MESE A TULIPÁNRÓL.

Prologus.

Mindennap találkozom egy szüntelenül jó kedvü, igen öreg emberrel. Ki ez a különös öreg ur, mért van állandóan ilyen virágos kedve? Egy hatvannyolcz-hetvenéves embernek még sincs valami különös oka az állandó és szinte kitörő vidámságra.

Embertársam talán nincsen észbeli tehetségeinek teljes birtokában és akkor könnyü neki – beröhögni a sirba. De egészen máskép áll a dolog: a tiszteletreméltó agg a lehető legfinomabb és minden szivarok között a lehető legnagyobb szivarokat szivja állandóan. Azt is tudom, hogy milyen fajtát, az aranyos övet rajta szokta hagyni. Már pedig a ki jó szivarokat szi: nem lehet nem józan férfiu. Különben is az öreg fogatlan, de piros szája körül, ezer ránczu völgyben ülő kicsiny szemeiben, nagy fehér homlokán az értelem különös jelenségei játszadoznak és gunyolódnak velem. Igen, velem és az egész világgal, akik elfogadtuk a közönséges tantételeket, mint például: eljövén az este, a nap lehanyatlik. Ha jő az öregség: kezdődik a végső.

«Pokolba az alkonyattal, az egész csak fölfogás dolga: nekem például – nézzed fiatal ember – most virrad. Hanem ehhez érteni kell!» ilyenformát fejez ki az én különös ősz emberem arcza, amelyen, bevallom: van valami impertinenczia, bántó rám is, másra is.

Nevezzenek versirónak, ha meg nem tudom ki ő és miért van ilyen jó kedve?

A történet.

I.

Utána kullogtam egy reggelen. Könnyen követhettem a nyomát, nagyon lassan ment, pötyögősen, de a legfinomabb és leghullámosabb nadrágban. A Gizellatéren bement Klement udvari czukrászdájába. Majd elnézett Zacchirihez. Megvártam, csomaggal jött ki, valószinüleg török papucsokat vásárolt egy kis gyermek, vagy egy igen kis lábú asszonyszemély számára. Mindezt a csomag alakjából következtettem, mert az öreg urral nem állottam szóba, úgy követtem, hogy nem is vett észre. Ámbátor hátra-hátra nézett csinos hölgyek után. Az Andrássy-út külső részén pedig, a hol ez időszerint, valószinüleg véletlenül, egy egész tenger szép leány hullámzott, szinesen, villámosan, és veszedelmesen: – az én emberem megállott és legalább egy negyedóráig nézett szét maga körül, boldogan, mosolyogva – a mennyire vastag szivarja megengedte – és gúnyosan. Végre megindult és innen kezdve a nyárfa, hársfa vagy májfa-utczáig – nem is emlékszem, melyik volt tulajdonképpen – meg sem állott.

Egy régi, apró ablakos, de fölöttébb nagy ház elé értünk. Az öreg úr itt fölnézett az ablakra, melynél egy csudaszép leány ült; eh, mit beszélek: nem ült, hanem virított, mint egy ma nyilt tulipán. Olyan frissen, olyan mereven, olyan mozdulatlanúl. Kalászsárga haja, mintha mintázva lett volna; nagy, fekete szeme olyan, mint a festett; csak pompás, égő piros ajkai éltek; épp hogy fölnéztem, abban a pillanatban nyalakodott rajta egyet piczi nyelvével.

Az öreg úr intett neki, de a lány – avagy asszony már? – nem intett neki vissza, a szemközt lévő ház ablakára nézett mereven, minden érdeklődés nélkül.

Pedig ott meglehetősen érdeklődtek iránta: fiatalemberek könyököltek ki a párkányon és nézték. Egy szőke tiszt mohón és elbizakodottan; egy nyurga, fekete legény szinte könyesre nézte a szemeit. Egy igen fiatal ember ábrándosan, félénken pislogatott át hozzá. Annál merészebb volt két vidám fiatal, együttesen vallottak neki szerelmet: egy ív papirost ragasztottak az ablakra és e papiroson nagy betükkel az állott: «Szeretünk, imádunk!»

Az élő tulipán nem vett tudomást e vallomásról, nem mosolygott, nem ment el az ablakból, virított tovább. És amig önfeledten belemerültem nagy szépségébe: egyszerre csak az én öreg uram jelent meg mellette. Megcsókolta, nem homlokon, hanem szájon.

A fiatal emberek eltüntek a szomszédház ablakaiból, csak a tiszt maradt ott és még mohóbban, még tüntetőbben nézett át. Az idős czivilt – úgy lehet – mélyen megvetette magában, de egyszersmind irigyelte is.

II.

Természetes, hogy bementem a házmesterhez.

– Ki az a furcsa öreg úr, a ki éppen most jött be a kapun?

A kis suszter – mert ez volt főfoglalkozása a házmesternek – olyan nagy arányú mosolygásra rántotta a száját, hogy egy gyerekcsizmába való sámfát könnyen bekaphatott volna. Majd a szeme kezdett el nevetni és a szája komoly lett:

– A világért senkinek meg nem mondanám, de a nagyságos úr keresztény ember, el nem árúl – annak az ősz, öreg embernek a neve: Unó.

– Hát az a szép lány, a ki az első emeletről kaczérkodik?

– Az meg a felesége – Ünüke.

Unó, meg Ünüke! Pokolba ezekkel a mesenevekkel, nem valók ide Budapestre, itt el nem hiszszük az ilyesmit. A suszter gyermekei sem hihettek benne, kaczagva, ugrándozva, vihogva – mintha csiklandozták volna őket – kiáltozták, nyögték, sugták: Unó, Ünüke…

Felesége jelenlétében nem akartam megvesztegetni a jó embert, kihivtam hát a kapu elé és ott tárgyaltam vele:

– Mit beszél maga nekem bolondokat, hogy lehetne fővárosi halandóknak ilyen nevük, hiszen nem erdei manók!

A házmester, ámbátor supponált vallásommal meg volt elégedve, és azt is hangsulyozta, hogy nekem szivesen elmond mindent, többet mint bárkinek, noha katonatisztek is járnak ide – megmaradt állitásánál, erősítette, hogy a nagy házbért is e név alatt fizeti e titokzatos ember. Nem járt ahhoz senki, nem kap leveleket, vasajtót csinált a lakásához, egy siket szakácsné főz és takarít rájuk.

– És az asszony, Ünüke asszony, nem megy ki az utczára soha?

– Nem az, kérem. Pedig várják.

– Talán valami testi hibája van?

A suszter megesküdött, hogy nincsen semmi baja. Egyébként fölkért, nézzek el máskor is, úgy lehet, kitud – az én számomra egyedül – egy és más titkot.

III.

Mindennapos lettem a tulipános utczában. Az öreg úr előtt bujkáltam, de az asszonynak már ismernie kellett, annyiszor látott. De hogy ismerne, nem árulta el egy pillanatra sem. Nézett, virított az ablakban, abszolute nem törődve azzal, hogy mi gyönyörködünk benne és epedünk mystikussága, ismeretlen illata után.

Végre véd- és daczszövetséget kötöttem a tiszttel. Elhatároztuk, hogy együtt fogunk operálni. A katona azt ajánlotta, hogy becsületes párbajban öljük meg az öreg urat. Ez ellen csak nem lehet kifogása. De nem lehetett belekapaszkodnunk, ha megszólítottuk akár magyarúl, akár németűl: angolul felelt, hogy nem ért bennünket, nem tudja a nyelvünket. A szemén – gyalázatos kis szurok-szin szemei voltak – látszott, hogy nem mond igazat. Erőszakoskodnunk végre sem lehet vele, ha semmi áron sem akar szóba állani velünk. És ő nem akart, még csak a süket szakácsné sem akart. Ez a derék asszony, ha pénzt adtunk neki: elvette, megköszönte és a saját ügyeiről értekezett. Egyszer-kétszer levelet is küldöttünk vele urnőjének. Odaadta, nem-e? bizony nem tudom, semmi néven nevezendő válasz nem érkezett, annyi bizonyos.

Már-már Kock Pálhoz folyamodtam, tudniillik boltos-segéd alakjában akartam a tulipánhoz bejutni: a mikor egy véletlen összehozott az öreg urral.

Egy estén – szinház után volt – vacsoráltam a «Királynő»-ben, a mikor egyszerre szörnyű szélvész, zápor, égiháboru csapott reánk. A vendégek lassanként valamennyien hazamenekültek, csak ketten maradtunk, a kik elhatároztuk, hogy a rossz időnek kivárjuk a végét. Én és – ni ni, nem csalnak-e szemeim – az öreg úr.

Csakugyan ő volt, elegánsabb és vidámabb a szokottnál is. Iszogatott magában, és valószinűleg beszélgetett magával. Ezzel a társasággal igen is meglehetett elégedve, mert rá se nézett a pinczérre, a ki minden áron mulattatni akarta. Csak a mikor egy palaczk bort parancsolt és ezt lehetőleg rövid időközökben cselekedte meg. Azt hiszem, a bácsi már is «úszott» egy kevéssé. Ez engem is fölbátorított.

Odamentem hozzá, bemutattam magamat, mondván:

– Multkor ön ellen az utczán tapintatlanságot követtem el, ön lefőzött, de ez nem elég, bocsánatot kell öntől kérnem.

– Ha belátja, szivesen megadom a bocsánatot! – szólalt meg gyenge hangon, de magyarúl, minden angolos akczentus nélkül. Majd – egyre szivarjának hamuját nézve – hozzátette: – Most pedig én akarom valamivel lekötelezni: az én utczámban való járkálása hasztalan fáradság!

– Hasztalan fáradság! – ismételte és egy rövidet nevetett.

– Ha kivánja, elkerülöm! – szóltam én nagylelküen.

Az öreget ez a kijelentés rendkivül meghatotta; áthozatta a boromat és kért, üljek le az asztalához, úgyis csak ketten vagyunk az egész korcsmában. Mondhatom, hogy az öreg – igy félig beállítva is – egészen okos ember volt. A világot izgató ügyekről ugyan keveset tudott, de annál többet a régi szép asszonyokról és az asszonyokról általában.

– Megcsalják a férfit – mondá többek között – de ez nem is csuda, hiszen annyit látnak: fiatalabbnál-fiatalabb, derekabbnál derekabbat, gaznál-gazabbat. Az a fő, hogy ne lássanak egyet sem.

– Hogy-hogy?

– Hát úgy – szólt közelebb hajolva hozzám, mig kipirosodott arczára kiült a nevetés, – mint egy rokonom cselekedte: elvett egy leányt, a ki vaknak született. Mi van ebben? rokonom látja és érzi nagy szépségét az asszonynak, és ez a fő. Az asszony azonban nem látja, hogy férje aggastyán már és vannak nála a glóbuson fiatalabbak is. Mondom, ez a kis testi hiba – egy rettenetes nagy erény. Fénylenek azért ezek a szemek, csak a fényt nem tükrözik vissza! és ez a jó, ez a pompás. Öreg rokonom – csaknem annyi idős, mint én – a legboldogabb ember a világon, mert tessék meghinni, hogy egy szép, fiatal asszony, a ki hű, meggyógyítja a legnagyobb betegséget: az öregséget. Vannak régi orvosi könyvek, melyek azt állítják, hogy ilyen módon a patriárkák korát lehet elérni. És én hiszek ezeknek az orvosi könyveknek, sőt én –

Az öreg hirtelen észrevette magát. Félbeszakította beszédét és szivarját ugyancsak a szájába szorította. Csak mikor elmenőfélben volt már, szólalt meg újra:

– Persze, kevesen érik el ma a patriárkák korát. A férfiak nagyon elbizakodottak, pedig az asszony minden nagy erénye nem őrizné meg rokonomat, – vasajtó nélkül.

IV.

Világos, a tulipánnak nincsen illata. A szegény Ünüke vak, egyszerüen azért nem reagál a szerelmes utczára, sőt még a szőke tisztre sem. Csudálatos, hogy észre nem vettem eddig, a mikor olyan könnyen felismerhető.

Otthagytam az utczát vak szerelmeseivel együtt és csak tegnap néztem arra, csak úgy véletlenül. Föltekintek az ablakra: Ünüke nincs ott, a szemközt levő ház ablakai üresek. Mi történt?

A históriát, a mely következik mostan, nem tudom az elbeszélés polgári ruhájába öltöztetni. Világosabban szólva: az elbeszélés modern technikája nem engedi meg, hogy az ember olyan történetet mondjon el, melynek nem tudja urát adni. Honnan tudom a következendőket? Azt nem füllenthetem, hogy végre mégis betolakodtam az Unó házába… és spanyol falak mögött, ajtóknál hallgatódzva tudom az egészet. Az irók között megjavult erkölcs ma már nem engedi meg az ilyesmit. Valami kevésbbé valószinűtlent talán sikerülne elfogadtatnom a közönséggel. Például, hogy a süket szakácsné tulajdonképpen nem volt süket, hallott mindent és elbeszélt nekem mindent… Ráfoghatnám a kis suszterre, hogy ő fürkészte ki számomra a titkokat.

Eh, ne teketóriázzunk, hagyjuk a modern bolondságokat. A régi jó módit fogjuk elő, és beszéljük el Unó és Ünüke történetének folytatását úgy, mintha folyton ott lebegtünk volna a cselekvő személyek fölött…

Ünüke egy napon igy szólt az ő urához:

– Zongorázni szeretnék!

V.

Unó megdöbbent. Az ó-kor óta a zongoramesterek szöktetnek el minden második asszonyt. Az öreg úr élete ellen való merényletnek vette ezt a kérést, tekintettel a régi orvosi könyvekre. Mert hogy ő volt az a rokon, a kiről a «Királynő»-ben beszélt, azt immár mindenki világosan láthatja.

Igyekezett lebeszélni Ünükét; utalt Tolstojra, a ki bebizonyította a muzsika erkölcstelenségét, fölemlített egy párt ama termérdek rossz viczczből, melyet a zongorára csináltak. De a tulipán nem engedett, szinte elhalványodott, olyan erősen akarta és Unó végre is engedett – egy ötletre akadván.

Hozatott egy világtalan zongoramestert, a kinek meg volt az a nagy erénye, a mi asszonyának: nem láthatta a közelében virító nagy szépséget és igy nem is bódulhatott bele, különben is a muzsikus egy vidám siheder volt, a ki a bájnál többre becsülte az energiát: a lánynál az italt. Igazán szalonképes ember az ő szempontjából, a kire egész bátorsággal rá merte bizni Ünükét, sőt annyira megbizott benne, hogy a leczkék alatt el is aludt.

Legelsőbben is a nyomorúság, melyben közösen szenvedtek: kötötte össze a két fiatalt. A férfi skálázott, hogy Unó föl ne ébredjen és az asszony ezalatt elbeszélte élettörténetét. Egyszer vagy kétszer életében látott is, valami szépségeset, valószinüleg azt, a mit az emberek fénynek neveznek, kis lány korában volt még, nagyon beteg volt akkor… Mind a ketten kijelentették, hogy nem értik a dolgokat: hogyan lehetnek boldogtalanok, a kik látnak? Egy délután kitünt az is, hogy csaknem egyidősek. A férfi megjegyezte, hogy Unó úr csaknem háromszor annyi idős, mint ők. «De nagyon jó ember! – mondá az asszony. – Mondják, itt körülöttem nagyon szép minden és drága ruhákat hoz nekem. De mit ér mindez, ha nem láthatom.»

– A gonosz öreg tulajdonképpen mindezt magáért teszi! – jegyezte meg a zongoramester.

Későbben – közös szerencsétlenségükön kivül – kezeikkel is összekötötték lelküket. A férfi kezébe fogta az asszony mindkét kacsóját, szabadon maradt kezével pedig játszott csendes borongós dalokat, hogy az öreg úr álma könnyű, édes és állandó legyen. Lassanként Ünüke is elálmosodott és a muzsikus vállára hajtotta a fejét.

A zongoramester Chopint játszott, nagyon gyengén, mert az asszony szendergése közben elfeledkezett magáról és átfogta a nyakát is, nem is lehetett igy muzsikálnia, abbanhagyta hát.

Igy folytak a leczkék. Ünüke szépen haladt előre, és olyan vidám volt, hogy az öreg többször és melegen megdicsérte mesterét: «Csak bátran, kedves ember!» (A «fiatal»-t elővigyázatból kihagyta. Ünüke tőle nem hallotta soha még, hogy ilyenek is vannak a világon.)

Egészen boldog élet folyt a vasajtós házban. Unó egyszer ebédre is meghivta a zongoramestert és hiuságának nagyon jól esett, hogy Ünüke az ebéd alatt, a fiatal ember füle hallatára, hizelgett neki és meg is csókolta. «Imádlak!» – mondá az öreg úr, és megölelte oly erősen, a hogy csak birta. Aztán aludni ment…

Hogy történt, mint történt, nem tudom. Csak azt, hogy a negyedik ünnepi ebéd után történt, Unó hangosan aludt az ágyas-házban. Ünüke a zongora mellett egyszerre és minden igaz ok nélkül megszólalt:

– Oh, vigy el innét, Tódor!

Megfogták egymás kezét és lábujjhegyen botorkáltak kifelé. A siket szakácsné az előszobában kinyitotta a vasajtót. Hogy miért? Talán a tiltott szerelem iránt való hagyományos rokonszenvből? A gazda ellen való természetes gyülöletből? Avagy mert az egyedüli asszony akart maradni a házban?

Már a zongoramester lakására érhettek, a mikor Unó fölébredt. Azonnal föltünt neki, hogy nincsenek jelen. Kereste őket, kutatta őket, kiabált utánuk – hiába. Mindazonáltal nem csapott lármát; nagyon elszomorodott, talán sirt is. Hogyne, a mikor eszébe jutott a régi orvosi könyv. Felütötte, levelezgetett benne, a mig megtalálta az illető passzust.

Egész világos volt az, belátta, hogy nem lehet élnie tovább. Megágyaztatott, lefeküdt, – vége volt.

Epilogus.

Mindaz, a mit fennebb leirtam: az első szótól az utolsóig – hazugság. A mint ezt bizonynyal már is észre tetszettek venni.

Szerző, ki kivétel nélkül igaz históriákat szokott megirni: ünnepélyesen bocsánatot kér, de mentegetni nem tudja magát semmivel sem. Arra sem emlékszik, hogy jutott eszébe ez a valószinütlen történet, melyből még morált is bajos lefejteni.

Nem lehetetlen, hogy a mese abban az időben fogant, a mikor egy vörös-keztyüs öreg urat látott egy fehér kezü, szép, fiatal asszonynyal karonfogvást. Az ősz férfi gomblyukában sárga rózsa volt. Az asszonyka mereven, fagyosan, zöld szemeivel a levegőt nézve, ment férje karján.

Egyszer igy láttam őket. Másodszor már csak az öreg urat láttam; nem volt többé fehér czilinder a fején, a rózsa hiányzott a kabátjáról, össze volt törve, a sétatéren ült egyedül és a homokban szurkált a pálczájával.