TÜNŐ SZÉPSÉGEK KERGETŐJE.

VIHARFELHŐK ALATT. Walter Gyulának. Olykor erre zúgva jönnek, Hömpölyögnek Vésszel vemhes fellegek. Még csak egy perc és zihálva Már az ég s föld szent csatája Szakad egybe komoran. Futva búvik állat, ember, S döbbenettel Néz a súlyos égre föl: Áldás kél-e végre lassan, Vagy – amig vad tüze harsan – Ártó vihar zúg le majd? Most a dermedt borzadásnak Csöndjibe gyors villanás csap, Harsonázva reccsenő. Mintha fentről a hegyekből Óriás-had Iramlana bomlott hajjal, Őrült lárma közt elő. Hajlong a fák koronája. Hangosabb a nők imája – – S ekkor – – ennyi – – nincs tovább! Hirtelen az ég haragja Elharapja Saját mérge szigonyát. Rájuk fönti fagy lehelt-e? Megmeredt a felhők rendje. Az okát ki tudja: mi? Majd mozdulnak, s terjekedve Napnyugatra, napkeletre: Elkezdenek oszlani. Darabig még nyom az égbolt. A levegő kénszagos. S olykor itt-ott – de már messze! – Rekedt hangját megeresztve, Egy-egy felhő morgadoz. De sötétig Az is elhal, elenyészik. Éjnek sem jő csillaga! Csak időnkint, bús varázzsal, Lidércfényes lobbanással Gyul ki még az éjszaka!

ERDÉLYI ÁRNYÉK, ERDÉLYI BÁNAT. Én szűk hazám, nincs hegy nélküli tájad! Minden mezőt hegy zár be kereken. Alighogy a nap délutánra bágyad: Árnyék vetődik át a völgyeken. Lelkemben is egy most mult éj után még Alighogy fénnyel új hit ébredez: Feltólul mindjárt egy gond, bánat-árnyék, S mindent beburkol, megint este lesz – –

VIRRASZTÁS. Mily hosszu már e bánat-éjszaka! Mint két halott szem, úgy mered be, néz rám Fülledt szobám két konok ablaka. Derűl-e fény ez éjre valaha? Oh, jobb is lenne, ha sötét folyása Már a halálba betorkollana!

GRIEG-MELÓDIÁKHOZ. I. Lágy ujjak érik s fájva, szakgatottan, A húrok alvó búja fölsajog. Zengésbe ömlő, tördelt futamokban Nagy mélységekből ébredt sóhajok. Grieg, éjszak szkaldja, komoran borongva Zeng, zúg, jajong a föltárt hangszeren. Dala szélként fogódzik bánatomba, Mely gyászhajóként suhan el velem. S egyszerre már a messze-fönti fjordok Felhős egébe tűz a homlokom. Bús, esti fénybe sirván én bolyongok, Én állok ott, egy izzó fjeldfokon. Nekem sir ott a szivem, délre vágyva, (Vággyal, amely csak űzött emberé.) Oh, bús-örök vágy, éjszak ősi vágya, Délszaki tájak, tengerek felé! II. (Anitra tánca.) S a nagy zenésszel Operencián túl Ragad a láz. Csak egy-két pillanat: S elém Szahara pusztasága tárul, Ülvén egy árnyas pálmatörzs alatt. S im pálma árnyán, bársonyos homokban Táncos bokák igézőn pergenek – – Anitra, jer, ne hagyj elveszni szomjan, Csókod borával enyhitsd lelkemet. Te nem is tudod, mennyit sirt utánad Sok fájó vágyam, árva bánatom. Sorstól kapott, szép, fényes koronámat Hogy loptam tova hajszás útakon. De már tikkasztó út után oázis Nyugtat, s nyomomba sakál sem vonit – – Anitra, tied szivem, s koronám is, Csak igy zenélj meg táncolj siromig. S még mondanám. De közben este lett künt. Az utolsó dal bent is most hal el – – Fejem lelankad. Koronám is eltünt. S a szürke homály némán átölel.

UJ TAVASZ NYILADOZÁSÁN. Szobám dér-fátylas ablakán kinézek: A tavasz ismét nyüzsdül. Mit akar? Hát nem lesz mindig a fák ága tar? Fog ezután is sziveket igézet? Lesz, aki gyülöl, lesz, aki szeret, Oh tudat, melyet nem lehet kibirni! Dús balzsamát az élet kertje hinti. S megfér gyepén úgy ifju, mint öreg. Csak neked nem hajt öröm-rűgy sehol már, Szivem, vén koldus. Inkább verni szünj meg, Sem hogy tudd éhen: mily sok a rakott tál. S te szem, kit látás kaján sorsa büntet, Inkább vakulj meg, mintsem télből nézzed, Hogy nyári fényben más jár, heverészget.

MOZI-REKLÁM. Pállott szag. Zsongás. Uri nők, inaskák – – S elől fehéren ott feszül a vászon, Hogy rajta mindjárt fény meg árny cikázzon. … Bizony finomnak nem finom mulatság! S bizony nem élet, s nem is mély müvészet. De kell e játék az elállt agyaknak. Sok lankadt vágyra megint szárnyat aggat, Hogy célra törni legyen mind-merészebb. Akik előtt, hajh, mindig ott az árok, S csak vágyni tudunk rózsás ligetekbe: – Itt bájol alkony, őszi táj epedve, S pompát is látunk, uri proletárok! A hogy a filmek fonalán fonódik: Vagyunk királyok, bölcsek, vig csavargók. Életünk sokszor Tiszánál kanyargóbb. Egy perc az égbe, más a földre lódit. S ha már letörtünk, lábunk csupa por, szenny, Tikkadtan csak egy korty után dadog szánk: – A vászonról – a kelyhet nyujtva – hozzánk Halkan leszáll a hüs-jó Henny Porten.

A PARTON. Nyolcvankét éves nagybátyám, szegény, A végsőt vivja. Látom a halál Lehelletét szemének üvegén; S meglankadok. De ő még ellenáll. Ő a halállal bátran szembenéz. Mig öccse lelkén félsz ül, mint penész. Oh, mi védhet meg a halálfagy ellen? Neki is ugyan mi ad még erőt, Hogy megállhasson a Nagyúr előtt, Anélkül, hogy szűkölni, sirni kelljen? Mi lehet, nyitját meg nem lelhetem, De oly valami, amim nincs nekem. Tán egy, a multból ható fényes emlék Sugara edzi acélosra lelkét? Valami gőg, melyet a megfogyott Ezer hold uri tudata hagyott. Vagy keménysége tán a vén vadászé, Ki halált maga is már sokszor osztott, S most viszont ő is – rálelvén vadásza – Célt áll szilárdul, s nem ejt panaszos szót. De én szegény, jaj, soha nem vadásztam! Mi lesz tehát, mi lelket önt belém, Ha majd ott állok a part peremén, Hogy a végtől ne borzadozva fázzam. Mert nekem a vég nem vadász, nagyúr, De szennyes ár lesz, mely felém nyomul, Elleneszegni sok könyvem nem ér Annyit se, mint egy kiálló gyökér. (Ez ár, mindennél rohanóbb, mohóbb.) Elkap s a rajtam átcsapó habokba A sors utánam oly közönnyel dobja Pár versemet, mint sárga lombcsomót – –

A LISZTES BOHÓC ÉNEKEL. Hódolat s kézcsók, szép kisasszonyok! S szép urfiak, vig legyen éjszakátok! Ti bizakodva most mind arra vártok, Hogy okot nyujtsak hahotáznotok. Hajhó! fejemre süveget csapok. S tréfálkozom, fintort fintorra vágok. Ne is sejtsétek, hogy a sorsom átok, S belül a szivem csendesen zokog. Arcom redőit liszt és gúny takarja, Rigmust csattintva hajlok jobbra, balra. Nincs célom más, csak a tetszésetek. De mégis inkább fütty, szidalom érjen, Mintsem – látván, hogy lassan hull a vérem – Fölöttem szánakozni kezdjetek.

ÉJSZAKI FÉNY, SARKVIDÉK. Jégszirteivel, komor éjben Nyult el a sark fagyos vidéke, Hogy szép piros lob gyult az égen, Csodás, delejes fényben égve. A sark neszelt: Ez tán a nap lesz, A bilincstörő fény, az áldott, Melyről csak álmodott idáig, De amelyet sohase látott. S jég, hó alatt a sarki földben Csirák vad bolydulása támadt. De valamennyi fagyba dermedt. Tavasza nincs a jégvilágnak. Később a kedves csoda eltünt. – Fény volt, s ki tudna fényt követni? – De már a sark rég bizonyos volt, Hogy őt soha el nem felejti.

TÜNŐ SZÉPSÉGEK KERGETŐJE. Virágos réten, sokszor szótlanul Nézem, amig a nap nyugodni hull! Sugarai még egyszer átölelnek – De mig nekem is föllendül karom: Már hasztalan, – az éj egészen ellep, S a nap sehol; lebukott nyugaton. Máskor csodásan kéklő ég alatt, Hallok suhanni zengő hangokat. De mig szivem a bübájos zenéhez Hangolódnék, hogy azt dobogja majd: Már az is elmult, – csend és csüggedés vesz Körül megint, s csak dadogom a dalt. Igy: futó vizek, uszó fellegek Lelkembe sokszor hivón intenek. Mennék velük, de testem földi terhe Lebéklyoz, rajta vágyam fennakad – – Szólok nekik, de ők mit sem felelve, Csak szállnak és nem értik szavamat. Hát már ez soha másként nem lehet? Előlem mindig minden elsiet. Csak kapkodok, mint gyermek fény felé, mely Rávillan, lopva, lengő lomb mögül. Csalódva állok, mintha fegyverével Hibáz a vadász, s a vad menekül. Oh tünő szinek, elzengő dalok, Nélkületek jobb is, ha meghalok! Akitől minden szépség csak elillan: Az élet annak ugy is oly szegény. Már jobb is neki itélet-napiglan Heverni egy békés sir fenekén! Ott, tudom, édes megnyugvás fogad! El nem zavarják minden álmomat – Tikkasztó utra megpihen a vándor, Akit csak bántott e rideg világ – S mig ringatják szent ős-melódiák: Tavaszok jöttén a maga porából Szivem bont mindig uj szépségcsirát.

ANGYAL-VÁRÁS. Jaj, zörög-e már az arany-dió? Suhog-e szárny a megnyilt fényes égben? Meglátjátok csak: angyal jő fehérben, Hogy fácskát hozzon annak, aki jó. Csak jönne már és hozna valamit. A sok-sok minden helyett, amit évek És kaján kezek elcsentek, cseréltek: Arany-kulcsot, mely új csodákra nyit. Egy imádságot, melytől újra szép lesz E kátyus út. Az élet csalatottja Jó, hogyha megtér a gyerek-mesékhez! Az angyal csönget – halljátok: felébredt – Menjünk, hogy rám is áldását ragyogja: A bűvös fához én is oda lépek.

ŐSZI LÁTOGATÁS CSIPKERÓZSA ERDEJÉBEN. Szilvák, meg almák, mohos, régi kertben, Most is ugy érnek, mint húsz éve, régen. Kaszált fű szaga száll a régi réten, Mint amikor még könnyebb volt a kedvem. Anyám is itt van, multam gondos őre, – Most is nekem süt, főz a kályha mellett – Habár azóta gondtól öregebb lett: Nekem csak úgy él, s mutat mult időmre. Itt-ott hunyorgó szögletek homályán Egy-egy vén kandur – mint mesékben olykor – Egy-egy búm titkán meghittkedve mormol: Titkon, mely itt várt, rég-gazdátlan-árván. Már tudom én: itt volt a mese-erdő, Melyet, bent élve, másfelé kerestem. Oh hol hever még oly hűsen a testem? Hol ölel álom, oly lágy ölbe rejtő? Hejh, öreg kertem, hol a régi lelked? Csak pókfonalak fénylenek a fákon. Fujnám, de – jaj, én gyilkos napi jármom! – A riasztó hang a kürtömbe dermedt. Tán él a kert még; lánya, mese kútja Még nem is unt meg ébresztőre várni. Csak nem én vagyok már az a királyfi, Aki a varázst fölzengetni tudja. S szivem, melyet már új örömre tártam, Elfúl a szálló, szürkületi ködben. Látom: hiába volt, hogy haza jöttem. Az ily kivert a multban is hazátlan!

MINDIG EGYÜTT! Volnék a hang, mely őszi ködben Váratlanul lelkedbe döbben. Az égő szem, mely a homályból, Fenyegetőn feléd világol. A szorongás, mely éjfelente Álmaidban tőrt ver szivedbe. Volnék a vágyad, buja, bomlott, Mely pillantást se hagy nyugodnod. A végzet volnék, mely a bünbe S azon is át a sirig űzne. S lennék föld röge, habnál lágyabb, S ölemen lenne örök ágyad.

ZENE. Oh, húrok zengő kelleme, Szent hangok árja, drága dal! A lelkem beléd vágyva hal, Hogy titkos erőd töltse be. Az élet súlyos és kemény, Ugy is gyötörne, mint bilincs, Ha a zene lágy sodra nincs, Frissé fürödnünk hűs ölén. Dal, a hatalmas egyetem Legszentebb titka, lelke vagy! Jöttem, hogy pár dús percet adj. S ez minden is. Nincs egyebem! Nem is több, amit én kapok, Mint mikor vizparton gyerek Kezével játszva mereget, Meg visszaejt pár csepp habot. Azért a többi hab siet… S akkor is folyton folydogál, Nap fényén, árnyékban, ha már A gyermek rég sir foglya lett – – –

NAGY FELKÉSZÜLŐDÉS. Dühöm feni a kardot: No most ütött az órád! Oly sok csalárdság, szinkedés Után egy élet is kevés; Menteni meg se próbáld! S már villan is a jó kard, Gyilkos csapásra vontan – De te mosollyal hirtelen Mellém lopózol, s szememen Egy kendő már is ott van. Pár sima szócska, s érzem, Ujabb tétova lep meg. Hallom egy hulló kard zaját – Nézd! Kifent lapjain saját Vércseppjeim remegnek.