SZEMLÉLET. MŰVÉSZET – LÁNGÉSZ.

A szép és a művészet.

Szép az, ami a fogalomtól függetlenül általánosan tetszik.

Határozott szabályok szerinti bizonyítás sohasem szabhatja meg a szépség feletti ítéletet.

Ha valaki oly költeményt olvas fel nekem, vagy oly színdarabhoz vezet, mely sehogysem felel meg ízlésemnek, úgy felhozhatja Batteux-t vagy Lessinget, vagy az ízlésnek még régibb és híresebb műbírálóit és felhozhatja az általuk felállított összes szabályokat annak a bizonyítására, hogy költeménye szép; és habár egyes helyek, amelyek nékem nem tetszenek a szépség szabályaival (amint azok ott adva vannak és általánosan elismertek) nagyon jól megegyeznek: én betömöm a fülem, nem akarok hallani okokat és okoskodást és inkább felveszem, hogy a műbírálók ama szabályai hamisak, vagy legalább is itt nem alkalmazhatók, mintsem hogy ítéletem a priori bizonyítékokkal határoztassam meg, miután itt az ízlés és nem az ész vagy az értelem ítéletéről van szó.

Ugylátszik, hogy ez a főokok egyike, amiért ezt az esztétikai ítélőképességet éppen ízlésnek nevezték. Mert felsorolhatja nékem valaki valamely étel összes tartozékát és mindegyikről megjegyezheti, hogy azok nekem különben kellemesek és erre rá még joggal dícsérheti, hogy mily egészséges egy étel az; mégis mindezen érvekkel szemben süket vagyok, megízlelem az én nyelvemen az ételt és az én ínyemen és eszerint (és nem általános elvek szerint) ítélek.

Ámbár tehát a műbírálók, mint Hume mondja, látszólag jobban okoskodnak, mint a szakácsok, mégis egy a sorsuk. Itéletük meghatározó alapját nem a bizonyítékok erejétől, hanem csupán az egyénnek saját állapota (kellemesség vagy kellemetlenség) feletti reflexiótól várhatják, minden előírás és szabály visszautasításával.

Amint, hogy nincs a szépnek tudománya, hanem csak kritika, úgy nincs is szép tudomány, hanem csupán szépművészet. Mert ami az elsőt illeti, benne tudományosan, azaz bizonyító okok alapján azt kellene eldönteni, hogy valamit szépnek kell-e tartani, vagy sem; a szépség feletti ítélet tehát nem volna az ízlés ítélete. Ami a másodikat illeti, oly tudomány, amely szép legyen, képtelenség. Mert ha benne, mint tudományban alapelvek és bizonyítékok után kérdezősködnénk, úgy ízléses szólamokkal (bonmots) küldenének útunkra.

A szépművészet alkotásaiban a czélszerűségnek, ámbár az szándékos, mégsem szabad szándékoltnak feltünnie; azaz a szépművészetnek természet gyanánt kell feltűnnie, ámbár tudjuk, hogy művészet. A művészet alkotása pedig azáltal látszik természetnek, hogy szabályokkal való megegyezés minden pontossága, amelyek szerint egyedül válhat a mű azzá, amivé kell válnia, megtalálható benne; de kín nélkül, anélkül, hogy az iskola formája átlátszana, azaz anélkül, hogy nyomát mutatná annak, hogy a művésznek a szabály lebegett volna szeme előtt és lelki erejét bilincsekbe zárta volna.

A szépet általában (legyen az természetes, vagy művészi szép) az esztétikai eszmék kifejezésének nevezhetjük.

A szépművészetet szükségkép a tehetség művészetének kell tekinteni.

A szép az erkölcsi jó jelképe.

A természet szépsége iránti közvetlen érdeklődés (nem csupán megítélésében való ízlés) mindenkor a jó lélek ismertetőjele.

Az ízlés megalapozásának igazi előkészítése az erkölcsi eszmék kifejlesztése és a morális érzék művelése.

Az ízlést a moralitás külső megjelenésének nevezhetnők.

Tehetség és iskola a művészetben.

Az ötletesség nem jelenti az eszmékhez való tehetséget.

A genie az a tehetség (természet adomány), amely megadja a művészet szabályait. Miután a talentum, mint a művész veleszületett alkotóképessége, maga is a természethez tartozik, úgy azt is mondhatnók: a genie azon veleszületett lelki sajátság (ingenium), amely által a természet a művészetnek szabályt ád.

A genie az ember «tehetségének mintaszerű eredetisége».

A genie 1. az a tehetség, amely előállítja azt, amire nem adható határozott szabály, nem pedig ügyesség ahhoz, ami valaminő szabály szerint megtanulható; tehát eredetiség az első tulajdonsága. 2. Alkotásainak, mivel eredeti badarság is lehetséges, egyúttal mintáknak, azaz mintaszerűeknek kell lenniök, tehát nem szabad utánzásból eredniök, de másoknak arra, azaz a megítélés zsinórmértéke vagy szabályául kell szolgálniok. 3. Hogyan állítja elő alkotását, azt maga sem írhatja le, vagy mutathatja be tudományosan, hanem szabálynak a természetet adja meg; így tehát a műalkotás létrehozója, amelyet tehetségének köszönhet, maga sem tudja hogyan kapja eszméit, nincs is hatalmában, hogy olyat tetszése szerint, vagy tervszerűen kigondoljon és másokkal oly előírásokat közöljön, amelyek egyenlő értékű műalkotás létrehozására másokat képesítsenek. Azért ez a szó: genie valószínűleg genius-ból ered, azon sajátságos, az emberrel születésével vele adott védő és irányító szellemből, melynek sugallatából származnak ama eredeti eszmék.

A genie alkotása (amennyiben az tényleg a genie és nem a lehetséges megtanulás vagy az iskola javára írható) nem az utánzás példája (mert akkor elveszne az, ami benne a genie és a mű szellemét alkotja), hanem a követésé más genie számára, amely általa saját eredetiségének tudatára ébred, hogy a szabályok kényszerével szemben a szabadságot a művészetben úgy fejtse ki, hogy a művészet éppen ezáltal nyerjen új szabályokat, ami által a tehetség mintaszerűnek mutatkozik. Mivel azonban a genie a természet kedveltje és az ilyesmit ritka tüneménynek kell tekinteni: azért az ő, más tehetség számára adott példája nyomán iskola keletkezik, azaz oly szabályok szerinti rendszeres oktatás, amelyeket ama szellemi alkotásokból és sajátosságaikból levonhattak: és ezek számára a szépművészet ennyiben utánzás, ahol a genie a természetnek szabályt adott.

De ez az utánzás majmolássá válik, ha a növendék mindent utánoz, még azt a torzalakút is, amit a genienek meg kellett hagynia, de csak mivel az eszme gyengítése nélkül nem volt elhagyható. Ez a bátorság egyedül a genienél érdem és a kifejezés bizonyos merészsége; általában a genie a közös szabály alól sok tekintetben eltérhet, de ez semmiesetre sem utánzásra méltó, hanem magában véve mindig hiba marad, amelyet igyekezni kell kiküszöbölni, amelyre azonban a genienek mintegy privilégiuma van, mivel szelleme röptének utánozhatlansága aggódó óvatosság által szenvedne.

A szépművészet számára csak modor van, de nem módszer. A mesternek meg kell mutatnia, hogy a növendék mit és hogyan dolgozzon; és azon általános szabályok, amelyek alá foglalja végül is eljárását, inkább arra szolgálhatnak, hogy annak főmozzanataira alkalomadtán emlékeztessenek, mintsem hogy előírják azokat. Hogy minden szabad művészetben valami kényszer van, vagy amint mondják, valami gépiesség követelhető, ami nélkül a szellemnek, amelynek a művészetben szabadnak kell lennie és amely egyedül ad életet a műnek, semmiféle anyaga sem volna és teljesen elpárologna: erre tanácsos figyelmeztetni (például a költészetben a nyelv helyessége és gazdagsága, hasonlókép a prozódia és a versmérték), mivel újabban sok nevelő azt hiszi, hogy a szabad művészetet olykép istápolja a legjobban, ha minden kényszertől megszabadítja és a munkát puszta játékká változtatja.

Ámbár a gépies és a szép művészet, az első mint csupán a szorgalom és a tanulás művészete, a második, mint a genié, egymástól nagyon különböznek: még sincs oly szépművészet, amelyben valami mechanikus, ami szabályokba foglalható és követhető, tehát valami iskolaszerű a művészetnek egyik lényeges feltétele ne volna. Mert valamely czél felé kell irányulnia, mivel különben az alkotás semmiféle művészethez sem tartozik; pusztán a véletlen alkotása volna. Hogy azonban a mű czél felé irányuljon, ahhoz bizonyos szabályok kellenek, amelyek alól nem szabad felmenteni magunkat. Mivel pedig a tehetség eredetisége lényeges (bár nem egyetlen) része a genie jellemének: ezért a felületesek azt hiszik, hogy semmivel sem mutathatják jobban, hogy ők feltörekvő geniek, mint azzal, hogy minden szabály iskola-kényszere alól felszabadítják magukat és azt hiszik, hogy dühödt lovon jobban parádézhatnak, mint iskolalovon.

A modorosság a majmolás egy faja és pedig általában pusztán az eredetiség majmolása, az utánzatoktól való eltávolodás törekvése a mintaszerűség tehetsége nélkül.

Minden szépművészet propedeutikája, amennyiben a művészet tökéletességének legmagasabb foka felé irányul, úgylátszik nem utasításokból áll, hanem a szellem műveléséből azon ismeretek által, amelyeket humaniorának neveznek: gyaníthatólag, mivel humanitás egyrészről általános részvétérzelmet jelent, másrészről jelenti a benső és általános közlékenység tehetségét.

Az egyes művészetekhez.

Ha a szépművészeteket osztályozni akarjuk: úgy legalább kísérletkép nem választhatunk ahhoz kényelmesebb elvet, mint a művészet analógiáját a beszédközben használt kifejezésmóddal, midőn nemcsak fogalmainkat, hanem érzelmeinket is amennyire az egyáltalán lehetséges, közölni akarjuk.

Ez pedig a szó, a taglejtés és a hangból áll (articulatio, gesticulatio, és modulatio). Csak a kifejezés e három módjának kapcsolata teszi teljessé a beszélő közlését. Mert gondolatot, szemléletet és érzelmet ezzel egyszerre és egyesítve viszünk át másra.

Minden művészet közül a költészetet illeti meg a legfelsőbb rang.

A költészet nyeri el a pálmát nemcsak a szónoklattan elől, hanem minden más szépművészet elől: a festészet elől (ahová tartozik a szobrászat is), sőt a zene elől is. Mert az utóbbi csak azért szép (nem csupán kellemes) művészet, mivel a költészet vehikuluma.

Ha a kedély ingeréről és hullámzásáról van szó, akkor a költészet után tenném azt a művészetet, amely a szóló művészetek közül legközelebb áll hozzá és vele igen természetesen egyesíthető is, tudniillik a zenét. Mert ámbár csupán érzelmek által beszél, fogalmak nélkül és így nem ad, mint a költészet, gondolkodni valót, mégis változatosabban hat a kedélyre és bár csupán múlón, de mélyebben.

Varázsa, mely oly általánosan terjeszthető, úgylátszik azon alapul: hogy a nyelv minden kifejezése összefügg valamely hanggal, amely annak értelméhez illeszkedik; hogy ez a hang többé-kevésbbé a beszélő egy érzelmét is jelöli és kölcsönösen a hallgatóban is előállítja azt, aminthogy a hallgatóban azt a gondolatot is felkelti, amelyet a nyelv az illető hanggal kifejez; és hogy amint a hanglejtés az érzelmeknek mintegy általános és minden ember számára érthető nyelve, a zene azt elkülönítve teljes nyomatékával az érzelmek nyelve gyanánt fejezi ki és így a képzettársítás törvénye szerint az azzal természetszerűleg összekötött esztétikai eszméket is általánosan közli; mivel azonban ezen esztétikai eszmék nem fogalmak és határozott gondolatok, ezen érzelmek összetételének formája (a harmónia és a melódia) a nyelv formája helyett csupán arra szolgál, hogy a részarányosságával (amely, miután a hangoknál az egyidőben keletkezett légrezgések számának viszonyán alapul, amennyiben a hangokat akár egyidejűleg, akár egymásután kötjük össze, mennyiségtanilag bizonyos szabályok alá foglalható) a megnevezhetlen gondolatgazdagság összefüggő egészének esztétikai eszméjét fejezze ki, egy bizonyos témának megfelelően, amely a darabban az uralkodó érzelem.

A zene varázsában és érzelemhullámoztató hatásában a matematikának bizonynyal a legkevésbbé sincs része; hanem csupán a nélkülözhetetlen föltétele (conditio sine qua non) a benyomások azon arányosságának (úgy a benyomások kapcsolatában mint változatosságában), amely által lehetővé válik azok összefoglalása és annak a megakadályozása, hogy a benyomások egymást lerontsák, ahelyett azonban a kedély folytonos mozgására és élénkítésére a kísérő érzelmek által jóleső élvezetté illeszkedjenek egybe.

A tragédia főleg abban különbözik a vígjátéktól, hogy az első a fenséges, a második a szép iránti érzékre hat. Az elsőben más javáért való nagylelkű önfeláldozást, a veszélyben tanúsított vakmerő elszántságot és kipróbált hűséget láthatunk. A szerelem ott mélabús, gyengéd és nagyrabecsüléssel teli; mások szerencsétlensége a néző keblében résztvevő érzést kelt és nagylelkű szívét idegen bajért dobogtatja. Gyengéden meghatja őt és érzi saját természete méltóságát. Ezzel szemben a vígjáték finom cselszövést, csodálatos bonyodalmat tár elénk, furfangosakat mutat be, akik kitudják húzni magukat a csávából, bolondokat, akik becsapatják magukat, tréfákat és nevetséges jellemeket mutat be. A szerelem itt nem oly bánatos, hanem vidám és bizalmas.

Az asztali zene csodálatos egy dolog, amely csak mint kellemes zörej a vidám hangulatot kell hogy fenntartsa és anélkül, hogy bárki a kompozicziójára a legcsekélyebb figyelmet is fordítaná, a szomszédok szabad beszélgetésének kedvez.

Az asztali zene nagy urak ünnepi lakomáján a legízléstelenebb dolog, amit csak a dörzsölés kigondolhatott.