A VÉN SZINÉSZ
Reading edition
I.
A szinpad!… a szinpad!…
Ti nem tudjátok, mi az. Csak én tudom, én, a ki éltem, örültem, szenvedtem rajta.
Hogy is tudnátok! Hisz kik vagytok ti?
Te kicsapott diák, a ki sohasem forgattad Sophoklest. Te sírásó, a ki csak a katastroph után jelensz meg, midőn a lehulló függöny már elfödte a tragédiát. Te asztalos, a ki a szinpad deszkáit gyalulva távolról sem sejted, hogy kínpadot készítesz – s minő kínpadot! – Nevetnie kell a sírónak és sirnia, a kinek szíve örömében majd kipattan; s a sirás és nevetés e torzvonásain, mint gladiator-tusán, szemtelen tomboló közönség mulatja magát. Te csaplárleány, ki ugyan fested magad s könnyen cseréled szeretőidet, mint bármely jeles szinésznő, de nem hiszed el, ha mondom, hogy ez arczczal a szende, ártatlan Juliát is eljátszhatni. Te korcsmáros, a ki megvigasztalod az embereket, bort teszesz eléjök, jó szót adsz hozzá, s biztatod, hogy ürítsék ki utolsó cseppig, a mi még öröm lehet a világon, s vágják földhöz a kiivott pohárral együtt az élet bolond fájdalmát, az eszmélet éber nyomorúságát; de még nem is álmodod, hogy van egy más bor is, melynek poharát ha ajkainkkal érintjük, varázsos mámor száll meg, ragyogó istenálmakkal.
Korhely diák, mogorva sírásó, szurtos asztalos, kimázolt csaplárleány, elhízott korcsmáros… No ugyan szép társaságba jutottam. És e rongyos csárda? Félrevágott kalapjával majd eldűl, mint a részeg ember, s oly nagyokat lélekzik, hogy gyertyánkat is ki-kioltja.
Ha! ha! ha! Én, a ki után annyi úri nő bolondúlt, annyi szép leány epedett. Én, a ki koszorúk párnáján aludtam, szerelmes levelek illatát szívtam, s uralkodtam az embereken, mint egy király, hogy omlottak könnyeik. Hajh! rég volt az már, s talán nem is igaz! Sokszor magam is azt hiszem, hogy csak álmodtam, álmomban megőrültem, s most nem tudom, melyek őrjöngő, melyek világos perczeim. Nem csoda. A vén Dávidot elfeledte a világ, mikép a vén Dávid megfeledkezett a világról. Pedig nekünk egymásra emlékeznünk kellene. De a szinész végzete nem a szőlővesszőé, melynek nedve maradékról maradékra száll, hogy élvezzék és lelkesítsen, hanem a virágé, mely egy rövid tavasz után elhervad s illatát sem éli túl.
Igaz, én még élek; de minő élet ez? Van-e élet a szinpadon kívül? Oh, mit nem rejtenek e vászonfüggönyök! Minő tündérvilágot varázsol elő a csengetyű egyszerű hangja! Mily öröm átélni az életet a legnagyobb költők gondolataiban! Engem elűzött róla a sors, szerepeimet másoknak osztá, nekem csak egyet hagyott – a szegény Tamásét. Hideg van, fázik szegény Tamás!
Hanem jobb így, elfeledve, eltemetve. Én gyűlölöm a világot. Átok a közönségre, mely nem érti Shakspere-t s csak a szép szinésznőkért jár szinházba: átok a közönségre, mely dicsőséget adott s elrablá boldogságomat; átok a közönségre, mely gyilkosnak kiált, mert megöltem Desdemonát, mint egy becsületes Othellóhoz illik.
Ti elég vagytok nekem. Szeretitek a vén Dávidot; oltalmazzátok, mikor az utczagyermekek sárral dobálják; kenyeret adtok, ha éhezik, s viharos időben ajtót nyittok, tűzhöz ültetitek, hogy megmelegedjék, igyék és beszéljen a tarka-barka életről.
Temetésemre nem fog majd eljőni a nép, mely tapsolt és magasztalt; síromon nem emelkedik márványoszlop; fejemhez, hogy minden tavaszszal megújuló, koszorú övezze, nem ültetnek virágot a nők, kik velem ábrándoztak. Jobb is. A zaj boszantana, a márványoszlop nyomná a szívemet; a virágok tavaszról, szerelemről, dicsőségről susognának, én pedig aludni akarok, mélyen, álom nélkül, örökre.
Itt vagytok ti. Te asztalos, koporsót készítesz; te leány, szemfedőt varrsz; ti ketten kivesztek, eltakartok és emlékezni fogtok mindnyájan reám. Ha az utczagyermekeknek nem lesz többé kivel mulatni; ha, midőn kinn szél zúg, nem kopogtat senki; ha a hosszas téli estéken nem hallgathatjátok többé szomorú dalaimat, furcsa regéimet, – fel fogtok sóhajtani: a vén Dávid aluszik, – Isten nyugtassa meg!
Ide azt a kancsót. Töltsétek meg, hadd igyam, hadd sirjak, hadd beszéljek.
Éljen a barátság!
De ama másik testvért, a szerelmet, ne emlegessétek. Indulatba jövök, s haragban, kínban reszketek. Shakspere őrjöngésben írta Romeo és Juliát: Petrarca nyomorúlt ábrándozó, s én – egy bolond, vén komédiás.
Nevettek? Jobb is. Inkább szeretem, mint ha könnyeznétek. A víg ember őszintébb, mint a szomorú, s legigazabb, midőn ittas. De én nem leszek se víg, se ittas, – maradok szomorúnak; mert az én vígságom szomorúbb a búbánatnál, vadabb a haragnál, ijesztőbb a kétségbeesésnél. Aztán ma ünnep is van, a vén Dávid nagypéntek napja. Ezelőtt mintegy huszonöt évvel, e napon tapodtam utolszor a szinpadot. Ezóta bujdoklom, – ekkor keresztelt meg a vihar vén komédiásnak, bolond Dávidnak.
Tudni akarjátok életemet? Ám legyen. Emlékeztek-e, hogy mennyit firkálgattam azon az asztalon, mikor beteges voltam? Életemből jegyeztem egyet-mást. Olvasok nektek belőle valamit.
Ünnepem van; hadd tartsak egy ríkató prédikácziót! De el ne mondjátok másnak. Egy kóbor költő meghallhatja, rímekbe szedi, s még sírni fog rajt’ a közönség, mint sír, midőn a szinpadon koldust lát – s otthon elűzi ajtaja elől. Hah, e krokodil-könnyek! Hogy félek tőlök.
Az én életem rövid, szomorú és elmés, mint egy sírkő epigrammja. – Minő badarságot beszélek? – Az én életem egy összeférczelt tragédia, melynek kontár szerzője meglopta Shakspere-t; mert én szerettem, mint Romeo; szenvedtem, mint Othello; bolyongok mint Lear; s nyomomban mindenütt az emlékezet, e hű, e gúnyos, e kegyetlen bohócz!
II.
A vén Dávid élénk, vidám gyermek volt, s anyjának egyetlen öröme, – anyjának, mondom, mert atyám még két éves koromban meghalt.
A ki elment házunk előtt, ama szük és sáros utczában, melyet csúfságból Boszorkány-sornak neveztek, s látta anyámat egy nyomorult ház majdnem földig süppedt ablakában jó reggeltől késő estig varrni és látott engemet rongyos ruhában elkényszeredve csatangolni fel s alá: szánakozhatott vagy nevethetett kedve szerint, mert a nyomorban komikum is van, épen mint a gazdagságban tragikum.
Pedig mi nem voltunk boldogtalanok. Az Isten, az árvák és özvegyek atyja, megvigasztal, ád munkát és hozzá türelmet; ád jó kedvet s mellé reményt. Volt mindig kenyerünk s nem koldultunk soha, sőt sátoros ünnepeken, néha még vasárnap is, anyám töltött káposztát főzhetett s egy-egy új ruhát aggathatott reám, melyet ugyan még aznap letéptek rólam pajtásaim; de szegénynek megvolt az az öröme, hogy fiát legalább reggel az úrfiakhoz hasonlíthatta, a kiknek ruháján soha sincs folt, de a kiket én sohasem irigylettem, mert betegesek, halványok s oly gyöngék, hogy közülök félkezemmel akár tizet is földhöz vágtam.
Ördöngös gyermek voltam én. Nélkülem semmi tréfa, semmi csiny nem eshetett meg. Ha! ha! ha! a midőn reájok emlékszem, úgy kaczagok, hogy szinte könnyezem belé. Ki az ördög gondolta volna, hogy később a sors oly szomorú arczczal tesz csúffá, mint a minőket azokon a borzasztó historiákat ábrázoló vásznakon láthatni, melyeket vásárkor pénzért mutogatnak és magyaráznak. Hanem Gombos András uram – ha! ha! ha! a vén iskolamester, ugyan megjárta. Mintha most is látnám. Nagy hasa volt s kurta lába, vörös orrot s hosszú sárga kabátot viselt. Délután majd mindig ittasan jött be, s könyv nélkül, pedig se délelőtt, se délután nem tudott tanítani. Ha szép idő volt s játszani akartunk, valami szolgálat ürügye alatt belopóztam szobájába, asztaláról elloptam egész tudományát, minek aztán az lett a vége, hogy az nap nem taníthatott. Mi diadallal rohantunk a rétre s a nap hőse én voltam. Különben Gombos András uramtól az olvasáson kívül még sok szépet tanultam. Például, a földrajzból: csak két nevezetes ország van: Magyarország és mennyország; a vallásból: tisztelni kell az Istent s mest’ uramnak pontosan megfizetni, a mivel tartozunk; a historiából: Adám és Éva magyar emberek voltak, valamint Nabugodonozor is, mely annyit tesz: ne bolondozzon az úr.
Tizenkét éves koromban az úgynevezett collegiumba küldött anyám, s tudtomra adta, hogy pappá kell lennem. Ez neki mint kálvinista pap leányának, kedvencz eszméje volt. Esténként mindig erről beszélt. Elmondta, hogy akkor majd ide hagyjuk ezt a sáros és szűk utczát, falura megyünk, s ott házunk egy kis dombocskán fog emelkedni sugár jegenyékkel környezve, nem messze templomtól.
Az istállóban lovak, tehenek lesznek, az udvaron asztagok és majorság, a pinczében bor.
Minden vasárnap töltött káposztát eszünk, s túrós lepényt. Fényes fekete posztóból csináltatja ruhámat és selyem kalapot vesz. A falu népe nagy tisztelettel fog viseltetni irántunk; az öregek levett kalappal üdvözölnek bennünket, az ifjak kezet csókolnak neki, valamint nekem is, s a jobb gazdák, ünnepeken ajándékkal becsülik meg házunkat. Én áhitattal hallgattam, aztán kérve kértem, hogy akkor a töltött káposztába tegyen több húst, a lepénybe több túrót.
– Minden meglesz, kedves gyermekem – mondá anyám, megölelvén – még fánkot, kürtös kalácsot is sütök, csak tanulj jól; most pedig imádkozzál s aludjál el, hogy jókor fölkelhess. Gyertyánk ugyan elfogyott, de csizmadia szomszédunk már négy órakor fölkel; ő jó keresztyén s megszenved műhelyében.
Az Isten meghallgatta anyám kivánságát. Pappá lettem, csak hogy Shakspere lőn bibliám, boldogság helyett dicsőséget adott, s áldásul egy féktelen szenvedély átkát.
S mindezt egy hegedű okozta, egy vén muzsikus hegedűje, ki velünk egy házban lakott. Nem hijába sirt az a hegedű oly szomorúan, nem hijába sirtam én is vele együtt, mikor a vén muzsikus jó kedvében a legbúsabb nótákat húzta. Ketten sirattuk a jövendőt. Eddig rég néma, összetörte az idő, mint a vén Dávidot, a ki nem soká utána megy. Hajh, felettök senki sem fog sírni a multért!
A vén muzsikus víg, tréfás ember volt, s engem nagyon szeretett. Midőn lakodalomból vagy bálból jött haza, mindig hozott számomra valami csemegét. Ilyenkor ingerkedni szeretett. Szokása volt kitaláltatni velem: melyik zsebében van a nekem szánt valami. Én mindjárt tudtam, hogy a balban: mert a jobból rendesen egy-egy lúd- vagy csirkeczomb kandikált ki, melyet a maga számára tett el a jó öreg.
Egy reggel vigan toppant be anyám szobájába. Én mindjárt sejtettem, hogy most valami készül.
– No, Kató asszony, ma fiának egy kis mulatságot szerzek. Komédiások érkeztek városunkba s az orchesteren én is muzsikálni fogok. Ha Dávid elhozza hegedűmet, végig nézheti az egész előadást. Te kópé, tudom, el fogod tátni a szádat, csak el ne aludjál, mert bajuszt festek az orrod alá. He! he! he!
Anyám elbocsátott s én este felé egész büszkeséggel czepeltem a vén muzsikus hegedűjét. Előbb ki akartak vetni, de a vén muzsikus megvédett, – hatalmas ember volt ő ott, – a szinpadtól alig két lépésnyire, egy nagy gordontok mellé helyezett el. Schiller Haramjáit adták. Mintha csak tegnap történt volna, oly jól emlékszem rá. Moor Károly vöröses öltözetben jelent meg. Ferencz feketében, az öreg lepedőbe burkolódzott. Még most is fülembe csengenek a tüzesebb magán- és párbeszédek, s a fordítás kifacsart nyakú magyarsága, a melyet szintén megbámultam. Valamelyik szinházi szolga rám nyomta a gordontokot, de én nem éreztem fájdalmat, magamon kívül voltam. Önkénytelen, a nélkül, hogy értettem volna a drámát, Károlylyal szenvedtem, Ferenczczel ármánykodtam s atyjokkal átkozódtam. Ösztönszerű, rejtélyes sejtelem nyilott lelkemben, s kedvem lett volna a szinpadra ugrani, beszélni, mint ezek a bemázolt emberek, de nagyobb tűzzel, merészebb mozdulattal, hogy a közönség sírjon, nevessen, tapsoljon, mint egy eszeveszett.
Otthon elbeszéltem anyámnak a darab meséjét. A vén muzsikus nevetett s megcsipkedte orczámat, anyám pedig örült, hogy oly eszes gyermek vagyok. A collegiumban sem tudtam egyebet beszélni; majd félre hívtam jobb barátaimat s eljátszottam nekik az egész darabot: Károlyt, Ferenczet, Amáliát, a haramjákat egy személyben. Ezóta komédiás Dávid lett a nevem, melyhez tanítóim később a korhely nevet ragasztották, mert többé nem a latin nyelvtant tanultam, hanem a szerepeket és stylgyakorlat helyett szinműveket másoltam. Ácsorogtam az utczákon, futkostam a szinészek és szinésznők után, a kik előttem félistenek voltak; szívszakadva vártam az estét, s csak akkor vettem észre, hogy tanítómra kellene figyelnem, midőn nyakon ütött.
Anyám eltiltott a szinháztól, én elszöktem; anyám fenyegetett, én daczoltam vele; anyám megvert, kemény bottal ütött, s velem együtt sírt, de nekem nem a bot fájt, hanem könnyei s hogy inkább szeretem a szinpadot, mint őt. Olyan voltam, mint a szerelmes ifjoncz, a ki először csókol leányt; elveszti nyugalmát, mind sovárabb, emésztőbb vágyak kelnek szívében, míg csak az undor nem nyujtjá mérges gyógyszerét. Rám nézve az idő sokáig késett e gyógyszerrel, s még most sem érzem erejét. Nem élveztem eleget. Adjátok vissza a szinpadot. Ide, Romeo köpenyét, Othello tőrét, Coriolan kardját! Még egyszer ifjú, boldog akarok lenni! Hadd ragyogjak, hadd uralkodjam, hadd haljak meg a közönség tapsai és szitkai közt.
Anyámat mindinkább emésztette a bánat. Sokszor félbe kellett hagynia a varrást, mert a könynyek elhomályosíták szemüvegét. Keze között megázott a gyolcs, s e sóhajtással szárította: szemfedőmet fehérítem. Én sötéten, elmerülve állottam mellette s nem mertem vigasztalni. Többé nem valék vidám gyermek. Arczomon egy különös sötét vonás, Kain-bélyeg kezdett feltünni. Nézzetek arczomra, most ez a vonás uralkodik rajta, megölte többi testvéreit, az Ábeleket, daczolt Istennel, gyermekeket nemzet: a fájdalmat és bűnt.
Anyám, édes anyám!
Oh, midőn e szomorú, jámbor arcz felém fordúlt, hasadozni éreztem szívemet! Oh, midőn megeredtek könnyei, s elcsuklott szava, megátkoztam a szinpadot! Oh, midőn a bánat ágyba szögezte s imáimmal és könnyeimmel nem tudtam visszatartani már-már elszálló lelkét: megesküdtem, hogy soha sem lépek többé szinházba, s ájultan rogytam ágya elébe.
Évek töltek el.
Anyám vidáman varrt az alacsony ablakban, bár napról-napra vénült és betegeskedett, én szomorúan tapodtam a collegium küszöbét, bár erős, s a mint mondani szokták, csinos fiatal emberré fejlődtem. Beköszöntött hozzám is a remények és vágyak, a barátság és szerelem kora. Én messze kerültem a leányokat. Kopott egyszerű ruhámban minő társaságban is jelenhettem volna meg? Gyermekkori barátaim, a város ünnepelt ifjai, a kik halálra tánczolták magokat, órákig öltözködtek, víg poharazás között zeneszó mellett virradtak meg, nem érthettek engem. A bort pénzért mérik, csak a forrás nyujtja ingyen italát; a zene ezüst viszhangot követel, csak a madár nem fizetteti meg énekét; a társadalom nem nap, a mely a legkopárabb bérczekre is elküldi melegét, fényét, mosolyát, s én szegény, nagyon szegény voltam s e mellett élhetetlen, ábrándozó. De azért voltak örömeim. Nyitva állott előttem Shakspere és a természet; itt föltaláltam mindent: reményt, barátságot, szerelmet, boldogságot. Halhatatlan művei mellett aludtam el, szerepeket tanúlva, s a hajnallal ébredtem. Ismert a völgy, tudott rólam az erdő, túlkiáltottam a vízesés harsogását, beszéltem a virágokkal, dalaimmal felköltöttem az alvó viszhangot, kergettem pillangókat, pihentem hegyi folyamok partján, elaludtam a fáradt madarakkal. Gyakran az alkony óráiban, midőn az elboruló homály, s a már rég lehanyatlott nap még földerengő visszfénye sötétkék lepelbe burkolja a völgyeket, az égen alig mutatkozik néhány félénk csillag, a lombokon elhal a lég bolygó hangja, s a természet csöndes merengésbe látszik merülni: kifejezhetetlen érzések, különös látványok leptek meg. Megjelentek előttem a vérző Julius Cæsar, a halvány Cassius, a sötét Macbeth, az ősz haját tépő Lear, az epedő Romeo, a dühös Othello, a kétkedő Hamlet. Árnyaik rajzolódtak a levegőbe, hangjok suttogott a meg-megingó lombokon. Majd elmosódtak a feljövő holdfényen, de hangjok még mindig suttogott, de én még mind sírtam, s a kiderült csillagok hidegen mosolyogtak reám. Ha ilyenkor kimerült testtel, de költészettől ittas lélekkel elaludtam, fényes, ragyogó szinpadon találtam magamat. Felöltöttem az árnyak alakját; én voltam Romeo, Othello, Hamlet; küzdöttem, átszenvedtem életöket, míg végre egy tapsviharból alakúlt fölleg, a függönynyé vált koszorú mindent elfödött szemem elől. Midőn ébredtem, harsogott a patak, zúgott a völgy, mint egy ingerült közönség; fejemnél virágok koszorúi nyiltak; a nap, mint lángoló dicsőség, vakítóan sütött szemembe; de a vén sziklák szeszélyes arczaikkal gúnyolni látszottak, s mögülök a visszhang baljóslón kiáltá: miért késel?! – Bódult voltam, azt sem tudtam, hogy e szókat én kiáltottam el.
Szinész leszek! El, el! a szinpadra!
Ez elhatározás mind mélyebb-mélyebb gyökeret vert bennem. Kezdettem tisztába jőni magammal, s nyugodtabb lettem. Éreztem, hogy a művészet egész lelket kíván, minden szenvedélyével, egész életet, minden boldogságával; sejtém, hogy közelg a pillanat, a mely tettre hív, s a melyet egy örökkévalóság sem ad vissza; tudtam, hogy egy szerető szívet török össze, – de már rögeszmémmé kezdett válni, hogy nekem nincs anyám, én a múzsák gyermeke vagyok.
Összeszedve minden erőm, megkeményítettem magamat, s beléptem anyámhoz.
– Már három napja, hogy nem láttalak fiam!
– Krisztus hetekig készült, mielőtt pályájára lépett volna.
– Isten nevét hiába föl ne vedd, fiam. Te nem vagy istenfélő. Oh, gyermek! mennyi bút hoztál fejemre!
Megcsókoltam kezét.
– No még sem vagy oly rosz. Hát mit csináltál azóta? Tanultál, úgy-é? Hiszen te már nem soká végezni fogod tanulásodat. Falura megyünk. Minő derék pap lesz belőled. Majd keresek számodra egy jó, kedves feleséget. Hanem faluról veszünk. Lásd, engem is onnan hozott apád.
Én nem tudtam szólani.
– Miért vagy oly szomorú? talán kevés a kereseted? Az elég rosz, fiam. Én nem sokat dolgozhatom már, mert gyengülök minden nap. Hanem mégis csak megélünk valahogy. Ki enni ád az ég madarainak, felöltözteti a mezők liliomát, gondot visel reánk is.
– Anyám, én holnap indulok.
– Hová, gyermekem? Talán valami állomásod akadt? Nevelőség vagy káplánság? Oh be jó, oh be szép! majd szerzesz egy kis pénzecskét, beleverjük valamibe, az enyémet is hozzá teszem, s neki kezdünk az életnek.
– Szinész leszek anyám! – kiáltám, eltökélt lelkem egész erejéből.
– Komédiás! komédiás! – sikoltott felugorva anyám – kivájom szemedet, kitépem nyelved, elpusztítlak! Ezért ápoltalak, ezért növeltelek, mint egy úrfit, hogy csavargó, naplopó, kötéltánczos, Istentől elrugaszkodott szemfényvesztő légy? Apád anyai részről nemes ember volt, én pap leánya. Komédiás, komédiás! Én Istenem, ne vigy kisértetbe. Kitagadlak mindenemből.
– Egy pár év alatt híres ember leszek, dicsőséget, vagyont teszek lábaihoz, édes anyám!
– Elment az eszed? Szép dicsőség: bemázolni az embernek magát s ugrándozni, hogy röhögjenek a vásott diákok. Szép gazdagság: koplalni, rongyosan járni, mint egy ágról szakadt. Komédiás, komédiás! oh, hogy nem fojtottalak meg, midőn még kicsiny voltál!
– Anyám, édes anyám! – kiáltám elkeseredve s egy perczig mély gyűlöletet éreztem iránta.
Ekkor anyám – talán fájdalmamtól meghatva – reám borúlt, megölelt, megcsókolt, könnyeivel áztatott.
– Oh, fiam, kedves fiam! Úgy-e, neked is fáj, nagyon fáj? Te jó fiú vagy, te el nem hagyhatod anyádat. Úgy-e, szeretsz engem?
– Igen, édes anyám – mondám, heves öleléseit megegyezésnek véve – minden második hónapban meglátogatom, aztán elviszem magammal, s többé nem válunk el. Hanem egy kérésem van – folytatám fölbátorodva – adjon nekem abból az ötszáz forintból, a melyet nem rég bátyjától örökölt, kétszázat. Így sikeresebben kezdhetnék pályámhoz. Egy év alatt, ha mindjárt koldulom is, visszafizetem. Úgy-e, nem tagadja meg, édes anyám?
Anyám a végszavakig nem tudta mit beszélek, csak szám mozgását nézte, csak hangomban gyönyörködött; hanem akkor fölrezzent és szekrényéhez rohant.
– Tolvaj! – kiáltott, szekrényében kutatva; – de még sem, mind megvan. Egy fillért sem adok, takarodjál szemem elől.
– Adjon százat.
– Elmész!
– Adjon ötvenet.
– Ha éhen vesznél sem adok.
– Adjon hát tizet, ötöt, vagy csak egyet erre a hosszú útra, egyetlen fiának.
– Nekem nincs gyermekem.
– Legalább áldását!
– Átkomat! – kiáltá, fölemelve kezét s mint egy kőszobor, meredten állva meg. Kitántorogtam, mentem egyenesen a collegiumba.
Nem kellett sokáig készülődnöm. Egy-két könyv, kevés irat, néhány, zsibvásárról került ruha: ennyiből állott mindenem. Midőn rendben valék, még egyszer hátratekintettem: nem hagyok-e ott valamit. Hát botom még ott állott a szögletben Kezembe véve, felsóhajtottam: jó lesz koldusbotnak. Társaim nevettek, elménczkedtek, hogy tán valamely szerepből tartok próbát.
Megindulás nélkül hagytam oda a szobát, léptem át a kapu küszöbét, sőt úgy éreztem magam, mint a rab, midőn fölnyitják börtönajtaját. Hanem mikor az utczaszögletnél be kellett fordulnom, nem állhattam meg, hogy a collegium felé még egyszer visszafordulva, föl ne kiáltsak: tehát nem fogom többé hallgatni e nagy férfiakat, kik oly fontosan tanítják, mit magok sem igen tudnak; tehát már senki sem lesz, a ki őrködjék erkölcsöm felett. Oh, tudós és erényes férfiak! Oh, ostoba és istentelen Dávid.
A város végén is megállottam, de más érzelmek között. Sokáig őgyelegtem ott, mintha nem tudnék megválni szülőföldemtől. Oh szülőföldem, édes szülőföldem! Mennyi emlék, mennyi érzés támadt föl lelkemben! Hiszen e fát, a mely alatt épen állok, egykor madárfészekért másztam meg; e völgyben pillangókat kergettem; e kis patakra gátot, malmot építgeték. Hát a városban amott az a bádogos torony, melyet az elhunyó nap megaranyoz, – ott kanyarodnak be abba az utczába, hol anyám lakik. Elgondolkoztam: mit csinálhat ő most? Sir szegény, s nincs ki letörölje könnyeit; várja fiát, sokan mennek el ablaka alatt, de Dávid nincs köztök; Dávid rosz fiú. Talán épen most sóhajtja: soha sem fogom látni fiamat. Sir egész éjjel, s csak hajnal felé alszik el ruhájában. E gondolat folyvást kisért, lassította lépteimet, megállított. Már jó messze haladtam, rég a hegyek mögé tüntek a város tornyai, de még mind előttem lebegett anyám halvány, könnyes arcza.
Vissza, vissza, ha este van is! Még egyszer látnom kell őt. Átok helyett áldása kisérjen.
Visszatértem. Ismert a házőrző eb, átugrottam a kerítésen, tudtam a járást, s hogy mint kell fölemelni a kilincstelen ajtót. Lábujjhegyen léptem be anyám szobájába, ágya elé feküdtem, s nem soká elaludtam. Hajnalban, midőn fölébredtem, még minden csöndes volt, pedig anyám e tájban szokott fölkelni. Ágyára tekintek; mozdulatlan fekszik; ráborulok: hideg, élettelen; édes szavakkal ébresztem, könnyeimmel öntözöm: néma, halott.
Lássátok, azért tapsolt meg engem a közönség zajosabban, mint máskor, ha a szinpadon halottra borultam. Anyám s a fájdalom tanították be első szerepemet. De az átok alól senki sem oldozott föl.
Mi az ördög! Hát az a sírásó elaludt? Hejh, kelj föl, áss sírt! Anyámat temetem.
III.
Néhány napig sirtam és vezeklettem; lesújtott a bánat, furdalt a lelkiismeret. De a fiatal szív sokat megbír, s hamar megenyhül. Végre megnyugodtam sorsomban és nyakamba vettem a világot. Most nem állottam meg a város végén; a temető felé sem tekintettem, a hol anyám nyugszik: a bádogos torony felé sem, melynek árnyában bölcsőm ringott. Csak mentem, gyorsan mentem, mintha féltem volna, hogy valami láthatatlan kezek visszahúznak.
Szemem ragyogott, de nem a könnytől; mellem dagadt, de nem a sóhajtól. Szökeltem, daloltam, mint a fölöttem lebegő pacsirta. Minden bánat, minden bús emlék a városban maradt; előttem csak öröm, remény nyílott, mint úti társam a vidor patak mentében, a virág.
Szabad vagyok! – E gondolat szárnyakat adott lelkemnek és szállott velem a jövendő végtelenjén, – elfáradt a taps zajában, s megnyugodt a dicsőség koszorúján. Akkor láttátok volna a vén Dávidot! ha életunt találkozik velem, még egyszer megkivánja az életet, – a kétségbeesett eldobja öngyilkos fegyverét, – a szerencsétlen mosolyog és remél. Félisten voltam, ifjú, szép, ragyogó, bátor.
Másnap elértem azt a kis várost, hová szándékoztam. Itt egy vándor szinésztársaság működött, s én köztök akartam megkisérteni szerencsémet; igen, mert az állandó társaságok ezek jeleseiből szoktak ujonczozni. Különben az állandó társasáságok csak annyiban voltak állandók, a mennyiben egy évben csak kétszer szedték föl a sátorfát, s talán többször jóllaktak mint mi.
Közel a piaczhoz egy vendéglőt pillantottam meg, mely egyszersmind kávéház is volt. A midőn közelébe értem, egy férfiu lépett ki ajtaján. E férfiu különös férfiu volt. Hasonlított azokhoz a pánczélos vitézekhez, a kiket némely czifrább korcsmák falaira szokás festeni. Aztán volt valami benne tanáraimból, sőt szemöldét ép úgy szedte ránczba, mint Gombos András uram. De bezzeg máskép mozdult: úgy hányta, vetette tagjait, mintha nem is hozzá tartoznának, – nyakát pedig alkalmasint valami gipsz macskától kérte kölcsön. Egyébiránt vörösgallérú fehér köpeny volt nyakába vetve, mely egészen elfödvén, csak sárga csizmáit láttatá, e figyelemre méltó sárga csizmákat, melyek ha nem Mátyás király, akkor alkalmasint Rákóczi Ferencz idejében lehettek divatban.
Elébb rábámultam, aztán megszólítám.
– Nem szíveskednék-e megmondani, merre van a városi tánczterem?
– Talán az úrnak a Thalia szent temploma felé tetszik irányozni lépteit?
– Oda.
– Nekem is. Mily különös – s ha szabad magamat így kifejezni – csodálatos összetalálkozás!
Én elbámultam e nagy páthoszszal mondott szavakon, s csodámban hirtelen azt találtam mondani:
– Abban bizony nincs semmi csodálatos.
– Már nekem, hallja az úr, mindegy, akár találja csodálatosnak, akár nem. És annak találom, s azzal vége.
Mindezt oly emelt hangon és méltóságos arczjátékkal ejté ki, hogy megijedtem, s hibámat mintegy jóvátevőleg mondám:
– Kihez legyen szerencsém?
– Még azt kérdi az úr? Alkalmasint – de nem! bizonyosan csak most került ki az iskolából, s nem járt még az élet, az emberi társaság, a nagy világ kígyódzó labyrinthjain s nem emelkedett azon magasztos principiumokra, melyek ariadnei fonalként vezethessék. Szerencsétlen fiatal ember! Az úr nem tanult physionomikát, s annál kevésbbé psychologiát. Hogy kihez legyen szerencséje? Meghiszem. Nem látja-e arczomon azt a kiválóan különös kifejezést, szememben azt a megdöbbentő fénysugárt, a melyről a nagy római lantos, az én kedves Flaccusom, így zengedez: quem semel Melpomene nascentem…
Föltekinték, de két sebhelyen s néhány kék folton kívül alig láttam egyebet.
– Nem veszi-e észre e termeten, e magatartáson, e mozdulatokon, egy bizonyos nemét a méltóságosnak, nagyszerűnek, bájolónak? Nem jut-e önkénytelen eszébe: e férfiu Caesarok, Romeók, Hamletek, Don Carlosok, Mortimerek, Ferdinándok, Abellinók, Rollák ábrázolására alkottatott?
Újra föltekinték, de a taglejtés közben kinyilt köpeny nyilásánál csak egy potrohos hasat, s holmi bizonytalan színű ruhadarabokat láttam.
– Nem hallja-e, hogy nem oly culinaris stilusban beszélek, mint a közönséges emberek, kikhez alkalmasint az úr is tartozik? Fölfogja-e azon különös akcentust, hanghordozást, mely könnyekre fakaszt, mint a panaszosan suttogó szellő, – mosolyt csal ki, mint a tavaszszal zendülő madár; ijeszt, rémít, mint a vihar dörgedelmes hangja, hanem azért, mert mindig meghatja, elragadja az embert, mert úgy van teremtve, mert úgy akarom.
S csakugyan igaza volt; mert ily hangokat még soha sem hallottam.
– Én Thalia helybeli templomának főpapja vagyok, vámospircsi Bodáki Pál úr. Első actor, egyszersmind director, kinek több nemes megyétől, sőt magától a fönséges nádortól is oklevelei vannak; ki társalgott főispánokkal, nem egyszer ebédelt alispánokkal s egyszersmind hált úri palotákban; kihez nemzeti kulturánk előmozdítója, tekintetes Döbrentei Gábor úr külföldi szinjátékait egy sajátkezűleg írt levél kiséretében küldé meg; kihez egy másik, amaz ossiani lantos, így irt: halad a kor s te még állasz tölgyfaként a szinpadon; ki egyébiránt maga is auctor, s egy szomorujátékot írt ily czím alatt: Hunyadi László lefejeztetése, vagy vérpad és trón, mely több helytt osztatlan tetszéssel adatott s Kassán nem soká meg is fog jelenni tekintetes Burián Pál költségén, Werfer Károly úr nyomdájában.
Itt elhallgatott; én pedig nem tudtam szólani. Hisz ez a director, a kit én keresek. Reszkettem előtte, mint hajdan Gombos uram előtt, s kezdettem hinni, hogy különcz, de genialis, szurtos, de nagy férfiú, s én ostoba diák, ki nem emelkedett magasztos principiumokra, nem tanult physonomikát, s annál kevésbbé psychologiát.
– Ezer bocsánat! Nem volt szándékom sérteni. Oh, de hogy is lett volna, tisztelt director úr! Lássa, én szinész akarok lenni s épen társaságában. Ezer bocsánat!
– Mit, szinész? – kiáltá még méltóságosabb állásba helyezve magát. – Hát olvasta-e Aristotelest, Quintiliant, Blair Hugót, Lessinget? Tudja-e, ki volt a nagy Roscius, az isteni Garrick, a halhatatlan Talma? Hallott-e valamit Shakespeareről, Schillerről, Kotzebueról, Iflandról, Kisfaludyról, s másokról, kiket most nincs időm elősorolni. Tudja, mi a mimika, gestus, declamatió?
Mondani akartam valamit, de nem engedett szóhoz jutnom.
– Nem olyan könnyű dolog az, mint sokan s respective az úr hiszi. Oh, sok kell oda, sok, sőt azt mondom, még a soknál is több, s a mit én mondok, az igaz. Igen, úgy van, valóban igaz. Elég patriota-e, hogy elszánja magát a honi kultura e sivatag mezején heroicus elszántsággal vívni? De ha elég is, érez-e magában talentumot, geniét, vénát? Tudja-e, mi a talentum, genie, véna? Hallott-e valamit a psychologiáról, igen még egyszer mondom, a psychologiáról? Lássa, én egész életemben ezt tanultam. A világ, a profanum vulgus, korhelynek nevez, hah, a nyomorú Zoilusok! pedig én csak művész vagyok. Korcsmába járok, kártyázom, dorbézolok, verekedem is néha, mert tanulnom kell az életet. Így tett Kean is, ama britt szinész, s így tesz vámospircsi Bodáki Pál úr is; mert tudja meg az úr, hogy én nemes ember is vagyok, minő Kean nem volt. Jusson csak eszébe találkozásunk első pillanata. Én mindjárt megmondám, hogy különös, csodálatos összetalálkozás. Az úr tagadni merte, pedig nem úgy van-e? Az úr szinész akar lenni, s én director vagyok. És minő director? Épen éji studiumomat végzem, s azon szomorú elmélyedés lep meg: vajon ki fogja helyemet pótolni, ha az öregség fölteszi fejemre a halál hálósipkáját? Kihúzzam-e a következményt? ért-e engem az úr, veszi-e észre, fölfogott-e?
– Föl, tisztelt director úr!
– Igen helyes. Az úrból, lelkes vezetés mellett, még lehet valami. Majd meglássuk. Most követhet.
Menetközben egy szót sem szólott, s én nem mertem megzavarni. Nem soká elértük a városi táncztermet, s megtelepedtünk Terpsichore és Thalia közös templomában, a mint Bodáki úr kifejezte magát.
A toronyban kilenczet ütött az óra, s Bodáki úr lármázni kezdett.
– Kilencz óra már elmult, itt a próba ideje, s a korhely gazemberek még sem jőnek. No, jól van, s mikor én azt mondom: jól van, az azt teszi: rosszul van, azaz rájok nézve, – lehúzom fizetésöket.
Ezzel leült egy aranyos papirral beragasztott karosszékbe, a mely különben trón helyett szolgált. Engem nem ültetett le. Ott állottam előtte, mint egy eklezsiakövető, s feleltem kérdéseire, a melyek kifogyhatatlanok voltak, s bámultam a diszítményeket, a melyek a dísz tulajdonságával épen nem dicsekedhettek.
Kitudakolta körülményeimet, aztán így szólt:
– Tehát az úr e pillanattól fogva társaságom tagja. Először próbahónapot tölt, azután szerződünk. A próbahónap alatt nem kap fizetést, csak ajándékot, azaz sonkát, sajtot, kenyeret, szóval élelmiszert, a szerint, a mint maecenásaink küldeni kegyeskednek. Ha jól játszik, egyszer-másszor egy-egy huszast sem fogok sajnálni. Még pedig a legfényesebbiket kapja, mi a kasszába bejön. Hanem kötelességét pontosan teljesítse. Érti-e, mit tesz az, fiatal ember? Játszani fog minden szerepet, ír szinczédulát, s midőn nem játszik, szed bilétet, az úribb házakhoz az előadás napján requisitumokért megy. Társaságomnál ez mindig a legfiatalabb szinész kötelessége. Holnap a Haramjákat adjuk, te Károlyt fogod játszani, – igen te, mert én ifjabb szinészeimet tegezni szoktam. Első szerelmesemet adóssága és gorombasága miatt épen tegnap csukták be, – én inkább az éltesebb hősöket játszom már, aztán most kedvem sincs; azért Károlyt fogod játszani. Tudod-e a szerepet?
– Tudom.
– Ezt már szeretem. A genialis embernek mindent kell tudni.
Alig mondá ki e szavakat, midőn három férfiú lépett be. A három különböző alak, de annyiban mindegyik egyező, hogy hajuk ki volt fodorítva, s különben megviselt ruházatjokon megakadt egy-egy kevésbbé megviselt is, azaz, a kinek jó volt a csizmája, annak a kabátja gyöngélkedett.
Bodáki úr szidalommal üdvözlé őket, még pedig szavalva.
A három férfiú hidegen állott meg előtte s mindegyik, bár különbözően, elhúzta száját és szemével boszantóan hunyorított.
– Hát bolond az úr? – suttogta az egyik.
– Hát részeg az úr? – mormogta a másik.
– Hát megveszett az úr? – orditotta a harmadik.
Bodáki úr dühbe jött, még jobban szitkozódott, még emeltebb hangon szavalt. A három férfiú épen nem maradt adós se szitok-, se szavalatban. Ebből roppant zaj, perpatvar támadt, mert az igazgató, alkalmasint miattam, inkább fenn akarta tartani tekintélyét, mint talán máskor. Valószínűen ütlegre kerül a dolog, ha egy tollas kalapú asszonyság be nem lép.
– Minő czigányvásár ez? – szólt méltósággal. – Bodáki, te nem kiméled magadat; Bodáki, téged megemészt a méreg; az urak pedig legalább engem kimélhetnének.
– De kincsem – felelt a director valamennyire szelidülve – az iszonyú, rettenetes, borzasztó, a mit ezek az emberek mívelnek. A próbának órájára nem jelennek meg pontosan, a studiumnak éjeit elkorhelykedik. Kártyáznak, isznak – hah – kártyáznak, isznak. Nézd, most is mámorosak. Fogadni mernék, tegnap kiadott fizetésöket már elkártyázták, a nélkül, hogy adósságaikat megfizették volna s még gorombáskodnak. Majd be fogják őket csukni, mint különben derék és tehetséges Romeónkat, s aztán én egyedül veled, édes Elizám – folytatá érzékenyen, megfogva neje kezét – te számkivetett angyal, te bolyongó csillag hazai művészetünk egén, te pályalombja küzdelmeimnek, te egyetlen virág életem szomorúan sivatag térein. Aztán játszthatunk-e ketten? Írt-e költő kétszemélyű drámát, avagy megcsonkíthatni-e az öt személyűt is ennyire? Az Isten szerelméért, feleljenek, szóljanak, beszéljenek!
– Hát a director úr nem kártyázott-e egész éjjel? – kiáltott fel egyik szinész. – Én is fogadni mernék, az egész tegnapi jövedelmet elvesztette, s a hónap elején majd azzal áll elő: nincs jövedelem. Pedig tegnap is zsufolva volt a szinház.
– Hallgasson az úr! – riadt rá a director.
– Hallgasson az úr! – ordított mind a három.
– De hallgassanak az urak! – mondá Eliza – nem látják, hogy idegen van köztünk. Kompromittálják a társaságot.
Itt felém fordulva, azt kérdé férjétől, hogy ki vagyok.
– Ez egy becsületes fiatal ember, a kiből különb szinészt fogok nevelni, mint minők e korhely gazemberek. Holnap a Haramjákat fogjuk adni, ő Károlyt játsza, s te Amáliát.
– Mit! hát az úr megbolondult? – csattant föl Eliza, ki férjét, ha haragudott rá, urazni szokta. – Egy kezdővel játszszam? Majd ha fagy. Abból az úr nem eszik. Hisz legjobb jelenetemet elrontaná. Én nem fogok játszani.
– De édes Elizám!
– Nem fogok játszani. Hát nem értett az úr, siket az úr?
– Angyali Elizám!
Eliza nem szólott, hanem felém fordult, a ki majdnem könnyekre fakadtam, s oly fürkésző pillantással méregetett tetőtől-talpig, hogy vérem arczomba szökkent.
– No – mondá kaczéran szemembe tekintve – mégis tán meggondolkozom. Nagyon fiatal, lehet belőle valami. Meglássuk. – Ezzel kezét nyujtá, melyet nekem férje intésére meg kelle csókolnom.
Ezalatt lassan-lassan gyülekeztek a társaság többi tagjai. Megjelent két nő is, kiknek egyike Elize tensasszony körül némi szobaleányi kötelességet teljesített, s egyszersmind a szinpadon is e szerepeket játszta. Néhány szinész velök enyelgett, többen reggeliztek. Egy nagy fa árnyában Jago iddogált itczés pálinkás üvegéből, egy várromon Brutus szürcsölte tejét, egy hajó orrán Wallenstein küzködött egy nagy darab szalonnával. Mások szerepet tanultak. Bodáki úr a decoratorral vitázott, mi különben veszekedésnek is beillett, neje pedig velem váltogatott néhány kegyes szót.
Ekkor belép a sugó, egy czigány külsejű kis ember, ki miatt el nem kezdődhetett a próba.
– Hát az úr mikor állott be grófnak? – kérdé mérgesen a director – csoda, hogy nem tíz óra után kel föl! Hanem mennydörgős mennykő! csak most jut eszembe, hogy tegnap az úr borzasztó czudarul viselte magát. Száz frank helyett száz frakkot sugott. Legjobb jelenetemet elrontotta.
– Engem is csúffá tett a minap! kiáltá felugorva Jago a fa árnyából – a hogy szerepemet, épen oly hangon sugja e szavakat is: leesett a bajusza. Én utána mondom, a közönség kaczagni kezd s rám kiált: le biz’ a, vegye föl. A kihivástól fosztott meg.
– És nekem – zúgá Brutus a romokról – Eliza tensassony szerepét sugta, s így ezt kelle mondanom a tensaszonynak: «oh férjem!» Meg akarja buktatni a társaságot. Le vele!
A kis sugó mind ezt türelemmel hallgatta végig, aztán komoly arczczal és sugva, mert mint régi sugó, elvesztette beszédhangját, megszólalt:
– Ha oly emberek lennének az urak, mint a milyeknek hiszik magokat, bizony derék emberek volnának.
– Még gúnyolódik az úr?
– Ha még csak ennyi volna! de nem is sugok, míg az úr ki nem fizet. Egy huszasom még hátra van, s már két hete, hogy biztat.
– Becsukatom.
– Még sem sugok,
– Ez botrány! – kiálták többen.
– El kell csapni! – sikoltá egyik nőszemély.
– Még sem sugok! – állítá a rettenthetetlen sugó.
– No jól van – mondá szomorúan a director, mely, a mint tudjuk, nála annyit tett, mint rosszul van, s ez egyszer épen nem másra nézve, – im, itt van nyomorult huszasa. Látszik, hogy nem isteni szikrától lángoló művész, hanem csak hitvány, pimasz sugó. Nem hazafiságból, dicsőségért áldozik Thalia oltárán, hanem néhány nyomorú krajczárért. Hah, szégyelje magát.
– Most már súgok – mondá ez, rá sem hallgatva, s beült teknőszerű s talán épen teknőből rögtönzött rekeszébe.
A próba elkezdődött, azaz legelébb is újra meghúzogatták a már eléggé meghúzott darabot, s egy óranegyedig veszekedtek egy pár szerepcsere miatt.
Én el sem játszhattam első jelenetemet, midőn Bodáki úr fontos képpel félbeszakította a próbát.
– Fiatal ember, az úr szerencsétlen, az úr nem tud semmit, úgy játszik, úgy beszél, mint a hogy rendesen minden ember szokott. Ez nem ér semmit, ez nem művészet. Idealizálni kell. Tudja-e, mi az idealizálás? Megvetni a rút életet, a vad természetet, és szállani a képzelet szárnyán az ábrándok honába, s ott egy új világot, egy szebb természetet alkotni. Mert a közönség nem azért jár szinházba, hogy olyat lásson, a mit otthon is lát, hanem azért, hogy olyat lásson, a mit sehol sem láthat. Ez az idealizálás. Károly dühöngjön, mint ember nem dühöng, Amália szeressen, mint nő nem szerethet. Ez a nagy titok. Ért-e engem, fölfogott-e? Kiáltson egész erejéből: ez a pathos; a szók közepét és végét itt-ott kapja fel, s nyújtsa el érzékenyen; ez a sentimentalismus; szegezze földre szemét s dobbantson lábával, hogy szakadjon be a szinpad, vagy emelje égre szemét s kinyújtott reszkető kézzel tántorogjon vissza; ez a tragikai momentum. Így ni!…
És szavalt és játszott. Én igyekeztem úgy tenni, mint ő. Új hibákon kapott, megjavítottam; ekkor mások támadtak meg, én engedtem mindenben, sőt alázatosan meg is köszöntem. Még a sugó is elkezdett egyet-mást javasolni, azt is elfogadtam, s talán a szinházi szolgáéit is követtem volna. Nem voltam eszemen, egész őrjöngő voltam. Azt sem tudtam már: Moor Károly vagyok-e vagy Dávid. Amáliát lázasan szorítám magamhoz, mi különben nagyon is ínyére volt; Spiegelberget meg akartam fojtani, s majdnem kivertem az egész személyzetet, miért aztán nehány ütleget is kaptam.
– Bravo, bravissimo! kiálta próba végével a director – csak ne pazarold el előre erődet. A legerősebb hangot gazdálkodd meg mindig az utolsó nagy jelenetre. Tanuld meg, hogy az első és az utolsó jelenet szokta eldönteni a sikert. Az első jelenetnek nyugodtnak kell lenni, az utolsónak erősnek, szörnyűnek, hangosnak, s te már be is rekedtél.
– E csókkal művészszé avatlak, – mondá Eliza, ki heves öleléseim óta fölötte nyájas lett irántam és most egész hévvel megcsókolt.
Szinésztársaim gúnyosan nevettek, de alkalmasint nem dühöngésemen, mert ők még jobban dühöngöttek, hanem egyeben. Eliza tensasszony gyöngédségén, a melyet még akkor nem tudtam megérteni. A világ legnevetségesebb embere lehettem, de boldog voltam. Mit bántam, mi történik körülem, hogy mint kiáltok, mint hányom-vetem tagjaimat, csak hogy kiönthettem egyszer lelkemet. E söpredék nép gyalázata, e kontárok lármája, e nevetséges-szomorú helyzet nem hathattak lelkemre. Vágyaim révében voltam, tapodtam a szinpadot, s keblemben a genius mozdulatát érezve, kimondhatatlan gyönyörben úsztam.
Oh, szép napok! oh, drágalátos tudatlanság! oh lelkem ifjúsága! szivem szűziessége! Nincs könnyem, hogy megsirassalak benneteket, csak átkaim vannak azok ellen, kik tőlem mindezt elrabolták, egy útszéli koldus alig hallható átkai, melyeket az alamizsnát nyujtó tömeg áldásnak vél.
IV.
Eljött az est. Oh, hogy vártam, oh, hogy féltem tőle! A félelem és remény ez idegrázó küzdelme, a gyermekies félénkség és vakmerő önbizalom közt hullámzó hevületek, a lelkesülés és a hiúság e nagyszerű pillanatai majdnem ájulásba ejtettek.
Mily szép lehet ilyenkor a halál, s minő álmok a sírban! Meghalni a pálya küszöbén, melyről még minden szépet hiszünk, elaludni a lelkesülés szent perczeiben csalódás és kiábrándulás, gyűlölet és cynismus nélkül. Nem hordani egy tévesztett élet keserű emlékét; nem érezni, hogy az ég áldása korlátoltságunk miatt átokká fajult; nem kérdeni: miért élünk, midőn már úgy is meghaltunk. Oh, mert ritka az a művész, a ki az életet a művészettel összhangba olvasztva, épen oly nagy művész tud lenni, mint boldog ember. Rendesen feláldozzuk az egyiket a másiknak.
Ki tudná elbeszélni érzéseimet, midőn nevem először pillantám meg az utczaszögletek szinlapjain? Ki mondja meg, mi zsibongott agyam idegszálain, hallva a gyülekező közönség zúgását? Mi voltam én akkor, midőn megzendült az első csöngetyűhang?
Ott állottam a szinfalak között mozdulatlanul, merőn, de égve, lobogva, mint egy lángoszlop.
A közönség tapsokkal fogadott, – hiszen csinos ifjú voltam és frissebb erővel dühöngöttem, mint Bodáki, – hiszen hánytam-vetettem magam mint kötéltánczos – hiszen az elragadtatás, a műértőkön kívül, kit nem ragad megával! Mit bántam én, hogy ez együgyű kisvárosi közönség egy karcsú, jól nőtt termetet, csinos öltözetben, többre becsül bármily művészi mozdulatnál és egy nagy pathosszal elszavalt üres phrasis kedvesebb előtte, mint a jól felfogott s ábrázolt jellem. Elég volt, hogy tapsot hallhattam s éreztem démoni erejét, mint Faust, midőn a bűnös, de égő és ifjú szenvedélyek angyalával alkura lép.
Ti nem tudjátok, mi a szinésznek a taps. Az, a mi a kártyásnak a mámoros izgatottság, ingerlő hevület, rettentő felindulás, a mely a játék gyászos asztalához lánczolja; a mi a hadvezérnek a csata, a haldoklók jajai, s az élők tomboló diadaléneke; a mi a bor, zene, és élvsóvár nők nevető hangja annak, a ki élni, élvezni akar, nehány napban egy egész életet. Istene, álma, ördöge, kedvese, költészete. A pályabér, a melyért küzd, a melyet megnyerve megvet, s elvesztve nem kiván élni; a varázsos balzsamcsepp, a mely egész fájdalomtengert megédesít; egyetlen és egész dicsősége, mert nem költő, szobrász vagy képíró, hogy a jelen hálátlan gúnyait feledtessék a jövendő koszorúi – legalább a síron. Ő nehány évhez, egy városhoz, egy házhoz van kötve. Azontúl senki sem emlékszik reá, azon kívül alig tudják, hogy él. A közönségnek, melyet majd imádnia kell, majd megvetnie, királya, egyszersmind rabszolgája. Ritkán emelheti magához, többször hajlik lába alá. Oh, hányszor kell lemondani eszméiről, meggyalázni lángeszét, hogy el ne veszítse ez ingatag kegyet, e szeszélyes jutalmat, hogy érezhesse azt a felindulást, mámort, mely élteti, fenntartja, bódítja, megemészti.
A második felvonásban még inkább tombolt a sokaság, s egy virágbokréta repült lábamhoz. Furcsa, bolond történet ez, de reám száz kritikus dicséreténél lelkesítőbben hatott. A szinpadtól alig tíz lépésnyi távolságra egy szende, ártatlan leányka ült. Egész előadás alatt a legnagyobb figyelemmel csüngött a szinpadon. Némely félelmes perczeimben könnyei adták vissza bátorságomat, tapsai lelkesítettek. Ő volt az is, ki művészetem, vagy Moor Károly szenvedéseitől meghatva, virágbokrétáját majdnem öntudatlan a szinpadra dobta. E bokrétát most is szívemen hordom, mint őt magát szivemben. Szegény szende, ártatlan leányka. Csak szárnyai hiányzottak, hogy égbe repüljön. Angyal volt ő, de Byron égből földre szállt angyalai közül. Homlokán mennyei fénykör, a melyet Istentől nyert, szivében bűn, a melyet a Kainok maradékaitól tanult. Hah, a szép asszony, a csalfa asszony! Miért szerettem én úgy? Mért félek most tőle? Éjfélenként eljön hozzám, fejér éji ruhában, zilált hajjal, s kezét összekulcsolva sír: ölj meg holnap, hagyj még ma élni. Ilyenkor megmozdul szivemen a bokréta, szúr, mint a tövis, fojt, mint a mérges növények illata… Vegyétek el a gyertya hamvát. A szellemek sötétet szeretnek, futnak a világosságtól. Így van megírva, valamelyik szerepemben… Adjatok bort, mert elfáradtam, mert félek, mert reszketek.
Hol is hagytam csak el? Úgy… Ebből nagy história, roppant zaj kerekedett. Az anyák reá s anyjára támadtak, hogy elhárítsák azt a gyanut, mintha a bokrétát leányaik hajították volna. Ki volt az? Nem szégyelli! Egész közönség szeme láttára! Én Istenem, mily romlott a mostani világ! hangzott mindenfelől. Az anyák sápítoztak, a leányok sugdostak, a férfiak nevettek, – szóval: a közönség játszott, s mi nézők lettünk.
Alig áll helyre a csend, alig hevülök újra szerepembe, s ime, újabb intermezzo! Legkedveltebb jelenetemet játszom, s a düh legmagasb pontján kiáltva: «Bosszú, bosszú, bosszú, oh meggyalázott, megszentségtelenített öreg, így tépem szét örökre a testvéri köteléket!» egyszersmind a vállamra szélesen kihajló galléromhoz kapok, hogy utasításom szerint széttépjem. Ekkor az igazgató a szinfalak mögül reám kiált: – Nehogy elszaggassa! a nótáriusné tensasszonytól kértük kölcsön, nehogy elszaggassa, megfizeti. – Én elvesztém lélekjelenlétem, merőn, szótlan nézek körül, – a közönség zúgni kezd s már-már a bukás pontján állok, midőn a szende, ártatlan leánykára esik szemem. Nem tudom, mosolygott-e, sírt-e, intett-e, – csak azt tudom, hogy Amáliának képzeltem, ki megérdemli, hogy folytassam az átkozódást és széttépjem a nótáriusné gallérját. A közönség tapsolni kezd, győzelmem kétségtelen. Többi jeleneteim még jobban sikerülnek. Számtalanszor megtapsolnak, kihívnak. Társaim irigy szemmel néznek; Eliza egy második csókkal szentel művészszé; Bodáki pedig, kinek különben nem egészen tetszett e roppant dicsőség, méltósággal így nyilatkozik: – Hat év mulva remélheted, hogy talán még engem is meg fogsz közelítni.
Nem soká hires ember lettem! Ismert az egész város, beszélt rólam a vármegye. Igaz, azon túl azt sem tudta a világ, hogy élek-e; de hát én tudtam-e róla? Miért is tudtam volna? A nélkül is nagy férfiú lehettem, hisz erre úgy sem kell egyéb, mint sokat hinni magunkról, mert mindig találkoznak emberek, kik ezt épen úgy elhiszik, sőt még jobban. Büszke is voltam ám! Az hittem, hogy az utczán minden ember engem néz, a társaságokban csak rólam beszélnek. Volt is okom rá. Hívtak ide, hívtak oda, most ebédre, majd bálba. Mennyi bók, mennyi szerelmes pillantás! Húsz szeretőm is lehetett volna! Hát még mennyi ajándékot kaptam ismert és ismeretlen kézből. Félre vágtam a kalapom, s vígan énekeltem: Az ég alatt a föld szinén, nincs oly derék legény, mint én. Mind e mellett a nők iránt érzéketlen maradtam. Hadd epedjenek, majd inkább tapsolnak; hadd maradjak távol tőlök, annál több idejök marad koszorúkat fűzni. Szép, fényes élet volt ez, mint a szivárvány, mint a páva farka. Kár, igen kár, hogy oly kevés ideig tartott. Jól mondják, hogy az ember élete hasonlít a vadász álmához, ki verőfényes napon alszik el és zivatarban ébred! Miért is szeretem én jobban a művészetet, mint egy becsületes komédiáshoz illik?
Elfáradtam a dicsőségtől, meguntam a zajt. Modorom szerényebb, lelkem büszkébb lőn. Később a büszkeség is fájdalomba veszett; elégedetlen voltam magammal. Ez idő óta többször fölkerestem a magányt, a természetet. Az alkony óráiban újra meglepett az álmodozás, eljöttek látományaim, épen oly ingerlően, épen oly bodítón, mint hajdan. De az ébredés kínosabb volt. A könnyek most nem enyhítettek, hanem égettek, a fejemnél nyíló koszorú megalázott, a patakzúgás bosszantott, a vén sziklák gúnyosabban nézlek le rám, s mögülök ördögien hangzott: vajjon oly nagy művész vagy-e te Dávid, mint magad hiszed?
Nem volt többé nyugalmam; oh a szinpad kínpaddá vált. Utáltam magamat, mert kontár vagyok, gyűlöltem a közönséget, mert ostoba. A legzajosb tapsviharban is éreztem, hogy ha a költő jelen volna, lekorbácsolna a szinpadról, a műértő pedig ezt kiáltaná: menj szántani, fiam szántani menj! Egyik leghiresb magyar szinész játéka épen kétségbe ejtett. Ez átutazóban egy pár vendégszerepben lépett föl társaságunknál. Szép alakja, mozgékony arcza, s nagy terjedelmű hangja volt, de én leginkább azt bámultam benne, hogy minden magyar szinész között leginkább tudta játékában egyesíteni úgy a fönségest, mint a nevetségest, az egyéniesen jellemzővel. Vizsgálni kezdettem magamat őszintén, kérlelhetetlenül, s minden nap újabb gyötrelmeket termett. Ha ittas szerepet játszottam, valamelyik tagom mindig józan volt: mint Romeo, csak hangommal voltam szerelmes; Brutus helyett Petur bánt személyesítettem; ó- vagy jelen-kor mindegy volt nekem, épen úgy, mint a szalmás kunyhó, vagy szalon. Mindegyikben szavaltam, dühöngtem, a mint Bodáki megtanított. Ezek után mihamar észre kellett vennem, hogy egyetlen egyént sem tudok ábrázolni. Minden szerelmest, hőst, ármánykodót egykép játszom. E modort még szörnyebbé teszi a nagy pathos, mely nélkül lélekzeni sem tudok, a soha sem nyugvó arczjáték, melyet megtapsol a karzat, az édeskésen szerelmes és mesterkélten hősies mozdulatok, a melyekben a nőknek kedve telik.
Sirtam, kétségbeestem, majd reméltem s az akadályok új erőt öntöttek belém. Figyeltem az emberekre, vizsgáltam az életet, tanulmányoztam Shakspere-t. Oh mi mást olvastam ki most soraiból, mint hajdan, mikor nehány merész kép, vagy szenvedélyes kitörés, egy-két hatásos jelenet volt minden, a mi megkapott. Megnyilatkozott előttem a szenvedély változatos természetessége, a jellemrajz mesteri ereje s a tragikai és komikai küzdelem nagyszerű költészete; kezdettem sejteni, mi a drámai művészet Behatoltam a különböző jellemek titkaiba, felfogtam a typus és egyén lényegét, s mindkettőben az alapvázlat főbb pontjait, a vegyület alkatrészeit, a fejlődés fokozatait, a melyekbe a hang, arczjáték és taglejtés ezer árnyalatával kell elevenséget, életet lehelni a szinésznek, s mintegy újra teremtenie a költő gondolatát. Azonban eszméimnek nem tudtam alakot adni. Olyan voltam, mint a rejtezött, ki lát, hall, eszmél s tagjait nem mozdíthatja. Ki old fel ez átok alól? kiáltoztam sokszor elkeseredve; összetörtem tükrömet, mely előtt napokig próbálgattam valamely jellemet, s benne mégis mindig csak magamat láttam. Csupán az a gondolat vigasztalt: sokat tudok már, mert nem tudok semmit; nem soká mindent fogok tudni, mert feledni kezdem, a mit ezelőtt tudtam.
Így telt el egy év; ez alatt társaságunk bebarangolt egy pár vármegyét, s télre újra visszatért abba a kis városba, a melyben először fölléptem. De nem csak a magány termett kínokat, a közönség is megtette a magáét, pályatársaim sem voltak fösvények. Mert több mérséklettel és müvésziebben játszottam, ritkán fogadtak tapssal. Hiába kerestem szememmel a szende, ártatlan leánykát is. Szokott helye már hetek óta üres. Sehol egyetlen résztvevő arcz, egyetlen könny, egyetlen sóhaj! Ezer gúny, ezer baj, ezer ármány mindenütt. Bodáki úr, mióta a közönség kegyében hátra toltam, ellenségemmé lőn, s tán elcsap, ha jó remény fejében már azelőtt el nem adósít. Így még néhány hónapot kellett lejátszanom. Örökségem, anyám ötszáz forintja, rég elfogyott; részint elpazaltam, részint elcsalták tőlem. Elszökhettem volna ugyan, de buta eszemhez soha sem férhetett az az elv, hogy a mi más embernél bűn, művésznél genialitás. Eliza tensasszony, a kinek szerelmét nem viszonozhattam, a rég kiszabadult Romeóval fáradatlanul üldöz. Az egész személyzet, le az utolsó szinházi szolgáig, bosszantásomra esküszik. Csak a kis súgó fogja pártomat, ki társaságunkban rendesen az ellenzéket alkotta. A becsületes, a jó ember! Neki sem szenvedélye, sem hiúsága. Néhány pohár borban s egy-két jó barát körében leli minden örömét. Szinésznek pályatársai közül különben is csak a súgó lehet barátja. Nekem ő jó barátom – áldja meg az Isten! – jó barátom volt! Szerepeimen kívül még azt is híven megsúgta, hogy jó lesz összébb húzni magamat, nem reggeliznem, nem vacsorálnom, mert csak így fizethetem ki egy pár hónap alatt adósságomat s mehetek vele együtt egy nagyobb társasághoz, hova meghítták, s hol nekem is helyet szerez. Megfogadtam tanácsát. Böjtöltem és tanultam, s ezt jó minden kezdő szinésznek megtanulni.
Szállásban egy tudákos csizmadiánál voltam, ki először mint atyamester, másodszor, mint egyházfi nem a közönséges csizmadiák közé tartozott; gyakran járt szinházba, nagy pártfogója volt társaságunknak. Engem különösen szeretett: s ha vitéz, derék, becsületes embert személyesíték, másnap meghívott ebédre és a tisztelet minden nemével elhalmozott. Egyszer valami rossz német drámát adtunk, s nekem egy szörnyű gazember szerepét kelle játszanom. Jó szeszélyben voltam, s a közönségnek egy kis mulatságot kívántam szerezni. Borzasztó rút arczczal s öltözetben jelentem meg. Túloztam, a mint csak lehetett. A közönség egész magánkívül volt. A karzat szidott, a földszint átkozott, a nők nem mertek reám nézni. Ha! ha! ha! – Az istentelen! A gonosz! Ki hinné róla, hisz szelid embernek látszott! sóhajtá a lágyszívű közönség. Tapsról persze szó sem volt, mert az ily szerepeket játszó köszönje meg, ha meg nem hajigálják; de a nagyszerű hatás, a művészet varázshatalma, – mint mondaná Bodáki; de az én fölséges mulatságom és ez az együgyű kisvárosi közönség!
Másnap az én csizmadiám fontos képpel beáll hozzám és így szól:
– Uram!
– Állok szolgálatjára.
– Álljon az ördögnek, minthogy úgy is van.
Elbámulok, ő folytatja:
– Én istenfélő, virtusszerető, belső ember vagyok.
– Egyszersmind csizmadia.
– Hát Böhm Jakab, ama vallásalapító, nem volt-e csizmadia? hát – hogy városunkból se menjek ki – papunk nem csizmadia fia? Bizony mondom, nem is komédiásokból telnek ki a belső emberek.
Itt elhallgatott s a többi fontos okokat arczával fejezte ki.
– Ámbátor én eddig az urat becsültem, mindazonáltal igen rosszul tettem. Ki a gazembereket úgy játszsza, mint az úr, az otthon sem lehet becsületes ember. Ennélfogva, mivelhogy én istenfélő, virtusszerető, belső ember vagyok; tehátlan házamban sem lakhatik olyan, a ki nem az: azért keressen az úr más szállást.
– Jól van, jól – mondám nevetve – egyébiránt: ne sutor ultra crepidam.
Elindultam szállást keresni. Csakhamar egy ház kapuján e feliratot olvastam: itt szállás van kiadó. Valami iskolás gyermek alája firkálta volt: ki kiveszi, nagy bohó. A gyermeknek igaza van. Bolond valék. Talán nem is a gyermek írta azt oda, hanem a sors titkos keze. – Mindegy! elég, hogy bolond valék. Mindjárt meglátjátok, miért. Különösen te csaplárleány, figyelj, téged érdekel leginkább: szerelemhistória.
A ház, hol szállást fogadtam, egy özvegyasszonyé volt, a ki valaha szép lehetett, s modoráról itélve, még most is szépnek tartja magát. Nem sokat törődtem se ezzel, se egyéb körülményeivel. Beköltöztem szobámba s tovább bőjtöltem, tovább tanultam. Egy szép tavaszi reggel korábban felköltött a madarak éneke, mint máskor. Fölnyitottam az ablakot, hogy jőjjön be a friss lég, s kikönyökölvén, elmerengtem a hajnal sugarán, mely a szomorúfűz lombjain oly résztvevő, oly szelid fénynyel remegett, mintha bánatát akarná enyhíteni. Enyhe fényt, résztvevő sugárt szomjuz az én lelkem is. Oh! a midőn kétségtől kínzatva, küzdelmeimben kimerülve, összerogyok tükröm előtt; oh, a midőn állapotom gyalázatán sirva, önszenvedélyemtől gúnyolva, a közönség zajában alfáradva, hideg nyoszolyámra hajtom fejemet: hol a kéz, mely letörölje szememről a bánat könnyét, homlokomról az utczák sarát, lelkemről a hő izgalmak nyugtalanságát? Űrt érzek szívemben, s fáj, hogy a művészet cultusa nem tudja betölteni. Határzatlan vágy, édesbús sejtelem nyugtalanít. Egyedül, elhagyatva érzem magamat. Ifjúságom rideg napjait egyetlen örömsugár sem deríti fel, egyetlen édes emlék sem koszorúzza. Némely szerepemből képeket sző az ábránd, s az álmatlan éjeken könnyező szemem elébe tartja. Esengek, mint a szomjú föld, hervadok, mint a hévütött virág. Vajjon ama felhő, mely láthatáromon képződik, mit rejt? Szélvészes záport, vagy szellős permeteget, sujtó villámot, vagy mosolygó szivárványt? – Szerelem! szerelem! susogtam öntudatlan.
Ablakom csinos kertre nyílott. Csak most veszem észre, hogy tőlem alig nehány lépésnyire egy leány virágokat öntöz. Nem a házi asszony, mert ő nem ily karcsú, nem ily fiatal. Mily bájosan hajlong! Bár arczát láthatnám! Ekkor a leány, mintha gondolatomat sejtette volna, felém fordul, majd hirtelen, távolabb virágágyakhoz szalad, s eltűnik a kert fái közt. Én is, mint szemérmes gyerek, elkapom magam az ablaktól.
Ő az, az ártatlan, szende leányka, a ki bokrétát hajított nekem! Hogy tudhattam ennyire elfeledni? Nem csoda, épen nem csoda, hisz hetek óta nem látom már a szinházban! Mégis, hogy tudtam feledni? Ily szende arczot, ily tündéri termetet, ily ártatlan szemeket lehet-e feledni? Én ostoba! De ki ő?… Később, kérdezősködéseim után megtudtam, hogy háziasszonyom leánya, s hosszas betegeskedéséből nem rég üdült föl.
Ez esemény fölvert fásultságomból s életemnek új színt kölcsönzött. Még nem voltam szerelmes, csak az érzést szerettem, a mely gyönyörrel töltött el; a felindulást, a melyre rég sovárgok, magát a a szerelmet, a melyről annyit álmadoztam; szobám remetéje, s a kert őre lettem. E kertben termett az a koszorú, mely a művészt jutalmazta; itt virul az a másik is, mely az ifjút fogja boldogítni. Lebocsátott függönyömön nyílást vágtam, s azon át, tőle látatlanul, figyeltem jövetelére, ellestem minden mozdulatát. Tudtam, melyik virágágyat öntözi előbb, minő virágokból köt bokrétát, melyik fa alatt pihen, mikor áll meg a kerten átfolyó patak partján, hogy nézze magát tükrében s felfúván orczáját, nevessen visszatükröződő torzképén, s tapsoljon kis kezével. Fehér ruhájában mint vadgalamb rebbent föl a parti virágok s magas fűszálak közül; majd a házeresz alatt megállva, mint együgyű pásztorleány, játékos hangon hivta a galambokat buzaszemeire; majd versenyt csattogott a madarakkal, hogy csengett belé a lég; majd kis gyermekként bejövő anyja elébe futott, s enyelgő tréfákkal csevegte körül.
E napok voltak életem legszebb napjai, teliek örömmel, titokkal, költészettel. Újjá születtem. Miként szivembe életkedv, úgy szállott művészetembe, mi eddig hiányzott, élet, elevenség, egyszerűség, emelkedettség. Megnyílt az érzések kristálytiszta forrása, lehullottak az eszmék koporsófödelei. Tavasz szívemben, tavasz lelkemben, élet szobámban, élet a szinpadon. Boldog ember voltam. Szobám függönyei mellől a szinpad függönyei közé léptem, s mindenütt – a kertben, a földszinten – őt láttam. Ott lebegő fehér ruha, vidám dal, mosolygó arcz, itt tapsoló kis fehér keztyű, a tetszés jelei közt megingó kalaptoll, a felindulás drága könnyei; s ha fárasztó szerepeim után néha későn ébredtem, ablakomban virágbokréta, hasonló ahhoz, a mely első föllépésemkor lábamhoz hullott. Vajjon a művészt illeti-e, vagy a hő szívű ifjat? Tán épen mindkettőt. Vajjon érti-e a virágnyelvet? Hisz e bokrétában babérlevél és rózsa van együtt.
Romeo és Juliát adtuk. Életemben most voltam először elégült magammal. Mily szép a világos és mély művészi önérzet. Nyugodt boldogság, megtisztult lelkesültség, szűzies öndicsőülés. Mennyivel többet ér, mint a taps és koszorúk zajos, szennyes mámora. Oh, ha inkább szeretnők a művészetet, mint a közönséget, ha kevésbbé volnánk hiúk, s több lenne büszkeségünk! Csöndes, tiszta gyönyörben lépdeltem haza a kihalt utczákon. Világos volt az éj, fénylett a hold, ragyogtak a csillagok. Eszembe jutott a mai darab második felvonásának második jelenete. Szerepem néhány sora lebbent el ajkamról, s öntudatlan a kertben találtam magamat, hova eddig soha sem mertem belépni. Valami vonzott mint beljebb, beljebb ahhoz a fához, hol a szende, ártatlan leányka szokott megpihenni. Egyszer csak föltekintek s im előttem áll. Ha ekkor mint Julia, azt kérdi: ki vezetett ide? tán Romeóval felelek… a szerelem. De ő ijedten fölsikoltott.
– Bocsánat… nem akartam… megijesztém.
– Inkább ön bocsásson meg, hogy minden ok nélkül úgy megijedtem.
Mondani akartam valamit, de nem juthattam szóhoz. Más szinész eddig szerelmes szerepeinek legszebb helyeit szavalta volna el. Én elfogultságomban csak Romeo szavaira emlékeztem: igen merész vagyok, ő nem szólhat velem.
– Szép idő van – mondám később.
– Nagyon szép.
– A csillagok oly fényesen ragyognak.
– Én épen választék közülök. Nézze ön, azt a fényest, mely most épen fejünk fölött ragyog.
– Az esthajnal-csillag. Én a mellette levőt választanám, ha választhatnék. Mindig eszembe juttatná e szép éjet, e szép órát.
A leány nem felelt. Én megijedve bátorságomon, kettőt hátra léptem.
– Nemde, szép virágaim vannak?
– Oh, szépek, kivált a liliomok.
– Az a tiszta szív jelképe. Nekem a rózsák is tetszenek.
– Az a szerelmet, s ha babérlevél is van mellette: szerelmet és dicsőséget jelent.
A leány elpirult, jól láttam a holdfénynél. Én újra megijedtem, s indulni akartam. Ő marasztott. Helyet foglaltam tehát egy gyeppadon, de tőle távol egy pár lépésnyire.
Oly tiszta idő volt, hogy az Istent lehetett látni az égben; oly csöndesség, hogy az angyalok éneke lehallatszott. Az égbe néztünk, hallgattunk, s éreztünk annyit, oly mélyen, hogy nem tudtunk szólani.
Oh boldog, boldog éj! Csak attól félek, hogy mivel éj van, álom az egész, hizelgőbb, édesb, mintsem való lehetne.
Majd a lány megszólalt. Beszélt a szinházról, a mai darabról, rólam, önmagáról, virágairól, madarairól s mit tudom én még, miről. Én keveset szólottam. Az ámulat varázskört vont körülem, honnan nem szállhatott ki lelkem, se szó, se sóhaj szárnyain. Egy gyöngygyé nem alakulható, egy megtört könnyben olvadt föl mindkettő. Oh, ha egy virrasztó angyal fölfogva a könnyet, mennybe viszi, talán Isten, örömében, hogy boldog embert láthat, megszán s álomba szenderít, mély álomba, melyet a balgatag ember halálnak nevez.
Az éj már messze haladt. – A lenyugodni akaró anya leányát kiáltozta. A leány felszökik s jó éjt kíván. Én nem mozdultam, vártam, hogy visszajő, mint Julia s még egyszer jó éjt kíván. Később szobámba léptem s lenyugodtam, de nem tudtam elaludni. Nem szenvedély, nem lángoló vágy tartott ébren, hanem egy nyugodt, néma boldogság Majd lassú álom kezdett szememre szállani. A függönyön átszűrődő holdfény gyöngén arczomra világít, – egy közel bokron a csalogány föl-fölcsattog szakadozva, álmadón. A holdfény és csalogánydal álmaimhoz vegyül. Az lelkemre képeket rajzol, ez szívem legtitkosabb húrjain átrezg. Mintha æolhárfa zendülne, mintha tündérország kapuja nyílnék.
Elaludtam.
V.
Bodáki keressen magának más szinészt, a közönség más bolondot, háziasszonyom más leányt. Kocsis hajts sebesebben, hadd vaduljanak meg a lovak, szikrázzék a patkó, dobogjon a föld, repüljön a kocsi. Hanem te szelid galamb, ne félj, borulj keblemre s aludjál. Az égen mindjárt kiderülnek választott csillagaink, a földön két barát őrködik fölöttünk: a fekete súgó és a fekete éj. Átkozhatsz megrabolt anya! nem félek az átoktól, megszoktam már, s akár milliók átkát hordozom e millióktól irigyelhető áldásért.
A szende, ártatlan leánykát elszöktettem.
Oh, ő hamar felfogta s még hamarább megtanulta a szerelmes Julia szerepét s Lorenzo áldása nélkül is karjaim közé hanyatlott, szendén, ártatlanul, mint áldozatra szánt bárány, mosolyogva, reszketve, mint Io, midőn a felhő csókját érzé. Mit nevetsz oly kétértelműen, te csaplárleány! Ne hidd, hogy én is oly ember voltam, mint a te első kedvesed, ki meglehet, szeretett, de nem becsült. Én szerettem, tiszteltem s még gondolatban sem vétkeztem ellene: imádtam őt. Hah, én őrült! Bálványt alkottam belőle s sanyargattam magamat dicsőítésére. Már öreg vagyok, idő előtt megvénített a bú, kihűtötte szívem a csalódás, megfagyasztotta vérem a nyomor; de ha most még egyszer elém lebegne hullámos kebelével, mely, hogy megtörjék, nyugtalanul mintegy partot keres – reám emelné könnyes szemét, melyben szemérem és vágy küzdenek, – kebelemre temetné arczát, mely pirul és csókért sóvárog, – körülfogna reszkető karjaival, melyeknek már csak ölelni van erejök: oh, érzem, még egyszer megifjulnék, és többé – nem kimélném. Szilajon, dobzódó hévvel szorítnám magamhoz, letépném homloka liliomát, kiszívnám ajkimmal édes ifjú lelkét, s midőn egy hosszú óra alatt megutáltam, eldobnám magamtól, mint egy kifacsart czitromot, s ha utánam rohanván, kiáltaná: add vissza ártatlanságom, nyugalmam, fiatalságom kincseit, vagy vedd le rólam a gyalázatot, a lélekvádat, a világ gúnyjait: hangos hahotával kaczagnék föl, hogy csődüljön össze az utczanép és szégyenítse meg hazugságaiban.
A harmadik éjjel már közeledtünk Kassához, hová szándékoztunk. Kornélia – igen, Kornélia, nem nevezem többé szende, ártatlan leánynak, – átok rá, hogy valaha annak hittem! – tehát Kornélia keblemre hajtva fejét, csöndesen aludt. Karjaim közé tartottam, köpenyemmel takartam, lehelletemmel melengettem. A kocsis egy szomorú népdalt énekelt; a fekete súgó pipázott, nézte a holdat, s elmélkedett. Én alvó kedvesem arczvonásain merengtem, s jövőnkről álmadoztam. Majd hirtelen egy gondolattól megkapatva, rákiáltok a fekete súgóra:
– Súgó, te bölcs ember vagy: súgd meg: hihetni-e a szerelemben? Te rég ismered már a szinpadot, súgd meg: lehet-e a szinésznő hű és jó feleség?
– A szinésznő csak szeretőnek való. Hű és jó feleség, – minő gondolat! Dávid, ezt mások előtt ne mondd, mert kikaczagnak. Egyébiránt, mi bölcsességemet illeti, az Jago szerepében van megirva s körülbelől ide megy ki: nincs oly ostoba és rút nő, ki épen úgy ki ne rugjon, mint a szép és okos.
– Ostoba vagy.
– S te szerelmes.
E szóváltás közben Kornélia fölébredvén, csevegni és enyelegni kezdett. Én komoly maradtam a min ő csodálkozott, s elbúsulta magát. Ekkor elmondám neki, hogy már nem messze a város, s közelg az elhatározó percz. Kérdém: elszánta-e magát valósággal a szinésznői pályára, s pillanatnyi lobbanat, vagy erős szenvedély költötte-e föl benne e gondolatot? Gondolja meg jól. Még van idő. Ha átlépte a küszöböt, többé vissza nem léphet. A közvélemény, a nagy világ bosszús cherubként űzi vissza a szinpadra, s a szinpad megízlelt varázsa, mint az első embert a bűn, örökre megrészegíti, elbűvöli. Aztán lefestettem a szinpad nyomorát, mely nagy, örvényeit, melyek szédítők, nehézségeit, melyek számtalanok. Elmondám, hogy szinésznőre nézve mindez kétszerte nagyobb, szédítőbb, számtalanabb – kivált Magyarországon. A szinésznő előtt zárva majd minden jobb társaság, s mégis az egész világé. Minden, ki megfizeti a belépti díjt, számot tart nem csak művészetére, hanem szívére is. Ő többé nem önmagáé már, hanem a közönségé, a szeszélyes, a gyáva, a kegyetlen közönségé. Ma a nőnek tapsol, holnap a szinésznőt fütyüli ki; most a nő kegyéért eseng, majd a szinésznőn bosszulja meg magát. Előbb megkoszorúzza, mint a régiek az áldozatot, aztán megöli boldogságát, becsületét. Elrabolja ifjúsága tavaszát s az élet telén kidobja a zivataros éjbe. És ez mind nem elég! A szinésznő – fájdalom! – kivételes lény, s gyalázat – külön szempont alá esik. Hozzá mindenki más modorral, gondolattal, igénynyel közeledik, mint rendszerint becsületes férfiú becsületes nőhöz. Sebeit koszorúval hiszik elfödözhetni, boldogság helyett dicsőséggel fizetik ki. S minő keserű gúny! Merészeljen erényes lenni, rágalmazzák, gyűlölik; legyen kaczér, könnyelmű, kigúnyolják, megvetik. Ha még e mellett a tehetséget a vágygyal, a művészet szerelmét a hiúsággal téveszti össze s egy eltépett élet árán még dicsőséget sem vehet, mihamar össze kell rogynia a csalódások súlya alatt. Előtte gúnyos közönség, mögötte fájó emlékek; csak egyetlen rövid szerepe marad, melynek végén e zárjel közti utasítás áll: megőrül vagy meggyilkolja magát. – Kértem, ne legyen szinésznő, maradjon nőm. Hadd szenvedjek, küzdjek egyedül, vigasztalódjunk, enyhüljünk ketten. Tegyen boldoggá, úgy is életemnek csak fele enyém, másikat a közönségnek adtam el. A terhet, a mely reám nehezül, ketten elbírhatjuk, de kettőnkének hol a harmadik váll. Maradj keblemen – esengék átölelve, – ne dobd magad a közönség, a szeszélyes, a gyáva, a kegyetlen közönség karjaiba.
Kornélia sirni kezdett, aztán rám emelvén könnyes szemét, így szólott:
– Látom, te nem szeretsz már, meguntál. Egykor magad bátorítál s most lebeszélsz. Így fogod meghazudtolni szerelmi vallomásod is, mert e kettő elválhatatlan. Emlékezzél csak az eltünt szép napokra. Én benned a művészetet s a művészetben téged szerettelek. Kettőtökért hagytam el anyámat, meg virágaimat, meg mindent. Te nem szeretsz már, bizonyosan tudom. Kétségbe vonod tehetségemet is. Igen, én ostoba liba vagyok, s tán rútabb Eliza tensasszonynál. Erényemben is kételkedel. Igen, én kaczér vagyok, elszöktem veled. Ez minden bűnöm. De mindent tűrnék, csak ne untál volna meg. Te nem szeretsz már, bizonyosan tudom.
Itt elcsuklott szava. Én mély fájdalomba merülve néztem magam elébe, míg a súgó gúnyosan tekintett felém, a mi lelkem fenekéig hatott. Ekkor Kornélia mellém csúszott, átölelt, letörölte könnyeimet s azon az édes hangon, melylyel első szerelmi vallomásomra felelt, suttogni, enyelegni kezdett. Mit tudom én, mit? E sátánnő megbűvölt, elvette eszemet. Nyomorult valék, mint egy rabszolga, szánandó, mint egy tébolyodott.
Az igazgató – egy mosolygó képű csinos ember, kihez ajánlva voltunk, nagy örömmel fogadott. Hamar szerződtünk. Én megköszöntem jóindulatát és nejét egyszersmind megkértem, hogy Kornéliát vegye magához szállásba. Elmondám neki egész titkomat, hogy szeretem, hogy nőül veszem, mihelyt a szükséges iratok kezemben lesznek; addig véde, őre, tanítója, testvére, atyja akarok lenni. Az igazgatóné beleegyezett, min aztán férje jobban örült nálam. A derék ember, gondolám.
A társaság, melynek tagjává lettünk, az állandó társaságok legjelesbike volt. Igaz, itt sem volt még ekkor a szinésznő nagysád, a férfiak közül is csak a nemes embert hítták tensúrnak; igaz, finomabb alakban itt is föltaláltam mindazt, mit Bodáki társaságában tapasztaltam, – mégis elégült voltam. E nagyobb város, mívelt közönség, némi jóllét – jótékonyan hatottak reám. Új lelkesüléssel tanultam s nagy sikerrel kezdém meg szereplésemet. A hír csillaga fényt vetett reám, vetélytársaim elsápadtak. A közönség tapsolt, a műértő kezet szorított velem, önérzetem emelkedett s tehetségem gyors fejlésnek indult. De Kornéliát sem feledém. Szenvedélylyel szerettem, s fáradatlanul tanítottam. A leány hamar tanult, s a művészetnek látszott szentelni életét. Örvendettem csalódásomon, s midőn első föllépése után a rendkívüli tetszés, melyet előidézett, mit sem változtatott rajta, örömem határtalan lőn. Ti hiú, irigy, könnyelmű nők, ti Thalia bachansai, nem soká megmutatom nektek, mi egy szinésznő. E névről letöröltétek a szent fényt, melylyel istenek övezték! Nem soká újra ragyogni fog Kornélia homlokáról: szűz papné, az égi művészet menyasszonya.
Az egész közönség Kornéliába bolondult. A diákoktól kezdve föl a szalonokig minden szív mozgásba jött. Mennyi látogatás, mennyi levél! A látogatásokat nem fogadta el, de azt nem állhatta meg, hogy a leveleket el ne olvassa. Kért, bocsássam meg gyermekies kandiságát. E levelek meg is érdemelték. Ha! ha! e levelek! A diák, zsebkönyvekből kiirt verseket küldött, vagy regényekből lopott szerelmi vallomásokat. A kereskedő borzasztó ortographiával s alázatos kéréssel állott elő: ne vegye megbántásnak, ha legszebb kelméjével kedveskedik. A vidéki nemes otromba alakú, de tartalmára nézve annál czifrább levelében egész leereszkedéssel önti ki szívét, s mindig oda irja neve alá: több nemes vármegyék táblabirája. A gavallér – oh, levele illatos, sima, aranyozott fehér – választékos bókot mond, gyöngéd czélzást sző közbe s udvarolni kíván a nagy művésznőnek, vagy karpereczet, nyaklánczot küld ismeretlenül, de legényének megengedi, hogy nevét – ha kérdik – titokban megmondhassa. Órákig elnevettünk rajtok. Aztán az enyéimet vettük elő, mert én is kaptam néhány levelet ismeretlen kéztől, mert belém is sokan bolondultak, kivált a nők közül. Szerették jámborságom, félénk modoromat, épen ezt, a mit a leányok kevésre becsülnek. De én Kornéliát szerettem. Kis szobájában, s a szinpadon egykép kedvesem volt ő. Nem kellett szinlelnünk, s a szinpadon csak a kis szoba jelenéseit folytattuk. Oh szerelem, oh művészet! oh ifjú bohó napok!
Egy idő óta Kornélia nagyon megváltozott. Én ezt mámoromban későn vettem észre. Előbb hinni sem akartam, aztán még többet is hittem, mint mennyi a dologban volt. Ő unatkozott. Ha az asszony unatkozik, már bűnös, s a szerető, vagy férj homlokán nőnek a szarvak, – bár nem láthatni – de nőnek. Sokszor alig figyelt szavamra. Mindjárt-mindjárt az ablakhoz ugrott, hogy gyönyörködjék az utczanépen. Majd kért, hogy vigyem társaságba. Én bezárom őt, féltékeny vagyok, pedig ő oly nagyon szeret. Igaza volt, de csak azóta voltam féltékeny, mióta a szívemet szúró sejtelemnek nevet adott. Ekkor megijedt arczom elvadult kifejezésén, s nyakamba borult. Én oly erővel szorítám magamhoz, hogy sírni kezdett. – Te meg akarsz fojtani, te gyanakodol, pedig jobban szeretlek, mint valaha. Tovább zokogott. Látván könyneit, első pillanatra Othello szava visszhangzott lelkemen: ha asszonykönnytől teherbe esnék a föld, minden cseppből egy-egy krokodil születnék; de a másodikban már lábához borultam és szerepem legszebb helyeit szavaltam el, a hol csak engesztelődés, hűség, szerelem fordul elő. Tépjétek le az ablakokról a függönyöket, hogy nézzen be a kíváncsi nép, mi dicső komédiát, tragédiát játszunk. Szégyelje meg magát Shakespeare és Moliére, piruljon Garrick és Rachel asszony.
Többször kért, hogy csináltassak neki szebb ruhákat. Bár anyja nem volt épen gazdag s többet költött magára, mint reá, mégis máskép öltözködött. Most olyan, mint egy apácza. Ez a nyakig érő fekete ruha elfödi teste minden szépségét. Ő még ifjú, neki más illik. Akkor én is inkább szeretném, ő is többet örülne. Én minden megtakarított pénzemet rá költöttem. De e ruhák sem tetszettek neki, szebbekre vágyott. Egy reggel fényes új ruhában lépett előmbe. Dühösen rohantam felé s kérdém: honnan e ruha? Ő félénken, reszketve, mintha atyja előtt állana, megvallotta, hogy az igazgató előtt nemrég ilyesmit emlegetett s ma e ruhát találta szobájában. Én széttéptem a ruhát, mire majdnem ájulásba esett. Hanem mikor megmondám, hogy e sima igazgató el akarja adósítani, hogy magához kötve, vele, mint rabnővel, kereskedjék, elborzadva borult karjaimba: bocsáss meg, te testvérem, atyám vagy. Semmi kétség, ő szeretett engem. Midőn esténként szinház után megkoszorúzva és fáradtan hajtottam ölébe fejemet; midőn olykor bejártuk a várost s az emberek utánunk susogták: mily szép pár; midőn néha a felindulás gyöngéd óráit töltöttem lábainál: büszke szerelemmel, mély ragaszkodással látszott rajtam csüngeni. De én már elvesztém nyugalmam. A féltékeny szó fülembe csengett. Ezt más gondolatnak kellett benne felkölteni. Ő fél tőlem, oka van reá, bizonyosan oka van. Miket gondol ő, midőn egyedül van, mikről álmodik? E gondolatokat, ez álmokat nekem Mindenható s vedd életem felét. Mégis! Hisz arcza oly ártatlan, oly angyali. De ki ismerte valaha az asszonyt? Van-e kebel, hova tiszta érzések közé álruhában be ne lopódzék a bűnös is? Az ördögöt csak a hitrege festi rút, borzasztó alakkal. Szép bájos az, mint Kornélia. Tépjétek le az álarczot, látni akarom. Fejem kábul, alkalmatlan vagyok mindenre. Bizonyságot nekem, bizonyságot, hogy öljem meg, aztán szeressek s legyek nyugodt. Oh, Isten veled szinpad, ihletés szent órái, szabadság, nyugalom, dicsőség! Dávid többé nem szűz muzsát imád, hanem egy földi csába teremtményt. Dávid örökre meghalt a művészetnek s kicsinyes szenvedélyeknek él. E homlokon a dicsőség koszorúja helyett – hah, átok!… átok!…
Kornélia első fellépése óta keveset haladt, sőt napról-napra gyengült. Neki szép tehetsége volt, de nem szerette a művészetet. Hiúság vonzotta a szinpadhoz, könnyelműség tartotta fenn, szeszélyek lelkesítették. Szépségben, csinos ruhában s némi nyomorúságos modorban állott minden művészete. E modor tehetsége meglepő nyilatkozataival a kontárság nevetséges ferdeségét egyesítette. Ez ujdonságával néha bódítón hatott a közönségre, a mi aztán őt hetyke és bizarr fogásokra ragadta. Való érzés helyett erőltetett láz, egész ritkán, csak eldarabolt részek, nyugodt önbizalom soha, könnyelmű vakmerészség mindig. Örvény szélén állott. Még egy lépés s többé soha sem lehet lelkesült művésznő, csak egy erőszakos komédiásné, ki kinlódva hatás után kapkod. Hiába kértem, könyörögtem: koszorúival felelt és csókokkal nyugtatott meg. Hinni kezdém, hogy csalódom. Talán a szinpadi közelség csal. Talán játéka, mint a durván festett függöny, távolból máskép tűnik fel. Egy este a közönség közé vegyültem, hogy meggyőződjem a valóságról. Egész nyomorultságában állott előttem e kontár és kaczér művésznő. Úgy öltözött, szavalt, játszott, mintha mint nő akarná magához csábítani a közönséget. Alig fordult a szereplőkhöz. Most a földszint ifjaira kacsintott, majd a páholyok szemcsöves hőseihez intézte szerepe szenvedélyesebb helyeit. Talán azt sem tudta, mit játszik, talán nem is szerepét játszotta. Egy naiv leányt kellett volna játszania, s egy kaczér, csábító nőt ábrázolt. Talán önmagát játszotta. Hah, gyalázat! e botrány miatt némelyek pisszegni kezdettek, de a számosabb rész roppant tetszészajjal némítá el, s ő büszkén tovább fűzte hiú esztelenségeit.
Egyenesen lakába mentem azzal a szándékkal, hogy bevárom. Szobájában ledültem egy pamlagra. Oh kis fehér szoba, aranyzott könyvek, nyíló virágok, susogó függöny, szemérmes ágy: mondjátok meg Kornélia titkát, élményeit, álmait! sóhajtám és szememmel körüljártam a szobát. Mindenütt lágy kezenyoma, ártatlan szemérme intett felém, az öltöző-asztal patyolatterítőjétől a keskeny ágy fehér párnájáig. E néma, gúnyos vád ingerelt. Hazugság! kiáltám mérgemben, s fölhánytam szekrényét, ruháit, könyveit. Sehol semmi. A legkisebb szalagot, a legcsekélyebb papirdarabot is ismertem. Haragtól, szégyentől könnyekre fakadva, dültem le újra a pamlagra.
A szobában mély csend volt. Csak a függönyök öblei türemlettek, rojtjai ingtak s gyertya lobogott hol jobbra, hol balra. Könnyes szememre a kitombolt fájdalom enyhe éber álma, fáradt lelkemre a női szoba szűz titkainak egész költészete szállott. A hiú, kaczér szinésznő alakja elmosódott. A szende, ártatlan leányka ruhájának suhogásait véltem hallani. Úgy tetszett, mintha vőlegény volnék, a ki menyasszonyára vár. Homlokomra bomladozó hajfürtök borultak, arczomon fűszer-lehellet égett, keblemhez dobogó mell ért. Lelkem vágyó sóhajokban halt meg, örömkönnyekben támadt föl.
Midőn felnyitám szememet Kornélia kezét éreztem fürteim közt, csókját homlokomon. Oh mért szólaltál meg, mért mutattad föl koszorúidat? Mért nem maradtál szende, ártatlan leánykának, mért juttattad eszembe, hogy szinésznő vagy, ki ma az egész közönséget elbolondítád? Miért nem öleltél szótlanul magadhoz, hogy egy rövid éjen át még hihessek benned?
Ingerülten ugrottam föl s koszorúit lábbal tapostam.
– Te kaczér asszony, kontár szinésznő vagy. Te a taps-zajt szereted, nem a művészetet; te nem tudod, mi a szerelem, csak gyönyört szomjazol. Oh gyönge asszony, kegyetlen asszony, elveszted magad, elvesztesz engem.
Kornélia sírni kezdett. Én tovább beszéltem a szerelemről, a művészetről. Elmondtam mindent, a mire az ihletés és fájdalom tanított. Szemére hánytam mindent, a mit a szenvedély rég elhitetett velem, de a gyöngeség mind eddig visszatartott. Nem válogattam a szavakat, enyhülnöm kellett. Kornélia nem sírt többé, megbátorodott. A gyöngédség korlátai már szétrombolva köztünk, s a kiszabadult féktelen szenvedélyeké a tér. Alig juthattam szóhoz. Ki szakítja félbe az ingerült asszony beszéde folyamát, – ki mulja fölül fájdalomszülte ékesszólásában, – ki maradhat nyugodt könnyelmű ötleteinek sebző gúnyaitól? Kornélia szinésznő volt, s a szinésznő kétszer asszony. Nem emlékszem a részletekre. Ő magánkívül volt, s földig alázott, én őrjöngve kezet emeltem reá, hogy arczul üssem, s mit tudom én, talán érintém is.
Ekkor az előszoba ajtaját megnyilni hallottuk. Talán az igazgató jön, kinek e zaj feltünt. Józan nyugodt lettem újra. Hiszen szinész vagyok, ez mesterségem.
– E botrányról senkinek sem szabad tudni. Az igazgató most be nem léphet. Holnap eljövök.
– Ajtóm és szívem örökre zárva ön előtt – mond Kornélia, bezárván az ajtót.
– Kornélia lefeküdt s nyugodni kiván. Jó éjtszakát igazgató úr.
Az igazgató mosolygott, én sirva bolyongtam az utczákon, s a hajnal Kornélia ablaka alatt talált. Néhány napig a szerep szavain kívül egy szót sem szólottunk egymáshoz, s csak a szinpadon találkoztunk. De azért gondosan kisértem minden léptét, mert inkább szerettem mint valaha. Magára hagyatva, védelem nélkül, nem tudta föltalálni magát. Megijedt szabadságától, rabja lőn félelmének. Idő kellett, hogy tájékozhassa magát. Látogatásokat sem mert elfogadni, a sétányon sem jelent meg. Szenvedni látszott. Az igazgató vezette föl a szinházhoz és kisérte haza. Mindig zavarba jött, ha ilyerkor rátekintettem. Volt pillanat, melyben engesztelőn, kérőn emelte hozzám szemét. Nem állhattam többé ellent s a hatodik nap, midőn az Ármány és Szerelem czímű drámát adtuk, szenvedélylyel szorítottam magamhoz, ő hőbben viszonozta, mintsem a szerep kivánta, s míg a közönség zajos tapsai miatt nem juthatott szóhoz, Luiza beszéde helyett, ezt sugta fülembe: védj meg, az igazgató szerelmével üldöz. Feledtem a közönséget, sokáig tartottam átölelve. Szerencse, hogy a fekete sugó rám kiáltott: Dávid, újra csendesség van, szavald szerepedet. Tovább játszám, s mondják életemben legjobban. A szerelem egy pillanatig nagy szinészszé tőn. Nyomorúság! Nyugalom, magány, szabadság kellett volna nekem. Egy sziklacsúcs az élet tengerén, hová ne érjenek a szenvedélyek hullámai, hol megpihenhessen a fáradt genius, hogy érezzem csókját, hallhassam szent sugallatait.
Másnap elhatároztuk, hogy a várost oda hagyjuk. Egy szinész-társulat meglehet sokban hasonlít a köztársasághoz, de azért egy igazgató mindig török basa. Kornélia nem lesz háremhölgy, sem Dávid nyomorult rabszolga. Előttünk nyitva a nagy világ: Magyarország ötvenkét vármegyéje. Mindegy! Akármely faluban összeszegezhetni néhány deszkát szinpadnak; mindenütt terem búzakalász, mely szájunkba élelmet és fejünk alá szalmát ád; követni fog a víg kedély, nem hagy el a művészet, megvéd a szerelem. Úgy-e, szép Kornéliám, ki, bár nem érdemlem, mégis szeretsz. Szépségednél csak hűséged nagyobb. Nem sokára enyém lészsz! Oh kedves hitvesem!
Épen jövőnk terveiről beszélgettünk, midőn a szobaleány egy grófot jelentett be.
– Kornélia nem fogad el látogatásokat. Ki sem mondhatám jól e szavakat, s már a gróf előttünk állott.
– Ezer bocsánat! tudtam, hogy a kisasszony nem fogad el látogatást, de nekem beszélnem kell vele.
– Méltóztassék helyet foglalni.
A gróf megütődött, látván, hogy én a házigazda szerepét játszom, aztán folytatá: – Én nagyra becsülöm a színművészetet s igen örvendek, hogy már a magyar szinpad is oly művésznővel dicsekedhetik, mint Kornélia kisasszony.
– Valóban! Nagyon örvendünk!
– Különben látogatásom oka nem csupán a hódolat. Én erdélyi vagyok. A kolozsvári szinpad most legjelesb a két országban. Igen örvendenék, ha szinpadunknak megnyerhetném a kisasszonyt. Az igazgatóságnál némi befolyásom van.
– Kornélia magára nem szerződhetik, csak velem. Én vőlegénye vagyok – mondám beszédébe vágva.
– Az mit sem tesz, sőt annál jobb – viszonzá a gróf minden zavar nélkül – én holnap elutazom s két hét alatt önök megkapják a meghivást, s ha kell – a szerződést is.
Kaptunk az alkalmon, elfogadtuk a meghivást s a harmadik héten már föllépésünket ünneplé a kolozsvári közönség.
VI.
Nem sokáig tart már, mindjárt vége lesz az egész históriának. Hanem épen most jő a java, melynek a karzat tombolni szokott. Lesz zaj, átok, gyilkolás. Én Istenem! milyen jó, hogy az emberek néha öldökölni szokták egymást. Különben mily szomorú sorsa lenne a költőnek és szinésznek. Irhatni-e, játszhatni-e máskép hatásos darabokat? De mi szüksége van a világnak költőre és szinészre! Menjenek kapálni, úgyis kapakerülőknek nevezik őket Magyarországon. Belőlem is mily derék, istenfélő földmíves vált volna. Most otthon ülnék a kályha mellett, kis gyermekek ugrándoznának körülem, anyjuk kedves zsémbeléseit hallgatnám, ki-kinéznék a jószág után, aztán tovább morzsolnám a kukoriczát, vagy poharat koczczintanék a jó szomszédokkal. Így megtanultam szerepeimből a szenvedélyt és bűnt, annyit játszottam a mások jellemét, hogy a magamét elvesztettem; mert átka a szinésznek, hogy lehozza a szinpadról a szerepek szenvedélyeit, s az életben is komédiázik. Hajh, hanem az még nem ártott volna, hogy herczegeket, grófokat játszva, büszke, fényüző, szeszélyes lettem: hogy Hamlet szerepe után két hétig voltam komor; hogy mint Romeo mindig Juliát véltem ölelni, csak Othello szerepét ne játsztam volna soha. De miért ne? Hát ő Desdemona volt-e? Én tudom, bizonyosan tudom, hogy a grófhoz adta magát. Igen, a gróf, a derék Mæcenas… ott hagytam el.
Gróf és komédiás! Hogy volna itt a választás nehéz? Itt rongy, ott bibor; itt festék-ette sápadt arcz, aranyfüstös papir, álgyöngyök; ott arany és gyémánttól ragyogó deli alak; itt szilaj szenvedély, ott hizelgő édelgés; itt rövid puszta név, melyet ugyan az utcza gyermek is ismer, de senki tisztelettel nem említ; ott hosszú fényes czím, mely előtt mindenki leveszi kalapját s még a király termei is megnyílnak. Én csak mélyen érző szivet adhaték s prózai házasságot; a gróf drága kövekkel diszíthette föl, regényes kalandokat szőhetett vele, s divatba hozhatta a nagy világban. Mily szép az ifjú éveket szabad kalandos szerelemben átélni, számtalan diadalíveken át jutni a kiábrándulás kapujához, hol mégis egy út csendes boldog élethez vezethet; mert mindig vannak ábrándos fiatal emberek, kik egy agguló szinésznőbe inkább belebolondulnak, mint bármely fiatal leányba, s a tévedést és csalódást, mint folyondár a romokat, hűséggel és ifjúsággal koszorúzzák. Kornélia az utolsót választotta! Csak legfölebb én s néhány dohogó moralista mondhatjuk, hogy rosszul tette.
A gróf nagy úr volt, e mellett kritikus és Mæcenas. Abban az időben nem igen voltak hirlapok, a tárczát pedig pugillárisnak hítták s csak pénzt tettek bele. Egy-egy gavallér adott a közönségnek irányt: emelt és buktatott. Egyébiránt ezek sem sokban különböztek a tárczaíróktól. Keveset értettek a dologhoz, sokat beszéltek, mindig volt választott és üldözendő személyök, szerepet játsztak a szinházi ármányokban s béröket hívebben kivették, mint bármely napszámos. Hanem a gróf nem járt ingyenjegygyel. Páholyt tartott, jutalomjátékok alkalmával ajándékokat küldözött, s nem egyszer nyitott aláirási ívet a társaság biztosítására. Ő sokat áldozott a hazai művészet oltárán. Éljen a nagylelkű hazai Mæcenas! Ezen fölül mily gőg nélküli, nyájas, leereszkedő. A szinésznőkkel örömest társalog, a szinészektől sem sajnál egy-két jó szót. Engem egyszer épen karonfogott, persze nem az utczán, de azért mégis karon fogott. Máskor meg fölszólított, hogy látogassam meg, kivált a reggeli órákon, midőn egyedül van. Nem volt szükség reá, eljött ő maga, sokszor, igen sokszor, s elkisért Kornéliához, a ki itt is az igazgató családjánál volt szállásban. Elbeszélgettünk a művészetről, külföldi szinpadokról és sok másról; mert a gróf nem csak Mæcenas volt, hanem mint mondám, műértő is, szóval: igen derék ember. Kornélia némi idegenkedéssel viseltetett iránta, mi nekem rosszul esett. Megkértem, hogy ne tegye azt. A gróf pártfogónk, barátunk. Menyegzőmre is őt hivom meg násznagynak, úgy sincs már messze; mert a szükséges iratok kezemben vannak. Kornélia mindent igért, de a menyegzőre nézve úgy nyilatkozott, hogy jó lesz halasztani, míg egy kis pénzt gyüjtünk, mit most könnyen tehetnénk, mert kegyenczei vagyunk a közönségnek. Aztán talán anyja is nem soká kibékül velünk. Akkor vigabb menyegzőt ülhetünk s biztosabban kezdhetünk az élethez.
Kis bohó, mire nem gondolsz te? Hogy hithettelek én téged valaha könnyelműnek? Hisz gondosabb, előrelátóbb vagy, mint én. Mégis az én jó barátom, a fekete sugó, most is hiú és kaczér asszonynak tart. Minap előttem a gróffal is gyanusított. A cynikus, az embergyűlölő! Pedig te hőbben, hivebben szeretsz. Szerelmünk első perczeit bűvölöd vissza. Talán a menyegzőt is azért halasztod, hogy tovább maradhass szeretőm; mert példaszó: a házasság a szerelem sírja. Kedves Kornéliám!
A sugó beszéde mégis nyugtalanít. Nem hiába, hogy oly Mephisto-képe van. De ő jó barátom, javamat akarja. Szégyeld magad, Dávid! Hát megint féltékeny akarsz lenni, hogy szenvedj és nevessenek! Mégis valaminek történni kellett. Minden ember gúnyosan, szánakozóan néz felém. Mit nevetnek rajtam? Miért szánnak engem! Ördög és pokol! arczul vágom a szemteleneket. Hát ez a közönség megveszett-e, hogy oly hidegen fogad? Hát már irigylenem kell társaim dicsőségét is? A nemtelen vetélkedés, az ármányos irigység bánt-e, mely a művészt, mielőtt megemészti, lealacsonyítja? Ennyire sülyedtem? Még az a híja, hogy béres tapsolókat fogadjak. Föl, föl legjobb szerepeimmel, hogy varázsoljam őrjöngő elragadtatásba a közönséget, hogy dobjam aztán tapsai közt szeme közé nyomorult koszorúját. Mi ez? Nem adnak nagy szerepet, a rendezőségtől fölmentve, csekélyebb fizetésre szorítnak s az igazgató szemembe meri mondani: ha elégedetlen, elmehet. Ostoba! hisz Kornélia velem jő, mi tartjuk társaságodban a lelket. Minő felelet: a kisasszonynak nem lehet ellenem panasza, a kisasszony fizetését nem rég javítám meg, a kisasszony nem lesz irányomban háládatlan.
Rohantam Kornéliához. Elmondtam neki mindent s tudtára adtam, hogy holnap elhagyjuk a társaságot. Ő csodálkozott és csöndesíteni kivánt. Aztán megigérte, hogy beszélni fog az igazgatóval, de ha óhajtását nem valósíthatná, maradjak azért vele, vagy menjek vendégszerepekre, míg szerződése kitelik; így mindketten sok pénzt gyüjthetünk. Hát megőrült-e a világ, vagy én vagyok tébolyodott? Hát már a földön egyetlen becsületes ember sincs? Mindenki félrebeszél, gúnyol, csalni akar. Kornélia vagy-e te, vagy valamely irigy boszorkány vette föl képedet, hogy engem kisértsen? Szólj, beszélj, tudni akarok mindent, de mindent. Tehát menjek vendégszerepekre, s te maradj itt – kincset gyüjteni. Gyüjts, gyüjts, hogy csapjunk zajos menyegzőt, így talán imádóid gúnyhahotája nem hathat hálószobánkhoz. Gyüjts, gyüjts, hogy nevelhessük gyermekeinket, de jegyezd meg jól: kitekerem nyakokat, ha nem fognak hozzám hasonlítani… Melyik vendégszerepekre, te maradj itt… Úgy!… úgy!… oh szende, ártatlan leányka.
Kornélia nem ijedt meg, angyali nyugalommal simítá el homlokom redőit.
– Dávid, te beteg vagy.
– Gyógyíts meg hát, vigasztalj.
Kornélia csöngetett, s a bejövő szobaleánynak megparancsolá, hogy holnapig rakjon össze mindent, mert elutazunk.
– A legelső városban oltárhoz lépünk s megesküszünk.
– Esküdni, hazudni, káromolni egyre megy. Asszony, te hazudsz, én nem hiszek neked. De mit mások rólad mondanak, mind elhiszem; mert az irigy gyűlölség, bár nagyít, igazat mond, s a rágalomnak mindig van alapja. Én nekem csak egy körömfeketényi bizonyság kell. Inkább süssenek bitót homlokomra, mintsem szarvat viseljek; inkább vakuljak meg, mint csak álmaimban is olvashassam valamely gúnyos arczról: szegény Dávid, te ott örülsz, hol más már unatkozik! Értesz-e engem, asszony! Imádkozzál. De az Isten sem fog megoltalmazni.
Az utczán a fekete sugóval találkoztam.
– Jó, hogy talállak, Dávid. Itt mai szereped: Othello. Mégis valahára egy nagy szerep.
– Othello!… Jól van, igen jól! Játszani fogjuk. Tanultam, tudom. Nem lesz szükség, hogy sugj. Minden szavára emlékszem, arra vagyunk kárhoztatva, hogy szarvakat viseljünk. De vérbe fog kerülni… Darabokra tépem. Szarvakat rakni homlokomra – nekem… oh!
– Még egyebet is akarok mondani.
– Talán te is megőrültél! te is gazember vagy. Tudom, látom, nem újság már.
– Mit hadarsz össze-vissza mindent. Én Kornéliáról akarok…
– Kornélia itt marad, én vendégszerepekre megyek, – pénzt gyüjtünk, lakodalmat csapunk.
– Tudod-e, miért csekélyebb fizetésed, miért nem adnak nagy szerepet, miért nem tapsol a közönség? Én mindent megtudtam.
– Megtudtad? szólj! kit szeret Kornélia? Bizonyságot nekem!
– A gróf és az igazgató ármánykodnak ellened, s a közönség is egyetért velök, mert a közönség – a fiatal emberek, kik tapsolni, tombolni szoktak, nem szeretik, ha szép szinésznőnek szinész szeretője van. El akarnak választani tőle.
– A gróf… a közönség…
– Dávid, én rég megmondottam, hogy hagyj föl e viszonynyal. Szánlak, Dávid.
– Szánsz… úgy… szép…
– A gróf, mint mondják, gyakran jár kedvesedhez, még akkor is, midőn te nem vagy ott, sőt közelebbről azért játszhattál oly ritkán Kornéliával egy darabban, hogy míg te komédiázol, ő háborítlanul élvezze társaságát.
– Ember, megfojtalak! Bizonyságot nekem. Nem akarok gyilkos lenni. Ne ölj! arra tanított anyám. Bizonyságot nekem!
– Ne rángass úgy. Isten úgy segéljen, még ruhámat is letéped… Ott van la! leszakadt két gomb… Vigyen el az ördög! sem te, se Kornélia nem csináltattok nekem új kabátot.
– Bizonyságot nekem!
– Ne kiálts úgy! Én csak azt tudom, mit minden ember, az egész város beszél.
– Minden ember… az egész város. Jól van! Ma Othello szerepét játszom. Új Othellót teremtek. Shakspere rosszul írta. A fekete sugó nem Jago. Kornélia nem Desdemona, a gróf szerencsésebb, mint Roderigo. De azért Othello ölni fog. El a grófhoz. Épen reggel van, ilyenkor bebocsátják a komédiást is.
– Jó reggelt, Dávid! Minek köszönjem e szerencsét.
– Méltóságos gróf úr!
– Hadd a czímeket. Ülj le, csevegjünk kissé. Ápropos! Panaszom van ellened. Azt hallom, mint rendező megtiltád, hogy mi laicusok, az előadás alatt a szinpadra mehessünk.
– Kötelességem parancsolta. Méltóságtok annyira elfoglalják nőinket a szinfalak közt, hogy elkésnek, zavart okoznak! pedig a közönség közt vannak olyanok is, kik a szinésznő hibáit szépségeért meg nem bocsátják. Különben mától fogva nem vagyok rendező.
– Nagyon is szigorú vagy, kár volt ily intézkedést tenned. Lásd azt beszélik, hogy félted Kornéliát. A menykőben! az a leány téged bolondul szeret. Aztán báránynál ártatlanabb és szigorubb, mint egy apácza. Ily nőt félteni. Nevetség. Ha! ha! ha!
– Ha! ha! ha! – nevettem én is, annyira hangosan és lelkemből, hogy a gróf elkomolyult s pillanatnyi csend állott be.
– Nem reggelizel velem?
– Köszönöm alázatosan. Én tanácsot kérni jöttem méltóságodhoz.
– Ah!
– Én szeretek egy leányt…
– S a leány viszont téged. Nem soká lakadalmat csapunk, násznagyod leszek, vigan leszünk.
– Türelem… türelem! ne gyönyörködhessék kínaimon, mondám magamban, aztán folytattam: Egy ember, egy nagy úr, egy gróf hírbe hozta a leányt. Az emberek sokat beszélnek, én nem hiszek semmit, mert nincsenek bizonyságaim. De ez embert gyűlölöm. Kettőnknek szűk a világ. Elmentem hozzá. Épen így ültem vele szemben, mint most méltóságoddal, épen így néztem szeme közé, mint most méltóságodnak, és nyomorult alávalónak neveztem. Mit gondol méltóságod, megvívott-e velem?
– Bizonyára nem. Mindenki csak magához hasonlóval vívhat meg. A társadalmi állások lehetnek különbözők, de legalább lenni kell egy pontnak, a mely kihivót és kihivottat egyenlő rangra emeli. Egy szinészszel nem vívhat meg egy gróf, oly kevéssé, mint egy szinész nem vívhat meg cselédjével. Ez lehet előitélet, esztelenség, de maga a párbaj nem az-e? Nem mi vagyunk arra hivatva, hogy a világot jobbá és okosabbá tegyük. Épen azért nyugodjál meg Dávid, a szinpad szenvedélyeit ne ültesd át az életbe.
– Épen így felelt ő is, s most nem tudom mit míveljek.
– Vesd meg a leányt, nevesd ki azt a nagy urat, ki oly nőt szeret, a kit te már meguntál. Hisz a menykőben! akár száznál találsz kárpótlást. Annyi nő szerelmes beléd, hogy szeretnék bőrödben lenni.
– Nem… nem, méltóságos úr! Én azt mondom ez embernek: ha kedvesemre mersz tekinteni, ha két lépést közeledel hozzá, megöllek.
– A szinpadi kard nem vág, nem szúr. Aztán Dávid, az életben nem úgy foly a játék, mint a szinpadon. Senkinek nincs utasításba adva: elesik, meghal. Te gyönge is vagy. Shakspere mellett sokat virrasztottál, a szinpadkor sokat kínoztad magadat. De beszéljünk egyébről. Mit adtok ma?
– Othellót.
– Tapsolni fogunk – mondá a gróf, s a szobában föl s alá kezdett sétálni; majd hirtelen megállt előttem s így szólt: Dávid, én jóakaród vagyok. Fogadd meg tanácsomat. A nőt sem elhanyagolni nem kell, se pedig félteni. Mindkét esetben túlbecsüli magát, s férjét vagy kedvesét érdemetlennek hiszi szerelmére. Dávid, légy okos.
– Kristálytiszta igazság, aranybeszéd.
– Nekem úgy tetszik, hogy azt a nagy urat, a kit te emlegetsz, jól ismerem, – folytatá a gróf, mindinkább sötétülő arczczal – ő büszke s téged eltaposni sem tart érdemesnek, de sértést nem tűr s ha csakugyan veszni akarsz, eltapod mint egy férget.
Ezzel gyorsan belső szobáiba vonult s engem a belépő szolga társaságában hagyott.
Délután a sugó jött hozzám.
– Bizonyságot nekem! Ő ártatlan lehet még s én boldog. Hát ha az egész az igazgató, e nyomorult kerítő ármánya. A gróf eleinte nem értett engem, tréfált; – ördög és pokol! ha e tréfa gúny volna? később komoly lett; e komolyság meglehet fenyegetés, de azért Kornélia még nem bűnös. Tréfa és való. A gróf… az igazgató… Kornélia… Bizonyságot nekem!
– Én nem leskelődöm a szinésznők kalandjai után – felelt a sugó – a szinházi szolgák szokták hordozni leveleiket. Bár legalább egyet keríthetnék kézre. Ideje, hogy kigyógyulj már s visszaadd magadat a szinpadnak. Jer, olvassuk szereped.
– Én Desdemonát ártatlannak tartom, Othello bűnös… Olvasd. Ma nagyszerűen akarok játszani, hogy ijedjenek meg a féltékenyek, rendüljenek meg a csábítók. Olvasd.
A sugó olvasni kezdett, s én szavaltam és játsztam. Felfogtam egész mélységében a szerepet. Minden szónak megtaláltam hangját, arczkifejezését, mozdulatát. Saját életemet éltem át az Othellóéban s Othellóét az enyémben. Érzém, minő fájdalom a megcsalt, kijátszott szerelemmé. Érzém, mily kéj lehet halva látni Kornéliát, hogy többé senkit ne szeressen, hogy többé senki ne szeresse, csak én.
Eljött az est. Átfutottam még egyszer szerepemet s felöltözve, Kornélia öltöző szobájába siettem. Zárva volt.
– Nyisd ki. Valaki van nálad?
– Mily lármát ütsz.
– Nincs senki? Jó, ártatlan lehetsz. Tudod-e szerepedet? Desdemona vagy-e?
– Szinte félek fekete arczodtól s fehérben forgó szemedtől.
– Othello vagyok – mondám, fáradtan leülve – talán a miért fekete vagyok s mint édeskés piperkőcz nem tudok enyelegni, nem szeretsz?
– Szerepedet szavalod. Beteg vagy, Dávid. Jobb lesz, ha ma nem játszol.
– Nem hallod-e, mint nyugtalankodik, zúg a közönség? várja Othellót. A városban minden virágot koszorúnak fontak számomra. Ma koszorúk párnáján aluszunk. Kornélia, az éjet nálad töltöm.
– Nem tréfálsz?
– Szinház után haza kisérlek, ne hogy nélkülem menj el. Többé nem is válok el tőled. Karjaimba szorítva mint fogom nevetni a nyomorultakat, a kik el akarnak rabolni tólem.
– Igazán eljösz, Dávid?
– Talán nem akarod, tán légyottot adtál másnak? Hah, csalfa asszony!
– Ne kínozz engem s magad. Jer, ölelj meg inkább.
– Nem… nem! elég hosszú az éj. Most öltözködjél! Halld, csöngetnek. Zúg a közönség. Menjünk; de Desdemona légy, Othello féltékeny.
Elkezdődött a színmű. A két első felvonásban szerelmem boldog napjait álmodtam vissza. Csak a páholyban ülő gróf képe ingerelt olykor. Többször kaptam kardomhoz, hogy bele hajítsam. A harmadikban éreztem a jól ismert kínokat, melyeket már egy év óta érzek. Minden költőnek van költeménye, melyre egész lelkét ráleheli; minden szinésznek szerepe, melyben önmagát játszodja s önmagát mulja fölül. Az enyém Othello volt. Nem hiába félt tőlem Kornélia már a harmadik felvonásban is. Nyomorultan játszott. De játszhatott-e máskép? Hah, ő nem Desdemona! mégis koszorúkat, bokrétákat dobnak neki, s engem a negyedik felvonás végén éles fütty jutalmaz. Fütyüljetek, dobáljatok, csak ő maradjon Desdemona; fütyöljetek, dobáljatok, csak a gróf legyen Roderigo, fütyöljetek, dobáljatok, csak én ne legyek Othello! Különben még hátra egy felvonás. Megmutatom én nektek, mi a művészet hatalma. Vagy én vagyok kontár, vagy a ti szivetek van kőből. Sirni, jajgatni fogtok s én nevetni együgyűségteken.
Az ötödik felvonás előtt sietve jött hozzám a sugó.
– Itt a bizonyság. Fogd e levelet. Épen most vettem el a szinházi szolgától. Sietnem kell, kezdődik az ötödik felvonás.
A levél a grófnak szólott. Kornéliától volt aláírva, s körülbelül ide ment ki:
«Kedvesem! Ma ne jőjj el! Dávid szinház után hozzám akar jönni. Ő sejt valamit és ingerült. Meg kell nyugtatnom… Holnap nem fogok vele elutazni. Megakadályozom. Beteg leszek s találni fogok módot, hogy újra tudósítsalak. El kell válni a dolognak. Ments meg ez embertől. Én követlek akár jószágaidra is… Csak messze menjünk. Oh, ha még ma elmehettünk volna! Nehezen várhatom a holnapot. Lovaid minden pillanatban készen álljanak. Hátha valami váratlan esemény jő közbe? Én reszketek, de reád gondolok s erős leszek. Köszönöm a bokrétát, keblemen fog alunni, rólad álmodom.»
– Az ötödik felvonás második jelenete – kiált a rendező hátam mögött – Othello föllép. Siessen ön.
Mennydörgő taps üdvözöl, mintegy kárpótlásul az előbbi füttyért. Én a zajban az egész világ gúnyhahotáját hallom s a gróf mosolygó arcza a páholyban őrjöngésbe hoz. Hátra tekintek, hah! ott aluszik Kornélia.
– Van rá okod, van rá okod, szívem! sugja a sugó.
Játszani kezdek.
– Van rá okod, van rá okod, szívem, s ne hagyjátok azt kimondani, szemérmes csillagok! Van rá okod. De nem, vérét nem ontom s nem sértem bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, minő az alabástrom a sírokon. De meg kell halnia, hogy mást meg ne csaljon. Kioltom a világot, aztán – kioltom e világot. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt, visszaadhatom előbbi fényedet; de a tiedet eloltván, oh remeke a teremtő természetnek, nem tudom hol van az a prometheusi láng, mely meggyujtson megint. Ha rózsáidat leszakasztom, soha nem adhatok neki többé életszínt. El kell hervadniok. Hadd szívjam illatod még ágadon… Balzsamos lehellet, majd rábeszéled az igazságot, hogy eltörje kardját… Még egyszer, még egyszer! Oh légy ilyen, ha halva vagy: megöllek – és szeretlek. Még egyszer, utoljára! Ily édes sohasem volt, ily halálos! Sirnom kell. Kérlelhetetlen könynyek! Búm olyan, mint Isten haragja. Sújt, midőn szeret. Hah! ő fölébred!
– Ki van itt? Othello?
– Én vagyok.
– Le akarsz feküdni?
– Imádkoztál éjtszakára, Kornélia?
– Imádkoztam.
– Ha vétek van sziveden, melyért az Istent még nem engesztelhetted meg, úgy imádkozzál.
– Férjem mit akarsz?
– Egymás után!… Én félre vonulok: lelked ne szálljon el készületlenül. Nem! Ég óvjon, hogy lelkedet megöljem!
– Megölni mondod?
– Azt.
– Úgy Isten irgalmazz nekem?
– Ámen rá, szívemből.
– Ha így beszélsz, te nem fogsz megölni.
– Hm!
– De mégis félek tőled, iszonyú vagy, ha szemed így forog. Félelmem okát nem ismerem, mert vétket nem tudok, de félek, azt érzem.
– Gondolj bűnödre.
– Szerelmem irántad, más semmi sem.
– Úgy azért halsz meg!
– Természetelleni, – szerelemért megölni valakit. Mért harapdosod úgy ajkidat? Bősz szenvedély dúl szivedben! Gonosz jel ez, de remélem, nem illet engemet.
– Halgass, szót se szólj.
– Jó, hallgatok; szólj hát te, mit kivánsz?
– Levelet írtál hozzá, gyalázatos szerelmes levelet.
– Nem, lelkemre, nem, küldj érte s kérdezd meg.
– Óvd magad kedvesem, a hamis eskütől, halálos ágyban fekszel!
– Oh talán még nem oly hamar.
– Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert bárha mindent esküvel tagadj, ki nem irtod gyanúm, meg nem ingatod szándékomat. Meg kell halnod!
– Hát az Isten legyen irgalmas nekem!
– Ámen.
– Légy te is irgalmas. Az életben soha sem vétkeztem ellened, soha sem szerettem Cassiót, csak mint Isten és világ előtt szeretni lehet. Soha sem adtam neki szerelmi zálogot.
– Nem Cassio, nem a kendő; a gróf… a levél. Oh hitszegő, kővé edzed szivem s gyilkolni kényszerítesz, a midőn áldozni készülék. Én olvastam a levelet.
– Nem igaz. Hivasd ide, hogy vallja ki az igazat.
– Megvallotta már.
– Mit?
– Hogy veled élt.
– Hogyan? törvénytelen?
– Úgy!
– Azt nem mondhatja.
– Néma lesz.
– Istenem, meghalt tehát?
– Ha minden szál haján egy élet volna, elnyelné bosszúm.
– Elárulák őt s én elvesztem.
– Hah, szajha, még előttem siratod?!
– Oh férjem, űzz el, oh csak meg ne ölj!
– Meg kell halnod, gyalázatos!
– Ölj meg holnap, az éjjel hagyj még élni.
– Hah, vonakodol?
– Csak félóráig.
– Vége, habozni nincs idő!
– Csak míg imádkozom.
– Már késő.
Oda rohantam s megfojtám. Sikoltott, vonaglott, meghalt… igazán. A közönség eszeveszetten tapsol… koszorúk hullanak lábainkhoz!
– Ma koszorúk párnáján aluszunk. Nálad töltöm az éjt Kornélia!… Meghalt… Irgalmas Isten, mit míveltem? Hah, a gróf ott a páholyban!… Volt rá okom! Többé nem csal meg… Oh kegyetlen könnyek! Volt rá okom!…
– Dávid, te gyilkos vagy! – kiált elszörnyedve a sugó.
– Gyilkos! – viszhangozza a közönség.
– Gyilkos! – hangzik alant, fenn, égen, földön, levegőben. Megijedtem, rohantam a szinfalak közé, onnan a hátsó ajtón ki, aztán föl a hegyekre. Sokáig, két évnél tovább bujdostam, majd elfogtak, börtönbe vetettek, elitéltek mint gyilkost, később szabadon bocsátottak mint őrjöngőt. Újra bujdostam, a vihar megkeresztelt vén komédiásnak, bolond Dávidnak.
*
Hát már mindnyájan elaludtatok? Kiáltsam-e mint a római szinész: plaudite? Derék, műértő közönség! derék, ájtatos hallgatóság! Csak a falaknak beszélek, csak az erdő vadainak játszhatom. Pedig nagy kedvem van még egy szerepet az egész világ előtt eljátszani, azt, a mely annyi szinműben előfordul, mikor a boszúálló szerető kedvese csábítóját megöli.
A grófot nem átkozta meg anyja. Talán most boldog családapa, magas rangú tisztviselő, talán épen biró, a ki itél a gyilkosok fölött. Mindegy! Nekünk valaha találkoznunk kell. Ha eddig nem tudtam föltalálni, föltalálom ezután. Nem vagyok én vén, csupán a hajam ősz. Még nincs vége a drámának, – még egy jelenet hátra van. Lesz tapsoló közönség, koszorú is – a síron.
A szinpad… a szinpad!…
Ti nem tudjátok, mi az? Csak én tudom, én, ki éltem, örültem, szenvedtem rajta. Ott haljak meg. Desdemona ágya legyen koporsóm, a taps halotti dalom, a lehulló függöny szemfedőm. De ne sirasson senki, csak a fekete sugó. Csupán ő szeretett a nagy világon. Csöngessetek, vége a tragédiának!…
Mégis alusztok? Nem látjátok, hogy hajnalodik már? Napsugár süt be az ablakon; ébredjetek! Föl élni: sírni, nevetni, szenvedni, elfáradni, alunni… Oh, ha egy óráig alhatnám, mint a gyermek, mint a halott! De hijába húnyom be szememet, a lelkiismeret mindig ébren tart, még álmomban is. Akarnunk kell, csak akarnunk! Hanem hiú komédiás vagyok, ki erőnek erejével Hamlet szerepét játszsza; gyáva ember, ki irtózik a vértől. Ne öljünk mást, de magunknak szabad meghalni… Meghalni, elalunni… talán álmodni is… itt a bökkenő: itt itt. Mert minő álmok lehetnek a sírban!… Oh az a nem ismert tartomány, melyből nem tért meg utazó… Oh jaj! Csöngessetek! vége a tragédiának!