NŐK A TÜKÖR ELŐTT. (continued 2)

Maga a költőnő is elégedetlen volt compositiójával s lehangolva fordult el tükrétől.

– Ez sem jó, – kiáltá ingerülten – sem kő-, sem aczélmetszeten nem fejezhetni ki jól a sárguló lombot, a hervadó virágokat, e mellett kis fiamnak is épen oly prózai arcza van, mint atyjának. Ez megrontaná a hatást. Aztán igen családias, nem közönség elébe való. Csak a kritikusoknak tetszenék, azt hiszem, egyik sem venné észre benne azt a hibát, a mely nekem mindjárt eszembe jutott. Mind igaz, de hát ugyan hogy rajzoltassam le magamat? Nemsokára mennem kell. Hogy nem gondolkoztam róla elébb? Újra el fogják rontani képemet. Szörnyűség!

A nagy tükörtől íróasztalához sietett, vagy jobban mondva a kis tükörhöz, azonban most az egyszer csakugyan nem kis tükréből akart merítni lelkesülést. Néhány albumot hányt föl s egy záros kis könyvben tisztába írt verseit lapozgatta, szóval kereste az asztalon arczképe eszméjét.

– Megvan! Ez épen jó lesz. Fölséges vers, mély értelmű és magas szárnyalású:

Ez a vers igazán kifejez mindent, költészetem, életem, arczom egész szellemét. Mily jól fog ehhez illeni a bánatos arcz, ég felé emelt szemekkel, a mint egy tört oszlophoz dülök, kezemben könyv s a könyvben e vers. Ez még a legjobb gondolat. Így fogom lerajzoltatni magam.

S ezzel szaladt, mintha csakugyan felhők felett szállana, hogy a kis tükörnél született gondolatját a nagy tükörben megtestesítse, de nem végezhette be, mert újra belépett a szobaleány s jelentette, hogy itt a varrónő, hazahozta a gyermekek ruháját, itt van a mosónő is és ki kell fizetni.

– Mégis csak szemtelenség, nem hagytok az embernek egy percznyi nyugtot sem, – csattant föl Árpádina épen nem eszményi arczczal és hangon – itt ez a tízforintos, fizesd ki mindkettőt. Takarodjál! Ah! – folytatta a szobaleány távozta után, – csodálkozom, hogy a sok házi gond, törődés és háborgatás közt ki nem aludt bennem a költészet égi szikrája.

Újra a nagy tükörhöz sietett és ismét hozzáfogott az eszmény után sóvárgó szenvedő lélek megteremtéséhez, de megint nem végezhette be, mert a szobaleány újra bejött és kérte tőle a mosóczédulát. Árpádina oly ideges lett, hogy ha a szobaleány mellette van, aligha meg nem legyinti eszményi kezecskéjével. De a szobaleány, úgy látszik, eddigi tapasztalásán okulva, ily magasztos perczekben nem igen mert közeledni úrnőjéhez s csak az ajtóban maradt. Azért Árpádinának nem volt egyebet mit tenni, mint dühvel rohanni a nagy tükörtől a kis tükörhöz, az íróasztalon keresni s meg nem találni a mosóczédulát.

– Talán abban a záros könyvben lesz, nagyságos asszonyom – jegyzé meg a mind beljebb lépő szobaleány.

– Ostoba! Én ott épen afféle haszontalanságot tartok. Takarodjál, vegyétek számba a fehérneműt, a hogy lehet. Nektek tudni kellene, mennyit vitt el a mosónő. Ez a ti dolgotok, mindennel csak engem akartok terhelni.

Végre eltávozott a szobaleány, végre megteremtette Árpádina az Ibolya közönsége számára arczképét. Az asztalka tört szoborként szerepelt, a könyv ott volt kezében in natura, épen az idézett helyre nyitva, s a kékre festett szoba boltozata elég illusióval helyettesítette az eget. Mindamellett Árpádina mégsem volt megelégedve, nem annyira a gondolattal, mint a kidolgozással. Közelebb hajlott a tükörhöz s egész kritikusi szemmel vizsgálgatta hol arczát, hol termetét.

– Nem tudom, hogy és mikor, de meghíztam, arczom sokkal teltebb, mintsem illjék e költeményhez; elég karcsú sem vagyok; mindez pedig nagyon megrontja az illusiót. Emlékszem, egy igen gyöngéd költő iránt kialudt minden rokonszenvem, midőn láttam arczképén, hogy oly vastag, mint egy mészáros. Ah így teljességgel nem lehet lerajzoltatnom magam! Aztán ehhez a gondolathoz egy egészen más ruhát kell kigondolnom, eszményi jelentőségűt, némi magyaros színezettel. Azzal nem lehet oly hamar elkészülni. Szó sincs róla, hogy a jövő hónapban kijöhessen arczképem. De az Ibolya új évi első száma mellett akarja szétküldeni. Már életrajzom kész, a minap maga a szerkesztő olvasta föl nekem. Eh mit bánom! Csúffá csak nem tehetem magam másodszor is. Egy hónap nem sok, addig a ruhát is kigondolom, soványabb és karcsúbb is leszek. Hadd várjon az Ibolya, úgy is az egész arczkép az én költségemen fog megjelenni. De a szerkesztő előfizetőket vár tőle; szegény ember, mennyit fut-fárad, a nemzetiség, az irodalom, a művészet, a haza érdekében. Inkább előfizetek száz példányra, de magamat csúffá nem tehetem, hiú nem vagyok, megvetem a kaczér asszonyokat, de egy költőnő arczképe csak nem lehet költőietlen; költészete szellemét kell kifejeznie. Nem, ma a világért sem rajzoltatom le magam…

Becsengette az inast, elküldötte a képíróhoz tudtára adni, hogy ma nem fog ülni neki, csak a jövő hónapban, majd megizeni mikor; aztán az íróasztala előtti karszékbe vetette magát hanyagon, elfáradva s elmélázott.

– Jaj, hogy elfáradtam! – sóhajtá egy pár pillantást vetve a kis tükörbe – a sok írás, házi gond s ez a sietős arczkép!… Oh, ha ilyenkor egy enyhe kéz simítaná meg forró homlokom, s egy gyöngéd hang susogná: «Barátnőm, te szenvedsz!» Hiú vágy. Elkapott levél vagyok, melyet szélvész hajt sivatagokon át, bujdosó csillag, mely társára nem talál, szerencsétlen asszony, kinek szenvedéseiről kell dalolnia, míg szíve meg nem reped. Oh ha föltalálhatnám eszményképemet, egy férfiút, ki szellemi vágyakkal szeret, titkon, szenvedve, önfeláldozón, ki kisér látatlanúl, mint védangyalom s egyetlen fájdalma könnyem, egyetlen boldogsága mosolyom: oh akkor mily örömest tűrném a súlyos házigondokat, zsarnok férjemet, költői pályám keserűségeit, mily boldog volnék, tudnám, hogy dobog egy szív, mely engem megért!

Még sokáig beszélt boldogtalanságáról, melyhez nincs fogható, a társadalom zsarnokságáról, mely megigázta a nőt, a férfiak nyomorúltságáról, kik nem tudnak szeretni, a tömegről, mely tapsaival üldözi, a dicsőség hideg fényéről, mely nem melegíti a szívet s több ezekhez hasonló költői themákról, melyeket, azt hiszem, rímbe is fog szedni. De bizony szóról-szóra nagyon bajos volna elmondanom, mert mint az elfáradt vadász a mormoló patak mellett, lassan-lassan csöndes szúnyadásba merültem.

VI.

Mintegy másfél óráig szúnyadhattam s épen azért csodálatosnak tetszett előttem, hogy ébredtemkor is tükre előtt állt Árpádina. Mi ez? Talán csak nem ment el az esze, hogy menyasszonynak öltözve rajzoltassa le magát! Ki lehet az, a ki öltözteti? Nem szobaleány, nagyon is úri asszony, mintha ismerném hangjáról. Mindkettő háttal levén felém fordulva, egyik arczát sem láthattam, azért fölkelve a pamlagról, lábujjhegyen feléjök közeledtem.

Ah ez a tükör nem az íróasztal, hanem az öltözőasztal fölött sugárzik, ez a szoba is egészen más! Többé nem Árpádinánál vagyok. A menyasszony Etelka, a ki pedig öltözteti, anyja, a híres orvosné, ki leányát báróknak, grófoknak, herczegeknek szánta. Beh kár, hogy a derék orvostudor még akkor meghalt, midőn Etelka alig volt tizenkét éves; beh kár, hogy annyi vagyont hagyott hátra, a mennyiből Pesten öt-hat évig valóságos nagyúri életet lehet élni; beh kár, hogy mint híres orvosnak annyi úri ismeretsége volt, hogy az orvosné azt hitte, félig-meddig ő is az aristocratiához tartozik. Férje halála után mindent elkövetett, hogy egészen is oda tartozzék. Nagy házat tartott, bőven költött, utánozta az aristocratiát. Leányát úgy neveltette, hogy beilljék akár herczegnőnek is. S valóban Etelka, ha születésére nem is, de öltözékére, műveltségére, szokásaira, szépségére, modorára nézve egész herczegi nő volt. Hogy többet ne említsek, oly szépen és jól lovagolt, a hogy polgári hölgy még soha Magyarországon. A fiatal urak bele bolondultak. Hogy is ne? Egy szép hölgy és egy szép ló, a fiatal urak e két eszménye egészen egyesültek Etelkában, midőn a Városligetben tüzes paripája hátán tova lebegett a fasorok közt. Járt is a házhoz majd minden fiatal úr, ki a jó társaságban némi szerepet játszott. A bálokban, lóversenyen, szinházban mindenütt megkülönböztették Etelkát. A nők irígykedtek, a férfiak bosszankodtak, az orvos régi barátjai pedig épen szemrehányást tettek az anyának. Szóval a város majd minden körében csak ez ujdonsült grófnőkről folyt a pletyka. Az orvosné keveset hajtott reá, boldog volt, s boldogsága teljességéből csak az hiányzott, hogy őket a nagyúri estélyekbe és bálokba is meghívják. Fájdalom, ez nem történt meg. Egész nagyszerű pályájok alatt nem vihették többre, minthogy egy öreg gróf, kinek az orvos megmentette volt életét, hálából mindig szívesen látta őket kisebb, úgyszólva, csak az atyafiság tagjaiból álló estélyein s egy párszor jószágaira is meghítta látogatóba. De azért az orvosné nem hagyott föl a reménynyel, idővel többre vihetni szerencséjét, azt pedig szentül hitte, hogy valamelyik ifjú báró, gróf, vagy főnemes, kik házukhoz járnak s már onnan kitoltak mindennemű canaille-t, el fogja venni leányát; épen azért kíváncsi voltam: betölt-e vágyok s Etelka bárónak, grófnak vagy épen herczegnek menyasszonya-e? A gazdag ruházat arra mutatott, de a kedvetlen arcz mást sejtetett.

– Miért vagy oly kedvetlen, édes leányom, hiszen az elébb még elég jó kedved volt? – kérdé az anya, mintegy gondolatomat tolmácsolva, aztán föltette rá az utolsó darab ékszert is.

– Oh anyám, még talán visszaküldhetnők a gyűrűt – sóhajtá Etelka önkénytelenül, mintegy bánva, hogy szól, mintha maga sem hinné lehetőségét annak, a mit mondott.

– Ugyan, édes leányom, mit gondolsz?

– Nem tudom, de minél inkább közeledik a percz, annál jobban gyűlölöm Izidort s az a gondolat, hogy egy pár óra múlva neje leszek, beteggé tesz, megöl.

– Hiszen tudod, magam sem kedvelem, – mondá az anya szintén elkedvetlenedve – nincs születése, csak kocsigyártó fia, az igaz, hogy most igen gazdag bankár, de mégsem úriember, nem is ifjú, aztán nagyon unalmas, atyafisága pedig épen kiállhatatlan. Senkisem sajnál úgy, édes leányom, mint én, jobban is gyűlölöm őt náladnál. Istenem, ha meggondolom, hogy te, a ki olyan szép, úri, királyi vagy, egy bankár neje lészsz – jaj elfut a méreg és szeretném letörni Izidor karját, melylyel az oltárhoz vezet; de mit csináljak, édes leányom, ha lelkemet teszem is ki, ha megölöm is magamat, mit csináljak? Egy pár hét alatt csőd alá jutunk, nem lesz semmink. Isten látja lelkemet, magamra nem költöttem semmit, rád költöttem, édes lyányom, apád egész vagyonát, hogy szerencsés, boldog lehess. Tehetek-e róla, hogy azok a gyáva mágnások, kik halálosan szerelmesek beléd, apjok, anyjok, vagy nagybátyjok miatt nem mernek szakítani a családi előitélettel? De nem is foghatom meg, miért ne illenél te hozzájok születésre nézve is? Atyád régi nemes családból való, régibből, mint a minő az övék, hiszen szegény boldogult nagybátyám mondotta volt, hogy Albert báró őse csak ügyvéd volt, csak a Mária Terézia idejében kapott elébb nemességet, aztán báróságot, Jenő gróf őse pedig közkatonából lett tábornok és gróf a burkus háború idejében. No bizony van miért büszkélkedni. De mit tehetek róla, édes leányom, tönkre jutottunk, csak nem mehetünk koldulni. Tudod-e mit teszen: nem lesz mit ennünk.

Ezzel az anya sírni kezdett, s leányára borúlt. Etelka nem tett ellenvetést, hallgatott, s megcsókolta anyját, mit ez csöndesülésnek, sőt belenyugvásnak vevén, félig felderülve, fölemelkedett és szörnyen sajnálkodott, hogy reáborulásával kissé rendetlenségbe hozta leánya öltözékét.

– Mindjárt helyrehozom, így ni… most már semmi sem hiányzik, csak a menyasszonyi koszorú, fél óra mulva az is itt lesz. Jaj beh jól fog állani! Nem hiszem, hogy valaha szebb menyasszony lett volna Pesten. Így ni, ne búsulj édes leányom, légy vidám. Ha jól meggondoljuk, nem is olyan nagy szerencsétlenség egész férjhez meneteled. A legjobb és legokosabb, a mit tehetünk. Izidor gazdag, bizony nem ifjú már, talán nem is él sokáig; szép, fiatal és gazdag özvegy lehetsz, édes leányom. Aztán, ha nem élhetnél vele, ha el kellene válnotok is, van annak okos módja, majd eligazítom én, csak bízd reám… Ejnye be illik neked ez az ékszer!… Azt meg kell adni Izidornak, jó ízlése van, magam sem válogathattam volna ki számodra szebb és drágább ékszert. Bútorzata, kocsija mind drága, választékos. Csak magatartásán, beszédén, környezetén vehetni észre, hogy nem úriember, nem jó társaságban növekedett. Azt is szeretem benne, hogy nem kímél semmi költséget, csak hogy kielégíthesse igényeidet. Valóságos jó férj lesz belőle. Ha majd a mágnások látni fogják fényes háztartástokat, hogy fognak bosszankodni; bizony némelyiknek felényi jövedelme sincs, mint Izidornak. Hanem, édes leányom, most már mennem kell, nagyon sok dolgom van, soha sem volt annyi. Mindjárt jönnek a vendégek. Menyasszonyi koszorúdat tüstént behozom, mihelyt megérkezik. Én teszem föl fejedre, én akarom először látni, mily szép vagy menyasszonynak. Isten veled, édes leányom! Légy vidám.

Etelka most is hallgatott, csak egy pillantást vetett távozó anyja után, de ebben aztán eddig elnyomott felindulása egész erővel tört ki. Volt e pillantásban vád, megvetés és harag, de mindenik fájdalomba veszve. Mintha most érezné először igazán és mélyen, hogy anyja tette szerencsétlenné, mintha fájna, hogy anyját nem becsülheti, vádolnia kell azt az egyetlen lényt, a ki egyedül szerette a világon, ha nem okosan is.

Oly kellemetlen hatott reám e jelenet. Gyermeket szülővel, szülőt gyermekkel, testvért testvérrel, mint ellenfélt, látni szemben, gyűlölet, harag vagy megvetés felindulásai közt, már természetlenségénél fogva is föllázasztja érzelmeinket. S még is Etelka iránt, e kellemetlen benyomások között, ébredt szívemben valami olyas, a mit részvétnek nevezhetek. Eddig csak a kíváncsiság részvétével viseltettem iránta, szemcsöveztem a szinházban hideg, büszke arczát, bámultam öltözékét, szép termetét, lovaglását, s ha néha valamelyik társaságban hozzám leereszkedni méltóztatott, feleltem oly közönyösen, mintha nem is a főváros egyik leghíresebb szépségével beszélnék. Most szántam, s azt hiszem, hogy velem együtt szánta volna az a sok nő is, kik úgy irigyelték sorsát, melyben nem volt semmi irígylésreméltó, kik most is irígylik tőle a gazdag vőlegényt, ki annyira szerencsétlenné teszi. A szerencsétlenségben mindig van valami, a mi engesztel, nemcsak azért, mert a szenvedés mindig rokonszenvet kelt, még ha megérdemelt is, hanem mert a szenvedőben majd mindig fölkelt egy-egy szúnyadó nemesb érzelmet. Etelka talán most volt legjobb egész életében. A csapások alatt meglágyúlt kemény szíve mélyebben kezdett érezni. Nem tisztelte többé anyját, sőt megvetette s mégis volt benne iránta annyi kegyelet, hogy mindezt ki ne mutassa; mélyen meg volt sebezve hiúsága, de e fájdalomnál egy sokkal élesebbet érzett, érezte azt, hogy alig van nyomorúbb lény, mint egy nő, ki szerelem nélkül megy férjhez, legfeljebb csak az a férfi nyomorúbb, ki ezt tudja vagy sejti s mégis nőül veszi.

De nem csak én szántam Etelkát, hanem tükre is; ez pedig mindig hízelgett hiúságának, táplálta reményeit s most nevetnie kellene szerencsétlenségén, mint a hogy a hízelgők és csábítók szoktak. Azonban a jó tükör épen nem nevetett, sőt a mint úrnője öltözőasztalánál ülve maradt és elgondolkozott, igyekezett együtt érezni vele s minél fájdalmasabban adni vissza arczát, mint a jó képíró, ki nem csak másol, hanem eszményítve, lelkéből is tesz hozzá valamit. Annyi sajnálattal rajzolta le szép szemét, a mely sírni szeretne, s ma mégis oly sokat kell mosolyognia, finom és bájos arczát, a mely akkor legkétségbeesettebb, méltóságos termetét, karcsú derekát, a melyet ma egy gyűlölt férfi fog átölelni, pompás, gazdag ruháját, a mely fényes gyászpompaként övedzi halálra sebzett szivét, szóvat mindazt, a mi rajta bús és szép volt, hogy Etelka ijedten fordult el tőle, a karosszék hátára hajtotta fejét s a földre nézett. De a tükör ott is folyvást rajzolgatta. Most mélábban emelte ki vonásait, kevesebb fájdalommal, de több bánattal s némi alig észrevehető gúnynyal ajkai körül. Tudta, hogy úrnője a multakra emlékszik, s ki ismerte ezt jobban nálánál.

Hány estélyre, bálra készült előtte, mennyit fecsegett anyjával, néha össze is zördült, hogy melyik ruhát válassza. Akár előszámlálja is legszebb ruháit, hiszen mindeniket ő tanácsolta, hagyta helyben, sőt arra a páratlan lovagló öltönyre is ő biztatta s vele együtt mosolygott, midőn ebben legbájosb volt minden ruhái közt. S nem csak öltözéke történetét tudta ő, hanem szívének titkait is; jól emlékezett, hogy midőn Etelka egyszer haza jött a lovaglásból, mely kipirult arczczal állott meg előtte, mennyivel hosszabban nézte magát benne, mint máskor s mily boldogan sóhajtotta: Jenő! E nevet most is elsóhajtja, de minő különbség akkor és most! Ő, a tükör, azt legjobban tudja, érzi, épen azért mélyen elkomorult s egész búskomolyságát elöntötte az újonnan lerajzolt képen.

– Oh Jenő! – kiálta Etelka, mintha nem birhatná már némán gondolatai súlyát – még csak egy órám van hátra, ha te meg nem mentesz, örökre elvesztem. Mindenből azt kelle hinnem, hogy szeretsz. Vártalak sokáig, te késtél, négy hónapja már, hogy nem láttalak. Oh ne vess meg! Lehet, hogy először a grófot szerettem benned, hiú, léha nő voltam, de most szerencsétlen vagyok, lehet hogy nem voltam érdemes szerelmedre, de Isten a bizonyságom, hogy szeretlek, jobban, mint a hogy te volnál képes. Dobd el czímedet, vagyonodat, jőj magad, ragadj ki innen, ments meg. Mi örömest elfeledném érted és veled a nagy világ minden hiú örömét, mi boldog lennék karjaid között, elfeledve, a tömeg közé vegyülve, az élet ezer apró bajával küzdve, mint akármelyik utolsó polgárnő. Oh Jenő, csak érted, másért senkiért!

E kitörés megenyhítette s arcza szelídebb kifejezést vőn. A jó tükör örvendett rajta, hogy némi méla örömtől áthatottan sugározhatja vissza arczát. Mintha Etelka e sötét órában néhány perczre egy idylli jelenetet álmodnék át, távol a nagy világ zajától, lemondva mindenről, de boldogan Jenő karjai között, ki többé nem gróf, hanem egyszerű polgár, ki egész nap családjáért dolgozik s egész lelkéből szereti nejét. S vajon ki tudja, nem vonult-e át lelkén e kép? A halálra itélt nem reméli-e egész végperczéig, hogy kegyelmet nyer? S ha egyszer már kétségbeestünk, semmiben sem hiszünk, nem természetes-e, hogy pillanatokra jól esik hinnünk a lehetetlenben?

Azonban ez ábrándkép hamar szétfoszolhatott, s Jenő polgári alakját hamar háttérbe tolta a deli aristocrata, legalább Etelka, mintha előtte állana, egész szenvedélylyel szórta ellene vádjait.

– Szégyen, gyalázat! Oh Jenő, mily lovagiatlan voltál, kitüntettél mindenütt, kisértél lovaglásomban, udvaroltál nekem s örömest tűrted, ha a világ azt beszélte, hogy szeretsz és szeretlek. Mindennapos voltál házunknál, nélkülem nem volt egy jó órád, bókkal, gyöngédséggel halmoztál el s jogos reményeket ébresztettél bennem. Igaz, nem omlottál lábamhoz szerelmedet megvallani, nem igérted, hogy nőül vészsz, de minden szónál, igéretnél többet beszélt arczod, szemed, tetted s a felőlünk való hír, melyet nem igyekeztél még jókori visszavonulásoddal megczáfolni. S neked mindez szórakozás, mulatság volt. Untad magad és szükséged volt valamivel szellemibb felindulásra, mint a minő a lóverseny és vadászat. Mert divatban voltam, szükséged volt szerelmemre, mint a legutolsó divat szerinti ruhára. Nem becsültél többre, mint gyémántos tűdet; ékszered voltam, oh hisz elég szép voltam ahhoz! Gyalázat! Oh Jenő, te sokkal bűnösebb vagy mint én. Én csak asszony vagyok, te férfiú, én csak magamat tettem szerencsétlenné s nem mást is, én csak nagyravágyó, hiú, fényűző voltam, de te nyomorult vagy. Oh Istenem, ha szeretni tudnám Izidort, ha mondhatnám, hogy megvetlek Jenő, mert megutáltalak, mert egy becsületes férfiúhoz megyek nőül, kit szeretni tanultam; oh ha mint nőt meglátogatva lábamhoz borulnál, ha a büszke gróf az egyszerű bankárt megtisztelné házi-barátságával, hogy elcsábítsa nejét: mily megvető gúnynyal tipornálak össze, hogy kaczagnék ostoba arczkifejezéseden, a mint csodálkozol, hogy a ki egykor annyira szerelmes volt beléd, most nem akar szeretőddé válni. Oh Isten! add hogy szeressem Izidort, engedd élveznem a boszúnak csak egyetlen pillanatát s vedd el életemet.

A tükör egy pár pillanatra megelevenedett Etelka villámló szemétől, kihivó arczától, fölmagasodó termetétől. De mindez nem tartott soká, a tükörnek ismét szomorú arczot, megtört alakot kellett rajzolnia, a mint visszahanyatlik székére.

– S én akarnék büszke, boldog lenni, én mernék bosszút állani? – Én? oh Istenem! a legtehetetlenebb, legnyomorultabb lény a világon, ki hogy a koldulás elől meneküljön, eladja szívét a többet igérőnek. Akármelyik koldusasszony megszégyenít, mert az legalább nem rabszolganő, csak szenvedő szerencsétlen, ki más alamizsnájából él ugyan, de nem alázza le magát a hazugság- és képmutatásig. Méltán gyűlöl a világ, méltán vetsz meg Jenő; te ha megcsaltál is, becsületesebb vagy, soha sem adtad el magadat. Ime Etelka szerelmét megvásárolja a bankár, mint a börzepapirt; ime Etelka ma hazudni fog az oltárnál; ime Etelka arra számít, hogy férje már nem ifjú, nem sokára meghal, s így ő hamar gazdag özvegy lehet, a ki majd kénye kedvére fog élni; ime Etelkának nincs annyi lelkiereje és becsületérzése, mint az utolsó konyhaszolgálónak, a kit ha nagyon megsért a szakácsnő, odahagyja a házat, világgá bujdosik s nem fél, hogy meghal éhen. De hát én miért féljek az éhhaláltól, nincs-e két kezem, nem tudok-e dolgozni? Inkább varróleány, szolgáló leszek, mint Izidor neje. Úgy… úgy… Etelka nem adja el magát, nem fog hazudni az oltárnál, nem lesi férje halálát s megszégyeníti rágalmazóit. Oh Istenem! erősíts meg jó szándékomban, eltűrök mindent, csak ments meg Izidortól. Nem… nem… soha sem leszek neje. El veletek csalfa ragyogványok, letéplek gyémántos ékszer, – oh e szabad lehelet, mely most keblemet emeli, ez éltető tűz, mely ereimben forr, ez édes megelégedés, mely lelkemen elárad, minden örömnél többet ér, melyet csak valaha nyujtottál nekem hívságos világ!

Az öltöző-asztalra dobta ékszereit s úgy örült a jó tükörrel együtt kiderült arczának. Valóban Etelka most volt legszebb egész életében. Szemében most sem hiányzott a büszkeség, de ez egészen másnemű büszkeség volt, mint a melylyel lovaglási és báli diadalairól hajdan haza szokott volt térni. Némi erkölcsi fönség egészen megnemesítette. Vidámságában is a gondolatlan pajzán kifejezést a bánat és öröm vegyületének ama csendes derültsége váltotta fel, melyet csak az erős küzdelem utáni önérző nyugalom kölcsönözhet. Azonban ma se Etelkának, se tükrének nem volt meg az a szerencséje, hogy sokáig örülhessenek egy-egy derültebb felindulásnak. Alig határozta el Etelka, hogy nem lesz Izidor neje, már megijedt e nagy lépés következményeitől. Kétségek kínozták és sivár gondolatokba mélyedve könyökölt öltözőasztalára.

Vajon miről gondolkozhatott? Arról, miről igen sokan gondolkoznak az életben s rendesen oly sikerrel, mint talán Etelka fog. Ki ne ismert volna közülünk büszke fiatal embert, ki nagy tehetséggel, politikai erős meggyőződéssel lépett a világba, de szerette a fényűzést, élveket, nem tudott lemondani rólok, adósságba merült s midőn tolláért vagy szónoklatáért drága bért igértek, nagy felindulások között határozta el, hogy visszautasítja, bármi történjék, oly jól érezte magát, egy szabadságdalt dúdolva feküdt le, mégis aztán egy pár nap mulva félve gondolt a nyomorra, és elgondolkozott, mint Etelka. Miért mondjak több példát? Mindnyájan ismerjük a viszonyok kényszerűségét, a melyeket ha egyszer elfogadtunk, ragadtatunk általok vagy ha ellenök akarunk állani, ki akarjuk vas karjaikból szakítni magunkat, több kell hozzá, mint egy izgatott pillanat felbuzdulása, oly erkölcsi erő, melyet nem egy nap alatt szerezhetni meg s nem egy pár olcsó sóhaj és könny árán.

Etelka is talán a varróleányra gondolt, ki néha nálok is dolgozott, ki jó reggeltől késő estig varrt, mégis alig tudott annyit szerezni, hogy vak anyjával együtt eltengődjék s utoljára is a kórházban halt meg. Eszébe juthatott a szolgáló is, a kinek oly kevés bére van s a kit a kapu között a kocsis, ha lehet, mindig megölel, midőn a kútról vizet hoz, pedig szegény leány eleget szabadkozik, sőt néha nyakon is önti kelletlen udvarlóját. Oh, hogy álhatná ki ezt Etelka! Nem is hiszem, hogy komolyan gondolkozzék róla. Más egyébről gondolkozhatott, hozzá illőbb életmódról, de a mint arczáról látszik, nem sok vígasztaló volt gondolataiban. Talán leczkét adhatna zongorából, rajzból, franczia nyelvből növendék leányoknak. Csak az a baj, hogy egész Pest ismeri őt, mint úrhölgyet. Hogyan léphetné át mint tanítónő a polgárnők küszöbét, a kiket eddig lenézett; hogyan forduljon az aristocratia hölgyeihez, a kikkel eddig vetélkedett? Nem… nem… Pestet itt kell hagynia és örökre. Talán külföldön szerezhetné meg kenyerét. De hogy vigye oda anyját, a ki Pesten kívül nem tudna megélni? S vajon akár itthon, akár külföldön szerezhetne-e annyit, a melyből ketten tisztességesen megéljenek? Ő még megélne, de anyját hogyan foszsza meg megszokott kényelmétől? Sok lehetőséget elképzelhetett, de mindenütt a szükség, szegénység, nyomor képei inthettek feléje, hogy leforrázzák lelkesülését, kihűtsék szivét. S mint olyan, ki mindig bőségben élt, kétszeresen iszonyúbbnak gondolta azt, a mit nem ismert. Gyönge idegeit szörnyű látományok izgathatták. Látta a terhes munkát, melyhez nem szokott, a megaláztatást, a melyet nem tűrhet, a szennyet, a melytől undorodik. S anyja alakja is ott állhatott, láthatta a mint elájul, mert nem utczai és szegényes szobába költöztek, a mint átkozódik, mert nem járhat kocsin, a mint éhezik, mert oly ételekhez kell ülnie, melyeket egy rongyos szolgáló főzött.

– Oh! vége… vége mindennek, ments meg Izidor a nyomortól, tied vagyok! – kiáltá zokogva s oda borult tükre aljára s keserves könnyekkel áldozott hiúsága oltárán, a mely sok ideig csak mosolyainak és diadalainak volt tanuja.

Az ajtó felől léptek hallatszottak. – Etelka hirtelen felugrott, bezárta az ajtót, hogy senki se lephesse meg könnyei közt.

– Édes leányom! – hangzott kívülről – megérkezett mennyasszonyi koszorúd. Izidor is már várakozik reád a szalonban, sok vendégünk van. De miért zártad be? Nyisd ki! Talán rosszul vagy.

– Nem, csak a ruhámmal történt egy kis baj, le kellett vetnem, mindjárt kész vagyok.

Ezzel felkapta az asztalról ékszereit, magára rakta, egy kis finom kendővel letörölte könnyeit, rendbe hozta öltözékét s igyekezett mosolyt hazudni arczára. A szegény jó tükör úgy megijedt úrnőjétől, ilyen mosolyt soha sem látott rajta, s épen azért igyekezett szebben visszaadni. S csakugyan egy kis megerőltetés után az ő segitségével sikerült is Etelkának visszakapni régi arczát. Szemében újra büszkeség égett, arcza gondatlan vidám lőn, csak az ajkai körüli rángás mutatta, hogy szenved.

– Mosolyogni, nevetni, kaczagni fogok, senkisem fog gyönyörködni kínaimon! susogta, bevégezvén terhes szerepének próbáját.

– Édes leányom, nyisd ki már! Itt van Róza barátnőd, látni kiván.

Etelka kinyitotta az ajtót s anyjával mintegy öt darab Róza lépett be üdvözölni a mennyasszonyt. Föltették fejére a koszorút: az anya elmondta, hogy soha sem volt Pesten olyan menyasszony, mint leánya, mit helyeseltek ugyan a jó barátnők, de arczok oly fintorgatásával, mintha azt akarnák mondani: Wie abgeschmackt! Etelka élénk beszélgetésbe ereszkedett barátnőivel, egy hang, egy mozdulat sem árulta el szenvedését; egész erejét összeszedte, hogy senki kárörömének ne szolgáltasson táplálékot. Valóban nagy lelki erőt fejtett ki! Oh ha ez erővel csak felényire is tudta volna fékezni nagyravágyását, hiúságát, fényűzését, nem kell vala átkoznia Jenő grófot, készülnie varróleánynak s végre férjhez mennie Izidorhoz.

De ki az az Izidor? Kiváncsi vagyok reá. A távozó nők után kell sietnem a szalónba. Hadd lássam, csakugyan oly vén-e Izidor, oly hamar özvegyasszony lehet-e Etelka?

VII.

Kinyitottam az ajtót s egy más kisebb szobába léptem, melyről azt hittem, hogy a szalonba vezet. Benyitottam ide is, s nagy csodálkozásomra már senki sem volt benne. Oly hamar elmentek volna-e templomba? Ily egyszerű volna-e Etelka szalónja? Nem lehet. Ez más szoba. Oh Istenem, hisz jól ismerem e szobát, ez az ő nappali szobája, a Marié, kit kedvesemnek neveznék, ha rá feljogosítva érzeném magamat csak azért, mert szeretem őt, bár nem tudom, viszonozza-e szerelmemet. Mindegy. Itt nem hallja senki, nem tünhetek föl dicsekvőnek, nem sérthetem meg őt, különben is magamban mindig kedvesemnek neveztem, már akkor is, midőn először láttam s annak fogom, ha többé nem láthatom, ha örökre elvesztem is. Hiszen halottaink is csak névben élnek, mégis magunkéinak nevezzük s mikor mondott le a száműzött hazájáról, habár az hálátlan is hozzá?

Hadd maradj, hadd nevezzelek kedvesemnek s bocsásd meg, ha nem tudlak úgy dicsőíteni, a mint egy igazi szerelmeshez illik. Oh nem te vagy az asszonyok legdicsőbbike, sokan vannak, kiket náladnál szebbnek, szellemesebbnek, derekabbnak tart a világ. Termeted nem oly sugár, mint a nádszál, nyakad nem a hattyúé, hajad nem ébenfekete s kibontva nem omolhatnék bársony-palástként sarkadig. Arczszíned nem hótetőn piruló hajnal s idomaid és vonásaid sem oly szabályosak, hogy a képírók és szobrászok eszményének beillhetnél. De szép vagy, nekem legszebb a világon. Mély tüzű szemedből annyi érzés és jóság sugárzik, vidám, nemes arczodon annyi derű mosolyog, a mennyi egész életemre elég volna vigasz- és áldásnak.

Az öltözködésben nem tünsz ki. Azt a két selyemruhát, melyet már évek óta viselsz, nem az első szabó csinálta s annyit alkalmazod az újabb divathoz, hogy már látszani kezd rajtok némi erőltetés, mint a vénülő nőkön, a kik erőnek erejével ifjak akarnak lenni. De egyszerű rózsaszín vagy zöldes viselő ruhádban oly csinos, oly kedves vagy, hogy nem tudok betelni nézéseddel s mindig előttem állsz, bár hová megyek. Látlak mindenütt, magányos szobámban, az utczai tömeg között, álmomban, ébren, s mindig fürteid között képzelem azt a kis kék virágot, melyet egy párszor oda tűztél, mi annyira megtetszett nekem, hogy hangos dicséretre fakadtam s életemben az első bókot intéztem hozzád.

A szellemességben is sokan felülmulnak. Oh Magyarországon annyi a szellemes nő, hogy fele is elég volna. Te nem használod Jósika új szavait, nem tanultad meg Jókai regényeiből a phantastikus érzelmességet, nem halásztad ki Eötvös Karthausijából a gondolat-gyöngyöket. Te nem tudsz politizálni s magadra aggatni vezérczikkeink és szónokaink sallangjait. Szegény fejed, kevés szolgálatot tudna tenni a politikai, irodalmi és művészeti pártoknak; oly kevéssé szeretsz vitatkozni, mint valami elmést mondani s annyira nem ragyogtatod elméd, hogy egyetlen szónok, író és művész sem vadászná tetszésedet. Ugyan mi okosat és szépet tudhatnál te nekik mondani, mikor nem vagy képes jól-rosszul ismételni, kellemesen összezavarni mindazt, a mit ők magokról vagy mások rólok már elmondottak? Hogyan nevezhetne valaki szellemesnek, midőn a leghaszontalanabb regény-, szín- vagy dalműről sem mered kimondani itéletedet, mert félsz, hogy talán nem mondasz helyest? Nincs bátorságod, e nélkül pedig semmire sem mehetni, ez az első lépcső, a többit a gyakorlat adja meg.

Valóban nagyon is hallgatag vagy a zajos társaságok közepett, hol annyi alkalmad volna fényleni, feltárni olvasottságodat, kaczérkodni gondolatiddal. Fogadni mernék, naplót sem viszesz, nem jegyezd ki a könyvekből a szebb phrasisokat, melyeket oly jól lehet alkalmazni levélben és társalgásban egyaránt. Ezért talán némelyek együgyűnek gondolnak, pedig Istenemre, otthon, midőn ketten vagy hárman vagyunk, oly szépen és okosan tudsz beszélni, hogy akár reggelig elhallgassalak. Megvallom gyöngeségemet, örömestebb hallgatlak, mint olvasok sok híres magyar könyvet, sőt némely klasszikust is irodalmunk arany korából. Mindenesetre jobban és szebben beszélsz magyarul; csevegésed fölér egy tuczat sonettet, tréfád egy kötet epigrammát, mosolyod egy egész csoport lyrikust.

Ha már ennyiben van, ne is légy szellemes, maradj okos- és szeretetre méltónak. Én csak szeretlek s nem akarok büszkélkedni veled a világ előtt. Éppen azért azt sem bánom, hogy nem váltál híres zongorajátszóvá s tartózkodol még a kevésbbé műértők előtt is kimutatni, hogy mit tudsz. Bizonyosan megtapsolna a társaság, megdicsérnének udvariasságból még a művészek is, de szivökben talán unnák magukat a mig végig küzdöd Beethoven valamelyik nehéz sonatáját.

Játszszál te csak nekem s azt az egyszerű méla dallamot, a mely annyira szívemre hatott. Emlékszel-e, most egy éve? Késő este volt, a gyertyák már csaknem leégtek, atyád elszunnyadt karszékében, én itt ültem, a hol most, te ott játsztál s hangjegy sem volt előtted. Mintha emlékeimből játszottál, szivemből vetted volna a hangot. Mennyi minden eszembe jutott, gyermekségem és ifjúságom napjai, a remények és csalódások hosszú sora, a szerelem emléke, melynek csak kínjait ismertem, s midőn ezek is elviharzottak, egy rideg, sivár közönyt, minden kínnál kínosabbat. Oly boldogtalannak éreztem magam, úgy szerettem volna egy pillanatra boldog lenni, aztán meghalni. Ellágyulva lábadhoz akartam borulni, hogy megköszönjem ezt az enyhítő, régóta első könnyet, mely szemembe tolult, de nem volt hozzá erőm, a helyett ráborultam a szék karjára s elmerülésemben nem vettem észre, hogy már nem játszol, hanem felém tekintesz, s engem is elszunyadtnak hivén, nevetsz rajta, hogy zongorád mindnyájunkat oly szépen elaltatott. Jó, hogy atyád is fölébredt s tréfára fordult a beszéd. Talán könnyezve vallottam volna meg szerelmemet, mi igen regényes, igen szinpadias lesz vala s legfeljebb csak azt nyertem volna vele, hogy többé nem léphetem át küszöbödet s nem lesz helyem a világon, a hol megpihenhessek. Jól teszed, hogy nem tartod magad nagy zongoraművésznőnek. Ily nagy hatást zongorád csak reám tehetett, ki nem sokat értek a zenéhez, de annál mélyebben szeretlek.

Nincs kétség benne, hogy sok nő szebben zongoráz mint te, sőt sok másban is túltesz rajtad. Nem hiszem, hogy a gazdasszonyoknak eszményképe légy. Alkalmasint nem tudnál nagyobbszerű háztartást kormányozni s fényes estélyeket s bálokat adni, mert nem szereted a zajos társaságot. A cselédekkel sem tudsz pörleni s nem vonsz meg tőlök egyetmást, hogy egyébre inkább teljék. Azt sem vettem észre, hogy sokkal olcsóbban vettnek tudnád hirdetni mindazt, a mit épen oly drágán vettél, mint akárki más. A bő költéshez sem igen volt módod hozzászokni, pedig a híres gazdasszonyság, akárhogy csűrjük-csavarjuk, sok pénzbe, kerül. Például, van-e híres gazdasszony, a kinek nincs sok és jó befőttje? S nem kerül-e ez sokba ha csak a czukrot számítjuk is? Ki látott híres gazdasszonyt, kinek asztaláról hiányzik a mi jó? S vajon csak a készítéstől függ-e a valódi jó étel s nem egyszersmind valami olyantól is, mi drága pénzbe kerül? Mennyi mindent kell bevásárolni egy híres gazdasszonynak s annál többet, minél hiresebb. S vajjon azt a sok mindent ingyen adjék-e? Oh a hires gazdasszonyság sok pénzbe kerül. Te kedvesem nem fogsz híres gazdasszony lenni. Nem lesz nagy háztartásunk, nem fogunk adni estélyeket, ebédeket, s épen nem szokhatod meg a bő költést, ha mindjárt vágynál is reá, mert nem lesz miből. Egyébiránt nem baj, ha asztalunkon kevés is lesz a sok jóból; a vendéglőben sem szoktam összeveszni a pinczérrel, hogy nem adja előmbe a legjobb ételt. Miért vesznék össze veled? Legfeljebb csak sajnálkozni fogok, hogy nem vagy híres gazdasszony, s a Nemzet gazdasszonyai czímű egyesület bajosan vesz be bizottsági tagjai közé.

De hova tévedtem? Úgy beszélek róla, mintha vőlegénye volnék, csak az esküvőt várnám, sőt mintha már nőül vettem volna s háztartásunkat rendeznők. Hova jut az ember, ha a szavakkal játszik, nem csak a politikában, hanem a szerelemben is. Megengedtem magamnak, hogy kedvesemnek nevezzem s im már menyasszonyommá, nőmmé változott. Csunyaság! Hiszen azt sem tudom, vajon szeret-e, csak annyit tudok, hogy jó indulatú irántam, örömest tűr körében és szeret elbeszélgetni velem. Igaz, midőn elbucsúztam tőle, oly részvéttől sugárzó tekintetet vetett reám, oly megindulva nyújtotta jobbját! Miért ezt mindjárt szerelemre magyarázná? Hiú, dicsekvő, léha vagyok. Ott suttogó függönyök, csevegő madárka ott a kalitkában, s ti nyiló virágok asztalán, ne hogy megsugjátok neki badar beszédemet, megsértve érezhetné magát, rossz órát okoznék neki és soha sem bocsátanám meg magamnak. Legyetek okosabbak, mint én s inkább az ő titkát súgjátok meg nekem. Mondjátok el: nem volt-e beteg, mióta elhagytam, jó kedve volt-e mindig, emlegetett-e néha? Ha csak egy párszor is mondotta volna: beh kár, hogy nincs itt, mi jól elbeszélgetnénk, szegény, ki tudja, hol jár most; ha elsóhajtva nevemet, mélán tekintett volna a távolba: oh akkor megáldanálak benneteket, azt kivánnám neked jó függöny, sokáig, nagyon sokáig élj s érezd kezének lágy nyomát; neked madárka, hogy mindig kezéből nyerj czukrot, s nektek nyíló virágok, hogy fürtei között hervadjatok el. Kívánhatok-e ennél többet, nagyobb áldást? De akár emlegetett, akár nem, csak hogy itt vagyok, csak hogy e szobába vezetett angyal vagy ördög, nem… nem… angyal, hisz hozzá vezetett, hisz csak azért tárta föl előttem nehány boldogtalan nő titkát, hogy inkább örülhessek jó szívének, ártatlan lelkének, s kétszerte jobban szerethessem. Varázs vagy álom, angyal vagy ördög, bár ki légy, csak hogy visszaadtad nekem e szobát, e pamlag előtti karosszéket! Vajha jóságodat még azzal tetéznéd, hogy ide a pamlagra varázsolnád őt magát is, hadd beszélgetnénk el egy órácskát, aztán nem bánom, vigy vissza Párisba, fektess beteg-ágyamra, itass meg velem újra egy rakás keserű orvosságot. Ez óra öröméből erőt fogok meríteni egy egész évre.

Mi ez? Mintha a másik szobából a Mari hangját hallanám. Természetesen. Hiszen reggel van, eddig hálószobájában felöltözködött s mindjárt ide fog jönni. Valóban, nem sokára belépett egyszerű zöldes ruhájában, pirosan, derülten mosolyogva. Hogy örvendettem, hogy nem látott meg s hogy szerettem volna mégis, ha a viszontlátás örömében elsikoltja magát s karjaim közé omlik. Megint elbíztam magamat, azért igazán megérdemeltem, hogy nem ült zongorájához azt a méla dallamot játszani, se azt a kis kék virágot nem szakította le s tűzte fürtei közé, hanem szörnyűködve a különben épen nem poros butorokon, hirtelen törlő rongyot fogott s egész prózailag elkezdett törülgetni. Jó, hogy útjába esett a madárkalitka, legalább egy kissé megpihent madárkájával csevegni; jó, hogy virágait sem mellőzhette, s félbehagyva a törlést, gondosan megöntözte őket. De aztán ismét fölvette azt a csúnya törlőrongyot, letörülte a zongorát, a pamlag és székek karfáját, a tükrös asztalkát s magát a tükröt. A tükör hálából mosolygott reá s oly szépen sugározta vissza alakját, hogy nem könnyen válhatott meg tőle. Letette a törlőrongyot, úgy sem volt már mit törülnie, megállott a tükör előtt s nézte magát benne.

– Ez a ruha igazán jól áll – szólalt meg néha enyelgéssel – épen az a szín, az a szövet, a mi a régié. Az új selyem ruhámat akartam fölvenni, melyet atyám a minap csináltatott nevem napjára; bizony ideje is volt, mert az a régi eleget szolgált. De mégis ezt vettem föl, abban az új selyemruhámban oly méltóságosan nézek ki, mint egy kompolti kisasszony, soha sem volt oly nehéz selyemruhám, nem tudom mi jutott eszébe atyámnak, hogy ilyennel lepett meg. Ez sokkal jobban áll nekem, tudom, neki is inkább fogok tetszeni benne. De honnan tudom?… soha sem mondta. Csak úgy gondolom, rejtem, mert ismerem őt… Alig várom, hogy lássam… Az este kellett megérkeznie, legalább azt írta egyik barátjának. Ha délelőtt bizonyosan meglátogat, bár jőne, ebéd felé, atyám talán itt marasztalná, ebéd után is egy pár óráig itt maradna, talán egész estig, elkísérne a színházba, ma úgy is új darab van, s ő már egy egész év óta nem látott magyar előadást…

Rólam van-e itt szó vagy másról? Ki az az ő, ki az este megérkezett? Azonban tünődésemet nem fűzhettem odább, mert néhány percznyi szünet után újra megszólalt.

– Így ni, – folytatá, még egy kissé csinosítva magát, mintegy utána pótolva, mit öltözőasztalánál elfeledett – mindjárt kész vagyok, most már jöhet. Oh, ha még ma délelőtt eljőne! De vajon eljő-e, emlékszik-e reám, jutottam-e néha eszébe? Ha egy kis emléket hozott volna nekem Párisból, valami semmiséget, mi alig ér egy pár fillért, beh híven megőrizném! De mi jogom van mindehhez?… Mily hiszékeny és önhitt vagyok. Azt hiszem róla, hogy udvarlóm, szerelmes belém, csak azért, mert szíves néha meglátogatni, örömest beszélget velem, egy pár könyvet hoz, vagy ajánl olvasni, s mindig köszön, még messziről is, midőn alig veszem észre. S mindezt én már szerelemre magyarázom, mintegy követelem, hogy engem látogasson meg először, emléket hozzon nekem Párisból, egész napját nálam töltse. Ez rút, nagyon rút. Ugyan micsoda orczával fogadhatnék el tőle emléket? jó, hogy nem tudhatja meg, a mit gondolok, alkalmasint megvetne, többé nem jönne hozzánk… De meg nem foghatom, eddig is miért járt ide, olyan okos ember nem jobban elmulathatna-e másutt, mint nálam szegény együgyű leánynál?… Jól mondom, igazán együgyű vagyok, kivált ma; van egy hónapja, hogy ennyi bohóságot nem gondoltam össze…

Ez a ruha igazán jól áll, – szólalt meg néha enyelgéssel.

Vajon én volnék-e az a nagyon okos ember? Igaz, hogy én mindig örömest látogattam s beszélgettem vele, könyveket is vittem neki, messziről is köszöntem mindig, s Párisból csakugyan vissza kell térnem valaha. De vajon nem lehet más is ily ember, magamra vegyem-e mindezt? Oh kedvesem, mondd ki nevemet, aztán némulj el s enged lábadhoz borulnom! De ő nem értette meg néma vágyamat, folyvást hallgatott, elkedvetlenedve fordult el a tükörtől s az ablak felé lépett. Virágaihoz érve egy kissé felvidult. Ki is ne vidulna fel azokra a kis virágokra tekintve, melyen a zöld lombok közt fehér pettyes kék szemeikkel oly vidáman mosolyognak, mintha lelkök volna? Gyönyörködve nézte őket, velök mosolygott, aztán leszakított egy párt belőlök, a tükörhöz szaladt és fürtei közé tűzte.

– Nagyon illik nekem, így! E virágot tűzve hajamba, valóban szép vagyok, legalább ő így tart szépnek. Ezt nem csak sejtem, hanem tudom. Ő mondotta, nem is mondott több bókot soha, épen azért nem szabad elfelednem s e kedvencz kék virágával kell fogadnom; délutánig csak nem hervad el, s ha elhervadna, mást szakítok, mert az lehetetlen, hogy el ne jőjön; ha délben nem jön, eljön délután, ha délután sem, eljön este. El kell jönnie, örülni fog, ha meglátja hajamban a kék virágot s megint azt mondja – oh Istenem, arra nem is gondoltam – mást is mondhat, azt mondhatja magában, hogy kaczérkodom vele. Ez nem illenék hozzá, mert nem volna igaz; de igaz, hiszen semmi által nem adta jelét, hogy szeret. Hát én adtam-e, s mégis szeretem őt? Ő legalább azt mondotta, illik hajamba a kék virág s így vagyok legszebb. Miért mondotta? Csak azért, hogy aztán megitéljen, ha követem izlését; ha megitél: nem szeret s akkor – nem, nem – kitépem hajamból a virágot, pedig kár érte, szegény virágok hasztalan hervadnak el. Csak legalább le nem szakítottam volna… Én bizony feltűzöm, bármi történjék. Isten látja lelkemet, nem vagyok kaczér, csak szeretek, csak szeretem őt.

Újra feltűzte a már egyszer levett kék virágot, aztán ismét levette, megint föltette s kétszer-háromszor elsuttogta: én bizony feltűzöm. Aztán mintha véget akarna vetni minden okoskodásnak, mintha félne a további küzdelemtől, a feltűzött virággal fürtei közt elszaladt a tükörtől, zongorájához ült s játszani kezdte azt az egyszerű méla dallamot, a mely engemet egykor annyira meghatott volt.

Oh most nem éreztem magam boldogtalannak, nem kivántam boldog lenni, boldog voltam, s lábához borulva ölébe hajtám fejem.

– Szeretlek! – rebegtem, hozzá emelve karjaim: könnybe borult szemeink egy átható pillantásában összeolvadt lelkünk, s im egyszerre elsötétült előttem minden, karja lágy ölelése helyett két markos kéz durva rázását éreztem, édes suttogása helyett valami éles, mérges hangot – fölébredtem, most az egyszer és utoljára igazán, többé nem álmomban, hanem valósággal.

Ott feküdtem újra a kandalló előtti karszéken, szemembe a reggeli napfény sütött, előttem a hôtel fehér nyakkendős orvosa állott, ki csak az elébb szabadíthatta ki magát lázasan ölelő karjaim közül. No hiszen volt drága dolgom. Az orvos szörnyem megdorgált, tüstént lefektetett. Azt mondotta, hogy ismét visszaestem lázamba; hogy, ha nem engedelmeskedem parancsainak, nem áll jót értem, soha sem gyógyulok meg. Három üveg orvosságot rendelt, de azt hiszem, nem attól a sok fekete, sárga és piros zagyvaléktól gyógyultam meg. Meg vagyok győződve, hogy lázálmam gyógyította meg lázamat egész homœopathice.

Még az nap csendes, nyugodt és derült lettem. Egy pár nap mulva már kimehettem a szobából. Oly jó kedvem volt, oly szépnek tűnt fel előttem minden: mindenütt ott láttam őt, egyszerű zöldes ruhájában, kék virággal fürtei közt, mindegyre fülembe csengett az a méla dallam s mintha hallanám az ő édes suttogását is: «Csak szeretek, csak szeretem őt!»

Oh édes Marim!