TÓTH TERÉZIA.

Husz forint ára részvéttel kisérte ki a professzor Zsobokinét.

A rendelő szoba ajtajában elbucsúzott tőle és visszaszólította az urát:

– Ügyvéd ur, egy pillanatra! Őnagyságához semmi reményem, miért veszne el véle ön is? Mentse magát, ajánlom a föltétlen különélést; a gyöngédség ilyenkor bűn a természet ellen. Isten önnel!

Azonnal haza utaztak, bár Zsobokiné elég jól érezte magát. A professzor egészen megnyugtatta, egy kis megfázás az egész – ő is mint annyi más, jeges vizet ivott bálban, meghütötte torkát… Egy kis köhögés, egy kis láz, nemsokára véget ér az egész.

Otthon, a tiszta levegőjű mezővárosban meg éppen megkönnyebbült. Ő vigasztalta az urát, a kit elkeserített, hogy házasságának már második hónapjában kórház lett a frissen festett, ujonnan butorozott, kedves kis lakásból. És még nem is viziteltek, a társaság még még is ismerte a felföldi faluból idehozott asszonykát, hozzájuk nem jött senki, ők nem mehettek sehová, nem hivhatta meg – a mint tervelte – nőtlen és feleséges barátait egy kis vidám vacsorára, kint az udvaron, az akáczfák alatt.

Fiatalos jó szive egészen elkeseredett, hogy éppen ő az, a kit ilyen szerencsétlenség ért. És egyszer-egyszer éjjel sirt is, siratta a maga megromlott életét és a szegény Klárikát, a ki oly öntudatlan és oly rohamosan hervadt, mint egy lobelia erős napon. A szemében benn volt a halál, de ő maga nem ismerte azt meg és még kevésbbé tünt föl neki férjének megrémült arcza, a mint még formás karjait kinyujtotta utána, hogy magához ölelje.

– Nem szabad azt! – szólt a férj és elhúzódott tőle.

Azt? kinek? Kétségkivül neki, a beteg asszonykának; belátta és tűrtőztette magát, daczára a szerelem és pusztulás kettős lázának, mely szivét, vékony ajkait, szempilláit, nagy hamuszőke haját, egész kis testét megremegtette. Nem tudott férjére ránézni annélkül, hogy a legnagyobb lelki izgalmat ne érezze, hát az minél kevesebbet mutatkozott előtte; egyszerre megszaporodtak az ügyei, mindig a biróságnál járt, csak mikor evett, – külön kellett étkeznie már – csak ilyenkor látták egymást.

Egyedül volt az asszonyka egész napon át az öreg Tóth Teréziával, a cseléddel. Ült az ablaknál, Terka letelepedett a földre és beszélgettek. Az ablaknál nem igen volt mit látnia, a nagy utcza kihalt egészen. Maga a város is kivonult a városból, arattak. Szárazság és csend ült mindeneken. A fonnyadt, tikkadt, poros fák alatt – a házak előtt – egy-két kisebb és elhagyottabb gyerek játszott a porban, ette a papsajtot, ingerelte a kutyákat, melyek most urrá lettek a város fölött. A nyomasztó csendességben ugatásuk egyenletes kórusa hallatszott, semmi egyéb. Nagynéha egy-egy parasztasszony papucsa kattogott végig az utczán, ételt vitt az urának, talán két óra járásnyira, az átányi földekre… Zsobokiné utána nézett és valósággal sajnálta, mikor az asszony piros fejkendője végképpen eltünt az utcza piszkossárga szinében. Odafordult Teréziához:

– Terka, Terka, miért is nem én vagyok az a csunya parasztasszony, a ki ételt visz most az utczán és miért nem az én Gyurim az, a ki valami asztag tövében éhesen, fáradtan várja: mikor látszik már a piros fejkendőm?

A cseléd megvigasztalta; olyan könnyű volt megvigasztalni, olyan kedves, tanulatlan lélek volt, hogy csak a jóban tudott hinni. El lehetett bolondítani mesével, hallgatta volna folyton.

Az öreg Terka nem fogyott ki soha, tudott mindent. Olyanokat, a miktől sirni lehetett a más baján, és ez a legvigasztalóbb, mert ez alatt a maga baját felejti el az ember. Olyan jóizűket sirtak együtt, az asszonykának ezenközben alig tünt fel, hogy most már sokkal többet kell feküdnie, még rekedtebben beszél, a férje alig érti már, a mikor édeskedő szóval fordúl hozzá; csak Terka tudja mindig, hogy mit akar, mi jót főzzön most, mit meséljen el, Szent Genovéva történetét, vagy azt a nagyon vidám verset, mely igy kezdődik:

Nagyon a kedvére tudott tenni, csak a kis lányát, a ki itt élt vele a konyhán, nem eresztette be hozzája; ő maga ott bóbiskolt ágya előtt éjszakának idején is, olvasóját morzsolgatván, bár asszonykája betegsége alatt az érdemleges imádságot elmondta helyette a templomban barátnéja, Bordás Marcsó, a cselédhurczoló. Mégis, a jó Isten érdekében meg tett itt is, a mit tudott; imádkoztatta az asszonykát is, a mikor az nem tudott aludni, sőt gyöngédsége daczára figyelmeztette egyszer-egyszer a halálra is.

– Asszonykám, ébren van-e, hallja-e? Hol kivánna maga nyugodni, ha egyszer meghalt? Nem azért kérdem, mintha azt gondolnám; nem adja ő szent felsége azt olyan könnyen maguknak, a kik fiatalok. De jó azt az embernek tisztán tudnia a maga lelkében.

Klári kémlelődve nézett a cseléd piros arczába, de csakhamar megnyugodott.

– Tudja Dókám, – mert igy hivta mindenki Tóth Teréziát – tegyenek engem addig a nagyapa kriptájába odahaza, Fedémesen, aztán építsenek egy másikat nekem a jávorfák alá.

– Tudom, tudom, lelkem. A mikor kis lány volt, akkor is szeretett arrafelé játszani; szép, sárga virágok voltak ottan. Én meg az öreg nagyanyja libáit legeltettem még arra pesztra koromban. Akkor nem is volt még az temető, de azóta nagyon halnak ezek a falusiak is…

Csak megint a halottakról beszélgettek az álmatlan éjszakákon; a cseléd minduntalan visszatért erre a tárgyra, mely őt jobban érdekelte, mint az élő világ. Hogy halt meg az asszonyka anyja, hogyan pusztult ki az egész család – java részét nem is ismerte Klárika már – mint maradtak csak ketten az öcscsével?

– Az jussolna maga után lelkem, ha meghalna? – kérdé hirtelen.

Klárika mosolyogva nemet intett a kis, sápadt fejével.

– A mi az enyém, az Gyurimé, minden!

Dóka Terka akart valamit mondani, de csengettek, ki kellett szaladnia, hogy kinyissa a kaput. Az úr jött haza, kimelegedve, hátracsapott kalappal, egy kis szózatos kedvvel, de a ház levegője, a cseléd morczos képe azonnal kijózanította.

– Hogy van az asszony, aludt már? – kérdé szinte alázatosan.

Terka mérgesen csapta be utána a kaput és egyenesen rátámadt:

– Hát most kell hazajönni a tekintetes urnak? Hát nem tudja bevárni, a mig magától behunyja szemeit. Csak erővel akarja befogni a tekintetes úr. Már ha másért nem, azért, a mit jussol utána, lehetne hozzá több jósággal…

Ettől fogva csakugyan több gyöngédséggel volt Zsoboki a beteg asszonyka iránt. Mellé ült, meg-megsimogatta, egyszer-egyszer megcsókolta a haját. Igérte neki, hogy elviszi fürdőre, csak felkelhessen az ágyból. Éjjel is benézett hozzá, ha a nagy köhögési rohamban hallotta a fuldokló hangját:

– Gyurim, Gyurim, ne hagyj! Néha elég volt, ha kezét a beteg homlokára tette és az mindjárt kevesebbet szenvedett. De végre is, dolgai voltak, naponkint alig lehetett vele egy-két órát. Az asszony egyedül maradt Terkával, hallgatta a meséket, a titokzatos beszédeket a különös és tiszteletteljes halálról. Olykor beült hozzájuk egy-két szóra Bordás Marcsó is, hozott egy kis gyümölcsöt, némi hirt a városból, a parochiáról. Egyszer oszt’ közöttük termett Kati, egy szent életü nagy paraszt leány, a ki tizenhat éve köhécselt már a szomszéd portán és most, hogy baja rosszabbra fordult, eljött kérni egy kis kávét. A két paraszt-asszony behivta a beteg-szobába, hadd beszéljen szent történeteket.

Az utolsó hetek igy teltek el a fantasztikus társaságban, melyben mindenki igen nagy véleménynyel volt a nagyon is különös halálról. Csak az előleges kinokat szidta Dóka Teréz, a mire Kati megjegyezte:

– Ha szűz Mária úgy akarja, teljék benne ő szent kedve!

Zsoboki Klára bólintott rá a fejével és visszafojtotta jajait, különösen éjszaka, a mikor a szomszédos szobában feküdt könnyű álmú ura. Odafordult a cselédhez:

– Meg fog unni, ha aludni sem hagyom. Adjon valami csillapítót innom, Dókam, maga az én anyám. Nincsen nekem, maga az enyém, csókoljon meg, Dókám!

Az utolsó héten – gyümölcsérő szeptember volt – végkép belekapaszkodott a kis parasztasszonyba. Nem tudott nélküle ellenni egy pillanatra sem. Ott muszájt lenni akkor is, a mikor az orvos rábeszélésére végrendeletet irt az ura javára. Komor arczczal fordult el, a mikor felolvasták a testamentumot; csak akkor pillantott feléjük, a mikor a jegyző ahhoz a részhez ért: Összes ruháimat hagyom Tóth Teréziának. Arcza egy kissé földerült, megcsókolta asszonykája kezét és némi hálával nézett a férj felé, a ki igazán szivéből könyezett e pillanatban.

Hát csókolja meg legalább! – sugta feléje a cseléd.

A férj elhalványodva hajolt le a feleségéhez és hirtelen csókot nyomott ajkára. Az meg magához ölelte hosszan, perczekig, el sem akarta engedni többé: de karjai lehanyatlottak, nem tudott ölelni már, még csak egy napja volt hátra. Könnyen mult el az utolsó huszonnégy óra. Nappal aludt Klárika, estefelé megkérte az urát, olvasson valamit, szereti hallani a hangját. Éjfélkor, a mikor már mindenki elcsendesedett és csak Terka dudolta a szentkúti énekeket, egyszerre enni kért. A cseléd kiment a kamrába s a mikorra visszajött: asszonykája ott feküdt megmerevedve.

*

Tóth Terézia magára maradt a gazdájával. Szivesen maradt a portán, mert a fizetését fölemelték egy forinttal, és apró jószágot is tarthatott.

Legelsőbb is nagy rendet csinált a házban. Kisurolt, kiégetett mindent, a mihez az asszonyka valaha csak hozzáért. Egy pár hét mulva trakták voltak az özvegy ember házában. Terka sütött, főzött, egészen vidám volt. Csak este ne lett volna soha. Az eperfa olyan csunya árnyékot vetett az udvaron. Bólongat, beszél, valamit mondani akar.

Bordás Marcsó is, Kati is úgy vélték. Marcsó mondá:

– Csak érteni kellene! – Kati folytatta:

– Talán az asszonykánk akar valamit mondani, Dóka!

A cseléd szemébe húzta keszkenőjét.

– Az bizony lehet. A mikor első délelőtt feküdt kiterítve, akkor is szólott hozzám. – Öltöztessen föl Terkám! – mondotta. Felöltöztettem nagy sebtibe, mindjárt vidám lett az orczája. Addig olyan kegyetlen volt, egy fájdalom.

Beszaladt a konyhába, lekapta az ételt a rostról és kijövén, folytatá:

– Az a hunczfut ura, hát megforditotta egyszer is, a mig feküdt!

Hajnaltól estélig főzött, mosott az urának nagy szorgossággal, azonban ha jött az estve, összeült barátnéival, beszélgettek az asszonykáról, birálták az ura magaviseletét és ki-ki előadta éjszakai álmát. Minden éjjelen legalább egyikőjök álmodott az asszonykáról: Kati leginkább azt, hogy megjelent neki és kérte, imádkozzék érette, habár odafent egészen jó a sora. A cselédhurczolóné leginkább csak futólag látta, két lánygyerek aludt vele és azok mindjárt felköltötték, ha valami álma akadt. De Tóth Teréziával valósággal vele volt szüntelenül. Nem hagyta békén, mindig volt valami kivánsága, egyszer-egyszer nem is könnyen teljesíthető. Az utolsó kivánsága csakugyan megzavarta az öreg cselédet. Menten elhivatta Bordásékat és előadta nekik:

– Megint velem volt az asszonykám. Azt mondja: Dókám gyere utánam, rossz itt magamban. Intett, hivott a kis ujjával. Aztán megint integetett, hogy maradjak, hanem küldjem előbb a kis urát, az jöjjön hamarabb, de most mindjárt!

Valamennyien megegyeztek abban, hogy kivánja maga után.

*

A tél elég csendesen telt el. Tóth Terézia járt a hajnali misékre és azokon könyörgött, hogy a boldogságos szűz Mária teljesítené megboldogult asszonykájának minden kivánságát. – Tisztára azért imádkozott, hogy a gazdája elpusztuljon, utána menjen a Klárikának. És egészen belefáradt a várakozásba, hogy az semmiképp sem akart ágynak esni. Leste az arczát és reménykedett, ha egyszer-egyszer lankadtnak látta.

Tavaszszal egészen megvigasztalódott, április elején a gazda egyszerre leesett lábáról; az orvos úgy vélte, hogy az a baj támadta meg, a mi feleségét elvitte: gégesorvadás. Csakhogy rövidebb lefolyásúnak látszott az egész. Zsoboki nagyon is hamar megadta magát a pusztulásnak, káromkodott, nyögött – félt.

Tóth Terézia ápolta őt is, virrasztott mellette, törülte róla az izzadságot, és lázasan, türelmetlenül várta a végét. Egész boldog volt abban a tudatban, hogy ő imádkozta le elmulását, hogy elküldheti asszonykája után, a hol oszt’ mindétig együtt lesznek, a hová úgy várják:

– Jön-e már! – izente neki az álmon keresztül; – várom! Megy, megy asszonykám, várjad! – morogta a cseléd, de magában erősen töprenkedett, hogy az özvegy olyan sokáig vivódott, egyre húzta, halasztotta a dolgot.

És oly gyáva volt, megrémült, valahányszor köhögési roham fogta el; mint egy fuldokló gyerek, úgy kapaszkodott belé és kiáltotta: «Vizet, vizet, Terkám!» Egy éjjelen hiába kiabált. A cseléd ott állott közel ágyához, reszkető lábai a földbe gyökereztek, szemei villogtak a sötétben, a mint rámeredt a fuldokló, könyörgő, kétségbeesett betegre. Hagyta, hadd pusztuljon el, segedelem nélkül, menjen gyorsan… arra az ismeretlen portára, a hol bizonynyal rozmaring-koszorúval a fején, fehér ruhában várja az elhagyatott, halovány kis párja.

*

Tóth Terézia fekete keszkenőjét a szemébe húzva, ment a gazdája koporsója után és sirt édesen, keservesen, – boldogan.