KÉT KATONATISZT.

Nem voltam meghíva karácsonyestére sehová. Csendesen, magányosan megvacsoráltam, aztán siettem át a kávéházba.

Iszonyú ez az ünnepi csend. Zakatol a fejembe, mind azt zúgja: «te vagy egyedül tűzhely nélkül, te vagy egyedül…» Dehogy, valami lépés kopogását hallom messziről. Szinte megvigasztal a velem szembe jövő czilinderes úr, a mig meglátom közelről, a gázlámpa fényénél. Gyászflór van a kalapján. Aligha divatból cselekedte… Összenézünk, nem mint ismeretlenek, hanem mint elhagyatottak, és megbarátkozunk egy pillanat alatt, egy pillanatra. Megszólitanók egymást, de győz rajtunk a konvenczió és ki-ki megy a maga útján.

Megyek a kávéházba. Rövid út, de valóságos kalvária ebben a nyomasztó ünnepi hangulatban. Az utcza sötét némaságába az ablakokon át karácsonyfák ragyognak ki. Mosolyt látok, örömet látok, meleg fényt és ragyogó szeretetet – ablakon által. És mindez nem az enyém, mindez a másé. De legalább többen volnánk, a kik elhagyatottak!

Benyitok a kávéházba. Senki, egy szomorú pinczéren kivül, a ki megütődve néz rám. Átmegyek a kisebb terembe, ott mégis van két fiatal, kicsipett, vidám katonatiszt.

Ott üldögéltünk egymással szemben egy jó óráig. Néztük az ujságokat, néztük egymást. Katonáék igen keveset beszéltek egymással, de annál többet ásítottak.

– Gyerünk haza! – mondá az egyik.

– Gyerünk! – mondá a másik. De azért maradtak.

– Nem fogunk snapszot inni? – jegyezte meg az egyik. A másik megerősítette:

– Nem.

De mégis csak ráfanyalodtak egy pohár cognacra. Aztán hozatták a pálinkát egyre-másra, egészen belejöttek. Csaptak maguknak egy kis ünnepet és az asztalon keresztül kezdettek barátságosak lenni irántam. Az egyik például konstatálta, hogy czivil is lehet becsületes ember. A másik erre tudott példákat is. Szólt egy zsidó katona-szabóról, a ki becsületszóra és kamat nélkül adott neki kölcsön.

Ez a példálódzás kétségkivül nekem szólott; arra az esetre, ha: mesterember lennék, avagy ha zsidó volnék.

Világos, hogy invitáltak magukhoz. Nem is sokat tépelődtem, átmentem hozzájuk és bemutattam magamat.

Hárman ünnepeltünk ezentul. Igaz, hogy az ünnep dolgában ők előnyben voltak fölöttem, a mennyiben hamarább kezdték. Az egyiknek, a hadnagynak, éjfél felé már is nehezen forgott a nyelve, a másiknak meg – bizonyosan szokása ellenére – ugyancsak kerepelt. Elővigyázatos volt mégis és mielőtt expektorált volna előttem, megkérdezte ötször is, hogy nem voltam-e szekerész-tiszt, mert ha igen, sajnálattal bár, kénytelen visszavonni a köztünk kötött örök barátságot. A mikor végre megnyugodott, hogy soha sem voltam és soha sem leszek furvézer, legintimebb dolgairól kezdett beszélni, rövid, szaggatott és nem mindig érthető mondatokban.

A fiatal tiszt minduntalan bólongatott a fejével: «igaz, úgy van, Gusztáv egy helyes gyerek!»

Csakugyan helyes gyerek volt a Gusztáv, a mint beszédéből kivehettem. Tiszta, őszinte, meleg szivű fiú, a ki a háborúban bizonyára hős lett volna, de igy békében legfőbb foglalkozása a szerelem volt.

Szeretett egy leányt, a kinek nem volt kaucziója, hát nem vehette el. És mert nem vehette el, nem járhatott többé a házhoz sem. A leány ajánlotta neki, hogy vesse le az egyenruhát, legyen polgár, szeretni fogja akkor is.

A Gusztáv ebben kételkedett egy kissé. Soha – azaz kilencz éves kora óta – nem volt polgári ruhában. Kérdezősködött is tőlem:

– Milyen lehet az? Igen kényelmetlen lehet.

Megborzongott a gondolattól is és egy pohár rumot ivott rá. Az ital egy kissé megbékítette a polgári ruhával, de megint más skrupulusa támadt. Miből lehetne ilyen embernek, mint ő megélnie?

– Legyek postatiszt? – mondta magának iszonyú keserűen. – Legyek postatiszt? – kérdé tőlem és bajtársától.

– Soha, inkább meghalni! – mondá a másik.

De a tiszt nem akart tudni a halálról semmit, ellenkezőleg, meg akart házasodni mindenképpen. Megdöbbentő őszintességgel tárta fel előttem családi körülményeit és vagyoni viszonyait.

– Apám őrmester Jaromeásban. Az én birtokom ez!

Himzett pénztárczájából kivett egy lejárt sorsjegyet. Abból fidibuszt csinált és rágyújtott nagy ünnepélyességgel egy verzsinára. Lassan szivarozott, úgy mint a szegény ember, a mikor tudja, hogy ez az utolsó ma, többet már nem szabad, többre már nem telik. Nagyon fegyelmezve lehetett ez a derék fiú, hogy ebben az állapotban is úgy tudott mértéket tartani, ha öntudatlanul is.

Úgy vettem észre, hogy egy párszor készakarva kihagyta aludni a szivarját és nézte, forgatta, mintha attól kérne tanácsot.

– Most már minden borbély megöli magát. A revolvert a grájzlerájokban árulják.

A bajtárs nevetett ezen a mondáson, maga Gusztáv is nevetett, én is nevettem, valahogy olyan hangulatba jöttünk, hogy a polgárembereket kezdtük becsmérelni, a miért mindjárt-mindjárt a pisztolyokhoz nyulnak. Egészen fölvidultunk ezen, a mig Gusztáv egyszerre, hirtelen elborult. Ujra azt emlegette, hogy nem lesz postatiszt, sem tanító, sem irnok.

– Hát mit fogsz csinálni? – kérdi a a másik.

– Elmegyek a császárhoz.

Mindketten elcsendesedtek. Körülnéztek a kávéházban és a mennyire állapotuk engedte, gyanakodva néztek rám. A nehezebb nyelvü bajtárs suttogva kérdé:

– És mit mondasz ő Felsége előtt!

Gusztáv mereven, – engedelmet a szóért – szinte bután nézett a levegőbe. Alaktalan fogalmak zsonghattak a fejében, valami olyas, hogy a mit hivatása parancsol reá, az több a zsarnokságnál, az kegyetlenség. A mióta a kadétiskolából kikerült, talán csak most lázadt fel először a szubordináczió gondolata ellen. Úgy lehet, azzal is foglalkozott, hogy mi az igazság és mi az igazságtalanság? Talán a filozófiának némi köde is párologni kezdett agyában. Egyszerre nagyon kipirult, izgatott lett és egészen hangosan mondá:

– Hát azt mondanám, hogy én is ember vagyok, Felség! Ember vagyok!

A kisebbik katona csitította. A pinczér is messziről veszekedésnek tartván a hangos beszélgetést, megszólalt:

– Uraságok, engedelmet, zárunk!

Hirtelenében megittuk a testut, aztán elmentünk más helyiséget keresni. A budai oldalon nem találtunk egyetlen egyre sem, a mely nyitva lett volna. Átmentűnk Pestre. Karonfogózva ballagtunk az elhagyott utczákon. Gusztáv most hallgatott, annál többet beszélt a kisebbik tiszt. Ez is megtisztelt azzal, hogy beszélt a bajairól. Nagyon tetszett neki a katonai pálya, de két nagy hibáját látta. Legelsőbb is: nem aludhatja ki magát az ember soha. Aztán: nem mehet végig az utczán az édes anyjával!

– Egy kis kávémérése van, polgári kantinja. – Nem akar kalapot venni, nagykendőben jár, egy kissé kövér, a ruha nem áll rajta, de nagyon jó asszony… És a tisztek nem veszik jó néven, ha kollegájuk az utczán ilyenekkel jár. Sőt a reglement meg is tiltja.

Odafordult a hallgatag Gusztávhoz:

– Mit, Gusztáv? Igazat mondok, vagy nem?

Bizony el voltak ázva már egy kissé. Ott az utcza közepén erre a kérdésre megszorították egymás kezét és megcsókolták egymást. Pedig már reggeledett, az ujságkihordó asszonyok itt is, ott is előbukkantak a nagy nyaláb karácsonyi számokkal.

A katonatisztek átadták névjegyeiket.

– Ha valaha szükségben lesz!

Aztán elváltunk. Gusztáv erősen megmarkolta a kezemet és a fülembe sugta:

– Ember vagyok! Ember vagyok! Az akarok lenni.

Miért sugta ezt nekem? Mit akart vele mondani? Éppen csak hogy beszéljen, mint mikor a gyerek dadogni kezd és tetszik neki a szó, a maga hangja. Gyönyörködik az értelmetlen mondásokban, addig is, a mig az lassankint értelmet nyer. A mig esze megnyil, lát és itél a józan és józantalan emberi dolgok felett.