A FEHÉR RUHÁS ASSZONY.

A szék hátán állva, a siffon tetejét tisztogatta éppen Hermelinné, a mikor legelőször jutott eszébe, hogy elválik az urától. A szék egy kissé megingott alatta, de nem szállt le, folytatta tovább a porolást, s ezalatt egész világosan ezt gondolta magában:

– El kell válnom tőle, mind rosszabbúl megy minden.

Legfőképpen az keseritette el, hogy nem tarthatott elég tisztaságot. Öt forintos cseléddel kellett bibelődnie, a ki még törülgetni se tudott. Az ágy és divány alatt nem akart söpörni soha. A két szobás lakásnak nem volt előszobája, a konyhán át, ételszagon keresztül kellett bejönni. Két éve, a mióta férjhez ment, sürgette férjét egy függönyért, mely kettéválasztja a konyhát, hogy tisztességes emberek is betehessék hozzájuk a lábukat; – nem lehetett venni. Nem lehetett tisztaságot tartani, nem lehetett becsületesen kitisztogatni sem.

A távirdásznak éjjeli szolgálata volt és még aludt a diványon, abban a szobában, a hol porolt. Pedig tiz órára járt már, a piaczra kellett küldeni.

Hermelinné hátranézett, hogy hova tette a napi pénzt férje, a mikor hazajött. Ott volt – mint rendesen – egy piszkos, gyürött forintos az ágy előtti asztalon, a melyen fésülködniök, enniök, inniok kellett. A rendes keserüséggel és szokása szerint hangosan osztotta fel a forintot:

Czukor, kávé, kifli, pótkávé, tej 14 kr.

Főzelék 6 „

Hus 36 „

Liszt 7 „

Füszer só 5 „

Zsir 8 „

Fa 5 „

Hat tojás, vacsorára 14 „

Esetleg a kéményseprőnek 20 „

Egy üveg szóda 4 „

119 kr.

Kenyér és zöldség szerencsére volt még tegnapról. Haragosan rázta ki a törlőrongyot. Hermelin fölnyitotta szemeit egy pillanatra, de találkozván az asszony tekintetével, csaknem ijedten csukta le ismét. Ő meg szinte gyülölettel nézett szét az otthonban, mely hijján volt minden disznek. Mindenütt csak a legszükségesebb, sehol egy szőnyeg, egy kép. A sárga és szürke tárgyak között sárga és szürke volt a férje is. Csak ő volt diszes, ragyogó, fehér. Sohse viselt más ruhát, mint fehér alaput, fekete vagy szines babbal, avagy kis virágokkal. Szinte átlátszó volt, mint egy optikai látomás. Az alakja is sugár, mintha testéhez tartozott volna a fehér dessinü ruha. És a haja se olyan, mint más asszonyé; olyan, mint valami csodálatos fű, egy ismeretlen sötétebb válfaja az árvalányhajnak.

Meglátta magát a tükörben és tetszett magának a tiszta fehér asszony, világos-szürke szemeivel, kristályként áttetsző arczával. Egy kissé megvigasztalódott, egy kissé elmosolyodott. Eszébe jutott a postai titkár, akinek négyszer annyi fizetése volt, mint férjének és a jövedelméből egy krajczárt se kellett adósságra fizetnie. Sőt legény létére megtakaritott pénze is volt. És ez az ember a leghatározottabban kurizált neki. Olyan szerelmes volt belé, hogy ő szinte utálta. De méltósága azt parancsolta neki, hogy észre se vegye. Kitért előle, elutasitotta hidegen, a föltétlenül becsületes asszony megőrjitő fölényével.

A mig a siffon czirádáiból tökéletesen kitörülte a port, elhatározta, hogy férjhez megy a postai titkárhoz. Egészen fölvidámodott, hogy elképzelte magát egy elő- és fürdőszobás lakásban.

Férje még aludt. Lábujjhegyen ment ki a konyhába és azonnal elküldte a cselédet édes anyjáért. A mig az megérkezett Budáról, elkészitette férjének a kávét.

*

Jött az asszonyság nagy kalapban, olyan kalaptollakkal, a milyeneket csak öreg számtisztnék viselnek. Fekete czekkerrel és fekete parazollal, a mely ipartárgyakat csak a budaiak számára gyártanak már. Roppant megijedt, a mint leánya – a mig egy csésze kávét öntött neki – elbeszélte, mit akar.

– De miért, de miért? – kérdezte suttogva.

– Miért? Mama még kérdheti? Hát nem látja, hogy ma holnap fölvetnek itt a férgek, a svábok, a piszok! És ez nem lesz jobb, rosszabbodik mindig. Azt akarja a mama, hogy vele együtt haljak a szeméten! Hogy én keressek rá? Mert az lenne a vége. Az, hogy nemsokára át fog küldeni, hogy hozzak neki a krajzlertől sajtot vacsorára, hitelbe.

A nagy, szines tollak alatt a kis fonnyadt arcz hirtelen még jobban megaszalódott.

– Szerencse, hogy nincs gyerek!

– Még az kéne! Igy legalább nem köt hozzá semmi.

Az asszonyság a kávéscsésze mögül bámulva nézett leányára. Olyas valami járhatott az eszében, hogy ez még sincs egész rendben. De a mire a második früstököt bevégezte: rendben talált mindent. A cseléd elől kimentek a folyosóra.

– Haza fogsz jönni. De mit teszel aztán? – kérdezte az öregasszony.

– Férjhez fogok menni ujra! – szólt Hermelinné határozottan.

A kapuból még utána kiabált anyjának:

– Ha valami rétest csinálsz, küldjél. Nekünk nincs ma tésztánk.

Pedig vasárnap volt. Arra azonban kellett pénznek jutnia, hogy délután elmehessenek a budai kioszkba. Mindenki jeges kávét evett, de Hermelinnének be kellett érnie egyszerü meleg kávéval. Megjelent a posta-titkár is, fagylaltot evett pohárból, tejszinhabbal, belemártogatott vagy tiz ostyát és nagyon dicsérte, kellette az asszonynak. Az majdnem sirva fakadt a megaláztatástól, de kristály-arczán nem látszott meg semmiféle meghatottság. A távirótiszt rosszúl érezte magát és elment billiárdozni egy biztos emberrel. Magukra hagyta őket, valami elkényszeredett sületlen viczczet mondván.

Hermelinné azonnal hozzáfogott az ügye elintézéséhez.

– Ha becsül egy kissé – mondá egyszerüen – nem mutatkozik többé nálunk.

– Miért?

– Én tisztességes asszony vagyok és az is fogok maradni. Ha előbb találkoztam volna önnel, nem mondom, hogy meg nem hallgattam volna. De igy, ha tovább is üldöz, meg kell vallanom férjemnek mindent.

A titkár egy kissé megrettent. Habozott, hebegett, de az elefántcsont tisztaságu kéz tartotta erősen:

– Az gyalázatosság, el akarni rontani egy szegény asszony életét, exisztencziáját, jövőjét. A jövőjét. Mondjuk, ha én esetleg azzal az érzéssel volnék magához…

Oly hüvösen mondta, de olyan forrón lüktetett a vér a férfi agyában. Egy édes, tiszta szerelem igéretét hallotta ki e szavakból.

– És ha én uj, kegyedhez méltó jövendőt biztositanék… – mondá reszketve, és önfeledten az asszony keze után nyult.

Rendben volt minden. Egy hét mulván, a mikor a távirótiszt elment nagy-szolgálatra, összepakolta a mi az övé és hazaszállittatta. Az asztalon hagyta ezt a pár sort: «Nem türhetem ezt a gazdálkodást, igy a szeméten veszünk el. Ilyen élhetetlen emberrel nem élek tovább egy pillanatig sem. Isten vele! – szül. Vrabély Ida.»

Hermelin Béla sirt, káromkodott, futkosott, kérő levelekre, hordárra elköltött egy vagyont. Az ujságokat is molesztálta, hogy járjanak közbe a feleségénél, mert ez nem privát, hanem szocziális kérdés. Adósságba verte magát, hogy fiakkeron járhasson azon a tájon, a hol felesége láthatja. Hadd higyje: van már pénz!

Hiába volt minden. A törvény végképpen elvette tőle és ő látta, a mint az ő felesége egészen fehér ruhában megesküdött a titkárral. Mint egy férfi oly hangosan mondta az «igen»-t.

A nagy kalapu, szines tollu asszonyság és egy szőke haju, de roppant öreg ur, bámulva nézték ezt a narancsvirág-királynét, a ki – szinte hihetetlen – az ő lányuknak mondta magát.

*

Elhagyták a budai kioszkot. Pesten jártak a legdiszesebb etablissementokba, a dunaparti kis kioszkba is. Nemcsak vasárnapon, de hétköznap is, vacsora után. Ez esti séták alatt uj, ismeretlen gyönyörüség országa nyilott meg a titkárné előtt: boldog volt, hogy bámultathatta magát azokkal a férfiakkal, a kiknek még nagyobb lakásuk, több cselédjük volt, mint most neki. Az éjszakában villogó bágyadt férfiszemek figyelme, hizelgése volt az ő napja, a melytől gyarapodott, szépült, nőtt, talán még a haja is. De nyugodt, tiszta és hideg maradt, nem szennyezték be a vágyakozások. Álmodozott mégis. A mikor karonfogvást hazamentek a Kálvin-térre, minduntalan azzal faggatta az urát: ki milyen gazdag? Igaz-e, hogy husz szobája van? Külön lépcsője, melyen nem szabad senkinek másnak följárni…

Erről álmodozott és nagyon elmerülve ment férje mellett. Lassan azt is rászoktatta a hallgatásra. Anélkül is kevés mondanivalójuk akadt. A miről beszélhettek volna, az első férjről, arról hallgattak. Csak egyetlenegyszer jött szóba, a mikor fenyegető levelet irt elvált feleségének. A titkár átadta a levelet a rendőrségnek és Hermelint elcsapták az uj hivatalából, elzüllött már akkor, konduktor volt egy omnibusz-vállalatnál. Hova lett aztán? Hallották, hogy elzüllött végképpen. Kérdezték maguktól. Sehol semmi nyoma. Maga az asszony keveset gondolt rá, elhatározta, hogy kiveri a fejéből, és kiverte.

Mégis meg-megrezzent, a mint a nyári éjszakán egy-egy sötét alak kisérte az ő világos és szinte világositó alakját. Utálta a gondolatot is, hogy találkozzék vele. És megérezte, hogy bármi történjék is, ma látni fogja. Jó volna valami kocsiba ülni! gondolta magában éppen és abban a pillanatban meglátta.

Egy kávéház előtt mentek el, a melyet renováltak éppen. Nyitva volt, de setét, egy lélek se benne. Előtte, a garádics kövén, arczra feküdve aludt egy rongyos ember. Talán a kávéház őrzője. A titkár megsajnálta; meg nem állhatta, hogy meg ne piszkálja a botjával: menjen haza szegény.

A rongyos ember hátára fordult, de nem nyitotta ki szemeit, álmában nyöszörgött valamit.

Mindaketten megismerték Hermelint azonnal és lélekzetüket visszafojtva, elsiettek. De alig mentek egy pár lépést, a postához beosztott titkárnak lelkifurdalásai támadtak:

– Adni kellett volna neki valamit.

– Hát adjon.

– Maga adjon. Oda meri neki adni?

Az asszony vállat vont, menni akart előre. De aztán mintha eszébe jutott volna valami, elvette a pénzt, és megindult férjével a rongyos ember felé. Elejbe állott, alig két lépésnyire tőle, nem félt, érezte, hogy ezt az elkényszeredett, élő feketeséget leveri az ő nyugodt ragyogása. Egészen bátran állott elébe, sőt némi titkos diadalérzettel is, hogy megmutathatja az elérhetetlen szépségét annak, a ki oly sokáig hiába bitorolta.

A titkár megrázta a rongyos ember vállait:

– Béla, menjen haza, itt aludni?

Nagynehezen ébredt föl, megtörülte a szemeit, káromkodott egyet és megismerte az asszonyt. Álmodott még, de abban a pillanatban felugrott.

Az asszony hátralépett egyet és ugy nyujtotta feléje az ötforintost:

– Itt van, magának!

Letette a kőre, aztán minden izgatottság nélkül azt mondta:

– Menjünk!

Karonfogták egymást férj és feleség és mentek lassan előre. A fekete ember mozdulatlanul ült a kövön, maga is egy darab kő. Tekintetével kisérte a fehérruhás asszonyt, mint egy tovalebbenő csillagot. Végre eltüntek egymás látóhatárából. A főváros éjszakája elnyelte mindkettőjüket.

Körülöttük javában folyt Budapest éjszakai élete. Az aszfalt pillangói egy darabon csaknem elfogták az utat a házaspár előtt. Keringtek, forogtak a tarka alakok, a mig egy-egy közülök észrevette a fehér asszonyt és irigységgel, csudálattal, talán tisztelettel nézett utána. Az meg összefogta ruháját, arczán az undor kifejezésével suhant el közöttük.

Föllélekzett, a mikor illatos, tiszta otthonába tért. Lefeküdt a diványra, behunyta szemeit:

– Engem bepiszkol az, hogy valaha azé az emberé voltam!

A férj vigasztalta:

– Mit bánod te, ha én nem törődöm vele?

Kinyitotta, rávetette soha semmit sem mondó világos, nagy szemeit. Mit is mondott ez az ember? Hát lehet itt másról szó, mint ő róla, magáról, az ő lelkéről és a mi ehhez tartozik: a fehér dessinü-ruhákról, ragyogó fehérségü testéről, nagy hajáról, mely olyan, mint egy ritka fű? Hát másra is valók a férfiak, mint arra, hogy őt kitartsák, tiszteljék, lábait csókolják?

Egészen naivul kerekedett föl benne ez az önimádat. Hagyta, hogy férje csókolja piros, de hideg ajkait, melyek sohse vágytak csókra. Átöleltette magát és arra gondolt, hogy mily boldogok lehetnek azok az asszonyok, a kiknek igazi nagy ur a férjük… Az a sok cselédség, borotvált arczu inasok… a butoroknak illata van a tisztaságtól.