TAVASZI ÁRADÁSKOR.

SZÁNKÁZÁS. Beh friss a hó, beh friss az arcod! De félre is ma, lelki harcok! Ma csak suhanjon könnyű szánunk. Csin, csin, csörögve cseng a csengő – – Mindenkinek ma jót kivánunk. Ahogy futunk: az utcaszélrül Ránk mind a hány szem visszatérül. Sőt mind tovább, a kandiság nő! Csin, csin, ujjongva cseng a csengő – Te vagy a legszebb, a királynő. Csin… suhanunk, a fürge szán most Im, hátrahagyta már a várost. Előnkbe tág sik hava tárul. Csin, csin, merengve cseng a csengő – Vágyunk is immár szebb szakán túl. Csin, csupa hó fenn és a föld lenn, Pár varju tarlóz csak a ködben. Egyébként fehér berek és rét. Csin, csin, borongva cseng a csengő – Bús is talán e sok fehérség… Hó húll, hideg van, mintha fáznál. Jobb, úgy-e, vissza, szép virágszál? E táj sorsunk valódi tükre… Csin, csin, fagyosan cseng a csengő, S egymástól válni int örökre – –

TAVASZI ÁRADÁSKOR. A nap a vizek bilincsét megoldta. Zavaros ár jő, partokhoz csapódva. A fönti hegyek minden téli szennye Itt rohan el most örvényben kerengve. Talán áldássá lesz még valahol – – – S ha rombolás is a rendeltetése: Romboljon, zúzzon, egy percet se késve. Míg dűhe szét a lankákon elárad, Többé nem érzi feszülőn a vágyat, Mely megláncoltan zaklathatta rég! Beh, zord bilincs is, melyet ránk a tél vet: Megfagyott mozgás, élettelen élet! Most csak rohanj hát, folyó, szabadulván. Zuditsa széjjel erejét a hullám: Ami csak erő: zugjon szabadon! A mi csak erő: tengerré dagadjon. Fullasztó rabság láncán ne maradjon. Jaj, mert szomorubb végzet, mint akármi: Erőnket tudva, béklyós csendbe várni, Egy percre, mely tán sohse jő felénk. Rád, elhivottra, várnak messze harcok, Szavad, döbbentve, mérföldekre harsog. Célnak futsz, mig én cél hijján henyélvén, Most riadt szívvel állok partod élén. S im, kart lenditve, meg is áldalak: Menj, mint a nyil zúgj titkos távolokba. Áldásthozón, vagy rombolón, de hatva. Vigan vidd terhét öröknek, mulónak. S vidd éltemet is, kis papirhajómat, Ne vesztegeljen zátonyon tovább – – –

SZELID KIVÁNSÁG. Azt szeretném, ha nekem zongoráznál, Akármit, csakhogy hangok érjenek, Melyek zengése kezedtől ered, Mig szivem reszket, mint szélben a nádszál. Tedd mind elém, amennyi régi fénykép Mutatja multad bármi kis nyomát, Hogy lelkem fölött siklathassam át Gyermekkorod derüjét, égi fényét. Akkor is, tudom, kedves lehetett Vidám szemed, a csacska, gondtalan száj! Oh, tőlem egy szót, mosolyt most se sajnálj. Bár e morzsák pótolják énedet. Ugyis: két karom egészben, amint vagy, Szegény szivemre sohasem szorithat – –

HALOTT KÖLTŐK… Halott költők porából olykor Nagy kelyhü vírágok kinőnek. Rég elfelejtett siri hantok Megérzik szelét szebb időknek. Könyvtárszobák hűs, dohos éjén Nap gyúl cikázó sugarakból. Egy könyv kitárul és a sok rim Tüzet csillogtat, mint aranybor. Szét a világba, friss erővel, Kiszáll a nemes, ritka mámor. Szomjan sovárgó szivek isznak A tiszta kéjek italából. Mindenki sejti: csoda titkok Mélysége fölött lép a lába – – S éjfélkor egy bús, glóriás fej Benéz egy fehér lányszobába.

A HADNAGY. Ma délután, ugy öt-hat óra tájt A halott hadnagy halkan megjelent. A hadnagy, aki nemrég idebent Épp e szobában ölte meg magát. Ferdén lekonnyult bolond, nagy feje. De befelé csak egyre kacagott. Soha még egy ily vidám hadnagyot! Kacagtam én is veszettül vele. Mutatta csendben pirosló sebét: Im, ide nézz e pici lyukra, rám! Nincs – hidd el – itt, nincs semmi bús talány, Kétség, hogy ezzel meg ne fejtenéd. Szólt, s szalutálva tovatünt megint. Ám én tudom, hogy ő még visszatér. Éjjel, sőt majd, ha szinte gyújt a dél, Föl-fölkeres még és fejével int. Számomra lénye nem lesz már titok. Lelkembe szivom elszánt szellemét. Előle többé bűvölet se véd. S üt óra majd, hogy egyszer hivni fog. S nincs végre mindig rettegés velünk! Meghajtom én is görnyedt hátamat. Karjába karom tétován akad, S a balfenéken tova lépdelünk – – –

TÜKÖRBE-NÉZÉS ALKONYODÁSKOR. Mint csöndes csónak, sik vizen bolyongván Sötét szobából, sik tükörlapon Előlebeg bús arcom, alakom. E test, ez arc már nem is él –: halott tán? Másomat szinte meg sem ismerem. Más is minden oly titkos, nesztelen. Csak – altatót – az alkonyat dalol, S egy hegedü sir halkan valahol. Én tovasikló, szűkös életem! Tán sohasem is voltál igaz-élet? S szemem hasztalan leste, merre mélyebb: Csalatva bolygott álomvizeken. Talán – amelyek most is körülállnak – A kinok, vágyak sem mások, csak árnyak. S igy magam is csak önárnyam vagyok, Vetitve rejtett sikból ide-átra, Mint földi tóra futó felleg árnya. Pislog a tűz… a sötétség nagyobb! Megpattant húron elhal a zene – – Ha tovalendül élet-álmodásom, Hová szakad be kóbor üteme? Lábam nyomát is elkuszálja más nyom? S mint bosszus müvész vétett vonalat: Eltüntet a sors nehány perc alatt? Vagy aki voltam: lényem lelkes lelkét Megőrzi bűvös tükrében az emlék, Hogy taván ringva néha visszajárjak Majd valamelyik élőbb unokámnak? – –

ÓLMOS, SZŰK TÉRBEN. Véres robotban, félelmek között, A lelkem sokszor falnak ütközött. Mint békát nagy kő, mit ráhajitok: Kényszerű sorsom úgy lelapitott. Ólmos, szűk térben fullad a tüdőm. Szentebb dologra, dalra nincs időm. … Ám áttöri még fejem a tetőt, S szabaddá szállok virradat előtt! Bús lelkem ott fenn új dalra derül. S száll, száll a fényben, félelmetlenül!

ALKONYAT FALUN. A réti tájon át a szender, Mint balzsamkertek szaga fú. A fák közt fátylat húzva leng el. Álomba lankad a falu. Feketén ing egy árva tar galy. Szivem is csupa könny s magány. Fent felleghabon biztos karral, A halál evez csonakán – – –

NOÉMI SENKI SZIGETÉN. Elborult fényü, rideg éjjelembe Messzünnen még egy kis mécs belelángol. Bús lélekvesztőn küzködő felé Hivó szigetke rémlik fel az árból. Valaha rég, vad viharok fokánál, Hányatva vágyak perzselő szelében, Egy percre sorsom sorsodhoz sodort, Azóta jaj, beh más vizekre tértem. Ám az emléked veszélyek között is, – Melyeket rossz szél, balsors zúditott rám – Velem volt mindig talizmán gyanánt, Örvények mélyén, bősz hullámok ormán, A sors dűhét még eltökélten állom, S hogy hajóm hátát bórák bőgve szántsák. De már tudom, bár meg se rezzenek, Hogy bátorságom csak halálraszántság. S már nem tudok célt, melyet bizonyosnak Láttatna még egy ki nem hunyt reményem. Valahány eddig fel-feltündökölt: Mind-mind el is tünt parttalan vak éjben. Igy csillag nélkül egem egyre zordabb, S fenyegetőbbek szelek, vizhatárok. Rád-rádgondolva csak hányattatom, Amerre hátán a haragos ár dob. Vitorlám rongy. Már magam is ziláltan Azt nézem csupán, hogy kell partot érni. … Ha tán egy hullám végre partra lök majd: A sziget élén vársz-e rám, Noémi?

A HALÁSZ ÉS A SZELLEM. Antalffy Endrének, az Ezeregy éjszaka tudós és művész forditójának. Bár időmből egy perc se boldog, Lelkemet, gyásznak fátylaképpen, Nem lengetem meg minden lépten: Nemesebb gyász a rejtve hordott! Csak néha jönnek komor álmok, Melyeket jólzáró palackba –: Egy-egy versembe befalazva, Az idők árjába bocsátok. Majd akadgat sorsszerü kéz, Mely olykor egyet kihalászva, Terhétől döbben, futni kész! De már késő! A pecsét enged, Búm feltör, égre száll s uszálya Ugy csüng alá, mint sürü felleg!

DAC. Ha te nem – inkább más se zárja Szivére szivem szűz szerelmét. Legyen, mint puszták rőt kopárja, Mi bennem üdvről álom, emlék. Mint falevél, mit őszi szél hajt Ezer társával egy halomba: Magam is muljak el s a tél majd Hullassa leplét bús nyomomra. Rim szárnya szerte hirt ne hordjon, Hogy egykor érted éltem, égtem: Enyészen az is rejtve zordon Szivem halálos börtönében. S amig igy minden vágy belém hal: Bús kéj hat át e pusztulásban, Hogy ezalatt a magaméval Emléked sirját is megástam!

BUCSUZÁS. Rőt reggelen, vad, őszes éjen – Mint pernyés lobu lángvihar – Egy rémes érzés rám fuvall. Majd, mint gyermek, kit éjbe, hóba Tettek ki gonosz emberek: A lelkem fázva didereg. S vacogva lázban, égve fagy közt, Egy tudat ér a szivemig: Kis időm futva letelik. Itt hagyok űzve, bukva mindent – Mikért sziven se szurna vád – És itt a legtürőbb anyát. Anyám, te türtél annyi évet, Hogy legyen értük pár napom. Ezeket én meg nem kapom. Rám már a végzet szele zúdul, Sziszegve kúszik éjjele. Éjem mind vele van tele. Mulásom annyi zajt sem üt majd, Mintha a szél egyszerre csak Egy ajtót hangosan becsap – –

IDEGEN FALUSI FOGADÓBAN. – Téli fantázia. – Friss hóval ébredt fehér hajnalon Felébredek; mily furcsa minden itt! A nippek, a pár könyv az asztalon S a ló, mely im-most ott kivül nyerit. Szobám hidege lassacskán hevül. Mily szép itt lennem ismeretlenül. Mint titkon megszállt fejedelmi vendég, Ki, mig alitnák, máris tovament rég. A bolt előtt a bámész csőcselék, Tán most épp rólam folytat szócserét. Van, aki látta – távol eb csaholt, S a fák fölött épp felötlött a hold –: Két ordas jött ki s ott a rengetegnek Szélén vonítva, hosszasan kerengett: Tán velem jöttek, mint kiséretem. Velük magamat én őriztetem. Oh kincses ölü mély ár, babona! Már engem is visz medred ősi sodra. Bús lelkem rajta pehelyként forogva. Halk ájulatban sodródik tova! Már látom is: ki fel nem fedve jöttem, Titkon is megyek, majd, ha szánra szállok. Előttem sejtés csilló selyme szállong, S szánam csilingel csak a téli csöndben. Megyünk; nagy erdőn át a zuzmarás fák Vén válluk terhét rám sóhajtva rázzák. Majd meg kitárul messze lent a sik, Körül a halk hó mindenütt esik. S én elnyujtózva, prémek közt, henyén, Tudván tudom, itt minden enyém: A roppant erdők és a törpe házak, Melyek közt köszönt a muzsik-alázat! S így elém addig tólúl képre-kép, Míg Moszkva vár, mint urát, hercegét. Már messziről zúg valamennyi tornya. A tanács elém kijön a kapukhoz: Kenyérrel, sóval üdvözölni; futkos A tömeg, cseng-bong a sok fürge trojka. S én megpihenni palotámba térek. De már sok ezer lángja gyúl az éjnek. Hódolni pompát ragyogtatva vár A sok ünnepség: nők, opera, bál – – Tündéri fénylést tükröznek a termek – Ámultan állnál ottan, mint a gyermek – S mindent, mi száz dús szépséget kinál: Még szebbé lát egy uj Zichy Mihály; Ha meg merengni vágyom; tétován, Csájkowszki zokog fel a zongorán. Úr-voltom kéjét ajzott szivvel érzem S hogy tőlem semmi jót se tilt lakat. Életem: élet, enyém vagy egészen! Lelkem nyügöktől ujjongón szabad. Szabad – kopognak. Ejh, szabad no! Tessék! – Rekedt köhentés: a fiakkeres. A várást unván, engemet keres. Igaz is bizony, vár a kötelesség!… Míg henye vágyak muzsikája csalt, El is feledtem az unt hivatalt. Pedig e nap is rak rám terheket még. No, rozzant szán, gyü, gyerünk: rút robot Karjába vár, mint örökös rabot. S nem hagy, míg onnan a halál ki nem tép. Hogy tovább győzzük, jó lesz hát vigyáznunk, Nehogy az útban meghülésig fázzunk!