CSELEKEDET. MORÁL – JOG.

A morál alapja.

Nincs talán magasztosabb hely a zsidók törvénykönyvében, mint az a parancs, hogy: ne csinálj magadnak faragott képet, sem valami képet arról, ami az égen, vagy a földön, vagy a föld alatt van. Csak ez a parancs magyarázhatja meg azt a rajongást, amelyet a zsidó nép erkölcsös korában vallása iránt érzett, ha más néppel hasonlította össze magát, vagy azt a büszkeséget, ami a mohamedánt eltölti. Ugyanaz áll a morális törvény felfogására és a bennünk lévő morális hajlamra is. Egészen téves aggodalom, hogy ha mindattól megfosztjuk azt, ami az érzékek számára kívánatossá tenné, hogy akkor nem járna vele más, mint hideg, élettelen helyeslés és nem volna mozgató ereje vagy megindító hatása. Éppen fordítva van; mert ott, ahol az érzékek már semmitsem látnak maguk előtt és mégis megmarad ez erkölcsiség félre nem ismerhető és kiolthatatlan eszméje, ott inkább arra volna szükség, hogy a határtalan képzelőerő szárnyalását mérsékeljük, hogy ne emelkedjék az rajongássá, mintsem, hogy ezen eszmék erőtlenségétől való félelemből képekben és gyermekes szerekben keressünk számára segítséget.

A kötelesség tiszteletreméltóságának semmi köze az élet élvezetéhez; néki megvan a maga sajátlagos törvénye, a maga sajátlagos ítélkezése is és ha a kettőt mégannyira is össze akarnók rázni, hogy összekeverve mintegy orvosság gyanánt adjuk be a beteg léleknek, mégis csakhamar maguktól elválnak azok egymástól és ha az nem történik meg, akkor az első rész egyáltalán nincs hatással, ha pedig emellett a fizikai élet némi erőt nyerne is, a morális élet menthetetlenül elpusztulna.

Nem találta-e néha minden, még középszerűen becsületes ember is, hogy egy különben ártatlan hazugságot, amely által vagy magát menthette volna ki kellemetlen helyzetből, vagy érdemes barátjának használhatott volna, pusztán azért nem követett el, hogy ne kelljen saját magát titokban megvetnie? Nem tartja-e fönn a becsületes embert az élet legnagyobb szerencsétlenségében, amit kikerülhetett volna, ha csak a kötelesség teljesítést elmulaszthatta volna, az a tudat, hogy ő az emberiség méltóságát az ő személyében megtartotta és megtisztelte, hogy nem kell önmaga előtt szégyenkeznie és hogy nincs oka az önvizsgálat belső tekintetét félnie? Ez a vígasz nem boldogság, a legkisebb része sem annak. Mert senkisem fog magának ily alkalmat kívánni, talán még az életet sem ily körülmények között. De ő él és nem tűrheti el, hogy saját szemei előtt az életre méltatlan legyen. Ez a benső megnyugvás tehát csupán negativ mindarra vonatkozólag, ami az életet kellemessé teheti; vagyis ez azon veszély elhárítása, hogy személyi értéke sülyedjen, ha már állapota értékét teljesen feladta. Ez valami egészen másnak, mint az élet becsülésének a hatása, amihez hasonlítva és amivel szembeállítva az életnek minden kellemességével együtt semmi értéke sincs.

Az egyszerűség mintegy a természet stílusa a fenségesben és így az erkölcsiség stílusa is, amely második (érzékfeletti) természet, amelynek csupán törvényeit ismerjük, anélkül, hogy szemlélettel elérhetnők azt az érzékfölötti tehetséget önmagunkban, ami e törvényhozás alapját tartalmazza.

Alaposabb megfontolásnál azt találjuk, hogy bármily szeretetreméltó is a részvét tulajdonsága, mégsem bír az erény méltóságával. Egy szenvedő gyermek, egy szerencsétlen és kedves nő szívünket bánattal fogja eltölteni, míg ugyanakkor egy nagy csata híre hidegen hagy bennünket, amelyben, amint az könnyen kitalálható, az emberi nem egy nagy részének kegyetlen bajban ártatlanul kell elpusztulnia. Nem egy fejedelem, aki tekintetét elfordította egyetlen szerencsétlen személy miatti bánat folytán, mindamellett gyakran hiú októl indíttatva ugyanakkor háborúra adott parancsot. Nincs itt semmiféle arány a hatásban, hogy lehet tehát azt mondani, hogy az általános emberszeretet az ok?

Ha írva van, hogy: szeresd felebarátod, mint tenmagad, úgy az nem azt jelenti, hogy: közvetlenül (először is) szeress és e szeretet segítségével (azután) tégy jót, hanem: tégy felebarátoddal jót, és e jótett emberszeretetet fog benned kelteni!

Lehetetlen, hogy keblünk minden ember sorsáért gyengédségtől dagadjon és minden idegen bajnál bánatban ússzon, mert akkor az erényes ember, miután folyton résztvevő könnyekben olvadozna, mint Herakleitosz, mindezen jószívűsége mellett sem lenne semmi egyéb, mint lágyszívű semmittevő.

A gyengéd meghatottság, ha szenvedélylyé fokozódik, semmit sem ér; az arra való hajlamot érzelgésnek nevezzük. Résztvevő fájdalom, mely vigasztalhatlan, vagy ha abba, ha költött bajokra vonatkozik, a képzelet segélyével egész a csalódásig, mintha valódiak volnának, szándékosan belemerülünk, puha, de egyúttal gyenge lélekre vall (és azzá tesz), amely szép oldaláról mutatkozik és képzelgőnek ugyan nevezhető, de még csak lelkesedőnek sem mondható. Regények, siralmas színdarabok, izetlen erkölcsszabályok, amelyek (ámbár tévesen) úgynevezett nemes érzülettel játszadoznak, valójában pedig a szívet fonnyadtá és a kötelesség szigorú parancsa iránt érzéketlenné, személyünkben az emberiség méltóságának tiszteletére és az emberi jog tiszteletére (ami egész más, mint a boldogság) és egyáltalán minden szilárd elvre képtelenné teszik, azzal sem egyeztethetők össze, ami a széphez tartozik, még kevésbé pedig azzal, amit a lélek magasztosságához sorozhatunk.

A sok feldícsérgetése a jószívűségnek, amely pedig nem sokkal többet eredményez, mint jó kívánságokat, regényes paradicsom stb. megakadályozza a lelket abban, hogy jellemessé váljon. De a legnagyobb pontosság annak a megkülönböztetésében, ami az emberek jogához tartozik, és a legnagyobb lelkiismeretesség annak a követésében alkotja a jellemet, ez az embert nem lágyítja el, hanem derékké teszi és cselekvést eredményez.

«A kellemről és a méltóságról» írott mesteri értekezésében Schiller professzor úr helyteleníti a kötelességről való felfogásomat a morálban, mintha az kartauzi-szerű kedélyhangulatot eredményezne; de miután a legfontosabb elvekben egyetértünk, ebben sem állapíthatók meg egyenetlenséget közöttünk, hacsak megérthetjük egymást. Szívesen bevallom, hogy: én a kötelesség fogalmának éppen méltósága miatt nem tulajdoníthatok kellemet. Mert az feltétlen kényszert tartalmaz, amivel a kellem éppen ellentétben áll. A törvény fensége (mint a Szinai-hegyi) mély tiszteletet kelt (nem félelmet, mely visszarettent, de bájt sem, mely bizalmaskodásra hív), ami az alattvalónak parancsolója iránti hódolatát, ez esetben azonban, mivel önmagunknak parancsolunk, az önmagunk meghatározásának fensége fölötti érzést eredményezi, ami jobban elragad, mint bármily szép. De az erény, azaz a kötelességteljesítés szilárdan alapozott készsége, következményeiben jótékony is, többet képes tenni, mint bármi más a világon, akár a természet, akár a művészet; és az emberiség pompás képe, ily alakban felállítva, nem engedi a grácziák kíséretét, akik, ha már pusztán kötelességről van szó, tiszteletteljes távolban tartják magukat. De ha azokra a kellemes következményekre nézünk, amelyeket az erény, ha mindenütt bebocsátanák, a világon elterjesztene, akkor a morális ész (a képzelőerő segélyével) az érzékiséget vonja bele a játékba. Csak a szörnyetegek legyőzése után válik Herkulesz múzsakedvelővé, de a munkájától ama jó testvérek visszariadtak. Vénusz Uránia eme kísérőnői buja nők Vénusz Dione kíséretében, ha a kötelességteljesítés dolgába avatkoznak és annak az indítékát akarják megadni.

Ha azt kérdik, hogy minő az erény esztétikai minősége, mintegy temperamentuma, bátor-e és egyúttal vidám, vagy aggódó-e és levert? Itt aligha van szükség válaszra. Az utóbbi rabszolgai hangulat sohasem lehetséges a törvény rejtett gyűlölete nélkül és a vidám kötelesség-teljesítés (nem a kényelmes elismerése annak) a morális érzület valódiságának a jele; így van ez még a jámborságnál is, ami nem a töredelmes bűnös önkínzásában áll (ami nagyon kétértelmű és rendszerint csak belső szemrehányás azért, hogy az okosság szabályai ellen vétettünk), hanem abban a szilárd feltevésben, hogy jövőre jobban cselekszünk, és ennek, a jó előmenetel által fellelkesítve, vidám hangulatot kell előidéznie, ami nélkül sohase lehetünk biztosak afelől, hogy a jót meg is szerettük-e, azaz felvettük-e elveink közé. Csak vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban.

Minden ember megtalálja eszében a kötelesség fogalmát és reszket ércz szava hallatára, ha benne oly hajlamok ébredeznek, amelyek az azzal szemben való engedetlenségre csábítják. Meg van győződve arról, hogy ha az utóbbiak mind egyesülve össze is esküsznek a kötelességteljesítés ellen, a törvény fenségének, melyet saját esze ír elő, mégis feltétlenül mindazokat felül kell múlnia és akarata ennélfogva képes is arra. Magam elé állítom az embert, amint önmagától kérdezi: mi az bennem, ami azt eredményezi, hogy hajlamaim legbensőbb csábításait és minden természetemből eredő kívánságot feláldozhatok egy törvénynek, amely nekem nem igér előnyt kárpótlásul, és nem fenyeget veszteséggel, ha megszegem; amelyet annál bensőbben tisztelek, minél szigorúbban parancsol és minél kevesebbet igér azért? E kérdés felizgatja az egész lelket az emberiség belső természetének nagysága és fensége fölötti csodálkozás által és egyúttal azon titok áthatolhatlansága által, amelyet eltakar (mert az a felelet, hogy ez a szabadság, tautológia volna, mert éppen ez a titok). Nem telhetünk be azzal, hogy erre irányítsuk tekintetünket és csodáljunk magunkban egy oly hatalmat, amely a természet semmiféle hatalmának sem enged.

Itt van az, amire Archimedesnek szüksége volt, de amit nem talált: oly szilárd pont, amelyre támaszthatja az ész az emelőjét és pedig anélkül, hogy akár a jelen, akár a túlvilágra támaszkodna, hanem csupán saját, a szabadságról való eszméjére, amely a megingathatlan morális törvény által szilárd alapként van előtte, hogy az emberi akaratot, az egész természet ellenállása esetében is, alapelvei segélyével megindítsa. Ez az a titok, amely csupán az értelem fogalmainak lassú kifejlődése után és gondosan vizsgált alapelvek segélyével, tehát csak munka által válik érezhetővé.

Két dolog tölti el a kedélyt mindig új és növekvő csodálattal és tisztelettel, minél gyakrabban és huzamosabban foglalkozik velük a gondolkodás: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. Mindkettőt csak homályba burkolva, vagy a szertelenben, látkörömön túl kutathatom és csak gyaníthatom; mégis magam előtt látom és közvetlenül a saját létem tudatával kötöm őket egybe. Az első azon a helyen kezdődik, amelyet a külső érzéki világban elfoglalok és a kapcsolatot, amelyben vagyok, kibővíti a beláthatlan nagyságig a világokra halmozott világokkal és rendszerek rendszereivel és ezenfelül még határtalan időkig periodikus mozgásaik kezdete és tartama által. A második láthatatlan énemnél kezdődik, egyéniségemnél és oly világba állít, amely valóban végtelen, de amelyet csak az ész képes észrevenni és amelylyel (azáltal azonban mindama látható világokkal is) magamat nem, mint ott pusztán véletlen, hanem egyetemes és szükségképi kapcsolatban állónak ismerem fel. Az első, a világok számtalan sokaságának látványa mintegy megsemmisíti fontosságomat, mint egy az állatok sorába tartozó teremtményét, amelynek azt az anyagot, amelyből keletkezett a bolygónak (a világegyetem egy puszta pontjának) vissza kell adnia, miután rövid időre (nem tudjuk mi módon) életerővel volt felruházva. A második ellenben egyéniségem által végtelenül emeli értékemet, mint intelligencziáét, amelyben az erkölcsi törvény nékem az állatiasságtól, sőt az egész érzéki világtól független életet mutat, legalább is amennyire következtethetek létemnek e törvény által való czélszerű meghatározásából, amely törvény nincs ezen élet feltételei és határai által korlátozva, hanem a végtelenbe terjed.

Kötelesség! te fenséges nagy név, amely nem tartalmazol semmi kedvest, ami behízelgővé tenne, hanem alárendelést követelsz, de nem is fenyegetsz semmivel, ami a kedélyben természetes ellenszenvet idézne föl és ijesztene, hogy megindítsd az akaratot, hanem csupán törvényt állítasz fel, amely magától talál a kedélybe bebocsátást és mégis az akarat ellenére tiszteletet szerez magának (ha nem is mindig követést), amely előtt minden hajlam elnémul, bárha titkon ellened működnek is: hol van hozzád méltó eredeted és hol található nemes származásod gyökere, amely a hajlamokkal való minden rokonságot büszkén kizár és amely tőről való eredet azon értéknek elengedhetlen feltétele, amely értéket egyedül az ember adhat önmagának?

Nem lehet jelentéktelen az, ami az embert saját magán (mint az érzéki világ egy részén) felül emeli, ami őt a dolgok oly rendjébe köti, amelyet csupán az ész gondolhat ki és amely egyúttal tartalmazza az egész érzéki világot is és vele az embernek tapasztalatilag meghatározható létét az időben és czéljainak egészét (ami egyedül méltó oly feltétlen törvényekhez, aminők az erkölcsiek). Nem más az, mint az egyéniség, azaz az egész természet mechanizmusától való függetlenség és szabadság, ami egyúttal oly lény tulajdonsága, amely sajátságos, tulajdon esze által adott, tisztán morális törvényeknek van alávetve, oly egyén tehát az, amely, amennyiben az érzéki világhoz tartozik, saját egyéniségének van alárendelve, de egyéniségével egyúttal az intelligibilis világhoz is tartozik; nem csodálható tehát, hogy az embernek, mint mindakét világhoz tartozó lénynek, saját lényét, második és legfőbb rendeltetésére való tekintettel csak tisztelettel kell tekintenie és rendeltetése törvényei iránt a legfőbb hódolatot kell tanúsítania.

A morálról.

Az erény a küzdelemben tanúsított morális érzület.

Az erény valódi ereje abban áll, hogy a kedélyt nyugalommal rábírja arra, hogy megfontolt és szilárd elhatározás folytán a törvényét betartsa. Ez az erkölcsi életben az egészséges állapot; a szenvedély azonban, még ha a jó képzete is izgatta fel, pillanatnyilag fénylő tünemény, amely bágyadtságot hagy hátra.

Túlságosan erényesnek lenni, azaz túlságosan ragaszkodni a kötelességéhez, az körülbelül annyit jelent, mint a kört túlságosan kerekre, vagy az egyenes vonalat túlságosan egyenesre húzni.

Fantasztikusan erényesnek mondhatjuk azonban azt, aki nem ismer el erkölcsileg közömbös dolgokat és minden léptét, mint csapdákkal, kötelességekkel hinti be és nem találja közömbösnek, hogy hússal vagy hallal, sörrel vagy borral táplálkozom-e, ha válogathatok; oly kicsinyeskedő tan volna ez, amelyet ha az erkölcstanba fölvennénk, annak uralmát zsarnoksággá változtatná.

Az erény mindig fejlődésben van és amellett mégis mindig elülről kezdődik.

Hogy nem pusztán törvényes, hanem erkölcsi értelemben jó (Istennek tetsző) emberré váljunk, ahhoz nem elég a lassú reform, amíg az elvek alapja tisztességtelen marad, hanem az ember érzületében kiütő forradalom szükséges; és új emberré csak az újjászületés egy módjával válhatunk, a szív újjáalakításával és megváltoztatásával. Ha azonban elveink alapja romlott, hogy lehetséges, hogy saját erőnkből létesítsük ezt a forradalmat és önmagunktól jó emberré váljunk? És mégis a kötelesség azt parancsolja, de nem parancsol az nékünk mást, mint ami lehetséges. Ez nem egyeztethető meg máskép, mint azáltal, hogy gondolkodásmódunkban a forradalom szükséges, érzéki hajlamainkban azonban (amely amaz elé akadályokat gördít) lassú reform kell és lehetséges is. Azaz: ha elveink legfőbb alapját, amely által gonoszak voltunk, egyetlen megváltozhatatlan elhatározással megfordítjuk (és ezzel új ember alakját öltjük fel): úgy elv és gondolkodásmód tekintetében a jó iránti hajlammal bíró egyének vagyunk, de csupán folytonos tevékenységben és alakulóban lévő jó emberek: azaz remélhetjük, hogy azon elv tisztasága mellett, melyet akaratunk legfőbb elvének fogadtunk el és annak szilárdsága mellett a rosztól a javulás felé vezető folytonos haladás jó, (bár keskeny) útján vagyunk. Ez annak a számára, aki a szív intelligibilis alapjába (az akarat összes elvébe) lát, akinek számára tehát a haladás e végtelensége egység, azaz Isten számára ez annyi, mint ha valóban jó (néki tetsző) emberek vagyunk; és annyiban tekinthetjük azt a változást forradalomnak; azonban az emberek megítélése számára, akik magukat és elveik erősségét csak aszerint becsülhetik, amennyire elnyerik az uralmat idővel az érzékiségük felett, ez csak folytonos törekvés a javulásra, tehát a roszra, mint ferde gondolkodásmódra való hajlam lassú reformjának tekinthető.

Ebből az következik, hogy az emberek morális képzésének nem az erkölcsök javításával, hanem a gondolkodásmód megváltoztatásával és a jellem képzésével kell kezdődnie; bár rendszerint máskép járnak el és minden bűn ellen külön küzdenek, de annak az általános gyökerét érintetlenül hagyják.

Az erkölcsi önismeret minden emberi bölcseség kezdete.

Csak az önismeret poklán keresztül juthatunk istenünkhez.

A férfias erő nem abban nyilvánul, hogy kényszerítsük magunkat arra, hogy mások igazságtalanságait eltűrjük, bár azokat elháríthatnók, hanem, hogy a szükségképiség nehéz jármát elviseljük, hasonlóképp, hogy a morális tanulás gyakorlatait kiálljuk, mint áldozatot a szabadság számára, vagy azért, amit egyébként szeretünk. A szemtelenség tűrése szerzetesi erény.

Ne legyetek az emberek szolgái; – ne hagyjátok megtorlatlanul, hogy mások jogaitokat lábbal tiporják.

A szóban és viselkedésben való megkülönböztetett tiszteletnyilvánítás még a nem uralkodóval szemben is, a polgári életben a reverenczia, hajlongás, bók, a rangkülönbséget aggódó pontossággal feltüntető udvari frázis, ami egészen más, mint az udvariasság, amely egymást egyenlően tisztelők között is szükséges, a te, maga, ön, kegyed, a tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes czím (ohe, iam satis est!) a megszólításban – nem bizonyítékai ezek az emberek közt elterjedt csúszás-mászás hajlamának? Aki azonban féregként viselkedik, az aztán nem panaszkodhat, hogy lábbal tapodnak rá.

Kinek lehet több oka arra, hogy vidám legyen, sőt hogy kötelességét találja a vidám hangulatban és azt a maga számára szokottá tegye, mint annak, aki tudja magáról, hogy szándékosan nem követ el bűnt és biztos afelől, hogy abba szándékosan nem is eshet. A szerzetesi aszkézisnek azonban, amely babonás félelemből vagy önmaga iránti tettetett utálatból önkínzással és a hús keresztre feszítésével dolgozik, nem is czélja az erény, hanem a bűntől való rajongó szabadulás és önmagának a megbüntetése, ahelyett, hogy a bűnöket morális értelemben (azaz javulásra való szándékkal) akarná megbánni és így akarna vezekelni, ami az önmaga által választott és magán végrehajtott büntetésnél ellentmondás (mert a büntetést mindig másnak kell kimérnie) és nem is eredményezheti az erényt kísérő vidámságot, hanem ellenkezőleg nem is történhet meg az erény parancsa iránti titkos gyűlölet nélkül.

Valamit megbánni és magára pönitencziát kimérni (pl. bőjtölést) nem egészségi, hanem jámborsági szempontból, két nagyon különböző, morálisnak vélt dolog, amelyek közül az utóbbi, amely vidámság nélküli, sötét és mogorva, magát az erényt gyűlöltté teszi és híveit elkergeti. Az önfegyelmezés (diszcziplina) tehát csak a kísérő vidámság által válhat érdemessé és példaadóvá.

Állam.

Az állam az emberek tömegének egyesülése a jog törvényeinek uralma alatt.

Nem mondhatjuk: hogy az ember az államban a veleszületett külső szabadság egy részét valamely czélra feláldozta, hanem a vad, törvény nélküli szabadságot teljesen elhagyta, hogy a szabadságát egyáltalában a törvényes függésben, azaz a jogi állapotban ismét hiánytalanul megtalálja, mert ez a függés az ő saját törvénytadó akaratából ered.

Minden állam három hatalmat tartalmaz, azaz az általános egyesült akarat három személyben jut kifejezésre: az uralkodó hatalom (szuverénitás) a törvényhozóéban, a végrehajtó hatalom a kormányzóéban (a törvény megbízásánál fogva) és a jogszolgáltató hatalom (mint mindenki sajátjának törvényszerinti megítélése) a bíró személyében.

A három államhatalomról, méltóságukat tekintve, azt fogjuk mondani: a törvényhozó akarata kifogástalan, a legfőbb parancsoló véghezviteli képessége ellenállhatatlan, és a legfőbb bíró ítélete megváltozhatlan.

A három államhatalom egyesülésében áll az üdve az államnak (salus reipublicae suprema lex est); ami alatt nem az állampolgárok jóléte és boldogsága értendő; mert ez talán (mint Rousseau is állítja) a természetes állapotban, vagy esetleg egy zsarnok kormány alatt is sokkal kényelmesebben és kívánatosabban elérhető: hanem ez alatt értjük az alkotmánynak a jogelvekkel való legnagyobb fokú megegyezésének állapotát, amely felé való törekvésre bennünket az ész kategorikus imperativusz által kötelez.

Törvényhozó hatalom csak a nép egyesült akaratát illeti meg. Mivel minden jognak belőle kell erednie, azért nem szabad, hogy törvénye bárkivel szemben is jogtalanságot egyáltalán képes legyen elkövetni. Már pedig, ha valaki másra vonatkozólag bármiben rendelkezik, mindig lehetséges, hogy azáltal jogtalanságot követ el az illetővel szemben, de sohasem követ el azáltal jogtalanságot, ha magára vonatkozólag határoz (mert: volenti non fit iniuria). Tehát csupán mindenkinek a megegyező és egyesült akarata lehet, amennyiben minden egyes ember mindnyájukra vonatkozólag és mindnyájan minden egyesre vonatkozólag ugyanazt határozzák, tehát csak az általános egyesült népakarat lehet törvényhozó.

Az az alkotmány, amelyben a következő elvek uralkodnak: először is a társadalom tagjai (mint emberek) szabadok; másodszor mindenki (mint alattvaló) egyetlen közös törvényhozástól függ; és harmadszor mindenki (mint állampolgár) egyenlő – ez az alkotmány, az egyedüli, amely az eredeti szerződés eszméjéből vezethető le, amelyen kell alapulnia a nép minden jogos törvényhozásának, ez az alkotmány a köztársasági. Ez az, amely (ami a jogot illeti) minden polgári alkotmánynak az alapja és egyedül ez eredt a jogfogalom tiszta forrásából.

A köztársasági alkotmány nem tévesztendő össze (amint ez gyakran történik) a demokratikussal. A republikánizmus azon államelv, amely a végrehajtó hatalmat (a kormányt) elkülöníti a törvényhozótól; a deszpotizmus azon államelv, amely szerint az állam önhatalmúlag hajtja végre azon törvényeket, amiket saját maga alkotott, itt tehát a közakarattal úgy bánik az uralkodó, mint saját személyes akaratával. A demokráczia az uralom azon formája, ahol mindazok együttvéve bírják az uralkodói hatalmat, akik a polgári társadalmat alkotják és ez a demokráczia a szó tulajdonképpeni jelentésében szükségképp deszpotizmus, mivel oly végrehajtó hatalmat alapít, amelyben mindnyájan egy fölött és mindenesetre egy ellen is (aki tehát abba nem egyezik bele) határoznak, tehát mindnyájan, de mégsem mindenki határoz, ami e közakaratnak önmagával és a szabadsággal való ellentmondása.

A nép feletti hatalom birtokosa (a törvényhozó) nem lehet egyúttal kormányzó is, mert a kormányzó a törvény uralma alatt áll és ennélfogva a törvény őt kötelezi, hogy magát más alá, a szuverén alá rendelje. Ez elveheti tőle hatalmát is, leteheti vagy közigazgatását reformálhatja, de nem büntetheti (és egyedül ezt jelenti az Angliában használatos kifejezés: a király, azaz a legfőbb végrehajtó hatalom nem követhet el jogtalanságot); mert a büntetés a végrehajtó hatalom aktusa volna, melyet legfőképp a törvények szerinti kényszerítés képessége illet meg, de a megbüntetéssel a végrehajtó hatalom maga is kényszernek volna alávetve; ami ellentmondás.

Végül pedig sem az állam uralkodója, sem a kormányzó nem lehet bíró, csak kinevezhet bírákat, tanácsosokat. A nép önmaga felett bíráskodik azon polgártársai által, akiket szabad választás útján képviselőinek és pedig minden aktushoz külön e czélra kinevezett. Minden kormányforma, amely nem reprezentativ, tulajdonkép formátlanság, mivel a törvényhozó nem lehet egy személyben egyúttal akaratának végrehajtója és bár a másik két államforma annyiban mindig hibás, hogy ily kormányformát lehetővé tesznek, mégis lehetséges, hogy a reprezentativ rendszer szellemének megfelelő kormányformát vesznek fel, amint II. Frigyes például legalább mondotta: hogy ő csupán az állam legfőbb szolgája, ellenben a demokratikus államforma ezt lehetetlenné teszi, mert ott mindenki úr akar lenni. Tehát mondhatjuk, hogy: minél kisebb az államhatalom személyzete (az uralkodók száma), minél nagyobb azonban annak a képviselete (reprezentácziója), annál közelebb áll az államforma a köztársaság lehetőségéhez és remélhető, hogy fokozatos reformok által végre is oda emelkedik.

A népnek, képviselői által, korlátozó hatalomként való feltüntetése (mivel valójában csak törvényhozó hatalma van) nem rejtheti el annyira a deszpotiát, hogy azokból az eszközökből, amiket a miniszter ily esetekben alkalmaz, ki ne tűnjön. A nép (melyet képviselői a parlamentben reprezentálnak) jogai és szabadságának e bizalmi férfiai oly emberek, akik önmaguk és családjuk ügyében és ezeknek a hadseregben, a haditengerészetben és a polgári hivatalokban a minisztertől függő ellátása ügyében erősen érdekelve vannak és akik (a kormány követelőzéseivel szemben való ellenállás helyett) sokkal inkább mindig arra készek, hogy önmagukat a kormány kezére játszák. Igy tehát az úgynevezett mérsékelt alkotmány, mint az állam belső jogának alkotmánya, képtelenség és ahelyett, hogy a joghoz tartozna, csupán hasznossági elv arra, hogy amennyire csak lehetséges ne nehezítsék meg a népjogok hatalmas elnyomójának önkényes befolyását a kormányra, hanem, hogy azt a népnek megengedett ellenzékieskedés látszatával takargassák.

Mért nem volt még soha oly uralkodó, aki nyiltan merészkedett volna kimondani, hogy nem ismeri el a népnek semmiféle jogát vele szemben; hogy az a boldogságát csupán a kormány azon jótékonyságának köszönheti, amiben az a népet részesíti és az alattvalónak minden jogkövetelése a kormánnyal szemben dőreség, sőt büntetendő dolog? Ennek az az oka, hogy: ily nyilvános nyilatkozat minden alattvalót ellene lázítana, még akkor is, ha, mint engedelmes juhoknak, akiket jóságos és értelmes urok vezet, jól táplál és teljes erővel megvéd, nem volna okuk panaszkodni, hogy valami is hiányzik jólétükhöz. Mert szabad lényeknek nem elég az élet kényelmének azon élvezete, amiben részesítik, hanem ez attól az elvtől is függ, amely szerint azokat magának megszerzi. Nem kérhet és nem szabad kérnie másféle kormányt, mint olyat, amelyben ő is törvényhozó: az emberek joga, ha azt akarjuk, hogy engedelmeskedjenek, jólétükre való minden tekintetnél előbbrevaló és oly szentség, amely a hasznosság minden értéke fölött áll és amelyet egy kormánynak sem szabad érintenie, még ha az még oly jótékony is volna.

Az állami alkotmány eszméje egyáltalán szent és ellenállhatlan; és még ha az állam szervezete önmagában hibás is volna, még akkor sem szabad az alárendelt hatalomnak benne a főtörvényhozó testületével szemben tényleges ellenállást kifejtenie, hanem az állam fogyatkozásait fokozatosan oly reformokkal kell kiküszöbölnie, amiket az állam maga léptet életbe: mert különben, ha az alattvaló alapelve ezzel ellentétes (t. i. elve, hogy saját önkénye szerint járjon el), akkor jó alkotmány is csak vak véletlen folytán keletkezhet. A parancs, hogy: «engedelmeskedjetek a fölöttes hatóságnak (mindenben, ami nem ellenkezik a belső morális törvénnyel), amelynek hatalma van felettetek», ne tépelődjetek azon, hogy hogyan jutott e hatalomhoz (hogy azt mindenesetre aláássátok); mert az a fölöttes hatóság, amelyik már itt van és amely alatt éltek, már a törvényhozás birtokában van, a törvényhozás felett pedig nyilvánosan okoskodhattok, de nem tehetitek meg saját magatokat ellentálló törvényhozóknak.

Bár kellemes oly államterveket kigondolni, amelyek az ész követelményeinek megfelelnek (különösen a jog szempontjából): mégis vakmerőség azokat javasolni és büntetendő a népnek a fennálló eltörlésére való izgatása.

Bár Plátó Atlantikáját, Mórusz Utópiáját és Allais Szeverambiáját lassanként színre hozták, de (Cromwell zsarnoki köztársaságának szerencsétlen szörnyszülöttétől eltekintve) sohasem próbálták ki őket. Ezen államalkotások sorsa olyan volt, mint a világ teremtése: egy ember se volt ott jelen és nem is lehetett volna ott, mert akkor saját teremtőjének kellett volna lennie. Az oly államalkotás, aminőt itt kigondoltak és amiről remélik, hogy ha még oly későn is, de valamikor megvalósul, az édes álom; de a feléje való folytonos közeledés nemcsak gondolható, hanem, amennyiben a morális törvénynyel megegyezik, kötelesség is és pedig nem az alattvaló, hanem az államfő részéről.

Nem hiszem, hogy azzal fognak vádolni, hogy az uralkodóknak jogaik és személyük sérthetetlenségével valami nagyon hízelegtem volna; de akkor azzal se vádoljanak, hogy a népnek hízelgek nagyon, hogy azt a jogot követelem számára, hogy legalább a kormány hibái feletti ítéletét köztudomásra hozza.

Az államnak nincs joga arra, hogy a benső alkotmányos törvényhozó testületet, az egyházat saját terve szerint rendezze be, amint azt hasznosnak véli, nincs joga arra, hogy vallást és vallásos formákat írjon a népnek elő, vagy parancsoljon meg, mert ezt egészen azokra a tanítókra és előljárókra kell bízni, akiket maga a nép választott, csupán negativ joga van arra, hogy a köz ama tanítóinak a látható, politikai közösségre gyakorolt befolyását, amely a köznyugalomra ártalmas volna, elhárítsa, tehát, hogy belviszályukban, vagy a különböző egyházak közötti viszálykodásban a polgári egyetértést ne veszélyeztessék, ami tehát a rend megőrzésének a joga.

Hogy valamely egyháznak egy bizonyos hitet kell vallania és hogy melyiket, vagy hogy változatlanul fenn kell azt tartania és nem szabad magát reformálnia, ez a felsőbbség hatalmának oly beavatkozása, amely méltóságán alúli: mert amellett, mint valami iskolai perpatvarban, az egyenlőség alapján bocsátkozik tárgyalásba alattvalóival (az uralkodó pappá válik), akik egyenesen megmondhatják, hogy ahhoz semmitsem ért. Esküdni arra, hogy hiszünk, ezt a törvényszék nem követelheti, mert ez a vélekedés és tudás között álló dolog olyasvalami, amire bátran fogadhatunk ugyan, de nem esküdhetünk.

Ha némely jámbor és hívő lélek, hogy a malasztban részesüljön, amit az egyház a hívők részére haláluk után is kieszközölni igér, örök időkre szóló alapítványt létesít, amely szerint földjeik haláluk után az egyház tulajdonába menjenek át és ha az állam egyikmásik birtokrészen vagy az egészen is az egyház hűbéresévé válik, ami által az arra a czélra kirendelt szolgái (a papok) a másvilági sorsot előnyössé változtatni igérik: úgy az ilyen örök időkre vélt alapítvány semmiesetre sem örökre jogos, hanem az állam ezt a terhet, amit az egyház rakott rá, amikor akarja, levetheti magáról. Mert az egyház maga csupán a hitre alapított intézmény, és ha a nép felvilágosításával az e véleményből eredő csalódás eltünt, úgy a papságnak azon alapuló félelmes hatalma is megdől és az állam teljes joggal foglalja le az egyház jogtalan birtokát: tudniillik a hagyatékok útján néki ajándékozott földet; bár az addig fennállott intézmény hűbérurai joggal követelhetik, hogy életük tartamára őket kártalanítsák.

Jog.

A jog azon feltételek foglalata, amely alatt az egyik ember önkénye a másik önkényével a szabadság egyetemes törvénye szerint megegyeztethető.

A bírói büntetés, amely a természetestől, amivel a bűn önmagát bünteti és amire a törvényhozó egyáltalán nincs tekintettel, különbözik, sohasem lehet pusztán eszköz arra nézve, hogy más jót előmozdítson, akár maga a bűnös, akár a polgári társadalom javát, hanem mindenkor csakis azért kell rámérni a bűnösre, mert bűnt követett el; mert az ember sohasem kezelhető más czéljainak puszta eszköze gyanánt és nem keverhető a dologjog tárgyai közé, ami ellen ismét veleszületett személyisége védi, bár polgári személyiségének elvesztésére nagyon is elítélhető. Először is ki kell mutatni, hogy bűnös, mielőtt csak gondolhatnánk is arra, hogy megbüntetéséből saját magára vagy polgártársaira némi haszon háramolhatnék. A büntető törvény kategorikus imperativusz és jaj annak, aki a boldogság tanának kigyózó fordulatain csúszik át, hogy valamit találjon, ami őt azon előnyért, amit igér, a büntetés alól vagy csak annak egy foka alól is felmentené a farizeus jelige szerint: «Jobb, hogy egy ember meghaljon, minthogy az egész nép elpusztuljon»; mert, ha az igazságosság elpusztul, akkor már nincs értéke, hogy emberek éljenek a földön. Mit tartsunk tehát arról a javaslatról, hogy: egy halálra ítélt gonosztevőt tartsunk életben, ha beleegyezik abba, hogy rajta veszélyes kísérleteket végezzenek és ha még boldog, hogy így menekül, hogy az orvosok azáltal új, az emberiségre nézve üdvös felvilágosítást kapjanak? A törvényszék azt az orvosi testületet, amely ily javaslattal fordulna hozzá, megvetéssel utasítaná vissza, mert az igazságosság megszünik az lenni, ha bárminő árért is eladja magát.

A büntetésnek minő módja és minő foka az, amit a nyilvános igazságosság elvül fogad el és zsinórmértékké tesz? Ez nem más, mint az egyenlőség elve (az igazság mérlege nyelvének állásában), hogy ne hajoljon inkább az egyik oldalra, mint a másikra. Tehát: aminő meg nem érdemelt bajt okozol másnak a népben, azt követed el magaddal szemben. Ha meggyalázod őt, úgy meggyalázod magadat; ha meglopod őt, úgy meglopod saját magad; ha megvered őt, úgy megvered magadat; ha megölöd őt, úgy megölöd magadat. Csak a megtorlásnak ezen joga, de jól megértendő, csupán a törvény sorompói előtt (nem önítélkezésedben) adhatja meg biztosan a büntetés minőségét és mennyiségét; minden más ide-oda ingadozó és belevegyülő más tekintet folytán a tiszta és szigorú igazság ítéletének nem felel meg. Bár úgy látszik, hogy az osztályok különbsége nem engedi meg a hasonlót hasonlóval való megtorlás elvének alkalmazását; de ha nem is lehetséges éppen betű szerint, mégis az előkelőbb érzületére gyakorolt hatás szempontjából mindig érvényes maradhat. Igy például a szóval való sértés miatt kimért pénzbüntetés semmiféle arányban sincs a sérelemmel, mert akinek sok pénze van, megengedheti magának ezt, ha kedve tartja; de az egyik becsületének megbántását a másik gőgjének megalázása nagyon is kiegyenlítheti: ha az utóbbinak nemcsak nyílvánosan bocsánatot kell kérnie, hanem például a másik, bár az alacsonyabb rangú, kezének megcsókolására kényszerítené az ítélet. Mit jelent azonban az, hogy: «ha meglopod őt, úgy meglopod saját magadat?» Aki lop, minden más ember tulajdonát veszélyezteti; tehát (a megtorlás jogánál fogva) megfosztja magát minden biztos tulajdon lehetőségétől; nincs semmije és nem is szerezhet semmit, mégis élni akar; ez pedig nem lehetséges máskép, minthogy mások élelmezzék. Mivel azonban ezt az állam ingyen nem fogja megtenni, tehát munkaerejét az államnak kell átengednie az annak tetsző munka czéljára (kényszermunka) és bizonyos időre, vagy bűne szerint örökre is a rabszolgák osztályába kerül. Ha azonban gyilkolt, úgy meg kell halnia. Nincs itt semmiféle szurrogátum az igazság kielégítésére. Nincs semmiféle egyneműség a még oly gondteljes élet és a halál között, tehát a gonosztett és a megtorlás között sincs más kiegyenlítés, mint a tettesen törvényszékileg végrehajtott, de minden kínzástól, ami az emberiséget a szenvedő személyében meggyalázhatná, ment halál. Még ha a polgári társadalom minden tagja beleegyezésével fel is oszlana (pl. egy szigetlakó nép elhatározná, hogy széjjelmegy és szétoszlik a világon), akkor is az utolsó, börtönben lévő gyilkost előbb ki kellene végezni, hogy mindenki megkapja azt, amit tetteivel kiérdemel és vérbűn ne szálljon a népre, amely nem követelte e büntetést: mivel az igazság e nyilvános megsértésében résztvevőnek tekinthető.

Ahány gyilkos van tehát, akik a gyilkosságot elkövették, vagy megbizást is adtak rá, vagy résztvettek benne, annyinak kell is a halált elszenvednie; így követeli ezt az igazság, mint a bírói hatalom eszméje egyetemes a priori törvények szerint.

Ezzel szemben Beccaria márki az affektált emberszeretet résztvevő érzékenykedéséből kiindulva azt a tételt állította fel, hogy minden halálbüntetés jogtalan: mert az eredeti polgári szerződésben nem lehetett benne, mert akkor mindenkinek a nép közül bele kellett volna egyeznie abba, hogy életét veszítse, ha másvalakit (a nép közül) megölne; e beleegyezés azonban lehetetlenség, mivel senki sem rendelkezhet élete fölött. Mindez álokoskodás és jogcsavarás.

Nem azért büntetnek meg valakit, mert büntetést akart, hanem, mert büntetendő cselekményt akart; mert az nem büntetés, ha valakivel az történik meg, amit akar és lehetetlenség azt akarni, hogy megbüntessenek. Kijelentem, hogy: akarom, hogy megbüntessenek, ha valakit megölök, az nem tesz mást, mint: alávetem magam a többiekkel együtt a törvények rendelkezésének, amelyek természetesen, ha vannak a nép között gonosztevők, büntetőtörvények is lesznek. Én, mint a törvényhozók egyike, aki a büntetőtörvényt elrendelem, lehetetlen, hogy ugyanaz a személy legyek, aki mint alárendelt a törvény szerint bűnhődik; mert mint olyannak, azaz mint gonosztevőnek, lehetetlen, hogy a törvényhozásban szavam legyen (a törvényhozó szent). Ha tehát büntetőtörvényt alkotok magam ellen, mint gonosztevő ellen, úgy a tiszta jogi törvényhozó ész az bennem (homo noumenon), amely engem, mint gonosztettre képes, tehát más egyént (homo phaenomenon) az összes többiekkel együtt a büntetőtörvény alá rendel. Más szóval: nem a nép (minden egyes aközül), hanem a törvény (a közigazság), tehát más, mint a gonosztevő rendeli el a halálbüntetést, és a társadalmi szerződésben egyáltalán nincs benne az az igéret, hogy bünhődjünk és így nem is rendelkezünk magunkról és életünkről. Mert ha a büntetés joga a gonosztevő azon igéretén alapulna, hogy akarja, hogy megbüntessék, úgy rá kellene bízni azt is, hogy bűnösnek találja-e magát és a gonosztevő saját bírája lenne. Ezen álokoskodás főtévedése abban áll, hogy: a gonosztevő saját ítéletét (amelyet szükségkép az ész hoz), hogy életét kell vesztenie, ezt az akarat azon határozatának tekintik, hogy magát fossza meg életétől és így a jogi végrehajtást a jogi megítéléssel egy és ugyanazon jogi személyben egyesítve képzelik.

Vannak szégyenletes, magát az emberiséget megbecstelenítő büntetések (mint a széjjeltagolás, széttépetés, orr és fül lemetszés), amelyek nem csupán a becsületesnek (aki más becsülésére igényt tart, ami mindenkinek a kötelessége) fájdalmasabbak, mint a javaitól és életétől való megfosztás, hanem a szemlélőbe is a szégyen pírját kergetik, hogy ily fajhoz tartozik, amellyel így szabad elbánni. Az ily büntetés meg nem engedhető.