AZ ALKONY FELELETE.

KISVÁROSI SÁROS UTCÁKON. November esti hűs esőnek Csapzón csepergő könnypatakja, Keskeny, kis utcák sár-csatakja, Hol keressem ma volt erőmet? Tán lehullott az is e sárba, Vagy fölosont a szennyes égre? S már minden nyárnak itt a vége, Már minden álom dőre, kába? Itt úgy lefog és fojt ma minden! E szükre szorult szürke házak Zord őrökül mind rám vigyáznak. Kijutok-e még egyszer innen? Ha szabad élet lenne társam, Mező tág síkja, fénnyel, árnnyal, Vagy nagy városban harc, pogány zaj, Mely ingerel, hogy túlkiáltsam. Itt csak lecsügged lelkem szárnya – Egy-egy folt olykor megcsillámlik. Közelgek s látom: látszat ámít. A fény már el is halt a sárba.

ÖREG FAUN. Öreg faun, a szivedet még Meg-meglegyintik lágy kacsók. S átlobban agyadon az emlék: Mily mézes volt a nympha-csók. Ajkad gonosz mosolyra torzul. S lehunyva könnyes szemedet, Vig képek raja lep meg órvul. Dús keblek hava hiteget. Ligetet látsz; fák közt – mesés hely – Nymphák bokáznak, Pán zenél. S te lesből, szilaj szökkenéssel, Csinyt űzni köztük termenél. Megkergetvén a pajkosabbját – Mind úgy oson, mint fürge nyest – A legszebb szőkét elragadnád, Hogy cirogasd s kegyére less. De jaj, hová vitt a merész hév? Csalárdságot sugott a nád. Ha mostan egy sik tóba néznél: Torz vén fej fintorogna rád. Melyik nymphának tetszenél te? Hevedre fittyet hányna mind. Sóhajodat csak bizd a szélre, Ha még új vágy okozna kínt. Menj, ülj egy forrás friss fejéhez. Nézd sirva, hogy kel a patak. Sírj és nézz, amig körül éj lesz, S hab és könny hozzád feldagad – – –

ILY DOLGOK KÖZT FOLYIK EL ÉLETÜNK Keserves rabigába Görbesztő, bús napok. Melyek során hiába Esdünk szebb holnapot. Bomolni makacsul kész, Nyűtt, zaklatott ideg. Zord, ököllé szorult kéz, Mely magát sebzi meg. Haszontalan sovárgás Egy képzelt szív után. Mely csupa fény, meg áldás, S ha búnk van, szánva szán. Örökös vágy: pihenni. De hajsza szüntelen. Ezeken felül semmi, Csak undor, küzdelem. Így keserit, izenget, Míg mellénk lép, megáll, S elfuj, – mint szél a pelyhet – A hatalmas halál!

A VÉNÜLŐ SALAMON KIRÁLY SZERELMES ÉNEKEIBŐL. Szulámith, hajh, a te nagy ifjuságod, Mint rózsák szirma pereg vén szivemre. Szemed kacagó fénye drága penge, Mellyel agyam bús rémeit levágod. Napom helyett, mely már bukásnak indul, Hajad korongja ragyog, mint aranynap. Hogy sötétségben mostan se maradjak, Az ifjúság tűzfényes napjain túl. Ha szólsz: csevegő, friss habok locsolnak, A lélek tőlük testemben föléled, S vállam sem érzi batyuját a kornak. Már csak körödben élet még az élet! Oh, szeress, ringass, karjaidban ápolj, S rejts el, védj meg a rámleső haláltól!

ŐSZI SIRALOM. Ősz dere gyötri már a gyepfű selymét. A nyár pompáját keresvén se lelnéd. Hol kincse folyt, most mást alig ha látsz ott: Pár árva kórót ropni kerge táncot. Pár árva holló károg ott a ködben. Föl-fölcsap egy, meg újra visszazökken. S a fán borong el, fázva, félig ébren, A sűrűsödve szisszenő sötétben. Nem jó bolyongva járni most a tarlón: Mindent enyészni látnál ott ma gyarlón. Jobb most szobádban ülni melegedve, Békés derüvel nézvén életedre. Jobb: kályha mellett ülni órahosszat, Míg lelked elmult dolgokon motozgat. Mig révedezve babrálgatsz a tüzzel: Meleget áraszt rád egy régi tűzhely. De jaj, hová bujsz, vackot hol találsz, hol? Ha belül érzed, hogy vacogva fázol? S nincs semmid, ami tövisként ne tépne: Se mult öröme, sem jövőd reménye?

BOCSÁNAT NÉLKÜL. Már megbocsátni sem tudnék neked! A megbocsátás királyi ajándék – Ám adakozni hasztalan kivánnék, Ha nincsen már egy fityingem se meg. Sokszor zsaroltad gyöngeségemet, Bizván talán, hogy úgy is móka, játék Mind a sok szó, mely vádat-vádra rád mért: Most munkált sorsod beteljesedett. Most megroskadsz, hogy még sem ezt akartad? De – fölemelni: karom sincs ma már – Szánalmam nyelve megbénitva hallgat. Ha sirsz – én is csak sirhatok veled, Hogy lelkünk régi fénye csupa sár, S egy élten át bús harcunk szennye lep.

AZ ALKONY FELELETE. Gyallay Domokosnak. Lemegy a nap… Sugarai még végig siklanak Rajtam, amint a selymes füveken Fekszem, hogy halott, vagy még eleven Vagyok-e? Oh, ha meg kell halni ma! Hol hát egy hang, egy kiáltás, ima, Melyben utóbb bár ugy legyek jelen, Mint elmerült nap aranyfellegen, Mint parfümben, mely zeg-zugot betölt, Egy régen elment aranyszőke hölgy. Oh dalok, rimek most siessetek, Megmenteni mind, amit szeretek, Ugy adva nekik illő keretet, Ahogy én láttam a sok földi dolgot. – Legtöbbje bús volt, csak kevés mosolygott. S a föld egyszerre megdöng valahol… Nekem is gyorsabb lesz a szivverésem, Béklyós erőim oldozódnak érzem. Vonat sipol, épp erre zakatol. Már mindjárt, mindjárt itt közel robog, Majd akkor én rá gyorsan felkapok S ugy vágtatok cél, siker, hir felé! Nem oszlok szét nyom nélkül semmivé. – – Nem-e? Im végsőt lobban már az alkony, A vonatzajt is megint messze hallom. S mig tépelődve tovább heverek: Szél támad s rám dob nehány levelet – – Hervadtat, őszit. Ez a felelet…

MINT RÉGI SZOBRÁSZ… Mint régi szobrász szép halott fiáról Mintázta művét, melyről hir maradt: Igy én is, – amig lelkem egyre gyászol – Versekbe vések halott vágyakat. Pillámon még a bánat könnye repdes, S már szemem újon nyilt csodákba lát, Lesvén mohón, mint szépét a szerelmes: Holt vágyak báját, rejtett vonalát. S amit szemem lát, abból az anyagba Kezem minden szebb formát belevés. Igy él tovább, mint lelkem egy darabja, Minden alig mult, újabb szenvedés. E gyöngéd formák, apró, drága szobrok Sok emlék-zúgot sorba töltenek. Rajtuk motozva már el-elborongok: Mi lesz, ha szivem többé nem temet? Jaj, ha talán már csupa bútlan éj jő, Csak holt formák közt szabad bolyganom. De nem lesz többé, kit veszitnem: élő, Több szép fiam, több drága bánatom.

VIRÁGZÓ FÁK ALATT. Dús lombu fáim virággal tele Hajolnak három gyermekemre le. Galyakon át a fényes, drága nap Fejükre villan, ahogy játszanak. Oh most szemükbe minden tündököl! Az egész föld egy édes, meleg öl. Mindenki jó. Az élet vig tanya. Játékos kedvet dehogy rontana. Fák lombja, kék ég – enyhe sátorul – Fölébük védő gonddal domborul. De jaj előlem nem rejt már a fátyol Ennyit az élet zord ábrázatából. Már látom, az ég tulsó peremén Kis foltnyi homály torlódik henyén. Az a homály – még talán dél se lesz – Viharmadarak bolydult fészke lesz. Felhők nyomulnak tolakodva, zordon Haraggal fel a borult égi bolton. Fa reccsen, ág hull, a hová csak ér A fergeteg. A föld egy csatatér. De minden vészen túl is megmarad Az edzett ág, a szivós akarat. Oh rátok is majd rohan fergeteg. De ne rémitsen dűhe gyermekek! Hadd hihessem: ha nem is védne fátok – Erős hajtások – akkor is megálltok!

KÜNN. Benn zongoráznak! Engem sötét, bús fenyőfák alatt Hűs harmat áztat. De jól van így! Mig fehér fénnyel villanysugarak Nyulnak ki ferdén a nyirkos homokra, Csak magam járjak itt magamba rogyva. Ők üljenek csak benn a fény alatt, Mint fészkük pelyhén pihés madarak. Kis lelküket a nyájas, tág szobákban Hangok hulláma hintáztassa lágyan. A dal nekik csak mákony, lenge hinta. Szelid szédület, melybe nincs veszély! Hangzástól énjük már elandalitva: Nem hat mélyebbre, gyilkos vágyba, kinba. Schumann, Grieg lelke nekik nem beszél! Nekik már azzal minden meg van oldva, Ha tudják, mint megy át a dur a mollba. A vergődések viharát nem érzik, S hogy van perc, mikor a fűszál is vérzik, És fojtó bura fölöttünk az ég. Oh nők, nippek, csak nevetgéljetek benn. Nem sejtve felhőt, ártalmas deret sem. Nekem száz kinom dühödt lánggal ég! Én már tudom, hogy lopakodva jár, S mindent levág az öldöklő halál. – – De csitt, a szájam mily csúf szókat ejt még. Csak meg ne hallják. Mienk a verejték! Mienk a gond, mely sohasem henyél. Mienk a kérges jobbágyi tenyér: Szolgálni, hölgyünk ha lovára hág! Minket csap eső, minket húz az ág… S a fenyők is rá mintha mondanák: Ez bizony itt már csak igy is marad! Im kacaj csendül ott benn a falon túl. Lépésem alatt az út megcsikordul, S görnyedt árnyam surolja a falat – –

TENGER, TE NAGY… Nagy Emmának. Tenger, te nagy, ki messze zúgva terjedsz! Most fájva folyton feléd vonz a vágyam; Sodródni rajtad napfényes dagályban, Dagadó kedvvel, melyet gond nem ernyeszt. Ne mindig csak e zártkörü hegyek, Melyek közt rabbá rögződik a lélek! De habok hátán szegüljek a szélnek. Majd kék partokról álmok intsenek. Oh lelkem, lesz-e perc, mely ezt megadná? Lendit-e láz még igazán szabaddá? Vagy e vágyad is cselvetés csupán. S ugy járhatsz, mint rab fenevad-király, ha Résnek ront, mellyel durva gúny kinálja, S véresre romlik óla rácsfalán – – –

ÉJJELI HAVAZÁSBAN. Hó hull serényen, sürü pelyhezéssel… Kész kripta most a lombtalan berek: Tanyát e tájon csak a csüggedés ver. Bús bokrok alján árnyak rémlenek. Halkan körülfon kétség és sötétség, Lábam botolva félre tévelyeg. Kis ablakokba távol enyhe mécs ég, Áttüzve fényét fátylakon, ködön. Mindez reménynek, célnak oly kevés még! Feléjük én is égve küzködöm. Tüdőm zihál, a kin agyamba fájdul. S egyszerre tép száz kegyetlen köröm. Előttem itt-ott apró tarka láng gyúl, Kis fintor ördög fürgén integet, S hideg verejték ver ki már a láztul. Szél hord havat meg bomlott rimeket. Gartatva zúg át a kihalt fenyéren: Tán engem is már végre betemet. Itt roskadok le sápadtan, fehéren. Szivem verése halkan elakad. S hajnalra minden élni kél, csak én nem. S ha nap röpit a földre nyilakat, Rá vissza vig kép mosolyog föl innen: Sik, szűz mezőség enyhült ég alatt. Fák állnak itt-ott ezüstös karingben. Kis nyájas őrház. Varjak a havon… S egy fa tövén a hó között övig benn: Én. Hideg arcom csupa nyugalom.