagyravágyás, a hollandusnál felfuvalkodottság. Első tekintetre úgy látszik, mintha e kifejezések ugyanazt jelentenék, de nyelvünk gazdagságánál fogva könnyen felismerhető a különbség közöttük. A hiúság a tetszést hajhássza, ingatag és változékony, de külső viselkedése udvarias. A gőgös teli van tévesen képzelt nagy előnyökkel, nem nagyon keresi mások tetszését, magatartása merev és fenhéjázó. A büszkeség tulajdonképp csupán saját értékének nagyobb tudata, ami gyakran igen helyes lehet (amiért néha nemes büszkeségnek mondják; de sohasem tulajdoníthatók valakinek nemes gőgöt, mert az utóbbi mindig helytelen és túlzó önértékelésre vall); a büszkének másokkal szemben való magatartása közömbös és hüvös.

A nagyravágyó büszke, de egyúttal hiú is. Nem szükségképi, hogy gőgös legyen egyúttal, azaz, hogy túlzóan és hibásan előnyöket képzeljen magának, hanem tán nem becsüli magát többre értékénél de csupán ízlése hibás, abban, hogy értékét külsőségekben akarja érvényre juttatni. Az a tetszés, amit keres, tiszteletadásból áll. Ezért örömest kápráztat czímekkel, ősök jegyzékével és pompával. A németet különösen bántja e gyengeség. Az oly szavak, mint: kegyes, kegyelmes, méltóságos és nagyságos és más eféle dagályos kifejezés nyelvét merevvé és ügyetlenné teszik és nagyon is akadályozzák azt a szép egyszerüséget, melyet más nép írásmodorában találunk. A fenhéjázó az érintkezésben szertartásos. A felfuvalkodott oly fennhéjázó, aki viselkedésében világosan elárulja mások megvetését. Magaviselete goromba. Ez a nyomorult tulajdonság a legtávolabb áll a finomabb ízléstől, mivel nyilvánvalóan ostoba; mert az biztosan nem az az eszköz, amelylyel a becsületérzésnek eleget lehet tenni, hogy nyilvánvaló megvetéssel mindenkinek maga körül gyülöletét és maró gúnyját hívják ki.

A szerelem dolgában a németnek és az angolnak meglehetős jó gyomra van, kissé finomkodó, de inkább egészséges és vaskos ízlésü. Az olasz e tekintetben tépelődő, a spanyol képzelgő, a franczia torkoskodó.

De minden népben a legjobb rész mindenféle fajú kitűnő jellemet tartalmaz, és akit egyik-másik szempontból gáncs is érhet, ha elég finom, meg fogja érteni előnyét, amely abban áll, hogy mindenki mást sorsára bíz, de magát kiveszi ez alól.

Gazdaság – politika – politikusok.

Mesterkélhet az ember amennyit akar, de a természetet nem tudja kényszeríteni arra, hogy megváltoztassa törvényeit. Vagy magának kell dolgoznia; vagy másoknak az ő számára; és az utóbbi munka annyit rabol el mások boldogságából, mint amennyivel sajátját akarja fokozni az átlagon felül.

A pénz csupán általános eszköze annak, hogy az emberek egymás között munkájukat kicseréljék; úgy, hogy a nemzeti vagyon, amennyiben pénzen szerzett, nem egyéb mint csupán azon munka összege, amelyért az emberek egymást jutalmazzák és amelyet a nép közt forgalomban lévő pénz képvisel.

Azon dolognak, mely pénz gyanánt szerepeljen, magának is annyi munkába kellett kerülnie, hogy előállítsák, vagy hogy más ember kezébe juttassák, hogy ez a munka egyenlő legyen azon munkával, amelylyel az árút kellett megszerezni (természeti vagy műtermék útján). Mert, ha könnyebb volna azt az anyagot beszerezni, melyet pénznek neveznek, mint az árút, úgy több pénz özönlene a piaczra, mint amennyi árú eladó és mivel az eladónak több munkát kellene árújába befektetnie, mint a vevőnek, aki könnyebben szerzi meg a pénzt: ezért az árúkészítésbe fektetett munka és vele az ipar általában együtt hanyatlana és eltünne a keresetben való szorgalommal, amelynek pedig következménye a közgazdagság. Ezért nem tekinthetők pénznek a bankjegyek és állami utalványok, bár egyideig azt képviselik: mivel úgyszólván semmiféle munkába sem kerül az előállításuk és értékük pusztán azon a véleményen alapul, hogy az eddig sikerült készpénzzé való beváltás továbbra is sikerülni fog, ennek megfelelőleg értékük, oly esetleges fölfedezésnél, hogy nincs a könnyü és biztos forgalomra elegendő készpénz, hirtelen eltünik és kikerülhetlenné válik a fizetésképtelenség. Igy azoknak a munkája, akik Peru és Uj-Mexikóban arany és ezüstbányákat tárnak fel, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy mily gyakran sikertelen kísérlet az érczerek felkutatására irányult munka, valószinüleg még nagyobb, mint Európában az árúk előállítására felhasznált munka és mint vissza nem fizetett munka magától abbamaradna és ezzel ama országok csakhamar nyomorba sülyednének, ha Európa munkája, épp ezen anyagoktól izgatva, egyidejűleg fokozatosan nem nagyobbodnék, hogy amazoknál a bányászathoz való kedvet a fényűzés nékik felajánlott árúival folytonosan ébrentartsa: úgy, hogy mindig munka munka ellen kerül versenybe.

A politika az okosság oly faja, amely által valaki egy egész szabad népet a saját czéljaira felhasználni tud.

Jaj annak, aki más politikát ismer el, mint olyat, mely a jog törvényeit szentnek tartja. Még csak figyelmeztetésre sem kerülhet e dolog; mert, ha ilyenben uralkodók vagy alattvalók részesülnek már, úgy ez a leghaszontalanabb dolog a világon és részben a leghivatlanabb is.

Észak egy nagy uralkodója – azt mondják – czivilizálta nemzetét. Adta volna Isten, hogy erkölcsöt vitt volna bele; úgy azonban minden, amit tett a politikai jólétre irányult és erkölcsi romlásba vezetett.

Egy ember deszpotizmusa még sokkal elviselhetőbb, mint sokaké.

Az uralkodónak jól kell ismernie legfőbb képviselőként való működését és vallásos érzülettől áthatottnak kell lennie.

Ha majd alattvalók és uralkodók jól fogják ismerni azt, ami a derék jellemre vonatkozik, úgy jó kormány maguknak a jó uralkodóknak elhatározásából fog előállani, mivel az alattvalók annak megfelelők lesznek.

Az univerzális monarchia oly alkotmány, amelyben minden szabadságnak és vele (ami a következménye) minden becsületnek, ízlésnek és tudománynak meg kellene semmisülnie.

Vannak Európában hatalmak, melyek nagyra vannak jámborságukkal és míg a jogtalansággal úgy élnek, mint vízzel, azt akarják, hogy az igazhívőség kiválasztottjainak tartsák őket.

Ami iránt az államnak vallási dolgokban egyedül szabad érdeklődnie, az az, hogy annak tanítóit mire kell rátartania, hogy hasznos polgárai, jó katonái és általában hű alattvalói legyenek. Ha erre mint eszközt az igazhívőség dogmatikus vallástételeinek bevésését választja és ugyanily kegyszereket, úgy emellett nagyon rosszul járhat. Mert e dogmák elfogadása könnyű dolog és a legrosszabb embernek sokkal könnyebb, mint a jó embernek, azzal ellentétben azonban az érzület morális megjavulása hosszú és fáradságos munkába kerül, mivel azonban az embert arra tanították, hogy főleg a dogmák betartásától remélje üdvösségét, úgy nem kell éppen valami nagyon aggódnia, hogy kötelességét (bár óvatosan) megszegje, mivel kezében van a csalhatatlan eszköz arra, hogy az isteni igazságszolgáltatást kikerülje (csak éppen, hogy nem szabad elkésnie) minden titokban való igazhívősége és a kegyszerek esdeklő használata által; ha azonban az egyház tanai közvetlenül a moralitásra vonatkoznának, úgy egész máskép szólna lelkiismeretének ítélete: tudniillik, hogy amennyit elkövetett gonoszságaiból helyre nem hozhat, annyiért a jövendő bíró előtt felelnie kell és ezt a sorsot ki nem kerülheti semmiféle egyházi szer használatával, sem a félelem által kiszorított hittel, sem olyan imával. Melyikfajta vallás mellett biztosabb tehát az állam?

Meg kell engedni, hogy politikusaink olyanoknak veszik az embereket, aminők, nem mint ahogy a világ dolgaiban járatlan pedánsok vagy jóindulatú képzelgők álmodoznak, hogy minőknek kellene lenniök. De ehelyett, hogy aminők, azt kellene mondani: aminővé tettük őket jogtalan kényszer által, áruló, a kormány kezébe adott gonosz tervek által, tettük őket pedig ezzel nyakasokká és lázadásra hajlandókká; ahol aztán persze, ha a gyeplőt kissé elengedik, szomorú következmények mutatkoznak, amelyek ama okosnak vélt államférfiak jóslatát valóra váltják.

A praxis helyett, amivel bizonyos okos államférfiak a filozófussal szemben kérkednek, praktikákat használnak, amennyiben egész igyekezetük csupán arra irányul, hogy az éppen uralkodó erőszak szája íze szerint beszéljenek és hogy privát hasznukat szem elől ne tévesszék, a népet és lehetőleg az egész világot kiszolgáltassák; a valódi jogászok módja szerint (akiknek a jog a mesterségük és nem a törvény alapja), ha a politikába merészkednek. Mivel nem az a foglalkozásuk, hogy maga a törvényhozás felett okoskodjanak, hanem az, hogy a törvény mostani parancsait végrehajtsák, azért számukra mindig az lesz a legjobb alkotmány, amelyik éppen most megvan, mint törvény, és ha azt magasabb helyről megváltoztatják, úgy az a rákövetkező a legjobb; ahol aztán minden a maga gépies rendjén megy. Ez a minden helyzetben való feltalálás ügyessége azonban annyira elvakítja őket, hogy azt hiszik, hogy általában az államszervezet elveiről a jog fogalmai szerint (tehát a priori és nem tapasztalati úton) ítélni tudnak: amennyiben nagyra vannak azzal, hogy ismerik az embereket (ami persze várható is, mivel sokakkal van dolguk), de az emberről és arról, hogy az mivé alakítható, arról nincs helyes fogalmuk.

Társaság.

A titkos ösztönök közé tartozik az a törekvés, amely természetünket nemesíti, hogy mindazt, ami nemünknek az állatfajjal való közösségére emlékeztet, eltakarják vagy diszítsék, hogy túlalacsony vélemény saját magunkról ne terjedjen el. A pusztán animális szükségleteket, amelyek a modornak nem rendelhetők alá és csak szerkezetünk gépezetére vonatkoznak, szerveikkel együtt elfedik. Azt sem tűrjük, hogy a test a tengerben maradjon és ott hullaként ússzon, vagy hogy mint a parzik testét keselyűk falják fel. Diszítjük a temetést és így tovább. Tehát az is kötelesség, hogy az emberiséget az érzékszervek szemléletében is tiszteljük, és hogy ügyeljünk a puszta illemre is.

Kötelességünk úgy magunk, mint mások iránt, hogy ne különítsük el magunkat, és bár elveink középpontja mozdulatlan legyen, de ezt a magunk köré vont kört olyannak is tekintsük, amely a mindent magába foglaló világpolgári érzület egy része; nem éppen azért, hogy a világ javát előmozdítsuk, hanem, hogy fejlesszük az érzület kellemességét, a békességet, a kölcsönös szeretetet és becsülést (ez a barátság és a jó modor) és így az erény mellé társítsuk a grácziákat; amit megtenni erkölcsi kötelességünk is.

Bár ezek csak külsőségek vagy mellékes dolgok, melyek szép, becsülethez hasonló látszatot adnak, amely azonban nem is csal, mert mindenki tudja, hogy mire kell tartania. Bár csupán váltópénz, mégis fejleszti magát az erkölcsi érzéket azon törekvés által, hogy azt a látszatot minél közelebb vigyük az igazsághoz és pedig a hozzáférhetőség, a közlékenység, az udvariasság, vendégszeretet, szelidség (czivódás nélküli ellentmondás) által, amelyek mind a lekötelezettség feltüntetésével az érintkezésnek pusztán modorához tartoznak, amivel azonban mást is egybekötünk, amelyek tehát mégis hatnak a morális érzület fejlődésére, legalább is amennyiben kedveltté teszik az erényt.

Az udvariasság az erkölcs szépsége.

Mérvadónak lenni, annyit jelent, mint önbizalommal mutatkozni, tehát ismerni a világot.

A fényűzés a társadalmi jólét ízléses fölöslege; az ízléstelenséggel párosult fölösleg a dőzsölés.

A finomabb értelemben vett kaczérság, tudniillik az izgatás szándékossága, egyébként illemtudó személynél tán kifogásolható, de mégis szép és rendszerint a tisztességes, komoly illem felett előnyben részesítik.

Aki társalogni kezd, annak azzal kell kezdenie, ami közelfekvő és jelenlévő és lassanként kell a távolabbfekvőre vezetnie, amennyire fel tudja kelteni az érdeklődést. A rosz idő annak számára, aki az utczáról lép be a kölcsönös szórakoztatásra egybegyült társaságba, erre jó és rendszerint kisegítő. Mert például a török hírekkel kezdeni, amikről épp most olvashatunk, ha a terembe lépünk, ez mások képzelőerejével szemben erőszakot jelent, akik nem látják, hogy mi vezette az illetőt arra. Lelkünk a gondolatok minden közlésével szemben bizonyos rendet kiván, ami mellett a bevezető képzetek és a kezdet úgy a társalgásban mint például a prédikáczióban igen fontosak.

A jó élet, amely úgy látszik, a valódi emberszeretet fejlesztésével még a legjobban megegyezik, a jó ebéd jó (és ha lehet változatos) társaságban, amiről Chesterfield azt mondja, hogy: tagjainak száma se a grácziáké alatt, de a muzsáké felett se legyen.

Ha oly, csupa fejlett ízlésű emberből álló, esztétikailag egyesült asztaltársaságot gyűjők egybe, amelynek nemcsak az a szándéka, hogy közösen élvezzék az ebédet, hanem hogy egymást is élvezzék (mivel akkor számuk nem sokkal emelkedhet felül a grácziákén): akkor e kis asztaltársaságnak szándéka nem annyira az éhség kielégítésében kell, hogy álljon – amit mindenki magányosan is elvégezhet – hanem inkább a társas élvezetben, amihez az ebédnek csak keretként kell látszania; amihez aztán az a szám éppen elég, hogy a társalgás fenn ne akadjon, de ne is oszoljék meg a legközelebb ülők elkülönített kis társaságai között. Az utóbbi egyáltalán nem társalgási jóízlés, aminek mindig műveltnek kell lennie, ahol mindig egy beszél mindenkivel (nem csupán a szomszédjával): ezzel szemben az úgynevezett ünnepélyes traktamentumok (lakoma és etetés) teljesen ízléstelenek. Magától értetődik emellett, hogy minden asztaltársaságban, még a vendéglőiben is, az, amit valamelyik indiszkrét asztaltárs más hátrányára mond, mégsem tartozik e társaságon kívüli használatra és azt kifecsegni nem szabad.

Mert minden szimpózion külön arra a czélra készült szerződés nélkül is a hallgatás bizonyos szentségére kötelez, mindarra nézve, ami asztaltársunknak a társaságon kívül később kellemetlenséget okozhatna: mert e bizalom nélkül megsemmisülne az erkölcsi fejlődésre oly kedvező társas élvezet, és a társaság maga is. Ezért, ha legjobb barátomról úgynevezett nyilvános társaságban (mert hisz még oly nagy asztaltársaság is tulajdonképpen csak magántársaság) valami roszat mondanának, védeném ugyan és mindenesetre saját veszélyemre keményen és megbántottan a pártjára kelnék, de nem használtatnám fel magam arra, hogy e megszólást elterjesszem és annak, akire vonatkozik tudtára adjam.

A társalgást nem csupán a jóízlésnek kell vezetnie, hanem vannak elvek is, amelyek az ember szabadságának korlátozó feltételei gondolatainak a társaságban való nyílt közlésével szemben.

Az ízléses vendégfogadás szabálya, amely a társalgást élénkké teszi, a következő: 1. Olyan társalgási témát válasszunk, amely mindenkit érdekel és mindig valakinek alkalmat ad arra, hogy valamit ügyesen hozzátegyen. 2. Sohase álljon elő a társalgásban halálos csend, csupán pillanatnyi szünet. 3. Ne változtassuk a témát és ne ugorjunk egyik tárgyról a másikra, ha nincs szükség arra: mert a vendégség végén a lélek kikerülhetlenül a beszélgetés különböző részeire visszaemlékezik, mint a dráma végén (amelyhez hasonlít az eszes ember egész lefolyt élete is), amelyben, ha nem találja meg az összefüggés fonalát, zavartnak érzi magát és boszusan veszi észre, hogy kulturájában nem hogy előrehaladt, hanem inkább visszafelé ment. A szórakoztató témát csaknem ki kell meríteni, mielőtt másikra mennénk át és ha a társalgás megakadt, értenünk kell ahhoz, hogy kísérletkép észrevétlenül valami rokon témát csempésszünk bele: így egy ember veheti át a társaságban a társalgás vezetését, anélkül, hogy azt észrevennék és irigyelnék. 4. Sem magunk, se a társaság tagjai ne ragaszkodjanak erőszakkal a maguk igazához: sőt inkább mivel e szórakozás nem üzlet, hanem csak játék legyen, ama komolyságot hárítsuk el ügyesen alkalmazott tréfával. 5. A komoly vitában, amely mindamellett el nem kerülhető, fegyelmezzük gondosan magunkat és szenvedélyünket annyira, hogy mindig kitűnjön a kölcsönös tisztelet és jóakarat; emellett több függ a hangnemtől (amelynek nem szabad kiabáló vagy arrogánsnak lennie), mint a beszéd tartalmától: nehogy valaki a vendégek közül a másikkal összekülönbözve térjen haza a társaságból.

Bármily jelentéktelennek is látszanak a finomult humanitás e szabályai, különösen, ha a tiszta erkölcsiekkel hasonlítjuk össze őket, mégis mindaz, ami a társas szellemet fejleszti, még ha az csupán tetszetős elvekből és szokásokból is állna, az erkölcsnek előnyös külső megjelenéséhez tartozik, amely komoly szempontból is ajánlható. A czinikus szellem és az anachoréta önkínzása társadalmi jólét nélkül az erkölcs torzképei, nem is kedveltetik meg az erkölcsöt; hanem a grácziáktól elhagyatva nem tarthatnak igényt humanitásra.

Gondolkodás – olvasmány – irodalom.

Többnyire könnyű okosan gondolkodni, de sajnos csak akkor, ha már egyideig rászedettük magunkat.

Uj szókat faragni ott, ahol a nyelv nem hiányos az adott fogalmak kifejezésére, gyermekes fáradozás arra, hogy a tömeg közül kiváljanak, ha nem új és igaz gondolatokkal, legalább a régi ruhára tett új rongygyal.

Ha jó színben akarunk feltűnni, akkor gondolatunkban nem a nézővel, hanem a tárgygyal kell foglalkozni. Csak önmagunknak akarjunk eleget tenni. Amit magunk is túlzottnak és feleslegesnek gondolunk, az az olvasó számára is az.

Aki az értelem és az ész rendes reflexiója helyét mindenütt szemlélettel pótolja, az rajongó. Az ilyen érzelmeit, kedélyhullámzását, képeit, félig átálmodott, félig átgondolt fogalmait, melyek mozgalmas lelkében játszadoznak, szükségkép magának a tárgynak tartja, amely különös erővel így jelenik meg benne. Minél kevésbbé képes érthetővé tenni magát, annál inkább panaszkodik a nyelv és az ész elégtelensége miatt és minden világosság ellensége, mivel őt nem fogalmak, nem is képek foglalkoztatják, hanem a kedély hullámzása.

Az entuziasztikus vagy lelkesedő stílus megrontja az ízlést.

Be kell vallanom, hogy babonás vagyok oly különböző kifejezések tekintetében, melyeket nagy emberek alkottak meg. Nem is keresem mögöttük a jelentést, de ha gondolkodás közben valamely fogalom eszembe jut és az a szó ötlik fel, akkor úgy látszik átérzem azt a lelkesedést, vagy az egész érzést, amely abban volt meg, aki azon kifejezés alatt ugyanazt a fogalmat értette, mely nékem szimpátikus.

Szubtilis tévedés inger az önszeretet számára, mely örömest érzi saját erejét; nyilvánvaló igazságokat azonban oly könnyen belát a közönséges értelem is, hogy az a sorsuk végül, mint azoknak a dallamoknak, amiket nem lehet már elviselni, ha a tömeg ajkára kerültek.

Vannak tudósok, akiknek maga a filozófiatörténet (az ókori, mint az újkori) a filozófiájuk és semmi sem mondható, amit az ő véleményük szerint már meg nem mondottak volna, és valóban ez minden jövendőre vonatkozólag is áll mint csalhatatlan jóslat; mivel az emberi ész számtalan tárgyról sok évszázadon át sokféle módon képzelődött, úgy könnyen lehetséges, hogy minden újhoz valami régit találunk, ami ahhoz némileg hasonlít.

Egyetemes és mégis határozott princzipiumokat nem lehet könnyen megtanulni másoktól, akik előtt csak homályosan lebegett az. Előbb saját gondolkodásunkkal magunktól rá kell jönni arra, azután másutt is megtaláljuk, ahol előbb biztosan nem találtuk volna meg, mivel a szerző maga sem tudta, hogy megjegyzései ily eszmén alapulnak.

Az írók sok tévedést, sok kárbaveszett fáradságot (mivel szemfényvesztés volt a czélja) megtakaríthatnának, ha csak rá tudnák szánni magukat, hogy valamivel több nyíltsággal fogjanak munkájukhoz.

Szubtilis tehetségek néha arra ragadtatják magukat, hogy elvekben való lényeges és soha össze nem egyeztethető különbséget azzal szüntessenek meg, hogy szóvitává akarják változtatni és így látszat szerint elérik a fogalom egységét csupán az elnevezés különbözősége mellett és ez rendszerint oly esetekben történik meg, ahol a különböző alapok egyesítése oly mélyen vagy magasan fekszik, vagy a bölcseleti rendszerbe már felvett tanok oly teljes átalakítását követelnék, hogy óvakodnak attól, hogy a tényleges különbségbe mélyen behatoljanak és inkább mint pusztán formális dolgokban való egyenetlenséget tárgyalják.

Finomult ízlésű közönségünk étvágyát, sőt mohóságát az olvasásban múló értékű könyvek táplálják (ami a semmittevés egyik módja), de nem hogy művelődjenek, hanem, hogy élvezzenek, úgy hogy fejük emellett mindig üres marad és nem kell félniök a túlteltségtől; ezzel elfoglalt semmittevésüknek a munka látszatát adják és azt hiszik, hogy méltóbban töltik idejüket, holott semmivel sem töltik jobban, mint mikor fényűzéssel és divatlapokkal foglalkoznak.

Azon károk között, amiket a könyvek özöne visz véghez, amely évről-évre elárasztja földrészünket, nem a legjelentéktelenebbek egyike, hogy a valóban hasznos, a könyvtudákosság széles tengerén itt-ott úszó könyveket nem veszik észre és az elmulás sorsában a többi ponyvatermékkel osztozniok kell. Okai: az a hajlam, hogy sokat olvassunk, hogy mondhassuk, hogy olvastunk; az a szokás, hogy egy könyvnél nem soká időzünk.

Nem szabad semmiféle könyv olvasását megtiltani; ez az egyetlen mód arra, hogy önmagukat semmisítsék meg ama könyvek. Ez a kérdés most is visszatér. Ha a folyókat szabadon hagyjuk áradni, maguk alkotnak maguknak partokat. Az eléjük épített gát csak arra szolgál, hogy pusztításukat feltartóztathatlanná tegye. Mert a haszontalan könyvek szerzőinek mentségéül szolgál, hogy mások igazságtalanok.

A lelki betegségek szomorú baja, ha csak nem öröklött, még szerencsés gyógyulást enged remélni és az orvos az, akinek segítségét ennél elsősorban kell igénybe venni. De nem szívesen zárnám ki tiszteletből a filozófust sem, aki a lelki életrendet szabhatná meg, de csak azon feltétel mellett, hogy ezért, mint a legtöbb más foglalkozásáért, fizetést nem követel. Hálából az orvos sem tagadná meg segítségét a filozófustól, ha az néha a nagy, de mindig eredménytelen bolondság elleni kúrát kísérelné meg. A reklámtudós dühöngése esetében például fontolóra venné, hogy nem használnának-e valamit az ellen katharktikus szerek erősebb adagolásban bevéve. Miután Swift megfigyelései szerint a rosz költemény csupán az agy tisztulása, amelylyel sok káros nedv távozik a beteg költő megkönnyebbülésére, mért ne lehetne egy nyomorult tépelődő irat is efféle? Ez esetben azonban tanácsos volna a természetet a tisztulás más útjára késztetni, hogy a baj alaposan és teljes csöndben intéződjék el, anélkül, hogy a közönséget nyugtalanítaná.

A zseni felavatottjai, akiknek muszáj igényt formálni arra, hogy ők zsenik és csupán más zsenik elismerésére számíthatnak, azok, akiknek megérthetősége nem közölhető, hanem csupán közös sugallat útján átérezhető. Hagyni kell ezeket garázdálkodni, anélkül, hogy törődnénk velük, mert e szellemeknek nem lehet persze ellentmondani, sem őket megczáfolni.

Búskomorság – egészség.

A búskomorság oly agyrémeket gondol ki, amelyek tulajdonképp nem a külső érzékszerveket ejtik csalódásba, hanem a búskomorságban szenvedőt csupán saját állapotának érzésével kápráztatják, amely rendszerint puszta képzelődés. A búskomor oly bajban szenved, amely, bárhol is van a főfészke, mégis valószínűleg az ideghálózaton vándorol keresztül állhatatlanul a test minden részén át. Legfőképp azonban melancholikus ködbe borítja a lelket, oly módon, hogy a beteg csaknem minden betegséget, amiről csak hall, magán érezni vél. Semmiről sem beszél tehát szívesebben, mint bajairól, szeret orvosi könyveket olvasni, mindenütt a saját esetét találja meg, társaságban néha észrevétlenül jó kedvre is derül és olyankor sokat nevet, jól eszik és külsőleg rendszerint az egészséges ember benyomását kelti. Ha belső képzelődése előtör, úgy képei gyakran oly erősekké és tartósakká válnak, hogy kifárasztják. Ha valami nevetséges dolog fordul meg agyában (bár ő maga is felismeri, hogy csupán képzeletének a képe az), ha e bogara illetlen nevetésre ingerli mások jelenlétében, anélkül, hogy annak okát adná, vagy ha mindenféle sötét gondolat erőszakos hajlamot kelt fel benne arra, hogy valami gonoszságot kövessen el, amelynek kitörésétől ő maga is fél, és ami mindamellett sohasem válik tetté: akkor állapota sok tekintetben hasonlít az őrültséghez, de nem veszélyes. A baj nem mélyen gyökerező és amennyiben a lélekre vonatkozik, rendszerint magától vagy némi gyógyszer után elmulik.

Az a gyöngeség, hogy beteges, határozott tárgy nélküli érzelmeinknek általában gyáván átengedjük magunkat, anélkül, hogy megkísérelnők, hogy értelmünkkel úrrá legyünk felettük, a búskomorság vagy hipochondria, melynek nem is felel meg a test határozott helyi megbetegedése és a képzelőerő szülötte és ezért költöttnek is nevezhetnők – ahol a szenvedő minden betegséget, amiről könyvekben olvas, magán észrevenni vél – egyenes ellentétben áll lelkünk azon képességével, hogy beteges érzelmei felett úrrá legyen, ugyanis oly csüggedés az, amely oly bajok felett tépelődik, amelyek esetleg érhetik az embert, anélkül, hogy ha jönnének, ezzel ellenállhatna; az őrület egy faja ez, amely persze valamely kórokozó dolgon alapul, amit azonban nem érez meg az illető közvetlenül, mint az érzékekre hatót, hanem mint bekövetkezendő bajt tükröz a költői képzelőerő, ahol az önkínzó (heautontimorumenosz), ahelyett, hogy megemberelné magát, hiába fordul az orvos segítségéhez: mert csak maga mentheti meg magát gondolkodásának egészségtana segítségével a kínzó képzetektől, amelyek önkéntelenül felbukkannak benne, ama bajokról, amelyek ellen pedig, ha tényleg bekövetkeznének, semmit sem tehetne. Attól, aki e betegségben szenved és ameddig szenved, nem követelhető, hogy beteges érzelmei felett pusztán akaratával uralkodjon. Mert, ha erre képes volna, nem volna búskomor. Értelmes ember azonban nem enged ily búskomorságot kifejlődni: hanem, ha aggodalom szállja meg, amely szeszélylyé, azaz mindenféle képzelt bajjá akar fajulni, úgy azt kérdi magától, hogy van-e annak valami alapja? Ha nem talál olyasmit, ami ezen aggódás alapos oka lehet, vagy ha belátja, hogy ha volna is tényleg ilyen, mégse tehet semmitsem, hogy annak hatását kikerülje, akkor benső érzelmének e követelése felett napirendre tér, azaz szorongó érzését (amely aztán nem terjed tovább) hagyja ott, ahol van (mintha semmi köze sem volna ahhoz) és figyelmét foglalkozására irányítja. És mivel életünknek jobban örülünk azáltal, amit annak szabad használatában cselekszünk, mint azáltal, amit élvezünk, úgy tehát az életérzés egy más faját állíthatjuk szembe azokkal a gátlásokkal, amelyek csak a testre vonatkoznak.

Soká, vagy gyakran aludni persze ugyanannyi megtakarítása ama viszontagságoknak, amiket az élet általában ébrenlétben kikerülhetlen ránk zúdít, de elég csodálatos, hogy az emberek hosszú életet kívánnak maguknak, hogy azt nagyobbrészt átaludják.

A közölt részek forrásai:

1. Kants gesammelte Schriften, herausgegeben von der Kgl. preussischen Akademie der Wissenschaften, Bd. I–VII und X–XII (soweit erschienen).

2. Kants sämtliche Werke, in chronologischer Reihenfolge herausgegeben von E. Hartenstein.

3. Kants Reflexionen, herausgegeben von B. Erdmann.

4. Lose Blätter aus Kants nachlass von Reicke.

5. «Ein ungedrucktes Werk von Kant aus seinen letzten Lebensjahren», veröffentlicht von Reicke in der «Altpreussischen Monatsschrift», XIX–XXI. Bd.

6. Ansichten aus Immanuel Kants Leben von Rink.

7. «Der Humor Kants» von D. Minden.

8. «Kantiana» von Reicke.

Ami a különböző forrásoknak a Breviarium egyes részeiben való elosztását illeti, az első rész forrásai: A tiszta ész birálata, a Prolegomena, Reflexiók (Erdmann), Egy szellemlátó álmai és a Levelek; a második részé: Az itélőerő birálata; a harmadiké: Vallás a puszta ész határain belül; a negyediké: Az erkölcs metafizikája; az ötödiké: Reflexiók, Antropológia, A szép és a fenséges érzelmeire vonatkozó megfigyelések és végül a töredékek (Hartenstein kiadása szerint).

A közölt részek – egy-két kivétellel – teljes hűségben adják vissza az eredeti szöveget.