LUCZIFER ASSZONYSÁG.

I.

Szép, fehérbőrű asszony létére, nagyon sokan ismerték. Szabad asszony létére nagyon sokan reménykedtek körötte. Kálozdi Erzsébet kaczagott, mutogatta a fehér fogait, úgy tett, mint kaczér fiatal asszonyok tesznek. Nagy fekete szemei és hosszú szempillái voltak, hát rendkivül epedőn és különösen tudott nézni a szemével. Valaki azt mondta, hogy az ő két szeme elkárhoztat; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy az ő két szeme megüdvözit. Más valaki azt mondta, hogy szivtelen; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy nagyon sok jót tett a szegényekkel.

Volt egy fiatal orvosnövendék rokona, Áron Lajosnak hivták. Valahonnan a vidékről jött fel a fővárosba, azt mondta, hogy komolyan akar tanulni. A szerb-utczában bérelt egy kis hónapos szobát magának s vett egy petroleum-lámpát. Már a tandíjra és könyvekre nem tellett a pénzből. Hát Kálozdi Erzsébet adott neki és szerzett a számára bodros-fejű bankár-gyerekeket, hogy azokat tanítsa, s vigye sétálni vasárnap az Andrássy-útra.

És Áron Lajos úgy tett. Együtt volt a gyerekekkel az egész napon keresztül, csak az éjszakára került haza. Meggyujtotta a petroleum-lámpát, elővette a könyveit és tanult reggelig. Aztán ment a klinikára, hallgatta komolyan és áhitattal a professzorait, mint hallgatják a képviselőjüket a parasztok. Nem volt álmos az átvirrasztott éjszaka daczára, mert hisz érdekelte a szakmája, valósággal rajongott a holttestekért.

Az egyetemen csak annyit tudtak róla, hogy szegény fiú, és szorgalmas. A bankárék tudták azt is, hogy a Kálozdi Erzsébet rokona. Hát érdeklődtek iránta, s adtak neki két kiflit az uzsonna-kávéjához. Teljességgel meg voltak elégedve vele, azt mondták róla, hogy komoly, törekvő fiatal ember. Vasárnap meghivták ebédre is, a bankárné nógatta, hogy egyék. Azt hitte, hogy koplal az egész héten keresztül. A bankár szivarral kinálta meg, Áron Lajos rágyujtott, a gyermekek nézték mosolyogva:

– A tanító úr szivarozik!

Aztán mentek sétálni az Andrássy-útra. Bársonyba öltöztették a gyermekeket s kötöttek piros kendőt a nyakukra. Áron Lajos úgy kisérte őket. Tél idején volt, gyorsan mentek, nehogy megfázzanak. A mikor kiértek oda, a hol már a villák kezdődnek, a gyermekek nem siettek többé. Megszokták volt már, hogy a nevelőjük el-elmarad mögöttük. Megáll az egyik villával szemben, s felmered az ablakára. Kálozdi Erzsébet, mintha már várta volna a rokonát. Nagy, fehér prémes bunda volt rajta, az arcza is hófehér volt, rendkivül gloriozusnak látszott. Áron Lajos köszöntötte, az asszony is rámosolygott. Aztán nézték egymást egy-egy perczig. Majd küldte a tanítványai után. Hát mentek ki a ligetbe, bámulták, mint korcsolyáznak az emberek.

Az »Egyleti Jégpálya« volt a legközelebb; annak a sorompójánál álltak meg legelsőbben. Nagyon sokan korcsolyáztak, több fiatal ember oly eszeveszett hévvel szaladt a jég hátán, mintha valamilyen nemes ideált hajszolna. Egyébként itt voltak a nagy urak és az előkelő asszonyok. Magánfogaton és fiakkeren érkeztek, a ki gyalog jött, azt még a jégpálya portása is lenézte. Ott állott a pályára nyiló nagy pavillon lépcsőjén, nyitogatta a hintók ajtaját, s leste a borravalót. Akadtak csavargó gyerekek, a kik konkurrencziát akartak csinálni neki, a mikor az egymás után érkező fogatok, teljességgel igénybe vették gyors kezeit és hajlongó derekát. Rájok rivallt, meg szerette volna fojtani őket egytül-egyig. Rendőr jött közibük, hát a szegény gyerekek szétfutottak. Azután valahol lejebb, számítgatták a garasaikat, s mentek czigarettet venni maguknak. Mire visszatértek, már ismét egymásra torlaszkodtak a kocsik, s ismét kereshettek néhány krajczárt. Szép asszony adott egy hatost egyiküknek. Kálozdi Erzsébet volt, a jószivű asszonyság.

Benn a pavillonban összebúgtak, a mikor belépett. Úgy jelent meg, mint egy mesteri szentkép madonnája, a mikor a festményről lehuzzák a leplet. Hirtelen ott volt a bámulói előtt, szentséges szépségével, fényesen és nagyszerűen. Mintha valamilyen láthatlan glória sugározta volna be. Csupa fényben tünt fel, liljom-fehér arcza mintha tündökölt volna. És enyhék és szelídek voltak a vonásai, olyanok, mint egy tudatlan gyermekleányé. Csak a szeme volt az asszony. Hát azok, a kik hivalkodtak, hogy értik a női szemeket, azt mondták: egy-egy pokol mind a kettő; a kik bevallották, hogy nem értik, azt mondták, gyönyörüség lehet föléjök hajolni.

De azért mindannyian valóságos áhitattal nézték.

– Milyen asszony! – mondották a férfiak.

– Szép asszony! – mondották az asszonyok.

Mert még ezeknek is tetszett. Egyik-másik talán még arra is gondolt, milyen boldogság lehet ez az asszony úgy, meztelenül. Aztán kiváncsiak voltak a szeretőjére. Mert Kálozdi Erzsébet eltemette a férjét; azt mondták, rosszul élt vele, istennek hála, hogy csak rövid ideig tartott ez az élet. A szép asszony levetette a gyászruhát magáról és oda ajándékozta a szobaleányának. Aztán ismét fehérbe öltözött. Tudta, hogy ez áll neki a legjobban. Belenézett a nagy tükörbe, látta, hogy szép, tetszett magának. Hát csókot nyomott az ajkaira a tükör üvegén keresztül. Nedves nyoma maradt ott az ajkának… valamelyik udvarlóját tette boldoggá vele. Megengedte, hogy lecsókolja onnan. Aztán szólott:

– Eddig nem éltem… Most élni fogok!

Ugy volt, hogy abból az Andrássy-uti villából nagyon messzire elhallatszott a hangja. Mert még az »Egyleti Jégpálya« pavillonjában is meghallották.

– Élni fog… vajjon kivel korcsolyázik együtt?

És néztek utána. A pavillonban, a fütött teremben ugyis csak azért voltak az emberek, hogy nézzenek és lássanak. Úgy tudták, hogy ez okosabb dolog, mint futkározni a jég hátán, a hol az ember nagyon könnyen kitörheti a lábát. Aztán ott közöttük nem is venni észre őket. Mig onnan fennről… milyen pompás perspektiva nyilik meg! A terem nagy üvegablaka előtt ragyog a sima, síkos jégtükör. Úgy tetszik, mintha kopár keretével, a zuzmarás fákkal, a behavazott hattyú-bódéval és a ringó, hajlongó embereivel, egy élő óriási auzlág volna. Egy forintot fizettek a látásáért s úgy tudták, hogy ingyen kapták, mert megfizethetlen. Milyen pompás, milyen nagyszerű auzlág! Ott van meg benne az egész világ… az egész főváros korcsolyázva. Ime ott vannak a férjek, a fiatalok és az öregek, a gazdagok és a kik a nejök pénzéből élnek; az asszonyok, a hűek és a hűtlenek, a szabadok és a kitartottak; a gyermekek, a törvényesek és a természetesek, a szeretők, a nyilvánosak és a titkosak, a bevallottak és az eltagadottak. Ott vannak a szinházak művészei és művésznői, még az opera énekesnői is. Egyikük sem fél a meghüléstől. Avagy talán ép azért jöttek, hogy meghüljenek s ne kelljen aztán énekelniök. Ott vannak a parthiek is, a kitünőek és a kevésbbé előnyösek… mert ott támad a szerelem és a házasság a jégen, a hol nem fáznak az emberek, ám hevülnek és felenged a szivök. És ott van minden aktuális ember… még a miniszterelnök… még a hires korcsolyaművész is. A mult héten a Balatont korcsolyázta be, ma az egyleti jégpályán produkálja magát. A felesége is vele van, szép szőke asszony… ám úgy látszik, nem igen szeretheti a férje, mert hagyja magára, nem bánja mint korcsolyázik mással, idegennel. És ott vannak az arisztokraták is. Fönn a pavillonban, lenn a pályán is úgy találták, hogy érdekesek, csak olyan büszkék ne volnának. Ime hire jár, hogy mennek más jégpályát keresni, az egyleti már nagyon commun nekik. Sok rajta a polgár, a tolakodó. A gentry is így vélekedett. Addig is külön korláttal vették körül magukat.

– A korlátoltak! – jegyezte meg valaki, a ki haragudott rájok.

Ám azért mégis csak a polgárok miatt jöttek ki. Az egyik, egy szép polgári asszony miatt. Ott korcsolyázott az ő korlátjok közelében, úgy volt, mintha kicsalni akarta volna. Hát kicsalta, észrevette, hogy siet feléje. Valósággal melege lett az örömében. Aztán félt. Előszörre rendesen félnek az asszonyok, talán menekülnek is. Menekült, szökött ez is, hát üldözte a férfi. Aztán a jégpálya valamelyik sarkában, mégis csak válthattak egy-egy szót, mert az asszony piros arczát csak még jobban kiverte a pír.

– Hagyjon el, nem vagyok egyedül…

– Mikor lesz egyedül?

– Soha.

– Kegyetlen, szép asszony…

Aztán ismét kergetődztek.

Fenn a pavillon nyitott erkélyén megszólalt a zene.

Egyes párok képződtek. Fiatal emberek és fiatal leányok együtt korcsolyáztak. Hevültek mindaketten, csupa tűz volt a leány. A teremben ismerték őket, majdnem mindannyiokat.

– Az Emmer bankár leánya.

– Mindig azzal a huszártiszttel.

– Pedig már hirbe hozta…

Láttak egy másikat is.

– Király Olga… már a harmadikkal.

– És még mindig nem akadt férje!

– Pedig milyen gazdag… ám egy kissé fonnyadt is már.

– Azt mondják, beteg leány.

– Pedig mennyire szeretne már férjhez menni!

És kerestek újakat. Fenn mondhatlan gyönyörrel néztek, lenn mondhatlan gyönyörrel futkároztak, hajlongtak, ringtak ide-oda az asszonyok és a férfiak. A terem is, a pálya is mind sűrűbbé vált; a néző és a korcsolyázó társaság alig tudott kitérni egymásnak. A nézők a szemeikkel, a korcsolyázók a lábaikkal. Apró gyermekek is emelgették apró lábaikat. Egyik-másik el is esett, de mosolyogva kelt fel aztán. Egy-egy nagy leány, és egy-egy szép asszony is kisiklott, de a kisérője felfogta.

A pavillonban persze látták. Hát összebúgtak:

– Milyen ügyesen fogta meg!

– Ügyesen ám, még most is szorongatja a derekát.

Kaczagtak, a mikor ügyetlen volt a kisérő. Egy fiatal asszony és egy fiatal ember épen ott bukott el előttük. Úgy tetszett, mintha éppen a teremnek akartak volna örömet okozni.

– Milyen furcsán estek! – mondották a pavillonban.

Egy apró-szemű asszony, oda hajolt a mamája füléhez:

– Meg vannak ezek szokva, így esni egymás mellé…

A jégen is ily módon szóltak róluk:

– Nem egyszer estek el már hasonlóan.

Egy-egy férj most jött üzletből, irodából, egy-egy asszony elkésve érkezett.

Hát a teremben is, a jég hátán is kommentálták az érkezésök.

– Dolgozott mostanáig – mondták a férjre.

– Tudja Isten hol járt – mondták mások.

– Bizonyára nem korcsolyázik a szeretője – mondták az asszonyra.

– Pedig a férje jó ideje várja már – mondták mások.

– Csalják egymást közösen… – mondták a férjre is meg az asszonyra is.

Az ismerősök köszöntötték s figyelmeztették egymást sok mindenre, a miről ugy tudták, hogy ott történik a jég hátán.

Hirtelen egy operai énekesnő tünt fel. Bámulták, mert operai énekesnő volt s mert egy báróval korcsolyázott együtt.

– Ime már nyilvánosan? – kérdezte valaki malicziával.

– A fényes szerződtetés titka… – mondotta más valaki.

Aztán nézték a miniszterelnököt és a korcsolyaművészt. A miniszterelnök kivel beszél, a korcsolyaművész mikor fog elbukni őrült kacskaringói közben? Aztán általános szenzáczió közepette a miniszterelnök bukott el.

Egy fiatal képviselő sóhajtott:

– Miért nem a parlament ez a jégpálya!

– Milyen rosszak maguk képviselők! – szólott egy szép asszony.

Aztán korcsolyázott tovább a rossz képviselők egyikével.

Hosszú rajban vonultak a ringó párok végig a sima jégtáblán. Csupa mosolygó piros arcz, csupa hevülő kebel, csupa elegáns ruha. Csak a nagyurak mulatságán aszisztáló, jegetseprő szegény emberek vannak a rangjukhoz méltóan öltözködve. Egy-egy szép asszony, ott a pavillon alatt, felkötteti a korcsolyáját. Sokan állnak a közelében, nézik az apró lábait, a ruhája alól kisötétlő fekete harisnyáját. Aztán repül ki az emberek közé… Vig zene van a téli levegőben, divatos keringő muzsikálja be a megfagyott ligetet. Egy-egy szomszédos fáról finom hó esik, mintha dara esnék. A behavazott bódéból kijön a partra, egészen a pálya korlátja mellé egy-egy hattyú. Nyujtózkodik a szárnyaival, ugy látszik, mintha unná a telet. Aztán bámulja az embereket. A szomszédos jégpályákon is bámulnak. Az ugynevezett olcsó-közönség irigykedik, talán szeretne ott lenni az egyleti pályán, azt mondják, hogy ott még a jég is más. Ám eszükbe jut, hogy ezt a rosszabb jeget is meg kellett fizetniök, hát nem bámulnak tovább, hanem korcsolyáznak ők is az ő pénzükért. A parton nem törődnek velök. A közönség mind ott van az »Egyleti Jégpálya« sorompójánál. Nézik, fáradhatlan, érdeklődő nézéssel a jobbra-balra, előre-hátra, körben és egyenesen rohanó embereket és felröhögnek, ha valamelyik elesik közülök. Később fáznak, de az érdekes látványosságot nem szivesen hagyják ott. Hát ugy gondolják, hogy a pavillon nagyterméből bizonyára jobban esik a nézés. Persze, hogy jobban esik, aztán mi mindent is látni onnan.

Most is észrevettek valami kiválóan érdekeset.

– Nézd, ki fut utána? – szólott mohón az az apró-szemű asszony.

A mamája a szinházi-gukkert kapta elő.

– Ott a korlátnál ugy-e?

– Igen ott… nézd meg jól… ismered?

A mama nézett. Aztán mosolygott. Persze, hogy ismerte. Ő, a ki már évtizedek óta »működik« a fővárosban.

– Halmi Aurél gróf… – milyen eszeveszettül rohan utána.

Ezenközben elérte az asszonyt. Ott lapult meg a korlátnál. Tűz volt a szemében, tűz volt az arczán. Beszélni akart, de nem tudta, hogyan kezdje, hogyan mondja. Az ajkához emelte a muffját, azon keresztül szólott, nehogy észrevegyék:

– Hagyjon el, meglátnak…

– Egyedül lesz holnap? – kérdezte a férfi.

Dagadtak az emlői, lelkendezett, a torkába fult minden szava.

– Egyedül lesz holnap? – kérdezte még egyszer.

Hát sugta az asszony:

– Igen… igen… csak hagyjon el már…

Az egyik bankár-gyerek, kinek nagyon jó szeme volt, tapsolt az örömében:

– Az Erzsi néni!

Aztán a kis kezével mutatott reá.

A másik bankár-gyerek is megpillantotta:

– Az Erzsi néni, egy bácsival!

Áron Lajos is oda nézett. Ott volt az asszony meglapulva a korlátnál. Az üldözője mintha gyönyörködött volna a tündöklő arczában, a ragyogó fekete szemeiben, a pihegő emlőiben. Fenségesen szép volt most is, de már nem madonna többé.

– Igen, az Erzsi néni! – szólott a fiatal ember.

– De egy bácsival! – erősitgette ártatlanul az egyik tanitványa.

II.

Valamelyik vasárnap a bankárék elmentek a szinházba. Elvitték a gyerekeket is magukkal, mert hisz páholyuk volt s abban elférnek. A bankárné ugy vélekedett, hogy Áron Lajos is elférne. Hát hivta a szinházba.

– Azt mondják, nagyon frivol darab. Aztán a Pálmay is játszik!

De Áron Lajos nem ment. Szabadkozott, hogy szigorlatra készül s tanulni fog odahaza.

És tanult. Ám a petróleum-lámpája serczegett, mert kialvófélben vala a kanócza. Hát ment fényt keresni máshová.

Megállott annak az Andrássy-uti villának a kapujánál. Habozott – de aztán megnyomta a kilincset.

A szép asszony nem várta ezuttal. Egy széles pamlag volt a szalónjában, azon feküdt, fehér moll ruhában. Vastag fekete haját alig nehány tű tartotta össze… leomlott a füleire, a homlokára. Füző sem volt rajta, hát még szebb volt ugy a szabad emlőivel, a hajló derekával.

Áron Lajos megcsókolta a kezét.

– Ülj le ide elém! – mondotta az asszony.

Oda ült elébe. A szoba fényes világossága kápráztatta és kápráztatta az asszony is.

Keresett más, homályosabb helyet magának.

– Nem jó helyen vagy most… nem látlak, árnyékban van az arczod – szólott Erzsébet.

És a pamlagról ledobott egy vánkost.

– Ülj ide a földre! – mondta aztán.

Áron Lajos ott ült a földön, az asszony feküdt hanyatt a pamlagon. Alacsony volt a pamlag, hát most nagyon jól látták egymást. Az asszony lenyujtotta az ő hófehér kezét. Azt hitte, hogy Áron Lajos ráhajtja majd a fejét. Ám nem lett ugy. A fiatal ember felállott, ugy volt, mintha a nagy lámpa minden világossága az arczára ömlött volna. Kálozdi Erzsébet most látta először szépnek.

– Milyen kék szemeid vannak! – szólott.

A fiatal ember szótlan maradt. Ott állott meg a pamlag szélén s nézte az asszonyt.

Sohasem látta ilyen csodálatos szépnek. A finom moll-szövet együtt hajlott a tagjaival, mint lepel valamilyen női-szobron. Látszottak az emlői, a dereka, a hasa, a lábai, akár csak meztelen lett volna. Tudta az asszony és nem bánta. De sőt, az ő nagy fekete szemeinek a komoly nézésével egyre fürkészte a fiatal rokona arczát. Ugy tetszett, hogy keresi a teste, a tündöklő arcza, a kivánatos tagjai hatását, az Áron Lajos szemeiben.

– Milyen bámulatosan szép maga Erzsébet! – szólott a fiatal ember.

Az asszony mosolygott. Az ajkai is megnyiltak volt már. Nyilván a csillogó fogait akarta mutatni.

– Hihetetlen! – mondta halkan Áron Lajos.

Hát beszélt az asszony is.

– Ugy ám: hihetetlenül szép vagyok!

Aztán sietve tette hozzá:

– És ha ott feküdnék előtted a bonczasztalon? Egy véres pont volna itt a balemlőmön… ugy-e itt van a sziv, pontosan a bal emlő alatt?

Ott járatta a kezét a bal emlőjén. Áron Lajos már nem nézte többé. A szemeire szoritott kézzel állott az asszony előtt. Ugy látszott, hogy reszketnek az ajkai.

Hát folytatta az asszony. Nagyon bolond hangulata lehetett.

– Nem is tudnád, hogy odahoztak a klinikára… csak mennél a bonczterembe mint máskor… aztán ott feküdnék a bonczasztalon előtted… a többiek előtt… csupa fiatal ember előtt meztelenül… még nem is szégyelhetném magamat.

Egy kis szünetet tartott. Aztán kérdezte:

– Volna szived, végigvágni a testemen…? nekem jönni késsel, mint valamilyen hentes…

És ugy tudta Áron Lajos, hogy még igy nem beszéltek hozzá. Szorongott a lelke, boldog, ha sirva tud fakadni. Lerogyott oda az aszszony elé. A Kálozdi Erzsébet karja felfogta a fejét, a fehér moll-ruhába fult bele a hangja. Nem is tudta mit beszél, csak beszélt egyre, szüntelen.

– Megőrülnék ott maga előtt… talán ráborulnék a testére… az életre akarnám hozni vissza… talán sziven szurnám magamat a bonczkésemmel…

Aztán józanná lett. Elgondolkodott, vajjon miért is beszél ez az asszony ilyen bolondokat? Véres pont a szive felett… vajjon kiért ez a véres pont?

Hirtelen felállott. Ismét fényben volt az arcza, a nagy kék szemei is csillogtak. A nyakkendője félrecsuszott vala, a szőke haja belelógott a homlokába. A melle kidagadt, mint viharban a vitorla, a hangja is olyan volt, mint a vihar.

– Láttam vasárnap a jégen. Ki volt az az ember?

Fölült az asszony, hirtelen csodálkozás ejtette meg. Összehuzta a szempilláit, csak egy fekete sáv nézett ki alóluk. Összeszoritotta az ajkait, a szép fehér fogai nem látszottak többé.

– Láttam… a gyermekek is látták!

Az asszony lihegett.

– Tévedés – szólott aztán.

Áron Lajos felütötte a fejét.

– Most látom, hogy nem az… a szeretője… minek is tagadja előttem?

Kálozdi Erzsébet felugrott. A moll-ruhája félrecsúszott, látszottak a fekete harisnyás lábai, egészen a térdéig.

– Hogy mersz velem igy beszélni? – kérdezte.

Pír futotta be az arczát, pír verte ki a füleit. Nagy szemei mintha veszedelmes lángban égtek volna… úgy rémlett, hogy három falut tudnának felgyújtani a tüzökkel.

Ugy állottak szemtől-szembe, haragban az aszszony, fájdalomban a férfi. Késő estére hajlott már az idő, nagyon csendes világ járta odakünn az Andrássy-úton. Csend volt a szobában is, hát hallatszott az asszony és a férfi lázas lélegzése. A lámpa fénye halványodni kezdett, finom árnyék vonta be az arczokat.

– Rossz fiú vagy! – mondta az asszony.

Kálozdi Erzsébet szólott, az az asszony, a ki jó volt hozzá, a ki megfizette a tandíjat érte, a ki megvásárolta a könyveit, a ki szerzett a számára bodrosfejű bankárgyerekeket. Kálozdi Erzsébet, az az asszony, a kinek hálával tartozik, a ki lehetővé tette, hogy a fővárosban tanuljon, a ki lehetővé teszi, hogy hírneves orvos váljék belőle. Hát ugy tudta, hogy rosszul cselekedett, de ugy érezte, hogy mit sem tehet róla. Kesernyés fájdalom ette bele magát a szivébe, kesernyés és ismeretlen, az orvosi könyvei nem szólottak erről a fájdalomról. A haját elsímitotta a homlokáról, odament az aszszony mellé.

Kálozdi Erzsébet ott ült ismét a pamlagon. Már nem volt haragos többé, a vonásai megenyhültek, a szemének is szelid volt a nézése.

– Bocsásson meg… talán bolond voltam. Olyan jó volt hozzám… olyan áldott, mint az édes anyám, olyan, mintha a kis mamám lett volna. Csodálja hát… ha szeretem?

A szép asszony ismét mosolygott.

– Megbocsát… ugy-e megbocsát? – kérdezte a fiatal ember.

Azzal felelt az asszony, hogy oda nyujtotta a kezét. Meztelen volt a karja, mert feltürte volt az előbb a moll-ruha csipkés ujját.

Áron Lajos megszoritotta a kezét, a szemei rátapadtak a meztelen kar havas szinére. Aztán lehajolt s mintegy rálehelte arra a finom bőrre:

– Ne beszéljen olyan furcsákat többé. Hideg az a márvány-asztal… hideg a halál is… nagyon hideg. Magának meleg kell… az élet… az édes élet.

Kálozdi Erzsébet kirántotta a karját. A fiatal ember lehellete még égett rajta s perzselte.

– Igen az élet… eddig nem is éltem. Élni akarok… élni, élni, mindég csak élni!

Lelkesen szólott, a féktelen örömében megcsuklott a hangja. Vágy, epekedés ragyogott ki a szeméből, tündöklött le az arczáról. A haja kibomlott egészen, hát ez az élni akaró arcz, hirtelen mélysötét keretben tünt fel. Lelkendezett, a mig ismételte:

– Igen az élet… nagyszerű élni!

Csodálkozással nézte az asszonyt. Ugy volt, hogy perczről-perczre szebbnek, fenségesebbnek találta. A mindinkább sötétülő szobát valósággal bevilágitotta az arcza, befénylette a szeme. Gyertyát gyujtott az asszony. Aztán hozott bort, Liebfrauenmilch-et ittak. Az asszony sokat és gyorsan egymásután. Néha koczintott is, néha nem. Azt mondta mindenik pohárnál:

– Igen az élet, az édes élet… élni akarok… nagyszerű az élet!

Bolond jókedve támadt. Kaczagott, tánczolt, felkapta a pamlag párnáit s labdázott velök, vigan, eszeveszettül. Leütött egy vázát, csörömpölve tört össze, akkor is kaczagott.

– Élni akarok… nagyszerű az élet…

Szaladt a zongorához. Játszott valamilyen pajkos nótát. A teste együtt hajlott a muzsikája ütemével. Aztán dalolt is – tüz volt a hangja, ugy rémlett, mintha kigyulladt volna a szoba levegője. Melege lett, feltépte a moll-ruha derekját. Néhány gomb messze elrepült a lázas keze alatt. Kibukkant a csipkés battiszt inge, kicsillogott a keble fehérsége… ugy akarta. Hirtelen elfáradt, nem játszott, nem énekelt többé. Mintha a bor egy csapásra mind a fejébe szállt volna… hátradőlt, a haja mint vastag bársony omlott le a szék támlájára. Az ajkai nyitva maradtak, mintha még most is énekelne. Hát a forró dala helyett forró lehellete ömlött ki rajta. A nagy szempillái ugy lomhán borultak rá a szemeire… madonna volt ismét… alvó madonna.

A nagy lámpa is serczegett már. Valósággal jól esett a kis nesz, a szoba félemletes csendjében. Áron Lajos ugy érezte, hogy fél… Valami bolond varázs van a levegőben, és az eltikkadt aszszony alakja körül. Ez a varázs mozgatta a nyitva maradt ajkait is… Mintha valamilyen néma éneket dalolna. Lehajolt az ajkaihoz.

– Szeretlek… én is szeretlek… – rebegte az asszony.

A szavai beleégtek a fülébe, ugy érezte, hogy megsüketül. Hát nem tudta hallgatni tovább… odanyomta az ajkait a meztelen melléhez. Az aszszony mély sóhajtása kisérte a csókját. Álmodik… álmodja az édes életet, a nagyszerű életet. Aztán nem beszélt többé, a néma ének elnémult egészen, megmeredtek az ajkai. Olyan méltóságosan szép volt, olyan nyugodtan fenséges, hogy nem tudott már hozzá nyulni többé. Vette a kalapját, s ugy osont ki lábujjhegyen az ajtón.

Az utczán kiáltottak utána:

– A tanitó úr!

A jószemű bankár-gyerek volt. Épen a szinházból jöttek a papával és a mamával. Köszöntötte őket, a bankárné rámosolygott:

– Sajnálhatja, hogy nem jött el. Nagyon frivol darab, ezer szerencse, hogy a gyermekek nem értették.

III.

Ugy nevelték s ugy nőtt fel a vidéken, hogy nyilt, egyszerű és őszinte emberré lett. Hát nem hajlott a komédiára, nem tudta, hogy azt a nagyszerű éjszakát ugy csinálta Kálozdi Erzsébet, mint csinálja drámairó az ő hatásos zárjelenetét. Igy hát a mikor eljött hozzá, és a mikor azt mondták neki, hogy a szép asszony nincs otthon, elhitte, meg volt győződve róla. Ment haza a szerb-utczába tanulni, mert az utolsó szigorlatra készült.

És meg voltak szépen nélküle, ott abban az Andrássy-uti villában. Egy gazdag és egy szegény ember egyszerre jött oda lakni. A gazdag ember a földszintre, a szegény ember fel a torony-szobába. Bolond gondolata vala az asszonynak, hogy a villája toronyszobáját kiadta műteremnek. Kún Árpád vette bérbe, a festő. Dolgozott, az egész délután keresztül az ablakára sütött a nap. Egy-kétszer felment hozzá Kálozdi Erzsébet. Ugy volt, mintha Áron Lajos után Kún Árpádot akarta volna protegálni. Tetszettek a festményei, talán a miért meztelen asszonyokat festett örökkön. S a miért azt mondták Erzsébetről, hogy szivtelen, megmutatta, hogy jó szive van. Kún Árpád nem fizette meg a műterem bérét, de meg sem tudta volna fizetni. Az asszony még vigasztalta is:

– Dolgozzék… majd csak megjön az elismerés.

Hát Kún Árpád dolgozott, csendben, háboritlanul. Csak néha-néha hallatszott fel hozzá a Kálozdi Erzsébet dalolása az első emeletről. Énekelt a gazdag embernek, a ki ott lakott a földszinten. Ámbátor külön-külön lakásuk vala, mégis csak egy szobában voltak együtt Kálozdi Erzsébet és Halmi Aurél. Két galamb, a melyik összeszállott. Két boldog, szerelmetes madárka.

Hát beszéltek az Erzsébetről, meg az ő albérlőjéről. Persze, hogy furcsának találták, a miért ott lakik a földszinten. De aztán ugy volt, mintha megértették volna. Azt mondták, közel esik a jégpályához a Kálozdi Erzsébet villája, hát a gróf oda ment lakni. Mások kaczagtak s erősitgették, hogy nem a hideg jéghez, hanem a forró equátorhoz esik közel.

És ezeknek volt igazuk. Ámbátor mindegy lett volna, ha tévednek is. Kálozdi Erzsébet azt mondta, hogy élni akar, hogy az édes életet, a nagyszerű életet akarja.

… Behunyta a szemeit, ugy volt, mintha aludnék; Áron Lajos ott volt a közelében, hát csalta oda magához egészen, csalta azzal, hogy ugy tett, mintha beszélne. Ám csak akkor beszélt, a mikor a fülébe beszélhetett. Ugy tudta, hogy ily módon őrjiteni tud a szép asszony hangja. Azt mondta: »Szeretlek, én is szeretlek!« Ugy volt, mintha néki, és mégis mintha másnak mondaná… aztán meg is hagyta csókolni magát a meztelen mellén… ugy volt, mintha másnak az ajka égne ott… aztán nem beszélt többet, elhagyta menni, hogy jőjjön a másik, az a másik a kinek mondta voltaképen: »Szeretlek, én is szeretlek!«

És az a másik jött. Találkoztak a jégen, délelőtt mentek ki, a mikor a pavillon termében is, a pályán is kevesen voltak az asszony ismerősei közül. Nem akart kimenni, aztán mégis kiment; nem akart találkozni vele, aztán mégis találkozott. Hevültek mindketten a futkározásban, égtek az epekedésben egymás iránt. A férfi elérte az asszonyt:

– Követni fogom az egész életen keresztül. Futni fogok maga után, mint futok most.

Sokáig nem beszélt az asszony.

– Jégszivű… kegyetlen… – hangzott utána.

Az üldözője forró lehellete megcsapta a nyakát.

– Mikor fog felengedni? – kérdezte forró sovárgással.

– Soha… – válaszolt az asszony.

Ám aztán élni akart, az édes életet, a nagyszerű életet akarta. S bár akarta, erős akarattal, nem merte még sem. Ugy volt, hogy félt az édes élettől, a nagyszerű élettől. Hát Halmi Aurél bátorságot oltott a lelkébe a szavával. Azt mondta, hogy szereti, hogy megóvja a világ előtt. Szabadok mindaketten, egymásé lesznek, nem a világé, ennek semmi köze hozzájok. Nagy, magas ember volt és mindig komolyan beszélt. Az asszony érezte, látta, hogy szereti. Nem volt szeszély, nem kaland – de szerelem volt.

Hát mikor tavaszszal megtört a jég a ligetben, megtört az asszonyon is.

Összebújtak ott, abban az Andrássy-uti villában. Csak azért mentek külön-külön lakosztályba, hogy egészen meg ne bolonduljanak egymás mellett, és hogy teljességgel meg ne öljék egymást. A grófon kaczagtak, a miért komolyan vette ezt a polgári asszonyt. A kártyapartnerei haragudtak is reá, a miért nem nyerhették el a pénzét többé. Nem ment közzéjük, még a lóversenyre sem járt. Az arisztokrata asszonyságok gúnyolódtak, ám azért irigykedtek is Kálozdi Erzsébetre.

– Ha legalább szinésznő volna! – mondogatták némelyek az idősebbek közül.

A fiatalok ugy tettek, mintha nem tudták volna, hova került Aurél gróf. Ám tudták, egy-kettő talán búslakodott is utána. Mert nagy magas ember volt és mindig komolyan beszélt.

És irigykedett az asszony társasága is. Egy gróffal és ily módon egy gróffal! Nem is a szeretője, de a felesége… ha tényleg nem, ugy csak rajta mult. Kálozdi Erzsébet bolond asszony, mindig azt mondta, jobb ugy szeretni, a mikor a szerelem nem kötelesség. A szerencsétlen házas élete tanitotta erre. Romlott asszony, nem is csoda. Tizenhat éves korában már vitték a szinházba. Páholyban ült, már akkor is a kivágott fehér ruhákat szerette. Aztán nézte a »Francillon«-t, meg a »Clemenceau«-t. Ime ez az oka, ha czéda most.

Elhallatszott ez a beszéd egészen a füléhez. Nem bánta, ugy sem ment közéjük. Áron Lajosra furcsa szemmel néztek a bankárék, különösen az erényes bankárné-asszony, a ki azonban a frivol darabokat mégis csak szerette. Nem protegálták többé, csak egy kiflit kapott az uzsonna-kávéjához. Aztán azt se kapta többé. Menesztették, mert a gyermekek iskolába fognak járni. Kálozdi Erzsébet ezt is tudta, ezt se bánta.

Ám azért is. Nem titkolta, nem tagadta többé. Ugy van, grófnak a szeretője, ha ugy tetszik. Aztán hivalkodott is vele. Valami kimondhatlan ingert talált abban, hogy egy gróf szereti s hogy egy gróffal él együtt. Ez az édes élet, ez a nagyszerű élet.

Hát csak élt. Mentek együtt a szinházba, mindenki őket nézte. Ámbátor csak egy bankárnak vala a leánya, mégis ugy nézett ki, mintha a haut-arisztokracziához tartoznék. Olyan szép volt, mint egy asszony-isten. Csak addig lehetett haragudni, boszankodni, irigykedni rá, a mig nem látták. Mikor megjelent, csak csodálni lehetett, csak félni tőle. Aztán lassan-lassan lehámlott róla minden régi. Nem gondolkozott ugy többé, mint a régi társasága… a formája is mintha megváltozott volna. Karcsúbb lett, az arczán is mintha elsímult volna a kelet vonása. Nem volt más, csak szerető, nem tett mást, csak szeretett.

És ugyanigy változott meg a szeretője is. Nem volt arisztokrata többé, valósággal levedlett róla minden külön felfogása a kasztjának. Ő sem vala más, csak szerető. Hát szerették egymást, gondtalanul, boldogan, s ugy tudták mindaketten, hogy ez igy van természetesen. Már a külön lakás sem volt meg többé. Aurél fel jött lakni az első emeletre, aztán együtt voltak mindég. Ugy tetszett, hogy nem unják s nem fogják megunni egymást soha; s ugy érezték, hogy összeforrott az életük, hogy egymás által léteznek. Aurél beszélt az asszonynak szép, meleg hangon:

– Nem megyek vissza többé az egykori világomba… nem is mehetnék. Nekem már nincs ott mit keresnem. Ide van kötve az életem hozzád… Erzsébet, nekünk nem lehet elválnunk többé!

Aztán a két tenyere közé fogta az asszony szép fejét s megcsókolta a homlokán:

– Nekünk már csak meghalnunk lehet…

Hát az asszony mintha megborzadt volna. Ám nyugodt lett ismét s az ő két nagy szemének a különös nézésével merengett el a szeretője arczán. És szólott ép ugy, mint beszélt ez az előbb:

– Én se megyek vissza többé a régi világomba… én sem mehetnék. Nekem sincs már mit keresnem ott. Az én életem is ide van kötve hozzád… Aurél, nekünk nem lehet elválnunk többé!

Ám nem folytatta tovább, hanem lehajtotta a fejét a férfi mellére. Hát az a nagy ember reszketett az örömében. Kéj volt a szemében, kéj az ajkán. Megcsókolta az asszonyt a fején, minden üdve, minden boldogsága a csókjába fult. Ime ott volt Erzsébet a mellén, hallgatta a szivverését, talán számitgatta is. És ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Meglátta a jégpályán… megepedte… szép polgári asszony, könnyű lesz megfogni. Megfogta, de őt is megfogták. Az arisztokratikus világ, a melyben csak udvariasságból, avagy gentlemanlike-ből szeretnek az emberek, nincs többé. Füst, még a szagát sem érzi ma. De nincs polgári világ sem. Nincs világ, nincs semmi. Csak egy szép asszony van, egy nagyon szép, fekete szemű, fekete hajú asszony. Ez van, ezt érzi, ezt szorongatja a karjaiban. Milyen üdvösséges volt megfogni, milyen üdvösséges megfogatni. És ismét ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Ki hitte volna, hogy szeretni fog egy asszonyt, egy polgári asszonyt, szeretni ugy, hogy majd nem tud élni nélküle, hogy majd meg akar halni vele… És magához ölelte egészen. Aztán még forróbb lett a hangja, a mikor ismételte:

– Igen, nekünk már csak meghalnunk lehet!

Hát az asszony felütötte a fejét… megborzadt volt ismét. Mert hirtelen belevágott az agyába annak a hideg márvány-asztalnak a gondolata… Már-már látta, mind közelednek a kifent bonczkésekkel a fiatal orvosok feléje. Már érezte is a vágást, az elsőt, ott a bal emlőjén, ott a szive felett, ott a véres pont körül. Nem, ez nem az édes, a nagyszerű élet, ez a hideg halál. Azt mondta, hogy fázik és szeliden kivonta magát a szeretője karjából. Ment a fehér prémes bundájáért, a melyben olyan gloriozusnak látszott. Ment érte a másik szobába. Magára vette s összegubbaszkodott a pamlaga végén, mint beteg állat a szalma-almon. Aurél jött utána, odaült egészen mellé, egészen a közelébe. Aztán a szemeivel keresett az asszony arczán, mintha a gondolatát keresné.

– Félek a boldogságomtól – szólott Erzsébet.

Felcsillogott a férfi két szeme.

– Félek én is… űz kerget… nem tudom hová…

Egynéhány perczig hallgattak mind a ketten. Csend volt a szobában, csend volt az utczán. Aztán Aurél szólott ismét. Szenvedély, láz hallatszott a hangján:

– Meghalni együtt… egy halálban… meghalni véled, szép Erzsébetem!

És ismételte, már-már könyörgés volt a hangja:

– Véled, véled, szép Erzsébetem!

Szép Erzsébet elhalványult, hirtelen hideg ejtette meg. Nem tudott mit felelni, a férfi az ő sötét szemeivel az arczára meredt. Látszott rajta, hogy epedi a választ, sovárogja az igent. Aztán ugy volt, mintha mohó, éhes vágyában be sem várná azt, hanem keresné már a fegyvert.

Hát a félelem, a remegés erőt adott az asszonynak. Felugrott, az arcza pírban égett ismét.

– Menjünk ebből a szobából… nagyon szomorú itt minden.

A mikor kiértek a másik szobába, ismét az asszony szólott:

– Menjünk a szinházba. Premièr van!

IV.

Ugy volt, mintha félt volna tőle az asszony, mintha azt akarta volna, hogy hát haljon meg egyedül, ha már minden áron meghalni akar. Mert mintha ő tette volna beteggé. Jöttek a szinházból, esős, hideg idő volt. A férfi azt mondta, hogy fázik s kocsit akart fogadni. Az asszony hozzá simult, szorongatta a karját s azt mondta, gyalog szeretne menni. Talán azért, hogy meghüljön a szeretője, talán azért, hogy lássák őket az emberek.

De akárhogy is volt, egy lett a vége. A férfi meghült. Hát lefektette Kálozdi Erzsébet s ápolgatta, beadta az orvosságot neki. Szerette is még, de már félt tőle. Talán a miért önmagát jobban szerette.

És Aurél a betegségben is megmaradt a réginek. Az asszony oda ült az ágya szélére, a mikor elment az orvos. A férfi magához ölelte egészen. Ugy feküdt ott ruhástul a szeretője mellett. És hallgatta a szavát:

– Meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!

Nem akarta mutatni, hogy fél, hogy nem akar meghalni, hanem hogy az édes életet, a nagyszerű életet akarja. Hát kaczagott:

– Előbb épülj fel – aztán majd meghalunk.

Ám nem lett ugy. Mintha nem tudott volna felépülni. Az asszony az orvost okolta. Azt mondta, keresni kell mást, újat. Maga sem tudta miért mondja, talán azért, hogy Aurél ragaszkodjék a régi doktorához. És ragaszkodott hozzá, a láza nem akart megszünni, ám nőtt szakadatlan. Ugy volt lázban örökkön, ugy jött rá beteges alvás lázban.

Az asszony nézte. Milyen bolond ember. Mintha most is, az álmában is azt mondaná: »Erzsébet, nékünk már csak meghalnunk lehet!« Ugyan miért akar meghalni ez a bolond ember? Meghalni, a mikor olyan gyönyörűség élni. Aztán ő is ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Egy beteg ember van a szobájában, az ő szobájában, az ő tulajdon szobájában. Egy beteg ember, a ki meg akar halni véle, a mikor ő élni akar… egy beteg ember, a ki üldözte a jégen, a ki ide került az ő villájába, az ő szobájába. Egészen tudatlanul azt kérdezte magától: »Ki ez a beteg ember?« Nézte, keresett az arczában, s nem tudott válaszolni magának. Aztán olyan különösnek talált mindent a szobában. Ugy tudta, hogy szomoruság van itten, a szeretője halálával az ő halála is. Kiszökött a beteg mellől. A szoba küszöbéről ránézett még egyszer, vajjon nem-e ébredt fel. Látta, hogy alszik, s mégis ugy találta, mintha most is, mintha örökkön mondaná: »Meghalni együtt, egy halálban… meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!«

Felfutott a toronyszobába. Aztán ugyanugy tett Kún Árpáddal, mint tett volt a rokonával. Éppen csak az volt a különbség, hogy nem tegezte. Ám a tiz ujjával benne babrált a szakállában, mert olyan lágynak találta, mint a selyem. Hát Kún Árpád is beléje bolondult. Az ő nőies és tiszta nézésével epedte az asszonyt, s az ő nőies finom ajkaival mondta, hogy szeret. Erzsébet csititotta, rányomta a tenyerét azokra a nőies finom ajkakra.

– Nem jövök fel többé, ha ilyeneket beszél!

Aztán ugy szólott hozzá, mintha néki is a kis mamája volna. Kérte szép, okos szóval: dolgozzék, nagygyá lesz bizonynyal. A tavaszi kiállitás a küszöbön, s a »Bachans nő« még nem kész. Hát Kún Lajos felvette az ő bársony kabátját, s oda állott az állványa elé. Panaszkodott, hogy nem jött el a modellje, s most csak ugy emlékezetből dolgozhatik csupán. Aztán dolgozott, de nem birta soká. Fájdalom szélesedett ki az arczán, a mikor oda fordult az asszonyhoz:

– Nem tudok… lehetetlen… mindig csak magát látom. Rajz, szin elmosódik a szemem előtt… és mindig csak magát látom.

– Hát elmegyek! – szólott az asszony.

Mintha gyujtottak volna a szavai, mert a fiatal ember kigyulladt hirtelen. Megragadta az asszony kezét, szoritotta, hogy fájt, hogy sajgott, hiába volt a Kálozdi Erzsébet sujtó nézése. Nagyszerű harcz vala egy csókért. Aztán győzött a festő, mig mintha az életet lehelte volna a szép asszony ajkaira. Igy még nem csókolták meg, s Kálozdi Erzsébet – félt tőle is. De ugy érezte, hogy ez a félése egészen más, mint amaz.

Végre kivágta magát a szerelmese karjaiból. Aztán rámeresztette a szemeit. Düh és gyülölség kiáltott ki azokból.

De Kún Árpád nem ijedt meg. Ugy maradt ott az asszony előtt, mint kőszobor; rá lehet vágni doronggal, de azért csak áll bátran, rendithetlenűl. Még gyönyörködött is a Kálozdi Erzsébet vad nézésében. Aztán szólott:

– Hiába! együtt kell élnünk örökkön-örökké.

Merész volt, fel sem tünt az asszonynak. Ám lefegyverezte, egészen tudatlanul találta ki azt a szót, mely varázslat volt felette.

De Erzsébet nem mutatta, hogy le van győzve a lelkében és a testében, »Igen, együtt élni örökkön-örökké« volt az agyában, mig ment ki szótlanul az ajtón.

Egynéhány nap mulva fenn vala ismét. Levert és szomorú volt a festő.

– A »Bachans-nő« még mindig nem kész… – szólott az asszony.

Mintegy szemrehányás volt a szavában. Kún Árpád rámeredt a festményére:

– Lehetetlen dolgoznom…

És nem akarta megmondani az okát. Ugy tetszett, mintha restelné az asszony előtt. Hát Kálozdi Erzsébet ismét babrált a szerelmese puha szakállában s kérdezte édes szóval:

– Miért nem tud dolgozni? Ismét én vagyok a baj?

Meleg áradt az ajkairól, mig válaszolt:

– Nem maga. Ellenkezőleg: maga adja a vágyat, maga inspirál, maga könnyiti meg a munkám. Mert már nem a szemeim előtt, de a lelkemben van meg.

És bár kérte az asszony, sokáig habozott, mig megmondta végre:

– Nem jön el a modellem.

Hát Kálozdi Erzsébet megértette. Ime a művésznyomor, mennyit olvasott, mennyit hallott róla már! Tartozik a modelljének, nem tud fizetni neki, hát nem jön el. S ezenközben megtörik a munka, az ambiczió, a remény is!

És ugy volt tényleg. A Kún Árpád modellje nem akarta ingyen mutatni a meztelenségét.

Talán nem jutott a szép asszony eszébe, hogy pénzzel is segithetne rajta. Mert máskép csinált. Elbujt, ám előkerült újból. A kis toronyszoba ablakán besütött a kora tavasz napja. Hát ennek az aranyos világosságában állott… félemletes és kápráztató volt ugy meztelenül, üveg-szőlőfürttel a kiomlott hajában. Milyen Bachans-nő! Egy fekete szemű, fekete hajú Bachans-nő!

Mélységes csend vala a műteremben. Ugy rémlett, mintha egyikük sem merne beszélni. Reszketett az asszony is, Kún Árpád is.

V.

És amikor látta, amikor hallotta, hogy jobban lesz napról-napra, minden áron új orvost akart.

A régivel összebúgott az előszobában.

– Most már fölépül rövid idő alatt? – kérdezte.

Az öreg doktor azt mondta: igen.

– Talán el sem kell jönnie többet az orvos urnak? – kérdezte ismét az asszony.

Aztán nem várta a választ, hanem folytatta:

– Persze messze esik egy kicsit. Majd künn vagyunk a ligetben. Ápolom magam… ha rosszabbul lesz, irni fogok.

Megegyeztek. Az orvos a beteg életéért, az asszony a beteg haláláért kötött alkut.

Aztán ment vissza hozzá.

– Irtam a rokonomnak, Áron Lajosnak. Fiatal orvos, most végzett, minden tudása még friss a fejében.

És irt és Áron Lajos eljött. Már rég ideje, hogy nem látták egymást. Ugy voltak együtt, mint akkor. Ismét fehér ruhában volt az asszony, ismét a pamlagon feküdt. Áron Lajos odaült elébe. Aztán egyikük sem tudott beszélni. Nyugodt volt a férfi, izgatott az asszony.

– Betegem van – szólott végre.

– Tudom – válaszolt a férfi.

Aztán hallgattak újból. Olyan furcsának, olyan különösnek éreztek körülöttük mindent. Még a levegő is, mintha más lett volna. Áron Lajos már menni is akart. Sajnálta, hogy eljött. Hát beszélt az asszony ismét, hogy marasztalja.

– Látni akartalak… mert ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad… jól megy a dolgod?

Áron Lajos mosolygott. A mosolygásában látszott, hogy megvénült az arcza.

– Jól megy a dolgom… meghivtak orvosnak a kórházhoz. Az egyetemi professzorom protegál. Valósággal üldöz a szerencse.

Az asszony is mosolygott.

– Éhen akarnál halni? – kérdezte és mutatta a fehér fogait.

Áron Lajos csak néhány percz mulva válaszolt. Ugy látszott, hogy meggondolja, a mit mondani akar. Aztán szólott:

– Valamikor rajongtam a hivatásomért. Olyan fenségesnek találtam, gyógyitani az embert… adni orvosságot a betegeknek. Ma semmi kedvem hozzá… ma mérget adnék.

Hirtelen megrándult az asszony. Áron Lajos észrevette:

– Ugy-e iszonyú? Ám igy van… félek önmagamtól. Talán pályát tévesztettem… ugy rémlik, mintha sírásónak kellett volna lennem.

Vad öröm támadt az asszonyban – maga sem tudta, hogy miért. Fölült a pamlagon és szólott:

– Jőjj ide hozzám, szegény bolondom.

Habozott egy perczig, aztán ment. Lehetetlen volt ellenállania. Vakitóan szép volt Kálozdi Erzsébet.

– Szereti azt az embert?

Nem válaszolt az asszony, ám simogatta a rokona homlokát. És a rokon beszélt tovább:

– Miért is tagadta akkor? Minden, minden jobb lenne ma. Talán orvossá se lettem volna. – Talán ma boldog ember volnék.

Szép kék szemeit könny futotta el.

– Mert nem vagyok boldog… boldogtalan vagyok… pedig azt hittem, máskép lesz minden. Tanultam, virrasztottam hosszú éjszakákon által, nélkülözve, sokszor nyomorban. Ám győzni akartam, magáért is, magamért is. És győztem. Egyike voltam az elsőknek… ma is első lehetnék.

Már-már fuldoklott a hangja:

– Ugy akartam eljönni magához… azt hittem, hogy szeret – magam éreztem, hogy szeretem. Beszélhettem volna bátran… egymásé lehettünk volna, – én a férje, maga az én becsületes feleségem… Mert nem a szeretőmnek akartam volna.

Hát az asszony ismételte halkan, sokszor:

– Becsületes feleségem…

Áron Lajos megszoritotta a kezét:

– Igen, az én becsületes feleségem… tisztességes asszony.

Kálozdi Erzsébet felütötte a fejét:

– Hát ma nem vagyok az?

Már ekkor csengett a hangja.

Áron Lajos felállott. Szilárdan szólott aztán:

– Nem!

Az asszony belekaczagott a tenyerébe. Valósággal szinpadon képzelhette magát.

– Ám legyen… ugy is mindegy nekem, a mikor szeretek.

Aztán folytatta gyorsan, majdnem hadarva:

– Amikor együtt voltunk itt utoljára… amikor ott ültem a zongoránál… amikor daloltam és… a mikor megcsókoltál a mellemen, miért –

Belevágott a szavába.

– Miért? Mert sokkal jobban szerettem…

– Ez nem szerelem, – szólott már nyugodtan az asszony.

De csupa szenvedély, csupa láz lett, a mikor folytatta:

– Oh, nem gondolkozik az, a ki szeret… nem vesz fontolóra semmit. Becstelenné lesz, elbukik, rabol, gyilkol, felakasztják – ámde előbb birta a szerelmesét. Nem szerettél… vagy ha szerettél is, úgy nem eléggé. Miért nem tetted… ma én is boldogabb volnék!

Odabukott a pamlag végébe, megcsuklott a hangja. Mélységes fájdalom nézett ki a szeméből, pazar fekete haja szétomlott a vállán.

Áron Lajos ott térdelt előtte. Szerelem és szenvedés vala a szivében.

– Sejtettem, hogy nem lesz boldog vele… nem is lehet. Más-más világhoz tartoznak mindketten… és soha meg nem érthetik egymást. Miért hogy nem lett úgy, a mint reméltem!

Az asszony sirt. Azután olyan különösen nézett az ő könnyes szemeivel.

– Most már hiába… most már késő, nekem is, neked is. Most már azt szeretném, ha felgyógyulna mielőbb… az orvosa ügyetlen volt…

Habozott egy perczig, de aztán kimondta:

– Azért hivattalak, hogy nézd meg te, hogy gyógyitsad te…

Hát Áron Lajos felugrott. Ugy tetszett, hogy hirtelen láz ejtette meg, hogy láz mered ki a szeméből.

Aztán kiáltott rémesen, eliszonyodva:

– Én gyógyitsam…? én, én, a maga szeretőjét…?

Az asszony lerogyott elébe és átnyalábolta a karjaival a rokona testét. A szemeiből kiszáradt a könnye, valósággal tűz lobogott abban. Tűz lett a hangja is:

– Hát öld meg… hát add vissza a becsületem, hát szeress, mert én is szeretlek!

A férfi kiegyenesedett teste, mintegy ízenként remegett meg a szép asszony karjaiban. Remegett a lelke is, érezte Kálozdi Erzsébet.

– Félemletes asszony! – szólott a férfi.

– Szerelmetes asszony! – volt a válasz.

És adott bátorságot neki.

– Ime ott van a boldogságunk előtted… egy utolsó mód… egy legutolsó. Ő öl meg engem, ha nem te őtet. Hát öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz, ha becsületes asszonynak akarsz.

Áron Lajos beszélt lázban:

– Igy nem lehet azzá, igy nem lehet az soha többé. És én is gyilkos leszek…

Most már győzni akart mindenáron. Felugrott a padlóról, kinyillott a fehér ruhája, s úgy majdnem meztelen testtel szorult oda a rokonához. Maga lett az élő szenvedély a mig csókolta a homlokát, a szemeit, mig játszott a nyelvével az Áron Lajos ajkai között, mig közéjök lehelte a lehelletét. És beszélt forró hangon, susogva:

– Oh, régóta szeretlek, régóta epedek utánad. Gyöngye voltál… most ne légy gyönge többé. Öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz… a tiédnek még ma… még ez órában…

És megragadta az alkalom pillanatát. Nem csókolta többé, ám ment, s nyitotta ki előtte a szomszéd szoba ajtaját. Ugy állott ott hajlott fővel, mintha az ő alázatos szobaleánya volna, mig Áron Lajos áthaladt a küszöbön. Villogó szemmel nézett utána, villogó szemmel huzódott meg az ajtó függönye mögött. Aztán figyelt lelkendező mellel, az ajkaira szoritott kézzel, hogy a saját nyugtalan lélegzetvételét se hallja. Hát benn volt. Hát jól van. Az ördög adjon erőt neki. Áron Lajos látta a szerelmese szeretőjét… Meg kellett ölnie, valóságos gyönyöre volt, a mig tette. Nehéz sem volt, csak az orvosságból kellett beadnia többet. Hát adott neki többet, talán a kelleténél is többet. Két nagy evőkanállal, megölne még egy állatot is. Lázban volt a beteg, lázban jött álom a szemére. Kisietett az orvos, behuzta maga után az ajtót. Az asszony ott várta az ajtófánál.

– Vége? – kérdezte. És vaczogtak az ő szép fehér fogai.

Tompa hangon válaszolt:

– Vége lesz egy óra mulva… talán előbb is.

Hát vonaglott az asszony. Áron Lajos megragadta a karját.

– Menjünk innen Erzsébet… nem lehet itt maradnunk… jőjj, jőjj.

– Egy óra mulva… – nyögte az asszony.

Ez a habozás csak még fokozta az izgalmát.

– Jőjj, nem lehet itt maradnunk… iszonyú lesz a halál-tusája.

Az asszony a körmeit harapta. A férfi ismételte:

– Jőjj! iszonyú lesz hallgatni… jőjj… nekünk már nincs itt mit keresnünk…

– Egy óráig várj.

– Nem, nem lehet… jőjj, jőjj velem Erzsébet.

Maga lett az élő, szenvedélyes türelmetlenség. Mozgott az ajka akkor is, a mikor nem beszélt, mindjobban kimeredtek a szemei. Megrekedt a hangja, néha egészen értelmetlen szavakat rebegett. Az asszony állott mozdulatlanul. Mintha nem is látta volna az új szeretőjét. Fehér ruhája be vala gombolva ismét, csak a haja volt kósza, rendetlen.

Gyönge zaj hallatszott ki a szomszéd szobából. Kálozdi Erzsébet az ajtóhoz szoritotta a fülét.

– Jőjj! – könyörgött a férfi.

Mind nőtt a zaj. Úgy tetszett, hogy a beteg hánykolódik az ágyában.

– Jőjj! – könyörgött újból.

Mozdulatlan maradt az asszony. Hát el akarta vonni az ajtó mellől, de nem birt vele. Mintha megmeredt volna a testében. Megragadta. Egy pillanatra durva lett s brutális. De aztán elmult minden ereje. Befogta a füleit, mert megkezdődött az agónia. Jajveszékelt a beteg… Kidagadt szemmel, kidagadt orrczimpákkal hallgatta az asszony.

– Meghalok… megfulladok… – hangzott belülről.

Mind erősebb lett a hangja:

– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…

Úgy rémlett, hogy minden ereje feltámad még egyszer, mielőtt megtörne végleg. Feltápászkodott az ágyában, le akart szállni onnan. Aztán lezuhant a padlóra. Hát be akart törni az asszony, ám Áron Lajos megragadta. Ismét égtek a szemei, úgy tetszett, hogy kigyuladt a hangja is:

– Jőjj velem…! jőjj azonnal…!

Rémülettel nézett rá az asszony. Aztán kivágta magát a karjából. Halotthalványnyá vált az arcza, sikolylyá a hangja:

– Gyilkos… félek tőled… gyilkos…

Visszahőkölt egy pillanatra. Aztán mintha megőrült volna. Eltorzult arczczal, lázas, mohó kézzel keresett a zsebében. Egy másik pillanatba mult s megtalálta. A drága műszer, a bonczkés, már villogott a kezében. Hát menekült az asszony. Kergetődztek a szobában, felhányták a székeket, a butorokat; drága vázák, Ámor-szobrocskák csörömpölve törtek össze. Feltépte az ajtót, kinyillott a folyósóra. Futott fel az utolsó emeletre, a toronyszobába. Áron Lajos a nyomában… az éles kés mintha szelte volna a levegőt. Nyitva volt az ajtó, berontott; a küszöbön érte utól az asszonyt. Ám ismét kisiklott, csak a szép kezeit futotta el a vér. Azt hitte, hogy meg van mentve; pedig nem vala honn a festő. Miért nem pénzzel segitett rajta, most dolgoznék bizonynyal és megmentené. Belevágott az agyába: a vég. De nem akart meghalni. Az édes, a nagyszerű életet akarta. Lerogyott, csupa vér volt a szép fehér ruhája. Nem látta, bár a piros szin nem állott jól neki. Hadonászott az átmetszett kezeivel, még a fájdalmát sem érezte, könyörgött kétségbeesetten, magánkivül:

– Ne ölj meg… szeretlek…

Hát kaczagott a férfi. A festő vásznán akadt volt meg a szeme. Ott vala készen a »Bachans-nő« – Kálozdi Erzsébet meztelenül. Hát letérdelt az asszony előtt… úgy vitte a kést feléje, bonczkést az élő teste felé. Nem lehetett menekülnie már a szavával. Talán érezte is, hogy rosszul játszotta a játszmát. Hát menekülni akart az erejével. Nagyszerű harcz vala köztük az életért ugyanott, hol nagyszerű harcz vala egy csókért. Most is Kálozdi Erzsébet volt a gyöngébb. Áron Lajos rajtatérdelt egészen, vérfoltos volt az arcza, vérfoltosak a szemhéjjai az asszony kezétől. Ám mégis kéj ragyogott le arról a véres arczról, mélységes öröm s gyönyörűség, a mikor végre elérte a torkát.

– Élni… élni… – orditotta az asszony.

– Meghalni! – hörögte a férfi.

Mintha még látta volna az asszonyt ott, kővé meredve a beteg-szoba küszöbe előtt, mintha még látta volna meztelenül, mint »Bachans-nő«. És mintha még hallotta volna az agoniát, onnan az első emeletről, fel egészen a toronyszobáig:

– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…