TÜNDÉREK KORSZAKA.

Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igazi lényében akar bemutatni. Mintha lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom, hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem olyan egyszerű dolog, mint a milyennek látszik! Ime, jön az este, barna szárnyával befödi az egész Budapestet. Elébb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még szinte nappal van, a mig a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe, lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van, jön az éjjel.

Bocsánatot kérek azoktól, a kik a nappalt nagyra becsülik, de én az éjjelt jobban szeretem. A mikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az igazi nagy városban, a mikor a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig a mi az életben lényeg, a mi az emberben az igazi élethivatás, a legbiztosabb czél, a legvalódibb illuzió: az most éled, most szállong. De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a külvilágra, és nem szól egy hangot, sohaját is elfogja a szerelmes éj.

Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt: kultuszt űztünk az éjszakából.

Akkor volt, a mikor mindketten lenéztünk minden gallért, ha nem volt lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval, két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak.

Végső czélunk, legigazibb szerelmünk a Duna volt. Ez az éj az éjben, melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy szürke folyamot. Télen, a mikor befagyott, teméntelen földalatti kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavaszszal, a mikor árja lábunk előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött fodrán: valami hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok lágy, hizelgő nótával, guszliczával csitították valahol a fejénél, a hol minden feketébe vész…

A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete koporsó, fekete, mozdulatlan, a gázlángok fénye: száz meg száz rezgő oszlop alatta. Helylyel-közzel ezüst-szögekkel veri ki halászok, hajósok lámpája.

Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha valahogy megpillanthatjuk, a mint valaki beletemetkezik ebbe a koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról.

Egyszer mégis – jól emlékszem, szombaton volt – jött egy leány, közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen nekivágott a viznek.

Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mindaketten a forró augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem birtunk megmozdulni se. Nem az járt az eszemben, hogy ime most előttem akarja elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt arról, a mint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden… Valami bolond pantheisztikus képzelődések, a melyeknek az vetett véget, hogy láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg, a mint szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-megállt, aztán egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vizben és lehajtott fővel várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, a kire vágyott, de a kihez nem mert elmenni.

Felocsudtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre megfogtuk a karját.

Megmentettük, mily boldogság!

*

Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntudata sem. Mi beszéltünk neki mindenféle könyvekből olvasott és a helyzethez illő bolond dolgokat; ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy hang, egy sóhaj nélkül.

Fönt voltunk a parton, a világosságon. Roppant szerettük volna megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek leszünk. Alakját láttuk, kicsiny, sugár alak volt, világos, battiszt ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is, Kayzer Gyulának is, csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly, mely kivillant a szemre húzott nagy, fekete kalap alól. – Csak egy mosoly…

Karonfogtuk, előre néztünk és dobogó, boldog, tuláradó szivvel mentünk befelé a városba. De hová? Nem volt pénzünk, nem volt egyikünknek se egy külön kis szobánk, a hová elhelyezzük az éjszakára.

Megkérdeztük, hova akar menni? Nem felelt. Hogy hivják? Hallgatott. Miért akarta azt tenni? Csaknem összeesett karjaink között, kifáradt egészen és öntudatlanúl a Kayzer Gyula vállára fektette a fejét, pedig közelebb volt hozzám, és én voltam a csinosabbik fiú.

Láttam, mint rándulnak meg a Gyula vállai, szinte megrémült, egészen elkomolyodott. De igyekezett úgy menni, hogy a bágyadt fej, a szomorú leánymosoly le ne zökkenjék róla.

Igy barangoltunk az éjszakában, a mig kimerülve és megalkudva a körülményekkel, megállottunk a rendőrség előtt.

*

Egész világosan emlékszem a rendőrszobára és tarka képeire. Kayzer azt mondja, hogy mire sem emlékszik; a leány nem akarta elvenni fejét a válláról, úgylehet aludt. Ő nem mert megmoczczanni sem. Én hallgattam, néztem az előttünk lefolyt apró tárgyalásokat. Egy vézna, kis rövidlátó gyerekleány állott a rendőrtiszt előtt, valami munkásleány, a kit azzal vádoltak idősebb társnői, hogy ellopott egy ékszert: ezüstlánczon függő, kék emailü arany szivet. Igaz is volt, ott tartotta a markában és nem akarta odaadni, egy rendőrnek erővel kellett tőle elvenni. Aztán következett egy fiatal tót asszony, gyerekkel a mellén. Az asszony sirt, a gyermek nevetett. A lakásadó kikergette őket a szalmazsákjukról, oda akartak visszamenni. Csupa asszony, akkor úgy láttam: csupa bekormozott, besározott tündérek.

Végre sorra került a mienk. A kis, sárga rendőrtiszt, a ki bizonyosan gyógyszerésznek készült és véletlenül szükségből jutott ide: fölvette velünk az «esetet». Aztán a lány kihallgatására került a sor.

– Alszik, – szólt csendesen Kayzer Gyula – ha megméltóztatik engedni, én mondok be helyette mindent.

Mily pompásan, mily inspiráczióval hazudott, oly büszke voltam rá!

– És mi lesz a fiatal hölgygyel? – kérdé végűl.

– A Rókusba küldjük éjszakára.

– Mi talán elvinnők?

Reánk bizta, kocsiba ültettük, elvittük. Én a bakon ültem és a mig lefelé robogtunk a kerepesi-úton, szerettem volna elkiabálni:

– Hurráh, éjszaka! A Rókusba viszünk egy leányt, egy megmentett szép, úri, szűz leányt.

*

Másnap reggel korán elmentünk a kórházba. Szembe akartunk állani vele, hallani hangját, megismerni és fogadni örök barátságot.

Nem volt többé ott. Elment észrevétlen, azt se tudták mikor. Eltünt előlünk, a nélkül, hogy megtudtunk volna róla valamit.

Sokáig kerestük még azután, sokszor beszéltünk róla, mint bizalmas, kedves ismerősről. Még én is kutattam egy pár esztendeig, de aztán elfeledkeztem róla, nem érdekelt többé, egészen Kayzer Gyulára maradt. Az nem feledkezett meg róla és a mikor már férfi-ember lett, akkor is szóba hozta sokszor.

– Lásd, egy olyan lányt volna kedvem elvenni, mint az volt, a ki nekünk tartozik megujhodott életével, kit a halálból hoztunk el magunknak…

Majd meg tréfásan arra figyelmeztetett:

– Emlékszel-e, hogy húzott hozzám, miért éppen hozzám? Miért tette fejét az én vállamra éppen?

Tréfált, de bensejében mintha mindig nagyon komolyan gondolkodott volna erről a leányról, kinek arczáról csak homályos sejtése volt: egy bánatos, bájos, tragikus mosolygás. Talán meg se ismerte volna, talán százszor is elment mellette észrevétlen?

Mindegy, én láttam, hogy kereste, habár utóbb nem is beszélt róla és komoly férfi létére szégyelte is a dolgot. Sőt meg is házasodott, kedves, csinos asszony lett a felesége, egészséges, vidám gyerekei születtek.

Megöregedünk ma-holnap mind a ketten. Nem fésüljük a hajunkat többé fölfelé. Ő meg éppen sehogy, a haja elől kikopott egészen; kettős homloka van.

És mintha e kettős homlokot valami nagy és különös melancholia árnyékolná be. Valami komor, talán öntudatlan, néma bánat a miatt, hogy nem tudott rátalálni egy leányra, a kiről csak sejtése van: egy mosolygás, egy különös, zavart mosoly. Egyéb semmi.

*

Szeretem az éjjelt. A nappal oly elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igaz lényegében akar bemutatni. Az éjjel, az szerény és csodálatos: szeretem. Mindig várom és mindig meglep, ha eljő és a mig rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem oly egyszerű dolog.