NYOMORUSÁG. (continued 2)

Hát látta Tavasz Annát, látta nap-nap után. Délelőtt bejárta a belváros utczáit, tudta, hogy megy sétálni a napsugárban, hogy szereti a meleget, felenged abban, mint a virág. Néha találkozott vele, néha nem. Este, a mikor játszott, Pásztor Endre sietett a szinházba. Megvárta előadás után s ment, ballagott utána egészen hazáig. Kereste a lépése nyomát az aszfalton, magába akarta szivni azt a levegőt, a melyet ő szivott be s ő lehelt ki. Sohasem gondolt arra, hogy megszólitsa, hogy beszéljen vele. Soha eszébe nem jutott, hogy a magáévá tegye, hogy megölje őt s utána önmagát, ha nem akarja követni szerelemben, a magány felé. Nem jutott az eszébe, mert úgy érezte, hogy az övé. Látta maga előtt folyton, mindig szebbnek, mindig dicsőségesebbnek. S érezte benn magában, azt hitte, hogy oda van nőve az ő érzése a Tavasz Anna érzéséhez. Szerette a lelkének minden érzésével, szerette magának, önzőn és titokban, még a szerelmese nevét sem ejtve ki. Nem volt féltékeny, mert ugy tudta, hogy senkié nem lehet, csak az övé; nem volt követelő, mert ugy tudta, hogy nem adhat neki semmit, a mivel nem birna már. Hát nem akart semmit, csak látni őt, csak szeretni, mindjobban, mind égetőbben.

És csak szerette, betöltött vágygyal boldogan, fiatalsága lázas hevével, erejével. Elfelejtette a nyomort, a mely környezte, nem tudta már, hogy hálátlan, lélekölő munkát végez, hosszú éjszakákon által. Elfelejtette, mert úgy érezte, hogy a lelke ép, hogy nem halt meg, hogy nem pusztult el, hanem, hogy édes érzések forrása lett. Nem érezte, hogy a fizetése nem elég, nem érezte a nélkülözést s nem látta, hogy az anyjának még mindig a rimák ingeit kell varrnia. A gyülölet, a megvetés s az undor, a mely eddig környezete és munkája iránt eltöltötte, mintegy varázsütésre kiveszett a lelkéből és csak egyetlenegy érzése volt, egyetlenegy, a melybe beleégett mindegyik. Mintegy megüdvözült ebben a szerelemben, a melynek méze minden keserűségét megédesitette. Nem tartozott ehhez a világhoz, nem volt közös ezzel egyetlenegy érzése sem. A szerelme sem olyan volt, mint a milyen itt ezen a földön szokásos. Más volt, egészen más, mint a mily más meleg a kandalló tüze, meg a napsugáré.

És csak örömet, csak boldogságot látott a szemével, csak gyönyört érzett a lelkével. Nem látta az élet szennyét, az emberek nyomorát fenn a redakczióban, mig túláradt édes érzések tartották lekötve. S nem látta beleveszni a munka éjszakájába a fiatalsága napját, nem látta azokat a papirra vetett száraz sorokat, mig folyton előtte lebegett a Tavasz Anna alakja, egyszerű, fenséges szépségével. Csak ment, csak ballagott utána, akár a valóságban, akár a képzeletben. Ha nem volt maga előtt, akkor felidézte s követte, szaladt utána. És minden czélja csak az volt, hogy szeresse azt az asszonyt, szeresse úgy, hogy érjen el az érzése hozzá, hogy égesse, hogy okozzon édes meleget neki. Szerelem volt a vallása, szerelem a poézise, szerelem a levegője, szerelem minden körülötte ezen a világon, a melyben nem érzett más csak ő, nem szeretett más, csak ő egyedül.

És az a világ, a melyben élt s a melyhez még sem tartozott, megtudta, hogy ez az érdekes arczú fiatal poéta szerelmes a Tavasz Anna két szemébe, szép szőke hajába. Ám nem bántották érte, de sőt dicsérték a verskötetét, mely együtt jelent meg a tavaszszal. »Dalok Annához« volt a czíme és nem énekelt abban másról, csak a szerelemről. Csupa szerelem volt ez a kötet, a mint csupa szerelem volt ő maga. A saját keserves pénzéből fizette a nyomtatását, nem is keresett kiadót. Tudta, hogy nem talál, azután nem is akarta eladni ezeket a szerelmes verseket. És dicsérték a verselését, dicsérték a technikáját, a rimeit, de a szerelmét nem értették meg. Földi asszonyt, földi érzéssel szeret az ember s csak a szent Máriát lehet imádni. Azt mondták, hogy a szerelem az egyesülés, a két lélek és a két test meleg átfonódása. A szerelem a tűz, mely a csókban, az ölelésben talál az oltásra. A szerelem a szenvedély, mely űz, mely hajszol a mi szerelmetes asszonyunk felé, hogy birjuk őt, hogy miénk legyen az egész napon, az egész éjszakán keresztül. A szerelem az erő, a mely összezúz minden akadályt, a mely rabol és gyilkol egyaránt, megöli a férjet, kitaszitja a világba a gyermekeket, szétrombolja a házi tűzhelyt, pusztit nyugalmat, boldogságot, meg nem nyugodva addig, mig magának meg nem teremtette a gyönyört, mig a nő meztelen testét nem az ő karjai szoritják. Hazug az a szerelem, a melyik nem ilyen, és hazug a Pásztor Endre szerelme. Hogyan, nem kivánni azt a másik életet, hogy közös legyen a miénkkel? Nem vágyni a nő után, hogy együtt legyen velünk csendben, magányban, hogy átölelve tarthassuk a karjainkban? Nem epedni testének a melege után, hogy az a mi testünket égesse s gyujtsa ki, nem sóvárogni harmatos ajka után, hogy az a miénkkel forrjon össze, hosszú, édes csókban örökre? Nem élni véle, véle együtt, a mikor nélküle semmi ez a világ? És Pásztor Endre azt mondta, hogy nem. Az ő szerelme szűzi tiszta volt, egy árva gondolat sem piszkitotta be. Ugy érezte, hogy az az asszony az övé, a nélkül, hogy a testét birná, hogy együtt él vele, bár egyedül van mindig, hogy az ő drága imádott szeretője, bár soha nem is beszélt vele, hogy a kézszoritása ott marad a tenyerében, hogy az ajka ott ragadt az ajkán, bár soha nem is érintette, Igy élt együtt vele, abban a szerelemben, a mely boldog, a mely üdvösséges, a mely nem bir semmivel s a melynek mégis meg van adva minden. Együtt azzal az asszonynyal, a ki még a létezéséről sem tudott s mégis átadta magát egészen. Ott volt folyton körülötte, ott lebegett szűzi fenségesen a szemei előtt, ott nyugodott édes odaadással a karjában és lélegzett vele egy levegőből s meritett gyönyört vele egy érzésből.

Hát Pásztor Endre mindjobban égett a bensejében, mindjobban a fejében. Valamilyen lázas mámor fészkelte magát beléje, izgalmat oltott a vérébe, halotthalványra festette az arczát, beteges fényűvé a szemét. És élt boldogan ebben az izgalomban, ugy hive, hogy igy fog élni örökké, a mikor azt tartották, hogy már nem fog élni soká. S mig élt, nem látott mást, csak az asszonyt, nem hallotta, csak az ő szavát, nem érzett mást, csak szerelmet. Nem tudta, hogy fésületlen a haja, hogy korai ráncz vont barázdát az arczán. Nem látta, hogy a ruhája lerongyollott a testéről, nem érezte, hogy ma nem ebédelt, hogy kilyukadt a czipője talpa. Nem bántotta a meleg, nem fujta az arczát a szél. Elhanyagolta a szerkesztőséget, nem törődött az édes anyjával. Mintha nem szeretné többé. Fenn a redakczióban kezdtek boszankodni reá, a bolond szerelme miatt, az édes anyja sirt, a mikor a fia éjjeleken át nem jött haza, hanem ott a kávéházban, víg, beszédes újságirók között, az egyik asztal sarkába huzódva, csalóka álmokon merengett el s csinálta a verseket utána. Csak a költészete volt, a mi multjából a jelenébe szövődött.

Irt szünetlenül, alkotta az új munkát, mig körülötte kaczagtak és billiárdoztak az emberek. Éjszaka volt és a redakcziók tagjai mind ott jöttek össze a »Tengerpart« kávéházban. El voltak fáradva s ki voltak merülve mindannyian, a mikor bejöttek. Ám mintegy hirtelen új életre keltek. El volt felejtve a nyomor, hogy eltünt a munkába telt éjszaka, hogy megiródott minden frázis, minden dicséret s lehurrogás. El volt felejtve, hogy az életök egy napja együtt mult ki ez éjszakával, el volt felejtve mig beszélgettek, mig játszottak a zöld asztalok fölé hajolva. De a mikor kihajnallott odakünn, a mikor a feltünő nap az alvásra küldte őket, mindannyian csak undort éreztek és megcsömörlést. Fáztak a nyári reggel daczára, a mely nem is regg volt nekik, hanem este. A veres nap vala a holdjuk, az küldte haza őket, hogy feküdjenek le aludni s meritsenek új erőt az új munkához. Hát mentek haza, átaludni a napot, mely ugy sem az ő számukra virradt. Ők maguk is letüntek a nélkül, hogy csillogtak volna, meghaltak a nélkül, hogy éltek volna. A névtelenség örök homálya volt az atmosphérájok, annak is a hálátlanság az oxigénje. Nem lehetett győzniök soha, nem számithattak elismerésre, diadalra. Hír, dicsőség nem járt arra, a merre ők s ha mégis kijutott a részök belőle, nem tudta senki, hogy kit illet. Mig irtak ambiczióval, senki sem törődött velök, csak akkor estek nekik, mikor megbotlottak. A mikor olyan édes még egyet rugni azon, a ki ugyis elbukott már!

Hátracsapott kalappal, lomhán dülöngve, mint a részeg mentek ki a kávéházból, mintha bizony mulatozva töltötték volna az éjszakát. Mentek mindannyian, csak Pásztor Endre maradt ott egyedül. Már ismerték a kávéházban. Hát az ottlétével nem törődve, fogtak hozzá a hajnali munkához, várakat épitve a székekből és seperve a padlót. Pásztor Endre pedig csak irt, egész testében meghajolva, reszkető kézzel, mintegy lázban. Kidülledt szemei megbámulták minden sorát, minden betüjét az irásának. Ott tánczolt azon a Tavasz Anna alakja. Mint valamely viziót, látta tisztán, kidomborodva, szivárványszinekben. Először követte a papiron, azután a szemeire szoritott kézzel egészen maga elé vette, hogy még jobban lássa, hogy még jobban bámulhassa. És mig elbódúlt fejével hátradőlt a kávéházi nádszéken, behunyt szemei előtt kifényesedett minden: kápráztató világosság ezüstszin mezején lebegett a Tavasz Anna alakja, hófehér köntösén végigszaladó aranyhajjal, tágra nyitott szemeinek kibékült nézésével, szűzi emlővel, az ölén összekulcsolt kezeivel, üdvözitő szépen, mint a mily szép csak nő lehet. S ugy volt ott, a fényből, a sugárból szőve, mint Jézus, a mikor a sík tengeren jelenik meg. A túlvilágnak minden kéje, minden gyönyöre elöntötte, mig behunyt szemmel nézte és bámulta azt a csodálatos asszonyt. Le szeretett volna borulni előtte, hódolni akart volna néki a lelke minden érzésével, hűen és odaadón szólani hozzá: »Szeretlek, szeretlek, te édes, te egyetlen!« És elálmosodva és kimerülve, betegen ziháló mellel, maradt ott azon a nádszéken, rángatódzó ajakkal rebegve egyre, szünetlen:

– Szeretlek… szeretlek…

Ott állott mellette Magdolna, az édes anyja. Ugy szaladt el a király-utczából fekete csipkekendővel a fején. Már három éjszakán keresztül nem volt otthon a fia s az anyai sziv, a mely kegyetlen vala egykor, most tele volt gyöngédséggel.

Hivta haza Endrét, könyörgött neki édes szóval.

Hát mentek haza a király-utczába, egymás mellett szótlanul, mint akkor, a mikor Rothnétól jöttek és kerestek fészket maguknak. Csak a kezök nem volt egymásba fűzve. Már közel voltak a házukhoz, mikor fájó hangon, mintegy szemrehányáskép szólott az asszony:

– Nem szereted már az édes anyád…

Nem válaszolt. Lehajtott fejjel ment Magdolna mellett, a szemei majd leragadtak. Az asszony sem szólott többet. A mikor hazaértek, meghuzódott némán az ablak mellett és hozzáfogott a varráshoz, mig a fia elaludt.

Délfelé talpon volt újból. Napfényes volt a ház udvara, igy hát sietett el keresni a napsugárban Tavasz Annát. Egy árva szót sem szólott bucsúzáskor az édes anyjának, ugy tetszett mintha haragudnék. Kisompolygott az ajtón. Magdolna kullogott utána s odadőlve az ajtófélfához, könnyes szemmel nézett a fia után. A mikor azután kiért az udvarból az utczára, odaszaladt a nagy kapu mögé s onnan küldte utána a tekintetét, messze, a mig kisérhette, a mig csak el nem tünt az utcza tömegében. Azután jött vissza és varrt tovább bágyadtan és szomorúan, mig Endre ment, futott az ő lidércze után.

A mikor végig szaladt a hatvani-utczán, a »Várrom« kávéház ablakát megzörgették utána. Itt ebben a kávéházban, a kopott bársony-pamlagokon ütöttek tanyát az új irodalom fiatal apostolai. Csak Márja János volt vén közöttük, a miért ő volt a fejedelmök, ő, a ki már előre érezte az új irányt, mint érzi sirály a vihart. A kietlen sivár multból, harczolt bele a még kietlenebb és sivárabb jelenbe, de fényes elméje, nagy lelke nem szünt meg s nem tompult el a küzdelemben, melyben a dal volt minden fegyvere neki. Igazi lyrikus volt és igazi lyrikusnak maradt meg. Csak a teste vénült meg, ám tenger lelke nem tudott kiapadni, de hullámzott örökkön. Senki annyira nem érzett nyomort mint ő, senkit annyira nem mellőztek, mint őt. Milliókat áldoztak a katonákra, hogy minduntalan új fegyverekkel, minél állatiasabb gyilkosokká neveljék őket; de engedték éhen veszni, a ki a szeretet apostola volt, a ki dalolt az emberekhez, hogy ne gyilkolják, hanem szeressék egymást. Hát Márja János elzárkózott az emberek elől. Istennek vélte magát, a kihez nem jut el földi halandó. Gőgös büszkeséggel és fenséges önérzettel taszitott el minden hivatlant magától, csak azt a néhány embert türve meg a kávéház Olympusán. Pásztor Endre most jött közéjük legelőször. Megdicsérték a kötetét s tudtak buzditó szót a számára. Beszélt vele mindegyik, csak az öreg Márja hallgatott. Az állához szoritott kézzel el látszott merengeni. És csak akkor seperte végig durva nézéssel Pásztor Endre alakját, a mikor valaki odaszólott a fiatal poétának:

– Vegyen új ruhát magának és vágassa le a haját!

Az öreg Márjának tetszettek ezek a szavak. Megelégedetten kelt fel s ment el a kávéházból. Pásztor Endre sietett utána.

Mikor kiértek az utczára, megállott a fiatal ember előtt. Durván belenézett a szemébe. Gúny és megvetés volt a nézésében. Azután szólott olyan furcsán, olyan különösen, mint szólott egykor Vadházi a legelső találkozáskor. Látta, hallotta tisztán, hogy az a fiatal poéta a Márja elveit vallja a magáénak.

– Ne kontárkodj bele piszkos kézzel a mi szűzi zenénkbe. Petőfi, Beranger és ez a nyomorult ember, a ki itt áll vénen és megtörödten előtted, szent, mint szent a becsület, az eszmény. Mi vagyunk az isten, mi vagyunk az örök! Pásztor Endre ne tolakodj az istenek közzé, kirugnak, mint veszett kuvaszát a juhász.

Remegett az egész testében, mig folytatta lázzal, belemerülve, mintha eldalolt ifjúságának minden szenvedélye, minden ereje, most támadna fel utólszor, mielőtt végkép a vén, meggörnyedt test roncsai közzé vesznék.

– Nem mindenki született az éhenhalásra, nem lehet mindenki szegény ember, kell, hogy gazdagok is legyenek. Különben éhen vesznének a csordák… ma csak a birkaszivnek van értéke, nem annak, a melyből énekek forrása csergedez. Füstre a sziveddel fiatal ember, bordélyba a szenvedélyeddel! Légy kereskedő vagy természettudós, nevezd fajfentartási ösztönnek az érzéseidet, nevezd bujaságnak a szerelmed! Fajfentartási ösztön, ez az eszme, semmi más! A múzsádat is, ha nem tudsz válni tőle, csak ugy tarthatod fenn, ha közösülsz vele. Vagy nem birsz? Hát add el másnak, add el a háziuraknak, vagy a polgármestereknek, irj ódákat hozzájuk, irj, bár nem érzed azt, mi belőle folyik, irj buzgón, sokat és meg leszel fizetve. Helikon leánya sem tartja fenn szűzen magát!

Majd hogy sirva nem fakadt a dühében.

Hát Endre odasimult a megvadult emberhez. Szörnyetegnek látta, de azért még sem félt tőle. Belekapaszkodott a karjába mind a kezét kezével és szorongatta, mintha kigyót fojtana. Azután feldúlt lélekkel szólott, kétségbeesve, könyörgőn:

– Oh ne folytassa, ne öljön ön, a kit szeretek…

De azután egy csapásra megváltozott, a mikor Márja dühösen kirántotta a karját reszkető kezeiből. Dacz és vakmerőség hangzott ki mindenik szavából, mint zenekarból a pozaun:

– Ám folytassa, engem nem öl meg sem ön, sem senki ezen a világon. Belekapaszkodhatik tiz körmével a lelkembe, de nem fogja kitépni, nem fogja megmérgezni. Olyan az, mint az anyaföld, beléüthet a villám, az isten bősz haragja, de terméketlenné még sem teszi soha. Én nem szűnök meg, én nem szűnök meg soha és rimává nem teszem az enleányomat!

Ugy szólott, mintha égett volna az egész testében, mintha mindegyik szavával rombolni, zúzni akart volna.

Márja meghőkölt. Mintha a gazság nézése ült volna a szemében, mintha gyilkos mérget leheltek volna az ajkai. Néhány lépést tett előre, majd megállott ismét és szemeinek a tekintetével mintha meg akarta volna vakitani a társa két, káprázó fényben csillogó szemét. Ugy rémlett előtte, hogy önmaga beszélt az előbb a fiatal ember szavaiban. Ugy hitte, hogy megifjult, hogy most veszi fel az élet bénitó harczát a költészetével, hogy az elbukásban is győz, mint győzött mindig, s mint győz örökkön az erő. Mind a tiz ujját szétterpesztve, odanyomta az ajkához, hogy meghamisitsa a hangja szinét és hogy ne tessék ki abból a csodálkozás.

– Nem tudsz megválni a daltól, a mely a tisztaságról énekel?

– Nem!

– Ha felakasztanak érte?

– Ha odavisznek a bitó elé, ha látom azt a gerendát, a melyen kihúzzák a testemet. Azt kérem utolsó kegyül, hogy dalolva mehessek a halálba és még élve abban a perczben, a mely a pusztulásom előzi meg, kiáltom oda a biráimnak: »Mint gyermek már Hellasról álmodoztam, nem közöttetek, de ott, ott halok meg én!«

Büszkén, dagadó mellkassal, az egész testében kifeszűlve mondotta ezt, hogy az utcza emberei komédiásnak nézték. Csak Márja nem nézte annak. Tudta, hogy egy betűje sem hamis ennek a beszédnek, hallotta a maga hangját belőle. Már nem leplezte az érzéseit többé, mig örömnek csillogása vonta be mintegy zománczczal a szemét. Lecsendesült lelkének a viharja. Ugy tudta, hogy két könnyes szemével az uj földet pillantotta meg túl az oczeánon… Hát szólott remegve a rajongástól:

– Költő vagy, ember, halhatatlan, a ki nem félsz a haláltól! Költő, ki el nem lankad, kinek lantján a húrok soha meg nem szakadnak. Költő, ki dalolsz a boldogságról, bár néked nincsen kenyered, ki megbocsájtasz a hétköznapnak, mely csak a nyomorát adta neked, megbocsájtasz az embereknek, a kik a konczaik csontját juttatták csupán. Igen, megbocsájtasz az életnek, mert hisz tiéd a halál. Azt mondod bucsuzáskor: »Nyomoruságos föld, nyomoruságos világ, fölötted állok én, – fölötted, mert meghalok. A halálomban van a halhatatlanságom!«

És a fiatal ember vállára tette mind a két kezét, mintha lovaggá akarná avatni. És szólott hozzá diadalmas örömben:

– Jöhetsz közénk Pásztor Endre oda, a »Várrom« kávéházba!

Meg akarta jutalmazni és ime, ez volt a jutalom.

IX.

És szerelemben mult el a tavasz és szerelemben a nyár. Pásztor Endre csak szeretett, csak rajongott most is ugy, mint eddig. Valamelyes emésztő nyugalom fészkelte magát belé, mig teljességgel elveszett mellőle minden keret és kiveszett belőle az anyag. Valósággal ugy rémlett, hogy csak árnyéka egy élő embernek, árnyék, a mely nem tartozik e földnek és e világnak a rendszerébe, mely előtt nincsen határ, melyet nem köt és nem nyügöz le semmi, mely létezik önmagának s létezik addig, a mig van fény és világosság. Átszellemült ebben a szerelemben, csak ennek élt, csak ennek létezett, csak ennek a levegőjét szívta be magába. S a mikor betelt vele teljesen, a mikor a túláradt lelke, a túlfeszült érzései kifénylettek a szeméből és leríttak az arczáról, ugy nézett ki, mint a ki megdicsőült, mint a kinek valamelyes titkos hatalom itt ezen földön juttatta a megdicsőülést. Már rég ideje, hogy mindenki tudott a szerelméről. Ismerték a szinészek, ismerte Tavasz Anna. Látták a szinházban, a mint a halványságban is ragyogó arczczal, megfeszűlt mellel, mintegy eszméletlen állapotban nézte az asszonyt, a kit szeretett. Mintha a szemhéjai odatapadtak volna a homlokához, olyan mozdulatlan, olyan mélán merev tekintete volt a szemének. Látott mindent; egy leghalványabb sugárka annak az asszonynak a fényéből, egy legparányibb mozdulata a játékának, nem veszett el láttatlanul előtte, egy leghalkabb sóhajtása, egyetlenegy hangja a szavának, nem repült el nyomtalanul a füle mellett. Olyan volt, mint egy élő kristálytükör, a melyben Tavasz Anna megvala egészen. És látták, mint siet ki a szinházból az előadás végén. Látták, mint áll ott, a meleg est daczára, remegve és fázón a szomszédos bérház kapuja előtt. Mintha körülötte nem nyüzsögne a kerepesi-út élénk élete, mintha nem járnának emberek, mintha nem dübörgenének a lóvasuti kocsik. Mintha egyedül volna ezen a világon, egészen egyedül, valamely napfényes kertben mint Ádám, várva Évát, az asszonyt, a ki ép ugy van egyedül, mint ő.

Hát azok az emberek, a kik már a legelső ősükben is ki voltak zavarva az éden platánjai közül, csak bámulták csodálkozással azt a fiatal, holdkórosnak látszó embert. Nem szólta meg senki… a léhák kaczagtak rajta, – a kiknek szivük volt sajnálták. Ime, ott őrlődött le előttük az életnek csonttörő és vérthányó malmán ez a fiatal existenczia, mely napsugárban, délszaki melegben vélt sütkérezni, voltakép pedig az örökmagány hidege borzongatta, mely napporból vélt fényt és sugárt maga körül, a mikor a nyomorúság vastag sötétje vonta be a ködével. A kik ismerték a tehetségét, nemes rajongással telt szivét, fájdalmat éreztek, látva, miként pusztúl el nap-nap után, miként fog hirtelen letűnni a pályafutása közben. Letűnni, elbukni, minden tudásával, minden szellemével együtt nyomtalanúl, mint a mikor kő esik belé a tenger feneketlenségébe. Letűnni, elbukni akkor, a mikor ő azt hitte, hogy az ideál felé tör, hogy még egy nap, vagy még egy éjszaka és ott lesz, a hol az isteneknek fészke van. És letűnni, elbukni, a nélkül, hogy csak egy szikráját leshette volna el annak a fénynek, a mely után epedett a nélkül, hogy a föld jólétéből is csak egy csepp jutott volna neki, egy csepp csupán, mikor másokra egész csöbörrel telik. És Pásztor Endre az ő naiv tudatlanságában, a mikor a szerelem megváltotta a lelkét, azt hitte, hogy tényleg ugy van minden, mint a hogy ő érzi azt. Azt hitte, hogy tényleg nincs nyomor és nincs bűn a nagy ég alatt, hogy nincs körülötte semmi korlát, semmi konvenczió, leomlott minden, mint ő omlott le a Tavasz Anna alakja előtt. Azt hitte, nincsenek emberek, a kik látják bolondulni, két kék szem és selyemlágy szőke haj után, a kik csak sejtenék is a szerelmét. Azt hitte, hogy nem látja azt az asszonyt más, csak ő, hogy senkié, csak az övé, az ő mátkája, az ő szerelmetes szeretője. Azt hitte, hogy birja, hogy az egész napot, s az egész éjszakát együtt tölti vele, s fényes szemének a tekintetével nézi egyre és szünetlen. S az asszony is reá mered azzal a két nagy szemével, majd leborul előtte és tündöklő arczát fölemelve hozzá, szűzi gyönyörűségben mondja: »Én is oly csodálatosnak, én is oly fényes egyetlennek látlak téged, mint te engemet és én is szeretlek és én is imádlak téged Pásztor Endre, mint te szeretsz, mint te imádsz engemet!« Hallani vélte ezeket a szavakat, a mint beledaloltak a fülébe, a mint mind erősebb, mind őrületesebb forrongásba hozták az érzéseit. Valóságos forradalom volt a lelkében, mig ugy érezte, hogy mindinkább nagyobbodik, mindinkább tökéletesbedik ebben a szerelemben, a mikor pedig mindinkább gyengült és csenevészszé lett. Igy követte az asszonyt, a ki látta futni maga után a bolondját. Beszélt róla az egész szinház, csak hozzá nem beszélt senki. Mintha megközelithetlen lett volna a lénye, mintha visszavert volna minden szót már eleve, mielőtt az még hangot kapott volna. Nem tudott tanács, jóakaró beszéd felvergódni mellette, bár látták pusztulni napról-napra, látták, miként emészti valamelyes titkos betegség, melyet ő az üdvözülésnek érzett. Ám meg akarták menteni minden áron. Az a kopott bársonypamlag ott a »Várrom« kávéházban részvétet érzett iránta, tudta, látta, hogy tehetség, melynek élnie kellene pusztulás helyett. Beszélni akartak a kiadójával, gyüjteni pénzt neki, hogy mehessen enyhe, balzsamos éghajlat alá. Sajnálták, látva miként ég s miként fog elhamvadni nemsokára. Csak az öreg Márja János maradt könyörtelen, bár ő látta legjobban a pusztulását. Együtt érzett vele s ugy volt, hogy az ő lelke ég el a Pásztor Endre lelkével, az ő tradicziói, az ő világfelfogása haldoklik az ő agoniájában. És mégis ő vette elejét minden tervezgetésnek. Ám szólott, mintegy a vértanut dicsérve:

– Hagyjátok elégni őt, hagyjátok megdicsőülni a halálban!

Hát hagyták. Pásztor Endre csak ment egyre-egyre előre az édes hangulatok levegőjében. Az érzései csak vezették, csalva, ámitva őt, hogy robogjon vakon, ostobán. Hát robogott. Már nem tudott élni Tavasz Anna nélkül és nem élt azon a napon, a melyen nem látta őt. A fény, a világosság volt néki ez az asszony, mely egyszerű lényével bearanyozta a napját. S valósággal falta ezt a világosságot epedő szomjas nézéssel, hogy káprázat fogta el a szemét. Káprázat, a mely belefészkelte magát a lelkébe, mámort adva annak, mely beleette magát a fejébe, elbóditva azt. Immár be volt fejezve az új munka is, melyről senki nem tudott s a melyet ott kezdett el a redakczióban, a mikor hajnalra vált az idő s a melyet ott fejezett be a »Tengerpart« kávéházban, a mikor az anyja jött érte, hogy vigye haza nyugalomra. Rajongó lelkesedéssel, minden hevét, mindentudását áldozva fel irta meg azt a történetet, a melyről nem tudta, hogy az utolsó. Elégette magát abban, elpazarolta a szivét, oda vetve a papirra. Minden érzése, minden szenvedélye belé volt temetve ebbe a munkába, hogy odaférjen, hogy odakúszszon Tavasz Anna mellé, hogy megtartsa magának örökre, hogy ejtse meg a lelkét egészen.

Mert még teljesen nem volt az övé. Nem adta át magát egészen az imádott asszony, s bár ott reszketett forró szerelmetesen a Pásztor Endre karjában, maradt még egy utolsó gondolat, rejtélyes titok közöttük. Nem az érzékek feltámadása volt, melyek szomjan esedeztek volna a gyönyör után, nem is a vér pezsgése, mely össze akart volna keveredni, mely hajszolta volna az ő testét a Tavasz Anna testéhez, a miért ha csalta magát, ha hazugságokból táplálkozott eddig, legyen boldog végre az igaznak széles pillanatában. Az ő szerelme megmaradt olyannak, mint a milyen volt; nem a testet vágyta, a ki testben nem létezett, hanem minden erejével lázasan tört a lélek után. S a lélek volt, a melyet nem váltott még magához egészen, mely nem lehetett még föltétlen odaadással hozzá, mert tartotta vissza az utolsó akadály. Az utolsó gondolat, a mely miatt nem bontakozhatott ki még teljesen és egészen, az a szerelem, mely abszolut, melyben nincs már mit kivánni, mit mondani többé s a melyben vallássá lesz az érzés és szentté az ember. És ugy tudta, hogy a másik lélek sajog a fájdalomban, a miért nem adhatja át magát egészen, hogy vonaglik az utolsó akadály miatt, a mikor azt a föltétlen megfakadást óhajtja magának. S ugy látta, hogy az utolsó gondolat szenvedő fénynyel néz ki a Tavasz Anna szeméből, némán és mégis sokatmondón s ugy érezte, hogy az asszony vágyódik hozzá egészen, hogy össze akar olvadni a lelke az övével, hogy epedve remeg azért a nagy pillanatért, a melyben senkihez nem fog tartozni többé, csak a Pásztor Endréé lesz, örökre, elválaszthatlanul.

És az volt az utolsó gondolat, hogy nagygyá és hatalmassá kell lennie, fenségesen dicsőségessé, mint a milyen fenségesen dicsőséges Tavasz Anna. Az ő forró szerelme mondotta meg neki, hogy ez a megoldás, ez az út a végső, az utolsó gyönyörhöz, a mely után már csak a halál következik. Égett minden szenvedélye, láz bámult ki a mindinkább homályosodó szemeiből, betegség rítt le a mindinkább sötétülő arczbőréről, betegség hallatszott abban a szilaj dobogásban, melyben a szive akart megszakadni. Megszakadni a kéjben, a reményben s a győzelemben, mely kimaradhatlannak látszott, ha ugyan az a roskatag test elbirja odáig. Mert mig égett az a lélek, mely nem emberbe volt való, mig lobogtak az érzések, melyekre nem volt méltó földi asszony, mig boldogságos meddőségben parázslott minden a bensejében, együtt égett ő, az anyag is vele. Mig az arcza és a szemei a betegség fényében tündököltek, a melegnek tetsző izgalomban, az édesnek tünő remegésben, kigyulladt a test is, melyet organismusa nem e földre predesztinált és együtt lángolt azokkal az érzésekkel, melyek nem e földre voltak valók. S íme égett az egész ember, égett kivül is s belül pusztitó lánggal, menthetetlenül. Egy élő tüzijáték volt valósággal, pompás és érdekes. Hagyták égni, mert hisz tüzijátékot nem olt el az ember, hanem nézi csodálkozó szemmel, bámulja a sikerét az elégésben. Ugy lett minden a mint azt az öreg Márja akarta. Nézte csak ő is a szörnyű lángolást, bámulta az égő embert, kit mintha ő gyujtott volna fel, gyönyörködve a fényes tüzben, mint valamely pirotechnikus a saját tüzijátéka felett. És együtt gyönyörködtek vele a segédei is, a kisebb tekintélyű pirotechnikusok. Azt mondták, hogy nem hamvad el soha, nem hamu, hanem örök parázs fog maradni utána; erősitgették, hogy nagy tehetség, a kit ma meg nem értenek még, hogy széles, nagy sziv, a melyet megölnek az ő hatalmas, egy egész világot felölelő érzései, hogy idealista, a ki nem való e földre, mely nem szabad többé, melyet megvont, határozott keret vesz körül s megrabol minden költészetétől. Ott bonczolgatták a lelkét a »Várrom« kávéház márványasztalán egy csésze kávé mellett, valóságos füstfelhőbe bujva, mintha ez volna az ő, e világtól s e földtől idegen, magasabb szférájuk. Hát ebből a szférából mintegy konturjaiban tetszett ki többé-kevésbé érdekes alakjuk, a soha sikert nem ült munkának, a reménytelenségnek és az abban született blazirtságnak a nyomát viselve magán.

És Pásztor Endre csak tört, tört előre. Tisztán állott előtte a czél nagygyá lenni, mint az asszony, méltóvá ő hozzá, egyenlővé a fenségesben. Csak igy érthetik meg egymást egészen, csak igy olvadhat egymásba a lelkök. Nem volt kételye az iránt hogy minden ugy lesz, a mint azt ő akarja, mig annak az egyesülésnek az elmaradhatlansága mindjobban beteggé tette. Ime már a legteljesebb volt az égése, a mikor beleélte magát abba a bolond gondolatba, miként dönti le ő az utolsó akadályt, miként mondja ki az utolsó gondolatot s miként váltja meg az ő nagyságával azt az asszonyt, a ki ma még nem boldog egészen. És ennek az irtózatos égésnek a melege tartotta örök reszketésben, a mikor gondolt arra a gloriozus pillanatra, a melyben ő szent lesz s a melyben nagynak és dicsőségesnek fogja látni őt, az imádott asszony. Mintegy fuldoklott az örömben, ugy érezve, hogy nap nap után közelebb jut a győzelemhez… Együtt játszik Tavasz Annával abban a történetben. Ő van meg benne tündéri szépségének teljében, kápráztató lényének minden poézisével és azzal a csodálatos szerelemmel, a melylyel Pásztor Endrét köti magához. S megvan benne maga a poéta is, a mint él Annával abban a szerelemben, mely egyedül igaz, a miért élni tud az érzékek nélkül, mely egyedül való, a miért nem ér véget soha. Tavasz Annát rajzolta olyannak, a milyennek látta az ő szemével s tudta az ő eszével. S megirta önmagát vele, önmagáról vette a modelt s önmagából meritett ugy, hogy teljességgel kirabolta a lelkét. És mig őrületes lelkendezésben várta a biztos győzelmet, a melyben ő nagygyá és hatalmassá lesz, nem tudta, hogy erre az életre már teljességgel legyőzött. Nem tudta, hogy vesztes, hogy elpusztult abban a beteges érzésben, a melytől a megdicsőülését várta. Nem tudta, hogy vége van, nem tudta, hogy minden ereje feltámadt még egyszer, hogy aztán örökre kipusztuljon belőle. Ez volt az utolsó fellobbanás, mely egyaránt adott az ihlet és az izgalom lázából, mely űzte, hajszolta minden rajongását az ideál, minden szenvedélyét a költészet felé. Valósággal lerészegült a hévben, mig törte magát a maradandó alkotás felé. Nem volt és nem létezett világ körötte, nem élt együtt az emberekkel és ime mégis azoknak dolgozott. Őt is csak beleragadta magába az élet, hogy fizesse meg az adót, a melylyel tartozik neki, a miért itt mozog a földnek hátán. És ő fizetett bután, kétszeresen. Ugy tudta s ugy érezte, hogy csak Tavasz Anna előtt vágyik nagygyá lenni, pedig voltaképen földi hír s földi dicsőség volt, mi után esengett, az ujjászületett akarat minden szilajságával. Életnek meddő sikere remegtette meg, földnek hiú czélja csalogatta magához. Nem tudta, hogy igy van s meg sem érti, ha megmondják neki. Ő csak a Tavasz Annáé, ő csak néki dolgozik, hogy megváltsa őt s megváltsa önmagát vele.

Hát ugy volt minden, a mint azt az érzései akarták. Valósággal életszükségletévé lett megvárni az asszonyt a szinház kapujánál, keresni a délelőtti nap melegében s azután kisérni lépésről-lépésre. Ott volt mindig a nyomában, kullogott utána, mint az árnyék, örömben fénylő szemeit az asszony alakján nyugtatva meg. A kik ismerték, megszokták már ott látni őt a Tavasz Anna nyomában. És megszokta volt maga az asszony is. Már ismerte s tudott mindent a szerelmeséről. S a miért teljességgel betelt a testet imádó szerelemmel, a miért már-már megunta azokat a remegő szavakat, melyeknek az érzéki gyönyör adott hangot, határozottan tetszett neki ez az új szerelem, mely egészen más volt, mint az, a melyet eddig éreztek iránta. Nem bántotta a hiúságát, mert hisz áldoztak annak mások, mert hisz tudta, hogy szép, tudta, hogy fiatal. De sőt jól esett az a gondolat, mikép szeretik őt másképen is, mig az örökös izgalomban élő érzékei, mintegy megnyugvást találtak a Pásztor Endre poétikus szerelmében. Hát kérdezősködött a szerelmese felől, megszólitott minden ujságirót, a ki az utjába akadt. Ezek beszéltek róla, beszéltek a szerelméről, néhányan komolyan, legtöbbjük kaczagva. Az aszszony hallgatta kiváncsian. S a miért erősitgették, mennyire bolondul utána Pásztor Endre s a miért elmondtak minden legkisebb részletet, butának és különösnek találva azt, az asszony, meleget érzett a lelkében és szólott meghatottan, mig kaczagott a társasága:

– Az egyetlen, a ki igazán szeret.

És később, csak mind jobban esett látnia az ő beteges szerelmesét, kiolvasni a szeméből mennyire szeret, mennyire rajong, mennyire boldog. Meghatotta ez a nagy érzés, mely mintha odafurakodott volna a lelkéhez. Megremegtette, jól esett neki – ez volt minden. Fiatal volt a testében, de a lelke megvénült, elszikkadt annak a másik szerelemnek az örök forróságában. S fájt neki, hogy nem tud hevülni már, hogy nincs lendület a szivében. Már csak a test dominálta, abban volt meg mindamaz erő, mindama fogékonyság, mely kiveszett a lelkéből. Elolvasta azokat verseket, melyek hozzá voltak intézve, néha köny futotta el a szemét a soraik felett, melyekből a Pásztor Endre érzésének melege mintha az arczába csapott volna. Ő látta legjobban, mennyire pazarolja el minden hevét az a fiatal poéta, mennyire ég el abban a meddő reménytelenségben, a melyet üdvösséges jövőnek képzel. Ő érezte legjobban, mennyire hiábavaló minden, mennyire nem történhetik meg semmi abból, a miért eped, forró epedéssel Pásztor Endre. Azután mintegy titokban támadt az érzése, mennyire nem érdemes ennek az ifjuságnak a nemes, forró szerelmére ő, a kit egészen máskép szokás szeretni. Majd eszébe jutott, hogy csak ő mentheti meg azt a szivet, mely el akar kárhozni. Különbnek tartotta Pásztor Endrét, mintsem hogy ki akarta volna elégiteni, boldoggá tenni egy órára, vagy egy éjszakára, opálszinű testének a gyönyörével. Igy hát szólani akart hozzá nyiltan és őszintén: »Ne szeressen engem, a ki a testemnél egyebet nem adhatok, ne pazarolja el én reám a lelkét, a melylyel az enyém soha egybe nem olvadhat.« Ama nagy pillanatok egyike volt ez, a melyben a nő nem hiú. De nem is volt több egy pillanatnál. Az örök asszony hiúsága belékapaszkodott a Pásztor Endre illuzióiba s most már mindenáron meg akarta őrizni azt magának. A hiúság éhesebb a gyomornál, akkor is enni kér, a mikor jóllakott.

Alig hogy kijött a szinpadra, kereste, kutatta, Pásztor Endrét. A világos szinpadról nehéz volt megtalálni az elsötétült nézőtéren. De tudta, hol szokott ülni s megtalálta mindig. S bár messzire voltak egymástól, nem egyszer tűzött össze a szemeik sugára. Mintha csak azért játszott volna, mintha csak azért akart volna lenni vakitóan szép, hogy mindjobban kápráztassa, elbóditsa azt a fiatal poétát, a ki rajongott érte. Ám csak akkor láthatta igazán az elbódulását, a mikor az előadás után kijött a szinházból. Már akarta, hogy ott legyen, hogy várjon reája, s bizonyos aggódás fogta el, ha kilépve a kerepesi-útra, nem vette észre azonnal. S már akarta, hogy jőjjön utána, elmámorosodott lelkével, elbódult fejével. Édes muzsika volt a fülében, a mikor az éjszakán által csendes utczán halkan kongtak utána a Pásztor Endre lépései. Ment lassan, hogy az árnyék ott lehessen egészen a közelében, hogy a lélegzését is hallhassa, kerülő utakat tett, hogy minél tovább lehessen a nyomában. S a mikor végig haladva a belváros utczáin, eljutott végre a lakásához az Erzsébet-térre, a mikor becsöngetett a kapun, fájt neki, hogy ime, megszakad ez a kisérés, hogy ime, vége van a lépések zenéjének. Megfordult, mielőtt belépett volna a kapun. Pásztor Endre ott állott előtte. Olyan volt mint Jézus, szép és szenvedő. Az asszony levette az ő nagy tollas kalapját, mert tudta, hogy szebb, úgy hajadonfőtt, szeliden kétfelé símitott aranyszőke hajával. Nézték egymást közösen egy röpke perczig. Azután az asszony besurrant és Pásztor Endre mintegy fáradtan dőlt oda a zárjába esett kapuhoz. Lecsukott szemhéjai alatt még látta az asszonyt, látta mint az előző pillanatban, a melyben még ott állott előtte. Neki nem tűnt el a kapu mögött, hanem még akkor is előtte látszott lenni, akkor is követte az alakját, a mikor ment vissza a redakczióba. És már nem látott szenvedést többé a Tavasz Anna szemeiben, hogy megfejtést nyert az utolsó gondolat, hogy a nagy munka be lőn fejezve. Az asszony is csupa rajongás volt az alkotás, csupa remény a győzelem iránt. Igen, még csak a győzelem van hátra, az elmaradhatlan, biztos győzelem és akkor nagy és fenséges lesz ő, nagy és fenséges mint Tavasz Anna.

Teljes holdvilág volt odakünn s a gazdag fényből áradt be a szerkesztőség sápadt homályába is. Nyugalmas csend volt az utczán, mig fenn a lázas munka mintegy lihegni látszott. Kinyitotta az egyik ablakot s vékony deszkájú iróasztalát beletolta a fénybe, mely ott világitott az ablak körül, valamely láthatlan villam-lámpa módjára. Azután leült, s hozzáfogott a munkához, melynek láza még csak erősebben szította az izgalmát. Az asztalát, az egész alakját is ezüstszínű fényesség ömlötte körül, mig lehajtott fővel dolgozott s mig látta a fehér papirlapon lebegni a Tavasz Anna alakját. Szép volt és dicsőséges, a mikor csupa fényben, csupa glóriában úgy jelent meg, mint maga az isten. És sohasem volt olyan gyönyöre a látásán, mint ma, a mikor borostyán-ágat látott a kezében, kaczagó örömet a szemében. Érezte, mint fut végig édes érzés a testén, mint lesz maró fájdalommá, a mint belekap a nyakszirtjébe és beletűz az agyába. Mintha ezernyi apró tű kezdené ki a nyakát, mintha ezernyi apró karom vájódnék bele az agy elevenjébe. Azt hitte, hogy megszakad a fájdalmában, mig görcsfutotta kezéből kiejtette a tollat, mig a fehér papirlapról ijedten elillant a Tavasz Anna alakja. Az iróasztalát elrugta magától, görcsös vonaglásban terpeszkedett ki a székén, a karjai mintegy a megdermedésben, ott reszkettek a nyakszirte felett. Szép feje belemélyedt rángatódzó vállai közé, fénylő szemei bárgyúan meredtek ki, az egész arcza eltorzult a hülyeségben.

Mintha minden hangja a szavának égetné a torkát, nyögte kínnal, gyűlölettel:

– Gazemberek, hagyjátok meg az agyamat!

A munkatársak befutottak mindnyájan. A holdvilág bengáli fényéből meredt rájok az a mindinkább eltorzult rémes arcz, a melyre iszonyat volt még csak pillantani is. Öntözgették vizzel, szaladtak orvosért, hiába volt. Ugy rémlett, mintha az az egész testében megdermedt volna. Csak az ajkai reszkettek, mig ismételte tompán, szakadatlan:

– Az agyamat, gazemberek, az agyamat!

X.

Kétségbeesve szaladt haza a lakására – az anyjához. A klinika sujtó diagnozisa kergette és hajszolta a professzor czinikus nézése. Mintha utána tűzött volna, mintha a tekintete belekaczagta volna a fülébe: »Elpusztulsz a legszörnyebb pusztulással, hogy selyemlágygyá, bársonypuhává lett az agyvelőd!« Még csak az utolsó megerősités volt hátra s csak az kellett még, hogy az anyja szankczionálja a diagnozist. Addig nem hitte, nem akarta hinni, lehetetlennek tartotta. A tulajdon édes anyja gyilkolta volna meg, a tulajdon édes anyja vágta volna az agyvelejébe azt az őrjitő tűszúrást? Nem és ezerszer nem. Őrültnek tartotta a diagnozist, őrültnek a klinika professzorát, a ki »pompás eset«-nek nevezte a baját s ötven tanuló fiatal ember előtt vágta a szemébe:

– Rossz asszony volt az édes anyja…

Utólért minden embert, minden kocsit az utjában. Betörte az ajtót és lelkendező mellel, halotthalványan állott az édes anyja előtt. Minden kétségbeesése belefészkelte magát a torkába s fuldoklani látszott, a mikor szólott dadogva, mintegy az élő testéhez híva tetemre az édes anyját:

– Azt mondják, hogy megőrültem, hogy te megszúrtál itt a nyakamon.

Azután, mintha egy csapásra szét akarná zúzni a fejét, ugy verte oda a tenyerét csattogó ütéssel a homlokához:

– Azt mondják, hogy idáig ért a tűd, hogy megtépte az agyvelőm s tépi, szakitja most egyre, mig felbomlik minden a fejemben.

És nézte bámész nézéssel az édes anyját. Látta, mint tántorog, mint esik a falnak, mintha valamely láthatatlan óriási erő taszitaná, mintha reszketne alatta az ő szegényes szobájuk sikálatlan padlaja. Látta, mint dúlja láz a keblét, mint gyújtja ki irtózat a szemét. Látta, mint vonaglik, mint akarna beszélni, védeni magát, tehetlen. Látta, mint torzul el az arcza abban a hebegésben, mely olyan volt, mint a haldoklók halálhörgése. Látta azt a vergődést és látta abban az anyját bűnösnek, önmagát pedig elitéltnek. A szörnyű végnek a tudása minden vérét a fejébe kergette. Marczangoló keserűségben, mintegy az iszony s az irtózatból kiáltott ki:

– Igaz tehát!

Valamely benső erő mintha kergette volna az édes anyja felé, hogy megfojtsa, hogy leteperje a földre s hogy a terdeivel verje ki a lelket belőle. De a következő perczben már kiveszett belőle az erő, eltompult volt, leverte a tehetetlenség. Végig vánszorgott a szobán és fáradtan dőlt le a viaszkosvászon kanapéra. Belekapott mind a két kezével a hajába s húzta bele a fürteit a homlokába, a szemébe. Elveszettnek tudta magát s nem érzett egyebet fájdalomnál. Zokogásba fúlt a hangja, mig kérdezte:

– Mért nem akartad, hogy megszülessem?

Nem tudott felelni. Mintegy minden ízében megmerevülve állott ott a szoba festékmázos falánál, mintha az egész testével oda tapadt volna örökre, elválaszthatlanul. Megüvegesedett szemei kimeredtek az üregeikből, mint valamely olcsó szobormű szemgolyói. Felsötétült előtte a mult, a minden áron való menekvés gondolatával, melyet örökkön lélegző önzése inspirált. Durván belevágott az emlékezésébe a Sági Károly ötletszerű szerelme, az a megtisztulásnak érzett bemocskolás, az a megmenekvésnek tudott megejtés, az a megváltásnak hitt elkárhozás, mely ott játszódott le gyalázatos módon abban a meleg szalonban, a széthányt selyem karosszékek egyikén. És látta magát megdagadt hassal, érezte a »kis szemtelen«-t, a mint kapálódzik benne. Ime, a szoknyájába kapaszkodott a nyomor és huzta ki a Lipótvárosból be a Terézváros kellő közepébe, Roth asszonysághoz, a ki okos asszony létére nagyon jól el tudja simitani azt a daganatot, mely alatt mind ijesztőbben fenyegetődzött az új élet. És látta magát a falhoz támasztott remegő testtel, felhajtott szoknyával, meztelen tagokkal és látta Rothnét, az okos asszonyt, a műszerével közeledni feléje. Mintha hallotta volna a saját szavát, a mint kérdi irtózattal, fázva a lelkében, a testében: »Agyon akarja szúrni?« És érezte újból azt a famózus szúrást, a mely mintha átszármazott volna a gyermekére és ott ragadt volna a nyakszirtjén. Tehát szúrás volt s nem anyajegy? De mégis anyajegy, igazi anyajegy, meg lehetett belőle ismerni teljességgel az anyát. Régi, meggyilkolt sejtelmei, ime most megelevenültek mind, utálatos, undoritó megelevenüléssel, mint a mikor peték halmazából poloskák ezrei kelnek életre. S ebben a gyalázatban, ebben a piszokban látta elférgesülni a megváltást, a melynek reményével hizlalta magát az egész életén keresztül. Megváltást remélt a gyermekétől, attól, a kit el akart hajtani, el akart pusztitani s a ki ime elpusztult. Hát beteljesült az óhajtása, csakhogy huszonkét esztendővel később. De mennyire változtat az idő! Akkor, ha elbirja a fájdalmat addig, a meddig a tű belevágódik mélyen, megtéve, mit tennie kell, elpusztul a »kis szemtelen«, a nélkül, hogy megmoczczanna. Ma már jajveszékel, kétszeresen, mintha azért a Rothnénál való hallgatásért is ki akarná sivitani magát. Szörnyűséges volt hallgatnia azt a fuldokló sirást, a melynek panaszlásában mintha benn lett volna a férfi mély hangjával, a csecsemő sipongó megcsuklása. És csak beszélt ma, keserű hangon, a miért akkor nem tudott beszélni, a miért csak ma képes a védelemre, a mikor ez életben már meg nem másitható itélet mondatott ki felette. Mintha az egész testét görcs ejtette volna meg, rángatódzott azon a viaszkosvászon pamlagon, hullámzani látszó testtel, ide-oda vonszolva magát. Érdekes fejét vad kétségbeesésben szorongatta a két tenyere között, mintha a kezének forró hevével meg akarta volna menteni, meg akarta volna gyógyitani elborult, beteg agyát. Nem nézett már az anyja felé, csak a szavait küldötte utána.

– Mért nem akartad, hogy megszülessem?

És mintegy hirtelen bősz dühhé vált a kétségbeesése. Megértette, felfogta, mennyire szörnyűséges a helyzete, mennyire megmásithatlan az elkárhozása. Veszett állat veszedelmes nézése ült ki mind a két szemében, mig belebámult abba a rengeteg perspektivába, mely zordul, ridegen bontakozott ki előtte, sötétnél sötétebb, feketénél feketébb szineivel S valósággal őrjöngött, mig a legteljesebb brutalitással vágott bele a lelkébe, a fejébe menthetlen elpusztulásának, kikerülhetlen felbomlásának szilárd tudata. Ugy rémlett, mintha ökölbe szoritott kezével élet-halál küzdelmet venne fel láthatlan ellenével szemben, ugy volt, mintha a fényes ész gyürkőznék a megférgesedett agyvelővel, a józanság birkóznék az elbárgyulással. És védekezett a hangjával is:

– Nem, nem akarok meghalni, nem akarok elpusztulni! Hiszen nem is éltem még, hiszen még eddig nem is volt örömöm. Látom a gyermekéveim, az ifjuságom, mintha itt volnának a szemeim előtt; gyermekévek: koldulás, ifjukor: nyomoruság! Élni akarok, élni, nagygyá lenni, elérni czélt, elérni eszményt. Költő vagyok, s oly sok minden van még bennem, mit el nem mondhattam idáig. Igazságos isten, ki parancsolod, hogy léted elhigyjék, ki kultuszt csináltál magadnak a földön, ki tömjénezteted magad, mutasd meg hát, hogy élsz, hogy létezel! Kelljen sinlődnöm még nagyobb nyomorban, küzdenem kínosabb hajszába még, de ne kelljen elsötétülnie az agyamnak, a mikor a világosság után vágytam örökkön.

A sorsának frivol iróniája volt, hogy most látott józanul, most, a mikor elborult az agyvelejében. Most szűrt tisztára mindent, most vált ki előtte könyörtelen valójában ennek az életnek minden nyomorúsága, most, a mikor azt mondták róla, hogy beteg az elméjében. Látta a kétségbeesett harczot, melyet az elnyomottak viselnek a hatalmasok ellen, az éhes küzködést a kenyér után és érezte, miként lehetetlen egy perczre, egy pillanatra is boldoggá lenni ezen a földön, miként lehetetlen eléggé bűnhödni azért a születésért, mely mintha a legelső és legnagyobb bűne volna az embernek. A düh pillanatában gyűlölte és ruhába bujt állatoknak látta az embereket, a kik közé bomló agyával és bomló testével csak mindjobban visszaesett akkor, a mikor az életet reklamálta meg magának. Ott látta magát is a mindenség tespedő nyomorában, czéltalan, muló siker, gyarló érdek után hajhászva az emberek millióit, letaposva, legyűrve a hajszában minden alkalmatlankodót, könyörtelen, lelketlenül. És most látta csak, hogy esztelen, beteg idealizmusa, mely a munka szennyében csak azért haldokolt, hogy annál nagyobb erővel támadjon fel később, mily óriási tévedéssé tette az életet. Mig azzal az imádott asszonynyal és a szerelmük édességével akarta enyhiteni a fájdalmát, érezte, mennyire csak koldusa volt a szerelmének, koldus a szerelemben is, mint minden egyébben az egész életén keresztül. Megdöbbent, mig új érzései kaczagva csúfolták ki a régieket, csalásnak bélyegezve a vallását. Csak most tudta, mennyire nem birta a szerelmesét, mennyire nem meritett belőle gyönyört egy futó pillanatra sem, bár ugy érezte, hogy övé az asszony, a ki pedig a szeretőihez tartozott. És csak gyarapodott a fájdalomban, a miért ez egész életen keresztül csalta magát, a miért fényt és glóriát vélt maga körül, a mikor abból egy sugárkát sem lesett el, a miért átszelleműltnek hitte magát abban a szerelemben, mely az életének nyomora volt, megdicsőültnek azzal az asszonynyal való egyesülésben, a mikor még csak meg sem érintette soha. És zokogott újból, a mikor mind jobban, mind igazabban érezte, hogy elpazarolta az érzéseit, kirabolta a lelkét.

És a mikor minden megmaradt erejével rémséges végzete ellen akart küzdeni, már a harcz elején csüggött el. Nincs hatalom ezen a földön, mely új agyvelőt teremtsen a fejében, nincs szentelt viz, mely kimossa, nincs karbol, mely desinficziálja. Súlyos kődarab módjára nehezedett lelkére a tehetetlenség, kigúnyolva, kikaczagva minden fellobanását, minden dühét. És ime a csendes megnyugvás követte a tomboló vihart. Már resignált, mig vérbe futott szemeit s könytől nedves arczát száritgatta. Az anyja ott feküdt előtte, simogatta a homlokát, majd csókolta a lábait. Már nem gondolt a megváltásra, már nem törődött magával, csak a fiát akarta volna megmenteni. S hogy más módot nem tudott, a szavaival igyekezett megtartani magának. Remegő hangon tagadott mindent, tagadott vadul, kétségbeesetten, meggyőzőn, mint a hogy csak a nők tudnak tagadni. Azután minden gyöngédségét fektette bele a hangjába s szólott szépen, meginditón:

– Képzelődés az egész, lelkem, fiam, nem lesz semmi bajod, ápollak majd, őrködöm feletted…

Pásztor Endre belevágott a szavába. Az ő nagy, megbocsájtani tudó lelkéből szólott:

– Ne mondd tovább – nekem végem van. Ápolsz, adsz majd enni, inni, a mikor huszonkét esztendős csecsemővé leszek? Tanitsz majd beszélni, irni, olvasni újra, megmosdatol és megfésűlöd szépen a hajam, ugy-e bár? Ne beszéljünk róla, csak imádkozzunk mind a ketten, te is, én is azért, hogy minél rövidebb ideig tartson. Ne a hosszú életemért, hanem a gyors halálomért imádkozz, ha szeretsz. Én, teljességgel el vagyok itélve, csak azért kell élnem még, hogy az itéletet végre lehessen hajtani rajtam, csak azért kell életben maradnom, hogy az életet elvehessék tőlem.

Magdolna fuldoklott és fuldoklott vele az a boldogtalan gyermek is, mig temette magát, mig elveszettnek érzett s tudott mindent. Azután szólott ismét, maga elé meredt szemekkel, mintegy önmagának beszélve, szomorúan, lemondóan:

– Egy eszmém volt, szeretni, forró, örök szerelemmel, nagygyá, fenségessé lenni abban. Most már tudom, hogy sohasem fogom elérni. Borzasztó, kínos lemondás! Se jobbra, se balra, se vissza nincsen út immár. Hát csak előre, egyre-egyre előre… Minden nap, minden órában egy árnyalattal sötétebb lesz a lelkem. Mindenben, mindenben csalódtam. És semmi keresni valóm nincs.

Visszahanyatlott s összegubbaszkodva huzódott meg az ő szegényes pamlaguk sarkába. Ugy volt ott órákon által, nem látva az előtte térdelő édes anyját, nem hallva összefüggéstelen beszédjét. Azután mintegy összeszedve magát, felkelt s ment nyugalmat keresni a redakczióba az emberei, a pajtásai közé, oda, a hol az már rég ideje elveszett. Magdolna nem akarta elbocsájtani. Mind a tiz körmével bele csimpaszkodott a fia kabátjába s Endre a piszkos padlón vonszolta maga után az anyja piszkos testét. Gyönge kabátja kiszakadt s ugy tetszett e perczben, mintha az a rongydarab, a mely a Magdolna kezében maradt, volna minden emléke az anyának a fia után. Kibomlott, szép szőke hajával, mely mintha gyönge testének minden erejét szivná fel magába, hentergett a földön, mig Endre oda szólott neki, már csak a küszöbről:

– Ugy lehet, hogy mi ez életben már nem látjuk egymást többé. Még egyszer jőjjön rám… s jöhet minden perczben. Nekem végem akkor – meghaltam. Igy hát, isten veled!

Ime, ez volt a kiengesztelődés, a melynek vallásos ünnepiességét csak a Magdolna keserves jajveszekelése zavarta. Hason fekve, majd a karjaira támaszkodva, nyitott szájjal, kidagadt orrczimpákkal, irtózatos félelemtől telt szemekkel meredt rá a fiára, a ki onnan a küszöbről mondotta el az utolsó szavait az anyjának. És a mikor távozni látta, ugy rémlett, mintha megőrült volna abban a sikolyban, a melyet küldött utána bucsúzásul. Mint kikerülhetlen vész előtt a gőzmozdony füttye, kiáltott ez a sikoltás, a rémséges véget jelentve. Pásztor Endre megállott az ajtóban s nézte, mint zuhan vissza az a felemelkedett test a szoba sikálatlan padlajára, kimerülten, elaléltan a fájdalomban. A keze reszketett az ajtó kilincsén, valamely titkos ösztön taszitotta az anyja vonagló teste felé. Sirni akart volna, de nem tudott már. Kiszáradt a torkában, kiszáradt a lelkében. Legyűrte az ösztönét, bár minden izma, minden porczikája ugy érezte, hogy ehez a gyilkos asszonyhoz tartozik. S még sem akarta látni, miként hánykolódik, porosan, megszakadt ruhában, lyukas czipőben ott a földön. Ment, sietett el. Besompolygott a redakczióba, alig vették észre. A munkatársak mind oda künn voltak az első szobában, néhányan a pamlagon, néhányan Kármán iróasztala körül. Vígan, élénken folyt a kaszinózás, hogy a kiadó nem volt benn a városban, hanem künn mulatott a családjánál a zugligetben. Pós Ákos volt fenn a redakczióban s érdekes részleteket beszélt el egy csődbe jutott kormánypárti képviselőről, a ki az ellenzékiekhez fordult pénzsegélyért. Kaczagtak s azt mondották, hogy nincs pártkülönbség akkor, a mikor az embernek pénzre van szüksége. Hát beszéltek a pénzről s mindjobban belemelegedve valósággal dühbe jöttek. Rajongtak a pénzért mindannyian és mégis gyűlölték, mert nem birtak vele. Halmos, a redakczió pesszimista ujságirója, a ki azt hiresztelte magáról, hogy csak a lustasága miatt nem lőtte főbe magát eddig, fanyar hangon vágott bele a vitába:

– Mi értéke van a pénznek, ha az ember nem kaphatja meg érte azt, a mit kiván?

A sorosok más véleményen voltak. A pénzről szólva, sovár kifejezésűvé változott az arczuk. Az volt az istenük, az oltáruk, az előtt rogytak le vallásos áhitattal, imádkozón. Az életnek is csak azért volt értéke előttük, mert sorokat és pénzt lehetett szerezni benne. Minden czéljuk, minden ambicziójuk csak a pénz felé tört, abban volt meg a poézisük, a művészetük. Az öt- és tizforintosok felirása, törvényczitátuma volt a legszebb költemény, a legerőteljesebb széppróza előttük; az öt- és tizforintosok viznyomású képei voltak a legdrágább, legklasszikusabb festmények, a hatosok csengése a legtündéribb zene előttük. Csak pénz, pénz kellett nekik s az övék volt a világ.

– A föld legszebb asszonya az enyém, ha pénzem van! – kiáltott lelkesülten az egyik soros.

A társai mosolyogtak. Ma jó napjuk volt, mert két irodafőnök, négy pénztárnok és egy miniszteri számtiszt sikkasztott, azonkivül meggyilkoltak egy öreg urat a kigyó-utczában, a népszinházban tűz volt, a melyről czikkükben azt jegyezték meg, hogy majdnem végzetessé vált. Hanem azért mégis haragudtak arra a fiatal emberre, a ki mint a »titkolódzók« egyike, azt jött fel kérni a redakczióba, hogy a nővérének egy huszártiszttel való szökését ne tegyék bele az ujságba. Hivatkozott a család renomméjára, mig az egyik soros neheztelő hangon vágott közbe:

– Huszártiszt, aranyos kardbojt, csak nem árt az önök renomméjának?

Kármán, a segédszerkesztő, ezuttal is jószivű volt, mint rendesen. Megigérte, hogy a »Hirek Kürtje« hallgatni fog az esetről.

– Pedig ez ugyancsak nem menti meg a leányt s nem sokat változtat a dolgon – jegyezte meg szomorúságot tettetve, Pós Ákos.

A sorosok hála- és örömtelt pillantással adóztak a képviselő szavaiért. S ez, gyönge sóhajtással hozzátette még:

– A mikor kérem, huszártisztek és papok olyan jól értik a dolgukat.

Azután a papokról beszélt ismét. Elmondta, hogy a karasztói plébános azt a fiatal leányt, a ki gyónáskor töredelmesen bevallja a bűneit, bűnbánósága jutalmául meghivja ebédre magához. A pesszimista ujságiró nem állhatta meg megjegyzés nélkül:

– Ugyan nyomorúságos lehet annak a plébánosnak a főztje!

Hát Pós Ákos meglepődött:

– Nyomorúságos? Kitünőek ezek az ebédek, – s azután desszert is szokott lenni utánok.

Kaczagtak. Halmos félrehuzta keskeny, finom ajkát:

– Desszert? Megkérgesült izzadtság és hagymaszag.

Érveltek ellene mindannyian. Pós Ákos azt mondta, hogy csak a piros-pozsgás parasztleány ér valamit, Kármán panaszkodott, hogy fővárosi embernek csak ezekből a beteg, utczai leányokból jut, a kik rouée-k egytől-egyig, különben pedig olyanok, mint a köpőládák. A pesszimista engedett, csak azt jegyezvén meg, hogy teljességgel mindegy, akár ez, akár az, a mikor gyönyört egyikük sem nyujt.

– Hát a húsukban nincs különbség? – kérdezte mintegy lelkendezve a szerkesztőség egyik fiatal tagja, ki egész testében remegett, a mikor a nőkről beszéltek s a ki minden pénzét rájok költötte. Halmos csak néhány másodpercz multán válaszolt, akkor is vontatva:

– Én csak a vendéglőben teszek különbséget hús és hús között.

A többiek meg akarták győzni, de hiába. A sorosok hallgattak; ők a cselédleányokkal is megelégedtek. Csak az egyiknek, egy apró szemű, alacsony fiatal embernek, ki a föld legszebb asszonyát áhitozta az előbb, volt e téren magasabb ambicziója. Derűs fény látszott végig ömleni kávészin arczát, kis szemei csillogtak, mig szólott, kigyúlva a hangjában:

– Az operaház ballerinái! Nagy ég, milyen hárem!

Kinevették. Szegény fiu, milyen tévedés!

Pós Ákos kötelességének tartotta megtériteni a balgát. A Kármán praktikus szelleme is beleszólt:

– Ki vannak azok tánczolva, el vannak nyűve mindannyian.

Ellenben a szerkesztőség egy másik munkatársa tapsolt az örömében. Felugrott a kanapéról és vállon ütötte a ballerinákért rajongó sorost.

– Hány éves ön?

– Tegnapelőtt lettem husz esztendős.

Még nagyobb lett az öröme. Ragyogó arczczal szólott, önérzet volt mindegyik szava:

– Ime egy élő bizonyitéka az én theoriámnak! Husz éves és szerelmes a ballerinákba.

Azután elmondta a theoriáját, senki sem tudta, hányadszorra.

– A fiatal ember, kéthónapos korában, a nőnek csak a keble iránt érez evidenter fogékonyságot, romlott izléssel csak a puha emlőkért rajongva. Ez az első epocha. A második epochában blazirttá lesz a fiatal ember, mig tizenhárom éves korával új epocha nyilik meg. Ez a legszebb és legköltőibb minden epocha között, a miért ebben fakad a szerelem. A tizenhárom éves fiatal ember magányban, elhagyottan áldoz a szerelemnek, szerelmesei csupán képzeletében élnek, mig a megvalósulás boldog jövőjéről álmodozik. A boldog jövő a negyedik epocha, a melybe tizenhatodik évével lép a fiatal ember. Szerelme tárgyát kizárólag idős asszonyok képezik, két hosszú esztendeig. Az ötödik epochában a tizennyolczadik esztendőtől egészen a huszonegyedikig – ime ballerinákat és szinésznőket imád az ember. A hatodik epochában párosul rendszerint az ész a szerelemmel, az ember a szűzekért és a hozományért rajong, tüzesen, szenvedélylyel. A hetedik epocha – hét, ez szerencsétlen szám – a legszomorúbb, mert reakczionárius. Az ember csak önmaga iránt érez szerelmet és teljességgel boldog, ha nem tud egyebet – csak járni.

Komoly filozofus módjára beszélt s nézte, kereste a hatást. De nem akadt senki, a ki a léhaságát meggratulálta volna. Csak Halmos, örvendve, hogy van mit kétségbevonnia, szólott, végig nyujtózkodva a pamlagon, a melyen egyedül maradt:

– Nincs helyesen, mert az a hetedik epocha beköszönt néha ötödiknek is.

A többiek igazat adtak a pesszimistának. A theoria meg volt döntve, a theoretikus megczáfolva. Boszankodott s védte a thezisei igazságát. De hogy Halmos nem engedett, ő sem hagyta annyiban és irónikus mosolylyal vágott oda neki:

– Talán nálad… meglehet…

Ezzel aztán komoly húr lett megpengetve. Halmos beszélt az ő gyermekéveiről, az ifjuságáról. Ugy nőtt fel, mint az útszéli dudva, árvaságban, elhagyatva. Nem látott még szépet ezen a világon s ha az általában létezik is, ő neki nincs érzéke iránta. Előtte csak szenny, piszok és nyomor volt és van mindig, nem ismer mást, csak fájdalmat, az öröm, a szerencse alvás közben éri. Az érzékeiben eltompult, a lelke sivár, neki nem volt sem első, sem hetedik epochája. Neki csak küzdelmei voltak, abba veszett bele minden ereje, abban pusztult el a lelke. Tanult, magolt éjszakákon által s most látja, érzi, mennyire haszontalanul lopta az idejét. Minek tudással tömni meg azt a fejet, a melyet ha nem is golyó, de egy tégladarab fog szétlocscsantani előbb-utóbb. A Lipót-körúton lakott és a hosszú út mentén valóságos lázzal épitkeztek. Ott járt mindig a gerendás emelvények és ágaskodó épületek alatt s azt mondta, hogy valamelyik lezuhanó tégladarab a fejéből fog épületes dolgot csinálni.

Pós Ákos fel és alá járt a teremben. Igazat adott Halmosnak annyiban, a mennyiben azokat az örökös épitkezéseket maga is brutálisnak és veszedelmesnek találta. Azután oda ment a segédszerkesztőhöz, barátságosan átkarolta s belenézve az arczába, mosolyogva szólott:

– Persze nem boszankodnánk, ha a mi házunk is ott épülne.

Hozott czikket magával és jónak látta a bizalmaskodást a megjelenés okából.

Kármán fáradtan emelte meg a vállait. Még a fülében voltak a Halmos resignáló szavai és nagyon sokban egyetértett azokkal. Halkan sóhajtva, mondotta:

– A mi telkünk a temetőben van. Mi nem fölfelé, hanem lefelé épitkezünk, – nekünk elég a pincze is, csak csendes legyen.

Amaz emberek közé tartozott, a kik csak nagyon ritkán beszélnek a halálról, de elég intelligensek gondolni arra.

Hát Pós Ákos ugy látta, hogy a czikke megjelenésének nem igen kedvez a hangulat. El akarta ütni a memento brusque tolakodását és vidáman jegyezte meg:

– Lárifári, sohse halunk meg! Előbb nekem miniszterré, magának képviselővé kell lenni.

– A csontvázak parlamentjében! – vágott közbe Halmos, tompa egykedvűséggel.

Pós mind türelmetlenebb lett.

– Van ott napdíj? – kérdezte.

Halmos elgondolkozott. Nem tudta, mit kell válaszolnia, hogy pesszimizmusához konzekvens maradjon.

– Nincs! – felelte végre.

– És nem sztrájkolnak?

– De sztrájkolnak ám. Szörnyű sztrájk! Mi élők iszszuk meg a levét. Mig megkapták a napdíjaikat, csak egy törvényt hozhattak, azt is az élők felett. S az ő törvényük hazafias tendencziája az, hogy mindannyiunknak le kell jönnünk hozzájuk, akarva, nem akarva, az ő parlamentükbe, az ő országukba karzati közönségnek, választóknak és képviselőjelölteknek. Mert hogy napdíjat nem kapnak, nem tanácskoznak s igy nem változtathatják meg ezt a képtelen és kellemetlen törvényt. Pedig megmásitanák, mert már nagyon sokan vannak, választók is, karzati közönség is alig férnek el odalenn. És a mellett nekünk élőknek kell folyton kibővitenünk a parlamentüket, az országukat, nem is sejtve, hogy azt magunknak bővitjük ki.

– Milyen bizarr gondolatai vannak magának! – szólott Pós Ákos hideg gúnynyal, azt akarva mondani, hogy bolondokat beszél.

Azután elővette a szivartárczáját s kitárva azt, ott tartogatta Halmos előtt:

– Kérem, gyujtson egy szivarra. A füst az jót fog tenni.

Olyan kedves hangon beszélt, mint az orvos, a mikor beteg gyermekkel véteti be az orvosságot. Rágyujtottak mindannyian; a sorosokat csak czigarette-el kinálta meg. Odakünn verőfényes őszi délután volt, idebenn füstfelhők terjeszkedtek mind szürkébben, mind sürűbben. A sorosok siettek el, ki-ki a saját sorai után, Pós kivette a czikkét a zsebéből. A sürű sorokkal teleirt foliánsokat oda tette Kármán elé.

– A munkaadókról irtam czikket. Meg kell védeni őket, azt hiszem…

Kármán lehajtotta a fejét. Kis vártatva jegyezte meg:

– Igen, meg kell védeni… a lap szempontjából.

Pós Ákos megdöbbent:

– És különben?

– És különben ép ugy kellene támadni őket mint teszik azt a többi lapok s mint teszi különösen az »Új Magyarország«.

Arról az »Új Magyarország« czímű lapról beszélt, mely a legteljesebb meztelenségben állitotta szembe az igazságot az igazságtalansággal s a mely ugy rémlett, mintha egy új kornak volna előfutárja.

– Nyomorúságos a munkások helyzete! Ebekkel különben bánnak!

Megélénkültek a szemei, megdagadt a hangja, mig a megfizetett kötelesség, a megvásárolt meggyőződés összetűzött az igazsággal, a humanizmussal.

De a kenyér győzött csak ezúttal is és Kármán, a régi, szenvtelen segédszerkesztő lett ismét. Az ő halk, jóleső hangján mondogatta:

– Végre is a lap szempontja a domináló, a parancsoló.

És a Pós Ákos irását az egyik szedőgyerek, a ki a kéziratokkal szaladt szerkesztőségből nyomdába, rohanva szállitotta el. Kármán utána kiáltott:

– Első vezérczikk, cicero ritkitva!

Pós fellélegzett. Rágyujtott a második szivarra és hallgatta mosolygó szemmel, a mint a segédszerkesztő malicziózusan ismételgette:

– Meg kell védeni a munkadókat!

Délutáni öt óra volt s az őszi nap nem akart alkonyodni. Napfény és kóválygó füstfelhő töltötte meg a redakczió első szobáját. Az üvegajtó folytonosan nyitva állott s az udvarról nyomdász-leányok és szedők jókedvű kaczagása hallatszott fel. Mulattak, szeretkeztek, ugy tetszett ki a hangjukból, mintha az életnek még a legcsekélyebb gondját se ismernék. Az udvar is, a redakczió is mindjobban megélénkült. Lenn a munka kezdete előtt áldoztak a szabadságnak, a melynek még volt ingere előttük. Fenn nem volt szabadság, a munkatársak az ízét is elfeledték már. Még akkor sem voltak szabadok, a mikor nem kellett dolgozniok, csak a rabszolgakötél volt hosszúra nyujtva és tágra eresztve. De azért jól esett lenn is, fenn is a pihenés, a melybe hirtelen brutalitással vágott bele a rotácziós masina dübörgése. Az udvar üvegfedeles gépházában szólalt meg s ugy rémlett, mintha menydörgésszerű hangján, valóságos majesztással hirdetné, hogy az udvarbeli nyomda, az első emeleti szerkesztőség csak néki dolgozik, csak őt hizlalja, az emberek lenn is, fenn is, az ő leigázott alattvalói, lánczrafűzött helotái. Pedig csak az volt minden, hogy Husák a gépmester, megszokott délutáni próbáját tartotta az ő vasóriásával. Egyszerű kisérletezés volt az egész, nem is vették másnak, ámde azért az udvar is, a redakczió is csak örvendett, a mikor végre megszünt a zaj.

Az expediczióban, a nyomdában a még mindig világos nap daczára, kigyúltak a vastagkanóczos gázlámpák, a rövid szabadság véget ért, a munka hivta az embereket. Az udvar kihalt, csak a hatalmas papirhengerek maradtak ott, mig benépesült a nyomda, mig megtelt az expediczió helyisége. A szerkesztőségben egyre folyt a kaszinózás, hogy mindsürűbben érkeztek az emberek. Az összeverődött társaság felvonultatta az egész világot maga előtt, beszélt ugy, a hogy irnia nem volt szabad, kritizált oly módon, mint a hogy azt az ujságban nem tehette.

Lutter Antal is fenn volt a redakczióban. Mindegyre marasztalták, mert szerették mindannyian s hallgatták örömest a beszédjét. Azt mondták róla, hogy fényes elme, hogy valóságos akadémia a feje. És Lutter engedve a marasztalásnak, beszélt az ő éneklő hangján, szépen és érdekesen. Ezuttal is csak az volt tézise, melyet már rég ideje vallott a magáénak. A közvélemény prostituált. Egész Magyarország agyagból gyúrt és hamis aranynyal aranyozott bálványoknak hódol, azt hive róluk, hogy istenek. Szentségökben, nimbuszukban, megközelithetleneknek tartja, balga hittel ugy véli, hogy fel kell néznie rájuk, pedig voltaképen le kellene nyulnia, hogy megrázhassa az üstökük. Belemeredt kiterpesztett tenyerébe, mintha ott fészkelne egész Magyarország, melyet egy kiforgatott zseb módjára lát kivülről is, belülről is. Hátravetett kalapja alól kidomborodott magas homloka, csend volt, mig beszélt. A parlamenten kezdte és végezte az orpheumon. Erősitgette, hogy értéktelen dolgot produkálnak mind a kettőben; azok, a kik különbek, a kik nagy eszmék apostolai: nem boldogulhatnak. És az volt a véleménye, hogy ma nem szabad külömbnek lenni. Az ember csak olyan manapság, mint az inggallér. Mindannyinak egyenlőnek kell lennie s ha valamelyik magasabbnak vagy szélesebbnek készült, azt kidobják könyörtelen a tuczatból. Ime a nagyot teszik semmivé, a közönségest pedig szentté avatják. Egy arczizma se rándult meg, a mig ismételgette:

– Szent inggallér – minő képtelenség!

A többiek mosolyogtak. Halmos a hátára feküdt a pamlagon és szótlanul élvezte a Lutter Antal beszédjét. Csak később jegyezte meg tompa hangon:

– És ezek az inggallérok piszkosak is!

Hát Lutter rábámult a pesszimistára. Nézték egymást közösen egy jó darabig, aztán Lutter szólott ismét, lelkesitve, biztatón:

– Ezt irja ki az ujságba! Megmosdatni azokat a piszkos inggallérokat, vagy sutba velök, ha már megkérgesedett rajtok a szenny. De nem, az ujságok még mindig vakitó fehérnek látják őket. Nem az a szabadsajtó, a melyik nem kerül a czenzura alá, hanem az, a melyik senkinek sincs a zsebében, a melyik vakmerőn és kiméletlenül kimondja az igazat!

Valóságos kéjelgéssel hallgatta a redakczió, mig felkavarodott dühe és elkeseredettsége hangot adott a meggyőződésének. Mintegy a hajuknál fogva ránczigálta elő az irodalom és művészet minden nagy emberét, azt mondva róluk, hogy nem állanak sem eszmei, sem művészeti alapon, fel vannak kapva, fel vannak fújva, mint a libamáj. Pedig csak meg kellene nyomogatni őket egy kissé s azután, ha jajgatva is, de bizonyára összezsugorodnak.

Pós Ákos unatkozva vágott közbe:

– Minő kegyetlenség!

Lutter már nem birt magával. A hangja megrekedt, a mig folytatta:

– Nem kegyetlenség, hanem tisztalátás. Az emberek természetrajza meg van hamisitva, hogy egy bolhából elefántok lettek. Érthetetlen! Minő irtózatos szembetegség jött erre a mi korunkra. Az embereknek nagyitóüvegük van a szemüregükben, egészséges szemgolyók helyett! És milyen gyávazság a kritikában, milyen gyámoltalanság az igazság kimondásában! Hurray őrültségeket komponál: ez isteni muzsika; Urmánczy franczia szegénylegényeket fest, de ő a legnagyobb magyar genre-festő, nem törődik a magyarokkal, de a legnagyobb hazafi; Márfalvy a Gambetta beszédjeit veszi bizományba, de azért kitünő államférfiú és szónok; Tószy nem tud magyarul, de azért nagy magyar drámairó: olyan magyar paraszt leány még nem létezett a föld hátán, a milyet Aranyosné produkál, de azért ő mégis a legnagyobb magyar művésznő!

Erre már elkomolyodott Pós Ákos is és ő ép ugy hallgatott, mint a redakczió összes emberei. Csend volt, a mikor Lutter kivágta az ő utolsó mondatát:

– Tessék hozzányúlni ezekhez az emberekhez! Harapnak ugyan, de beletörik a foguk!

Hát erre megszólalt a Kármán opportunizmusa:

– Nem lehet. Csak nem csinálhatunk botránykrónikát!

– Igaza van, – szólott Lutter. Azután lehajtotta a fejét és maga elé mondogatta:

– Szomorú állapot az már, a mikor botránynyá lesz az igazság kimondása. Ám tömjénezzenek önök továbbra is politikai pojáczáknak, a társadalom svihákjainak, az irodalom koldusainak, a szinházak negyven krajczáros fotográfusainak. Én nem teszem többé!

Szilárdan, lendülettel szólott, mintha maga volna az igazi Lutter. A redakczió tagjai és vendégei meglepődtek. Aztán mintegy kórusban kérdezték egyszerre:

– Ön kilép a »Hazánk« szerkesztősé

A Lutter Antal arcza kiderült egészen. Már ismét énekelt a hangja, a midőn válaszolt, a mellén összefont karokkal:

– Igen, kilépek. Én nem birom ki tovább. Tanári állást keresek, ott megmondhatom nyiltan: kedves tanitványaim, ökrök vagytok!

Az egész redakczió kaczagása kisérte, mig sietett el. Pós Ákos utána szólott:

– Este megvárlak a Szikszaiban.

E közben csak egyre járták a látogatók. A vasutasok árvái, tanitók özvegyei, búsúló gyermekek, levert szülők az egymás bajait panaszolták. Egy fiatal jogász nyiltterezni óhajtott, néhány sor irást hozva a melyben ellenfelét, a miért nem akart fegyveres elégtételt adni, »gyáva gazembernek« nevezi. A nyilatkozatot különben két hasonfoglalkozású társa is aláirta. Csaknem egyidejűleg a jogászszal lépett be a szerkesztőségbe, nagy félénken egy már éltesebb bankhivatalnok. Sok alázattal, de még több keserűséggel mesélte el, hogy a kávéházban együtt lévén a nejével, miként inzultálta őket egy fiatal kadét. Néhány országgyűlési képviselő azt jött kérni, hogy a beszéde teljes szövegében jelenjék meg, néhány azt óhajtotta, hogy a nyomtatásban már megjelent szónoklatából kimaradt fontos mondatok, a »Hirek Kürtje« legközelebbi számában pótoltassanak. Jöttek-mentek a táviratkihordók is, néhányan haragosan, néhányan közönynyel, a miért tudták, hogy a szerkesztőségben nem kapnak borravalót. Vagyon menne ezekre a táviratokra, melyekben alig van más, mint egy vidéki nagyság tósztja, természetesen szószerinti szövegében, valamilyen falusi bank bukása, ártatlan sikkasztások, egy-egy pusztai gyilkosság, vagy legjobb esetben valamelyik vidéki városkának a szörnyűséges elégése. Oda zarándokoltak a Kármán asztalához a kőnyomatos laptudósitók kihordói is, nyugodt méltósággal téve le a gazdájuk malasztját, az irások halmaza között jó, biztos helyet keresve annak, hogy a drága papir valahogy el ne vesszék. Néhánynak irónikus mosoly ült a szemében, mintha azt gondolná: »milyen bolondság az egész!« Időközönkint megszólalt a telefon is. A mentő-egyesület vagy a rendőrség mondott el egy-egy érdekesebb esetet, a főváros gazdag bűnkrónikájából, szövetséges lapok munkatársai interwievolták meg a társaikat, egy-egy fontoskodó valaki, előfizetőnek adva ki magát, azt kérdezte, vajjon igaz-e, hogy Bismarck meghalt, ideges kiváncsiságában nem tudva bevárni a lap megjelenését. A nyiltterező jogász legazemberezett ellenfele is, a telefonon keresztül beszélt a redakczióval, a miért üzletember létére, egy perczre sem hagyhatja árván az árúit. Elmondta, hogy a harczias jogász azért küldte el a segédeit hozzá, mert szegény kereskedő létére elment a rektorhoz panaszra, a mikor a kliense nem akart fizetni. Különben pedig családos ember, öt gyermek atyja, nem viheti könnyelműen vásárra az életét, a mikor az nemcsak a magáé, fehérneművel kereskedett egész életén keresztül, minden fegyver közül csupán olló volt a kezében. Végül könyörgött, hogy szeplőtlen üzleti nevét, már az igazság érdekében is, ne tegyék pellengérre. Hiába volt minden, a nyilttér már meg volt fizetve, a hirdetési díj elkönyvelve.

Karvaly Imre, a »Nagy Világ« naturalista drámairója, már mint férj látogatta meg a »Hirek Kürtje« redakczióját. Vidéki menyasszonyát felhozta volt a fővárosba, megesküdtek s a szép fiatal asszony nem nagyon bánta, hogy a drámájok, melynek a sikerétől oly sokat reméltek, megbukott a nemzeti szinházban. Boldog volt dráma nélkül is a férje mellett. Csak Karvaly keseredett el, a mikor néha-néha az eszébe jutott, hogy nem a közönség, hanem a szinészek buktatták meg a darabját. Oda került Halmossal szemben s mig ez, nagy lustán kezet szoritott a fiatal drámairóval, csak még lustább hangon kérdezte:

– Boldog vagy?

Karvaly sietve válaszolt:

– Boldog. Szeretek és dolgozom.

Azután hallgattak mind a ketten. Pós Ákos a czikkének kefelevonatát olvasta, Kármán értekezett a lap országgyülési tudósitójával, a többi munkatársak czigaretteztek és beszélgettek.

– Irsz drámát? – kérdezte Halmos néhány másodpercz után.

Karvaly elkomorodott. Azután elfojtott dühvel válaszolt:

– Nem irok. Elég volt egyszer örömet szerezni azoknak a komédiásoknak.

Már ekkor teljességgel kitört a düh belőle, a mikor elmondta, hogy bántak a darabjával a szinészek. Léha módra valósággal összeesküdtek, hogy nevetségessé teszik ennek az igyekvő fiatal drámairónak a munkáját, melyet éjszakákon keresztül, hévvel és ambiczióval irt. Rossz darabnak tartották s kritizálni merészelték azok, a kik egy levelet nem tudnak megirni ortografiai hiba nélkül. És csak beszélt tovább, kiméletlenül támadva azt a rendszert s azt a szinházi klikket, mely gátat vet minden fejlődésnek, mely elnyomja a tehetséget, mely önmagán kivül nem tűr meg senki mást. Erősitgette, hogy hozsannával csak a külföld műveit fogadják, csak az imponál nekik, akár jó, akár rossz. A nemzeti szinház egyenlő a Théatre français-val, de csak a műsorában, minden más egyébben nagyon is különbözik attól.

A hazai kezdő irók darabját el se olvassák s ha az valahogy mégis szinre kerül, csak azért van, hogy tönkre tegyék. Majd csakhogy sirva nem fakadt, mig ismételgette:

– Mint mindenütt, ugy itt is elernyedve az érvényesülés. Csupa gyilkosság, csupa bűntett.

Kármán figyelmessé lett a Karvaly végső szavaira. Bűntettről lévén szó, meg nem állotta megjegyzés nélkül:

– Milyen kár, hogy a sorosok nincsenek itt!

Karvaly visszavágott:

– Van itt más, a ki megirhatná mindezt.

Azután Halmoshoz fordult ismét, mig ugy látszott, hogy minden dühe, minden felháborodása kialszik a lelkéből. Az egész alakja kifeszült, fény volt a szemében, a mikor szólott mintegy rendithetlen szóval:

– Nem tarthat igy tovább és végre is el fog pusztulni, le fog tünni ez a csillagzat.

Majd lelkesedéssel, mintegy deklamálva kiáltott, mintha egyedül volna, négy fal között:

– A jövő… a jövő… a remény, a megváltás!

– A jövő a halál! – mondotta hangtalanul

Halmos.

Ime Pandra András, az ismert műkritikus lépett be a redakczióba. A lap ugynevezett külmunkatársa volt s udvariasan fogadták. Csak a pesszimista Halmos és a naturalista Karvaly nem vettek tudomást a megjelenéséről. Ez utóbbi odaszólott a társának:

– Hallatlan, mintha csak azért kapnák fel az embereket, mert üresek.

Halmos mosolyogva válaszolt. Gúny volt mindegyik szavában:

– Persze, hogy csak azért. Könnyűek barátom…

És Pandra András véletlenül épen a »könnyűségét« védte. Az elmult napokban tárczája jelent meg a »Hirek Kürtje« hasábjain. Egy ujonnan felfedezett Ticzián-képről irt, sok lelkesedéssel és még több elragadtatással, a mester egyik legkiválóbb, legtökéletesebb alkotásának nevezve azt a czikkében. Most azután kisült, hogy ez a hirhedt Ticzian-kép nem egyéb egy már bizonyára porladozó dilettáns mázolásánál.

Kármán nem szerette az eféle tévedéseket. Belemélyedt az előtte fekvő irások soraiba s azt szerette volna mondani: »Pandra ur, milyen istentelen nagy szamár ön!« De csak néma maradt, mig Halmos, kárörvendő nézéssel jegyezte meg:

– Ismeretes dolog, hogy Ticzián sohse festett plein-airt.

Készakarva mondott bolondot, hogy boszantsa Pandrát.

És Pandra tényleg boszankodott. Ingerült hangon vágta oda Halmosnak:

– Nem is plein-air, hanem Madonna!

Jól esett ez a kép-vita a pesszimistának. Hát folytatta, nyugodtan kimért hangon szólva, mintha rendithetlen meg volna győződve a tétele igazságáról:

– Az mindegy, kérem.

– Mindegy? – kérdezte Pandra, majnem irtózattal. Ő, a tudatlan, szörnyűködött el legjobban, másnak a tudatlansága felett.

És Halmos csak folytatta:

– Persze hogy mindegy, a mikor sem az egyik, sem a másik nem Ticziántól való.

A redakcziónak, a nőkért lelkesedő munkatársa is belement a vitába. Valósággal vibrált a hangja, a mikor kérdezte:

– Meztelen madonna legalább?

Pós Ákos gyönyörűséggel nézte a fiatal ujságirót, a ki mindjobban extázisba látszott jönni, a miért a meztelen madonnát már-már látta maga előtt. De aztán hirtelen lehűlt, a mikor ugyancsak Pós válaszolt a kérdésére:

– Csendesedjék, biztosithatom, hogy nem meztelen.

– Miért nem? kérdezte a fiatal ember csalódva.

– Mert akkor már rég megvette volna valamelyik káptalan.

Karvaly kaczagott, mig a lap theoretikus munkatársa megilletődve kiáltott fel:

– Ejnye, hogy a festett meztelenségért való rajongást kifelejtettem az epocháimból!

Kármán megvigasztalta:

– Még lesz időd rá, a redakczió nem igen fog igénybe venni a jövőben…

A segédszerkesztőt bizta meg a kiadó, hogy a menesztés szomorú hirét tudassa a theoretikussal. De eddig nem vitte rá a lélek és csak most tudta kivágni, hogy a Pandra és a lap felsülése dühössé tette.

A theoretikus meghőkölt a váratlan hir hallatára. De azután mintegy jókedvűen kérdezte:

– Elcsapnak?

Már most megindult a Kármán jó szive:

– Talán még sikerül kieszközölnöm a kiadónál…

Közbevágott a másik:

– Oh ne fáradj! Sokkal jobban van ez igy…

– Tehát menni fogsz az egyetemre?

– Azt nem. De keresek majd más redakcziót. Az »Uj Magyarország«-nál is kell ember.

– Pedig rosszul teszed. A te helyedben már inkább letenném a szigorlatokat!

A theoretikus elszomorodott. Oda ment egészen a segédszerkesztő közelébe s majdnem a fülébe súgta:

– Már késő.

Kármán meglepődve kérdezte:

– Késő? Ugyan miért?

– Az apám tönkre ment. Koldus. Nem tud keresni. Igy hát nekem kell…

Ezzel aztán vége lett a beszélgetésüknek, a melyre a munkatársak és a vendégek, kínos ügyről lévén szó, nem is figyeltek. Karvaly a »Nagy Világ« segédszerkesztőjéről beszélt, ki az »Uj Magyarország« redaktora lett. Azt mondta róla, hogy genie, az életnek igaz genieje, mely vaserővel utat tudott törni magának. Egyike azon keveseknek, kik győznek ezen a világon.

Hát Kármán lehajtotta a fejét. Egy perczig, nézett mereven az előtte fekvő irásokra, fájdalom zokogott ki a szeméből. Ime, ismét egy karrier, mely ott fénylik el mellette. Csak ő tesped el az örök munka nyomorában.

Pandra még egyre védte a tévedését, azt állitva, hogy ez a dilettans-kopia valóságos mestermű, és a szakértőt is tévedésbe ejtheti. Karvaly az ál-Ticzián dicsőitéséhez hasonló esetet beszélt el, mely valamelyik kraszna-parti falucskában játszódott le. Volt pedig már emberemlékezet óta egy sirdomb a falu közepén; azt mondák róla, hogy a falu védszentje nyugszik alatta. Apraja-nagyja oda járt imádkozni. Valaki azután éjnek idején felturta a hantot s a mikor hajnalhasadáskor megindult az első ökrösszekér, az ökrök is, a szekeres is elbámultak, látva a sirban a szent-lélek helyett – kutyacsontvázat.

Mig Pós kaczagott, Pandra boszusan mondotta, hogy a hasonlat nem találó. Azután el akarta ütni az egész Ticzián-affairet és mesélt a szobrászokról, kiknek ez időszerint nincs pénzök. Majd az Urmánczy szalonjával hozakodott elő s az egész redakczió érdeklődve hallgatta. Hát Pandra kereste a hatást, mig beszélt arról az előkelő szalonról, melynek háziura és háziasszonya, bár a legegyszerűbb polgári családból valók, mégis csak a mágnásokat látják szivesen. A szalon ajtajánál álló bejelentő inas ábrázatja, versenyt ragyog az úrnője orczáival, ha egy gróf vagy herczeg érkezik. Azután dicsérte az Urmánczyné szólásmódjait, melyekkel vendégeinek adózik, s a melyekben a legfinomabb distinkcziók jutnak kifejezésre. El is mondta őket egymásután. Ha egyszerű polgárember lép a szalonba, legyen iró, vagy művész, csak igy fogadják: »Jó napot uram!« Ha báró jön, már emigy szól Urmánczy asszony: »Rendkivül örvendek, hogy eljött…!« Grófnak egy hanggal följebb dalol: »Boldog vagyok, hogy láthatom!« A herczegnek már extázisban mondja: »El vagyok ragadtatva, hogy látogatásával szerencséltetett meg!!«

És ismét hangos kaczagásban törtek ki mindannyian. Csak Halmos maradt komoly, mig maga elé mondogatta:

– Milyen nyomor!

Karvaly megtoldotta:

– Milyen nyomoruság!

Kármán szellemesnek, a lap egy másik munkatársa nagyviláginak tartotta az Urmánczy asszony distinkczióit. Pós érdeklődve kérdezte, vajjon mit szólana ez a vendégszerető asszony, ha egyszer egy eleven király jönne a szalonjába.

És Karvaly felelt nagy sietve a Pós Ákos kérdésére:

– Kétségtelen, azt mondaná: »Mindjárt meg fogok bolondulni… felséges uram!« És azután még kétségtelenebb, hogy tépné a haját vad örömében.

A redakczió hahotáját a Vadházi megjelenése némitotta el. A »Nagy Világ« poétája szomorúnak és levertnek látszott. Egészen halk hangon, mintha teljességgel berekedt volna, hirdette:

– Márja meghalt!

És könny futotta el a szemét. A redakczió tagjai és vendégei is megdöbbentek egy pillanatra. Csak Halmos nem jött ki a flegmájából. Az ő lusta hangján szólott:

– Nem kell érzelegni. Manapság még a poéták is meghalnak.

Azután még jobban elterpeszkedett a bőrdiványon, behunyta a szemeit, mintha ő is meg akart volna halni.

Vadházi valósággal gyászbeszédet tartott:

– Ime, halott a legnagyobb ember. Árván, elhagyatva, égett ki az a nagy lélek, mely az embereknek érzett, mely az embereknek énekelt. Senki nem volt a halálos ágyánál, csak én. És ugy költözött el, a mint csak a legnagyobb ember válhatik meg a világtól. Azt mondta, ne hivjanak orvost, mert nem akar küzdeni gyógyszerekkel a természet ellen, mely barátja volt s a melynek mindig megadta magát. De szeliden arra kért, hogy olvassak neki Petőfi és Beranger dalaiból, mikor érezte, hogy közel van már a halála. Ugy látszott, hogy megkönnyebbül, hogy minden ereje visszatér. Csillogás volt a szemében, fény, mint a milyennel nem birt még haldokló ember. És abban a nagy perczben, a melylyel együtt mult ki, minden ereje a hangjába fult. És szólott: »Költészet! te élsz örökké és meg vagy ott is, a hová most elmegyek.« Azután meghalt, meg sem átkozva azt az életet, mely oly rideg, oly mostoha volt neki. Kibékülve, ő bocsájtott meg, ő, a kinek nem tudtak megbocsájtani.

Az ömlengéseire már senki sem figyelt. Hát Vadházi csak folytatta magának:

– Mennyire fölül állott az embereknek, mennyire különb volt, mint mindannyiok.

Azután úgy ment el a mint jött, senkit nem köszöntve De nem is törődtek vele. A redakczió theoretikusa Laub Arnoldról beszélt, a ki nem pénzügyér többé. Ödipusz hazament az ő kis mezővároskájába és novellákat ir a vidéki lapoknak. Senki sem tudta, hogy tulajdonképen miért hozakodik elő vele. De ő maga sem. Eszébe jutott, beszélt róla.

Ezenközben Krampusz akart irni a Márja János haláláról. Bevonult hát az utolsó szobába, hol egyedül lehetett és ime megkezdődött a vergődése. Szikkadt, terméketlen lelkéből egy árva érzés sem tudott feltörni s minden erőlködése daczára, meg nem ellett az agyában még a leghalványabb gondolat sem. S íme, ő irt arról az emberről, a kiben csak úgy égett az érzés, a kiből csak úgy ömlött a fény, a gondolat, a ki tűz volt a szivében, láng volt az agyában. Kármán aggódva nézett az órára. Már estére hajlott az idő s mikor fog elkészülni az a gyászczikk? Bizonyos, hogy Márja János föltámad odáig.

S mintha ez a mai nap a halálnak napja volna, jöttek sorra a gyászolók. Egy fiatal hivatalnok, huszéves nejének az öngyilkosságát panaszolta. Halvány fogalma sem volt, miért ölte meg magát a szeretett nő, a barátjai mondták meg neki, hogy mást szeretett s tisztességes akart maradni. Hát az ajtófára felakasztotta magát a nászfátyolával. Jött kérni, hogy ne tegyék bele az ujságba. Talpig feketébe öltözött öreg asszony fuldoklott, a mig elmondá, hogy a fia főbe lőtte magát. Kártyaadósságai voltak, nem fizethetett s ő is tisztességes akart maradni. Hát golyót röpített az agyába a szobája kanapéján. Könyörgött, hogy ne vegyenek tudomást az esetről – majd eltemetik szépen, csendesen. Egy fiatal orvosnövendék maga jött el megmondani, hogy meghalt. A rendőrség végzetes tévedése volt, hogy letartóztatták tegnap – valamilyen egyetemi lopás miatt. Az ujságok tele vannak az esetével. A főkapitány ma bocsánatot kért tőle és szabad lábra helyezte, a miért a detektivek tévedtek. Most már ki hiszi el, hogy ártatlan, hogy fatális tévedésnek az áldozata? Ki fog vele beszélni? Elbukott, a pályájának vége, még a szüleihez sem mer hazamenni.

Halmos meg akarta vigasztalni.

– Ne bánkódjék, manapság ugyis mindegy, akár tisztességes az ember, akár gaz!

Erre aztán kitört a vihar, a szabad szó viharja. Gyűlölettel, átkozódva beszélt mindenki. Ugy rémlett, hogy felszabadult az igazság, hogy kivilágosodott minden elme s tisztán látott minden szem. És ennek a viharnak az volt az éktelen disszonancziája, hogy a lap tendencziája, iránya, összecsapott s ökölre kelt a munkásai kritikájával és meggyőződésével. Vezérczikkiró tehetségtelen fabáboknak nevezte azokat az államférfiakat, a kiknek tömjéneznie kellett az ujságban, lángelméknek azokat, kik mint az ellentábor harczosai nem részesültek a lap kegyében. És anathémával sujtották egyszerre a tömjénezetteket és koszorút fontak a lehurrogottak homloka köré, undorral szóltak azokról az eltévesztett és elkontárkodott politikai reformokról, melyeket a lapban, mint az ország üdvét, megváltását bálványozták. Rablópolitikának mondották azt a taktikát, mely rést keres a törvényben, mely jonglirozik a szöveg kétértelműségével, s mely elsikkasztja a mások jogait, hogy a maga hatalmát növeszsze általok. A gyűlölt, piszkos bálványt kirúgták oda az első szoba padlajára és azok, a kik imádságot mondtak neki az ujságban, most vihogva demonstrálták, hogy bűzös sárból készült, üres és értéktelen. A szavaikkal belemarkoltak Magyarországba, melynek élete ott zuhogott el az iróasztaluk alatt és felszinre dobta minden szenynyét, minden salakját. Mintha nagymosás lett volna, került elő a politikai és társadalmi élet minden szennyes fehérneműje. Azután megfujták a harczi riadót az »Uj Magyarország« mellett, mely bátran tiporja, vágja a fekélyeket, hogy egészség terjedjen a nyomukba. Mig oda voltak lánczolva kopott iróasztaluk mellé, mig toll volt a kezükben, e lap nem létezhetett előttük. Nekik is gyűlölniök kellett, hát gyűlölték mint azok, kiket nem a tehetség, nem a tudás tett nagygyá és hatalmassá, hanem kik boldogultak sivár lélekkel, gyűszűnyi agyvelővel, mert összeköttetéseik valának, mert értettek az intrigához, mert alázatosak voltak s mert czédává tették a meggyőződésök, mert a parancs vágóhidjára mentek bután, mint a marhák, még csak nem is bőgve, de mosolyogva s mert végre szeszélyes, szép asszonyoknak voltak a szeretőik. S úgy tudták, hogy mindez a piszok fel fog robbanni, mert fel kell robbannia. A változásnak, az újászületésnek nagy napja lesz ez, mint volt az, a mikor először láttak keresztet ezen a világon. Nincs messze már, érezték a levegőben és áhitozták mindannyian, maguk sem tudva, hogy miért.

A lap országgyülési tudósitója volt az új kornak legnagyobb apostola, bár referádáiban a jelennek áldozott. Undorral és gyűlölettel tette, hisz azoknak kellett tömjéneznie, a kik, mert nem származott előkelő családból, örökös mellőzésre átkozták s kiüldözték a hivatalából. Minden boszúja és minden keserűsége olyan helyet kerestetett vele, a melyből üldözőit támadnia lehessen. Végig járta a szerkesztőségeket – s úgy rémlett, hogy a legfrivolabb irónia vezeti, mert csak ott kapott állást, a hol igaztalan zsarnokait kellett piedestálra emelnie. Végre is a gyomra kezdett beleszólni a boszújába, hát dolgozott éveken keresztül, agyával dicsérve, lelkével megvetve az üldözőit. Semmi nemes czélja, semmi ambicziója nem volt többé, megadta magát a lemondásnak. De mélységes, engesztelhetlen boszúja ott volt a szive legmélyén, csak elfojtva, de nem megölve a kenyér által. Elbukva, koldulva, a saját gyermekeik asztalától elkergetve akarta látni azokat az embereket, a kik a jövője útját zárták el előle. Mint az éjszakán át haldokló beteg, a pirkadást esengve, úgy tört elő minden szava a lelkének:

– Mikor fognak már akasztani?

És beszélt a többiek szivéből, a mikor a Nemes Ferencz korszakát sóvárogta Ez jelenti az új, az egészséges Magyarországot, ebben lesz máskép minden; és ez az utolsó álom, csalhatatlanabb a valóságnál.

És mig a tiszta jövőt sóvárogták, mig elmerengtek ábrándképeken, a szennyes jelen és a nyomorúságos valóság mintha hirtelen beletépett volna az üstökükbe. Az egyik soros lihegve tört be a redakczióba s szólott hadarva, minduntalan belefulva a hangjába:

– Ismét rablógyilkosság a nemzeten. Megkoszorúzták a Henczi sírját!

Mintegy varázsütésre némultak el mindannyian. Zaj és izgalom fészke lett a redakczió. Többen szaladtak az egyetem-térre, hol az ifjúság éjnek idején fáklyák világitása mellett gyülést tart. Mások iróasztalukat foglalták el nagy sietve. A hirt hozó soros is elszaladt. Az utczáról zaj és zsibongás hallatszott fel a redakczióba. Száguldó lovak patkócsattogása, kivonuló katonák rohamlépésének monaton kopogása váltotta fel egymást.

– Éljen Magyarország! – kiáltották a tüntető csoportok.

A váczi-utczai ház udvarára kijött az egész nyomda. Több szedő futott a katonaság után.

Azután a Pós Ákos czikke lett az első áldozat. Kármán leszólott a metteurnek:

– Ki kell emelni a Pós czikkét! A Henczi sírjáról jön első vezérczikk. Minden szedőjét tartsa itt az éjszakára. Mellékletet adunk!

A munkatársaknak is kiadta a direktivákat:

– Mindent röviden!

Krampusznak is odaszólott:

– Ötven sort Márjáról, nem lesz helyünk.

Tiz már készen volt az ötvenből.

Az utczán mind nőttön-nőtt a zaj, mint fergeteg a tengeren.

– Fel Budára! – orditotta a nép, a messze utczák visszhangoztak bele.

Kármán és a munkatársak a redakczió ablakaihoz futottak.

Az első szobában megszólalt a telefon. Rimánkodó csilingelésével mintha hitta volna az embert magához.

– Nem megy ki senki? – kérdé Kármán türelmetlenül.

Hát Pásztor Endre sietett ki a telefonhoz. Mintha valamilyen ismeretlen ösztön kergette volna. A gép kagylóit egészen a füléhez szoritotta, hogy a nagy lárma daczára minden szót hallhasson tisztán és érthetőn. Hirtelen odavágódott a gép szekrényéhez egy szó, egy jajkiáltás nélkül. A rendőrség mondta volt a fülébe:

– Czittler Magdolna varrónő, esti hét órakor, lúgsavval megmérgezte magát és meghalt. Tettének oka ismeretlen.

– Fel Budára! – dörgött az utczáról mind jobban, mind erősebben.

XI.

Nem volt lakása, hát ott aludt a redakczió utolsó szobájában, a kanapén. Három hetes szennyes ing volt a testén, nem törődött vele. Majd adnak neki tisztát, ha szépen beleteszik a koporsóba. Ment, járkált az utczákon. Néha egykedvűen, néha mosolyogva. Ugy volt ilyenkor, mintha nevetné az életet, a világot, minden örömével, minden bánatával. S ezenközben ugy érezte, hogy valami megszakadt a lelkében. De nem akarta érezni, s mig látta, mint él, mint lélegzik körülötte minden, áltatta magát, hogy ő nincs, ő nem él, nem létezik. S jól esett léteznie a nem létezésben, mert igy nem félte a halált, nem kellett zokognia egy elpazarolt, egy már a csirájában megölt élet felett. A lemondás nem bántja többé; át fog surranni szépen, csendesen abba a másik halálba, a melyben ép ugy lesz minden, mint van most, csak az agyveleje lesz teljességgel elrothadva.

Esengte az éjszakát, valósággal sóvárgott a sötétség után. Hát a mikor vége volt a munkának, sietett be az utolsó szobába. Kioltotta a gázlámpákat s ugy ruhástul dőlt végig a pamlagon; kis férgek estek neki, mintha már igazán holttest volna s feküdnék lenn nyirkos sirban. Elaludt, de felébredt csakhamar s azontúl már nem tudott aludni. Mind a két halántékán ütemet vert a vér, mig kidagadt szemekkel belemeredt a szoba sötétjébe. Látott mindent. Összevissza hányt székek, idegesen lecsapott tollak, feldúlt, félig tele irt papirok az iróasztalokon – mind a szemébe ötlenek a sötétség daczára. Olyan volt ez a darab műhely, mint valamelyik üres akna, mely szívta magába a munkásai életét még csak egynéhány perczczel az előbb. Ám nem látta olyannak. Megejtette a gondolkozását, megejtette az érzéseit az éjszaka világa, a melyről azt mondják, hogy egészen más, mint a nappalé. Elöntötte a csend, mig elhalt mellette az utcza kései zaja, mint sirban a lehellet. Belé szeretett volna fogódzni ebbe a nyugalomba, megvesztegetni minden tünő perczét, hogy álljon meg örökre. De csak nem akart megállani. Hát Pásztor Endre élt egyik éjszakáról a másikra, hasonlitgatva, melyik volt a sötétebb, melyik csendesebb, melyik tartott tovább. Künn az első szobában, még a késő éjjel is, élénk volt az élet. Hordták a telegrammokat, mert valamelyik képviselő beszámolóbeszédet tartott. S a miért az egész parlamenti időszakot a ház buffetjében töltötte, hát volt díszevés is a tiszteletére. Persze a távirat csak későn érkezhetett. Az operaházi kritikus a kiadó cousine-járól beszélt, a ki ma is csak ép ugy disztonált, mint rendesen. Krampusz a nemzeti szinház szinészeit persziflálta. Hamus a közönség felől kérdezősködött. Érdeklődött azok iránt, a kik még érdemesnek tartják szinházba járni. Be-behallatszott hozzá a beszédük, ám Pásztor Endre nem hallotta őket. Élt és lélegzett abban a maga világában, nyugodtan, talán boldogan is. Mert boldog volt, hogy régi, ismerős érzései támadnak, melyek talán el sem hagyták volt, hanem csak elbujtak valahol a bensőjében. Ime, most itt vannak ujból. Egy egész csomó, egy egész raj. Olyan édesen esik, a mint áthidalják azt a szakadást a lelkében. Künn kaczagnak, még egyre hordják a telegrammokat, mert egy másik képviselő is beszámolót tartott. Benn az utolsó szobában csak érez Pásztor Endre. Ugy tetszik, mintha hipnotizálná a sötétség. Misztikus muzsika van a levegőben, a pillangók nem tudnak dalolni s mégis mintha azok dalolnának. Hát velök dalol ő is. Eszébe jut egy-egy verssora, el-elmondogatja magának, egészen halkan, majdnem susogva… aztán lát is, mind tisztábban, mind fényesebben… lát tisztaságot, fényességet. És megmondja magának, hogy lát.

– Eljöttél? Milyen szép vagy, milyen gyönyörűséges!

És csak nézi, merev, teli nézéssel. Az a két szelid nézésű szem most is rá mosolyog, szerelmetes, édes mosolygással. Aranyszőke haja még mindig kétfelé van simitva. Tavasz Anna most is olyan, mint a legenda Margaréthája. Csalja, hivja maga után. Menne, de ugy érzi, hogy gyönge. Hát Tavasz Anna még jobban hivja, még jobban csalja. És a hangja most is olyan gyöngéd, mint a fuvoláé. Kérdezi: »Nem szeretsz már?« »Szeretlek, még mindig szeretlek!« lihegi a másik. Aztán felkél, botorkál a sötét szobában, ugy tudja, hogy ott van ujból a Tavasz Anna léptei nyomában. Aztán megy bátran, biztosan; ugy tudja, hogy a Tavasz Anna szemei vezetik. Valósággal kihajnallott körülötte. Ez a fény, a dicsőség fénye, az egyesülés glóriája. Az utolsó gondolat jutott az eszébe. Reszketés ejtette meg, ismeretlen érzések szakitottak bele a mellébe, mig mintha részeg volna, dőlt oda a szoba falához. Belevágódik az egyik iróasztalba, nem érzi; feldönt egy széket, mintha nem is történt volna. Kihallatszik a zaj az első szobába. Hát bekiált valaki:

– Ne bántsad a patkányokat!

Ezt sem hallja. Oda van támaszkodva kifeszűlt testtel a szoba falához. Valamikor az édes anyja állt igy a vöröskoczkás konyhában. Egy perczre talán eszébe is jut a fiának. Mert megejti az emlékezés, hogy felbomlik, elrothad az agyveleje, mert rémképek tolakodnak a szemei elé, önmagát mutatva, kajlán, elbárgyulva, a mint piszokban, förtelemben birkózik a halállal, becsunyitott, bűzös halálos ágyon. De nem akar emlékezni, nem akar látni. Hát vége szakad ennek a csunya percznek. Következik a szép. Tavasz Anna, ott van újból. Sohasem volt szebb, soha fenségesebb, mint most, a mikor a szerelmesét akarta vissza magának. Kápráztatott az alakja, elbóditott a nézése. Mert a mig elmerengett a látásán, az asszony szeme is rajta ragadt. Beszéltek hát újból a tekintetökkel. »Szeretlek, még mindig szeretlek!« – szólott. Pásztor Endre. »Szeress, szeress!« – lihegte már az asszony.

Elkábult a nézésén, belekábult az érzéseibe. Az utolsó gondolat újból, az utolsó, mely után nem lészen már mit keresni. Hát csinált és kifestett magának egy nagy sûprem-perczet… nem látta és nem tudta a részleteit, csak a lényegét. A nagy percz, a melyben az utolsó gondolatot kifogja fejezni az utolsó munka… Nagy lesz, mint a milyen nagy Tavasz Anna; fényes, mint a mily fényes ő; és le fognak borulni egymás előtt abban a nagy perczben, a melyben tökéletesen megértik egymást. Vallássá lesz a szerelmök s szentté lesznek ők, a kik szeretnek.

És már jó előre is szentnek tetszik, a mint ott áll mozdulatlanul a fal mellett, mintha oda ragadt volna.

Kezd tényleg hajnalodni. Az utolsó szobában kezd szürke lenni minden. A Pásztor Endre arcza is szürke. Künn a szerkesztőség első szobájában a hajnali világosság beleolvad a gázlámpák fényébe. A mint a természet világossága összeházasodik az azbeszt izzásával, valósággal mesalliançe-nak tetszik. Olyan kifejezhetlen sötétség ül az örök műhely kaptafáin: az iróasztalokon és a rongyos falakon, mint a mellbeteg ember arczán. Kármán egész alakja, a mint meggörnyedve iróasztala fölé hajlik, ugy rémlik, mint egy monstruózus púp, az alsó teste is púp, a feje is púp. A lap vége felé járt, az éjjel alatt csendes udvarban felébredt az élet, a munka és a nyomor, mig fenn az első emeleti szerkesztőségben épen ellenkezőképen volt. A földszint új kezdő életére az első emeletnek mélységes halála adott alkalmat. Itt bevégezték a lapot, ott elkezdték. Itt ujból lealkonyodott egy nap, véget ért, ép akkor, a mikor tulajdonképen kezdődött, a mikor a támadó nap új reményt és új életet teremtett azoknak, a kiknek még élet az élet, a kiknek még van remény. És ott mintha lánczokat hozott volna magával, a munka igáját, melyben sok fiatal ember, rossz és jó leány hajtotta bele a fejét, a mikor annyi sok fej még párnákon nyugodott. A gyűlölt munka ért véget és a gyűlölt munka kezdődött ujból. Milyen furcsa, milyen különös fészek volt ez a váczi-utczai ház, a »Hirek Kürtje« palotája! Ide nem hozott örömet a nap. Kinek is hozott volna? Pedig olyan hatalmas volt, a mikor rézvörösen szélesedett el keletnek láthatárán, kápráztatva és vakitva azokat a szemeket, a melyek be voltak húnyva az éjszaka, égetve és csipve azokat, melyek irások sorai felett meredeztek, az egész éjszakán keresztül. Ugy volt, mintha itt, az örök munka felett a nap csak önmagának tetszenék s mig künn egy egész természet áldotta a melegét, addig itt benn a város és a munka kellő közepében mindenki csak átkozta önmagában. A segédszerkesztő, a ki végig olvasott mindent, azt a sok frázist, dicséretet és lehurrogást és a szerkesztőség többi tagjai, a kik telegrammokat forditottak az éjszaka és csinálták azt a sok frázist, dicséretet és lehurrogást, elbágyadt érzéssel, elszikkadt lélekkel, egészen öntudatlanul gyűlölték a napot, mely nem az ő számukra jött fel, mely nem nekik küldött napsugarat édest, meleget, s a melynek éles fénye csak kellemetlen akadály a délelőtti alvásban. Gyűlölték, mert nem hozott új életet, új reményt nekik, mert csak az átvirrasztott éjszakára emlékeztette őket, melynek sötétségébe ismét belefogyott, beletünt az ifjuság egy napja, ma is csak ép ugy, mint tegnap és tegnapelőtt, mint rég ideje, mióta a hivatásnak nevezett kenyér a redakczió iróasztalához vezette őket, hogy folyton csak az éjszakát lessék, hogy sárga gázfény legyen a nap nekik, hogy testben elsinylődjenek, hogy lélekben elpusztuljanak, hogy dolgozzanak hálátlan tollal annak az eszmének, melynek neve: lapkiadó és annak a csőcseléknek, a melynek neve: közönség.

S lenn a földszinten ép ugy van, talán még rosszabbul. Itt a kemény éjjeli fekhely kínosabb a koporsónál: tör, zúz, az elevenbe hasít, ropogtatja a csontokat. Itt nem is emberek az emberek. Alig hunyták le a szemüket, már is zörgetik az ablakokat, ajtókat. A sok zörgetésben betört az ablak, elhasadt az ajtó. A kiadó nem hivatott sem üvegest, sem asztalost. Minek pénzt költeni arra, hogy ezeket az embereket, a kik összehordják az ezreket neki, ne érje a hideg éjjeli szél? A szamarak, csak ugy is hordják. Félig papir, félig üveg az ablak, félig fa, félig vastag karton az ajtó. Csak azért jó, a miért a felköltés zaját tompitja. Ám ha ezzel nincs zaj, ugy jön máshonnan. Az udvar kéményes üvegházában elkezdett orditani a gép, a nyomó, törő, zúzó, vágó vasóriás. A próba meg volt. Kitátotta monstruozus száját, megmutatta a fogait, demonstrálta, hogy tud zabálni. Ide hát az embereket! Mert ez a kolosszális masina valóságos emberevő pokolgép; korántsem éri be a papirral, az csak a saláta neki. A fő-étele az ember. Ide hát ember, kiről azt tartják, hogy tökéletessége vagy a teremtésnek, kinek lelked és szived van, ki eltartasz világtalan édes anyát, sápkóros agg apát, bohó gyerekeket, árvákat, rongyos ruhás testvéreket. És jönnek. Egy sereg fiatal lány tódul be a géphez. Husák a gépmester már ott van és czirógatja a megvadult alkatrészeit, hizeleg nekik olajjal, hogy még jobban vaduljanak, hogy még jobban öljenek. A fojtó füst felrepeszti a tüdőt, a nedves meleg lobbot teremt a torokban, az óriási zaj keresztül-kasul járja és megférgesiti az agyvelőt, a papirsaláta-etetés megtöri a hátgerinczet. Ám igy még jól van minden, ha ugyan az egyik kerék nem kap el egy gyönge női kezet, vagy meg nem ránt egy szoknyát és nem töri két darabra azt a testet, mely magán hordta azt még csak egy perczczel azelőbb. Ugyan, hogy örülhetnének ezek a szegény párák az új napnak, mely csak a bakó elé viszi őket és a mely ha ád is meleget, azért adja, hogy verejték is legyen, nehéz gyöngycseppű verejték.

És erre az elhaló és kezdő munkára, mely édes testvére egymásnak, mindinkább nagyobb fényt és világosságot vet a nap. Ime, reggel lett az éjszaka után. Fenn az első emeleten csend. Az udvarban zajos élet. Már nincs álom többé a szemekben, nincs lankadtság a karokban. A nagy gépház piszkos, esőmosta ablakai mintha reszkető zörgéssel kisérnék a rotácziós masina diszharmonikus muzsikáját, mely hol orditó, hol rikácsoló akkordjaival zúg, zakatol, mintegy bele a végtelenbe, szűnni nem akarva, de mindinkább gyarapodó erővel. A gépház fülledt, olajszagú levegője megtelik ezzel a lármával s mintha együtt reszketne a gép megőrült alkatrészeivel. Ugy tetszik, hogy későre jár már az idő, mert a gépmester csak fokozza a gép gyorsaságát. Aztán kiragyog az arcza, a mint teljes erővel dübörög a gépje. Mintha ennek a kékzubbonyos, nyomdafestékes munkásnak gyönyöre volna ott, ezernyi vasdarabnak sikítása, gépszijjak pattogása, kerekek surlódása, papir suhogása között. Aztán a gyönyörét is fokozza, mert itt ebben a csupa zajban is van szerelem. A feleségét nézi, boldog, mosolygó nézéssel, a mint az, az ujságokat hajtogatja. Az asszony visszanéz; terhes a szegény, alig birja a munkát. Hát küldi el a férje. Hadd vigye fel az első ujságot Kármán urnak.

Ugy megy ki, hogy zajban, munkában van az egész gépház. Fiatal leányok, fiatal emberek forgolódnak a gép körül, viszik ki az expediczióba a lappéldányokat. S bár csak ugy szakad rájok a munka, mégis van idejök ezeknek is a szeretkezésre. Egy-egy fiatal, olaj-szagú munkás az ülepén fogja meg a dolgozó leányok egyikét. Kaczagnak, sikoltoznak, ám a hangjukat széjjeltépi a nagy zaj… hát nem történt semmi, nyomják az ujságot tovább, mert már későre jár az idő és a gépmester csak egyre fokozta a gép gyorsaságát.