NYOMORUSÁG. (continued 3)

És csak nyomják egyre tovább az ujságot. Az első példány ott van már a Kármán kezében. Zsirosak a betűi, nyomdafestékszagú lesz tőle az egész redakczió. Hát csak nézi megelégedetten, talán boldogan is. Ismét egy lap, ismét egy nap!

A terhes asszony visszakerült a gépházba. Dolgozik ujból, a férje bámulja ujból. A gyermeke bizonyára sükedten fog jönni a világra. Kármán még mindig a lapot nézi, forgatja, nyomdafestékes lesz a keze, nyomdafestékszagú az egész redakczió. Ám mindegy. Ismét egy lap, ismét egy nap! Aztán megakad a szeme a Pásztor Endre nevén. Díjat nyert az akadémiában a drámájával. Szegény fiú! Örül is, meg boszankodik is. Krampusz ugy suttyomban adta le a hirt a nyomdába… hallatlan irigység, talán rosszakarat is… pedig egynehány sornyi életrajzot lehetett volna irni ehez a száraz hírhez. Igy szokás ez, ha fiatal ember nyer drámát az akadémiában. Ám most már késő… talán mindegy is. De azért csak keresi Pásztor Endrét, meg szeretné mondani ezt az örömhirt neki. Tudja, hogy benn szokott aludni az utolsó szobában. Megy be.

Ott állott még mindig a falhoz támaszkodva. Már nem volt szürke az arcza, mert reggeli napfény ömlött a szobába. Kezébe adta az ujságot. Pásztor Endre látja… íme az utolsó gondolat, a nagy percz. Kidagadt szemei már a részleteit is látják ennek a nagy percznek, kidagadt lelke érzi a varázsát. A dráma… Tavasz Anna játszik benne… együtt játszik vele, a szerelmesével. Ott van a szinház fénye, az asszony fénye a szemei előtt. Ott zajlik el a taps a füle mellett, ott szalad el a Tavasz Anna hangja. Ezer ember kiáltja a nevét, de legszebben az asszony mondja. És azt is mondja, hogy íme, most méltók egymáshoz. Hát boruljanak le egymás előtt. Ám csak Pásztor Endre borul le… azaz leroskad inkább. Valamelyik széket öleli át; mintha a Tavasz Anna testét ölelgetné. Aztán mondja:

– Az enyém vagy!

Igen nagy gyönyöre lehet, mert eltorzul az arcza. Nagyon csúnyának látszik a napfényben… a lap is összegyűrve csúnyán. Hát Kármán nem tudja nézni. Szalad el orvosért. Aztán visszajön vele, de nem akarja látni Pásztor Endrét. Megy el ismét; az udvaron egy-egy fiatal munkásleány mosolyog feléje. Aztán kitódul a zaj az udvarra, a mint megnyilik a gépház ajtaja. Még mindig hordják, még mindig nyomják az ujságot; talán nagyon későre jár az idő, mert a gépmester csak egyre fokozza a gép gyorsaságát. Hát Kármán megelégedett, talán boldog is. Kiér a kapun, megáll az utczán. Megnézi az óráját, hát ha el lehetne menni még a »Tengerpart«-ba. Aztán elmegy… ott lesznek még bizonyára mindannyian. És ott is vannak. Kármán mutogatja az ujságot nekik, a melyet elhozott magával.

– Ismét egy lap, ismét egy nap! – mondja aztán.