NŐK A TÜKÖR ELŐTT.

Párisba jőni, hogy lássa, hallja, élvezze az ember e világváros bájait s egy pár napi széttekintés után betegen fekünni valamelyik hôtel rideg szobácskájában, ha nem több, legalább is gyöngédtelenség a sorstól. Úgy van, gyöngédtelenség – sóhajtám lábbadozó állapottal, mint sóhajtotta volt egyik pesti ismerősöm a dragonyosok után, a kik majd letapodták a Hatvani-utcza szögletén: – Ej, uraim, mily gyöngédtelenség! Mintha most is előttem állana e gyöngéd jó ismerős, mintha most is látnám, hogyan szedi föl magát az utcza sarából, mi szomorúan tekint széttört esernyőjére, mi kétkedően vizsgálja sáros kalapját: vajjon föltegye-e vagy ne, s a vargainasok kaczaja közt hogyan sóhajt föl még egyszer és utoljára: – Valóban gyöngédtelenség!

Ismerősöm és a Hatvani-utcza eszembe juttatá a Kerepesi-útat, a Kerepesi-út a Nemzeti Szinházat, a szinház a Régi Fűvészkertet, a fűvészkert a Nemzeti Múzeumot, a Múzeum a Szénatért, a Szénatér a Dunasort, a Dunasor Budát, Buda a Gellérthegyet. Mi nagyszerű panoráma tárult ki előttem! Ime a kettős kereszt, hármas hegy és négy folyam országa kikapcsolt részeivel egyetemben, egész szépségében, egész búskomolyságával. A természet mennyi szépsége, a történelem mennyi gyásza, a büszkeség és nyomor, a remény és lemondás, a diadal és kétségbeesés mennyi szent emléke a téreken, a romok és sírok közt, a szívben és az arczon. Hazám! Hazám! Meglepett a honvágy és a hazafi fájdalom.

Oh ha csak egy óráig tapodhatnám e szent földet, ha szíhatnám üdítő levegőjét, ha nyughatnám folyói partján! Mi jól esnék, ha a pásztor reggeli kürtje ébresztene álmomból s az esti furulyaszó mellett aludhatnám el. Egy hajnal a hegyek között, egy este a pusztán, egy vasárnap délután falun! Epedek utánatok, vizek zúgása, ki bölcsőmet ringatád, távol hegyek hótakarta csúcsai, te régi város egyik legrégibb háza, bolthajtásos szoba, ónozott üvegtáblák, s te óriás kályha, ki meleg kebleddel egész második anyám valál! Epedek utánatok omladozó kőfalak, hegyes kövezetü utczák, torony csillogó gombja, s te mély hangú öreg harang, ki annyi részvéttel kísérted sírba édes atyám és anyámat! Epedek utánatok, ifjúságom szép emlékei, sáros utczájú és szép lyányos kis város, pletykáló nénék, borozó urambátyámok, kik eddig már rég a sírban nyugosztok, s ti kedves víg pajtások, kiket rég elszórt és komorakká tehetett az élet! Epedek utánatok, falusi rozzant lak, elhagyott vadon kert, vén körtefa, kik jól ismerétek, szántátok, szégyenlétek ifjú álmaim, szenvedésim és ostobaságaimat. Epedek utánad Pest, hazám szíve, ki engem is befogadál kamrádba, hogy élénkebben érezzem lázunk és aléltságunk, örömünk és fájdalmunk minden dobbanását! Mi örömest nyelném porodat, innám rossz vizedet; mi szivesen nézném végig és dicsérném meg nemzeti szinházadban a legrosszabb tragédiát; mi hazafias elszántságnak tartanám köpenyforgatóid Széchenyieskedését; mi lelkesülve éljeneznék akadémiádban a magyar őskérdésről írt legfurcsább értekezésnek; mi gyönyörködve hallgatnám lóversenyre jövő mágnásaid lerchenfeldi dialectusát; hogy bámulnám az Arany sasban táblabirád politikai jóslatait; mi mélyen meghatnának divatlapjaidban a bálkirálynők és előfizetés-gyűjtő honleányok dagályos dicsőítései; mi kéjjel színám be fiatal íróid kávéházi vitáit és török pipafüstjét! Mi örömest tűrnék ennél sokkal többet s lennék jámbor polgár, a ki semmi ellen nem zúgolódik, hálát ad Istennek, hogy élhet, e szép országban élhet, s ha egy pár óra mulva válnom kellene is, hagyján, legalább tapodhatnám még egyszer azt a küszöböt, melyet mindig félve léptem át, örülhetnék az ő vidám arcza mosolyának, erőt meríthetnék mély tüzű szeme részvétéből s még egyszer megszoríthatnám búcsúra nyujtott kezét, e drága kezet, mely, érzem, sorsom jövőjét szövi.

Istenem, milyen az emberi szív! Mi örömest hagytam oda hazámat, mi jól esett, hogy egy pár évre lerázhatok magamról mindennemű lánczot s egész szabadon élhetek mindannak, a mi külföldön csak szivünk- és lelkünkhöz szól. S ime, hogyan vágyom haza s épen innen Párisból, melyet jól még meg sem tekinthettem. Valóban szivünk soha sem elégszik meg azzal, a mire vágyott, a mit bír, mindig azt óhajtja, a mit már elvesztett vagy még meg nem nyert, a múlton csügg vagy a jövőtől vár, jelenjébe mindig vegyűl valami keserű vagy nyomasztó. Mi sokszor elmondták már ezt szebbnél-szebben a költők, egész közhelylyé vált, s csodálatos, mégis igaz. De eh! mit a szív, mit a lélek, az egész egy kis gyomorbaj, epekiömlés, láz, ideggyöngeség, s egyéb semmi, mondja némely modern természettudós, ki csak abban különbözik a homonculussal bajlódó középkoritól, hogy míg ez lelket akart teremteni, ő épen a lelket szeretné elvitatni az embertől. No, tőlem nem vitatja el! Érzem lelkemet, érzem, hogy most is nem annyira testem beteg, mint lelkem; érzem, hogy ha a hôtel fehér nyakkendős orvosa helyett jó lelkű háziasszonyom lépne be hozzám s megkínálna mindent meggyógyító theájával, jobban lennék; érzem, ha barátaim ülnék körül ágyamat, másnap helyre állanék, egy látogatás nála egészségessé tenne!

Oh miért nem vagyok otthon!? Hiú, vágy, gondatlan gondolat! Hiszen otthon nem örülhetnék egészségemnek. Tüstént levelet kapnék valamelyik szerkesztőtől, a ki igéretem- vagy kötelezettségemre emlékeztetne. Egy pár nap mulva már kopogtatna ajtómon a nyomdainas, ez az átkozott ördögfiú, a kit sehogy sem rázhat le az ember nyakáról, a ki kopogtat, dörömböl, beront, kiabál, reggel, este, délben, délután, s vigyorgó arczczal, vihogó hangon kéziratot követel, habár nincs gondolatod, ha üres vagy, mint a tört fazék s buta, mint a fejsze foka. Oh én lassan, nehezen, kínnal írok! Aligha írónak születtem, nem vagyok lángelme, nagy tehetségű ember. Igaz, ezek sem írnak épen oly fáradság nélkül, mint a hogy az emberek hiszik vagy magok állítják. A munka mindig munka s csak az a különbség, hogy egyik könnyebben és jobban dolgozik, mint a másik, de bizonyára mindenik fáradsággal. A legerősb favágó is megizzad, a legjobb kőmüves is elfárad, a legnemesb lóról is szakad a tajték. De én épen kínlódom, s mikor aztán kinaim között néhány jó gondolatom születik, s érzem, hogy ebből lehetne valami, ha még néhány napig dolgozhatnám rajta, már jókor reggel kopogtat ajtómon a nyomdainas, dörömböl, beront, kiabál, hijában kergetem, nem tágít; neki azt mondották, hogy kézirat nélkül ne jőjön vissza, mert megverik, várja meg, várjon egész estig, ha mindjárt csak egy lapot kap is. Oda kell adnom félig megírt dolgozatomat. Fele már a nyomdában, fele még a toll alatt, a fejben vagy még ott sem. S hijába szalad az ember délután a szedőhöz, hogy legalább csak egy lapot írjon újra, már kiszedték, s épen azt a részt, holnapután már megjelen nyomtatásban. Jaj! nem merem elolvasni, sőt borzadok reá pillantani is s ha egy mosolygó arczczal találkozom az utczán, azt hiszem, rajtam nevet, az én idétlen munkámat neveti. Oh mégis jobb itt, mint otthon! Mi kín írni, mi kéj olvasni – a más munkáját.

A magunké mindig valami kellemetlen érzést ébreszt föl lelkünkben, legtöbbször azt a legkellemetlenebbet, hogy munkánk keveset ér. Mi valódi nyájas olvasó vagyok én, ha nem kell írnom! Beh kár, hogy orvosom eltiltotta az olvasást s legfeljebb csak egy pár órára engedi meg! Ma már leolvastam a két órát. Unom magam, szörnyen unom, egyedül, Párisban és betegen. Ez a szoba is kihűlt, fázom, beteg lelkem és testem.

Ily gondolatok közt keltem föl székemről s vetettem egypár hasáb fát a kandalló tüzére, mert 1856 ápril elején még meglehetős hideg és nedves idő járt Párisban is. Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt, a jobbra elnyuló kárpitos ágyat, melyek a franczia vendéglők legrosszabb szobájában sem hiányzanak; néztem a pamlagot, az asztalt, a székeket, a festett fal s a padlat szőnyege czirádáit, melyeket már százszor megvizsgáltam. Oly bajos megszokni a vendéglői szobát, kivált a betegnek. Idegen a bútor, a fal, az ablak, a kilátás. Unatkozó pillanatunk nem akad meg a rokonszenv vagy emlék egyetlen jelén sem. Bár csak az asztalon azt a tört szobrocskát láthatnók, a melyet valamelyik jó barátunk ejtett le a minap, vagy azt a tintafoltos kalamárist, a melyet nagybátyánk vett karácsonyi ajándékba ezelőtt régen, vagy legalább hallhatnók falióránk ketyegését, a melyet már annyira megszoktunk, mint molnár a malomzúgást. Mindebből semmi, minden oly barátságtalan, mogorva, legfeljebb kiváncsiságunkat ébreszti föl egy-egy eltépett levéldarab, árjegyzék, vagy a tükör rámáján feledett névjegy. Találgatjuk: vajon ki volt itt szállva előttünk, az övé volt-e a névjegy vagy látogató barátjáé, ki írta hozzá a levelet, férfi-e vagy nő?

Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt…

Nem elegyedtem ily találgatásba, jobb mulatságom akadt. Hallgattam a table d’hôteról feljövő vendégtársaim kopogását, mert már hat óra rég elmúlt és beesteledett. Tap-tub, tap-tub! Ez az öreg angol lépése, ki sokat eszik és iszik, s mindig hallgat. Tipsis-top, tipsis-top! Ez a porosz junker, ki kényesen szokott lépdelni s az asztalnál senkivel sem társalog, ha csak nem báró. Kipi-kap-kap, kipi-kapkap! Ez a bécsi kereskedő nejével együtt, a kik azt vitatják, hogy Bécs szebb Párisnál, csak valamivel kisebb. Tapcsirr, tap-csirr! Ez a franczia lovas kapitány sarkantyúja, a ki valahányszor az étterembe lép, fölfordított pyramisalakú vörös nadrágával mindig nagy érdeklődést szokott ébreszteni bennünk, idegenekben. Szomszédaim szobájokba nyitnak, még egy pár kopogás, aztán minden elcsöndesedik. Már most mit csinálok? Nincs mivel foglalkoznom. De mi ez? Új kopogás, ezt nem ismerem, épen szobám felé tart. Vajon ki lehet?

Az ajtó megnyilt s belépett egy emigrans ismerősöm, a kit a minap meglátogattam volt, s a ki most jött visszaadni látogatásomat. Az emigrans szó ne ébreszsze föl se olvasóm, se a rendőrség kiváncsiságát. Nem beszéltünk politikáról. Ő ugyan összehadart valamit a Jardin des Plantes egyik sasának tolláról, melylyel ma aláírták a keleti háború békéjét, s azon szép arab lóról, melyen tegnap, a katonai szemlén, a franczia császár lovagolt, de ezek úgy hiszem eléggé ártatlan dolgok. Aztán ismerősöm tulajdonkép nem is volt politikus, hanem gavallér, vagy, ha úgy tetszik, gavallér politikus. Gavallérságból lett ellenzéki, sodródott be a forradalomba és bujdosott ki. Nem tett ugyan semmit, itthon senki sem bántotta volna, de kibujdosott s ezért sokan fontos politikai egyéniségnek tartották, sőt ezt végre még maga is elhitte. Így rekedt künn, hol szintén gavallérkodott; pénz dolgában soh’se szorult meg, anyja annyit küldött, a mennyire szüksége volt, s mint száműzött sokkal érdekesb volt a nők előtt Párisban, mint lett volna Pesten.

Nagyon megörültem látogatásának, mert szeretetre méltó ember volt és kellemes társalgó. Megmentett a hosszú este unalmától. Sok mindenről beszélgettünk. Nagyon jól eltöltöttük az időt, csak szerelmi históriái és panaszai untattak egy kissé. Sok nőnek udvarolt már életében, több vagy kevesebb szerencsével. Könnyen feledte az egyiket s még könnyebben bolondúlt a másikba, de azért oly világfájdalmas hangulatban panaszolta a nők hűtlenségét, mint Heine, kinek szivét, egyik verscyclusa szerint, a sok Agatha, Beatrice, Czeczilia, egy szóval az a-b-c valamennyi betűjének hűtlensége egészen megtörte, tönkre silányította. Azonban, úgy látszott, e viszonya komolyabb az eddigieknél. Egy fiatal franczia özvegybe szerelmes, már egy egész hónap óta. Magasztalta szépségét, eszét s bosszankodott, hogy e nő egész talány előtte, mert most sem ismeri jobban, mint ezelőtt egy hónappal. A kaczérság és szendeség, a hiúság és önmegtagadás, az áradó kedély és hideg értelem, az önzés és feláldozás a legkülönösb vegyületben olvadnak össze benne. Vonzódik hozzá és fél tőle, kerülni óhajtja és szenvedélyesen szereti. Oka van hinni, hogy viszonoztatni fog szerelme s mégis még remélni sem mer. Kétségek között hánykódik s boldogtalanabb, mintha kedvese már megvetette vagy megcsalta volna. Mindezt elég hosszasan és körülményesen beszélte el. Volt előadásában valami bensőség, hangjában valami rokonszenvet ébresztő, a mi hatással volt reám. De, talán épen azért, nem tudtam se vigasztalni, se egy pár olcsó tanácscsal szolgálni neki. Nem is volt reá szükség. Beszélt ő helyettem is. Vigasztalta magát s tanácsolt eszének szive és szivének esze ellen. Néha, mintha szégyenelte volna felindulását, tréfára fordította a beszédet, majd szenvedélyesen tört ki s egész tűzbe jött.

– Oh barátom! – kiáltott föl, mindinkább izgatva magát – ha ismerhetnők a nőket, ha ismerhetném e nőt. S nincs mód benne. Hijába nézem arczát, tekintek szemébe, figyelek minden szavára, lesem lépteit, kutatom múltját, jelenét, vizsgálom hajlamait, izlését, barátnőit, udvarlóit. Csak ott vagyok, a hol azelőtt. Tükre előtt szeretném látni, midőn haját rendezi, ékszereit teszi föl s még egyszer megszemléli kész öltözékét; midőn mélázva ül karszékén, meglátja magát az átellenben álló nagy tükörben és elmereng saját alakján, vagy midőn bálból, szinházból, estélyből jő haza, fáradtan ül tükre elébe, hogy letegye fejékét, kibontsa haját s arcza az egész nap élményeinek őszinte, hű kinyomata. Csak tükre előtt lehet igazán megismernünk a nőt. Mennyi igaz, mély értelmű könnyet és mosolyt csalt ki a nők szeméből a tükör, mennyi titkukat árulták el egy arczfintorral, egy sóhajjal, egy felkiáltással e hideg üvegnek, a melyeket gondosan rejtegettek még anyjok, férjök és kedvesök karjai közt is. Valóban, ha látnók a nőket a tükör előtt, midőn magokra vannak, bizonyára jobban vagy kevésbé szeretnők, inkább szánnók vagy boszankodnánk reájok. Mosolyogsz állításomon. Tapasztalatból beszélek, nem könyvekből, épen azért igazam van. Oh ha kedvesem tükre varázstükör volna, s egy bűvös szóra mind felmutatná nekem a reá rajzolt képeket: fele, harmada, hatoda, százada is elég volna. Évi jövedelmem felét adnám egy pár ily képért, pedig az egészszel is ritkán jövök ki… De a mennykőbe, egészen elfecsegem az időt.

Mindjárt kilencz óra. Sietek az olasz operába, legalább egy félórára; ma úgy is rossz kedvem van; ott látni fogom őt és felvidulok… Isten veled!… Jó éjtszakát!… A viszontlátásig!… Gyógyulást!…

Ismét egyedül maradtam, s ismét unatkozni kezdettem. Teljességgel nem voltam álmos; fölkeltem, hogy új hasábot vessek a kandallóba. Ezek a kandallók nem fűtik be a szobát, csak magok előtt terjesztenek egy kis meleget, de egészen fölöslegessé teszik a gyertyát, ha az ember nem ír vagy nem olvas. Eloltottam a gyertyát, aztán leültem s öntudatlanul fölsóhajtottam:

– Oh ha ismerhetnők a nőket, ha ismerhetném e nőt!

Barátom félérzelmes, félbizarr eszméi mintegy örökségűl maradtak reám, hogy foglalkozzam valamivel. Ismerni a nőket, férfiakat, magunkat, másokat nem könnyű dolog. Az emberismeret nehéz és szomorú tudomány s rendesen csak akkor jutunk birtokába, midőn kevés hasznát vehetjük, midőn illusióink már elpárologtak, szenvedélyeink kitombolták magokat s nincs erőnk lelkesülni, szeretni és küzdeni. Nem a tapasztalat, a valóság a drága, hanem az illusió, ha ugyan annak lehet nevezni lelkünk legféltőbb kincseit: a hitet, szeretetet és reményt. A mi a tükröt illeti, arczunk, beszédünk, iratunk, tetteink mind tükrök, lelkünk tükrei, csak legyen jó szem, mely beléjök képes nézni. De abban lehet valami igaz, hogy a tükör sok igaz és mély értelmű könnyet és mosolyt csal ki a nők szeméből, s ha tükreik előtt láthatnók őket, midőn magokra vannak, jobban vagy kevésbbé szeretnők, inkább szánnók vagy bosszankodnánk reájok.

Elgondolkoztam. Eszembe jutottak mind azok a nők, a kiket valaha közelebbről ismertem. Rég feledett vagy rég nem látott arczok tüntek fel előttem. Ismét otthon voltam. Jól esett a képzelődés e játéka s az elmélkedés és ábránd csöndes gyönyörét élveztem. Köszönöm neked szép franczia nő, hogy rejtély vagy udvarlóid előtt; köszönöm neked szegény barátom, hogy a nőkről beszéltél nekem. Ime megnépesült rideg magányom, emlékek újulnak meg szivemben, képek vonúlnak el szemem előtt, felindulva és enyhülve érzem magamat. Óh szép és nem szép leányok, boldog és boldogtalan nők, mindig figyelemmel, részvéttel kisértem én sorsotokat, ha nem voltam is udvarlótok, híven emlékezem reátok, ha ti elfeledtetek is. Látlak benneteket a tánczvigalom zajában: ti ritkán vettetek észre, sohasem voltam tánczostok; látlak díszszobátokban, vidám társaság beszélgetései közt, gyertyák fényénél: nem épen örömest szóltatok hozzám, mindig akadt érdekesb csevegőtök; látlak a sétányon, a kerti gyeppadon, a berek fái közt: elég ügyetlen voltam sokszor, ha zsebkendőtöket kellett fölvennem, ha a tüskébe akadt ruhátokat bontottam ki, vagy épen bokrétát kötöttem számotokra. Látlak benneteket menyasszonyi és özvegyi ruhában, férjeitek karján, gyermekeitek közt, a hiúság vásárán és udvarlóitok kiséretében, szépségtek egész virágában és hervadozva, hullatva a szerelem, öröm és büszkeség egy-egy levelét, mint a dérütötte lomb. Sokat tiszteltem, bámultam, féltem közületek, talán egy párt gyűlöltem is, de csak egyet szerettem, a ki mást szeretett hogy boldogtalan legyen, a ki rég sírban nyugszik, s magával temette első ifjúságom örömét. Ifjú álmok, régi idők és sebek enyhüljenek meg egy könnyben, de nektek, ti többi szép és nem szép lyányok, boldog és boldogtalan nők, köszönöm jóságtokat, hálás vagyok részvéttökért, megbocsátom szeszélyeiteket, boszútokat, felejtem gúny és pletykáitokat s örömest merengek alakjaitokon.

De miért jelentek meg előttem tükreitek előtt? Eléggé ismerlek; erénytek, jóságtok, hiúságtok, tévedéstek jobban bizonyít mellettetek és ellenetek, mint a tükör. Miért bámuljalak, szeresselek, miért szánakozzam rajtatok vagy bosszankodjam reátok jobban? Nincs szükségem rá, hogy a szeretetreméltóság és önfeláldozás, a hiúság és nyomor egy-egy élénkebb pillanatában lássalak tükreitek előtt. Hagyjatok el!…

Csak te maradj mellettem, vidám arczú szelíd alak, kit tisztelve szeretek, szeretve bámulok, ki talán nem is sejted szerelmemet! Oh megvallom, szivemnek nem első gerjedelme ez, de érzem, hogy utolsó.

Egy még meg-megfájduló emlékből és egy az öröm repedései közt felvillanó reménysugárból áll minden gazdagságom, szivem egész kincstára. Téged illet ez emlék, szerencsétlen leány, a ki sírba vitted tört szivedet, tőled jő e reménysugár, te vidám arczú szelíd alak, a ki oly részvéttel tekintettél reám mély tüzű szemeddel, ki oly megindulva nyújtád jobbodat, midőn hazámból távozva búcsúzni mentem hozzád! Oh nézz reám folyvást, nyújtsd még egyszer jobbodat, őrködjél felettem, bátoríts, vigasztalj, áldj meg.

De miért jelensz meg te is tükröd előtt? Ne pillants belé! Nem vagy előttem rejtély. Vidám arczod, mély tüzű szemed, mind jó lelked és ártatlan szived tükre. Én ismerlek, hiszek benned, szeretlek. – Hát te fogsz-e valaha ismerni, hinni bennem és szeretni!…

E mélázás közben éreztem, hogy nehezűlnek szempilláim. Nem aludtam még, de nem is voltam egészen ébren. Az álom és ébrenlét, az ábránd és kimerűltség állapotában lehettem. Láttam a kandalló kialvó tüzét, föl akartam kelni, hogy új hasábot vessek reá, de nem volt erőm hozzá, szerettem volna ágyamba fekünni, de nem tudtam akarni.

A valóság és álom képei, hangjai összefolytak, a bútorok árnyaiból női arczok homályos körrajzai emelkedtek ki, a kandalló világa sugarán megelevenültek s ott lebegtek a tükör előtt, aztán ismét a homályba vesztek. Mintha hajok lebbenését, köntösük suhogását, sóhajukat hallanám. Aztán minden elcsöndesült, nem láttam, nem hallottam semmit – elaludtam.

I.

Midőn reggel fölébredtem, bágyadtan éreztem magamat s gyönge láz borzongatott. Kár volt a karszéken elaludnom, le kellett volna fekünnöm. Mit mond rá majd az orvos? Bizonyosan rosszabbúl leszek. Fölállottam, hogy megpróbáljam erőmet. De mi ez? Hiszen ez nem az én szobám. Hogy jöhettem ide? Lázálom játszik-e velem vagy álomjáró vagyok, az éjjel fölkelve más szobájába tévedtem s ott aludtam el? Akármi történt, ez nem az én szobám. Ez női szoba. Minő csín, választékosság, fényűzés! Mintha ismerném e szobát, mintha valaha láttam volna egy pillanatra. Nincs senki benne. Jó, legalább észrevétlen távozhatom… Furcsa egy kaland! Indulni akarok, de lábam nem mozdul; jobbra megnyílik egy ajtó s egy nő lép be. Ah! Hisz ez a főváros egyik híres szépsége: Irma grófné. Ismerem. Mikor érkezett Párisba, mikor szállott e hôtelbe? Tudnom kellene, hisz a vendégek névsorát minden nap átfutom. Mit fogok mondani neki, mivel mentsem magam?… Mi ez? Nem vesz észre, öltöző asztala elébe ül és csenget. Köhögni akartam, hogy észrevétessem magamat. – Egyetlen hang sem jött torkomra. Az elfogultság és zavar tehetetlenné tett: csak ott állottam, mint egy szobor, némán, mozdulatlan, s mintha bűvölet alatt állanék, nem tudtam levenni szememet e szép, de már hervadó arczról.

A becsengetett komorna szintén nem vőn észre, pedig tőlem csak egy pár lépésnyire keresgélt valamit. Meghaltam-e, kóbor lélek vagyok-e, kit nappal senki sem láthat, vagy e nő komornájával együtt gyönge szemű és gondokba merült? Azonban tünődéseim között is folyvást néztem a szép nőt, ki komoran nézett tükrébe, s intett komornájának, hogy siessen.

Hogy megváltozott e híres szépség, két év alatt, mióta nem láttam! A vénülés lassan, észrevétlenül, elburkolva, magát folyvást ifjúságnak hazudva, közeledik felénk, mint a szép őszi napok, melyek még másod-virágokat csalnak ki, azonban egy pár hét, egy pár nap, egyszerre csak dérütött mezőt, sárguló lombot, s hulló levelet látunk minden felé. Vajon tudja-e e nő, hogy vénül, vajon vannak-e még udvarlói? Jól emlékszem, ezelőtt tizenöt évvel elvált férjétől; fiát a férj vitte magával, lányát a nénje vette magához Bécsbe. Keveset gondolt fiával, a kiről azt hitte, hogy atyja gyűlölségben növeli anyja iránt, lyányát szerette, de nem állhatott ellent boszús nénje unszolásainak; végre maga is átlátta, hogy így lyánya gondosabban fog neveltetni s jövőjére nézve is kivánatosb, ha, a mint ő mondotta, a világ előitéletei miatt nem szenved anyja oldala mellett. Eleinte minden évben egy pár hónapot töltött Bécsben, hogy lyánya közelében lehessen. Később ritkultak látogatásai. Oka volt kerülni nénjét és lyányát. Nem sokat búsult rajta. Legalább nem volt senkije, a kiért korlátozza magát, legalább serdülő lyánya nem emlékeztette se őt, se udvarlóit, hogy már nem épen ifjú. Nagy részt külföldön és falun élt és rendesen csak egy-egy pár hétre rándult be Pestre. Eszes és alapjában jó szívű nő volt. Szellemessége, ízlése némi varázszsal övezte könnyelműségét s tévedéseit; jótékonyságáért, adakozásaiért áldották a szegények és szerencsétlenek, a közintézetek és hazafias vállalatok, a mi népszerűvé tette még azok előtt is, a kik különben nem igen becsülték. Udvarlói körében, a nagy világ, művészet és utazás szórakozásai között szeszélyei és szenvedélyei rohamainak élt. Áldották és mellőzték, szerették és gyűlölték, rágalmazták és dicsőítették. Ő semmivel sem gondolt, rohant az élet útján, feledve a multat, nem gondolva a jövővel. Ezelőtt egy évvel a fiatal, alig huszonnégy éves Arthur gróf szeretett belé, s talán nőül is veszi, ha az egyházi törvények megengedik. Vajon tart-e még e viszony? Azóta semmit sem hallottam felőlök.

A míg így multjára gondoltam, azalatt a komorna bontogatni kezdé úrnője haját, azonban alig telt el néhány percz, már félbe hagyta és ijedten sikoltott fel: – Jaj méltóságos asszonyom!

– Mi bajod, te ügyetlen teremtés – kiálta az úrnő, egészen idegesen fordulva hátra.

– Bizony Isten tegnapelőtt csak egy pár ősz hajszála volt még a grófnénak, az is csak szerencse-hajszál, most néhol tíz is van nem messze egymástól. Egy éjtszaka ennyi ősz hajszál!

– Ügyetlen, ne rángasd a hajamat. Takarodjál, majd később öltözöm, most olvasni akarok. Mit bámulsz? Eredj!

A komorna távoztával mohón hajlott tükréhez, a bámulat és düh tekintetével vizsgálta ősz hajszálait; keze rángott, öntudatlan próbálta kitépni, nem egyenként, hanem összesen, egyszerre, de az ez által okozott testi fájdalom öntudatra ébreszté, éles sikoltás tört ki ajakán, keze lehanyatlott és sírt.

– Oh Arthur, te el fogod hagyni vénülő kedvesed!

Maga elébe nézett, komor mélába merült. Arczszinén, mely finom barnás-halvány volt, mindeddig nem igen látszhatott még az idő nyoma; szeme most is élénk tűzben égett, de arcza elvesztette kerekdedségét, frisseségét; homlokán baljóslatú árny borongott s vonásaiban a démoni, mely eddig az angyalias bájaiba vegyült, kezdett mind határozottabban, ridegebben kiemelkedni. S mintha e pillanat felindulása még jobban vénítené. Haja, mely zilálva omlott vállára, könnyes szeme, feldúlt arcza, melyek a sebzett hiúság s az önmagába kétkedő szerelem erős fájdalmát fejezték ki, félelmes, megdöbbentő alakká változtatták. Minek illenék be ez asszony? Anyának nem, ölelésre siető gyermekeit kétségbe ejtené; nőnek sem, a legkönnyelműbb férj is félne tőle; kedvesnek sem, csak gondokat szerezne udvarlójának, örömek nélkül; a szalonok királynőjének sem, többé már nem volna képes magához bilincselni környezetét; a világtól visszavonult bűnbánónak sem, nem tudna lemondani és imádkozni. Csak a költőre és képíróra nézve volt még érdekes, hogy multja és jövője hátterével egy kitünő vagy kontár mű mintájául szolgáljon.

Az első roham eltűnt s valamennyire enyhülni látszott; fölkelt székéről, kinyitotta szekrényét s belőle egy kis csomagot vett ki.

– Soha sem festettem magam, mindig gúnyoltam, utáltam az oly nőket, a kik ezt teszik. E festőszert is ezelőtt egy évvel párisi illatszerárúsom dugta oda szappanaim és szagosvizű üvegeim közé, erővel, tudromon kívül. Vajon tudta volna-e, hogy egy év múlva őszülni fogok? Már akkor észre vették volna vénülésemet? Csak én nem sejtettem semmit. Oh jaj! De mit is gondoltam volna reá? Hiszen Arthur szeretett… Csak szeretett? Ő szeret, most is szeret, szeretni fog mindig… Nem, nem, soha nem fogom magam festeni, nem alázom magam oda, bármi történjék, soha, soha, soha!…

Föl s alá járt a szobában, de a csomagot még mind kezében tartotta, bontogatta, játszott vele s midőn ismét tükre elébe ért, keze ösztönszerűleg belenyult s hirtelen, gyorsan, mintha nem akarna magának időt adni gondolkozásra, befestette ősz hajszálait.

– Olyan fekete mint a többi – kiáltá diadallal – nincs semmi különbség köztök. Hiszen nem is vagyok én még vén; némely asszony hamarább vénül, mint más. Az ősz hajszál még nem vénség. Arczom majd semmit sem változott. Csak rosszul aludtam az éjjel, csak nem öltöztem föl. Ennyi az egész.

Könnyelműen hajlott újra tükréhez s öntetszőleg nézett belé. Félre simítá haját s mosolygott. Azonban egyszerre csak elkomorúlt, közelebb vonta magához a tükröt s hosszasan nézte magát. Arczát eltorzítá indulatjának rohama s a fájdalom csengő hangján kiáltá: «A redők, a redők!»

Egy darabig nem mert a tükörbe nézni, mozdulatlan ült, egészen megalázva, lesujtva, semmivé téve. De a mint fölpillantott, mintha vonzotta volna magához a tükör, megint bele nézett s valamennyire nyugodtabban kezdé vizsgálni arczát.

– Csak halvány, finom, alig látszó redők. Mindegy. Ha én látom, más is látja s egy év mulva élesen fognak kiemelkedni. Egy pár év alatt kész vén asszony vagyok. Oh Arthur, nincs a természetnek és mesterségnek oly szere, mely visszaadja ifjúságomat, szerelmedet!

Fölkelt, hogy ne láthassa magát a tükörben. A mint megindult, szeme fia arczképén akadt meg, ki nagyon hasonlított atyjához. Megállott. Mintha vádat érezne multjáért, mintha egy eddig ismeretlen érzés szállaná meg, mintha férje gúnyját, kárörömét olvasná fia arczképéről. Bosszúsan fordult el tőle s lyánya arczképére nézett, mely szintén ott állott az asztalon.

– Szegény leányom, beh rég nem láttalak! De miért sajnálnálak, te nem vagy szegény, mert ifjú, szép vagy. Te mondhatnád inkább: szegény anyám! Csak te tudnál megvigasztalni, ha mellettem volnál, ha benned élném vissza még ifjúságomat, feledném, hogy vénülök. Egy jó anyához, ki férjhez adó leányát vezeti a bálba, jól illik az ősz haj. Oh ennek örökre vége! Istenem, hogy el vagyok hagyatva. Ma karácson este, a családok ünnepe. Egyedül kell töltenem. Arthur tegnapelőttre igérte, hogy visszajő, s még ma sem érkezett meg. Oh máskor mindig előbb jött egy nappal, mint a hogy igérte. Vénülök, ő jól tudja, hogy vénülök.

E végszót többször ismételte, aztán egész szenvedélylyel tört ki:

– El akarják tőlem szakítani, testvére, rokonai barátjai, az egész világ. Ő titkolja előttem és szeret. Jó Arthurom, te hű vagy hozzám. De hű maradsz-e akkor is, midőn azt fogják mondani: vén asszony kedvese vagy, ki anyád lehetne, egy elhagyott teremtésnek udvarolsz, ki már senkit sem érdekel? Ezt nem fogod elbírni, szegény gyermek, te nem érted, hogy érzésünk fest minden bájt szeretteink arczára; még nagyon ifjú vagy, hogy mélyen szerethess. Pedig Arthur, senki sem fog úgy szeretni ez életben, mint én. Senkit sem szerettem kívüled igazán, most érzem, mi a szerelem; hiúság, vetélykedés, szeszély, ábránd, kaczérság, tévedés voltak eddigi hajlamaim, csak most szeretek először. Oh, mint utálom a világot, mint óhajtanék veled magányba vonulni s boldog lenni, elfeledtetve, fény és zaj nélkül.

Újra leánya arczképére esett szeme, kezébe vette és nézte.

– Szép leány, hasonlít hozzám. Ilyen voltam én ifjú koromban. Még sem ilyen, ez a vonás itt atyjáé, megrontja a többit. Ha férfi volnék, még most is érdekesebbnek találnám anyját… Eh, minő gondolat! Hála Istennek, édes leányom, te nem ismered Arthurt, mi nem lehetünk vetélytársak. Oh, tőled nem féltem, másoktól féltem, kik oly sokan vannak. De miért féltsem és féljek? Hány korombeli nő uralkodott a férfiakon, vetett igája alá hősöket, királyokat! Esküszöm, tőlem senki el nem rabolja Arthurt. Ki tud közületek úgy öltözködni, mint én? Ki ismeri úgy a férfiak gyöngeségét? Éveim ellenére is, egyetlen tekintetemben, mosolyomban, szavamban több báj van, mint a ti bárgyú képeteken, mely csak ifjúságával dicsekedhetik. Oh, nem félek tőletek, ártatlan báránykáim, tőletek sem, agyarkodó farkasok, Arthur rokonai, barátjai. Hát oly kevés eszem volna, hogy ne tudnám veletek összevesztetni Arthurt? Elsötétítem körüle a világot, hogy gyűlöljön, megvessen mindenkit, csak engem szeressen s egyedül legyek menedéke, vigasza, öröme. Hah! egészen megifjúltam… Érzem a diadal előérzetét. Ifjú vagyok, még sem vénül oly hamar az ember.

Büszkén sietett tükréhez, mintha daczolni vágynék vele, mintha ki akarná csikarni tőle, mit az elébb megtagadott. Hiába! A mint odaért és beletekintett, elvesztette bátorságát, székére hanyatlott és zokogva sírt.

Szegény asszony, szánjalak-e vagy bosszankodjam reád? Oh, most még te nem vagy szánalomra méltó! Holnap felszáradnak könnyeid, mosolyogni fogsz s még egy pár fényes diadalt vívsz ki. Eltiprod ellenségeidet, magadhoz bilincseled Arthurt. Ki állhatna ellent egy vénülő asszony cselszövényes erélyének, rajongó erőszakának, ki utolsó udvarlójáért küzd életre-halálra, kétségbeesve?

E küzdelemhez semmit sem hasonlíthatni, oly bátor, szenvedélyes, elkeseredett. Lehetetlen, hogy pillanatokra ne vívjon ki sikert. Még élvezni fogod pillanatokra a hiúság, gyűlölet és szerelem diadalait, még boldog lehetsz pillanatokra, bár folyvást aggódva, remegve, de annál rettentőbb lesz, midőn végkép hanyatlani kezdesz, midőn ellened fordul minden, Arthur meggyűlöl, elhagy, egyedül maradsz a világ gúnyjai közt, egyetlen emléked sem lesz, mely megnyugtathatna, midőn ama szent érzések bosszúját fogod érezni, melyekkel eddig játszottál, midőn le kell mondanod mindenről és nem vagy rá képes s még gyermekeid sem lesznek körüled, hogy vigasztaljanak. Vajha a szegények és szerencsétlenek fohásza, kikkel annyi jót tettél, megmentene az öngyilkosságtól, enyhíthetné halálra sebzett lelkedet! Szegény asszony, sajnállak, de megnyugszom sorsodon. Mi volna az élet, ha az emberi dolgokban nem látnók mindenütt az erkölcsi kényszerűség nyomait, ha mindjárt a nemesis alakjában, ellenünk fordulva is?

II.

Ezzel lábujjhegyen odahagytam a szobát s egy kisebben át a folyosóra jutottam. Ez a vendéglő folyosója, még pedig földszint. Tehát csakugyan Párisban vagyok, tehát csakugyan eltévesztettem szobámat! De hogy nem vettek észre? Aztán az a szegény nő karácsony estét emlegetett, pedig áprilisban vagyunk. Megfoghatatlan! Im itt a vendéglős lakosztálya. Beszólok hozzá, talán az orvost is ott találom. Benyitottam; az előszobában nem volt senki. A másik szobába is benyitottam. Ez nem a vendéglős szobája, az a nő sem a vendéglős neje, ki ott ruhákat rakosgat. Hisz ez Katalin, az árva. Ő is Párisban? Hát minden ismerősöm Párisba jött-e már s e vendéglőbe száll?

Újra tünődtem, de nem volt elég időm reá, mert Katalin, a ki, mióta nem láttam, igen szép hajadonná fejlődött, egészen elfoglalt. Mindig rokonszenvvel viseltettem e szegény árva iránt. Szülői a forradalomban gyilkoltattak meg, egy kis város feldúlásakor. Őt szerencsére egyik rokonuk vitte volt magával ünnepelni s így életben maradt. Atyja elég híres és keresett ügyvéd lévén, kényelemben éltek. Fekvő birtokuk nem volt, csak egy ház, egy kert, inkább pénzben és kötelezvényekben állott minden vagyonuk. Házukat lerombolták, pénzük elveszett, a kötelezvények odaégtek, Katalin árván és szegényen maradt, azonban a rokon, a kinél ünnepelt s ki jó birtokú ember volt, magához vette. Neki is volt egy pár lyánya valamivel idősebbek, hadd növekedjenek együtt. A tiz-tizenkét éves gyermek eleinte nem igen érezte sorsa változását, de lassan-lassan kezdé tapasztalni, hogy többé nem vendég, hanem a ház komornája, szakácsnője, mindenese. A jó néni nem úgy járatta ugyan, mint saját leányait, de megosztotta vele a ház egész gondját, a jó bácsi pedig felszámította, hogy valóságos nyereségük van az árvában. A jó néni váltig dicsekedett vele, hogy mily jól neveli a kis rokont. Hála Istennek, elég módunk van benne – szokta mondani – hogy úgy neveltessük Katalint, mint egy kisasszonyt, de ugyan mire, szegénynek semmije sincs, legfeljebb annyija, a mivel kiházasíthatjuk, jobb, ha korán dologhoz szokik, nem lát nagyra s bele tanulja magát jövendőbeli állapotjába, mert bizony nem veszi el rangbeli ember. A vendégek nagyon dicsérték a jó néni nevelési elveit, Katalin pedig tűrt mindent, hála Istennek, elég jó kedélye és sok ideje volt, hogy hozzászokjék. Csak unokanénjei szeszélyeit tűrte nehezebben, a kik mind parancsolóbbak, gorombábbak kezdtek lenni irányában, kivált mióta megtudták, hogy a városban egy pár fiatalember azt beszélte volna, hogy Katalin sokkal szebb, mint ők. De ezt is eltűrte, még sem vált rúttá, sőt arczát a koraérettség s a szomorúság némi gyöngéd árnya szebbé, vonzóbbá tette.

Mily csöndes a ház! A szomszéd szobákból nem hallatszanak se a jó néni zsémbelései, se a jó bácsi kopogása, se a lyányok vihogó zaja. Alkalmasint a bácsi falura rándult, a néni pedig lyányaival látogatóba ment. Senki sincs otthon a háznál, azért van csend és szegény Katalinnak ünnepe. Vajjon miért rakosgat szekrényében? Úgy látszik, új ruhát varrt nénjeinek, legalább azt mutatja az a két selyemruha, melyek ott az ágyon vannak kiterítve. Úgy látszik, most magának akar dolgozni, régi ruháiból valami otthonkát szándékszik összeütni s rongyai közt keresgél egyet-mást.

Azt a szép rózsaszín ruhát, melyet épen összefog, még anyja vehette volt neki valamely gyermekbálra, az a pompás kis mantilla atyja ajándéka lehet, azt a kis karpereczet keresztszülői küldhették. Beh kár, hogy abból a szép rózsaszín ruhából rég kinőtt, a mantilla elrongyollott, a karperecz nem éri be már gömbölyű karját. Volt neki akkor még több szép ruhája, de minden házuk romjai közé égett szép kis étagerjével együtt, melyen annyi tarka-barka dolog állott, bronz emberkék, porczellán állatkák, szines kagylók, egy svájczi cottage, viaszgyümölcsök, két ezüst kosárka s annyi minden. Egy könnyet törült ki szeméből. Megsiratta a mit elpusztítottak, megsiratta a mi megmaradt s tovább nézegette későbbi ruháinak maradványát, melyek éles ellentétben voltak a gyermekkoriakkal. E rakosgatás sok elfojtott érzelmet, keserű emléket, behegedt sebet téphetett föl, mert arcza mind szomorúbb lett s lassan mélázva folytatta rakosgatását.

Egyszer a mint felpillantott, önkénytelen a tükörbe nézett. Elijedt magától, pongyolája mi izléstelen, haja mi rosszul fésült, keze hogy elbarnult s arczán mennyire meglátszik a munka, fáradság és virrasztás. Nézte magát a tükörben, igazított valamit ruháján, lesimította kibontott haját s kaczérkodni akart alakjával. Ártatlan és szomorú kaczérkodás volt, könnyekbe került. Megkönyezte rózsaszín ruháját, melyből rég kinőtt és sok más ruhát, melyekből nem nőtt ki s melyeket még a szabó sem csinált meg. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét, halvány arczát. Szeretett volna már egyszer szépen felöltözni, vígan szökelni a tükör előtt s örülni az életnek. Sanyarú, megalázott, hervadni készülő ifjúságának egész fájdalma fölébredt benne.

– Oh, Kálmán – sóhajtá – hogy szerethetnél te engemet, szegény, míveletlen, elhagyott leányt. Te is szegény vagy ugyan, de nagy reményű ifjú, a ki sokra mehetsz az életben. Én itt vénülök, mint a ház komornája, gazdasszonya. Alig van időm, hogy valamit olvassak, a zongorát, a nyelveket, mindent elfeledtem, mire gyermekkoromban tanítottak. Te szives vagy hozzám, bizonyosan szánsz. Oh, talán szeretni fognál, ha lehetne egy szabad napom, ha felöltözhetném egyszer nem pompás, nem drága, de szép s egészen új ruhába s így tölthetnék veled egy délutánt. Istenem, ha élnének szülőim!

Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét, halvány arczát.

Valóban, e szép szőke fürtöket mint megilletné egy kitanult komornakéz, e karcsú termetet mint emelné egy legújabb divatú váll és selyemruha, e fehér telt karokat mi előkelőkké tenné egy gyémántos karperecz, ez okos és érzelmes szemekre, ez élénk, szelíd arczra mi tündérfényt, mi érdekes sápadtságot vetne a viaszgyertyák fénye. Mi szép alaknak illenék be, nemcsak a megyei székhely, hanem az ország fővárosa szalonjaiban is. Hány kiégett szív hitetné el magával, hogy szerelmes belé, míg itt a szegény Kálmán is csak szives hozzá, legfeljebb szánja. Mi czifra bókok közt neveznék ki divatlapjaink bálkirálynőnek, míg itt csak a szomszédság pletykái emtegetik s a jó néni zsémbel reá. Szegény Katalin!

Ha nem is ily fenhéjázó, de velök valamennyire rokongondolatok támadhattak Katalin lelkében. Soha sem volt boldogtalanabb életében, mint most. Mi boldoggá tette volna a gondviselés egy kalmár vagy szabó alakjában. Szegény, mennyire igyekezett elfeledni, hogy valaha kisasszony volt s most mi fájdalmasan jut eszébe. Mennyire óhajtott valakit, a kihez ragaszkodjék s most, midőn feltalálta, hogyan fél tőle, mert az ifjúság első izgalmai ébredeznek szivében s valami olyat érez, a mit az egész világ szerelemre magyarázna. Pedig minő szégyen fiatal leánynak szeretni, midőn nincs udvarlója, viszonzás nélkül szeretni, általában Istennek oly teremtését szeretni, a kit férfinak neveznek. A jó néni kérlelhetlenül elitélné, unokatestvérei gúnyolnák, a szomszédság rágalmazná. Ő meghalna szégyenében… Titkos, önmagának is csak most bevallott szerelme majdnem együgyűvé tette; a mély kedélyű és ártatlan leányt a szerelem sohasem is teszi eszessé, csak igen félénkké vagy bátorrá, csak igen boldoggá vagy boldogtalanná.

Odahagyta a tükröt, mintha félne tőle, varrni indult, de maga sem tudta, hogy unokatestvérei ruháit kezdé vizsgálgatni.

– Beh szép ruha! Ha nekem ilyen volna… Csak egy… Ha talán nem volna is ily szép, csak új lenne, egészen új divat szerint. Eszti épen olyan termetű, mint én. Az ő ruhája épen jó nekem. Felpróbálom. Miért ne? De ha az ember szépen felöltözik, úgy illik, hogy haját is hozzá alkalmazza. Persze!… Ugyan milyen lennék e szép ruhában?…

Máskép rendezte haját, felöltözött Eszti ruhájába, fejéket, csipkés ujjakat és gallért tett föl, melyek szintén az Esztiéi lehettek, mert csinosak és úriasak voltak. Mindez néhány pillanat műve volt. Úgy látszott, hogy a házi körülmények miatt egész második természetévé vált a hirtelen öltözködés s e szokásáról most sem mondott le, midőn szépen és kényelmesen akart felöltözni, mint egy kisasszony, a ki bálba készül.

Úgy örült, midőn az új ruhában egy egészen más, egy csinos, vidám, valódi kisasszonyi alakot láthatott tükrében. Sokat igazított ruháján, hogy jobban álljon, mihez jól értett, mert unokatestvéreit rendesen ő szokta felöltöztetni. Itt egy redőt simított el, ott épen redőbe szedte az egy kissé engedni nem akaró kelmét, emitt egy megtüremlett részt hozott rendbe, amott karján szépen hihúzogatta és késztette, hogy bugyokat vessen. Mi szép ruha volt, mi jól állott rajta! Az a szép fejék is egészen más alakot adott neki. Hogy mosolygott, örvendett; sokkal boldogabb volt, mintha az övé lett volna a ruha. Mi sok ily szép ruhája volt Esztinek, mégis mi haragosan szokott öltözködni! Ha neki csak egyetlen ily ruhája volna!

– Istenem! ha Kálmán most látna, tudom, hogy még szivesebb volna hozzám. Most igazán szép vagyok. Épen illik hozzám e kék szín. Ha így bálba mehetnék, hogy tánczolnék! Oly rég nem tánczoltam már, oly rég… Utoljára a bácsi nevenapján tánczoltam ezelőtt egy évvel. A vacsora után egy kis tánczot rendezett a fiatalság, de már csak a végére mehettem be. Nekem kellett ügyelni mindenre, mennyi bajom, mennyi dolgom volt. Istenem, mihelyt bementem, Kálmán mindjárt fölkért… kétszer tánczolt velem. Oly barátságos, oly nyájas volt. Azt mondotta, hogy nagyon jól, nagyon szépen tánczolok. Olyan könnyű vagyok, mint a pehely. Hogy röpített a polkába, hogy megforgatott a csárdásban. Kár, hogy csak rövid ideig tartott mindkét táncz. A vendégek már oszolni kezdettek, a zene elhallgatott, Kálmán is búcsút vett tőlem. Oly kedvesen mosolygott reám, még egyszer ismételte, hogy milyen jól, milyen szépen tánczolok, olyan könnyű vagyok, mint a pehely… Most, ha látna, talán azt mondaná: szép is vagyok. Igazán, most oly szép vagyok.

Gyönyörködve nézegette magát, gyönyörrel néztem én is ott a szögletben, egy székhez támaszkodva. De az ő gyönyöre nem tartott oly soká, mint az enyém. Mélázni kezdett és lassanként elkomorodott. Egyszerre, mintha égetné testét a ruha, csipkés ujj és gallér, letépett magáról mindent.

– Oh, mi irigy, hálátlan, rossz teremtés vagyok én! – kiáltá zokogva. A más ruháját veszem magamra, irigykedem unokatestvéreimre, mert nekik szebb ruhájuk van. Az igaz, rosszak hozzám, az Isten bocsássa meg nekik, a néni is zsémbes, a bácsi is egy kissé durva, sokat is kell dolgoznom, de mégis hálátlan vagyok. Mi lett volna belőlem nélkülök, a szegény árvából, kinek senkije sem volt a világon. Oh, Kálmán, ne szeress engem; irigy, hálátlan, nagyravágyó vagyok. Mindenedet elpazarlanám, ruhára költeném, hiába szereznél, nem lenne láttatja, mindig szebbeket kivánnék, mindig a másét irigyleném, koldusbotra juttatnálak. Jaj Istenem, ments meg a kísértettől!

Sírva ült le varróasztala mellé és varrni kezdett gyorsan, szenvedélylyel, mintha erőszakos munkával igyekeznék elnyomni föllázadt érzelmeit. Majd félénken az új ruha felé pillantott, melyet összegyűrve lökött az ágyra, ijedten szökött fel, odament és szépen összefogta, kiterítette. Újra varrni akart, de mintha valami eszébe jutott volna, hirtelen fejéhez kapott, levette a fejéket, helyére tette s a tükör elől szekrényébe rakott mindent, a mit öltözésekor előszedett. A szoba egészen olyan volt, mint azelőtt, csak Katalin nem. Újra varrt, de most már nem oly gyorsan, sőt néhány pillanatra félbe is hagyta és elgondolkozott. Egy-egy tiszta fényes csepp lopózott szemébe, hiába törülte le, megint egy új csillámlott föl. – Oh, Istenem, mennyi könnybe került egy pár vidám mosoly a tükör előtt.

Jó Katalin, ne búsulj! Csak így tévedj mindig csak ennyi bűnöd legyen az életben. Ha Kálmán látna, most szeretne igazán beléd. Ne hidd, hogy a férfiak mind oly hiúk és léhák. Bizonyosan Kálmán becsül, szeret és nőül vesz. Szép és jó vagy, mi kell több egy valódi férfiúnak, oh, még kevesebbel is megelégszik.

Örvendj, hogy sokkal szebb arczod van, mint ruhád; hány nő cserélne veled, kinek szép ruhája van, de rút arcza! Örvendj, hogy megtanultál tűrni, szenvedni, annál több örömed lesz.

Ne tartsd magad míveletlennek. Ne búsulj, hogy nem tudod kínozni a zongorát, elegen teszik, igen is sokan, legalább minden ember panaszol, a kinek egy kis hallása van. Ne bánd, hogy nem beszélsz annyiféle nyelven. Elég magyar nő van, ki sok nyelvet tanult, de tulajdonkép egyet sem tud s legkevésbbé a magyart. Aztán mi hasznát vennéd? Dicsérnéd, mint a többiek, Shakespearet és Miltont, Molièret és Racinet, Schillert és Goethet, kiket unnál, nem értenél és rontanád magad Dumasval, Paul de Kockkal és Suevel. Írnál franczia leveleket tele hibával, fecsegnél németül, folyvást csak németül, bécsiesen s azt hinnéd, hogy mívelt hölgy vagy.

Oh, maradj annak, a mi vagy és légy boldog, szivemből kivánom!

III.

Szerettem volna mindezt fenhangon mondani, de nem tettem, megzavartam volna szegényt. De vajjon tehettem volna? Hiszen ha nem látott, hallani sem fogott volna. Nem lát, nem hall engem senki. Mi vagyok, élő lény vagy kísértet? Midőn kiléptem a szobából, éreztem a kilincs vasának hidegét, a konyha küszöbén épen megbotlottam, tehát élek, de a kapu közt hiába kértem egy kis vizet a kútról jövő szolgálótól, hogy oltsam szomjamat, nem hogy felelt volna, még meg sem állott, pedig épen mellettem ment sl. Párisban vagyok-e vagy egy magyar kis városban, hol Katalin lakik? Hiszen ez Pest! Valóban Pest egyik utczáján lépdeltem. Nem értem, nem segíthetek rajta, nincs más mód, mint megnyugudnom benne, végre csak kifejlik belőle valami.

Az utczán emberek jöttek-mentek, de egy ismerős arczot sem találtam köztük. Csak a házak voltak a régiek. Aha, ez épen egyik barátom lakása! Odafordultam és fölsiettem a lépcsőkön.

Az emeletre érve, úgy tetszett, mintha nem jó helyen járnék. Sokkal csinosabb itt minden, mint azelőtt. Ez az előszoba legalább is nagyságos úri, pedig az én barátom csak tekintetes úr, sőt még neje sem engedi magát nagyságoltatni, pedig irodalmunkban már rég eldöntött kérdés, hogy minden valamire való nő nagyságos, mint az erdélyi fejedelemasszonyok. Furcsa egy divat biz’ ez, de még furcsább az, hogy én nem tudom, hol járok. A házat nem véthettem el, azonban a háznak két udvara van; lehet, hogy az alkony szürkületében a jobbfelőlibe léptem be s nem a balba, hol barátom lakik, lehet, hogy barátom azóta nagyságos úr lett s neje is eltűri a fejedelemasszonyi czímet. Lehet… hisz’ velem ma minden lehetséges, csak az lehetetlen, hogy ébren legyek. Valóban, nekem álmodnom kell. Már este felé jár az idő, ma még egy falatot sem ettem, még sem vagyok éhes. Mindig máshova nyitok be, mint a hova akarnék, mintha láthatatlan kéz vezetne s játszanék velem, mint valami bábbal. Egy pár óra alatt megjárom Párist és Pestet, még a vidékre is jut időm kirándulni, pedig tengerlépő bocskorral nem ajándékozott meg a mesebeli tündér. Mindig nőkkel kell találkoznom, látnom, hallanom őket a tükör előtt, mintha botrányvadászó ember volnék, pedig Isten látja lelkemet, annyi nyilvános botrányt láttam akaratlanul is, hogy nincs kedvem vadászni a titkosakra. Ez nem lehet más, mint álom játéka, ily képtelenség még a magyar beszélyekben sem fordul elő. Legalább én nem olvastam. Úgy van, álomnak kell lenni. De hiszen nyitva a szemem, látok, hallok, érzek, minden arra mutat, hogy ébren kellene lennem. Mi lehet ez az én állapotom? Jaj, csak erről ne! Ha gondolkozom felőle, úgy megfájul a fejem, oly zavarba vesz minden gondolatom, mintha épen a szép fogalmát akarnám meghatározni.

A szobából, a kissé nyitva hagyott ajtón, élénk beszélgetés hangzott ki. Mind női hang, egyik vastagabb, a másik vékonyabb, de mindenik hadar. Jól esett, hogy valami elvonta figyelmemet. Az embernek máskor sem jó sokat foglalkozni magával, hát még az én állapotomban. E közben mind előbbre léptem s egyszer csak a szobában találtam magamat. Minden fesz nélkül néztem körül, mert már megszoktam, hogy Isten vagy ördög kegyelméből, nem tudom, mindent láthatok s hallhatok s engem senki.

Egyik nő a komorna lehetett, abból ismertem reá, mert viseltes, de czifra és drága ruha pompázott rajta, melyet hihetőleg úrnőjétől kapott ajándékba. Aztán érezte rangját, komolyabb s méltóságosabb volt, mint a másik, kiben már szelességénél fogva is szobaleányt fedezett föl világismeretem.

– Még egyszer mondom, ez a czipő egy kissé bő; jó itthon, de estélyben! Menj, siess, hozz egy mást – mondá a harmadik, az úrnő.

– De nagyságos asszonyom, hiszen a mult hónapban ilyenben ment volt…

– Mit fecsegsz, az Isten áldjon meg, csak ezt hagynád el. Ti mindent jobban akartok tudni, mint én, persze én nem tudom, milyen lábam van, ti jobban tudjátok. Csak ne fecsegnétek, az embert egész beteggé teszi ez a sok beszéd, még elkésem miattatok az estélyből. Csak ne fecsegnétek…

– Jól mondja a nagyságos asszony – vágott közbe a szobalány – nem is tudom, ez a Klári okosabb akar lenni az egész világnál.

A komorna egy megvető pillantást vetett a szobalányra.

– Küldjön engem nagysád – folytatá a szobalány – hozok én épen olyan piczit, mint a nagysád lába, eszem azokat a piczi lábakat.

– Te keztyűért mégy – mondá az úrnő, bókjáért egy jóakaró pillantást vetve a kis szobalányra – hozz egy új tuczettet, valamivel kisebb legyen, mint ez.

– Hiszen ez mind a nagysád száma, eddig mind ilyen keztyűket viselt – szólt közbe a komorna.

– A nagysád száma, hogy is ne? Nem csak a számról van itt szó, hanem finomabb kell, aztán valamivel kisebb is. Neked jól esik, ha az embert bosszantod. Klári, ne bosszants, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom. No hát mit álltok itt? Takarodjatok! De megállj, Klári, megállj az Istenért, mit sietsz: Hát a fejék? Már elfeledted? Ha az ember nem mond meg mindent, semmi sem jut eszetekbe. Hiszen megmondtam már. Bizony még nem mehetek ma estélybe… Nem, nem, nem… onnan nem lehet elmaradnom. Mondd meg a divatárusnőnek, hogy nem ilyet rendeltem. Csak most az előbb vettem észre, hogy nem egészen olyan, a milyent Turkevyné visel. Hiszen megmondottam neked már az előbb is. Siess hát az Istenért! Igérj kettős árt, hogy legszebb legyen az olyanformájúak közt. Talán ezt is kijavíthatja, talán kész is van olyan. Ha nincs kész, csináljanak újat, másfél óra alatt megcsinálhatják. Még nincs hét óra. Hogy is nem néztem meg jobban, midőn tegnap reggel elhozták. Hiába, annyi a dolgom, a fejem is fáj bele! Siessetek, siessetek lelkeim, kérlek szépen: igazítsatok el mindent, nagy jót tesztek velem, megjutalmazlak benneteket. Siessetek. Megállj, Julcsa! Mondd meg az inasnak, hogy tüstént jelentse, ha a nagyságos úr haza jő. Kilencz felé be legyen fogva. Mit álltok itt? Siessetek, hamar, hamar…

A komorna és szobalány kisiettek. A már nagyjában felöltözött úrnő kimerülve ült le egy karszékre, mindamellett ügyelve arra, hogy pompás báli ruhája össze ne gyűrődjék. Kezébe hajtotta fejét, pihent, gondolkozott, álmadozott és búsult. Arczán zavar, szemében tétovázó tekintet s ajkai körül az izgatottság reszketegsége. Egy báli öltözék adna-e neki ennyi gondot? Igaz, nemcsak czipő, keztyű, hanem egy megtüremlett szalagocska is szerencsétlenné tehet némely nőt, de ez arczon több van a hiúság bosszús felindulásánál. Ő szenved szegény és szenvedése nem ma este kezdődik.

Már beléptemkor megismertem benne Matildot, a gazdag örököst, a nem szép, de kedves és ritka jó szívű, a nem nagyon eszes, de művelt hölgyet. Ezelőtt egy pár évvel ment férjhez, esküvőjén is ott voltam. Mi boldog volt az oltár előtt, talán kevély is lesz vala, ha tudja, mi a kevélység. Bezzeg anyja szomorú volt. Bár gyöngélkedett, mégis eljött a templomba. Oly buzgón imádkozott szegény, sejtette, érezte, tudta, hogy e deli vőlegény, a ki díszmagyar ruhájában a lovag eszményképének tünik föl, nem fogja boldogítani lányát, de remélte, hinni akarta, hogy Isten elfordítja e csapást, megakadályozza a dolgok természetes folyamát. Matild atyja előkelő nemes és gazdag földbirtokos volt, a ki rég meghalt, midőn ő még alig volt hat éves. Özvegy anyja azóta mindig falun lakott; nagy gonddal neveltette egyetlen lányát, egy gouvernante s három-négy mester foglalkozott a kis Matild kiképzésével s a magányba vonult anyának minden öröme abban telt, hogy egy perczre sem válik el lányától s egészen neki él. Midőn lánya betöltötte tizenhetedik évét, Pestre költözött, vontatva, kénytelen, aggódva. Búsult, hogy meg kell válni magányától s nemsokára talán lányától is. Oh, ha egy derék, jó ember venné el lányát! Ő maga elbetegesedvén, egyik rokonára bízta Matild bevezetését a társaságba, a ki igyekezett minél boldogabbá tenni a falun növekedett egyszerű leányt s hurczolta bálról bálra, estélyről estélyre. Mi boldog és boldogtalan volt Matild. Mennyire élvezte a fővárosi élet örömeit s mennyire fájlalta, hogy ő nem kitünő szép, kissé ügyetlen is s talán inkább vagyonáért udvarolnak neki, mint szépségéért vagy eszéért. Azonban e szenvedéseknek még emléke is kitörlődött szívéből, midőn Ödön lépett föl udvarlójaként, egy deli ifjú férfiú, kinek anyja grófi hölgy, ki jobban énekel, mint a szinház első tenora, tánczol, vív, mint akármelyik táncz- vagy vívómester, a lovaglásban fölülmulja a circus angol lovarait, utazott Afrikában, Amerikában s még Isten tudja hol, a férfitársaság lelke, a nők kedvencze, a főváros első gavallérja s e mellett épen oly vagyonos, mint ő. Valóban, kivéve az utolsó pontot, mindez igaz volt Ödönről. Jószágaiból ugyan még keveset adott el, de folyvást nagy adósságokkal terhelte, kivált a legközelebbi években s épen ezért nézett gazdag menyasszony után. A tőkepénzeseken és uzsorásokon kívül a világ ugyan minderről keveset tudott, de ha tudja vala, sem tartja azért még szegénynek Ödönt, mert egy öreg és gazdag nagybátyja volt, a kiről szép örökség nézett rá. Csak Ödön tudta, hogy e vagyont nem fogja örökölni, mert nagybátyja engesztelhetlen haragszik reá s egy másik öccsének hagyja mindenét. Azért, mielőtt csőd alá jutna, sietett megkérni Matild kezét. Az anya nem volt hajlandó beleegyezni, egyszerűbb férjet óhajtott volna lányának, de Matild halálosan beleszeretett a deli férfiúba. Az anyának engedni kellett, végre belenyugodott. Szegény, azután, hogy lánya férjhez ment, nem sokáig élt. Míg az ifjú pár Olaszországban töltötte a telet, addig ő falun, az ősi kastély egyik szegletszobájában, hol annyiszor virrasztott Matild mellett, szép csöndesen elszunyadt, a nélkül, hogy még utolszor megcsókolta, megáldhatta volna szeretett lányát. Ez nagyon fájt szivének; de mégis jobb, hogy nem láthatta őt, mintha így elbúsulva látta volna, mint a hogy most ül karszékén.

Matild hirtelen fölkelt s becsöngette az inast s tudakolta, hogy férje haza jött-e már; megtudva, hogy nem, ingerülten járt föl s alá a szobában.

– Ödön most nem tartja meg úgy szavát, mint vőlegény korában, mint Olaszországban, Párisban. Ott Olaszországban… Istenem, milyen szép élet volt az. Oh! ha még egyszer menyasszony lehetnék!… Hát ha nem is jő haza ma este, hát ha egyedül kell mennem az estélybe? Ez csunyaság, hazugság, hűtlenség volna, az, az, az…

Az óra hetet ütött.

– Hiszen csak hét óra! – folytatá megkönnyebbedve – milyen gonosz, zsémbes, féltékeny asszony lettem. Szégyen! megérdemelném, hogy Ödön ne szeressen. Csak hét óra, bizony nem csoda, hogy még nem jött haza. Jobb is, ha később jő, mikor egészen fel vagyok öltözve. De ha nem jőne is haza, ha egyedül mennék az estélybe s ő majd később jőne is oda, az sem lenne valami nagy dolog. Nem, nem, az még sem illik. A férj járjon nejével, mert különben megitélik, rágalmazzák. Egyébiránt én nem csodálkoznám, ha ma elkésnék. Szegénynek annyi dolga van. Más férfinak a világért sincs félannyi is. Mennyi ismerőse, barátja! Most a kaszinóba kell menni, hogy egy fontos politikai ügyet közöljön egyik barátjával, ki hajdan miniszter volt, majd a lóversenyre kell készülni, vadászni menni, gyűlésekbe járni, mennyiféle gyűlés van, Isten tudja szerit számát. Neki sehonnan sem szabad kimaradni; azt mondanák, hogy a felesége nem engedi, otthon tartja. Isten mentsen! A peres ügyekkel, jószágainkkal is mennyi a vesződsége, hol ide, hol oda utazik; csaknem azt kivánom, hogy bár szegényebbek volnánk. Szegény Ödönre az atyja sok adóságot hagyott, aztán Ödönt is megcsalta egy pár barátja Párisban; érettök váltókat írt alá, nagy mennyiség pénzről. Most neki kell megfizetni. El kellett adni jószágai nagy részét, hogy adósság nélkül lehessünk. Azt nagyon jól tette. Az egészen más, hogy az én jószágaimra sok pénzt vettünk fel, azt Ödön a gazdaság berendezésére fordítja. Azt mondja, kétannyi jövedelmünk lesz. Szegény anyám, mennyire örülne, ha látná, hogy Ödön mily jó gazda. Mégis mennyit rágalmazta előttem a minap az az Emma. Mind azt mondotta nekem, hogy ügyeljetek Ödönre, mert vesztegető, könnyelmű. Csak a rossz szivű és csúf szájú barátnőktől őrizkedjünk. Elhisz a szegény asszony nekik mindent, azután búsul és sír, a míg jó és okos férje fel nem világosítja. Hányszor hoztak ezek már engemet síróba. Flóra is Párisban mindazt beszélte nekem, hogy Ödön azt a szép énekesnőt szereti, pedig Ödön csak tisztelte művészi lelkesedésből. Természetes, mert Ödön szépen énekel, érti az operákat, nem úgy mint az ő férje, az a medve. Flóra irigyli tőlem Ödönt, neje óhajtott volna lenni, szerette leánykorában, de Ödön engem szeretett, engem vett el. Ezért irigykedik reám, rágalmazza férjemet, ezért mondotta nekem a mult héten is, hogy Ödön Turkevynét szereti. Mindent rosszra magyaráz az a rossz Flóra. Gyűlölöm, utálom. Hát hiszen tehet-e róla szegény Ödön, hogy olyan eszes, mulatságos ember s örömest beszél vele Turkevyné?… Oh, én akár senkivel se beszéljek Ödönön kívül… Lehet-e azért hibáztatni, hogyha fölkérik énekelni, Turkevyné oly szivesen énekel vele?… Oh, ha ha én tudnék énekelni, mennyit énekelnénk együtt!… Oka-e Ödön annak, hogy ha a Városligetbe lovagol s történetesen találkozik Turkevynével, udvariasságból haza kell kísérnie? Oh, én is megtanulok lovagolni, Ödön megtanít, megigérte, a jövő tavaszszal együtt fogunk lovagolni. Akkor aztán még Flóra sem rágalmazhatja Ödönt. Azt hiszem, tökéletesen hiszem, hogy Turkevyné szereti Ödönt s el akarja tőlem csábítani. Ki ne szeretné Ödönt? Oly deli, jó, okos, gyöngéd. Oh, én igazán csodálkozom, hogy ily férfiú engem szeret, engem, ki nem vagyok szép…

Épen a tükörnél ment el, egy pillanatra megállott, bele nézett, mintha óhajtott volna szebbnek látszani, azonban úgy tetszett neki, hogy életében talán most találja magát legkevésbé szépnek. Elszomorodva fordult el tükrétől és gyorsan tovább sietett.

– Jaj, Turkevyné szép asszony, sokkal szebb, mint én. Oh, ha Flórának igaza volna, ha megcsalna Ödön… Jaj, megölném magamat, megölném abban a perczben!

Oly erős, megrázó volt ez átvillanó gondolatról felköltött indulatroham, hogy tántorogva rogyott karszékébe s eszébe sem jutott kímélni ruháját. Kétségbeesve kulcsolta össze kezét s nyomta fejéhez, mintegy elnyomni akarva gondolatait. Majd keze alá hullott mereven, mint egy darab fa, de arcza égett, keble hullámzott! Idő telt belé, míg kisírta magát, míg enyhült. Mátkagyűrűjét forgatta ujján s oly jól esett, hogy a mult édes emlékeihez menekülhet.

– Nem, nem lehet! Ez arcz, e szem, ez ajak nem csalhatnak. Akkor semminek, senkinek nem lehetni hinni a világon. Oh, mikor Ödön megvallotta nekem szerelmét, e gyűrűt ujjamra húzta, örök hűséget esküdött az oltárnál – Istenem! mennyi érzés rezgett hangjában, égett szemében! Most is, ha néha jobb kedvében reám tekint!… Nem, nem lehet. Ő nem csalhat meg engemet. Igazán, vétettem ellene, hogy ilyesmit gondolok. Egész féltékeny lettem. Megbántottam Ödönt, nagyon megbántottam. Hogy örülne most Flóra, ha látna! Elbeszélné az egész világnak. Csak azért sem hiszem, csak azért sem, pedig nem csodálnám, ha Ödön egy kissé reám unna. Hibás vagyok. Elhanyagolom a világot, magamat, mindig otthon ülök, mindig vele szeretnék lenni. Jól mondotta Ödön, hogy leljek több örömöt a világban, járjak szinházba, bálba, fogadjak vendégeket, költsek többet. Az ő jó szive nem akarja, hogy pénzbeli szerencsétlenségeiért én szenvedjek, pedig épen azért akartam takarékoskodni. Ő szeretné, hogy én legyek a világ legboldogabb asszonya. Oh, kell-e annál nagyobb boldogság, hogy nőd vagyok? De igazad van, kedvesem. Tudom, mi a vágyad, bár nem mondod. Óhajtod, hogy én is ragyogjak a társaságokban, mint te, hogy ne csak szerethess, hanem büszke is lehess reám. Jól értelek, tudom, mily öröm látni téged mindenkitől szeretve, bámulva. Úgy fogok tenni. Meglásd, feleséged nem lesz utolsó asszony, leánykorában sem volt az. Most már nem vagyok oly félénk is, mi régen kissé ügyetlenné tett. Még egy pár udvarlóm is akad. Unni fogom őket, de érted szivesen eltűröm. Az lenne furcsa, ha félteni kezdenél tőlük, mint én most téged Turkevynétől. Nem bánnám, de mihelyt észrevenném, többé soha se szólanék hozzájuk. Oh, a mai estélyen meg fogsz elégedni velem, szép, vidor, beszédes és még egy kissé kaczér is leszek, tánczolni, vigadni fogok…

A tükörhöz szökelt, vidáman, mosolyogva, mintha nem is ő volna, ki az elébb kétségbeesve rogyott össze. Most szebbnek találta magát, mint valaha. Illegette ruháját, hajlongott, nézte magát a mint előre, hátra lép, mint egy szinésznő, a ki szerepét próbálja.

– Ez a ruha csakugyan illik nekem. Szegény anyám mindig azt mondotta, hogy kerüljem a kiáltóbb szineket s a nagy pompát, mert az nekem nem jól áll, hozzám csak az egyszerű illik, ez tesz kedvessé, széppé. Egészen az ő izlése szerint öltözködtem még asszonykoromban is. Ezután felhagyok vele. Oly férfiú nejének, mint Ödöné, illő, hogy divatban és pompában versenyezzen Turkevynével, kinek bizony félannyija sincs, mint nekem. Ez a ruha valóban jól áll. Ebben méltóságosb, valódi asszony vagyok, hajdani ruháimban csak olyan leánynak nézhettek.

Azonban öröme nem tartott soká, valami megzavarta. Úgy látszott, hogy nem tartotta magát elég karcsúnak; két kezét csípőjére téve, szorította derekát, a hogy csak tudta.

– Ah, az a Klára nem fűzött be elég szorosan. Majd ha visszajő, segítünk rajta. De bizony arczom is halvány, nem illik ehhez a ruhához. Miért ne lehetne azon is segíteni? miért ne pirosítanám ki magamat egy kissé? Épen itt van egy kis pirosító, ez a bolond Julcsa hozta a minap, azt gondolta, hogy olyan vagyok, mint az ő grófnéja, a hol tavaly szolgált. Én nem hiúságból, tetszelgésből akarom használni, csak férjem kedvéért, csak ma. Mi van abban vétek? Hányszor vagyunk képmutatók szóval, arczczal, hányszor mosolygunk a szalonokban, midőn sírnunk kellene, hányszor rebegjük a szeretet szavait, midőn gyűlölünk, hányszor tagadjuk el az igazat érdekből, udvariasságból, rosszakaratból. Oh, mindez nagyobb bűn, mintha arczunknak vissza kivánjuk adni azt a pirosságot, melyet lehervasztott róla a bánat.

Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát, sőt szemöldjét is megfeketítette egy kissé. Látszott, hogy nem tanulta be még a mesterséget, oly durván festette ki magát, hogy a gyakorlatlan szemet sem lett volna képes megcsalni. Úgy örült arczának, úgy élvezte magát, mint babáját a gyermek. Épen azon perczben hitte magát legszebbnek, midőn kivetkőzött majd minden bájából. Anyjának igaza volt; nem illettek hozzá a kiáltó szinű és pompás ruhák. Kaczérrá tették a kaczérság bája nélkül s elrabolták tőle a kedvességet. Így felpiperézve, kifestve egészen elvesztette egyéniségét. Nem volt több, mint egy rosszul kifestett viaszbáb s oh! szép szeme, mely mosolyogni akarva is bánatos volt, oly visszataszítón hazudtolta meg arczának képmutatását.

Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát.

Azalatt megérkezett a komorna, szobalány; mindent hoztak, a mi kellett s hozzáfogtak az öltöztetés befejezéséhez. Föltették fejékét, fölrakták ékszereit s mindent elkövettek, hogy asszonyuk különös szeszélyének eleget tegyenek. Matild szép, legszebb akart lenni a mai estélyen s egész erővel dolgozott azon, hogy ne lehessen az. Aggodalma, féltékenysége, fájdalma megzavarták józan eszét, izlését. Másokat akart utánozni, mások szíve, mestersége és szépsége nélkül.

A komorna mindent tűrt, nehogy a szobaleányt új diadalra juttassa, de midőn asszonya felpróbálta az ujonnan hozott czipőt, nem tehette, hogy ismét ellent ne mondjon.

– Igen szűk ez, nagyságos asszonyom, szorítani fogja lábát, nem tánczolhat.

– Épen jó, épen ilyet kívántam – erősíté Matild, próbakép egy lépést téve hol előre, hol hátra.

– Ez a Klára a maga lábáról itél meg minden lábat – jegyzé meg a szobalány, kapva az alkalmon, hogy a büszke komornát ismét bosszanthassa.

Klára most sem szólt többet, de midőn azt parancsolta asszonya, hogy jobban fűzze be, megint ellentmondott e kívánságnak.

– No jó, hát hadd el, jer Julcsa, fűzz be te.

Julcsa egész diadallal fogott a fűzéshez s már azt hitte, hogy holnaptól fogva ő lesz a komorna. Nagy bosszúságára nem kedvezett neki a sors; nem értette még eléggé ezt a különben nem bajos mesterséget, csak kínozta szegény asszonya derekát, mire aztán Klára meglehetős durván félrelökte s művészi kezével néhány percz alatt végrehajtotta az egész műtétet.

– Oh, nekem, nagyságos asszonyom, mindegy, de azt hiszem, nem fogja kiállani sokáig; ilyenkor könnyen el is ájulhat az ember, kivált, ha táncz közben felhevül.

– Ej, dehogy!… Ah, most már jó minden – mondá Matild, egész diadallal tekintve tükrébe s még egyszer szemlét tartva öltözéke felett. Elégült volt; piczi lába és karcsu dereka nagyon hasonlított a Turkevynéjéhez.

Semmi sem hiányzott, csak a férj; már a kilenczet is elütötte s még sem jött haza. Ez nagyon nyugtalanította Matildot. Keresésére küldötte a cselédeket: a legényt a kaszinóba, a komornát egyik, a szobalányt másik barátjához.

– Oh, ha nem jő el, ha nem tartja meg szavát! – kiáltá az aggodalom és szűk czipő, a féltékenység és a nagyon befűzött derék szorongatásai között. Egyedül kell mennem. Tudom, mindjárt kérdeni fogja Flóra, hol mulat Ödön. De ha az estélybe sem fog eljönni, ha Turkevyné sem lesz ott? Akkor tudni fogom, hogy megcsalt, hogy együtt vannak. Jaj!…

Megeredtek könnyei, sírt, zokogott, majd egy negyed óráig. Végre léptek hallatszottak.

– Ez ő, ismerem lépteit. Édes Ödönöm! – sikoltá kitörő örömmel és sietett tükréhez, hogy még egyszer megnézze magát, igazítson valamit öltözékén s egész díszben fogadhassa férjét. De oh! mit kelle látnia tükrében! Könnyei felolvasztották arczfestékét, szemöldje feketéjét csipkeujjával homlokára törülte. Alig ismert magára, rút volt, mint egy kísértet. A szégyen és félelem elnémították s a testi és lelki fájdalmak kimerültségében áiulva rogyott tükre elébe.

Miért kellett látnom még egyszer e nőt? Maradt volna lelkemben az a kép, melyet esküvőjén láttam. Vajjon ha még egyszer látandom, bálban fogom-e látni, pompás ruhában vagy a templomban, szegényes öltözetben, megvénülve még ifjan s imádkozva minden remény nélkül. Férje még sokáig fogja hitetni mézes-mázos beszédével, egész addig, míg vagyonát mind elpazarolja; barátnői még sokáig fogják ingerelni férje ellen, egész addig, míg férje el nem hagyja Ő ma barátnőinek hiszen, holnap férjének s örülve, szenvedve, ámítni fogja magát minden nap új reménynyel, új tervvel mindaddig, míg férje el nem szökik valamelyik szeretőjével. Ő még sokáig fogja játszani a gazdag és divatos nő szerepét, hogy a szánalom és nevetség tárgya legyen, egész addig, a míg egy reggel arra ébred föl, hogy semmije sincs, még az a párna sem az övé, melyen gondterhes feje nyugszik. Jó Matild, drágán fizetted meg, hogy a főváros legdelibb férfiának lehettél neje. Szegény anyádnak igaza volt. De ő is hibás, nagyon hibás, miért nem vitt magával a sírba.

IV.

Mindezt nem Matild szobájában gondoltam; midőn elájult, siettem ki a szobából s nem voltam kíváncsi: vajjon férjét lesujtja-e a bánat vagy örvendeni fog, hogy megszabadult egy pár napra nejétől. Mentem gyorsan, gondolataimba mélyedve, nem tudva hová s egyszer csak egy sötét lépcsőzeten találtam magamat. Mintha az első vagy második emeleten járnék valamely nem díszes utcza dísztelen házában. Miféle háziúr lehet ez, a ki ily sötét este sem gyujtat mécset? Lemenjek-e vagy fel? Kevesebb veszélylyel jár, ha fölfelé megyek, lefelé könnyebben eleshetem. Talán találok valakit. Tapogatózva kapaszkodtam mind feljebb-feljebb. Egy ajtóhoz érve, benyitottam, konyha volt, az asztalon mécs égett, a szolgáló aludt. Benyitottam a másik szobába is; ott is gyertya égett az asztalon, de senki sem volt a szobában. Mindegy. Ott az a kényelmes karszék, beleülök, úgy is elfáradtam azon az átkozott lépcsőn. Leültem s unalmamban vizsgáltam a szobát.

Megvallva az igazat, nem igen volt mit vizsgálnom. Egyszerű, de tisztességes szoba volt egy benyilóval, egyéb semmi. Azt hiszem, nincs szükség leírnom a bútorokat, mindenki képzelheti, a ki látott oly pamlagot, széket, asztalt, ruhaszekrényt, melyeket olcsó áron vehetni a harmadrendű bútorraktárakban. Az egész szobában leginkább magára vonta a figyelmet egy nagy, szép és tiszta tükör, mely a pamlag fölött trónolt s az a tömérdek kép, melyekkel a fal sűrűn be volt aggatva. Vajjon kit, mit ábrázolnak e képek? tudakolta kíváncsiságom. Fölkeltem s rendre megnéztem. Mind Napoleon-kép volt: a tűzértiszt, a tábornok, a consul, a császár, a fogoly a halott; a reichstadti herczeg gyermek és ifjú korában; aztán az unokaöcs, mint elnök, mint dictátor, mint császár, lóháton, gyalog, ülve, polgári és egyenruhában, régibb és újabb kő-, réz- s aczélmetszetben.

Mindjárt tudtam, hol vagyok. Ez az öreg franczia nyelvmester szállása a Józsefvárosban, ki gyakorlatilag nagyon békés, jámbor ember, de elméletben nagy forradalmár, katona s mindenkivel összevesz, ki nem tiszteli a Napoleonokat. Neje, egy alföldi magyar asszony, számba sem veszi férje forradalmi és háborús szenvedélyét, hanem azért nagyon haragszik reá, hogy mindjárt-mindjárt egy-egy Napoleon- vagy csataképet vásárol, pedig már is olyan a szobájuk, mint egy képárús bolt. Még más dolog miatt is összekoczczannak néha, kivált a hónapok elején. Az öreg úr szeret kávéházba járni, franczia hírlapot olvasni, sakkozni, költ is, veszt is, ha nem is épen sokat. E kiadások fedezése végett aztán a hónap elején, mikor leczkéinek díját átadja feleségének, mindig kénytelen lehúzni belőle néhány forintot, sőt, a mint egy párszor kisült, egy-két leczkét még el is tagad. Egyszer magam is tanúja voltam egy ily összekoczczanásnak. Heves egy összekocczanás volt, de az eset is rendkívüli vala. Valóságos coup d’état-t követtek el az öreg úron, ő pedig ezt csak a Napoleonoknak engedi meg és senki másnak a világon. Tudniillik felesége arra a gondolatra vetemedett, hogy fortélyt fortélylyal kell visszatorolni s egy este, a míg ő aludt, kimotozta zsebét s kivett belőle minden eltitkolt jövedelmet. Nagy veszekedés támadt köztük franczia és magyar nyelven; mert az öreg úr, bár harmincz év óta lakik Pesten s oly nagy tisztelője a magyarnak, hogy keleti francziának nevezi, nagyon keveset beszél magyarul, neje pedig francziául nem tud, noha ő is meg van győződve, hogy a magyar után mindjárt a franczia a legderekabb nemzet. Elég az hozzá, hogy dúltak-fúltak, egyik francziául, a másik magyarul, minek aztán minden furcsasága mellett megvolt az a jó oldala, hogy nem érthetvén és nem ingerelhetvén eléggé egymást, hamar kibékültek s az öreg úr visszakapta pénzének felét. Különben jól éltek, szerették s becsülték egymást. Volt is miért. Az öreg franczia becsületes, víg ember volt teljes életében, az öreg francziáné pedig egy zsémbes áldott asszony. Így nevezte és ismerte őket az egész Józsefváros, sőt azon túl is mindenki, a ki leczkét vett az öreg úrtól vagy sakkozni járt hozzá, a kik közé tartoztam egykor magam is.

Csodálatos, senki sincs itthon. Azt értem, hogy az öreg úr még nem tudott megválni kávéházától s még jobban sakkozik vagy magasztalja Napoleont, de a felesége, az öreg francziáné, hol van? Csak nem ment szinházba vagy bálba? Hiszen ő nem kap a világ bolondságain s meg vagyok győződve, hogy húsz év óta mindig otthon találta a kilencz óra, csakhogy ne fizessen a kapusnak, mikor férje úgy is eleget fizet. Hátha meghalt? Lehet, sőt már bizonyos. Ha ő élne, az ablakközben nem pompáznának virágok, hanem befőttes üvegek, az eczetes üveg a kályháról nem vándorolt volna ki a konyhába, e tiszta, fényes tükör helyett, most is a homályos, foltokkal tarkázott trónolna a pamlag fölött, a régiek helyét nem foglalták volna el az ugyan olcsó, de mégis új vagy legalább újságot mutató bútorok. Úgy van, ő meghalt. Most leánya uralkodik e szobában, ki nem csak a tisztaságot szereti, mint anyja, hanem a csínt is s talán egy kis pompára is vágyakozik. Charlotte tehát, a virgoncz kis állat, a mint anyja nevezte, korlátlan úr a háznál. Csodálhatni, hogy azt a sok Napoleon-képet egy kissé meg nem dézsmálta. Bizonyosan erélyesen megvédte őket az öreg úr. Vajjon meg fogja-e őrizni, védeni Charlotteot is, e szebb képet minden Napoleon-képnél? Bizony félek, hogy az öreg francziánét nem pótolja ki az öreg franczia s hiába bámulja III. Nápoleon mély belátását, ravasz politikáját, neki bajosan lesz annyi belátása és ravaszsága, hogy észrevegye a leányát környező veszélyeket.

Tovább nem elmélkedhettem, mert belépett Charlotte, maga előtt nógatva az álmos szolgálót. A mint szavából kivehettem, csak a velök egy emeleten lakó nőszabónál volt valami szabásmintáért. Pirongatta a szolgálót, hogy addig is elalszik, nem szégyenli; megvettette vele a másik szobában atyja ágyát, aztán feküdni küldte, maga pedig leült varrogatni.

Nézésébe merültem, hanem megérdemelte a bámulatot is. Charlotte szép leány volt, legszebb ismerőseim között. Kár, hogy egy pár nyugodtabb pillantást sem vethettem reá, mert kopogtattak az ajtón s felköltötték. Újra a Napoleon-képeket kellett néznem. Azonban csakhamar visszatért, a házmestertől kisérve, ki egy levelet s egy csomagot hozott neki, engedelmet kérve, hogy csak most hozza föl, bizony sok dolga volt, nem ért rá.

Charlotte hirtelen átfutotta a levelet, alig rejthető felindulással kérdezvén, hogy ugyan ki hozhatta. A házmester egy olyan inasforma emberről beszélt, kiről nem tudott semmi egyéb jellemzőt megjegyezni, mint azt, hogy dadog. Úgy látszott, hogy ez Charlottenak elég volt. Köszönte a házmester szívességét s megnyugtatta, hogy mindent át fog adni atyjának, mert e levél ugyan neki szól, de a csomag atyját illeti.

– Béla írta! – kiáltá kitörő örömmel a házmester távozása után – az a dadogó inas az ő inasa, ismerem, sokszor izen tőle atyámnak, mikor dolgai akadályozzák a társalgó leczke megtartásában. Ő írta. Hogy elváltoztatta írását, bizony erről soha sem ismertem volna reá. De mit is írt csak? – s itt újra el kezdé olvasni a levelet: «Fogadja a kisasszony születésnapján emlékül ez ékszereket atyja egyik régi barátjától, a ki ismeretlen akar maradni…»

Hangja lassan-lassan suttogásba halt, míg egészen elnémult. A heves örömön némi lehangoltság vett erőt; zavarba jött s csak kíváncsisága volt még élénk s öntudatlan-hevesen bontotta föl a bepecsételt csomagot s nyitotta ki a jól bepakolt szekrénykét, melyből drága nyakláncz, fülbevaló, karperecz s melltű csillogtak ki. Mohón, de sápadozva s reszketve nézegetett meg mindent. Szemrehányás, lelki vád kínozhatták. Egymással küzdő érzések közt hánykódott. Mintha szeretné felpróbálni legalább a nyaklánczot s nem volt hozzá ereje. Könnyekre fakadt, durván lökte félre a szekrényt s durczásan vetette magát a karszékbe.

– Ez szemtelenség! Miért küld nekem ékszert. Küldött volna egy bokrétát, írt volna melléje egy kis levelet s írta volna alá nevét, a mint illik. Visszaküldöm neki, levelet írok, összeszidom, megmondom atyámnak, hogy ne adjon neki több társalgó leczkét, tiltsa ki házából. Hadd szenvedjen vakmerőségeért, hadd boruljon sírva lábamhoz. Majd meglátom, megbocsáthatok-e neki.

Büszkén vetette hátra fejét, mintha Béla már lábához borult volna s neki gondolkodni kellene, hogy mit válaszoljon. Nem soká azonban úgy látszott, hogy valamennyire lágyul iránta. Arcza szelidebb kifejezést váltott, mélább, álmadozóbb lőn.

– Az igaz, hogy szeretem, jó, szép, csinos fiú. Nem tudom, azokban az úrfiakban van valami, a mi nincs meg más ember fiában. Azt meg kell adni, hogy még a csúf is csinos köztük. Szebben kötik nyakkendőjüket, jobban áll rajtuk a ruha, jobban tudnak járni, ülni, beszélni, ha mindjárt ostobaságot beszélnek is. Béla kitünő köztük, különösen azt szeretem benne, hogy oly finom s oly nagy tisztelettel viseltetik irántam, mintha én is úri hölgy volnék. Olyan szépen köszön, mikor belép a szobába, kalapját, mikor leül is, mindig kezében tartja, nem mint ezek a magunkfélék, kik mindjárt lecsapják oda az asztalra. S mennyi mindent s mily kedvesen tud összebeszélni. Ezek a többi fiatalemberek, kik néha hozzám járnak, ha egy kissé szemérmesek, csak az időről, a Császárfürdőről s a Városligetről tudnak beszélni, a kik pedig bátrabbak, még ingerkedni akarnak, sületlen vicczeket mondanak – a pimaszok!… Láttam egy párszor lovagolni is, itt ablakunk alatt. Kinéztem. Mi módosan köszönt, egészen levette kalapját, más csak alig billenti meg, pedig nem is báró, mint az én Bélám. S mi gyöngéd édes atyámhoz is; atyámnak kellene hozzá járni, hogy nála vagy az utczán sétálva, egy pár órát francziául társalogjanak, a helyett a legtöbbször ő maga jő el, sőt egy félórácskával előbb, talán, hogy el ne késsék, talán, hogy velem fecseghessen. Azt mondja, hogy tőlem többet tanul francziául, mint atyámtól. Bámulja, mi szépen beszélek, könyveket hoz olvasni, pompás kötésű szép könyveket. Ő gazdag, fényes születésű s még sem büszke. Dicséri Francziaországot, hol egyenlőség uralkodik, magasztalja atyámmal együtt Napoleont, ki tüzértisztből lett császár, elkergette a régi urakat s érdemes polgárokat tett herczegekké, grófokká, bárókká… Bezzeg anyja nem olyan, mint ő. Büszke, nagyon büszke. Nem is tudom, ezek az úri asszonyok azt hiszik, hogy nincs a világon más asszony, csak ők, a többi mind komorna, szobalány, szolgáló; pedig bizony rendesen rútak, csak a drága ruha és ékszer a mi rajtok szép. Ki nem állhatom őket!… A minap is, mikor atyámmal a Városligetben sétáltunk s találkoztunk a Béla anyjával, mily büszkén nyujtotta nekem kezét csókra. Csak atyámért csókoltam meg, oly nagy leánynak, mint én, már nem kellene kezet csókolnom; az lett volna az illendőség, hogy megöleljen, aztán nem bántam volna, ha meg kellett volna is csókolnom ránczos arczát. Ilyen hideg, büszke nő hogy lehet a Béla anyja? Nem hiszem, hogy szeressék egymást. Fogadni mernék, hogy Béla engem százszor jobban szeret. De hát ha szeret, miért ostobáskodik, miért küld nekem ékszert? Hogy fogadjak el tőle ily drága ajándékot? Nem… nem… nem lehet! Visszaküldöm még holnap, jókor reggel, a házmestertől, levelet is írok, illemre tanítom. De hátha visszaküldi s azt mondja, hogy ő nem küldötte, hogy tévedek, atyámnak sok tanítványa van, valaki más küldhette, neki eszébe sem jutott. Erre nem gondoltam…

Elkedvetlenedve kelt föl helyéről. Nagyon rosszul esett neki az a gondolat, hogy Béla nem fog lábához borulva bocsánatért esedezni, sőt talán megbosszulja magát s kigúnyolja az ő begyeskedését. Már most mit csináljon az ékszerrel? Így is, úgy is baj. Méregbe jött s oly heves kézmozdulattal nyúlt az ékszerhez, mintha ki akarná dobni az ablakon. De megsajnálta s nem ok nélkül, mert valóban Béla nem rossz izlésű ember, oly ékszert választott, mely épen illik neki, finomat és egyszerűt, nem feltünőt, de olyat, mely emelni fogja bájait. Nézegette, vizsgálgatta egyenkint s nem tudott betelni nézésükkel. Különösen tetszett neki az a szép zöld smaragd, mely hol kisebb, hol nagyobb alakban oly kedvessé és drágává tett minden darabot. Sohasem látott ily közelről smaragdot, sohasem volt kezében ennyi kincs, soha életében nem volt módja így fölékíteni magát.

– Igazán keményen itéltem meg szegény Bélát – suttogta, játszva hol a karpereczczel, hol a nyaklánczczal. Neki sincs semmi rossz szándéka. Ő csak egy kis örömöt akart okozni nekem. Tudja, hogy bálba készülök, a jogászbálba, hiszen ő küldette a meghívójegyet, ő negyedéves jogász, elnöke a bálrendező-bizottságnak, ő mindenütt első. Szeretné, ha nem csak csinosan felöltözve, hanem valóságos díszben jelennék meg, hogy minél szebb legyek, hogy büszke lehessen reám, hogy bámuljanak az emberek, midőn tánczolni látnak vele. Tudja azt is, hogy szegények vagyunk. Ajándékot nyiltan nem adhatott, nem akart megsérteni, ő finom ember, gondolta, hogy ha így titkon küldi, mint atyámnak régi barátja, nem érezhetem magam sértve, senki sem tudja meg. Valóban magam sem sejthettem volna, ha szolgája történetből nem dadog. De miért küldi szolgájától? Maga, szegény, csak nem hozhatta, idegenre pedig nem bízhatni ennyi kincset… De mi ez? – kiáltott, hirtelen a gyertyához emelve a karpereczet – ide valami van írva, talán a nevem. Nem az… «Aime celui qui t’aime, et sois heureuse en lui»… Szép, nagyon szép. Ezt abból a könyvből írta ki, melyből a minap egy verset olvasott föl nekem. Mily lelkesen olvasta, hogy kiemelte e sort! Mintha most is hallanám, látnám s hajának rózsaillata lengene körül. Oh, édes Bélám, te sohasem czéloztál szerelmedre, csak most vallod be s mi gyöngéden. S én mégis vádollak. Bocsáss meg! Ime, karomra húzom karpereczedet. Mi jól áll… Hát e fülbevalókat miért nem próbálnám föl? Ah, be fölséges, mi szép leszek a jogászbálban?

E végszavakat már tükre előtt mondta, a fényes, tiszta, nagy tükör előtt, mely gyönge világítás mellett is teljes szépségében sugározta vissza alakját. Megkönnyebbülve, szabadulva az önvádtól, egészen átadta magát a szerelem, hiúság és kiváncsiság felindulásának. Nem gondolt semmi egyébre, csak arra, hogy szép, hogy Béla szereti s csak azzal törődött: vajjon nem volna-e jó báli ruhájában próbálni fel az ékszereket. Legalább azt sejtettem minden mozdulatából. A fiókból fésüt és kefét, a szekrényből ruhát vett elő. Újonnan fésülte magát, egészen máskép rendezte fürteit s egyszerre csak szebb, ünnepélyesb, úribb alakot váltott, inkább kiemelkedtek halántékának körvonalai s fehér, kerek nyakának szépsége. A báli s otthoni ruha közt csakugyan nagy különbség van. Alig lehetett Charlottera ismerni ebben a virágkoszorús fehér ruhában, mely most van először rajta. Erre már illik az ékszer! Bátran letekinthet karjára, oly fehér, gömbölyű s oly szépen simul reá a smaragdos aranykarperecz; bátran hajlonghat, a nyakláncz sárgazöldes fénye most élénkíti, majd enyhíti nyaka és válla szikrázó fehérségét s valami tündéri bájt kölcsönöz körvonalainak; azok a fülbevalók mi kedvesen rezegnek, mint harmatcsöppes zöld levélkék, mintha édes titkokat susognának neki s a melltű alatt mi örömben dobog a szív, mintha az a melltű nem is volna egyéb, mint egy szívéből nőtt virág.

Bohó ábrándjából és öröméből a folyosón hallszó léptek verték föl. Azt hitte, atyja; hirtelen lecsatolta a karpereczet, a nyaklánczot is le akarta vetni. De abban hagyta, a léptek elhangzottak. Nem atyja volt, hanem valamelyik lakó.

– S ha atyám így találna is?… Azt mondanám, ruhámat próbálom, az ékszert cserébe kaptam az aranyművestől anyám ékszereiért, persze pótolnom kellett sokkal, de gazdálkodtam, egy év alatt sokat meg lehet takarítani a konyhapénzből, meg sok másból. Atyám elhinné, de hazudnék. Ártatlan hazugság. Nem hazudtam-e még máskor is neki, mert levertem egyik legkedvesebb képét s azt mondottam, hogy magától esett le; mikor a minap nagyon fájt a fejem, nem mondtam-e, hogy nincs semmi bajom, ne hívjon orvost; s nem hazudott neki édes anyám is halálos ágyán, mikor azt mondotta, hogy jobban van, pedig szegény már haldoklott? Az ilyen hazugság szabad.

Így megnyugtatva magát, újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett és mosolygott a tükörnek, arczának, mosolyának boldogságának. Teljesen meg volt elégedve magával s kétszer-háromszor ismételte suttogva: – Aime celus qui t’aime, et sois heureuse en lui.

– Bizony senki sem lesz nálamnál szebb a jogászbálban. Hogy fogok illeni Bélához! Annát, azt a büszke leányt itt a szomszédban, enni fogja majd a méreg. Elbúhatik majd silány ékszereivel; mindig fitogtatja, magára rakja, még ha csak a Városligetbe megy is, pedig az ékszer csak bálra, estélyre, nagy társaságba való. Mit tudja ő, csak füszerárús leány, csak commis-k udvarolnak neki. Nem is tudom, vajjon meghívják-e a jogászbálba. De ha nem jönne is el, lesz ott nekem elég ismerősöm, asszony, leány, férfi. Bámulni fogják, hogy a midőn belépek, Béla elémbe jő, üdvözöl, tánczra kér. Nem is tudom, tánczolok-e mással! Bámulni, irigyelni fognak, szent igaz, de rágalmazni is. Nem illik, hogy oly szegény lánynak báró úrfi udvaroljon, azt az ékszert is bizonyosan ő adta neki ajándékba s így tovább. Jaj, a gonosz nyelvűek!… De van benne valami igaz, van… van… Oh, ha szegény jogász volna, mint más, de azért épen oly szép, csinos, úri, mint most. Oh, ha jövendőben, mikor végez, nem jószágait venné át, hanem valami hivatalba lépne, oly hivatalba, melyből tisztességes úri módon meg lehet élni. Akkor nem rágalmaznának, tudnák, hogy nőül vesz. Nem a bárót szeretem benne, nem akarok báróné lenni. De vajjon lehetnék-e?…

Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett.

Eltünt arczáról a mosoly, elfordult tükrétől, a karszékbe vetette magát. Bosszankodva, szenvedve gondolt arra, mi Bélának alkalmasint nem jutott eszébe, pedig negyedéves jogász, hallgatott polgári és egyházi jogot, philosophiát, morált. De kinek jut eszébe ilyesmi, mikor egy szép női arczra tekint?

Mi szükség az észre, midőn a szív lángol? Melyik költő dicsőítette valaha az észt, mikor a szív vágyairól énekelt s egy huszonkét éves úrfitól lehet-e rossz néven venni, hogy belé szeret mestere leányába és szerelmén kívül nem gondol egyébre? Jó izlését senki sem tagadhatja, legkevésbbé az atya. Becsületében senki sem kételkedhetik, az egyetemen legjobban vív és lő, már kétszer volt párbaja. Semmi rossz szándéka nincs, legalább ő úgy hiszi s ha nem állhat ellen szenvedélyének, melyet nem tanult korlátozni, az vessen követ reá, ki sohasem tévedett. S ha baj történnék is, nincs-e ott okos és jó anyja, ki tanácsoljon neki, elfordítsa fejéről a vészt, nincs-e nemes szíve, sok pénze, melylyel még azt is kárpótolhatni, a mi kárpótolhatatlan. És Charlotte miért legyen okosabb nála? Ő sohasem hallgatott juris és philosophiæ professorokat, ő csak szeretni tanult. Mikor nem volt ez szabad? – Nincs törvénykönyv, mely eltiltaná.

E nyomorúságos gondolatok nekem jutottak eszembe és nem Charlottenak. Ő nem volt tréfás kedvében, sőt nagyon is gondolkozott, oly komolyan, hogy csak egy párszor pillantott föl a karszékével szemben levő tükörbe. De mi haszna a gondolkozásnak, ha csak arra használjuk, hogy tulajdonkép ne gondolkozzunk? Mi szükség az észre, ha mint egy béres journalista, csak a szív tévedéseit igazolja? S miért az önvád szigora, ha oly könnyen megengesztelhetni, mint egy haragos gyermeket?

– Miért ne lehetnék báróné – mondá először halkan, aztán mind hangosabban. – Miért ne? Nem tudok-e jobban francziául, mint akármelyik báróné? Nem szeret-e Béla s mi lehetetlen a szerelemnek? Csoda volna-e? Két-három esetet tudok egy pár év alatt; miért ne lehetne az enyém a negyedik? Az igaz, itt Pesten nem kelhetünk össze. Béla anyja, az a dölyfös asszony, megakadályozná, atyámat felingerelnék, az egész világot fellármáznák. Mindennek titokban kell történni. Szó sincs róla, hogy Pesten tarthassuk esküvőnket, pedig kár. Mi szép volna együtt a sok kocsi a templom előtt, a sok nép a templomban. Hogy várnának, néznének bennünket, érkezünk-e már, díszmagyar ruhába öltözve. De mit tehet az ember róla? Majd külföldön fogunk összekelni. Az esti gyorsvonaton elutazunk, senki sem fogja tudni az egész városban, még atyám sem; másnap Bécsben vagyunk, nemsokára Párisban. Bécsből írok atyámnak, megnyugtatom. Az a dölyfös báróné dúlni-fúlni fog haragjában. Mit bánom… Nem hiszem, hogy Béla is szeresse, könnyen elbánik vele… Nem fogunk együtt lakni, a világért meg nem engedném. Jó, hogy Bélának nincs atyja, attól, megvallom, félnék… Egy év vagy legleljebb másfél év mulva!… hosszú idő… Ej! a napok röpülnek, ha boldogok vagyunk.

Mintegy kifáradva hajtotta fejét a karszék oldalára. Álmodozott ébren, elmélkedett álmában. Folyvást a tükrön csüngött szeme, nem magában gyönyörködött többé, máshol jártak gondolatjai, de jól esett szemének a smaragd és arany fénye a gyertya és tükör fényébe olvadva. Mennyi fény ragyog körüle, de semmi sem oly fényes, mint lelkében a jövendő. Nem ügyelt semmire, csak gondolatjaival foglalkozott. Nem hallotta, hogy a fali óra már tizenegyet ütött, nem aggódott, hogy atyja oly hosszasan késik, még azt sem vette észre, hogy a gyertyából már alig ég egy darabocska. Be-behunyta szemét, elszunyadt, de foly ást álmodozott, ha felpillantott is. Mit érdekelte őt e kétforintos órácska, e három krajczáros gyertya, sőt mindennél drágább öreg atyja is, mikor ő Párisban van, az oltár előtt örök hűséget esküszik Bélának: mikor az olasz operában szemcsövezi a császári udvart, a Champs Elysées-n kocsizik s a Trois Frères Provençeauxnál ebédel; midőn az ostendei fürdőn van, Svájczban utazik s mindenki így szólítja meg: madame la baronne.

Gonosz álom, miért csábítod te is! Hiszen eléggé csábítja tükre, ékszere s a csinos báró úrfi, ki oly kedvesen köti nyakkendöjét, ki leülve is kezében tartja kalapját s nem csapja mindjárt az asztalra. Inkább mutatnál neki iszonyú képeket a nyomor, gyalázat s kétségbeesés képeit, öreg atyját tépett hajával, könnyeit törülve, őt magát halványon, elhagyatva s átkozva azt a fiatal piperkőczöt, ki egyszer azt képzelte volt, hogy beléje szerelmes. Sokért nem adnám, ha élne az öreg francziáné, ha most betoppanva, letépné róla az ékszereket, ha összeszidná, a hogy csak tudja, pedig jól értett hozzá, sőt még azt sem bánnám – bocsássa meg az Isten bátorságomat, ha felkapná azt a lineát… Tudom megtenné – keze épen oly gyorsan járt, mint nyelve – s talán elég sem volna. Hadd sírnál most szégyenedben s ne később, hadd haragudnál durva anyádra, a ki szeret s ne kellene megátkoznod finom kedvesedet, a ki megcsal. Ne álmodozzál, ébredj Charlotte! Féltelek, nagyon féltelek!…

V.

A gyertya véglobbot készült vetni, siettem ki a szobából. Az átkozott lépcsőzet természetesen most még sötétebb volt, mint mikor feljöttem. Két lépcsőn szerencsésen lehatoltam. De jó lesz megkeresnem a karfát. Keresni kezdém, de félre lépve elestem, s csaknem eszméletlenül gurultam a felső lépcsőzet aljáig.

Nem tudtam fölkelni, mindössze is csak annyi erőm volt, hogy kezemmel a fejemen kapott ütést megtapogathattam. Vér-e vagy izzadság? Talán mind a kettő. Pokoli sötét volt, de pillanatokra mégis úgy tetszett, mintha egy kis fény világítaná meg a falat, az utczai lámpa fénye, mintha szobámban fekünném s a kandalló fölötti tükör egy darabocska tört fényét látnám. Némi utczai zajt is hallék. Segítségért kiáltottam. Újra pokoli sötét és mély csend lőn, csak koronként hangzott fel a távolból: Allons enfants de la patrie! Párisban vagyok-e újra, az utczáról hangzik-e a dal valami későn hazatérő franczia ifjú ajkáról, vagy az én öreg francziám jő felfelé a lépcsőzeten kedves dalát dúdolva? Nem tudtam elhatározni, mert éles fájdalom nyilalott át agyamon, fejem kábúlva hanyatlott hátra s egészen elvesztém eszméletemet.

Midőn ájulásomból vagy kimerűltségem szúnyadásából magamhoz tértem, fényes nappal volt. Se szobámban nem voltam, se a lépcsőzet alján, hanem egy csinosan bebútorozott szobában, kényelmes pamlagon feküve. Tükröt is láttam, de nem az enyémet, nem is szemben, hanem oldalvást, egy nagy álló tükröt, az énektöredék helyett pedig toll perczegett, a könyvekkel elhalmozott íróasztalnál egy nő írt, hol az asztal fölötti kisded tükörbe tekintve, hol a félig beírt papirra; suttogott, mormolt, kiáltott, majd elnémult s amolyan átszellemült féle arczczal fordult újra tükréhez, mintha ott keresné, mit le akar írni.

Ez Árpádina, a híres írónő, az újabb magyar lyra múzsája, a mint elnevezte őt egyik divatlapunk, mit annyival inkább elhihetni, mert e lap, saját szavai szerint, a legjobb íróktól közöl műveket s a közönség osztatlan tetszésével dicsekszik. Tehát Árpádina itt lakik a József- s nem a Lipótvárosban? Tehát ő könyörült rajtam, ő hozatott fel a lépcsőzet aljáról, vett ápoló gondjai alá, szóval neki köszönhetem, hogy újra élek s jól érzem magamat? Nem, ez hihetetlen! Az igaz, nagyon érzékeny szívű asszony, legalább verseiben annyi az érzés, a mennyi hatnak is elég volna, de engem mégis bajosan szánna meg. Kiestem kegyéből; egyszer azt találtam volt mondani róla egyik barátnőjének, úgy titkon, egymásközt szólva, hogy bizony nem bánnám, ha Árpádina még kétszer rosszabb verseket írna is, csak tartaná egy kissé jobb rendben házát. Persze a jó barátnő besúgta neki. Megsértettem benne az író és nő hiúságát, e két hiúság pedig a legsebezhetőbb s legbosszúállóbb e földön. Épen azért nem hiszem, hogy Árpádina hozatott volna föl szobájába. Ha valaki csakugyan jót tett velem, ha nem látatlan kéznek köszönöm e kényelmes pamlagot, akkor bizonyosan a férje szánt meg. Egyébiránt kölcsönbe esett volna. Én is sokszor megszántam e derék becsületes embert, a ki legjobb gazda volt megyéjében, mindent jól megfontolva cselekedett és csak akkor volt életében meggondolatlan, midőn Árpádinát nőűl vette.

Valóban nem illettek össze. Árpádina, mihelyt férjhez ment, azon kezdette a dolgot, hogy férjéből híres embert akart faragni. Tüzelte, hogy tartson a megye gyűlésén beszédeket, választassa meg magát képviselőnek, írjon vezérczikkeket. A férjnek semmi kedve sem volt ilyesmire, azt mondotta: éljen minden ember a maga módja és tehetsége szerint; a nélkül is tudja teljesíteni polgári kötelességét. Árpádina szerencsétlen volt. Panaszkodott, hogy férje nem érti, ő áldozat, s ily szellemtelen emberrel bajos kihúzni az életet. Szeretett volna híres ember neje lenni, s minthogy ez sehogy sem sikerült, ő maga lett híres nő. Először a társadalmi téren lépett fel, minden rossz könyvre előfizetőt gyűjtött a vidéken, miért a divatlapok nagy honleánynak kiáltották ki; a közel eső kis városban műkedvelői előadást rendezett, mindig maga játszta a főszerepet, s igen lelkes levél kiséretében küldötte fel Pestre a tiszta jövedelmet valamelyik lap szerkesztőjéhez; jótékony czélú egyletet alakított, mely ugyan kevés jót tett, de a felhivás reá nagyon szépen volt írva, még Pesten is oly hatást tett, hogy Árpádina elhatározta az írói pályára lépést. Először egy pár verset küldött föl, a szerkesztő megcsillagozta, megdícsérte, égig magasztalta. Nemsokára három-négy felhivást kapott más szerkesztőktől is. Majd minden lapban lehetett olvasni nevét, épen azért minden lap dícsérte s így híres költő lett. Ez oknál fogva nem maradhatott falun, a fővárosba kellett mennie, hogy élvezze dicsőségét, megismerkedjék a szép szellemekkel s új lelkesülést merítsen a nagyobbszerű élet mozgalmaiból. Férje százszor is ellenmondott, de mind hiába. Legalább télre beköltöztek Pestre; meglátogatták először a nős írókat, a nőtlenek és fiatalabbak eljöttek magok, a szerkesztők, tudniillik a divatlapszerkesztők, egymásnak adták az ajtót, sőt egy öreg költő és kritikus is meglátogatta, ki egy félszázad óta mindig a fiatal irodalommal tart s nincs egyetlen újabb tehetség, a kit ne ő szentelt volna fel csókjával vagy ölelésével. Árpádinát is homlokon csókolta szép verseiért és tegezni kezdte. Ennyit nem remélt Árpádina, boldog volt, még aznap este egy szép verset írt az öreg úrhoz, két hét múlva pedig Pesten a legszebb házi sipkát vette meg s vitte el neki, mint saját keze kötötte emléket. Az öreg úr mosolygott, tudta, hogy az írónők nem igen szoktak kötni és hímezni, de azért mégegyszer megölelte és megcsókolta. Árpádina most már valóban fölkent lovagja volt a magyar költészetnek. Írt és olvasott, mintha robotból dolgoznék, sőt mulatságait is valami művészi vagy tudományos mázzal vonta be. Legtöbbször színházba járt, mert maga is meg akarta kisérleni erejét e téren, a bálokat leginkább azért látogatta, hogy tanulja a nagy világot s leírhassa műveiben. Nem tánczolt, ott állott hidegen, büszkén, George Sand-féle fekete ruhában s mintegy lenézte a férfiakat és nőket, kik elég szellemtelenek örülni az életnek. Egyébiránt ő maga is adott estélyt, két hétben egyszer. Hanem ez egészen más volt. Ide nem jöttek piperkőczök, kaczér nők, csak tudós, író és művész jelent meg, s egy pár írónő. Táncz és vigasság helyett volt szavalás, felolvasás, vita, melyek nagyon unalmassá tették az estét. Legalább a férj így gondolkozott, ki jobb szeretett volna otthon vadászni, kevesebbet költeni s a jó szomszédokkal Isten igazában mulatni. Az is rosszul esett neki, hogy Zsuzsika, mióta Árpádina írói nevet vett fel, őt s gyermekeit egészen elhanyagolja s majd mindig oly tintás az ujja, mint valami diáknak. Azonban mindezt nagynehezen csak eltűrte, hinni kezdte, hogy neje csakugyan nagy szellem, kit ő nem érthet; néha hizelgett neki az a nagy tisztelet, melyben nejét a divatlapok részesítik, félteni pedig épen nem féltette, hiszen az volt a baj, hogy Árpádina csupa szellem. Mindamellett négy dolgot sehogy sem tudott megemészteni: először azt, hogy Árpádina rövid hajat kezd viselni, mely egész férfivá teszi; másodszor, hogy rendetlen fölkelési- és lefekvésével egészen megrontja a házirendet; harmadszor, hogy sok a könyvárusi és nyomdai számla; s végre, hogy szeretett felesége költeményeiben mindig szerencsétlennek és boldogtalannak mondja magát, mintha bizony ő rossz férj volna. Ezért sokszor összeszólalkoztak, kivált ez utóbbiért, a mi leginkább zokon esett a szegény férjnek, és sehogy sem tudta megérteni neje magyarázatát, hogy tudniillik a költőnek mindig epedni kell valami elérhetlenért, eszményképért, szenvednie akkor is, ha boldog, különben nem írhat. Nem értvén a költészet ez elméletét, azt hitte, hogy épen azért valami mély igazság; tűrt, nem panaszolt senkinek, de azt hiszem, hogy úgy titkon, mikor nem félt, hogy feleségének valamelyik tudós vendége kiolvashatja arczáról, mégis csak megvallotta magának, hogy egy írónő oly drága kincs, a kire oly egyszerű falusi gazda, mint ő, teljesen méltatlan; kár is volt tőle megfosztani más méltóbb embert, de már megvan, nem lehet segítni a dolgon, mert több a becsület, mint a boldogság.

A szomszédszobából kihangzó gyermeksírás megzavarta mind az én elmélkedésemet, mind Árpádina írását.

– Miért sír az a gyermek? – kiáltott be bosszúsan Árpádina a szomszédszobába, melynek ajtaját hirtelen felnyitotta.

– Talán egy kis baja van, a gyomra fáj; elmúlik, tegnap is úgy volt, ne búsuljon a nagyságos asszony, – felelt a szárazdajka, ölébe kapva a gyermeket.

– Jó, jó, de ne háborgassátok az embert, vigyétek a harmadik szobába, a sok sirástól nem csinálhatok semmit – pirongatódzott Árpádina, aztán becsapta az ajtót, ismét íróasztalához telepedve, fölvette dolgozatát s nagy páthoszszal olvasni kezdte:

– Valóban ez szép költemény, kivált ez a versszak igazi gyöngy, mondhatom ilyet még sohasem írtam, ez a legjobb munkám, felülmultam magamat; ezt nem adom se a Szivárványnak, se a Csillagnak, se Hölgyek lapjának, az Ibolyának adom, szerkesztője leglelkesebben méltányol a szerkesztők közt. Neki adom, megérdemli. A rímek is jók, a caesura is megvan, pedig azt ritkán találom el, egyébiránt az nem is olyan fontos. A vers lelke a szív, az érzés, a melegség, a gyöngédség… Ebben mind megvan. Az Ibolya szerkesztője, tudom, nem hagyja csillag nélkül, remek műnek fogja nevezni, vasárnapra adja ki, hogy két napig olvashassák…

Kétszer-háromszor felolvasta még e versszakot, aztán a tükörbe nézett s belé veszett tekintete. Talán gyönyörködött lelkesült arczán, vagy pedig új versszakon gondolkozott, nem tudtam elhatározni, de úgy látszott, hogy az íróasztal fölötti tükör fontos szerepet játszik Árpádina költői munkásságában. A költők igen különczök dolgozás közben. Az egyik csak sétálva tud írni, a másik szivar nélkül nem is gondolkozik, a harmadik a fekete kávétól veszi lelkesülését, a negyedik tollat rág, az ötödik botot fog kezébe, a hatodik a karszékben hintázza magát, a hetedik kiabál mint egy őrült, s így tovább: kiki úgy ír, a hogy szoktatta magát. Árpádina a tükörhöz szokott. Lehet-e ezt rossz néven venni egy nőtől? Bizonyára nem; s abban, hogy az ember magát lelkesűlve, elragadtatva, egészen átszelleműlve látja, lehet valami, a mi fokozza a lelkesülést.

Elég az hozzá, Árpádina költött és nézte magát a tükörben. Természetes, hogy folyvást nem törhette fejét a rímeken s egy-egy nyugperczben, változatosság kedvéért, megigazította nyakszalagját, kellemes balrendbe hozta fürteit, sőt futólag fogait is megvizsgálta: vajon nem romlanak-e? Mindezt nem gyanusító szándékból mondom. Árpádina nem volt hiú, mint a többi nő, sőt épen abban állott büszkesége, hogy megvetette a czifra ruhát, a divat változandóságát, s a szellem örök szépségében keresett gyönyört, de mint költőnőnek, természetesen öltözékén is föl kellett tüntetnie bizonyos æsthetikai irányt. Gondolatot akart kifejezni benne, mit nem találhatni meg a stereotyp divatképeken. A bánatot, a világ megvetését, a női emancipatiót, a fenköltséget, a szellemességet igyekezett megérzékíteni magán és oly módon, hogy mindez emelje természetes bájait. Minthogy pedig reggelenként nem sok időt áldozhatott az öltözködésre, öltözékének legfeljebb csak alaprajzát vázolta le s a költői munkásság idejére hagyta az árnyalást és befejezést, mit szintén oly kevéssé lehet rossz néven venni tőle, mint Byrontól, hogy sötét kedélye mellett is nagy gondot fordított nyakkendője rendetlen megkötésére s igen őrizkedett a meghízástól.

– Nagyságos asszonyom, – szólalt meg a belépő inas – a piktor ide izent, hogy várja nagyságodat tizenkettőtől háromig.

– Jól van. Mondd meg, hogy elmegyek. Ejnye, – folytatá az inas távozta után – nem is gondoltam, hogy az Ibolya annyira siet arczképem kiadásával. A szerkesztőnek igaza van, a feledség örvényébe kell sülyesztenünk azt a tavalyi rossz képet, mely a Szivárványban jött ki. Oly rossz képet soha életemben nem láttam. Semmi, de semmi kifejezés rajta; olyan vagyok épen mint egy vénülő gouvernante. Természetes, mert egy rossz photograph-képről rajzolták. Ez újabbnak jól keli sikerülni… De még nem is gondolkoztam róla, hogy mily ruhában és állásban vétessem le magamat.

Most már nem az íróasztal fölötti kisded tükörhöz fordult Árpádina, hanem a nagy állóhoz.

Elébe állott, nézegette magát, némi színpadi állást vett s késztette kezét, arczát, szemét, hogy valami gondolatot fejezzenek ki.

– Nem, ebben a franczia ruhában nem fogom levétetni magam. A multkor is nagy hiba volt, hogy nem magyarban rajzoltak le. Jól jegyezte meg a Csillag szerkesztője, hogy oly honleányt, ki szóval és tettel, dallal és könynyel oly szívéből áldozott nemzetének, nemzeti ruhában óhajtottunk volna látni. Ez nagyon szépen volt mondva… De melyik magyar ruhámat válaszszam? Az egyszerűbbet természetesen, a múzsákhoz nem illik a csillogás s jól mondja egyik költőtársam, hogy a csalogány kopott fakó ruhát hord. Az a csinos kis dolmányka nyakig begombolva, vékony vörös zsinórra, apró ezüst gombokkal épen illeni fog nekem. Nem tudom, kalpagocskát tegyek-e fejemre? Az némi hősies, némi amazon színezetet adna alakomnak, mi épen nem árt; fejkötőt semmiesetre sem teszek, az oly prózai, aztán nem is illik a rövid hajhoz. Karomra jó lesz a rablánczos karperecz. Arczom búskomoly, szemem fájdalmas mélába merűl, mintha sírni akarna, vagy már sírt volna, ajkam körül és homlokomon, büszkeség és dacz vonulnak el… Nagyon jó lesz! Hazafi fájdalmat fogok kifejezni s a kezemben levő egyik könyv lapjára vagy az asztalon előttem fekvő papirra épen jól találnak egyik versemnek e sorai:

Megörült a gondolatnak és sietett azt jobban kidolgozni. Egy kis asztalkát tett a tükörhöz, melléje állott, s reá támaszkodva próbálgatta az arcz búskomolyságát, a szemek fájdalmas méláját, az alak és homlok büszkeségét. Nem volt megelégedve magával, széket hozott s ülő helyzetben törekedett nemzeti fájdalomra. Azonban nem hajthatta végre, mert a belépő szobaleány figyelmeztetni merte, hogy a szakácsnő kéri a nagyságos asszonyt, méltóztassék kijőni s kiadni holmit az éléskamrából a mai ebédre.

– Mindig háborgattok! – kiáltá Árpádina felugorva, s mélyen érzett boszúsággal, minőt csak a jogtalanság szülhet, odadobta az éléskamara kulcsát, aztán föl s alá járt a szobában, mintegy várva, míg a nyomorúlt világi bajok miatti felindulása lecsendesül s eszméit rendbe szedheti.

– Még sem lesz jó – folytatá, lehangoltságában némi bírálati ösztön ébredvén fel benne. Így a rendőrség lefoglalhatja arczképemet, senkit sem üldöznek annyira, mint engemet. Verseim közül is a legjobbaknak kell fiókom börtönében szenvedni. S ezek a kritikusok még támogatják a hatóságot, beszélnek üres hazafi phrasisokról, szememre vetik, hogy nőietlen dolgokat írok, költészetemnek nincs földje, nagy szenvedélyekkel birkózom s dagályba fakadok ki. Épen ezen szavakkal. A rosszakaratú, irigy és goromba emberek! Csak az vigasztal, hogy mindezt csak egyetlen lap teszi, egy unalmas, pedans lap, melynek szerencsére nincsenek előfizetői. Ah, mily tövises az írói pálya, mennyi mindennek ki van téve egy szegény nő! De vajon George Sandot nem támadták-e meg? Bátorság Árpádina, talpad alá szeged e vipera-fajzatot.

Erős, szilárd léptekkel folytatta szobai sétáját, mintha mind kritikus fejeket tapodna. Épen íróasztala mellett ment el s ráesett szeme az imént bevégzett költeményre.

– Vajjon ez a szép versszak nem jobban illenék-e arczképemhez? Persze, akkor egészen mást kellene kifejezni alakomnak: az anyai érzést. Kert lehetne a kép háttere, őszi lombok, hervadó virágok, melyek mintegy jelképeznék letarolt belvilágomat. Hiszen ki nem látja rajtam, hogy nem vagyok boldog? Becsülöm férjemet, hű vagyok hozzá, de szerethetek-e oly embert, ki engem nem képes felfogni? Ki tehet erőszakot a szíven? Ki oly elvetemedett, hogy a nőt szerelemre kényszerítse? S valóban nem szeretném, ha a világ azt hinné, hogy boldog vagyok, hogy magas röptű szellememet kielégítheti e prózai ember. Igen, körűlem sárguló lombok, hervadó virágok, arczomon bánatos resignatió, de a melyet valamennyire földerít az anyai érzés. Angyalias mosolylyal tekintenék le gyermekemre, ki lábamnál játszik, kezemben könyv s benne e versszak: «Nem tudjátok mi az anyaérzés!» Ez ellen még a kritikusok sem szólhatnak, nem mondhatják, hogy nőietlen, a rendőrség sem foglalhatja le. Épen jó lesz.

Ment a nagy tükörhöz s elpróbálta az anyai érzést, de reám nézve kevés hatással, alkalmasint azért, mert a háttérben se sárguló lombokat, se hervadó virágokat nem láttam s a kis gyermek sem játszott a fűben.