AZ ÓCZEÁN FELÉ.

NOÉMI ÉS AZ ŐSZ. Ősz kezd a kertekben zenélni – Vajjon figyel-e rá Noémi? A csüggeteg fák közt merengve Néz-e fel a vad fellegekre? Látván, a fecskék, mint vonulnak, Átgondolja-e még a multat? Este felé a gyér berekben Vár-e, mig fázva összerezzen? Mit érez, hallva, hogy a dúlt lomb Itt is, ott is zörögve hullong?

SZIKLAVÁR. Sok meddő harc során, Álmaim alkonyán, Meredek úton önmagamhoz értem. E magam: sziklavár, Mely komor daccal áll Csatatér fölött, felhős szürkeségben. Itt kapu, fal kemény, S nincs áltató remény, Meglepetéstől nem kell ijedeznem. Más meg se közelit – Csak villámok szelik Fénylőn az eget olykor közelemben. S csak néhanap, mikor Izzóbb az estbibor, Lépek ki, vértben, magányom fokára. S szemem a sik teret, Mely annyi cselt vetett, S rémséggel tört rám: békélten bejárja.

OH GYERMEKEK… Akit minden más céltól tilt az élet – Oh gyermekek, megváltás hirdetői –: Már ezután csak általatok élhet! Különös vágy von közétek szegődni. S ott is maradni, játszva veletek. Mig más paranccsal majd az anyaföld hi. Ugy csendül felém tiszta lelketek, Mint angyalének felhők kórusából Hivő felé, ki hinni feledett. Hozzátok lelkem menekülve pártol, Eldobva minden áltató reményt. Körötök megvéd vágytól, lelki vádtól. Körötök multam, szentelt berkeként Ragyog föl nekem, ifjontin, csodásan. Oh, szemem alig szokja már e fényt! De csak kerengjünk boldog ámulásban, S az esték halkan zsongjanak mesét. Az élet szinét többé meg se lássam. Igy gyermekszemmel nézvén egyre szét, Már nem remegek, mint harc közbe régen, Hogy árulóm lesz jóság, gyengeség. Veletek békén, Isten tenyerében Pihenek; széjjel álmom sem kalandoz. Tudván: köztetek révem, menedékem… S tán általatok jutok önmagamhoz.

ÖREG PÁR A TARLÓN. Körül a fázva reszkető mezőben Tarolva járt az őszi hervadás, Mely meg-megtérve mindig újra más, De lomb, dal egyként hull ölébe: rőten. Már engem is, ki dalokon tünődtem, Levert valami bénitó varázs. S im lopva – mint bú, hogyha ráncot ás – Egy furcsa pár jött s bandukolt előttem. Kis félszeg agg, s hű hajlott hátu társa. Beszélve jöttek és a hervadásba Oly jól találtak, odalökve ketten. Ugy látszott: napjuk már-már most lehull. S ők mentek egyre, mentek önfeledten. Mentek merengve, halk-gyanutlanul – –

BÁTORITÁS. Szivemet bölcs igékkel Bátoritom: „Ne félj! Nem is oly nagy dolog, hogy Nap után jő az éj. Hisz sorsodban alig jut A napfénynek szerep – Nagy változás nem ér majd, Ha éjek éje lep. Csak szépen besötétül, Aztán se szin, se hang – S te békés csecsemőként Elszenderegsz alant. Hidd el, mondom, nem oly nagy Dolog az a halál.“ Igy szólok, s szivem egyre Csak szűköl, kalapál.

NYÁJAS ŐSZ UDVARHELYEN. A viz átlátszó zöld üveg, Az ég mélykék bura – Kereken sárguló hegyek Hamvas koszoruja. Bizony ez a nyár vége, vagy – Ha tetszik –: őszelő! Mikor már éjjelente fagy, S az aszott fü kifő. De azért nincs, mi búra vall. Maga az a levél, Melyet mindjárt leejt a galy, Még napot élvez, él. Azért, hogy neki mulni kell, Itt jajjal nem zajong – Ha kell, derülten mulik el: Füszál, bogárka, lomb. Nekik oly érthető, s igaz A tél is, mint a nyár. Ha nyár tüzel, ha tél havaz, Az élet meg nem áll. De bár lombruhát, hócsuhát A Budvár váltva ölt: Mássá nem vedlik soha át – Csak ugyanaz a föld! Multak, s mulók helyébe még Jönnek majd új nyarak. De minden – bármi semmiség – Ha volt: meg is marad. A világból mi sem vesz el, Csak formát, szint cserél. Igy lesz a távolból közel, S a pirosból fehér. A harang is, mely domb alól Most rezdül, búgva zeng, Pár szivben, melybe most beszól, Ott zeng örökre bent. Megcsendülő zenékbe szin: E rim is igy vegyül – – S világok végtelenjein Kereng időtlenül!

EGYÜTT HAMUPIPŐKE LÁNYOMMAL. Mellőzött lánya visszás életemnek, Dal, dalom, akit oly nagyon szeretlek: Hozzám te is ne légy már idegen, Azért, hogy sokszor ugy magadra hagylak. Jer, engem is most alkony, puha pamlag Pihentet, hamar táncolj hát nekem. S ne haragudjál rossz apádra, kérlek, De szivtelen, rút mostohád, az élet, Ugy hajszol egyre, kint, vért követel. Veled időzni bárhogy is szeretnék: Kaján kezével tőled mindig eltép, S napjaim gondban fecsérlődnek el. Sorsom csak adna több ily ritka percet, Dalok sorában te lennél a legszebb, Rád akgatnék diszt, ékszert gazdagon. Nem szégyenkeznél, mint Hamupipőke, De ünnepelt nők királynői gőgje Ülhetne fönnen finom ajkadon. Ugy küldenélek ki a nagy világba: Rám akár ne is néznél vissza, drága, Élveznéd te szépséged sikerét. Magam iránt nem lenne csöpp kevélység Bennem, csak olykor megtérten mesélnéd, Hogy özönlött a hódolat feléd. Akkor! De halld meghittségünk nyugalmát Már túlról ismét zörejek zavarják. Gyujtják a lámpát; eloson a báj… Ám tudd meg, ha ugy lennék is a sirnak Rabja, hogy addig már sohase hivhat: A szivem érted ott is fájva fáj – –

NYÁRKERESÉS ŐSZI KÖDBEN. – Vándor, ki vagy, ki búddal erre jársz? E kérdés kondult, ködből, reszketőn, Fülembe nemrég otthon, a mezőn, Hogy ott bolyongtam, s vetkezett a hárs. – Hogy ki vagyok, s mit akarok, feleltem, Nem is tudom, – csalt a falusi nyár. De megkéshettem: köd tolong a kertben, Tarlókról felém füst és pernye száll. A nyári bálnak vége, vége, látom. A földön csak lim-lomja hedereg. A hang nagy-messze zeng el a határon, A berket dér s szél gyéritette meg. Falum felett is, amig jöttem: álmok Rég ittfelejtett fénypalástja lebbent, De itthon már csak üszkös romja rettent Álmaimnak, – faláról köny szivárog. – S nem láttad-e, harsant a felelet, Ki őszre jösz, hogy a mig elbolyongtál, Hogy hervadt ősszé nemcsak egy, de sok nyár S egész falud, hogy megöregedett?! Találkoztál bús, fáradt férfiakkal – S meg nem ismerted cimboráidat. S jött sok anyóka, szikkadt, mint a tar-galy, A hátuk görbedt, gond és kor miatt. Ezek nevettek nemrég, mint menyecskék – S te mégis itt most nyaradat keresnéd? Te balga, értsd meg, órád már ütött. Hogy megalázkodj – – És a köd mögött Ekkor valóban óra vert, s bolondul Amennyi évem: épp harminchatot (Háromszor tizenkettőt) kongatott. S egyszerre láttam, minden halni indul, Szél jött s a fákról minden diszt levert; Megtépve, dultan nyöszörgött a kert. Kuvik kiáltott, varjuraj koválygott A mező felett: jaj töltötte be A levegőt s a gödrök és az árkok Vizéből vér vált, büzölgő epe. Veszett ebként a bitangul hagyott mult Sarkamba támadt, üztem: – annyi volt! A temetőben minden sir kifordult. S rám levigyorgott valamennyi holt. – –

AZ ÓCZEÁN FELÉ. Már lassultan folysz partjaid között, Lelkem, te nemrég rohanó patak! Szeszélyes felhők lengő, bomlatag Gomolyait nyugodtan tükrözöd. Ma már mögötted szirtek, szakadék, Melyek közt sodrod utat zugva tört. Simán suhansz; előtted sik a völgy, S az ég fölötted mély, mint soha még. Már nem patak, de hömpölygő folyam, Mély, s széles ár vagy, melyet egyhamar Belehullt galy, bogár fel nem zavar. Tenger felé csak lejtesz komolyan. Mert nem magad vagy többé már a cél! Az örök tenger végtelenje hi: Hullámaival egyberengeni, S felzengeni, ha rajtuk szél zenél. Pár hét-e még, vagy néhány perc talán? (Olykor hallod, hogy harsog és dalol.) Csak lassan, – ugysincs messze már, a hol, – Egy fordulón túl, – vár az óczeán – –

ELMARADT LOVAS ESZMÉLKEDÉSE. Molter Károlynak. No, vén lovas, már jó lesz nekivágnod! Nézd, halványulgat a nap sugara. S fejed fölött csak egy-egy varju károg, Arcodba szél csap, hideg zuzmara. Addig léptettél, kényes úr-magadban, Előre hagyván a serényeket, Hogy magad bolygasz, im, az alkonyatban. Már minden szamár megelőzhetett. Most aztán késő lépve mendegélni – – Hát rajta, kantárt megeresztve, nyomban! Figyelnek, lásd, a térség jegenyéi. S ha célt nem érsz? ha hamarább ledobban Lovad? ne bándd; a hajsza is megéri: Végsőt rohansz egy gyönyörü galoppban!

A SZENT FA ÁRNYÉKÁBAN. E karácsonynak, e szent mának – Árnyában pihenek a fának. Egy távoli harang zenéje Visszaringat egy régi éjbe. Falumban is egy régi gyermek Egy ily estén szőtt annyi tervet. Mig a kis templom tornya kongott, Majd fölvetettek ott a gondok. Nem áhitoztam többre, másra: Én legyek e kor Messiása. Hisz falum is oly pici; pásztor, Barom, s ól is van, mint akárhol. Még falum neve is kisértett, Hogy szép és bús jövőt reméljek. De hajh, ritkák a Messiások! Valami bennem is hibás volt… Betfalván ugyan születhettem, De nem születtem Betlehemben. Babér meg tüske nem sajátom, De van helyette kis családom. Igy én is, mint megannyi polgár, Elélek, mig erőm kiszolgál. Azután-aztán, túl a rácson, Már mindegy bármi sors, karácsony. Jó is, hogy ott e szent zugás csak Egyként szól Messiásnak, s másnak! –

AUTÓN. Berde Máriának. Megtorpan, eláll, ujból tova törtet – – Motorja morajjal tölti a völgyet, Ámulni riaszt sok törpe falut – – … De közben a bibor nap kialudt! Csak sárga derengés, fájó szürkeség Maradt utána, s foly az ürbe szét. Mint hogyha halálszin haldoklót belep. „Jaj – búg a motor – közelebb, közelebb! Ez este talán a vég, a halálos Beteg föld estje, – s még hol a város? – Ha elér a nagy éj, az összeroppanás, Ne érjen itt – egyedül – tova hát – rohanás“ – – „Vagy tán (a motor döngő szava zúg): Lehet valahol egy távoli zúg, Hol még az öröm lappangva lakik. Hamar kalauznak hát valakit. Ki fölkutatni vezet szaporán! De ki az, ki legyen? – Tagore talán? – Ő lenne a csónak, az ujkori szent, Ki fulladozókat, partra kiment? De nem; ő az egészé mégse lehet, Hiszen ég és föld: napnyugat, napkelet! S halálos álmot elüzhet-e mákony? S mig egyre sürübb a homály a világon, S csak árnyjáték: falu, eb, temető, Mig elsuhan – csak a gép hitető Beszédét hallom, a hogy riogat: … Hát mért ne rivallnál kürt szavaként magad? A lelked Nilus, ahogy Assuánnál Torlódik, már a mezőkre kivág. (Tikkadt Egyiptom most a világ!) Zsilipet fel hát! – Tovább mire várnál? Itass meg szomjat, bomlassz uj csirát! Te légy a merész hang, mely lelket is átjár! Kiáltsd ki, a bús, te, a vaksi homályba: Mindenki hibás, a ki búba merül, Sötétet áraszt élte körül. Mig minden sziv, ha örül, pici lámpa, Melytől a nagy éj egy része derül.“ Mint, ime, a város lángjaitól Az út, – (hol a gép most igy duruzsol) –: „Oh emberek, jó emberek, ti árvák, Vak sors miatt oly sokat szenvedők, Beh hoznék nektek büvös, puha párnát, Álomba nyugtatót, feledtetőt. Hát jertek mind, ti sirva ballagók – Épitni a téren egy dobogót, Keresni a szót, magasság, mélység Uj összecsendülését. Im én is adok, legyen tietek A kincs, mit lelkem rejtegetett. Kövessetek, jertek!“ – de most a motor Egy kapu előtt végsőt zakatol. Kilépve, megingok az aszfalton alant. Magam vagyok, elnémult az a hang. A kávéház ködös ablakain Pár unt arc néz ki, megbámul, köszönget, S a hall tükrében elém, nőve, tünnek: Bús, vén szemeim, nyütt arcom, vállaim – –

ESTE, A GYŐZELEM UTÁN. Osváth Kálmánnak. Ha majd egyszer, (talán nem is sokára) A legutolsó bástya is ledől, S én ugy tudok az elzajlott tusákra Gondolni, már a falakon belől: Jó lovam hátán kardomat keresztbe Fogom, száz sebből vérző, vén lovag, És felnyögök, bő könnyekkel fürösztve Pilláimat, de kinom nem lohad. A szálló estben jajjal igy kesergek: – Jaj, éveim, mily álnokság tiport Igy vérbe?… Hát ez volt a cél, mi kellett? Ily verten üljek diadalmi tort? – – De szél diderget, s lomha téli felleg Mögül hidegen néz a téli hold!