NYOMORUSÁG.

I.

A mikor abból a terézvárosi közvetitő-intézetből, a melyben markos cselédleányokat, dagadó emlőjű dajkákat és svájczi bonne-okat árulnak, felkerült a Lipótvárosba, a mikor csak egy kilincsnyomás választotta el a szalon parquette-jétől, – visszahőkölt, a nélkül, hogy akarta volna, egészen öntudatlanul. Néhány forintjából keservesen lefizette a közvetitési díjat, négy hónapon keresztül gubbasztott bágyadt, szomorú nézéssel a közvetitő-intézet farácsos irodájában, perkail-szoknyájú, faczér cselédleányok között, kik originális prózájukban sok minden érdekeset beszéltek el a volt nagyságáról, a kisasszonyról, meg az ifiurról. Esengte azt a perczet, melyben az intézettulajdonos jóakaratából szerény nevelőnői álláshoz fog jutni és gyűlölte azt a terézvárosi fészket, a hová a kenyér taszitotta be. Néha-néha még kora délután meghuzódott a Roth Fanny asszonynál bérelt hónapos szobában s azután napokig nem nézett a közvetitő-intézet felé. Rothnénak tartozott a szoba bérével, hát ez tuszkolta, – ki az utczára.

– El fog rothadni, ha itthon ül mindig!

Vette a kalapját, a rongyos napernyőjét és ment a közvetitő-intézetbe. Itt Roth ur ugy fogadta, a mint Rothné búcsuztatta:

– Ha az utczákon fog szaladgálni az egész nap, soha se lesz állása!

Ez az »utcza« fájt neki. Fölemelte a fejét és naiv büszkeséggel szólott:

– Kérem, én nem szaladgálok az utczákon!

Azután leült oda a cselédlányok közé és várt, várt nyugodtan. Czittler Magdolnának hivták és ama fiatal női alakok közzé tartozott, kik örökösen fekete ruhában járnak, bár nem gyászolnak senkit, legfölebb azt az életet, mely szebb is lehetett volna, vagy azokat az igéreteket, melyeket elfeledtek beváltani nekik. Elnyűtt, fekete drapp ruhát hordott folyton, zilált tollu, likacsos szalmakalapja, de még a szakadt keztyűje is fekete volt. Ő maga pedig: sovány, húsz éves leány. Kékek voltak a szemei, de a pillái gyulladásos-pirosak. Csak pazarul gazdag szőke haja vala szép. Ráütött az anyjára, annak is csak a bőre volt fehérebb, – az apját nem ismerte. Az anyja meghalt, hát kereste az apját, mert szerette az életet és nem akart éhen halni. Azt mondták neki, hogy a katonaságnál kell kutatnia utána. Persze ez nehéz dolog, a mikor olyan sokan vannak a hadseregben. Nem tudta megtalálni. Hát rimánkodott a szülővárosának szépen és okosan. Elküldték tanulni valamely zárdába s a mikor visszakerült onnan, adtak neki néhány forintot s menesztették a fővárosba – nevelőnői állást keresni. Ugy tudták odahaza, hogy nem baj, ha »mást« talál is. De ő nem talált. Már csontos testalkatánál fogva sem volt ehhez a »más«-hoz tehetsége. Hát kereste, a miről azt mondják, hogy a legnehezebb találni: a tisztességes kenyeret. S mig törte magát utána, mig reménykedett a közvetitő-irodában, módja volt a mesékben is. Egy sötétszemű, kávészinbőrű cselédleány, a volt nagyságos urról, meg a nevelő kisasszonyról regélt. Hogy a nagyságos ur meg a német gouvernante összeszálltak, mint párzás idejekor a galambok, hogy a nagysága szétdúlta a fészküket, hogy az egész ház, az egész utcza beszélt róluk s hogy végre a nevelő-kisasszony a szerelmes-nyoszolya után a kórház matraczára került. És a miket ezekből a történetekből hallott, azt látta is egyuttal otthon, Rothnénál. A hány czéda leánya van a fővárosnak, mintha mind oda került volna az asszonysághoz. Három is feküdt egy szobában, jajgatva és nyöszörögve egész nappal, egész éjjel szakadatlan. A bűn felett való jeremiád tisztán behallatszott a szobájába, majd pedig bekerült hozzá egészen, hogy Rothné egy újonnan érkezett leányt már nem tudott hová helyezni. Nagy volt a klientelája, a lakása pedig szűk, szűk főleg a bűnnek. Ápolták Magdolna is, Rothné is. Aztán Magdolna nem birta ki tovább. Kapkodott a menekvés után. S a mikor a megváltást jelentő állás végre előtte volt, mégis csak habozva állott ott annak a lipótvárosi lakosztálynak a fénymázos szárny-ajtajánál. Nem tudta, hogy miért áll meg, de valamilyen hideg, idegen érzés járta át az agyvelejét és a habozásra késztette. A várakozás néhány percze alatt annyi sok minden járta keresztül-kasul az eszét, hogy mintegy elkábulva, támolyogni látszott, mint a részeg.

Az intézetbeli kisérője, egy kopott ruháju, fakó arczú fiatal ember, durván odaszólott neki:

– Hát mit ácsorog?

Nem hallott és nem látott semmit. Köd volt előtte, mögötte, köd, mely a láthatlan szinével festett mindent, a melybe beletünt, beleveszett mindaz, a mi környezte, csupán ő, a húszéves sovány leány maradva meg, elevenen, tisztán, csupán magát érezve létezőnek. A mult szüziségével állott semmitmondó küszöbe előtt a jövőnek, félve és aggódva, a miért ugy érezte, hogy gyönge. És csak gyöngének érezte magát továbbra is, mig okos akart lenni, ugy tudva, hogy ezeken a fényesre kefélt parquetteken, melyektől már csak egy vékony ajtó választja el, nagyon könnyen el lehet csúszni, meg lehet botlani, főleg, ha az embernek olyan rossz, szakadt czipője van, mint neki. És ebbe a tudásába belopóztak, beleüvöltöttek azok a jóakaró szavak, melyeket a gazdasszonya mondott búcsuzáskor:

– Isten vele, de aztán találja meg az utat ide hozzám, ha valami baja esik!

És abban a mindent eltakaró ködben csak egyre járták az eszét a képtelennél képtelenebb gondolatok, melyeket az a szőnyeges küszöb, az a fénymázos elegáns ajtó inspirált az örökösen szegényeshez szokott leány fejében. Már elzüllöttnek és elpusztultnak érezte magát, olyannak, mint a kin nem lehet segiteni többé, a miért ez idegen küszöb elé került.

Valósággal összerezzent, a mikor ebből az álomszerű tétovázásból, kisérője durván felébresztette, megrázva a lány gyönge karját. Magdolna nézte, kimeredt szemmel ezt a szürke arczú embert s ugy rémlett előtte, mintha íme ez volna az első, a ki a szennybe akarja taszitani. De a következő perczben már elmúlt, elmosódott mindaz, a mi még a mult perczben létezve, egész bensőjét átaljárta. Halvány pir festette be az arczát, mig zsebkendőjével megtörülte a szemeit, a homlokát és mosolygott a saját félénkségén.

És minden ereje a lelkének teljességgel visszatért már akkor, a mikor Ságiné elé került. A lakosztály fénye és elegancziája immár nem kápráztatta, de jól esett szemének. És bensőjében kéjesen nyugtatta meg az örvendezés, hogy ime vége van annak a nyomornak, mely a Terézváros piszkos kövezetéhez kötötte, hogy meghalt, semmivé lett előtte a terézvárosi leány-vásár és a terézvárosi anya-kórház.

A közvetitő-intézet inasa dicsérte a leányt:

– Nagyon becsületes leány, nagyságos asszonyom!

Nagyságos asszonynak nevezték Ságinét, pedig csak gabonakereskedőnek volt a felesége. De gazdagok voltak s igy nagyságosak. És a kövér, megdagadt keblű asszony, fürkésző szemmel seperte végig azt az előtte álló sovány leányt, keresve rajta valami kifogásolni valót. Az ő mély, férfias hangján kérdezte:

– Kit gyászol ön kisasszony?

Magdolna végig nézett magán s azt mondta:

– Senkit.

– Hát akkor miért jár egészen feketébe?

Nem tudott mit felelni, pedig a kisérő ugyancsak tuszkolta a válaszadásra. Hát Magdolna válaszolt, megmondva az igazat:

– Mert más ruhám nincsen.

A kisérőnek nem tetszett a válasz. Haragosan sugta oda a leánynak:

– Milyen buta maga. Miért nem mondta, hogy meghalt az édesanyja!

II.

Két kis gyermeket, egy feketehajú leánykát és szőke fiu testvérkéjét őrizte az egész nap és vitte sétálni a Józseftér orgonabokrai alá. Szaladgáltak, játszottak a kavicsos porondon, boldogan és gondtalanul. Magdolna ott ült a sötétzöld padon, koronként belepillantva abba a régi ujságdarabba, melyet otthon talált a konyhában és elhozott magával. Vasárnap aztán, egy egész ujságot vett magának és valóságos mámorban olvasta azokat a rendőri hireket, melyek örök chablonnal beszéltek egy-egy tolvajlásról vagy egy rossz cselédleányról, a ki valamelyik kapualjba kitette a gyerekét, hogy viseljen rá gondot az, a kinek több köze van hozzá, mint a tulajdon édesanyjának. A szemei kimeredtek a kicsiny hir néhány sora felett, az arcza tüzelt, mintha a szeretője csókolta volna lázzal, szenvedélyesen. Egész lélekkel mélyedt bele az ujságba és gyűlölte azt az előtte teljesen ismeretlen cselédleányt és szánta azt a kis majomarczú fattyút, a kinek már bűne volt az is, hogy megszületett. Napsugaras tavasz fakasztott új rügyet a sétatér száraz faágain és ez a meleg, bimbót termő levegő megnyugtatta az ő bolondos sajnálkozását azzal a kidobott csecsemővel szemben. Az ölébe esett az ujságpapir, a mikor beszélt önmagához, naiv lélekkel megvigasztalódva, egészen tudatlanul:

– Legalább nem fog megfagyni a szegényke!

Azután olvasott tovább és művelte magát az ujságból. Elegáns fiatal emberek, nagyobbára belvárosi kereskedősegédek siettek végig a sétatéren, selyem vagy vászon mustra-csomaggal a hónuk alatt. Egyikük sem háborgatta, de sőt meg sem nézte a még mindig fekete ruhájú és rossz czipőjű sovány leányt, a ki csontos testalkatával, kék szemeivel olyan igénytelen és semmitmondó volt ott azon a zöld fapadon, mint egy oda dobott búzavirágszál. Még fehér arczát is homályositó árnyékba vonta ereszes szalmakalapja, a mint lehajtott fejjel belemélyedt az ujságba. A kis gyerekek szerették, oda csoportosultak köréje. Hát beszélt velök szeliden és okosan, mintha a kisdedeket szerető Jézus felesége lett volna. Egy tömzsi, szürkeszemű nevelőnő, a kinek kis tanitványai együtt forgolódtak a Magdolna csemetéivel, néha-néha oda ült a sovány leány mellé és azután beszélgettek sok mindenről, a tavaszi időről, a városligetben töltött vasárnapról és a nagyságos asszony új selyemruhájáról.

Egyszer Anna, – igy hivták a szürkeszemű nevelőnőt – bizalmasan fordult oda Magdolnához:

– Van önnek barátja, kisasszony?

Magdolna mosolygott és azt mondta, hogy nincs. Összehúzta szempilláit a másik és gúnnyal kérdezte, mint a ki tudja már a választ is:

– De fivére csak van?

– Nincs; egészen árva vagyok.

Egyszerűen hazugságnak vette és bosszankodott. De azért folytatta tovább, jóakaró szóval:

– Ha nincs, akkor szerezni kell.

Magdolna rámeresztette a szemeit. Tele voltak azok csodálkozással:

– Szerezni?

Gyorsan, majdnem hadarva válaszolt a másik:

– Igen, szerezni fivért, a kit szeretünk és a ki minket is szeret. Fivért, a ki csak akkor fivér, ha nem vagyunk egyedül vele, különben pedig barát, vagy…

Fanyarul vágott bele a szavába:

– Vagy szerető?

És Anna kisasszony mosolygott, miközben jól esett, hogy nem neki kellett kimondania ezt e szót: »szerető«. Azután hozzá gondolta: tulajdonképen nincsen abban semmi rossz. Az ember azért él, hogy szeressen és szerettessék.

Hát az a sovány, mellbetegnek látszó leány, ott ült szótlanul és mereven a zöld fapadon, a másik, a bizonyára okosabb mellett. Eszébe jutott az édes anyja, az az elefántcsontszinbőrű asszony, a kiről azt mondták, hogy rossz, mert szeretője volt. És ime hirtelen, megszakadt a gondolatfolyása és vitte másra az eszét. Nem annak az asszonynak a rosszaságán füződtek tovább a gondolatai, hanem csak maga az asszony járt a fejében, minden ismeretlen erényével együtt és minden ismert bűne nélkül. Végtelen vágya volt az édes anyja után, látni szerette volna, látni az egész alakját tetőtől talpig és meghalt volna a következő perczben, ha az azt megelőzőben megcsókolhatja a kezét. Egészen elmámorosodva, azt hitte, hogy minden pillanatban előtte fog teremni, fehér halotti ruhában ott a József-sétatér makadamján és nézni fogja ő is azokat a homokbuczkákat épitő gyerekeket. Ebből a mámorból azután magához téritette az Anna beszéde, a ki már a meséje felén tartott:

– Itt ismerkedtünk meg a sétatéren. Ferencznek hivják a keresztnevén és egyik belvárosi divatboltban van alkalmazva. Nem szép ember, azt nem mondhatnám, de nagyon jó. Szeret, én is szeretem és már őszszel elvesz feleségül.

Azután beszélt a jövőről, egészen kipirosodva:

– Tudja, szerényen kell majd élnünk. Ő megmarad a boltban, én meg varrni fogok. Már láttam is egy kedves kis lakást a Terézvárosban. Kicsiny, de el fogunk férni ott ketten, sőt akkor is, ha többen leszünk… a mikor majd az én fiacskámat fogom ide vezethetni a sétatérre!

Csakhogy nem tapsolt az örömében. Szép és egyszerű vala a beszéde, hát tetszett Magdolnának. Már azért is, a miért újnak találta, egészen újnak. Egynéhány perczre irigykedett is. De azután jól esett neki, azt tanulva, hogy szegény leány nem kerül föltétlenül Rothnéhoz még azért, a miért szeretője van. Tisztára szűrt mindent a fejében és odajutott, hogy ime neki nincsen ilyen szerencséje. De azért nem tette fel magában, hogy a jövőben keresni, hajhászni fogja ezt a szerencsét. Csak azon tépelődött, mi lesz vele a jövőben messze, messze, ha majd megöregszik, ha majd nem lehet aféle szárazdajka többé. És azon tépelődött, mig azt a fekete leánykát és azt a szőke fiut vezetve, hazafelé tartott.

És tépelődött folyton-folyvást. Estélyre készültek Ságiék. Hát a mig elaltatta a gyermekeket és a mig segitett a cselédeknek, folyton azon a jövendőn járt az esze, melyet szomorúnak, reménytelennek látott. A késő estére hajló idő nem űzte el a gondolatait, de sőt inspirálta a folyosó sötétsége, a mikor kiment vizért a vezetékhez. Egy csomó kép torlódott a szemei elé, őrületes gyorsasággal, minduntalan megújulva, mint a kaleidoszkop tánczoló alakjai. Belegyengült a képei nézésébe és mintegy fáradtan dőlt neki a folyosó vasrácsának. Mi lesz vele? El fog pusztulni, meg fogja ölni a jövendő nyomorusága. Mert csak nyomort várhatott attól a jövendőtől, mely másnak örömet, fényt, gazdagságot jelentett. Egy pillanatra megvillant agyában: a rossz. Igen, czéda lesz, a ki eladja magát, a testét, máról holnapra, aztán kezdi előlről. Fiatalság, szenvedély, valósággal tőke, főleg ha leányé, ha kamatoztatni tudja szabadon, a nélkül, hogy valakinek beleszólása lehetne. Hát ez a szabadság, ez az önmaga felett való föltétlen rendelkezés, még keserűséget is termettek neki. Fájt, hogy árva, hogy nem tartozik ő senkihez és nem tartozik ő hozzá senki. Bitangul van a világban, ez a mentsége, ha czéda lesz. Nem, azért sem fog éhezni, hanem eszik majd osztrigát és iszik hozzá champagneit. Aztán majd ád csókot, ölelést, meleget, forrót, ád vért az ő véréből, húst az ő húsából, csak ép ugy, mint a mészáros a birkáéból, pénzért szivesen. Húst? És eszébe jutott önmaga. Ugy látta magát a sötétben, akár nagy tükörbe nézne. Ott volt a szemei előtt nagy szőke fejével, csontos kebelével, sovány lábaival. Valamely ismeretlen erő vitte a karját a melléhez, a lábaihoz és fogdosta, tapogatta magát, mintha kúszó bogarat keresne aggódva a ruháján.

A szakácsné kikiáltott az ajtóból:

– Ugyan hol marad olyan soká?

És a sovány leány sietett be a konyhába. Gyönge karjai alig birták a nagy vizes dézsát, de hát viz kell a főzéshez. És főztek ott a konyhában, főztek valóságos lelkesedéssel. Hangot adott minden köcsög, minden lábas a nagy takaréktüzhelyen, muzsika volt a konyhában. Meztelen, zsíros karral dolgozott a szakácsné, zsírfényű volt még az arcza is. Egy fiatal kukta segitett neki, sőt Magdolnát is maga mellé fogta. Egyszerűen csak Magdának nevezte és hol kaczagott, hol bosszankodott az ügyetlensége miatt. Aztán maga Ságiné is kijött a konyhába. De a nagy meleget nem birta soká. Azt mondta, hogy megy öltözködni és hivta Magdolnát magával. A selyemmel kárpitozott szalonban és a melléktermekben ki voltak gyujtva a kristályüveges luszterek és fényes, ezüstszinű világosság ömlött végig az egész lakosztályon. Bársony és selyem székek várták az embereket.

És az emberek jöttek. A nádor-utczai ház elé egymásután robogtak a fogatok. Nagyon sokan voltak, a kik a saját kocsijukon, még többen a kik fiakkeren érkeztek. A ház tágas kapuja előtt, bámuló közönség verődött össze. A szomszédházak cselédleányai többnyire, a kik áldották a gazdáikat, hogy korán lefeküdtek, mi által mód nyilott gyönyörködniök ebben az érdekes látványosságban. Még a pásztoróra után áhitozó szeretőiket is magukkal hozták és karikára nyilt szemmel bámulták az estélyre érkező hölgyek elegáns ruháit. Egy-egy szép asszony, vagy leány, meztelen karjával és mellével, vagy még gyakrabban a saját magánál többet érő gyémánt és gyöngy ékszerével, az összesugdosásra birta ezeket a jámbor cselédleányokat, a mint a fény és gazdagság láttára, ámuló lélekkel egy-egy kritikai megjegyzést tettek. Voltak olyanok is közöttük, a kik az inasoknak leborotvált elegencziája fölött voltak elragadtatva és bámészkodtak, a mikor azok a még haladó kocsi bakjáról leugorva, kézben tartott kalappal segitették ki urnőjüket a kocsiból és kisérték fel az emeletre. Még a fiakkerek bakján is volt libériás inas és még a fiakkerekben is jöttek selyemruhás asszonyok és frakkos férfiak.

Azután esti kilencz óra körül már nem jött senki többé. A nádor-utczai ház első emelete, kivilágitott ablakaival lemeredt a mindinkább csendesülő utczára. Nagyon sokan voltak az esteli hazatérők közül, a kik felnéztek azokra a fényes ablakfüggönyökre, melyekre egész tisztán rajzolódott le egy-egy teát hordó inas vagy a nagy szalonon végig lejtő frakkos ur alakja. Az ugynevezett előkelő világból nagyon sokan voltak odafenn. Ságiné, fényes selyem ruhában, erősen berizsporozott mellel és karokkal csinálta a honneur-öket. Mindenkihez volt egy-egy kedves, lekötelező mondása, tele hizelgéssel és hiján az őszinteségnek. Majd meghúzódott a cousinejával – egy fiatal, macskaszemű asszonynyal – valamelyik oldalzugban s kritikai szemmel nézte onnan a saját szalonja társaságát. Ugy rémlett, mintha csak azért hitta volna meg a vendégeit, hogy mulathasson rajtuk. De a mint ez a kövér asszony kritizált, ép úgy törtek pálczát fölötte is. Az asszonyok izléstelennek tartották az ő mélyen kivágott ruháját, melynek derékja alól, mintha ki akarták volna pattanni vészesen dudorodó emlői.

– Ha még a bőre volna szép fehér! jegyezték még sokan az asszonyok közül.

Mások meg azt mondták, hogy fiatal leányokat lehetetlen elhozni ebbe a szalonba, mert Ságiné ugy öltözködik, mint egy szinésznő. Azután valóságos kórusban kaczagtak rajta, kigúnyolva a háziasszonyt, a ki az estélyére hivta meg őket és nagy költségbe verte magát miattuk. Több frivol-ajkú asszony látni szerette volna Ságinét az ágyban, a férje mellett. Azt mondták, hogy monstruózusnak kell lennie és hogy bizonyára nagyon erősen izzad. Egyben pedig sajnálkozva nézték a férjet, azt a sötétszemű gabonakereskedőt, a ki az egyik mellékterem küszöbén, élénk gesztusokkal beszélt az új vámtarifáról, az ő képviselő rokonával. A leányoknak tetszett Sági ur, azt mondták róla, hogy karcsú, hogy érdekes feje van és a feleségét csak a pénze miatt vette el. Még hozzátették, hogy művelt ember s igen jó nevelésben részesült.

Lenn már egészen csendes volt az utcza. Csak néha-néha hallatszott néhány hazatérő tisztnek hangos beszéde és kardcsörtetése. A fiakkeresek beleültek a kocsijukba s ott aludtak, mig a magánfogatok államférfiui külsejű kocsisai nem merték ezt megcselekedni. Hát megmaradtak a bakon s ott szunyókáltak, mig a lovaik vihánczolva, hangos nyikorgással harapták ezüstös zabláikat. Itt lenn csendes éjjel volt már, mig ott fenn még lármás nappal. Egyes csoportok képződtek a szalonban, szép, kivánatos csoportok. A már félig leégett gyertyákat újakkal váltották fel és a mindinkább fényesedő világosság sárgás reflexet vetett a fiatal nők meztelen, opálszinű keblére és karjaira. Az elegáns ruhák szinei kaczéran váltak ki egymásból, a hajba és a kebelbe tűzött virágok illata beleszállt a levegőbe, mig a meztelen szépség mintegy versenyt hivalkodott egymással. Egészen élénken látni lehetett, melyik aszszony, melyik leány ér testben többet a másiknál. A virágok illatával valóságos hússzag terjedt szerteszét, melyet mintha a fényes vállak, a pihegésben kidagadó emlők terjesztettek volna. Hát ezeket a födetlen bájakat kölcsönösen megbámulták még magok a nők is, és a ki közülök szépségben, testben legyőzött vala, az ékszereiben adta meg a győzelmet magának. Szótlan, de annál elkeseredettebb harcz folyt a szépség-almájáért, s ugy tetszett, mintha a testök kápráztató plasztikájával, a meztelenségök ingerlő és óhajtott liliomszinével, mintha tüzelő arczukkal és érzéki nézésükkel az egymás férjét akarták volna elhóditani. A saját meztelenségök, önmagukat izgatta a legjobban, s mig érezték a levegő lomha és meleg érintését a keblükön és a karjaikon, mig kivánatos mivoltuk a szemökbe kaczagott a szalon nagy tükreiből, feltámadt bennük az érzékiség, melyet a saját testök inspirált. Tűzcsóva szemük nézésébe beleolvadt minden érzése, minden vágya a testöknek, s ha tépték volna a ruhát magukról, nem mondhattak volna többet, mint igy a szemeik tekintetével. A nagy társaság hölgyei vásárt csaptak önmagukból, vásárt olyat, a milyet kereskedők csapnak, kik bár ismerik az árúik értékét, tudják, hogy biztosan elkél, mégis dicsérik hangos szóval, lankadatlan. Valósággal tűzbe jött mindenik asszony, a szép is, meg a rút is egyaránt. Ugy látszott, hogy beszédes ajkká lett a szemök, a mely otthon, a bizalmas nagy tükör előtt, nem egyszer látta a meztelen test minden örjitő báját. Hát most, mintha árulkodva mondana el mindent… milyen szép ez a fej, ha kibomlik a gazdag ében haj, s mint vastag puha selyem málik szét az ágy párnáján… milyen ez a kicsiny száj, a mikor ajkaiban reszketve, óhajtja a csókot, a mikor sóhaj rebben végig rajta, meleg lehelletű sóhaja az édes szerelemnek. És milyen fényes ez az arcz, a mikor befesti az egész testet megreszkető érzés és milyen lázas pihegésű ez a kebel, a mikor összeér szorosan azzal a másik testtel, mely ép oly édes, mint maga az érzés, melyet okozott. És milyen észtbontó maga az egész test, a mikor nem fedi többé selyem czafrang, a mikor felszabadul a magányban, a mikor hajlik és fonódik éhesen mint a kigyó.

Ezenközben a táncz megmutatta mindezt, megmutatta az asszonyt olyannak, a milyen. Széles levelű pálma-ágak közé bujtak a czigányok. A primásuk hajlongott jobbra-balra s ugy nézte mosolygó szemével az asszonyokat, mintha tüzelő arczukról hegedülné le mindenik hangját a nótájának. És az asszonyok, mintha kigyúltak volna mind, mintha égtek volna sugárzó fényben, meleg lángban. A testök zaklató vágya odaszoritotta őket a tánczosaikhoz, hogy összeértek a tagjaik, hogy az ajkuk forró lehelete az egymás arczát égette. És ringtak, hajlongtak, mint a szélfujta sás, mind közelebb simulva az idegen testhez, melynek az érzése gyönyörrel töltötte el minden porczikájukat. Az összefonódó kezek forró szoritása csak még vészesebben hangolta a testet s ugy tetszett, mintha a következő perczben a tánczosaik nyakába fognának borulni, hogy megkoldulják azt az apotheozist, mely a gyönyörök teljességéhez még hiányzott. És a miért érezték a hiányt, a miért még nem teltek be teljesen, hát csak tánczoltak tovább, egyik férfival a másik után, fáradhatlan tagjaikban mintegy megvadulva. A szemök, az ajkuk, a karjaik, a keblök és a lábaik, mintha együtt kiáltották volna, hogy az egész test éhes, éhes húsra, meleg vérű húsra, férfihúsra. És látszott tisztán, miként élveznek az éhségökben és miként akarnak élvezni még többet, miként veszik ki mintegy kétségbeesett igyekezettel minden gyönyörét a táncznak a maguk részére, az éhes testök részére.

Egy fiatal asszony – Rény Marinak hivták – ott tánczolt a szeretőjével a szalon közepén, a nagy luszter alatt. Naiv, szemérmetes asszonykának mondták, a ki mindig fehérben jár. Most is fehér atlaszruha volt rajta és szűzies keblének, ívben hajló vállainak a meztelensége mintegy egybeolvadt az öltözéke színével. Csak pipacsszinű arcza vállott ki ebből a fehérségből. Szép volt, és a férje nézte boldog nézéssel, mint reng a felesége a szeretője karján, lassú, majdnem óvatos keringőzéssel, hogy az egyik test annál jobban érezhesse a másikat, és hogy annál tovább tartson a gyönyörük. Nem tünt fel senkinek, mert mindenki csak a saját testével törődött, csak magának áldozott vak hittel, rajongón, mintha ennek az életnek ez volna az utolsó kéjjel teljes keringése. Csak a csendes vérű férj bámulta a lustának tünő tánczot, kezdetben irigykedve a felesége tánczosára, majd nyugtalankodva, a mikor látta tisztán, a saját két szemével, miként dörzsölődnek egymáshoz a tagjaik. De az ő buta, konzervativ világnézletéből ki volt zárva, hogy az asszony lehet rossz is, hát tisztának és jónak látta a feleségét. Ez pedig majd összeroskadt a gyönyörének túláradása alatt. Szerette azt a szőke fiatal embert, a kivel künn szokott találkozni a császár-fürdőben, mig a férj az irodában volt s dolgozott a feleségeért. És sohasem akarta annyira a magáénak, sohasem akart annyira betelni vele, sohasem óhajtotta annyira egészen magához ölelni, mint épen ma, a mikor látta a férjét is, meg a szeretőjét, a mikor érezte, hogy csak az egyiket szereti, hogy csak az egyik kell neki, a mikor bolondos szeszélyből merész akart lenni, az egész este csak a szeretőjével tánczolva, családja, rokonai és összes ismerőseinek a jelenlétében. Nem törődött a feltünéssel, de mintegy provokálta azt, mig azután nem birta tovább. Ugy érezte, hogy megszakad valami a bensejében, s minden ízében kifáradva, akár valamilyen terhes munka után, rogyott le a szalon fülkéjének egyik karosszékébe. Lázasan pihegő emlői ütemet vertek a tomboló muzsikával, a ruhája odatapadt volt izzadtságtól harmatozó testéhez, a haja kiomlott, a szemeit behunyta egészen, hogy ne lásson semmit, csak érezzen.

A szerető legyezte, a férj odahajolt hozzá:

– Akarsz inni valamit?

Hát az elalélt asszony, súlyosodó szemhéjai alól meleg pillantást vetett a szeretőjére és azt mondta a férjének:

– Nem kell semmi.

És a mikor egyedül maradtak buta férj és hűtlen asszony, egy szavuk sem volt egymáshoz. Az asszony ott ült még mindig lihegve, még mindig behunyt szemmel a karosszéken, a férje belemeredt az arczába. Csak később merte megjegyezni:

– Nagyon lassan tánczoltál aranyhalam, az fárasztott el. Az én időmben gyorsabban keringőztek.

– A maga idejében, kis bolondom…

Ugy érezte, hogy nem mondott eleget. Hát pajkosan belemarkolt a férje ingébe s odavonta egészen a közelébe:

– Nem keringőzhetek eszeveszettűl, a mikor – megáldottál te is, meg a jó isten is…

Anyának hazudta magát és meglepődve nézte, mint csillan fel hirtelen a férje két szeme. Ugy örült ennek a hirnek, mint gyermek, a mikor játékszert igérnek neki. Már a megváltozandó üzleti czégről is beszélt, ha fiu lesz az édes. Egyszerre csak megijedt és félt ettől a hazugságától. De az az ösztönszerű ravaszság, a mely a szegény megbukott asszonyoknak a nyelvmesterük, ezuttal is kisegitette.

– Még kétséges, nem vagyok még egészen bizonyos benne… nem is akartam megmondani.

Rény József szorongatta a felesége kezét és szólt hozzá lágyan, behizelgőn:

– No jól van… csak várjunk még… meg lesz bizonynyal. Egyébként okos dolog volt az elővigyázat.

Hát az asszonynak tetszett ez a derék, becsületes férj, a ki hitt tudatlanul. Még egyre nézte a felesége arczát, melyet egynéhány percz óta szebbnek, elragadóbbnak talált és nem törődött az előtte keringőző párokkal többé. Pedig a táncz folyt javában. Tánczolt mindenki megújult hévvel, még a butorok is mozogni látszottak, még a nagy pálmalevelek is, mintha hajlongtak volna.

Csak Ságiné nem tánczolt. Azt mondták róla, hogy nagyon nehéz s igy nem akad férfi, a ki engageálja. Még a férje is más párt keresett. A felesége cousinját, azt a macskaszemű ideges asszonyt forgatta, a ki nagyon sok pezsgőt ivott az este és főfájásról panaszkodott. S ez a főfájás jó ürügy volt ahoz, hogy mintegy a gyengét játszva, egész testtel dőljön oda a tánczosához. És érezték az egymás testét mind a ketten, mely, mint az emlék származott át multból a jelenbe. Ez a mult fakasztott azután bizalmas és szemrehányó mosolyt az asszony szürke szemében, pajkos tréfát a férfi ajkán. Füzi Klára odaszorult a valamikor nagyon szeretett férfi mellé, s ugy érezte magát a karjában, mintha még mindig a mátkája volna. Érzékeny idegei, a melyeket egy szerencsétlen házasság és egy öngyilkos férj csak még jobban elrontottak, felidézték lelkében az elszaladt időket, és egyszerre volt gyönyöre meg fájdalma. Érezte a tánczosa meleg kezét a hátgerinczén és eszébe jutott az a már-már meg nem történtnek tünő egyesülés, mely korán volt, a miért még az esküvő előtt esett meg. S miközben rengett a férfi karján, a saját hibájának tudta be, hogy nagyon szerelmes volt és sokkal szegényebb a cousinejánál, a ki ime ő helyette lett ennek a szép, sötétszemű embernek a felesége. Annyira szeretett, hogy le is tudott mondani, s a miért a leánynak hivatása az, hogy asszony legyen, egészen csendesen feleségül ment ahoz a legelsőhöz, a ki Sági Károly után megkérte a kezét. Gyermeke nem született s rövid házaséletének egyetlen kimagasló pontja, férjének a temetése volt. Ez a szegény ember az üzlettársaival és az élettel szemben is csődbe került. Ám teljesen lerótta az adósságait. Üzlettársait az utolsó krajczárig kielégitette s minthogy több pénze nem maradt, az életnek fizetett a halállal. De a temetésére aztán el is jöttek az emberek mind, egy sereg koldus jajveszékelt az elhunyt után, Róhn, a tisztes külsejű imátmondó pap, zokogó hangjával belefult a gyászbeszédébe és együtt hullattak könyet vele a különböző egyleti küldöttségek, a melyek czifra zászlót hoztak magukkal és a tőzsdetanács tagjai, kik fekete flort kötöttek a kalapjuk körül. S ez a siralom ott táncz közben ismét felújult, bár jólesett, hogy az emléke keserűségét tompitá a másik emlék édessége. Hát csak keringőzött tovább, mint a többi asszony, élvezettel, kigyúlva testben és lélekben.

Azután oda rebegte a férfinak:

– Milyen rég nem tánczoltam veled!

A tánczosa erős kezével egészen a közelébe vonta az asszonyt és a mikor csakhogy össze nem tapadt a testök egymással, ugyanoly hangon válaszolt:

– Azóta megkövéredtél, határozottan.

Nem válaszolt, csak élvezte némán a tánczosa lobbot vetett szenvedélyét és elengedte ragadtatni magát általa. Mintha minden ugy volna, mint régen, ittak champagneit titokban egy pohárból, kétszer-háromszor egymásután és tánczoltak tovább, szakadatlan. Az újonnan felváltott gyertyák gyenge, mozdulatlan lángjukkal már beleégtek a hajnali világosságba, mely kopott szürkeséggel köszöntött be a szalonba. A muzsika is engedett már az erejéből, a hajlott vonók szőréről leszáradt a gyanta, nyekkentek a meglazult húrok, a mig egyre dobogott a padló. A házbeliek nem aludhattak az éjszaka, de nem mertek panaszkodni, mert hisz Sági Károly volt a háziur. A háziur pedig nem törődött a mindinkább fényesedő nappal, a háznépével, de még a vendégeivel sem s nem volt kifáradva még akkor, a mikor már szállingózni kezdtek a meghivottak, a mikor felébredt az utcza és az utczán az élet. Néhány pohár champagnei kikergette a gabona árfolyamát a fejéből, az asszonyok szépsége, a keringőzés mámora elbóditotta s mig kifénylettek a szemei, mig a haja belelógott a homlokába s mig a melléhez tapadt inge alatt lázasan vert a szive, teljességgel lehámlott róla a gabonakereskedő és a rendetlen öltözékében, a kicsapongó mulatozása közepette is az az elegáns világfi lett ismét, a ki volt csak nem rég, a mikor az apja a tradiczió kedvéért belefogta őt is az üzletébe.

Odaült a czigányok elé, mintha a primásuk lett volna. Azután odahuzta a közelébe a kisébenfa asztalt, a melyen még legénykorában szerelmes leveleket irt. Champagnei volt az asztalon és annyi pohár, a mennyien a czigányok. És ivott, dalolt, kaczagott. A felesége már elment aludni, csak néhány intimusa maradt vele a kis ébenfa asztal körül. Kontráztak a Sági Károly dalának. Ő pedig csak énekelt bánatos hangon, mintha nem is gabonakereskedő volna. Soha sem volt szebb, mint ez átvirrasztott éjszaka után, ebben a perczről-perczre világosodó szalonban, a melynek rendetlen elegancziájához nagyon jól illett az a pálmák alatt és czigányok előtt mulató társaság. Füzi Klára odajött hozzájuk, mielőtt ment volna haza, nyugalomra. Ő volt az utolsó az asszonyok közül. Kezet csókoltak neki mindannyian, egyedül Sági Károly nem. Champagnei pohár volt a jobb kezében, a bal kezével az asszony szép kacsóját szorongatta. El sem akarta bocsájtani, ám tartogatta egyre folyvást, mig mosolygó szemmel meredt rá a Füzi Klára arczára. Elejtette a pezsgős poharat s mig az aranyszinü bor végig ömlött a nadrágján s végig kigyózott a szalon parquettején, mintegy belevéste tekintetét az asszony arczába és énekelt hozzá fájdalmasan, mintha a szive akart volna megszakadni:

– … Csak a régi szeretőmet sajnálom!

Azután ivott valamelyik czigánynak a poharából. Füzi Klára kiosont az ajtón. Észre sem vette a távozását, a czigányok is, a társasága is csak elszökött mellőle.

Ugy maradt ott egyedül a szalonban, kinyujtott tagokkal, a székének támlájához szoritott fejjel. Melege volt, tüzelt az egész teste, mintha ereit nem is vér, hanem láng járná által. Kigombolta a mellényét, az ingét s azután mámoros agyával gondolkozni kezdett. De a legelső gondolatát megszakitotta a második, a másodikat a harmadik, a többit pedig elfojtotta egy érzése, mely egészen hirtelen fakadt a szivében. Azt mondta magának, hogy ugy érez, a hogyan nem érzett még soha. A lelke mintha ringott volna a testében, a szemei előtt a butorok mintha most kezdenék el a tánczot, melyet a gazdáik már abbanhagytak. És ebben a ringás-hajlongásban, mintha a Magdolna alakja imbolygott volna feléje. Tényleg ő volt. Fekete ruhája össze vala gyűrve, a szemei pirosak voltak, a haja kósza, a mikor a gazdája hitta magához, mintegy félálomban, tagolva:

– Magdolna, ide… hozzám… a közelembe…

Hát a sovány leány ment. Mintha kergette volna a fényes nappal, mintha tanácsot adott volna neki, belesugva a fülébe: »Siess, nincs sok időd, mindjárt fel kell öltöztetni a gyermekeket.«

Ott rogyott le a férfi előtt, valóságos áhitattal, átszellemülve, mint az a templomban szokás a megváltó előtt. Mintha az üdvösségét, mintha illatos levegőt lélegzett volna be a lelkébe, a tüdejébe, ugy szivta magába kidagadt ajakkal mohón és éhesen, a férfi beszédét:

– Szeretem és – szeretem!

Felébredt volt már abból a félálomból akkor, a mikor azt a sovány testet szorongatta a karjaiban.

III.

Az egész nap és az egész héten által szelid nyugalommal és csendes boldogsággal töltötte el az az érzése, hogy ime most már meg van mentve, – mert megejtették. Gyulladásos szemeibe beleült az a sajátos fény, a melylyel csak akkor birnak a fiatal leányok, ha asszonyokká lettek, testének az egész formája is, mintha megváltozott volna. Meg van mentve, nem fog elzülleni, nem fog elpusztulni többé, nem kerül elevenen abba a koporsó-kocsiba, melynek a látása mindannyiszor megremegtette, az eltolonczolást juttatva az eszébe. Belevette abba a szőke fejbe, hogy ime ő most meg van váltva, a lelkének is, a testének is üdvösséget hozott az a sötétszemű férfi, a ki szereti őt szerelmetes szivének minden érzésével, a ki beszélt hozzá virágnyelven, a ki magához ölelte lázzal, a ki csókolta szenvedélylyel – s a ki tulajdonképen csak részeg volt. Részeg a fejében, hogy ott felejtette magát a szalonban és részeg az egész testében, hogy azt a mellbeteg leányt kivánta meg magának. Az a mellbeteg leány pedig visszaszállott a szerelmének kezdő gyönyöreihez, hizlalta hazugsággal a lelkét, csalva magát, hogy ő már rég ideje szereti a szeretőjét, szerette attól az első percztől fogva, a melyben megpillantotta s esengte az időt, a melyben testben is átadhassa magát neki. Pedig csak ugy volt, hogy mig a kisebb küzdelmeket ki tudta állani, a nagy, az igazán válságos előtt mint vesztes rogyott le erőtlenül. De még jól is esett a lelke nyomorusága. Édes volt ennek a szegény, gyámoltalan leánynak leomlania a gazdag, a hatalmas férfi előtt, a ki pedig csak társa vala a nyomorúságban, a miért őt akarta, őt, a ki még a József-téren végig robogó kereskedősegédeknek sem kellett. De hát nem lehetett másképen. Az elegáns szalon, selyem butorával, üveges luszterével és délszaki virágaival, az illatos levegő, de mindenekfölött az elegáns férfi az ő fekete frakkjával és arany inggombjaival, mintha elvette volna minden erejét, mintha parancsolón lenyügözte volna, híva és taszitva abba az örvénybe, melyben elszokott kárhozni az ember, a melyben Magdolna azonban megüdvözölni vélt.

És csak később lett belőle az ugynevezett bűnbánó Magdolna. Tiszta lett minden az agyában akkor, a mikor a teste a piszkot vette fel. Nappal áhitozta az éjszakát, éjnek idején nem tudott aludni. Lerogyott a vaságyára, nagy szőke fejét beletemette a párna redői közé és sirt, fuldoklott. Az fájt neki legjobban, hogy semmi, semmi vissza nem adhatja, a mit elvettek tőle, a mit ő odaadott, hogy nincs hatalom ezen a földön, a mely az egykori szűziségbe tudná visszavarázsolni. Mardosta a szemrehányás, a vád, hogy íme hát ezért volt minden küzdése eddig. Azért maradt tiszta, mert nem bántotta senki, különben már régen czéda volna; s azért őrizte meg a testét, azért nem vitte vásárra, hogy belekerülve ebbe az elegáns lakásba, a nagyságos úrnak annál nagyobb legyen a gyönyöre. És eszébe jutott a sejtelme, mely még csak nem régen ott fogta el először a fénymázos ajtók előtt. Hát igaz volt. Szakadt czipőkkel nagyon könnyen elbotlik az ember. Azután védte magát az eszével, a lelke vádja ellen. A szegénység sötétjét felváltotta a fény és elvette a két szeme világát. Szép, nagyszemű férfi beszélt hozzá olyan hangon, mint a pásztorkürté. A nyomorúság meghajszolta… nem akart kijutni az utczára, hiszen olyan kinos, olyan keserves kereset után látni ott, főleg ha sár van, ha esik az eső. A tolonczkocsi koporsó, az eltolonczolás útja a halálnak. Igy hát mindennek vége. És íme már a lelke sem vádolta többé, hanem védte az is, az érzésével. A gyöngesége csak ismét legyűrte mindazt, a mi erő volt benne eddig és felolvadt abban az érzésben, melylyel a hatalmas férfiút szerette. Azt hitte, hogy szerelem, pedig csak az érzékek emlékezése volt. S a mint hitte nemrég, hogy nyomorúsága miatt föltétlenül czédává kell lennie, úgy volt meggyőződve most, hogy e szerelem megváltást hoz neki. Hiszen őt szeretik, és ő is szeret; hiszen az a ki szereti, gondoskodik róla majd és meg fogja váltani az elpusztulástól.

És mig gyökeret vert ez az új tudás a lelkében és az agyában, mindjobban kibékült magával, meghasonlása elpárolgott, visszanyerte a nyugalmát, szelidségét, csendet érzett magában és maga körül.

Ezenközben csak vitte tovább a fekete leánykát és szőke testvérkéjét sétálni a József-térre. Néha-néha betértek a Sági úr irodájába. A gabonakereskedő mindenkor csak megörült ennek a társaságnak. Megcsókolta a fekete leánykát és a szőke fiúcskát, Magdolnának adott öt forintot s azt mondta, hogy menjen el a gyermekekkel a czukrászdába. Ime ez volt a megváltás és Magdolna gyűjtögette a visszamaradt pénzt a kofferébe. Elgondolta, hogy megfog gazdagodni, mig nyugalommal hallgatta azokat a terveket, melyeket Anna, a másik nevelőnő csak még egyre szőtt, ott azon a zöld fapadon.

Egyszer aztán nem szőtt többet, hanem szomorkodott.

– Ferencz nem szeret többé, hűtlen lett, elhagyott…

Csak később mondta meg az igazat.

– Lopott selymet a boltban és elcsukták. Az oltár elől vitték a börtönbe, mert hisz már a jövő héten kellett volna megesküdnünk.

Hát Magdolna sajnálta és szólott hozzá szelid hangon:

– Talán épen azért tette a szegény.

Ríva fakadt a másik, hogy a józseftéri gyerekek bámész nézéssel mind köréje csoportosultak.

– Persze, hogy azért… nem volt elég pénzünk a butorokra!

Durva zsebkendőjével pirosra dörzsölte a szemeit és szólott rezignálódva, szomorúan:

– Hát vége ennek is. Megyek haza a falura, szegény leánynak jobb ott, ápolom majd az édes anyámat. Képzelje, megvakult a szegény…

Elbúcsuztak. Anna ment haza a falura, Magdolna ment haza a Lipótvárosba. Az egész úton a társnőjére gondolt, a kit még csak nemrég irigyelt. S mig fájt a sorsa az ő érzékeny szivének, egyben jól esett, hogy íme az ő szerelmesét sohase fogják elcsukni. Inkább ő csukat el másokat, hiszen olyan gazdag, olyan hatalmas.

És estére várta haza ő is, Ságiné is ezt a hatalmas urat. De csak egyre késett. Nyugtalankodott az asszony, küldött utána, kerestette, felverte a könyvvivőt, de ez csak annyit tudott mondani, hogy Sági korán ment el az irodából, ma is csak ép úgy, mint máskor.

Becsomagolt és sietett a gyermekeivel Bécsbe az anyjához, a mikor másnap délfelé megtudta, hogy Füzi Klára, a cousinja, együtt tünt el az urával.

IV.

Minden idege mintegy varázsütésre eltompúlt, kiégett minden érzés a szivéből hirtelen lánggal, a mint a selyempapir szokott és maga a sziv, maga a lélek megszenesedett a testében. Nem volt joga ennek a viszonynak a révén megváltásra gondolni és ime ösztönszerű önzése mégis azt mondta neki hogy elveszitett mindent, elveszitette önmagát. Ő megszünt lenni és ő nincs többé.

A beköszöntő új tél csak még fagyasztotta ezt a testet, a melyben elkárhozott a lélek. Fázott, didergett, szakadt czipőibe beletolakodott az aszfalt hóvize, a mint ment, ment sietve fel Rothnéhoz.

Kedvetlenül fogadta az asszonyság. Rossz idők jártak reá is, hogy a rendőrség szemet vetett az üzletére. Már csak nagyon óvatosan lehetett csinálnia és nem is csinálta, ha jól meg nem fizették.

– Az a »kis szemtelen« nem hagyja békén ugy-e? Most bajlódjam magával is, a rimáim miatt még utóbb elzárnak.

Hát Magdolna szólott, halk hangon, könyörögve:

– Meg akarok szabadulni…

Csodálatosképen még volt annyi sziv s annyi tisztesség az asszonyságban, hogy kerülni akarta a bűnt, ha lehetett. Négy cselédleány nyöszörgött az ő rosszlevegőjű szobájában, az ötödik ágy pedig mintha épen Magdolnára várt volna. Lerántotta a takarót és odaszólott a leánynak:

– Feküdjék le, megvárjuk a mig megszületik, s aztán majd csak kotródik valahogy…

Itt már azzal a halállal is számitottak, melyet még élet sem előzött meg és reménykedtek annak a csepp féregnek a pusztulásában, – mely pedig meleg tejet akart meleg emlőből és fel akart nőni szépen.

– Várjuk meg a születését, – ismételte Roth asszonyság.

Fagyos kezeit oda szoritotta a szeméhez, mig válaszolt lélek nélkül, kegyetlenül:

– Nem akarom látni…

Hát halálra itélték a »kis szemtelen«-t.

Rothné tartott a házkutatástól, a miért is a szalmazsákja alján rejtegette a műszereit. Kihivta Magdolnát a konyhába, a hol egyedül lehettek, bezárta az ajtókat és befüggönyözte az ablakot.

Azután odament egészen a közelébe:

– Lássuk hát a »kis szemtelen«-t!

A leány félt. Az inai megcsuklottak, mig odatámaszkodott a konyha falához, didergett az egész testében, mintha meztelen testtel volna kiverve a deczemberi éjszaka hidegébe. Halotthalvány volt az arcza, a szemei tágra meredtek, mig kérdezte alig hallható hangon, mintegy suttogva:

– Agyon akarja szúrni?…

A Rothné tűje nem érte volt még, mikor hirtelen, egy csapásra, megváltozott. Az operáló asszonyt ellökte magától, szabadkozott kétségbeesetten, irtózattal:

– Nem, nem engedem!

– Jól van, hanem akkor ne bolonditson, hanem feküdjék le.

Másnap azután elmult az utolsó jobbik érzése is, nem sajnálta többé a »kis szemtelen«-t, hanem olybá vette az egész dolgot, mintha valamely éktelen sebét szurnák fel.

Ám ez a szurás fájt, kinzott kegyetlenül.

– Megszakadok! szólott lihegve.

Rothné beszélt hozzá logikusan:

– A gyönyörét sem én élveztem, a fájdalma sem lehet az enyém.

Alig ment valamire ügyes kezével, gyors műszerével. Magdolna összerogyott és elterült arczczal a konyha vörös kőkoczkáin. A Rothné tűje mintha minden legkisebb porczikájába is belefúródott volna. Ugy volt ott mintegy megmeredt testtel a konyha hideg kövén, nyögve a fájdalmában:

– Nem birom ki… lehetetlen…

Azután, mintha meghalt volna. Ugy kellett beczipelni az ágyba.

– Meg kell várni, a mig megjön, – szólott Roth asszonyság.

És Magdolna várt. Csak néha-néha jutott az eszébe, hogy mégis csak jobb volna megszabadúlni… fáj, nagyon fáj ugyan, de hát aztán vége legalább. S ilyenkor kérte az asszonyságot, próbálná meg még egyszer azt a famózus szurást, jól fogja magát viselni. De Rothné szabadkozott s ijesztette a leányt, hogy nagyon könnyen elvérezhetik a bensejében. Ugy hát belenyugodott már a konkrét anyaságba is, és várta a »kis szemtelen«-t. Azok a nagy gonddal gyűjtött ötforintosok, mind az asszonyságé lettek. Ápolta a leányt, adott neki ebédet és vacsorát, hideg lábvizet is, hogy a »kis szemtelen« ne legyen hosszú életű ezen a földön és megvette a számára naponta a »Hirek Kürtje« nevű újságot. A leány pedig olvasott gonddal és értelmesen. A »Hirek Kürtje« volt a kedvencz lapja. Még oda fenn Ságiéknál hallotta, hogy ez a legjobb újság. Szerették, mert pikánsul irt s mert állandó rovatot tartott a sikkasztásokról, meg a házasságtörésekről. Emberek, hogy le vannak leplezve, asszonyok, hogy megcsalták a férjüket, rendesen ebből az ujságból tudták meg legelsőbben. Számos családnak valóságos evangeliuma lett a »Hirek Kürtje«, mely kaján örömet okozva olvasóinak, még a szomszédjaik hálószobájába is bepillantást engedett. S vajjon ki ne nézne be ide örömest, a mikor az egész entrée, csak három krajczárba kerül! Rothné is szivesen fizette, mert maga is olvasta Magdolna után az újságot. Azután még el is diskuráltak az olvasottak felett. Magdolna beszélt Füzi Kláráról, a kiről azt olvasta, hogy már Amerikában van a nagyságos úrral; Rény Mariról, a kiről azt irta a »Hirek Kürtje«, hogy váltót hamisitott a férje nevére, mert a szeretője ügyvédi irodát akart nyitni magának és nem volt pénze hozzá. Beszélt a Füzi Klára melancholiájáról és a Rény Mari szépségéről. Jól ismerte mind a kettőt, hiszen nem egyszer látta őket Ságiéknál.

És ezzel újra feltámadt az emlékezése, mely a Ságiék szalonjához kötötte. Egyszerre volt az fájdalmas és gyűlöletes. Sirva fakadt, a miért ott kellett lennie Rothnénál, megkövéredett testtel abban a szobában, a melyben egykor szűzi soványságban volt. És undok volt előtte az a lipótvárosi lakás, minden butorával, a gazdájával, a házi asszonyával, de még a kis gyermekeivel is egyetemben. Gyűlölte a terézvárosi közvetitőt, az inasát is, a kik nem állást keritettek neki, hanem őt keritették. És a mikor rájött a szülés, a mikor vonaglott a fájdalomban, nem jajveszékelt, hanem átkozódott. Ugy született meg a gyermek, hogy átkozták az apját.

Rothné hozta a világra s kritikai szemmel nézte, vajjon diszponált-e hosszú életre. S a nagy, több órai munka után, mintegy megkönnyebbülve szólott maga elé:

– Kár lett volna megölni, mert nagyon szép példány…

V.

A nyomorúság ringatta a bölcsőjét, az inség mondott dajkamesét neki. Léghuzamot csináltak a szobában, hogy kis tüdeje meggyuladjon és elégjen a kis test. De a »kis szemtelen« valamely okos ösztönből összehuzta magát a paplana alatt. Az anyja emlőjét dagasztotta az édes tej, úgy fröcscsentette ki a padlóra, de a gyermekének nem adott. Ám az éhes pondró zokogott kis lelkének minden keservével, rimánkodott olyan szivszaggatón, hogy lehetetlen volt kiállani. Betömték hát a száját és a gyerek szopott szakadatlan, tiz ujjával bélekapaszkodva az anyja emlőjébe és nagy energiát fejtve ki akkor, a mikor már azt hitték, hogy elég neki. Jóllakott egy egész napra és azután előlről kezdte a rimánkodást. Endrére keresztelték. Nem azért adtak nevet neki, hogy azt az életben viselhesse, hanem hogy legyen mit irni a fejfájára, ha elköltözik.

Igy mondta Rothné, de a »kis szemtelen« máskép gondolkozott. Nem akart meghalni semmi áron, hanem megtanult enni s akkor nem szorult az anyjára többé. Ment biczegve a szomszédok küszöbére s ott koldulta össze az élelmét. Szép, koromsötét hajú gyerek volt, kért okosan, két nagy fekete szemének a nézésével s adtak neki jó szivből egy kis darab húst, kifőtt répát s burgonyát. Valósággal abból a raçe-ból való volt, melyik az életre született. Már-már az anyja is kezdte szeretni. Felkapta az ölébe, forgatta jobbra-balra és megakadt a szeme azon a vérfolton, a mely ott vereslett a gyermeke nyakszirtjén.

Hát szólott irtózattal, mindinkább belehevülve:

– Nézze asszonyság, – ez a szúrás!

Rothné odajött, feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Hát látta tisztán a tűje helyét. Igen, érte a gyermeket jó, kritikus helyen, de csak a végével. S bár látta s tudta, hogy igaza van a leánynak, mégis csak hazudott neki, még meg is illetődve a butaságán:

– Ugyan, hogy beszélhet ilyen bolondokat… egyszerűen anyajegy, semmi más!

Az anyajegy pedig megmaradt, mig a gyermek nőtt szemlátomást. Elhagyták Rothnét s mentek saját fészket keresni. Az anya a gyermekével, a gyermek az anyjával. Magdolna talált egy kis szobát s konyhát, ott messze fenn a király-utczában, már a fasorhoz közel. Azt mondta, hogy varrni fog s Rothné volt az első kliense. Oda adta a rimáinak összes szakadt fehérneműjét és ruháit, hadd javitsa ki s legyen miből megélnie, mig új munkát kap. Mégis csak jó asszony volt Rothné. Magdolnát is, a kis Endrét is megcsókolta távozáskor. És a »kis szemtelen« ment azzal az együgyű czammogással, a mely a kis gyerekek sajátja, ment boldogan mosolyogva ki abból a ronda házból, a honnan el akarták küldeni a sötétbe, a föld alá, mikor pedig olyan világos, olyan napfényes itt a földön.

És éltek csendben, háboritlanul ott künn a király-utczában. Szerette Magdolnát mindenki a házban, csak a házmester nem, mert ez azt hitte, hogy az új bérlőné hoz majd »vendégeket« magához és lesz kapupénz bőven. De a miért csalódott, szidta Magdolnát, a mig a szomszédok azt mondták róla, hogy nagyon tisztességes. Ott ült naphosszat földszintes szobájának az ablakában és varrt szorgalommal, szakadatlan. Visszanyerte már teljességgel a testének is, meg a lelkének is a nyugalmát, boldog volt, hogy a botlását meg tudta bocsájtani magának, hogy azt most a gyermekével szemben jóváteheti. Sápadt arczának a vonásai megszelidültek, két gyulladásos szeme is megtisztult, fiatal leányénak látszott, a ki a fitestvérkéjét beczézgeti, ápolgatja. Senki el nem hitte volna, hogy az a fekete fiucska az ő gyermeke. Kezdett okosodni s az anyja szerette napról-napra jobban. Elfelejtette, hogy valamikor meg akarta ölni s nem törődött azzal a piros folttal, ott a gyermek nyakszirtjén. Ám mindjobban meggyőződött, hogy anyajegy. A nagyszemű gyerek pedig kezdett már érezni is s minden érzése az anyjáé lett. Gyűlölnie, megvetnie kellett volna azt az asszonyt, a ki meg akarta ölni, s ime a természet tudatlanságában szerette, imádta. Odament az anyjához, letérdelt előtte, rámeresztette nagy fekete szemeit. Olyan volt a nézésök, mint az apjáé. Rajongás és szenvedély bámult ki belőlük csupa fényben, csupa sugárban. Nagy érdekes gyermekfejét beletemette az anyja ölébe és odaadással, csupa szivből ismételgette:

– Szeretlek, nagyon szeretlek.

Még a hangja is olyan volt, mint a Ságié. Hát boldog volt az asszony. Hallgatta a gyermeke hangját, mely édes volt neki, nézte a fejét, a mely az ölében nyugodott. Nézte egyre, mig könny nem jött a szemébe, mig bele nem szúrt abba hirtelen, annak a vérfoltnak a pirossága a nyakon. Csak egy átfutó pillanatra villant meg az agyában: »A tű, a szúrás!« De aztán nem gondolt erre többet, hanem csókolta azt a vérpiros foltot, szilaj érzéssel, mintegy megvadulva, mintha le akarta volna csókolni onnan, hogy ne legyen ott többé, ne legyen ott soha. De ez csak maradt olyannak, mint a milyen volt. Nem fájt s a gyermek alig tudott a létezéséről. Boldog volt, hogy szeret s boldog volt, hogy szeretik.

És mindjobban összenőttek egymással. Egyedül létök mintegy egymásra utalta őket s hogy magukon kivül senkiök sem volt, a mindenségüket egymásban keresték és találták fel. A gyermek odanőtt az anyjához, mint kúszó cserje, ha valamely fatörzs mellé ültetik. Ha nem voltak az egymás karjaiban, a lelkök érzése ölelte át egymást, s mintha egy szivből éreztek volna, egy érzésük volt örökkön, boldogitó érzése a szeretetnek. Leomlott körülöttük minden, homályba veszett mindaz, a mi környezte őket, csupán ők maradva meg közös érzésük melegében, annál jobban érezve az édes együttlétet, minél inkább nőtt a magány köröttük. A gyermek gloriozus szeretete teljességgel visszadta az anyát önmagának, örök némaságba hangzott el a legeslegutolsó hangja is annak a diszharmonikus muzsikának, mely a multból zúgott a fülébe. Tisztának, de sőt fenköltnek érezte magát, kinek semmi köze a multtal, kinek nem is volt multja, hanem csak jelene van, a melybe együtt született a gyermekével. Ugy tudta, hogy a gyermeke senkitől nincs, csak önmagától; úgy szülte azt, mint szűz Mária a megváltót. És megváltónak tudta, megváltónak érezte a gyermekét. Mert ime a saját sorsán aggódó önzése most is megváltást keresett csak ép úgy, mint a multban. Megváltást a nyomorból, megváltást – az ingek közül, melyeket undorral foldozgatott, tudva, hogy azok nemcsak a nő testét érintették.

És a gyermek is, mig érezni kezdte a nélkülözést, kárpótlást talált az édes anyja szeretetében. Mintha ez az asszony az egész lelkét oda dobta volna elébe, mintha a testének minden melegét átvitte volna a gyermekére. Egészen öntudatlanul kárpótolni akarta azokért a hidegben, keserűségben töltött évekért s ha meg akarta ölni valamikor, úgy most a saját életével akarja fentartani. Önzés volt akkor és önzés volt most is. De mindegy, ő szerette a gyermekét, annak dolgozott, annak élt.

És a gyermek nőtt és erősbödött. A formája olyan lett, mint az anyjáé, a szeme, a hangja, mint az apjáé. Bizonyos kifejezhetlen fény ömlötte végig fehér arczát, gyermekes ártatlanság súgárzott ki a szeméből, annál tisztábban, annál szebben, minél inkább támadtak benne eddig ismeretlen vágyak és érzések. Érezte, hogy él és érezte, hogy jó, hogy édes élni. S akart élni úgy, hogy minden vágyát elérhesse, hogy boldog legyen ő s hogy boldog legyen mindenki ezen a nagy földön vele. Alig birta el a lelkét a testében, olyannyira túláradt az érzésektől; alig tudta legyűrni azt a forrongó lázat, mely az ifjuságából fakadt s a mely megremegtette kivül is és belől; csak két nagy, tiszta nézésű szemét tudta kimereszteni és tudott belenézni a tavaszi világosságba, a nélkül, hogy kápráztatta volna a napsugár izzó fényessége. Szívta magába a világot a szemei nézésével, a lelke érzésével. Jóleső hangulatok vertek fészket a bensejében, csupa egészség, csupa öröm volt, csupa egészségben, csupa örömben látta a világot. Nélkülözésben, nyomorban nőtt fel s ime az mégsem létezett neki. Sokkal többet látott, sokkal többet érzett az élet elvont örömeiből és szépségeiből, mintsem hogy a gyermekkor nyomorúsága megmérgezhette volna a szivét. Belefutott ide a napsugár és az egész teste érezte a melegét. Ápolta az érzéseit, erőt adott a hangulatainak, gyujtotta a szenvedélyét s nem érezte, hogy ma csak kifőtt burgonyát evett ebédre, nem tudta, hogy szakadt czipő van a lábán, rongyos ruha a testén, hanem az, a kit meg akartak ölni, boldog volt, hogy él, boldog, hogy szép az élet.

És mintegy az érzéseitől megdagadt lélekkel szaladt ki a városligetbe, bele a szabad természet szabad tavaszába. Már útközben, a fasor gesztenyefái alatt, kifutottak az érzései a bensejéből az ajkára és mámoros ihletében már el-elmondogatta magának a megirandó költemény egy-egy sorát. És kiérve, lihegve fogott hozzá az iráshoz. A papir is, a czeruza is reszketett a kezében, mig csinált verset a tavaszról, a madárdalról. Csendes tavaszi reggel volt s nem háborgatta senki odakünn. Jól esett, hogy kiénekelhette magát s úgy rémlett előtte, mintha az egész liget együtt dalolt volna vele. Hát nyugalom töltötte el, a mikor jött vissza az édes anyjához. Nem kért ebédet, evett ha volt, különben elég vala egy darab kenyér is. Aztán elolvasta a versét az anyjának s Magdolna hallgatta némán, mig nézte a gyermeke fehér arczát, csodás fényben égő szemeit. Nézte hosszan a megváltót, a ki magában hordja a gondtalan jövő minden garancziáját s a ki inspirálta a reményét, megszülte a gondolatát: »Ha majd nem kell varrni többé ezeket a szennyes ingeket!« Meg fogja váltani ez a gyermek, a kit le akart mészároltatni, meg fogja szabaditani, a kitől ő akart szabadulni. Az anyja csalhatlan reménye fűződött a testéhez, a verseihez, mig a gyermek ment, keresve az elismerést, a sikert. A bucsúzáskor megcsókolta s hallgatta lelkes szavát:

– A költő, az isten!

Felsietett a »Szerzetes-tér« számos redakcziójának egyikébe. Először a kiadóhivatalba tévedt be, hol udvariasan fogadták, mert azt hitték, hogy előfizető. De a mikor kisült, hogy csak poéta, bosszankodtak s azután fanyarul útbaigazitották. Kijutott a »Homeros«-épület virág-ültetvényes udvarára s mintegy áhitatos pillantással nézett fel az első emeletre, a honnan kaczagás hallatszott le az udvarba. Azután maga is kaczagott egész öntudatlanul, mig nézte az udvarban végig siető nyomdászlányokat, a kik kaczérkodtak az estilapra beérkezett szedőkkel, bámulta a kapualj óriási papirhengereit, melyek mind a gép alá, ujságnak voltak predesztinálva. Felfutott a lépcsőn minden félelem, minden elfogódás nélkül a szivében. Biztató remény vezette s hajszolta naiv idealismusa a lelkének.

A »Nagy Világ« szerkesztőségében együtt voltak a munkatársak majdnem valamennyien. Egy rokonszenves arczú fiatal ember, a segédszerkesztő, kalandos szabadságútjáról beszélt, a melyről most tért vissza épen. Jókedve és jószive hallatszott ki mindenik szavából, mig hozzáfogott újból a munkához, melyet nem csinált egy hónapon keresztül. A többiek ott voltak az iróasztala körül, hizelegtek neki, mert hát ő volt a hatalom, a lap igazi lelke. Csak Karvaly, a lap drámairó munkatársa nem hizelgett. Ibsen volt az ideálja, vele tartott az igazságban, az ő tendencziájában csinált drámát, melyet a nemzeti szinház már el is fogadott és őszre akart játszani. Büszke és önérzetes volt, már azért is, a miért ő helyettesitette a távollévő segédszerkesztőt. De azért alig várta, hogy visszaérkezzen és mehessen utána ő. Fiatal menyasszonya várta, igy hát sietni akart. De tudta leplezni a vágyát s csak annyit mondott:

– Erősen dolgoztunk ám, a mig távol voltál. Borzasztó anyag volt s reggeli négy óra előtt sohasem jutottam el a szerkesztőségből.

Hát a segédszerkesztő belelátott a lelkébe s megértette a szavát. Az ő megszokott finom mosolyával, mely mindenkor gúnyt és iróniát rejtett, jegyezte meg:

– Nekem most már nincs szükségem reád, ha akarsz, utazhatsz még délután… Itt van a vasuti jegy!

Nagyon jól estek ezek a szavak. Vette a felöltőjét, a vasuti jegyet s ment el a munka műhelyéből.

A segédszerkesztő egészen a folyosóig kisérte s szólott hozzá mosolyogva:

– Mulass jól… de drámát ne irj, az istenért!

Ezenközben a szerkesztőség beteg arczú poétája, ki mellesleg a lap riportere volt, a segédszerkesztő távollétét arra használta fel, hogy suttyomban egy versét tette az asztalára. Ez annyit jelentett, hogy nagyon szeretné, ha a »Nagy Világ«-ban megjelennék. A szerkesztőség egy-két fiatalabb tagja pedig, mig a folyosón tudta a segédszerkesztőt, a legnagyobb nyugalommal halászott a czigaretteiből. De a mikor visszatért, mindannyian már az iróasztaluknál voltak. Csak Laub Arnold, a lap pénzügyi rovatvezetője várakozott az első szobában, nyugodt melankholiával, mint rendesen. És csak akkor derült fel, a mikor a segédszerkesztő jóakarólag kérdezte:

– Irtál czikket?

– Igen, irtam a valutáról.

Élénken szólott:

– Miért a valutáról? Hiszen azt minden lap már kiaknázta. Valósággal agyon van czikkezve.

Hát Laub Arnold odament egészen a segédszerkesztő közelébe. Aztán gesztusokkal kisérte magát, mig szólott nyugodt ünnepélyességgel, meggyőző hangon:

– Édes barátom, a lapok mind helytelenül fogták fel a kérdést. Most, hogy az összes tendencziákat ismerem, beleláthattam a dolog föltétlen lényegébe s ime a legnagyobb tárgyilagossággal kimondom véleményünket.

Ma is csak úgy tett, mint máskor, hogy a német lapokból forditotta le a saját legfelsőbb véleményét. Tudta a segédszerkesztő, de meghagyta boldog nagyképűségében. Nevetett, mig kérdezte gúnynyal:

– Kimondod?

Két kezét, a melyre hiú volt, a mellére nyomta s válaszolt mint egy apostol:

– Kimondom!

S azzal ment vissza az utolsó szobába, a hol a pénzügyi rovatot szerkesztette ő és számos német újság. Most is csend volt itt mint rendesen, mig a többi szobákban kaczagtak és beszélgettek a munkatársak.

A segédszerkesztő megpillantotta a riporter versét az asztalán:

– Te még mindig irsz verseket Vadházi?

Kisietett s beszélt szivhez szóló hangon:

– Kérlek, add ki a versemet, hogy vasárnapra pénzem lehessen. Ki szeretnék rándulni ebből a piszkos városból a szabadba.

Gyűlölte a fővárost és rajongott a szabad természetért, a melyet az örök munka elsánczolt előle. Hát sajnálta a segédszerkesztő és feltette magában, hogy kiadja a Vadházi versét. Hanem azért nem mondta meg neki, de sőt elvette a reményét.

– A laptulajdonos dühbe jön, ha költeményt lát az újságban. Nem vers kell, hanem hirdetés! Ez az ő véleménye.

Vadházi sietve válaszolt:

– Tulajdonosoknak nem vélemény kell, hanem – akasztófa!

Szilárdul mondta ezeket, mint biró, mikor az itéletet olvassa fel.

Mindannyian kaczagtak, csak Laub Arnold, ott benn az utolsó szobában, maradt nyugodt és komoly most is, mint rendesen. Ő nem látott és nem hallott semmit. Valósággal drámai hősnek rémlett, a ki tragicumot hord magában. Az újságirók azért Ödipusnak is nevezték.

És Ödipus benn az ő csendes fészkében, a munkájában maradt elmerülve még akkor is, a mikor az első szobában újból megélénkült az élet.

A Magdolna fia jött be s már ott állott a segédszerkesztő előtt.

És szólott bátran, hátravetett fejjel, mintegy oknélkül daczosan:

– Hoztam egy verset!

Azt hitték, hogy meg van bolondulva. Nézték merev tekintettel ezt a szép gyermekifjút, a ki egy nagy napilap szerkesztőségébe költeménynyel mer beállitani.

És mig nagy szemeiből a szenvedély, lelkének a túláradása ragyogott ki, ismételte:

– Hoztam egy verset!

Vadházi mosolygott, mig a segédszerkesztő odaszólott neki:

– Ime Vadházi, egy konkurrens!

Ott állott a versével a szoba közepén, mozdulatlan, mintha maga volna Apolló. Végre is nagy, fekete szemeivel, melyekbe már-már beleült a harag nézése, a homlokába lógó sötét hajával, tetszett a redakczióban, minden exotikusságával együtt.

Vadházi leültette s elébe állott:

– Hogy hivnak bánat embere?

– A nevem: Pásztor Endre.

Az egész arcza elfanyarodott, mig kérdezte félig megvetéssel, félig sajnálkozással:

– Ön verseket ir?

Pásztor Endre felállott ismét. Valósággal tűz volt a szemében, fehér arcza mintha tündökölt volna:

– Irtam egyet s elhoztam ide. Nem tudtam, hogy önök nem szeretik a verseket, nem tudtam, hogy meg fognak haragudni reám, hogy ki fognak nevetni. Azt hittem, hogy minden ember, hogy önök is ugy éreznek, mint én érzek, hogy tetszeni fog a költeményem, mely igaz érzésemből fakadt.

Áradt a szó a lelkéből, az ajkáról, mig a többiek hallgatták néma csodálkozással:

– Láthatják, hogy szegény vagyok a külsőmben, nagyon szegény. Én eddig nem kerestem, nem tudtam keresni… az édes anyám varr, messze a király-utczában s ád nékem is abból, a mit a munkájáért fizetnek neki. De azért még sem érzünk nyomort, mert gazdagok vagyunk tulajdonképen, miénk a kincs, a mely e földön meg nem szerezhető. Van szivünk s tudunk érezni, tudunk érezni egyet mind a ketten. Az anyám dolgozik s én dalolok az ő szivéről, a mely az enyém is, az ő gondolatairól, a melyek engem is lekötve tartanak, az ő öröméről, a mely engem is megörvendeztet, az ő bánatáról, a mely nekem is fáj. És dalolok, egyszerűen talán, de minden hazugság nélkül. Értem, hogy önöket sem az édes anyám, sem én nem érdeklem, értem, hogy önöknek semmi közük ahhoz, a mit mi érzünk!

Menni akart, de marasztalták. A segédszerkesztő adott neki egy czigarettet, Vadházi megfogta a kezét és szólott hozzá csak ép ugy, mint a hogy Pásztor Endre beszélt az előbb:

– Sajnálom önt Pásztor Endre, a miért ön érezni tud. Magam is ép ugy érzek, mint ön s magamat is ép ugy sajnálom, mint önt. De ez az idő, a melyben élünk, nem a poézis ideje, ez a hely, a hol vagyunk, nem a poézis fészke ám. A gőz és a villam győzött a költészet felett, a telephon és a phonograph összezúzta a lantot. Az óriási épület, mely a földet és a századot teszi, ép oly felirással bir, mint az Andrássy-út bármelyik palotája. »Tilos a kintornázás« és a ki mégis muzsikál, az meghal éhen, fiatal barátom! Én magam is poéta vagyok, ön hallhatta már a nevemet, mindennap láthatja nyomtatásban. S mint poéta, mondom én magának, bármennyire fáj is a szivemnek, hogy ma megszünt a dal, megszünt az ének. Nyomorúsága a századunknak, hogy nem az érzés a jelszava, hanem a számitás, Pásztor Endre! A ki érez manapság, elpusztul kiméletlen, a ki az ütemeket méri árúk helyett, a ki verslábakkal, s nem számokkal dolgozik, a ki a rím és nem a pénz csengését keresi, az éhen hal menthetlenül. A dalból csak erkölcstelen primadonnák és bárgyú tenoristák élnek manapság. Nyomorult champagnei csőcselék!

Az arcza eltorzult a szitokban s kimerülten, mintegy hörögve dőlt le a szoba pamlagára. Az igaznak érzetében nem szólott senki, csend volt az egész szerkesztőségben, csak az utolsó szobából hallatszott ki a Laub Arnold tollának a perczegése, a mint lázas gyorsasággal, hogy minél előbb szabadulhasson a redakczióból, forditotta le a saját véleményét a német lapokból.

Pásztor Endre szomorúan és leverten nyúlt a kalapja után. A Vadházi szavai rátapadtak a lelkére, belefuródtak az agyába és iszonyattal töltötték el. Ime ez volt az első fájdalma ebben az életben.

Szaladt, futott el innen, a hol azt hitte, hogy meg van mételyezve a levegő s kiérve az utczára, fellélegzett és szítta magába tele tüdővel a város fülledt levegőjét. Meg volt győződve, hogy nincs ugy, a mint odafenn hallotta, ám azért a kétely egy szilánkja mégis beletűzött a hitébe.

Meg akarta győzni magát a saját beszédével. Hát beszélt magához olyan furcsa hangon, hogy az emberek megbámulták az utczán:

– Nem igaz… nincs igy… nem igaz!

És a mikor hazajött, az anyja együtt sirt vele. Az asszony a miért ugy érezte, hogy nem hiányzik semmi, a fiu a miért ugy érezte, hogy hiányzik valami abból, a mi eddig meg volt egészen.

VI.

Vadházi vitte fel és protegálta be a »Hirek Kürtje« szerkesztőségébe. A váczi-utczában volt a műhely s ott voltak mindannyian azok a napszámosok, a kiket különben ujságiróknak neveznek. Dolgoztak buzgón, szorgalommal, az iróasztaluk fölé hajolva, mig a gazdájuk, a lapkiadó, zugligeti nyaralójában mulatott és számlálgatta azokat a pénzeket, a melyeket rosszul fizetett emberei hordtak össze neki.

Fülledt, rossz szagú levegő terjedt végig a szerkesztőség szobáin. Az udvarból csapott fel, a hol az óriási gépház egyre okádta a füstöt. De nem érezte itt a levegőt senki, mig a láz, az izgalom nyert souverenitást a lélek és a test felett. Pokol, testet bénitó, lelket fásitó, agyvelőt rontó pokolja a munkának volt ez a váczi-utczai fészek, a honnan eltünt, elveszett immár minden ideál, a hol nem maradt meg egyéb az állati vágynál a kenyér után.

Pedig azok az emberek, a kik ide kerültek, lelkesedést, rajongást és ambicziót hoztak magukkal. Iskolának akarták a redakcziót. Iró vágyott lenni mindenik, journalista, iró, a ki nagy munkát teremt majd és itt húzza meg magát, a mig megérkezik az elismerés. Mások politikai pályájukat akarták egyengetni itt, abban reménykedve, hogy önálló, szabad czikkeikkel, éles kritikájukkal feltünést fognak kelteni. Azonban voltak olyanok is, a kik relácziókért epedtek, hogy szigorlataikat protekczióval tehessék le s olyan proletárok is, kik már csak a végső inségben lettek az ugynevezett közvélemény hirdetőivé. De azért itt, a »Hirek Kürtje« szerkesztőségében nagyrészt mégis csak nemes vágy és ambiczió találkozott egymással, hogy nézze az egymás vergődését, hogy nézze az egymás pusztulását. Mint naiv kezdők dolgoztak a nagy czél érdekében, mig azután elbuktak, a helyett, hogy az eszményt érték volna el. S lassankint a meddő és lehetetlen küzdelemben elvesztették önmagukat, mig kipusztult minden szép és nemes a szivükből. Benső érzéseik közül csak az éhség maradt meg nekik, s mindent kikaczagó nihilizmusokban csak a gyomruknak dolgoztak, a lelkök nyomorával nem törődve végezték a munkájokat, szellem és agyvelő nélkül, géppé aljasodva. Meghalt, elégett minden vágyuk, minden ambicziójuk, megölte azt a pokol őrének az érdeke. Látták, miként rombol a hatalmasok politikája, de támadni azt még sem volt szabad. Csalni kellett a népet, hogy azok a nagy urak az ő boldogitásukra törekszenek, a mikor pedig a hatalom örök megőrizése volt a tömjénezett czéljuk. Sujtó kritikát gyakorolni, mely alatt összeroskadtak volna, gyujtó igaz szót kiáltani ki az országba, mely világosságot oltott volna a nemzet vak szemébe, megfújni a harczok kürtjét, hogy a jogának védelmére szálljon sikra a népek összessége, lehetetlen volt, mert a kenyérbe került. Beláthatlan puszták közepén, az árvaság süket levegőjébe belekiálthatták a meggyőződésük szavát, de itt ugy kellett tánczolniok, a hogy a legfelsőbb érdek verte az ütemet. Vasutakat épitett a kiadó s azért tartotta az embereit, hogy azok a síneket rakják le neki. S csak nem volt bolond, hogy az igazságért, a proletárjai meggyőződéseért feláldozza a vasutját, mely ezrekkel kecsegtette. A hajózási társaság krajczárokkal fizette barmok módjára dolgozó munkásait, a vasutak igazgatói a szabad ég viharába csak kiverték könyörtelen álmos kalauzaikat. Hát a hajósok nyomorogtak, a kalauzok még ezt sem tehették. Elbódult fejjel zuhantak le e robogó vonatról és az árváik jajveszékelése volt az egyedüli muzsikája az entreprise hatodrangú temetésének. Nem volt szabad támadni sem a hajózási társaságot, sem a vasutakat, nem volt szabad megkérdeni a főmogulokat, vajjon van-e szivök s nem állatok-e? A hajózási társaság olcsón szállitotta a kiadó gabonáját, a vasut adott évről-évre osztalékot és szabadjegyet a »Hirek Kürtjé«-nek, ironizálva, mintha a szerkesztőségnek adná, pedig csak a kiadónak volt haszna és öröme belőle. A »Nagy-Bank« hamis mérleget csinált, de tilos volt leleplezni a bűnt, mert a kiadó hitele lett volna engagálva a megtorlásban; lágyelméjű emberek a legnagyobb frivolitással nyitották meg a német múzsa bordélyházát, de nem volt szabad keritőknek nevezni őket, mert nem érvényesitették volna befolyásokat a kiadó érdekei körül. A Lipótvárosban vétkes bukással került csődbe egy eddig tekintélyesnek ismert kereskedő, belerántva a bukásba tisztességesen dolgozó, de kisebb tekintélylyel biró társait; és ime, a vétkes bukásnál is nagyobb vétek lett volna a becsületes kereskedelemre figyelmeztetni az üzlet-világot, mert hisz az elbukott kereskedő, a kiadó sógora volt. De meg kellett irni minden szemtelen részletével együtt, hogy Sági Károly megcsalja a nejét, hogy Rény Mari váltót hamisit a férje nevére, mert ők nem tartoztak a cliquehez, mert konkurrencziát mertek csinálni a kiadónak a kereskedelemben, mert ők is mertek nyerészkedni, mert nekik is vala érzékük az ezres bankjegyek színjátéka iránt. És ütni kellett a nemzeti szinházat, nem azért, mert a szinészek játszottak rosszul, hanem mert a kiadó kiesett a bérletből és az igazgató nem adott neki szabadjegyet az első sorban a mágnások mellett. Ám magasztaló szót kellett hirdetni az elkorcsosodott operáról, mert a kiadói-dinasztia egy női tagját, minden készületlensége és minden hangnélkülisége daczára fényes feltételekkel szerződtették. Nem volt szabad még csak meg sem emliteni a lapban azokat az irókat, kik más ujságnak küldték a munkáikat, de bálványozni kellett azokat, kik a könyveiket a »Hirek Kürtje« nyomdájában csináltatták.

És ennek az ezernyi tendencziának a tömkelegében minduntalan összetűzésbe jött az iró énje a munkájára reá parancsolt szellemmel. Akadt olyan, a ki nem birta és inkább ment díjnoknak a vámházba, mint maradt meg ujságirónak. A legtöbbje meg tudta fojtani a lelke érzéseit, meg tudta nyugtatni az agyvelejét azzal, hogy elsején utalványoznak pénzt a kiadóhivatalban és vigasztalást talált abban, hogy névtelenül ir s csak nagyon kevesen tudják, hogy ez vagy az tőle származik. Kezdetben talán fájt ez a vigasztalás, de később jól esett, a mikor kezdettek nem létezni, vagy csak mint gépek léteztek. Igy hát nem szégyelték, hogy erkölcsi értékükben elpusztultak, hogy eladták magukat havi nyolczvan, vagy száz forintért. Ám csak dolgoztak a falatért hévvel, kitartóan, mintha valamely fenséges eszme győzne a munkájuk nyomán. Pedig csak kapzsi érdek volt az eszme, érdek, a mely őket hajszálról sem érintette, érdek, a melyből a kiadó házakat épitett, a melyből hizlalta a családját, a gyermekeit. Szabadság, a mely méltóságossá teszi az embert, istenné ezen a földön, a gúnynak tárgya volt ennek a fészeknek a falai közé szorult rabság közepette. Gúny volt itt minden és gúny kaczérkodott itt az élet mindenségével. Ki volt gúnyolva a munka, a mely nemesit s a mely itt természetellenesnek tünt fel; ki volt gúnyolva a természet, ki volt gúnyolva az erő, a szenvedély, az emberek enerváltságában, ki volt gúnyolva a vallás, a művészet és a poézis a munkatársak nihilismusában és az üdvösséges, a világot megváltó szerelem olyan vendég volt itt, mint fiatal fenkölt szűz leány, ha bordélyházba téved. Prostituálva volt az ember, el volt adva az önálló világnézlet, el volt adva a kritika, el volt adva a szabadság, melyről azt mondják, hogy eladhatatlan, el volt adva a toll, mely eddig az eszmének hódolt, dicsőitette vagy megtagadta az Istent, bitóra vitt királyokat, megmásitva a világot, bátran, vakmerőn.

Strucztollért, hogy az a felesége és az eladó leánya kalapját díszitse, többet költött a kiadó, mint azért a tollért, a mely ott szaladt a papiron, a munkatársak kezében. Pedig azon a nagy madáron ismét megnő a toll, de az ember önmagát adja el vele. Emberhús és emberlélek égett el ebben az irtózatos pokolban, még mielőtt a végső elkárhozás elérkezett volna. Ám a világ előtt még sem volt igy. Az emberek megvették három krajczárért az ujságot csak ép úgy, mintha sajtot, vagy burgonyát vásárolnának. A poklot »szerkesztőség«-nek nevezték, a pokol közigazgatását pedig »kiadóhivatal«-nak. És az a kiadónak nevezett modern Plutó nem azt hirdette országszerte, hogy emberhúst árul, hanem hogy a legélénkebb, a legjobb ujság az övé. Csalóka papirt árult, sokat, olcsón s igy az nem sejtetett semmit, pedig az emberhús ép úgy bele volt csomagolva abba, mint akármelyik birkaszelet, ha a mészárszékben veszik.

És ennek a végtelen nyomorúságnak Pásztor Endre volt a legújabb áldozata. Ő, a ki telve volt idealizmussal, a kinek lelkesedés volt a lelkében, a kinek rajongás volt az organizmusa, itt csak veszithetett. S a mig veszitett lassan-lassan, utálat és undor fogta el ennek a gyalázatos gyárnak a még gyalázatosabb munkája iránt. Érezte a jármot a nyakán, érezte a szolgaságot, mely felfalta a napját s az éjjelét, még a lelkét sem kimélve meg. Szabadult volna, ha vissza nem tartja a kenyér, ha belé nem fogódzik a nyomor, oda kötve, oda lánczolva ahhoz a másik nyomorhoz. A kenyér és a nyomoruság protegálják egymást s megosztják az embert maguk között.

Hát dolgozott ő is. Megkérte az édes anyját, hogy ne olvassa az ujságot És Magdolna megigérte, de nem állotta meg egy-két napnál tovább a kedvencz lapja nélkül. A pikáns krónikák s a sikkasztások állandó rovata egyaránt érdekelték. Olvasta az ujságot titokban, a mikor Endre nem volt odahaza.

Egyszer azután rajtakapta az édes anyját.

– Megigérted, hogy nem olvasod ezt a lapot!

Zavarban volt az asszony. Összegyűrte az ujságot és védte magát:

– De a mikor nagyon szeretem… különösen mióta téged is oda vettek, mióta te is irsz!

Vád és szemrehányás volt a szavában, a mikor szólott:

– Tetszik hát neked a kínlódásom, a nyomoruságom, mely azokból a sorokból bámul reád, a tulajdon édes anyámra?

Megijedt az asszony. Endre pedig csak folytatta, kiöntve mind azt a keserűséget, a mely már rég ideje, hogy megtelitette a bensejét:

– Hát meg kell mondanom neked, hogy pokolba kerültem, a hol el fog égni a lelkem, el fogok égni magam is? Hát megmondjam neked, hogy a fegyházban nincs annyi bűn, mint a mennyi ott abban a váczi-utczai házban a lelkemnek torlaszkodik, hogy elpusztitson, hogy piszkos kézzel kaparitsa meg s hogy piszkos vágygyal ejtse meg az ideált, a mely még megmaradt nekem. Hát megmondjam neked, hogy elvették a szabadságom, hogy czédává tették a tollamat, hogy megmérgezték a testem és a lelkem egészségét, hogy megvakitották a szememet, hogy gyilkos izgalmat oltottak belé az idegeimbe, őrjitő lázat a fejembe. Meghajlott a hátgerinczem, sebez és szúr, mint hegyes tű, ott egészen fenn a nyakszirtemen. Kegyetlen szúrás, mely beleszakad a fejembe, karczolja, lyukasztja az agyvelőm, hogy meg kell őrülnöm… meg kell bolondulnom… énnekem…

Mind a két kezét görcsösen a szemeire szoritotta és zokogott, mintha már önmagát temetné. Később azután ismét ott nyugodott a feje az anyja ölében, mint régen, a mikor az első versét irta meg, a mikor boldog volt és gondtalan, a mikor még meg volt minden és nem hiányzott semmi. És Magdolna ismét együtt sirt a gyermekével, mig az egész testét borzongató félés ejtette meg. A fia szavából csak a »tű, a szúrás« volt, a mit megértett s felfogott egy röpke pillanat alatt. Valósággal rángatta a kétségbeesés, mig irtózatot kiáltó nézéssel tapadt meg a két szeme azon a még mindig piros vérfolton, mely most is mintha belebökött volna a kimeredt szemgolyóiba. Lehozta volna az eget, hogy ne legyen ott az a pir, mely mintegy a régi bűn, szégyen szinének tünt. De hogy nem tehetett egyebet, hát ismét csak az ajkát szoritotta az egykori szúrás megmaradt helyére s csókolta azt ismét lázzal, megvadulva, mig a Róthné tudásával nyugtatta meg magát. Öntött írt magába azzal, hogy anyajegy és szólott a fiához gyöngéden, szeretettel:

– Nem, nem Endrém, nem igaz… nem lesz semmi bajod. Nem mész fel oda többé, a hol bántanak, meg fogsz maradni nálam, meg leszesz velem, nyugalomban.

A fiu felütötte a fejét. Már fájt, hogy fájdalmat okozott annak az áldott asszonynak, a ki őt annyira szereti és a kit ő annyira szeret. Halovány arczán szétterpeszkedett a szenvedés, mig a szemei még mindig könnyben úsztak. Engesztelődve kérdezte aztán:

– Ugy-e nem veszed kezedbe a gyilkosom többé?

VII.

Az elmult hét alatt nem volt fenn a szerkesztőségben. Az anyja tartogatta odahaza, az a szerencsétlen asszony, a ki félni kezdett a jövőtől – attól a piros vérfolttól a gyermeke nyakszirtjén. S mig mindjobban beleélte magát az »anyajegy« gondolatába, mégis attól tartott, hogy fel fog fakadni az a vérfolt, ha a fia folytatja a lázas éjjeli munkát. Tudta, látta, hogy milyen, mert hisz egyszer szinházból jövet, felment a redakczióba s megvárva Endrét, együtt ment haza vele a király-utczába. És kinlódott annál jobban, annál égetőbben, minél inkább félt, minél inkább érezte, mennyire szereti, mennyire imádja a fiát.

S ez nem birta ki tovább egy hétnél. A láz, az izgalom is édes és jól esik, ha az ember már hozzászokott. S mig mindegyre nőtt a nyugtalansága, kezdte érezni, hogy nemcsak a kenyér az, a mi ahhoz a váczi-utczai fészekhez köti. Nem is a hivatás, mert a rabszolgaság nem az. De mégis, valamely titkos varázs, a melynek ismeretlen, kifejezhetlen minden rugója, kifürkészhetlen a lényege, hivta, vonzotta ellenállhatlanul. A ki megizlelte azt a munkát, nem tud attól válni többé, valósággal a baczillusát oltja be a testbe, leküzdhetlen vágyat teremtve a redakczió, az éjszaka után. Ismerjük minden nyavalyáját és nem tudunk szakadni tőle, ha már egyszer összenőttünk, tudjuk, hogy elkárhoztat és ime mégis hajlunk utána, ha egyszer birtunk már vele. Olyan mint az asszony, a ki nem is szép, nem is fiatal, a kiről tudjuk, hogy veszedelmes, hogy megöl időnek előtte és mégis bolondulunk utána, epedjük egy éjszakáját, hogy oszsza meg velünk. És Endre ment, csak ép ugy, mint előbb. Mintha már bántotta volna, élesnek tünt volna a szabadság levegője, a melyről leszokott, hogy nélkülözte eddig. Kereste a börtönt, a börtöne őrét és vágyódott a rabtársai közzé. Kiveszett belőle, elfelejtette, miként ugrott fel az iróasztala mellől dühvel s kétségbeeséssel a munka éjjelén, védekezve a nyomorúság messzire nyuló keze ellen, a mint érezte, hogy fosztogatja, hogy meg akarja őrleni a lelkét. És minden ugy lett, mint volt az előbb s mindent ugy talált, a mint elhagyta volt.

Rossz, poshadt levegőben csak most is huzták a hitvány munka szekerét a munkatársak. És csak most is cselédek voltak, mint eddig. Kármán, a segédszerkesztő, csak most is ott ült az első szoba üvegajtaja mellett, ujságok és kéziratok közé temetkezve. Neki kellett végig gázolnia a munkatársak czikkein, nagy feje bódult, mig kék czeruzája végig siklott az irások sorai felett. S bár minden felelősség őt terhelte, még sem volt egy rossz szava az alárendeltjei számára, ha azok baklövést követtek el. Szivének a jósága megmaradt, csak beteggé és czinikussá lett a hosszú évek küzdelmében. Ő adta meg a direktivákat, ő hozzá jöttek tanácsért, ő tőle kértek kölcsön a hónap vége felé egy-két forintot a munkatársak. Derék ember vala, a ki egészen a szivén hordta a lap érdekeit. Szerette is a kiadó s gyakran meghitta magához ebédre a zugligetbe.

A munkatársak is szerették és nem irigykedtek reá az ajándék-ebédje miatt. Szerették, mert nem bántotta őket, de sőt ismerve és tudva a nyomorukat, segitségükre volt mindig. Nem egyszer történt, hogy éjnek idején a halomszámra érkező táviratokat ő maga irta át, vagy forditotta le, a miért nem akarta felkelteni a szerkesztőség alvó embereit. Kicsiny alakja odalejtett a szuszogni látszó pamlagokhoz. Nézte a társait, mint merengtek el az élet valója után, az alvás édes álmán s nem volt ereje, hogy megránczigálva őket, visszahozza abba a nyomorba, a melyből csak egy-egy percz előtt szenderültek át jobb, de múló létre. S csak azokra, a szerencsétlenek közt legszerencsétlenebbekre kiáltott, a kiket nem fizettek havonkint, hanem díjaztak a megirott s a megjelent soraik után. Ezekre is csak azért, hogy munkát és ezzel pénzt adjon nekik. A szegény »sorosok« pedig, a kiknek annyit jelentett egy-egy sor, mint örömleánynak egy-egy »vendég«, a jóleső alvás után, kiveresedett szemök buta nézésével és nagyokat prüszkölve, fogtak hozzá az iráshoz, kanyaritva a hosszú mondatokat, hogy annál több sor legyen. Szakasztott ép ugy tettek a soraikkal, mint azok az utczai leányok a vendégeikkel. Siettek végezni az egyikkel, hogy immár jöhessen a másik a nyomába. S tehették bátran, mert hisz Kármán nem igen törült a kéziratukon. Nem volt lelke hozzá, hogy megrabolja őket – attól a vizes zsemlyétől, mely egy sornak az értékét tette.

És a »sorosok« az óhajtott sorok reményében örökkön ott őgyelegtek az üvegajtós első szobában, a Kármán iróasztala körül, hogy a »nagy tettek« pillanatában kéznél legyenek, hogy robogjanak, ha megszólal a telephon egy istálló égését vagy egy cselédleány öngyilkosságát jelentve. S annyira apostolai lettek a soraiknak, hogy szivesen gyujtogattak volna maguk is, ez által irhatva a tüzről. De nem bánták volna, ha például a hetven éves nagyanyjuk, vagy a nyolczvan éves nagyapjuk lesz öngyilkossá, mert ez által hasábokat tölthetnek meg az »aggastyán« vagy az »agg aszszony rémtetté«-vel, nem feledkezve meg a számos gyászoló unokáról sem, kik a ravatalt zokogják körül s a kik közé ők is tartoznak. A szerkesztőség tapéta-rongyos falairól, plakát-betük drágának és pénznek hirdették az időt. De nekik nem volt drága az idő, a melybe fiatal éveik sorvadtak bele, csak akkor vették pénznek, a mikor meg voltak a sorok hozzá. Lesték a szerkesztőségbe betoppantak szavait, hátha abból néhány sort lehetne keriteni.

Néha lehetett, néha nem, bár látogató volt sok mindig. Legelőször jöttek azok a tipikus alakok, a kik éveken át járják sorra a redakcziókat, elhibázott vagy megrabolt életüket panaszolva. Az a fekete ruhás özvegy asszony, a kinek a férjét egy hajókötél beleverte a Dunába, odafúlt s a biztositó társaság még mindig nem akar fizetni. Zokogott már az első szavánál s pityergett vele a gyermeke is, az a gyászruhás, de fehér strimpflis együgyű arczú leányka is, a kit magával hozott, hogy nagyobb legyen a hatás. A tanitó özvegye is szakasztott olyan volt, mint a hajómunkásé, csak soványabb valamivel. Nem leánykát, hanem sörtehajú fiucskát hozott magával. Meglehetős nagy választéka volt a »szegény férje árvái« közt, mert nyolczan valának ők. Görbe körmös kezével a zsebkendőjét huzogatta, mig kesergett, hogy a férje húsz esztendei munkája daczára, sem adnak nyugdíjat neki, az éhező özvegynek.

Az asszonyok után jöttek a leányok. Egy húsz éves, szende arczú szűz, fekete fátyolban és viganóban, a »szerkesztő urak« igazságérzetéhez appellált, a miért csekély örökségét, melyet árvapénznek is neveznek s a mely egy varrógépre és néhány tűre elég lett volna, az édes szülőváros jegyzője elsikkasztotta.

– Még utoljára rossznak kell lennem! – végezte fuldokolva és ment el.

Azután nem is tehetett egyebet. Szép fekete szeme volt, a teste is formásra nőtt. Hát a jegyző nemcsak a pénzét sikkasztotta el, hanem a tisztességét is.

Egy másik leány vérbe futott szemekkel jött kérni, hogy a fitestvére öngyilkossági kisérletét ne tegyék bele az ujságba.

A sorosokat majd megütötte a guta. Hogyan, nem megirni »Egy fiatal ember öngyilkosságá«-t, a mikor az testvérek között is kitesz ötven sort? S felfalták volna azt a gyűlölt leányt, a mikor beszélt tovább, megkapó részleteket mondva el, melyek által az ötven sor csak még szaporodott volna. Az ajkukba harapva, bősz dühvel hallgatták annak a szerencsétlen fiatal embernek a sorsát, a ki menekülni akar a kezeik közül. Pedig milyen nagyszerű, kidomboritható tragicum! A piaristákhoz járt iskolába, szorgalmas volt és okos, de héber. Hát megbuktatták a reverendás tanárjai és kiüldözték a világból. Nem fog meghalni, mert a golyó eltévesztette keserűséggel telt szivét. Megmarad az életé. Tanulni fog tovább liberálisabb iskolában, felvilágosodtabb tanároktól, orvos lesz belőle, minek hát elrontani az életét ama kis hir által, mely senkinek hasznot nem okoz.

– Nem okoz? Hát a sorosok miből éljenek? – mondotta halk, de boszankodó hangon a sorosok legkétségbeesettebbje. Kármán meghatottságában kezet szoritott a szomorú kisasszonynyal s megigérte neki, hogy a fivére esete nem lesz benne az ujságban. Ment, sietett el megkönnyebbűlve, – egy másik redakczióba.

Azután jöttek azok a kétségbeesett fiuk, a kiknek az apjukat váltóhamisitás, vagy más egyéb »kicsinység az egész« miatt – a mint ők mondották – letartóztatták; azok a levert apák, a kiknek praktikáns fiaik egy »könnyelmű pillanatban« – a mint ők nevezték – orpheumbeli énekesnőkkel verték el a gazdáik pénzét, a helyett, hogy azt a postára vitték volna. És jöttek azok a kiábrándult férjek, a kiknek a feleségeik a házitanitóval vagy a szomszéd fűszerkereskedővel szökött meg, faképnél hagyva a becsületes házastársat és a gyermekeket. Azt kérték mindannyian, hogy a dolgaik ne kerüljenek bele az ujságba.

És e »titkolódzók« után, a mint őket a sorosok nevezték, jöttek a »nyiltszivűek«.

Legelsőbben az ezermester ur, a ki először fog ma este lángokat nyelni és késeket zabálni a vigadó nagytermében. Rögtön utána a hosszuhajú és sápadt arczú vicze-Liszt Ferencz, a ki holnap este fogja ugyanott a Mondschein-szonátát játszani oly szépen, s oly fenségesen, mint a szász király előtt játszotta, a ki rendjelet is adott neki, mert nagyon kedveli a muzsikát.

Jóakaró sorokért könyörögtek, átadva egyuttal a szabadjegyet is. A sorosok áldották őket. Ám azzal nem törődtek, hogy hova küldik őket, a Boscó soiréjára, avagy a virtuóz hangversenyére; mindegy volt nekik, csak azt mérlegelték, melyikről lehet többet irni. S nem egyszer adtak előnyt a léha bűvésznek a komoly művész felett, csak azért, mert az több sorral kecsegtetett.

– Dicsértessenek az ezermesterek és áldottak legyenek az ő mutatványaik! – kiáltott fel boldogan a sorosok egyike, a kinek a végzet és Kármán jószive a Boscó ur szabadjegyét juttatta.

És csak öröm ragyogott le a szegény pénzsóvár sorosok arczáról, a mikor jöttek sorba a többi »nyiltszivűek«. Az a zordarczú orosz, a ki szeliditett gorillákat fog bemutatni az állatkertben s közéjük megy majd a ketreczbe, oda, a hová tulajdonképen való. Kvarcz Mózes, a geniális fölfedező, a ki a föld tengelyét is a saját kocsikenőcsével szeretné bezsirozni s a ki e fajta, új »lebegő«-nek nevezett találmányát fogja demonstrálni a kereskedelmi muzeumban. Az ambicziózus vidéki szinész, ki ma este fog először vendégszerepelni a nemzeti szinháznak rég áhitozott deszkáin, – a saját pénzén és a drezdai énekesnő, ki ma lép fel először az operában, – az állam költségén.

De hiszen hát jól van ez igy, legalább azok a szegény sorosok keresnek mellette. Repültek ki a redakczióból, mint fecskefiak a fészekből. Épp olyan hitvány falatra mentek mint azok és épp olyan sár csinálta fészekből keltek szárnyra, mint azok.

Hát siettek, elmulasztva a redakczió legérdekesebb vendégeit. Pós Ákos a képviselő jött fel a szerkesztőségbe, azt a szenzácziós hirt hozva magával, hogy elhagyta pártját, távozása által válságot idézve ott elő. S erről a válságról már készen hozta a czikkét is magával. Támadta és leleplezte azt a pártot, a melyhez még ma reggel tartozott volt, s a mely a saját pénzén választatta meg.

De mivé lett ez a derék politikus, a mikor Urmánczy, a nagy festő szerencséltette meg látogatásával a redakcziót! Csak rövid időre jött a szülőföldjére, mely nagy vagyonához az első garasokat adta, mely küldötte a saját pénzén ki a külföldre. Azóta ott ragadt künn, azt mondták róla hogy nagy géniuszának szűk a mi szegény Magyarországunk, szűk, mint a föld szellemének a lombik. Pedig igazában csak itthon dolgozhatott volna, csak itthon találhatta volna meg elevenen, magyar csárdáinak búsuló szegény legényeit. Külföldön emlékezetből, elmosódott rajzok után, vagy gúnyába és szűrbe bujtatott idegen modellekről vetette őket a vásznára. Örök világosság kápráztatott a műtermében, tele volt az fénynyel, gazdagsággal s mégis úgy rémlett, mintha vastag sötétség, nyomoruságnak nyomorúsága, vert volna fészket ott magának. Az édes anyaföld egyszerű természetétől elvonta magát, a nagyvilág léha örömei és üres külsőségei közé, művészkúfárnak adta el az ecsetét, s ime, a szabad alkotást is a szolgaság nyügözte le. Hát Urmánczy vesztett, hanyatlott, mind jobban-jobban, mint bukik alkonyatkor perczről-perczre a nap, nem hagyva fényéből egy sugárka maradandót. Elpusztult, eloszlott előtte a művészi ideál, mely után hévvel, lelkesen vágyott egykor. Megritkultak, meggyöngültek az alkotásai s nem jöttek el már művész társai, hogy bámulják őt munka közben, mint Da Vincit a tanitványai. Fényes palotája a véletlen születés hőseinek nyilott meg; jöttek az estélyeire az arisztokraták, a kik nem lehettek maecenások, mert hisz koldusok valának mind, nem lévén egyebük a predikátumoknál. De a jó, izletes vacsoráért, a mámoritó champagneiért, élő reklámjai lettek Urmánczynak. A művész szerette, tömjénezte őket, a társaságukban elbódult s hogy mindig csak a nagy uraknak vélt proletárok környezték, kezdett elzárkózni a saját földje emberei előtt, boszankodott, hogy nem herczegek, grófok, vagy az ördögbe marquis-k legalább. A felesége pedig, a parvenu asszonyok élő, lázas szenvedélyével, csak mérgezte még a férje betegségét. Nyomoruságban sinylődtek mind a ketten, szerencsétlen kolduspár voltak, kiket itthon ebben a hazában, mely jó, mely nemes, mely feledékeny az ő rossz fiaival szemben, – ünnepséggel fogadtak. Hazajött öt napra, hazajött! Mire valók hát a czigányok, ha nem arra, hogy muzsikáljanak, mire valók a szakácsok, ha nem arra, hogy banketteket főzzenek és mire valók az irók, művészek, journalisták, ha nem arra, hogy tósztokat mondjanak?

És hazajött, hogy bizonyitsa, mennyire vágyik az anyaföld után, pedig nem a föld, hanem a megrendelés után vágyott. Meglátogatta a redakcziókat, hogy megmutassa, mennyire érdeklődik a hazai sajtó iránt, pedig nem a sajtó, hanem a reklám iránt érdeklődött. A »Hirek Kürtje« lelkesedett legjobban a nagy honfiúért, a miért ez, a kiadó nejét egy skizzével ajándékozta meg. Ide jött hát a legelsőbben. Körülrajongták a munkatársak s hódolattal adtak igazat neki, a mikor azt mondta, hogy nagyon szép idő van oda künn. Azután ment el. A szerkesztőségben tett látogatásáról a ritka betükkel szedendő ujdonság megiródott és leadódott a nyomdába. A mai nap igaz hőse Pós Ákos lett ismét. Jól érezte magát, jóllakva a gondolattól, hogy pártjában válságot idézett elő. Beszélt sok mindenről, sok érdekes részletet. Kiöntötte magát, mint tavaszkor az Alföld folyója, elmondta mindazt, a mi eddig csiklandozta a méhét. Gaz és dudva nem terem olyan gazdagon, mint a mily pazarul termett ajkán a pikáns affair és a szellemes ötlet. Tudta, melyik képviselőnek van szerelmi viszonya gömbölyű polgári asszonyokkal, majd a papokról beszélt, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy azok sohasem vitatkoznak kultur-kérdések vagy elkeresztelési problémák felett, hanem ha összevesznek, ugy az csak asszony miatt történik. Tudott sok minden aprócseprő dolgot arról a boldogtalan képviselőről, ki a külföldön főbe lőtte magát s regélt egy fiatal vagyonbukott arisztokratáról, a kinek szó szerint idézte a beszédjét:

– Azokhoz az emberekhez forduljak, a kik azzal hizelegtek maguknak, hogy Marossy Tódor gróf jó barátjai? Mind cserben hagytak. Mig lovagolhatták a lovaimat, mig a kaszinóban elnyerhették a pénzemet, mig a hintómon járhattak a lóversenyekre és a szeretőikhez, jó barátaim voltak. De most… egyetlenegy jó barátom maradt: az a revolver, a melylyel az apám főbe lőtte magát. Ám nem fogadom el a néma tanácsát ennek a jó barátomnak. Az apámnak volt oka, hogy egy ólomdarabbal nehezitse meg az agyvelejét. Milliói voltak s nem akarta, hogy a fia koldus legyen. A vagyon fele után el ment ő is. Ime, elment a vagyonnak a másik fele is, én pedig maradok, kitartással és nyugodtan, mint egy miniszterelnök. Maradok, mert hisz nem hagyhatok semmit magam után, a hullám pedig az elrepült összegnek nem növelné az értékét… Csak az fáj, hogy azzal a pénzzel, a mely reám maradt, nem fogtam bele a munkába… egy nagy gyárba például. De átka az arisztokratának, hogy születésénél fogva dolgoznia nem lehet. Vagy dolgozzam ma? De hát mit? Nekem nincs szakmám én nem értek semmihez. Tudok ügyesen forogni a szalónokban, tudok lőni czélba golyóval, vagy Kupidó nyilával… értem a lovakat és az asszonyokat, de ezzel vége. S ki fizet ezért?

– A mi kiadónk! jegyezte meg Pásztor Endre.

Csak most vették észre, hogy bejött a szerkesztőségbe és kaczagtak mindannyian az ötletén. Minő képtelen lehetetlenség! A legutolsó utczai leánya a fővárosnak előbb lesz szűzzé ismét, mint a kiadó fizet az ilyesmiért. Ő, a ki kicsinyli az ezreseket a mig behajtja és óriási összegnek lát egy hatost, ha azt másnak kell adnia!

Hát csak kaczagtak. Kármán azt mondta, hogy örvend, a miért Pásztor Endre már felépült. Azt hitte, hogy beteg volt. Krampusz, a szinházi kritikus, kisietett a szomszéd szobából. Azért jött, a miért a Pásztor Endre hangját hallotta meg odakünn. Ám hirtelen megjelenése kínos feltünést keltett. Mikor fejezi be a czikkét, a melyen már délutáni két óra óta vajudik? Nem egyszer késett el a lap az ő czikkei miatt, melyekről azt mondták, az egyptomi gúláknál keservesebben készülnek. Pedig nem is közvetlenül a szinházi előadás után, hanem csak egy nappal később fogott hozzá az iráshoz. Ebben is, mint sok mindenben, Laub Arnoldhoz a »Nagy Világ« pénzügyéréhez hasonlitott. Ő is szerette előbb ismerni az összes tendencziákat, csak azután látott a dolog lényegébe s mondhatta ki a véleményét, a melyre különösen ő nagy súlyt fektetett. Mióta a pápa is csalódhatik, Krampusz lett a csalhatatlan. Iczi-piczi kis fejszéjét nagy fába vágta mindig, azt hivén, hogy sujtott, pedig csak a fejszécskéje tünt el. Most is eltünt, a mikor gúnyosan fordult oda Pásztor Endréhez:

– Magáról »Veszta-szűz«-ek dalolnak. Csodálkozással kérdezte:

– Én rólam?

– Magáról… Tavasz Anna… he…? Megrándult az egész testében, mintha hirtelen láz ejtette volna meg. Mindakét kezét odaszoritotta a szeméhez, nyilván azért, hogy abban az igy támadó sötétségben lássa a »Veszta-szűz«-et, – az asszonyt, szépnek és dicsőnek, mint a milyennek látta eddig. S mig Krampusz, mint kórházi szolga, lelketlenül kidobta az asszony meztelen testét a redakczió bonczasztalára, mig a munkatársak feszűlt érdeklődéssel hallgatták a kórház inasának a diagnózisát, mig bámulták tágra nyitott szemmel a bujaság és a báj jeleit a tagjain, – Pásztor Endre nem élt közöttük és nem hallott semmit ebből. A szemeire tapadt kézzel tartogatta, marasztalta annak a kápráztatóan szép asszonynak az alakját, mely lebegett előtte túlvilági fényben, szentséges glóriában. S mig nézte fájón és gyönyörrel, megszünt létezni mint anyag, a teste is lélekké vált, mely kidagadva minden szenvedélyében, kigyúlva minden vágyában, epedő óhajtással kivánta magának nem a nőt, hanem az istent. Túlvilági érzések tartották lekötve, túlvilág muzsikája, szinte ismeretlen távolból jőve, zsongotta édesen körül: nem létezett többé nyomor, nem szenvedés, túlvilági, tiszta volt maga is, mint az érzései, nem élt és mégis létezett, meghalt és mégis meg volt épen. Tavasz Anna, te egy, te édes egyetlen…

És állott ott csak tovább, mintegy megkövülve a gyönyörben. Nézték egy ideig, bámulták ámuló tekintettel, a ki nem tartozott hozzájuk, a ki nem tartozott ennek a földnek és ennek a parquette-nek a nyomorához. Krampusz azt mondta, hogy komédiázik – hajszálra, mintha attól az asszonytól tanulta volna. Kármán panaszkodott, hogy a sikkasztások rovatához kellene még negyven sor, hogy kifussa a hasábot.

Az egyik soros, a kinek ma rossz napja volt, tágra nyitott szemekkel kérdezte:

– Sikkasztó kell?

– Igen, az.

Komoly önérzettel jegyezte meg:

– Legyen nyugodt, keritek én egyet. Sikkasztó van mindig…

Azzal rohant el. Egy félóra mulva már visszatért volt. Ragyogott az arcza, mig beszélt gyorsan, hadarva:

– Felvertem a postaigazgatót és részleteket kértem a legújabb sikkasztásról!

– Miféle legújabb sikkasztásról?

– Arról, a melyről találomra kérdezősködtem.

Azután kifeszült az egész testében és ünnepélyesen, mint a mikor nagy államférfiak nagy eszmét enuncziálnak, válaszolt:

– A postánál van sikkasztás, örökkön!

VIII.

Ugy volt, hogy elment a nemzeti szinházba. Vitte a redakczió szabadjegyét, s ott ült közel a szinpadhoz. Valami drámát adtak és Tavasz Anna játszott benne. Játszott, mintha nem is játszanék, élő, lélegző erővel, beteges lényének szenvedélye mintha meg akarta volna fojtani, mintha le akarta volna teperni a szinpad deszkájára, hogy ott haljon meg a közönség előtt, ki eljött nézni és a ki sokat vágyott a pénzeért. És ugy tetszett, hogy ő az egyedüli asszony ezen a világon, a kinek értéke van, nincs kivüle más, nem is lesz tán soha.

Olyan volt a szeme, mint a tenger. Beláthatlan szin, feneketlen mélység. A kidagadó szenvedély volt benne a vihar. S ez a vihar lezúdult oda a nézőtérre s ugy rémlett, mintha valamely láthatlan fergeteg tombolna a bámuló közönség felett. A férfiak mintegy mozdulatlan szemmel kisérték Tavasz Annát a szinpadon, az asszonyok idegesen mozogtak a helyeiken és félni látszottak, a mint az őserő megnyilatkozott. A gyermekek közül a kicsinyek, a kiket csak azért hoztak el, mert nem akarták őket egyedül hagyni otthon, sirtak, a nagyok pedig, a kiket viszont csak kérés és könyörgés után bocsájtottak el, fiatalságuk minden lelkesedését beletömték a szinház meleg levegőjébe. A szinpad e csodálatos asszonya pedig csak játszott, belevetve magát az ő szilaj érzéseibe elszántan és vakon, mint öngyilkos a folyóba. Láng támadt körülötte, széles, félemlitő tűz, mint a milyen csak ott van künn a pusztán, a mikor éles szélben kigyúllanak a szalmakazlak. Tűz, a melynek nincs parázsa, a mely csak a lángjaiban él s a mely ép oly hamar hamvad el, mint a mily hamar keletkezett. Azután csak a hamu marad meg és a kárvallottak jajveszékelése. És itt a szinházban Tavasz Anna csak ép úgy ég el. Ellángol a fiatalsága, elhamvad a szenvedélye, azután megmarad a hamu, az üresség. De azért csak játszott tovább, játszott mintegy önmagának, mintha egyedül volna egészen, mintha nem csüngene alakján százak szemének a nézése. Pedig nézte mindenki s nézte Pásztor Endre is.

Azután megvárta az előadás után. Oda állott a szomszéd bérház kapujához, a melyen a szinészek jönnek ki.

A szinház villanyos lámpáit kioltották, a molylepék mentek fényt keresni máshová. Eddig is csak a szinházon kivül találták meg.

A nagy kapukat bezárták, nem járt a közelökben senki. A szomszéd bérház körül annál élénkebb volt az élet. Most ott gyülekeztek a szinészek, tárgyalva, hova mennek vacsorálni. Mert ők sem tudtak megélni a száraz dicsőségből. Bámulójuk pedig akadt elég. Nagyon sokan a Pannonia-kávéház körül lesték őket. Nagyobbára olyanok, a kik sohasem jártak a szinházba, de azért jobban ismerték a szinészeket, mint akármelyik habitué. És megbámulták őket a szobaleányok is, kik bolyhos kendőkkel a kezükben eljöttek megvárni a kisasszonyaikat. Kisasszonyok, kik a szinész-iskolába jártak, esténkint pedig mint figuránsok működtek a szinpadon. Ötven krajczárt fizettek nekik, a miért a feszes trikóban a tagjaikat mutogatták. Künn a való életben pedig vagy felemelték ezt az árat, vagy engedtek belőle. Különben szánalmasan buták voltak mind, de azért kedvesek. Különösen a szinészeknek tetszettek, a szerint, ki hogy mutatott a trikóban. Gyakran fogdosták őket és véleményt mondtak a húsok fajsúlya felett. A legtöbbje úgy jött ki, hogy még a festéket sem mosta le magáról. A szinészek diskuráltak velök és ők boldogok valának. Azután mentek egyik jobbra a másik balra. Igy volt ez a látszat kedvéért. Az éjjelök ártatlan volt mindig, nappal azt tették, a mit akartak.

Maguk a szinészek is elváltak egymástól. Volt közöttük egy-kettő, a ki nagyúri társasághoz tartozott, mert művész volt. Ezek lenézték a többieket s mentek vacsorálni irók és politikusok közé, a kik viszont őket nézték le. A legnagyobb részük azonban sietett a vas-utczába, szerény kis korcsmába, a hol adós is maradhatott s hol egy vén drámai hős, az ő meggyengült férfierejéről beszélt el melancholikus izű adomákat. Néhányan a szinésznő feleségükkel mentek. Mentek haza vacsorálni s azután lefeküdtek s aludtak, ha ugyan álmosak voltak. Az egyedül álló szinésznők pedig, kiknek csak azért vala férjök, hogy legyen kitől elválniok, úgy repültek ki a szinház udvarából, mint sasfiók a fészkéből. Széles és bő művészi lebernyegük kifeszült, mintha a szárnyuk lett volna. A szobalányaik kisérték ezeket is. Nagy nád-kosár volt a karjaikon, telistele királynői ruhákkal és olcsó ékszerekkel, melyekkel ma este a szinpadi lámpák fényében hóditottak. Kifáradva és eltikkadva a játékban, örömmel haltak meg az utolsó felvonás végekor, hogy azután kijőve az utczára, ismét feltámadjanak. Zsebkendőt szoritottak az ajkukra a mig mentek, siettek végig a néptelen utczákon – haza. Haza önmagukhoz, az asztalukhoz, a füstölgő tálaikhoz. Némelyik nem szerette az egyedüllétet, nem szeretett egyedül étkezni, mint az állat. Hát a szeretője ott várta valamelyik szomszéd utcza sarkán. Rendesen misztikus alak volt, kinek csak az asszony tudta a nevét, a foglalkozását. A többiek találgatták, rebesgették, de nem tudtak meg semmi bizonyosat. Titok maradt a szerelmük, nem látta senki mig összebújtak, mig szerették egymást édes szerelemben. Viszont a mások szeretőit ismerte mindenki. Együtt jártak-keltek mindenfelé, az asszonyról azt mondták, hogy érzéki, a szeretőjéről úgy szólottak: szegény. Ám ők sok minden szépet találtak fel egymásban és nem törődve a világgal, az emberekkel, de még önmagukkal sem, csak áldoztak a szerelmüknek, melyről azt hitték, hogy létezik. És boldog szinésznép voltak mindannyian, mert ott keresték a boldogságot, a hol annak igaz forrása van: a szerelemben. Szerettek s nem volt asszony közöttük, a ki nem lett volna, vagy nem hitte volna magáról, hogy szerelmes. Betölthetlenül, örökös szomjúsággal szerettek, a lelkök minden érzése ez egyetlenegybe fult bele. Igy kellett lennie ennek. A szinpad és a művészetök csalárdsága, az őket belülről is kivülről is uralgó örök hazugság, vágyra hangolta az igaz, a való után. Hát a mikor kijöttek a szinház udvarából, az igaz élet makadamjára, a mikor kilépve a kerepesi-útra, sűrű fátyolukon keresztül is az arczukba csapott a levegő, a mikor belevesztek az esteli sétálók tömegébe, kezdték csak igazán érezni, hogy léteznek, hogy vannak vágyaik, érzéseik. Kaczagva jöttek ki egymásután, legelőbb a szinház naivája s utána a hősnő: Tavasz Anna.

Ugy tetszett, mintha maga volna a legendai Margarétha. Gazdag szőke haja kétfelé volt simitva, testben karcsú volt és magas. Ártatlan arczát mintha pir soha be nem reszketné, gyönge melle betegesnek rémlett. Nagy szemei megmaradtak olyanoknak, a milyenek voltak, bár a festék guirlandja lemosódott róluk. De tenger voltak most is, tenger, mely vészesebb a nyilt világ óczeánjánál, melynek mélysége mélyebb, örvénye iszonyúbb, viharja pusztitóbb s hatalmasabb. A szine is kékebb volt, a messzesége is beláthatatlanabb. Megremegett a testében, a mikor megismerte az asszonyt s látta olyan szépnek, olyan csodálatosnak, mint a milyennek látni akarta. Nézett révedező szemmel az eltünő alakja után, mint a nap után a napraforgó. Eszébe se jutott, hogy ehhez az asszonyhoz bizonyára férfi is tartozik. Boldog volt, hogy látta, látta a szemeit, a keblét, a karjait, a selyemlágy aranyhaját. Jól esett neki, betelt vele, elöntötte a meleg, az érzéseinek a melege. Titkot akart csinálni abból, hogy látta s tagadja ha megkérdezik… Ment, sietett fel a redakczióba. Keresett üres szobát magának, a hol kiönthette a lelkét. És dalolt arról az estéről, a melyen legelőször látta meg, arról a szerelemről, mely nem epedi a testet. Nem akart egyebet, csak látni azt az asszonyt, látni egyre folyvást, nézni örökkön, egy árva szó, egy sóhajtás nélkül.