PUSZTULÁS.

I.

Négy óra volt, a mikor meghúzták a csengetyűt. Éles hangja végig kaczagott a konzervatorium folyosóin – s úgy rémlett, hogy a következő pillanatban meg fog változni minden. És tényleg, a vékony hang új életet teremtett. Benn a tanteremben, hol eddig csend vala hirtelen zaj támadt. A tanár magukra hagyta szép, fiatal tanitványnőit. S ezek, mig elhaladt a padok mentén, mosolygó ajakkal, egy-egy kedves, hizelgő megjegyzést küldöttek utána. Teréki Antalnak hívták s még egészen ifjú ember volt. Tavaly végezte zenei tanulmányait s a miért nem akadt más, hát ő kapott tanári állást a zenedében. Széles Makart-kalapot viselt s fénylő fekete szeme volt. Egyébként pedig harminczhat, az egészségtől duzzadó leánynyal vala órákon át egy terembe zárva. Mindannyian feslett szüzek, tüzelő arczczal, epedő sóvárgással az ajkuk körül, szomjas mosolylyal a szemükben. Mutogatják, hogy érettek a szerelemre, ölelésre, letörésre. S ime mégis, négy fehérre meszelt, meztelen fal közé kell zárva lenniök. Harminczhat test párájától majdnem fullasztó a levegő, de hát – zenét tanulnak. A fiatal professzor magyaráz belehevűlve. Szenvedély dagad ki mindenik szavából. És a leányok úgy tesznek, mintha hallgatnák nagy áhitattal, érdeklődve. Pedig csak egyes mozdulatait kisérik élénk figyelemmel, s összebúgnak, ha formás lábain megfeszül feketeszín nadrágja.

Minek a fiatal szivnek Palestrina és a gregorianus ének elmélete? Minek ismerniök a pauzák bölcseletét, a mikor azt a pauzát is alig tudják bevárni, mely hajadon voltuk s a násznyoszolya közé esik? Végre is unalmas dolog, hát nem érdekli őket. Egy hang, egy vagy van itt csak, a melyről beszél a szemök nézése, az ajkuk forró lehellete: »Szerelmet, szeretkezést nekünk!«

És a tanárjok nagyon is jól hallja ezt. Mind a harminczhat leány egy pillanat alatt a karjába dőlne. Addig is, rejtett gondolataik, titkos vágyuk bele van tömve a levegőbe. Valósággal forradalmi levegő, melyben a fiatal tanár majd elég. Ő is csak örömmel csapná zugba a könyvet, akasztaná szegre minden zenei elméletét s csinálna édesebb harmóniákat. A művészetben és a szerelemben szent a szabadság. És mégsem szabad. Bizonyos, hogy az állását elvesztené azonnal.

– Mikár Emma!

Ott ült a negyedik pad közepén. Megremegett, a mikor a nevén szólitották s aztán sietett ki a táblához. Szűzi derekát széles öv fogta át, karcsú testéhez oda tapadt a ruhája. És várta, nagy, okos szemeinek a nézésével a professzora kérdését.

– Ismét Emmát hivja ki… kétségtelen, nagyon tetszik neki.

– Emma mindennap felel…

A merészebb leányok zsongtak, mint a méhek:

– A közelében akarja mindig.

S Emma beszélt zavart szóval, izgatottan. Mindennap künn volt a tábla előtt s mégsem tudta megszokni. Teréki Antal kezébe adta a krétát. Valósággal kéj volt az idegen kéz meleg érintése. Hát behunyta a szemét s úgy élvezte egészen önfeledten, a két kéz találkozásának titoknak tetsző gyönyörét. Olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan ismeretlen édes volt neki. Finom bőrén végig hömpölygő érzése, mintha egészen a véréig hatolna. Megremegett s nem tudta miért. Mintha félt volna, mintha valamilyen titkos hang belésúgta volna a fülébe buzdítva, csábítón: »Ragadd meg azt a kezet, s ne bocsásd el soha többé!« S mintha ebbe a pillanatba telnék az öröklét, oly soká tartott minden. Hallotta unos-untalan s érezte, hogy meg kell tennie. Kimondhatlan vágy ragadta meg tele erővel, szenvedélylyel. Egyszer! Egyszer! Egyszer ragadni meg a kezét, egyszer szoritani meg szerelmetesen. És egyszer kiáltani lázban kaczagva: »Minek tanulni! Szeressünk inkább!«

Mily féktelen zavar támadna a teremben, mikép tudna gyújtani e szó! Az első pillanat nagyszerű csodálkozását csakhamar legyőzné a megnyilatkozás vészes öröme. A szeretkezés hirdetése maga volna a megváltás ennek a harminczhat leánynak. Szétrepülnének, mint a madarak. A kinek van szeretője, hozzá menne, a kinek nincs, keresne. Kinek jutna eszébe zenét tanulni? Ki vágyna a két test harmóniájánál különb összhangra még?

És Emma, az ő naiv önzésében megtartotta a tanárt magának. Miként maradna egyedül vele. Miként folyna össze a szemeik sugára, a mint egymásra néznek hosszan, édesen. Miként közelednék mind jobban-jobban feléje, miként vonzaná a teste szorosan magához. És miként fonódnék az a két kar… és miként volna boldog…

Egy pillanat varázsa mindez. Sok egy pillanatnak s a szegény leány alig birja el. Kétszer is kezéből ejti a krétát s nincs ereje, hogy utána hajoljon.

Már mintha a professzor is félne.

– Kisasszony…

Át kell karolni a derekát, mert elesik különben. Ismeretlen erők kergetik a fiatal embert – s a két erős karja tartja már s a két fénylő szem nézi egyre. Hát a halovány arcz ismét piroslik, csak a lélegzése oly aggasztó, nyugtalan a leánynak. A szűk korál-gyöngysort letépi a nyakáról; nem elég. Fel kellene szaggatni a derékot, a fűzőt… egy perczig habozott, s aztán hozzáfogott a kigomboláshoz.

A leányok körül állták és segitettek a tanárnak. Egy meghízott alacsony leányka vizért szaladt a folyóra. Mire visszajött, Emma már magához tért. Csupán a derék eleje volt kigombolva s nem látszott csak egy kis darab, abból a hófehér vászon ingből. Szép csendesen visszament a helyére. Teréki elkisérte s azután odahajolt a pad széléhez:

– Jobban van már? Talán ha hazamenne…

Egészen gyönge hangon szólott:

– Inkább itt maradnék…

Hát a professzor nem válaszolt. Néhány perczig szótlanul járt fel s alá a teremben, mig a leányok súgtak, fecsegtek.

Aztán ismét Emma felé fordult.

– Vigyáznia kell magára kisasszony. Én nem hivom ki többé, ha felelni akar, tessék jelentkezni.

Ezzel aztán el volt intézve, be volt fejezve minden. Fellélegzett, a mikor a négy órát csengették.

A leányok kaczagtak s Mikár Emma kaczagott velök. Hosszú rajban szaladtak le a lépcsőn.

Lenn, a konzervatorium előtt, csomó fiatal ember várakozott.

Az a kövér leányka, a ki előbb a vizet hozta, látta meg szeladonját legelsőbben. Lelkendezett az örömtől:

– Az unokabátyám!

Pedig a szeretője volt.

II.

Egyik barátnője, a ki szomszédja volt a padban, haza kisérte.

Szeptemberben volt s Mikárné künn ült a folyósón, fehér harisnya kötéssel a kezében. Tavaly temette a férjét. Számvevő vala a pézügyigazgatóságnál s igy nem hagyott vagyont maga után. A szegényes penzióból pedig nem tellett egy gyászruhánál többre. Ez az egy is elszakadt, az asszony nem csináltatott másodikat, hát ismét szines viganóban járt. Ámbár nagyon szerették egymást, a mikor mindaketten fiatalok valának. Az asszony olyan volt, mint a szelep nélküli kazán. Felrobbant s ki kellett reperálni. A templomokban is reperálnak manapság. Hát ő is oda került. Lett becsületes asszony, a kis poronty törvényes gyermek. Valósággal zsúfolva volt a templom. Úgy özönlöttek az emberek, mintha ingyen-szinházba eresztették volna őket. Mikár Ferencznek igen sok barátja volt, kik eljöttek megnézni az asszonyt; Rausch Klárának még sokkal több barátnéja, kik eljöttek megnézni a férjet. Csak az eskető káplán volt, ki azért jött el, hogy mindkettőt megnézze.

És Mikárné nagyon megbecsülte magát. Mintaasszony, mintaanya volt. Még a gyermekét is maga szoptatta. Aztán csinált puha bölcsőt a kis Emmának az asztal közepére s el-el nézte ő is, a férje is, mint emelgeti gyámoltalan lábait, mint kapkod a levegőben halvány kezecskéivel, mint gőgicsél, s mint folyik a vizszin nyál gyűszűnyi ajkai körül. Erre a kis babára költötték a legtöbb pénzt; új pólyát, új selyemszalagot, új fejkötőt kapott. Mikár Ferencz egy öltönyben járt mind a négy évszakon keresztül, a feleségének is csak egy ruhája volt, az is tele tejfolttal. A gyermek ajkáról cseppent szoptatás közben. Csend volt a szobában örökkön, csak a kis Emma gagyogása hallatszott. Ferencz szerette a muzsikát, hát furulázott néha-néha a kis leánynak. Gyönyöre volt a mosolygásán, mondván, hajlik a zenére s tanulni fog, ha felnő. Ilyenkor mintha lázban égett volna.

– Ha majd Beethovent tudja játszani…!

Nem is mert gondolni erre. Úgy érezte, hogy meghal a messze jövő e pillanatában.

Az asszony meg biztatta:

– No bolond Ferencz, minek sírsz? Játszik, majd játszik, csak légy már békén.

S mig a férj csendesedett, a feleség kezdte el a pityergést. A szoptatás bármennyire betöltötte, bármennyire gyönyöréül szolgált, mégis a mindenségétől vonta meg. De hát dajkára nem akarta bizni a gyermekét s azután már úgysem tart sokáig. De a férje? Szereti-e annyira, hogy nem jár máshoz? Asszonyok, kik életükben valamikor gyönge lábon állottak, nem hisznek a föltétlen hűségben. Aztán mennyi a kinálkozó alkalom! A muzeum-köruton laktak s a hatvani-utczán ment keresztül Mikár minden este. Ott pedig csak úgy hemzsegnek azok az erkölcstelen leányok. Ki vannak festve szépen s egy pillanatra a leghűbb férj is elfelejtheti, hogy odahaza felesége s gyermeke van. S egy pillanat elég a megbotláshoz. Tudta magáról. A gyermeke az emlőjén csüggött, a mikor oda hajolt a férjéhez, nézte az arczát, keresett a hajában. De nem akadt gyanus nyomra.

– A nyomorultak úgy tesznek, mintha szerelemből tennék.

Nem volt féltékeny, de utálta azokat a »nővéreket«, kikkel hajdan egy zárdában vala együtt. Igy szokott ez lenni mindég.

– El tudsz lenni hónapokon keresztül nélkülem? Ugy-e nem jársz sehová?

Aztán mosolygott, a mikor folytatta:

– Nem tart már soká. Emmácskát a jövő hónapban elszoktatom. Még huszonkilencz nap.

Mindennap tovább vitte a számitást:

– Még huszonnyolcz nap…

– Még huszonhét nap…

– Még huszonhat nap…

Egyszer aztán vége lett s úgy éltek, mint azelőtt. Nagyon korán feküdtek le, de azért csak későn aludtak el. Ferencz mindenkor bágyadtan ment a hivatalába.

Az asszony egy második gyermeket akart. Nógatta a férjét, de az könyörgött, gyöngén és fáradtan:

– Hagyj aludni, kérlek.

Égett a vágytól. Hát átkarolta a férjét, a meztelen lábait átfonta a testén. Azután csókolta perzselő ajakkal, szünetlen. Néha használt, néha nem. De a vége egy volt. Emmának nem lett testvére. Mikárné sirt órákon által, a mikor hónaponként konstatálta, hogy nem fogamzott. Később, bár nehezen, de beletörődött. Megmaradt szalmatűznek.

Emma pedig szépen felnőtt és játszott Beethovenből az apjának. Hát Mikár urnak igaza volt. Elaludt a zongora mellett – örökre. Még azt sem mondta, hogy tetszett neki a szonáta. Elvitte magával az elismerését. Az özvegy meghasonlott magával. Úgy tudta, hogy a férje szívszélhűdésében neki is van része. De később aztán minden más bűnével együtt, erről is megfeledkezett.

Hát Emma járt a konzervatoriumba s azt mondták róla, hogy hivatása, tehetsége van a zenére. Szorgalmas volt iskolában s otthon egyaránt. Kezdetben a tárgy vonzotta, később a professzor. Nem érzett egyebet annál, hogy látni szereti Terékit. Reászegezte a tekintetét s az egész tanórán át elmerengett az alakján. Jól esett, ha hívta ki felelni. Szaladt a táblához s boldog volt, hogy Teréki foglalkozik vele. Belső világa, lassanként átváltozott s ismeretlen lett előtte. Érzett, vágyai voltak, de nem tudta, mit érez, mire vágyik. S csak egyszerre lett intenziv minden, csak egyszerre kapott nevet a már kiforrot szenvedély, a már kifejlődött érzés. Az anyától öröklött vére minden ízében érzékivé tette. Minden tudása, minden gondolata egyetlenegy vágyban szaladt össze. Nem tudta türtőztetni s hiába volt minden erőlködése. Valósággal már-már terhére kezdett lenni a tisztasága. Nem átadni, de odadobni szerette volna magát. És egyedül csak a professzor! Azt mondják, hogy ez szerelem. Emma is azt mondta. A társnői kaczagtak és nem hitték el. Hát feltette magában, hogy változtatni fog a dolgon. Nem tervezett alkalmas helyet, rendez-voust holdvilágnál. Akármikor, az utczán, vagy a tanteremben; ha künn áll majd a táblánál, áll majd szemtől-szembe a professzorával. S ma minden ugy lehetett volna. Ám hirtelen eltompultak az idegei s már késő volt, mire visszanyerték rugékonyságukat. De azért gyönyöre volt, majd olyan, mintha egyenesen Antal okozta volna. Az érzés melege elringatta, elbóditotta s midőn magához tért, az emléke is oly édes vala, hogy az egész testében megremegett utána. Hazaérve is rágondolt, de már keveselte akkor. Tisztán tudta, hogy Antallal sokkal, sokkal édesebb, talán más is. Hát még jobban szerette, még inkább kivánta.

Mosolygott, mikor a barátnéja fontoskodó arczczal fordult oda Mikárnéhoz:

– Emma rosszul lett az iskolában.

Mikárné letette a kötést a kezéből. Sietett a leánya elé s horgos orra kitágult, a mikor megcsókolta.

A kis udvari szobában fel volt terítve az ötlábú kerek asztal. Fehér, szőlőlevél nyomású teriték volt rajta, a széles nyakú kávécsészék füstölögtek.

– Egy kis tejeskávé talán jót fog tenni?

A vendégkisasszonynak is hozott egy csésze, kávét Mikárné.

Azután leültek az asztalhoz.

Néhány perczre csend lett a szobában. A vendégkisasszony kipirosodott arczczal, hangosan szürcsölte a kávét.

Mikárné a leányát nézte. Ismerte a maga vérét, s gyanakvó természetű volt. Fürkésző pillantásával mintha barázdát szántott volna a gyermeke arczán, az ajkai és szemei körül. De az ajknak epedő tisztasága a két nagy szem szűzi fénye teljességgel megnyugtatta. Nem is törődött azzal a néhány nyitott gombbal a derékja alján.

A lépcsőházig kisérték mindaketten a távozó kisasszonyt. A ház udvarán hervadt a nagy kert, csak egy-egy vadgesztenyefának volt lombos még egészen az emeletig felnyúló ága. Lenn, valamelyik cselédleány énekelt, miközben a kutat rángatta.

– Mily szépen laktok ti itt! – szólott a barátnő.

Mikárné végig nézett a kerten. Fanyarul mondta aztán:

– Mióta valaki felakasztotta magát ebben a kertben, azóta nem szeretek itt lakni. Ki fogunk költözködni…

Emma megborzadt, míg nevetett a másik leány. Aztán megköszönte a kávét, megcsókolta Emmát s ment el.

Már este volt s örült az estének. Ilyenkor olyan érdekes, olyan izgató az utcza. Minden alak, minden megjegyzés kétes. A főváros megváltozik, a mikor meggyújták a gázlámpákat.

Mikárné és a leánya karonfogva sétáltak a folyosón. Emma dúdolt egy dalt. Aztán bementek a szobába. A mezitlábu cselédleány felhozta a vacsorát. Alig birta magát, mert terhes volt most is, mint örökkön. A házban ép azért »gyermek-bál«-nak nevezték.

Mikár mama lehányta a ruháit magáról s lefeküdt. Emma oda ült az ágyra és csókolta az édes anyja sovány mellét. Néha egészen rádőlt, behunyta a szemeit s úgy ölelgette az öreg asszonyt, mintha a szeretője lett volna. Majd maga is levetkőzött s dörgölte aztán az anyja kávészín karját, mert Mikárnénak reumája volt. Jól esett ez a dörzsölés. Egészen magához vonta a leányát s megcsókolta.

– Nem méssz többet a zenedébe leányom…

Mintha nem hallotta volna tisztán.

– Nagyon rossz ott a levegő, nagy a nyugtalanság. Neked árt az, neked nyugalom és csend kell.

Hát Emma megdöbbent. Majd képtelennek, lehetetlennek tűnt neki, hogy nem mehet a zenedébe többé. Valami húzta, vonzotta oda s úgy érezte, hogy beteg lesz, meghal, ha nem mehet. Az az édes világ a négy fal között! A leányok, a barátnők, a kaczagás és még sok minden! Könyörgött, mintha az életéért könyörögne:

– Oh hadd menjek továbbra is.

Oda szerette volna kiáltani az anyjának s égette torkát a szó: »Szerelmes vagyok a tanárba s nem tudok ellenni nélküle!«

De aztán csak ennyit mondott:

– Nagyon szeretem a zenét.

– Tanulsz majd itthon leányom!

– Itthon…?

– Elhivatom a zenedei tanárodat.

Hát odaszorult az anyjához egészen, mintha melléje akart volna temetkezni. Égő fejét hűtögette az alsó párna hidegén, de az még csak jobban égett. Nem tartotta álomnak, hogy igy történt, hogy Antallal lesz egy szobában egyedül, hanem élődött ezen a gondolaton s kifestette azt magának. Aztán mintha virágmézet szürcsölt volna, szívta magába hosszú, kitartó lélegzettel a szoba levegőjét. Mintha az, Antalt ömlötte volna körül, s az ő testének illatát rejtené magában. Alig merte kérdeni:

– Teréki Antalt?

– Őt, igen.

Kaczagott az ágyban, mintha csiklandozták volna:

– Milyen áldott vagy te, mama!

III.

Már egy hete hordta magában.

Azután megmondta a leányának.

– Megkérték a kezedet. Férjhez fogsz menni leányom.

Ez a hír jókedvre hangolta.

– Megkérték a kezemet? Hol van a vőlegényem?

Látni akarta, ez volt minden. S a mikor látta, megmaradt a réginek. Végre is akadt egy ember, a ki elveszi feleségül. Münch Gábor volt, a gazdag kartongyáros. Szelid, jólelkű ember, eddig sohasem szeretett életében. A kereskedelmi akadémiát kitünően végezte s az apja üzletébe került. Itt vigan voltak az emberek. Az öreg Münch a halála napjáig fogékony maradt. A kartongyári leányok valósággal a háremet képezték, a melyet megmásitott, megujitott. Volt bérmozgalom is majdnem minden hónapban a gyárban. Mert a leányok nem elégedtek meg az öreg kartongyáros ajándékaival, öt-hat forintos gyürűivel, hanem ezenfelül is meg akarták fizettetni magukat. S az öreg Münch mindig engedett. Úgy volt, mintha a javára tette volna. Az ifjabb pedig ezenközben eljárt a lipótvárosi kaszinóba. Megtanulta a kalábriászt, de nem igen kultiválta azóta, mióta az apja üzletét vette át. A kaszinóba sem járt többé. Bérelt zártszéke volt az operában, oda járt. Csak keveset értett a zenéhez, de azért megvette a zártszéket, mert kéz alatt, olcsón kapta. Az »Angol királynő«-ben egyedül ült a vacsoránál s haragudott a czigányokra, a miért örökösen tányéroztak. Gazdag ember hirében állott, hát beszéltek neki búsásan kamatozó vállalatokról, ajánlottak neki repczét, buzát spekuláczióra, a »közelgő háború«-ra hivatkozva. Nem vett részt a vállalatokban, nem vásárolt buzát, repczét. Kezdték nem szeretni. Azt mondták, kiállhatatlan ember, kinek minden erénye, hogy kitünő parthie. Aztán vége se volt az ajánlgatásnak. Egy kövér, kopaszfejű úr járt sokat a lakására. Feljőve az első emeletre, minden lépcsőfokon megállott s izzadó homlokát törölte. Vastag aranygyűrű volt a mutató ujján s kaczérkodott azzal.

– Münch úr, egy nagyon gazdag leány…

Münch rá se figyelt. A közvetitő beszélt tovább:

– Számitott ezresek… aztán milyen gyönyörű! Mintha csak a Pálmayt látná az ember maga előtt.

Ezenközben jöttek a bankból. Egy fiatal hivatalnok, meg egy zsinóros ruhájú szolga. Váltót prezentáltak s Münch kifizette terminusra.

A közvetitő némán bámulta a pénzt. Mikor aztán a zsinóros szolga és a hivatalnok elmentek, irigy hangon jegyezte meg:

– A gyermekeimnél lássam…

És ismét elülről kezdte az ajánlgatást. Münch figyelmes lett a névre.

– Poprai Lenke? Ez a leány nem kell nekem. Rossz leány.

A kövér úr tudta jól, de nem akarta, hogy Münch is tudja.

– Lárifári… csak az anyja…

– Ez még jobb a leányánál.

Hát a közvetitő dühbe jött, a miért Poprai kisasszonyra és a kartongyárosra már rá szerette volna húzni a nászágy selyempaplanát. Ám nem mert káromkodni s csak boszusan jegyezte meg:

– Soha sem fog megházasodni.

De azért Poprai kisasszonyt egykönnyen még sem akarta elejteni. Meggyőző verve-el beszélt tovább a szépségéről, családjáról, pénzéről, modoráról. Mikor aztán látta, hogy minden erőlködése meddő marad, azon volt, hogy pénz nélkül még se menjen el. Áttért hát az ő másik szakmájára. A közvetitőből kereskedő lett.

– Egy nagyon fiatal, szép leány. Alig három napja van Budapesten. Magam mentem a vasuthoz érte, most Rothnénál van. Érintetlen s tiszta, mint a tükörüveg.

Münch kedvetlenűl szólott:

– Ma este az operába megyek.

– Mit tesz az? Felhozom s itt lesz, mire haza tetszik jönni.

– Éjfél lesz, mire hazajövök.

– Nos? Ha megtetszik, magánál tartja holnap éjjelre is. Tudom, hogy meg lesz elégedve… mint a multkor.

– Hol van az a multkori leány?

Habozott, de aztán megmondta.

– A Rókusba került az utálatos. Nem akart Rothnénál maradni s megszökött egy éjjel. Csatangolt az utczákon, mig valaki összeronditotta. Úgy kellett neki.

Aztán nem beszéltek többet a régi leányról, hanem megmaradtak az új mellett. Addig-addig argumentált, mig kapaczitálta a kartongyárost. Ötven forintot kért a leányért, de Münch csak harminczat igért. Oda adta mégis, sopánkodván, hogy veszit rajta.

Egy nap aztán a Münch-házban nem fogadták többé a keritőt. Münch úr vőlegény. Szegény leányt vesz el feleségül. Meglátta az utczán és belészeretett. Nem akarta elhinni senki. A közvetitők, élükön a kövér úrral majd megőrültek a dühökben. Ugy érezték, hogy veszitettek, bár tőkét egyik sem koczkáztatott.

Hát Münch feljárt Mikárékhoz. Az asszony a lépcsőházban, Emma a zongoránál várta. Menyasszony és vőlegény üdvözölték egymást. Egyikök se tudta, hogy tulajdonképen miért nem borulnak az egymás nyakába. Münch leült a zongora mellé s nézte a fiatal leány fehér kezeit. Ezenközben teritettek a vacsorához. A mezitlábú cselédleány czipőt húzott, de azért csak megmaradt »gyermek-bál«-nak. Néha egy árva szót sem váltottak a vacsora alatt. Mikárné nyalogatta a csirkecsontot s nézte jobbról-balról, vajjon nem maradt-e rajta egy kis hús. Emmának tetszett a bor színe, majd hozott gyufát Münchnek, a mikor ez szivarra akart gyujtani. Az édes emésztéskor Mikárné a kartongyár felől kérdezősködött és még csak édesebben emésztett, a mikor Münch elmondta, hogy a gyárat mindjobban ki kell bővitenie.

– Miért, hogy Ferencz meg nem érte ezt a szerencsét! – ismételgette halkan maga elé.

Egyszer aztán magára hagyta a mátkapárt. Münch odafordult a menyasszonyához. Belenézett a szemébe s megfogta félénken a kezét. A leány tűrte szótlanul. Hát Münchnek ez elég volt. Lett ismét a régi.

Aztán Emmán volt a sor. Oda állott a vőlegény elé:

– Münch úr, szeret ön engem?

Igaz szivből csak azt lehetett felelni:

– Szeretem.

A szép leány felütötte a fejét. Dacz fényesedett ki a szeméből, tükrözött le sima homlokáról. Úgy látszott rajta, mintha mondani akarná parancsoló, szilárd hangon: »Ne szeressen engem!« S miközben nem mondta ki, érezte, mint lopja be magát a szánalom perczről-perczre jobban a szivébe. Valósággal részvéttel volt a fiatal gyáros iránt, szánta, mint a hogy bolondot szán az ember. Néha sirhatott volna miatta, ám arra sohasem gondolt, hogy megkisérli majd szeretni őt. Hetek multán már nem daczolva, parancsoló hangon, hanem szánakozva akarta mondani:

– Szegény bolondom, ne szeressen engem!

Nyomta a lelkét, hogy kimondja, de minden percz ujjá tette, megváltoztatta. Hizelgett a hiúságának, hogy ez a gazdag ember tömjénezi őt. Néha eszébe jutott, hogy neki is szeretnie kellene, ha leköti magát hozzá. De ez egy percznél nem tartott tovább. Már a következő perczben rohanó gondolatai elűzték, semmivé tették az előbbit, mig romlás volt a lelkében, romlás kezdte dominálni a gondolkozását. Már természetesnek találta a házasságot, mert csak nem maradhat vén leány s már természetesnek találta azt a szerelmet is, mely a házasságon kivül áll. Mintha férjet nem is lehetne szeretni, mintha az csak azért volna, mert szükséges. Lesz hát férje s lesz szeretője is. Az előbbi mert szükséges, az utóbbi mert nélkülözhetlen. A férj veti meg az ágyat és a szerető fekszik beléje.

Néha perczeken át elnézte Münchet. A pillantásaik találkoztak ilyenkor.

– Maga azt hiszi, hogy én szeretem?

Münch mosolygott.

Emma is úgy tett.

– Maga kis bolond.

Ezzel aztán ismét rendben volt minden.

Egyszer-máskor elképzelte, miként fog játszani a férjével a szobájukban, a puha perzsa szőnyegükön. Kergeti majd a gyárba, ha késő lesz már az idő. Aztán elkomolyodott. Boldog akart lenni s attól félt, hogy nem lesz az. Minden tiszta tervébe, minden tiszta gondolatába hirtelen belejátszott az Antal alakja. Ott magaslott ki a fiatal leány jövendő élete utján. Ő maga állitotta oda s ime most nem tudta, vajjon romlására vagy üdvözülésére. Néha úgy érezte, hogy ha Antal nem volna, szerethetné a vőlegényét. De csakhamar kaczagva czáfolta meg önmagát. Őrültség mást szeretni s nem volna élet Antal nélkül.

Pompás kelengyét készitettek a számára. Münch lepte meg vele a leányt.

– Mindene meglesz, kisasszony – szólott elérzékenyülve.

Hát Emma nézte a jegyesét és mosolygott. Tetszett neki, a miért olyan bután egyszerű volt. Néhány ing és csipkezsebkendő, ez a minden. De aztán csak mégis örült neki.

Teréki pontosan érkezett a zeneórára. Emma egyszerűen kezet nyujtott neki. Egyszer aztán, mintha összenőtt volna a két kéz. Mindaketten megremegtek – és mosolyogtak utána. Emma leült a zongorához és játszott. A professzor oda ült melléje. Hirtelen csend lett; a leány nem játszott többé, hanem összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék, Teréki felé fordult. Aztán nézték egymást szótlanul. Valamely láthatlan erő, mintha lassan, lassan tolta volna előre, úgy hajlott mind közelebb a professzorához.

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Csodálkozással nézett a leányra. Látta, mint lesz égőbb az arcza pillanatról pillanatra, fényesebb a két szeme, látta, mint dagad ki a keble jobban, jobban. Hát egészen öntudatlan két kezébe rejtette az arczát s érezte, hogy boldog és nyomorult egyszerre. Emma reá meredt, kéjelgett a fájdalmán. Aztán ismételte olyan hangon, mintha álmában beszélne:

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Hallotta ezeket a szavakat egyre, szünetlen s nem tudta, miért ragadják meg olyannyira. Keresett az emlékei között s megtalálta a zenedét az ő negyedik padjával. Ott ült volt Mikár Emma s rajta maradt a tekintete nem egyszer perczeken keresztül. Ime, most ott volt előtte egészen, gyönyörre vágyón, részegen a szerelemtől. Ugy tetszett, mintha az egész lénye kiáltotta volna kaczagva, biztatón: »Végy el, a tiéd vagyok!«

Minden pillanatban úgy érezte, hogy elveszi, minden pillanatban, hogy nincs ereje hozzá. Küzködött s azt hitte, hogy leküzdött mindent, hogy túl van a krizisen, a mikor szeliden kérte a leányt:

– Játszék tovább, kisasszony.

Izgatottan ért ki az utczára. Sietett haza, de nem tudott otthon maradni. Bolyongott az utczákon, sorra járta a kávéházakat, éjfél lett, mire ismét haza ért. Hát reggel eszébe jutott a tegnapi zeneóra. Visszaérezte minden gyönyörét, minden fájdalmát. S megalázónak találta önmagával szemben, hogy másnak a mátkája az, ki miatt kisértésbe jött. Megejteni egy ingatag menyasszonyt s odaadni a férjének, hogy ime vegyed másodkézből? Minden még létező vágyát egy ezerszeres »nem« kiáltotta le. Nem megy többé Mikárékhoz. Irni fog néhány sort nekik, chablonszerűleg, a mint szokás. Már szövegezte magában, egy nappal később meg is irta. Azután feltépte a boritékot és elolvasta újból a levelet. Először az irás, majd a stilus nem tetszett neki. Először nagyon hidegnek, utóbb nagyon melegnek találta. Feltette magában, hogy elküldi mindenáron s rá sem akart gondolni többet. De az önkényes válás gondolata minduntalan visszatért, szépen, önmagától. Úgy tudta, hogy Emma hivja s várja epekedve. Majd elmegy helyette a levél. Ott állott hát a levélszekrény előtt, a hideg vas mint ha visszaverte volna. Örült, hogy még a kezében a levél, hogy még nem késő. Majd szégyelte a habozását, de gyönge volt legyőzni. Nekigyűrkőzött, de ő lett a legyűrött. Nem is tudta, merre jött ki a muzeum-körútra. Megállott s nézte az utcza lármás életét. Rithmust keresett a kocsik dübörgésében, a lóvonati csengők csilingelésében. Délutáni öt óra volt s eszébe jutott, hogy ez időre várja Mikár Emma. Elindult hát lefelé a körúton. Úgy volt, hogy a Mikárék lakásához eső, utolsó levélszekrénybe fogja dobni a levelet. Még egy végső határidőt akart adni magának. S mikor ott volt az utolsó előtt, csalta magát, hogy van még egy a közelben. Pedig ez csak néhány száz lépésre esett. S azt hitte, hogy az utczán van még, a mikor szaladt fel a lépcsőkön; s azt hitte, hogy a levélszekrénybe dobja a levelet, a mikor a kezei közt morzsolta szét. Emma várta, mert tudta, mert érezte, hogy Teréki Antal jönni fog. És nem is lepődött meg, a mikor látta lázban, a mikor hallotta a kérdését:

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Azzal felelt, hogy kéjelegve magába szivta ezeket a szavakat. Aztán a nyakába borult s miközben szenvedélylyel magához szoritotta, hogy lélegzeni is alig birt, belesúgta a fülébe.

– A szeretőm léssz s én a tiéd.

Nagyszerűen természetesnek találták ezt mind a ketten. Igy hát nem is gondoltak arra, hogy törvényesen eszközöljék ki a jogát ennek a jövőbe helyezett bujálkodásnak s nem bánták, hogy a férj számlájára irják szerelmüket a jövőben. De mind a ketten azzal a féktelen vágygyal csüngtek egymáson, a mely ellensége a türelemnek. A megnyilatkozás nagy perczét azonban egyikök sem akarta lerontani azzal, hogy letépi a ruhát magáról. Megmaradtak az egymás karjában szótlanul, mint a kik igy is megértik egymást. Tűz sugárzott ki a szemeikből, tűz öntötte el az arczukat, mikor elmerengtek egymáson hosszan, édesen.

Olyan szépek voltak mind a ketten.

IV.

Várta, várta Antalt, de hiába. Kirántotta az ablak szárnyát, kihajolt derékig, majd felfalta tekintetével az utczát. Minden ismerőse arra jött, csak Antal nem. Lefutott s kiállott a kapuba, szétkergetve néhány cselédleányt, ki a szeretőjével pásztorórát tartott. Beszaladta az utczát, esti nyolcz órakor a vőlegénye hozta fel. Az éjszakán keresztül is várta, hátha besompolyog valahogy.

Másnap az ebédnél alig tudta tettetni a nyugalmat, a mikor Münch urat kérte:

– Nézzen el Terékihez. Nem tudom, miért nem jött órára…

Maga is el akart szaladni. Időközben megjött Antal. Fáradtnak és szomorúnak látszott.

– Nagyon beteg az édesanyám. Az egész éjszakát vele virrasztottam át.

Mikor egyedül maradt Emmával, mintha hirtelen kigyulladt volna. Megragadta a leány kezét s tartogatta az ajkánál hosszú perczeken keresztűl.

– Csak miattad tudom elhagyni!

Olyan volt a hangja, mint a viola d’amour-é.

Hát Emma maga mellé vonta a szoba pamlagára. Egymáshoz simultak egészen, mig gyengéden szólott a leány:

– Majd ápolom én a beteget s fel fog gyógyulni bizonynyal…

Örömmel tett mindent, hogy Antal ismét mellette volt. Mikárné és a vőlegény el voltak ragadtatva az Emma jó szivétől. Hát sietett el. Szegényes szobában, halványon fényezett ágy szalmazsákján, utolsó óráit élte egy őszhajú asszony. Felnyitotta a szemeit, a mikor Emma az ágya mellé térdelt. A duzzadó élet és a sorvadó halál megnézték egymást, s mintha kaczérkodtak volna egymással. Mert Emma hazudott a haldokló asszonynak:

– Az Antal menyasszonya vagyok én!

Csak a fia nevét hallotta belőle s mosolygott.

És Antal leverten kullogott be a szomszéd szobába. Köny futotta el mind a két szemét, mig hozzáfogott újból a munkához. Az »Utolsó ének« volt a munka. Ifjú életének minden szenvedése, minden küzdése azon a pályán, a melyen sokat muzsikálnak s nyomorognak is egyuttal, belé volt temetve abba. Fel kellett hát támadnia úgy, hogy legyen dicső a feltámadás. Selyem ruhás szép asszonyok, elegáns férfiak tapsoljanak a feltámadásnak s nyujtsanak fényes házban koszorút a poétának, ki dolgozott, mig ők szeretkeztek.

A jövendő fényes ház csilláraiból azonban, nem volt több a szobában egy petroleum-lámpánál. Az világitott, mig befejezte az utolsó finálét. Iróasztala, a Beethoven-díj, ott állott az ablak előtt sárgaszinű világosságban. Sárga volt a muzsikus arcza is, betegnek rémlett, mig kimerűlten hátradőlt a székén s bámult ki az utczára. November elején volt s a már-már beköszöntő tél köddel borult a városra. Mintha ennek zajos lélegzetvételén volna betegség. Hát eszébe jutott a munkája vezérmotivuma, az a lágy hangnemben eldanolt panaszlás az élet rideg és kegyetlen harczának miatta. Az ősz inspirálta s az ősz lehelte belé az erőt. Megmaradt hát az egész munkán keresztül s a mikor az emberek lelkesedtek, a mikor törték magukat hir s dicsőség után, a mikor elnyomták egymást, fel-felhangzott, zokogva mindenik hangjában: miért küzdtök, a mikor úgy is el kell pusztulnotok, a mikor úgy is elpusztúl mindaz, mit elértetek s minden mi szép s fennkölt ezen a világon. A pusztulásért küzdtök hát?

S mig csinált filozófiát a muzsikában, érezte, hogy csak ő is a tételei ellenére cselekszik. Minek dolgozott hát, ha el fog pusztulni mit alkotott s maga is el fog pusztulni utána? Kitekintett az ablakon s a mikor látta a megzsibbadást az utczán, a mikor hiába keresett embereket, úgy volt, mintha maga a természet és maga a város is együtt játszanék az »Utolsó ének« motivumával. De e felsőbb szentesités daczára sem tudott megnyugodni, félt, hogy kigúnyolják majd, mig megvillant az agyában, hogy kétségtelenül az a legigazabb filozófus, kinek a tételeit nem ismerik.

A meghasonlásában jól esett elmerengnie a vezérkönyv nyitott lapjain. Minden szólam, minden dal ott játszott a füle mellett, minden jelenet kidomborodott a szemei előtt. Látta az alakjait, hallotta az éneket, a zenekart, a fülébe sirt bele minden panaszos harmóniája. S hallgatta néma csendben a zenét, kisérte élénk figyelemmel a munka vezérmotivumát, a mint az végig terjed az összes hangszereken. Az utolsó finálé sikerült legjobban, a miért a haldokláshoz talált igaz hangulatot ott abban a másik szobában, hol az édes anyja már alig volt az életé. Hát egyre nézte az utolsó taktusokat, melyekben mintha a maga gyászát is eldalolná. Ott van az »Utolsó ének« elénekelve. Az utolsó, mely nem dicséri többé a tavaszt, nem festi szivárványszínnel a szerelmet, hanem temeti mindakettőt. Sír minden hangszer, mig a zenekar olyan lesz lassankint, mint a tenger, ha vihar készül felette. A hömpölygő hanghullámok egymásba folynak s ismét kiválnak egymásból. S ez a hullámzás tart, egyre tart mindjobban, mind erősebben, mig a perczről-perczre új erőt nyert áradat egyetlenegy akkordban verődik össze, mint az egész oczeán, ha egyetlenegy hullámba tornyosul. De aztán hirtelen szétmálva, lassan-lassan elcsendesedik. Az »Utolsó ének« eltemette a világot s aztán maga is eltemetkezik.

És Antal még mindig ott görnyed a munkája felett. Panaszos zene hangzik körülötte, sajátos zsongás támad a levegőben, a melybe egy éles sikoly kiált be hirtelen.

Az Emma hangja.

A dolgozószobában kiégett egy petroleumlámpa, a szomszéd szobában kiégett egy élet.

Antal a sötétben botorkál az édes anyja teteméhez.

A halálban összezsugorodott ősz fej az Emma karjában.

A szép leányt nem is látta, mig leroskadt az alacsony ágy mellé, bőgve a fájdalmában:

– Édes anyám! Édes anyám!

V.

Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal, hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre.

Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház.

A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem comme il faut. A selyemruhás szép asszonyok és a frakkos férfiak eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az »Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte, hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget.

A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag, némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt látta mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát.

Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt viselt.

– Koldus leány volt! – jegyezték meg többen.

De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát, gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az operában.

Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette, hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára.

A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a kezét.

– Jőjjön fel hozzám az előadás után.

Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta már rég ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je.

Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken érezte, hogy él.

– Pedig ma este szabad volnék…

Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek. Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett akarta.

Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek. Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát, mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek, mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch kiment, hát egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk. Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg, ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az erősebb: az asszony.

Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett, mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a mikor a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s még sem tudta megváltani.

A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei, melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal. Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy ha ép akkor jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe. Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét neki s mig Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják, anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna, ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott aztán:

– Várjunk még Antal! Várjunk még!

Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig szamár.

– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg Münch mosolyogva.

Öt pohár champagneit ivott s megengedte magának a gúnyolódást.

Aztán töltött a harmadik palaczkból.

Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett a hangjában is:

– Éljen a szerelem!

És odavágta a poharát az Antal poharához – úgy tört össze mindakettő.

– Rossz jel – szólott kaczagva.

Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek nézni.

VI.

Az ő régi cselédjük: a »gyermek-bál«, lelkendezve tört be Mikárékhoz. Majd összeroskadt a fáradtságtól, mert csak ezuttal is másodmagával jött.

– Megfulladt az öreg ténsasszony!

Emma futott el. A jó Mikár mamát már csak kiteritve találta. Bolond csirkecsont akadt meg a torkában. Már rég ideje ki akart költözni abból a kertes házból. Hát most kiköltözött.

Emma megszépült a fájdalomban, a gyászruha úgy állott rajta, mint fekete fátyol liliomon. Antal remegett a látásán. Látszott a szemeiből, mennyire szenved, mennyire epedi az asszonyt. Aztán nem birta tovább. Emmánál volt, s nyugodtan szólott távozáskor:

– Szeretem s nem tudom látni, hogy a másé. Maga nem szeret annyira, hogy az enyém legyen.

Elhallgatott, mert úgy hitte, hogy Emma ellent fog mondani. De a szép asszony néma maradt. Nézte szótlanúl a szerelmesét szemrehányó nézéssel a szemében. S csak később szólott neheztelőn:

– Azt akarja, hogy megcsaljam a férjem egészen? Nem-e csalom eléggé, nem igy is bűn-e, a mit cselekszem?

Hát Antal odament egészen az asszony közelébe. Megradta a kezét, vibrált a hangja, mig beszélt:

– Hát engem nem csal, hát az nem bűn, a mit velem cselekszik? Hát nem érzi, mennyire szeretem, hát nem látja, mennyire szenvedek…

Az asszony felütötte a fejét.

– És én, nem szenvedek-e?

Csupa szenvedély lett Antal. Átölelte az asszonyt s mintegy lázban csókolta a homlokát, a szemeit.

– Úgy hát miért nem, szép Emma? Úgy hát miért nem váltja meg magát s vált meg engem is vele? Mily régóta epedjük egymást s okozunk fájdalmat egymásnak. Ha igaz, hogy szeret, úgy nem köti magát semmi e küszöbhöz, úgy jön velem, lesz az enyém… mert nem birom elviselni a gondolatot, hogy mással van együtt az egész napon keresztül, hogy mással tölti az éjszakáit, hogy mást ölel s tűr meg maga mellett, hogy másnak van joga ahhoz, a kit én szeretek. Óh győzze le azt a hazug állhatatosságot, ez a házasság nem kötelez; egyedül csak az a frigy szent, a melyet szerelem kötött.

Úgy érezte, hogy enged az asszony, hogy már-már leroskad a karjaiban. Igy hát belesúgta a fülébe, lihegő vágy volt mindenik szava:

– Oh légy hát édes… légy az enyém!

S tényleg, mintha megadta volna magát. Az Antal meleg hangja muzsika volt a fülében, hallgatta élvezve, mohón. Az arczvonásai átszellemültek a gyönyörben, lustán behunyta a szemét s csupa gyöngédség volt, mig a férfi keze reszketőn végig siklott a gyászruháján. Mikor aztán már letépte a derékot róla, hogy sárgás-fehér buzaszinű válla s melle csodás plasztikájával kidagadt, hirtelen térdre esett a férfi előtt. Összekulcsolta a kezét, fénylő szemeit rámeresztette s könyörgött neki izgatott, remegő hangon:

– Oh ne még… ne még!

Szelid volt kezdetben, de aztán, mintha meg akarta volna gyilkolni az asszonyt. Neki esett vadul, mint az állat, orditva, hogy meg akar halni a következő perczben, de előbb birnia kell a szerelmesét. Tusakodtak kétségbeesve mind a ketten s úgy tetszett, hogy egyenlők az erőben. Végre is Emma kivágta magát s menekült. Antal futott utána, kergetőztek a szobában. A férfi fáradt ki előbb. Leroskadt, a kezeivel elföldte az arczát s ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Aztán vette a kalapját. S beszélt, mintha búcsúznék örökre.

– Jobb lesz nekem is, magának is, ha távol leszünk egymástól.

Az asszony megrándult.

– Elhágysz? – kérdezte mintegy lehelve.

Antal érvelt tovább s azt mondta végül:

– Még ma este elutazom.

Hát Emma nézte, mereven, mozdulatlanul. Valami sajátos szárazság fészkelte be magát a torkába, nem tudott s nem akart beszélni.

Búcsú nélkül váltak el. Antal kiosont az ajtón. Hazaérve hozzáfogott a csomagoláshoz. Mikor a bőröndjét lezárta, már mellette volt az asszony. Kocsin jött s útközben egyre nógatta a kocsist, mert félt, hogy Antalt már nem fogja otthon találni. Mikor aztán látta utra készen, nem birta a fájdalmát többé s úgy esett össze, mintha a szive hasadt volna meg.

A fiatal ember letérdelt mellé, nézte, mint lelkendezik. Meghagyta az ájulásban, úgy tért eszméletre magától.

– Ha akarsz, utazz el… – szólott aztán.

De a szavait túlkiáltották a szemei: »Maradj! maradj!«

S mig csüngtek egymáson epekedőn – a férj az irodában volt s dolgozott nagy szorgalmasan a feleségeért. Három héttel később kihalt s elcsendesedett a gyár. A csőd kínos volt és szenzácziós. A bajt a kartongyári leányok okozták. Az öreg Münch rontotta volt el őket s a fiatal nem birt velök. Megadta a bérfölemelést s fizetett, a mig tudott. A hitelezők várták a messiást és a kiegyezést. De az egyik csak ép úgy késett, mint a másik. Münch szaladt pénzért. Máskor kapott volna, most senki nem adott. Pedig meg akarta menteni a gyárat minden áron. Mert hisz a család tradicziója volt a karton. Sorra vette a barátjait, – és a felesége jutott eszébe. Hát kocsiba ült az asszony s maga vitte zálogházba az ékszereit.

Münch nézte a pénzt.

– Nem elég! – szólott megtörten.

Emma sajnálta és könyezett. Szeretett volna segiteni rajta és érezte, hogy tehetetlen.

Úgy állottak egymással szemben férj és feleség, mintha a kartongyárral együtt az ő boldogságuk is kimulna. Beléfogództak hát mind a ketten. Az asszony úgy tudta, hogy még nincs elveszve semmi, hogy van még remény a szabaduláshoz. Münch hallgatta némán. Most volt fájdalma először az életében. Megragadta, belémarkolt a lelkébe s az agyába, úgy volt, hogy a szive szakad meg minden pillanatban. Tudta, hogy nincs kiút s mégis hinni akart abban, tudta, hogy a felesége nem segithet rajta s mégis mintha csak tőle jöhetne a megváltás. Odafordult hozzá, nézte az alakját, elmerengett csodaszép arczán. Érezte, hogy szereti ezt az asszonyt, a ki hű volt mindig és szerelmetes. Elgondolta, mennyire nem hagyja el most sem a nyomorban, mennyire megmarad mellette csak ép úgy, mint a mikor boutonokat mentek vásárolni valamelyik váczi-utczai ékszerészhez. És csak fokozta a fájdalmát, hogy ezeket a boutonokat most eladni volt kénytelen, hogy a jövőben nem lesznek ékszerei, drága selyem ruhái. Azután elképzelte önmagát is a felesége mellett, az egykor gazdag kartongyárost elszegényedve. S úgy tudta, hogy a nő megmaradhat szépnek, bár nincs gyémántfüggője és selyemruhája, de a férfin lerí, ha rosszul öltözködik. Aztán szólott ép oly hirtelen, mint a hogy a gondolat csapott az agyába:

– Teréki adna néked…

Az asszony visszahőkölt.

– Teréki…? – kiáltotta csodálkozással.

– Igen ő.

Ez volt a válasz, mely után esengett. Egy pillanatba mult s már áldotta a férje nyomorát. Aztán úgy tetszett maga előtt, mintha nem volna asszony többé, mintha hirtelen kicserélték volna. Kinyílott, mint lótusz a vizen, minden vágya, minden régi epedése, újból megnyilatkozék. Ugy tört be az Antal lakására, mintha Mikár Emma volna ismét, a tizennyolcz éves epedő leány, a ki ment zenét tanulni a zenedébe, s a ki ott ült a negyedik padsorban. S úgy volt előtte, hogy eddig mi sem történt, hogy tegnap még ő is, Antal is a zenedében voltak. A mai nap aztán szegény leány és szegény muzsikus együvé kerültek. Nem tudták, hogy szenvedtek, hogy gyötrelmes volt a mult nekik, mig átölelkeztek, mig azt mondták, hogy szeretnek lángoló, igaz szerelemmel. És elfelejtették, hogy még csak nemrég tusát vivtak, mig rajongón és mégis szeliden úgy lettek egymásé, mint a kik egymásnak születtek.

Hát el sem akartak válni többé. Nyári nap ragyogott be a szobába, annak a fényessége sugározta be a meztelenségöket, annak a fényességén látták a jövendő életet. Emma felkelt s magára hányta a ruháit.

– Még egyszer, utoljára, vissza kell mennem, – szólott.

Hát Antal letérdelt előtte. Kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el többé, hogy maradjon meg vele. Mennek el együtt csendes, magános vidékre, meghúzódnak ott a napsugárban. Emmának lesz napraforgós kertje, pihés csibéje, kanári madara. Antal játszani fog a hegedűjén szerelmetes dalokat a szeretője fülébe. S igy lesznek együtt örökkön, örökké. A napraforgós kert soha el nem hervad, a hegedű soha össze nem törik. És Emma kaczagott az örömében:

– Oh, milyen édes lesz nekünk!

De aztán csak mégis vissza akart menni. Valami húzta oda a régi lakásába. Látni akarta még egyszer a férjét, beszélni vele úgy, a mint eddig nem beszélhetett. A szemébe vágni daczczal, szilárdan, hogy az a nő, a ki előtte áll, nem a felesége már. Maga küldte a vásárra, hát elment s eladta magát s igy a férjnek hozzá nincs többé joga. Az utaik elválnak s ebben az életben immár nem látják egymást.

És Antal adott pénzt, a mennyit kért. Emma vette mohón, a szép szines papir reszketett a kezében. Gyönyör fénylett ki mind a két szeméből, mig elrohant, mig látta már magát szemtől-szembe a férjével. S úgy lett minden, a mint ő akarta. Szilaj hangon, lobogó szemekkel kiáltott:

– A kartongyár meg van mentve s meg vagy mentve te is!

Münch kapott a pénz után.

– Nem magamat akartam megmenteni… – szólott.

Az asszonyban kigyuladt a vér.

– Hát engem akartál elveszteni…?

S beléfogódzott e szavakba. Münch elállta az ajtót. Hát az asszony remegőn meghúzódott a szoba sarkán s úgy készült a férjének, mint a sziklafal mellől tigris, ha prédára akar lecsapni. S az asszony volt az erősebb ezuttal is. Szakadt ruhában, kibomlott hajjal, úgy hagyta el a férje lakását, hogy soha oda vissza nem tér többé s úgy futott fel a szeretőjéhez, hogy attól meg nem válik már.

Egy pillanatra visszahőkölt, a mikor az ajtót zárva találta. Majd neki esett s dörömbölt, hogy szép kezeit már vér boritotta. Az egész háznép kijött a nagy zajra. Ezektől tudta meg, hogy Antal néhány perczczel az előbb elutazott.

A házmesterné, mint ujságot hordta körül a házban:

– A »gyermek-bál« megbabázott!

Itt szolgált a házban, mióta az öreg Mikárné elköltözött.