EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA (continued 2)

– Csak nagyítás az egész – mondá az ezredesné – hogy minél több pénzt küldjön a sógor. Gézának annyi baja sincs, mint nekem, a ki ezekben a rossz szobákban minden nap háromszor kapok rheumát.

– Kahlenberger majd írni fog Milanóba – szóla közbe Erzsi – őt mindenütt ismerik s Gézára nagy ügyelettel lesznek.

Radnóthy nem felelt, a helyett kihúzta tárczáját s két darab ezeres bankót kivevén, az ezredesné elébe tette.

– Itt van, a mivel Erzsiért tartozom: koszt, ruha, szállás és nevelés. Koronként küldöttem is valamit, tudom, hogy így sem sok, a nevelés pedig, oh az épen megfizethetetlen. De kevés pénzem van.

Aztán leűlt, elővette a végrendeletet s egész terjedelmében fölolvasta.

– Tyrann! – sikoltá az ezredesné, s elkezdett átkozódni németűl, francziáúl, versben, prózában. Majd magyarra fogva a beszédet, eldühöngte, hogy törik-szakad, Erzsi a Kahlenberger neje lesz, ha saját vagyonából kell is érte letennie a cautiót. E nagylelkűségen aztán maga is elérzékenyűlt s féligmeddig elájúlt.

– Ach! – sohajtá Erzsi: több nem jutott eszébe a Wilde Rosenekből, hanem azért mégis hangosan sírt.

Radnóthy hátat fordított az ezredesnének és hallgatott. Leányát nézte, kinek sírása őt meghatni látszék. Ellenállhatlan erővel vonzódott feléje, mintha utoljára beszélne vele. Megfogta kezét, ölébe vonta, megcsókolta homlokát s gyöngéden kérdé tőle:

– Emlékszel-e Erzsike, most három éve, egy kis bált adott volt szegény megboldogúlt anyád? Hogy ne emlékeznél, hiszen új ruhát is csináltattunk neked, szép rózsaszín ruhát? Kis lyány létedre is magadra vontad az ifjúság figyelmét. Sokan megtánczoltattak. Istenem, mily szépen jártad a csárdást a főispán fiával! Szegény édes anyád sírt örömében, hogy oly módosan viseled magadat. Úgy-e, emlékszel a főispán fiára? Ő nagyon jó fiú; gróf, de nem büszke, nem nézi le a nemes embert, a kinek ősei régiebbek az övéinél; tudja, hogy törvény szerint Erdélyben nincs különbség a mágnás és nemes közt. Maholnap bizonyosan meglátogat bennünket. Az öreg Radnóthyt lassanként újra fölkeresik régi barátai. Adunk egyszer-egyszer bált is. Újra tánczolhatsz vele. Hát ha megkérne, édes Erzsikém? Én nem fogok ellenkezni, ha te is beleegyezel.

– Megbolondúlt a sógor, hiszen a főispán fia a tavaszszal jegyzett el egy bárónőt; lejöttünkkor hallottuk Kolozsvárot – kiáltá az ezredesné, a kit szörnyen bántott, hogy sógora hátat fordít neki, nem is szól hozzá. Kezével indulatosan kezdett hadarni, s ez erőlködése közben vendégfürtei a földre estek.

Radnóthy megvető tekintetet vetett reá, s némi gúnyos udvariassággal, a melyet különösen az tett sértővé, hogy nem volt kiszámítva, lehajolt, fölvette a vendégfürtöt s elébe tette az asztalra.

– Hát arra a magas, szőke fiatal emberre emékszel-e – folytatá újra megcsókolva leányát – a kit mindig kis feleségének hívott? Mondhatom, derék fiatal ember. Rég nem hallottam felőle semmit. Mondják, hogy atyja, az én kedves barátom, meghalt, ő pedig Magyarországra bújdosott. Ha visszajő, tüstént meglátogatja Radnóthy bácsit, megkérdi, mit csinál az ő kis felesége. Mit feleljek neki, szólj édes Erzsikém?

– Egy bújdosó, egy földönfutó felesége legyen? Abból semmi sem lesz. Én Kahlenbergernek igértem, az ő felesége lesz, az övé, az övé, csak azért is… dühöngött az ezredesné, oly keményen csapva az asztalra, hogy a Fremdenblatt egy-két száma a légbe röpűlt.

Radnóthy összehúzta szemöldökét, fölvette a leesett Fremdenblattot, mintha mondani akarná az ezredesnének, hogy olvassa kedves lapját és hallgasson, s nem ügyelve sűrű és hangos átkozódásaira, folytatta leányával a beszélgetést.

– Hát arra a halvány, szemérmes kis fiúra emlékszel-e, tudod arra, a ki neked annyi képes könyvet hozott, s oly szép verset írt anyád nevenapjára, aranyosszélű velinen, tulipánok és nefelejtsek között? Jó tanuló volt mindig, és többre vitte volna, mint atyja, a ki teljes életében szolgabíró sem lehetett. Most szegény fiú nem használhatja tudományát, de azért folyvást bújja otthon könyveit. Atyjának van valamije, kis birtokú nemes ember, de jó gazda. Tudod, én soha sem adtam sokat a vagyonra. Hála Istennek, van annyim, a miből elélhetek. Megépíttetem nektek ez udvarházat. Eltépem a végrendeletet, ha akarod mindjárt, szemed láttára. Itt fogtok lakni boldogan, mint én édes anyáddal. Négy lovat veszek, s új hintót csináltatok menyegződ napjára. Nem lesz az egész megyében csinosabb menyecske, mint az én kis Erzsikém.

– Du Unmensch! Egy betyárnak adni őt, az én Elisabethemet, a kit Kahlenberger szeret – kezdé újra támadását az ezredesné, oly nagy zajjal, hogy most a kis fekete kutya is megbátorodott, s vele együtt ugatta és harapdálta Radnóthyt.

Radnóthy dühvel ugrott föl, azonban nem fordúlt az ezredesné felé, a helyett olyat rúgott a kis kutyán, hogy az egy élest ordítva elnémúlt és sántítva kullogott ki a szobából. Az ezredesné nagyot sikoltott, a kis kutya után akart szaladni, de midőn látta, hogy Radnóthy újra leányához fordúl, szenvedélyesen átöleli, megállott az ajtóban, visszatartóztatva a kiváncsiságtól.

– Nagynénéd holnap el fog útazni Bécsbe vagy a hova akarja, és többé nem fog ide jőni soha – mondá Radnóthy csöndesen. – Te itt maradsz velem.

– Scandal! Infamie! – sivított az ezredesné egy székhez huzódva, hogy legyen hová ájulnia. – Kiűzni a házból engem, hátat fordítni nekem, nem szólani hozzám, vuklimmal csúfolódni, a kis kutyám lábát eltörni! Ach, élne csak szegény férjem, tudom, duellumra hívná e sértésért, megszúrná, levágná, összeaprítaná, így ni, – s ekkor fölugorva, mintegy mutatni látszott kezével, hogy mikép szúrnák meg, vágnák le, s aprítanák össze Radnóthyt.

– Te itt maradsz velem! – folytatá az atya elsimítva leánya homlokáról kibomlott fürteit. – Nem szükség, hogy oly hamar férjhez menj. Válogass leányom, hiszen ifjú vagy még. Miért sietnél? Annál több időd marad, hogy szegény apádat ápold, vigasztald. Jól fogunk mi itt élni ketten. Te gazdasszonykodol, én gazdáskodom, újra rendbe hozunk mindent. Majd látogatást teszünk a szomszédságban; megint víg élet lesz itt, mint hajdan. Nem leszek én mindig oly komor, most sem vagyok az, csak sok a gondom, csak pöreimet végezhetném be, csak bátyád jöhetne vissza. Pedig visszajő, ha te itt maradsz, az Isten meghallgatja a jó leány imádságát. Úgy-e Erzsike, te jó leány vagy, szereted atyádat, nem hagyod el vénségére, nem haragítod meg többé, olyan lészsz, mint édes anyád volt, ez az áldott asszony, a kihez úgy hasonlítasz? Csak most veszem észre, hogy szakasztott mása vagy anyádnak. Mikor sírt, épen ilyen volt; mennyit sírt, hol értem, hol értetek, csak magáért nem, soha… soha…

Erzsike nem szólott semmit, s midőn atyja, fölindulásában kifáradva, egy székre hanyatlott, kifejtőzött karjai közűl. Ott állott az atya és nagynéne között, nem tudva, hogy tulajdonkép melyikhez tartozik. Hol egyikre, hol másikra nézett, és föl-fölsohajtott: – Welch’ ein hartes Schicksal!

– Elisabeth, komm zu mir! – kiáltá az ezredesné.

– Erzsikém jer velem, jer a szobámba – suttogta gyöngéden az atya, fölemelkedve a székről, kézbe véve gyertyáját s a végrendeletet.

Az ezredesné újra ismétlé hívását. Az atya hallgatott, s egy fájó édes pillantást vetve leányára, még egyszer megállott a küszöbön.

– Hah Triumph! Triumph der Liebe und der Tugend – szavalta az ezredesné, megölelve a karja közé szaladó Erzsit; aztán mindketten sikoltva borúltak a pamlagra, mert egy iszonyú csattanás hangzott, az ajtó csattanása, a melyet a szobájába tántorgó atya erősen becsapott.

Már dél felé járt az idő, midőn Radnóthy másnap fölkelt. Sokáig aludt a terhes út és izgalmas éj után, s fáradtabbnak érezte magát, mint lefekvése előtt. Rossz álmai voltak s alig bírt felöltözni. Egyedűl öltözött föl, mert István jókor reggel a postára ment. Oly csodálatosnak tetszett neki a mély csend, a mely udvarházában uralkodott. Nem hallotta se az ezredesné lármáját, se a kis kutya csaholásait, se a szobalyány sürgését. Az ebédlőben sem volt senki, csak a tornácz küszöbén talált valakit, a kis sánta Mányit, piszegve s egy levelet tartva kezében.

Némán vette át a levelet. Az ezredesné levele volt, kék tintával írva, aranyos porral meghintve s megtömve mindazzal, a mit már tegnap is elmondott. Mindennemű istentelenséggel vádolta sógorát; megparancsolta neki, hogy a végrendeletet tüstént tépje szét, s aláhúzta e szavakat: Erzsi csak azért is Kahlenberger felesége lesz, s én nekik hagyom mindenemet, nem szorúltunk a maga rongyos házára, sem pörös földjeire. A panaszok és fenyegetések hosszadalmassága miatt e levél tulajdonképeni tartalma az utóiratba szorúlt; itt röviden tudtára adta Radnóthynak, hogy se ő, se Erzsi nem állhatják ki tovább kegyetlenségeit, ma reggel elútaztak Bécsbe, s mindaddig még levelet sem írnak neki, míg meg nem kérleli őket.

Zsebébe gyűrte a levelet s leűlt karszékébe. Maga sem tudta, mit csinál, czél nélkűl nézett ide-oda; nézte az eszterhaj fecskefészkeit, a hol a kis fecskék vígan csevegik körűl anyjokat, és sohajtott; nézte a vídám galambokat, a melyek enyelegve repűlnek szét a dúczos kapuról, és mormolt valamit foga közt; nézte a nagy komondort, a mely hízelegve csúszott lábához, és fölkiáltott a mint megsímogatta: «Becsületes Maros!» – végre megakadt szeme a kis sánta Mányin, a ki még mind ott állott és folyvást piszegett.

– Mi bajod? – kérdé tőle durván.

A kis lyány úgy megijedt, hogy még jobban kezdett piszegni s csak annyit volt képes mondani: – Erzsi kisasszony!…

– Mi bajod neked is Erzsi kisasszonynyal? – kérdé még durvábban.

– Mikor előállott a kocsi, átadta nekem ezt a levelet – szepegte lelkendezve a kis lyány – én futni kezdettem. «Miért futsz?» azt kérdezte. «Hát föl akarom költeni a méltóságos urat», azt feleltem. «Miért akarod fölkelteni?» «Hát hogy búcsúzzék el a kisasszony, messze mennek, úgy illik», azt feleltem és futottam. A kisasszony utánam kapott és pofon ütött. Az nem baj, de elhasította ezt a szép piros kendőt; a méltóságos asszony vette volt nekem, most harmadfél esztendeje, ni, hogy elhasította…

– Ne sírj, veszek én neked majd szebb piros kendőt – mondá Radnóthy magához szorítva az árvát, mintha Erzsit ölelgetné, s egy mosoly lebbent el ajkán. Aztán elkomorúlt, elfordúlt, lehajtotta fejét és gondolataiba mélyedt. – Hajh Erzsike… a kígyó, a kígyó… – kiáltá hirtelen s ellökte magától a kis Mányit, a ki ijedten szaladt lefelé, vissza-visszanézve, vajjon nem fut-e utána a szegény méltóságos úr.

Radnóthy ott ült, nem is tudva, vajjon ellökte-e magától a kis lyányt, vagy nem. Öntudatlanúl vette ki zsebéből az ezredesné levelét, újra elolvasta és széttépte.

– Bár csak egy sort írt volna! Nem. Azt is nagynénjére bízza. Bár csak egy kissé búsúlt volna, hogy elhagy! Nem. Örvend, tegnap is nem értem sírt, hanem szeretőjeért. Bár csak reggel jött volna be hozzám, hogy megcsókoljon, mikor alszom. Nem. Pofon üti a szegény árvát, ki kötelességére emlékezteti. A kígyó!… többé nem akarok reá gondolni. Van nekem még egy gyermekem. A fiúk mindig inkább szeretik apjokat. Nekem fiam van. Lehetetlen, hogy meghaljon… lehetetlen… lehetetlen – és összefogván kezét imádkozott, buzgón, hosszan; nem vette észre számtartóját, a ki már egy negyed óra óta áll előtte s beszélni akar vele.

A számtartó végre megszólalt, s benyújtván egy nyaláb árjegyzéket, pénzt kért.

– Kérjen a sógornőmtől, küldje a sógornőm után. Én nem fizetek egy krajczárt sem. Nekem kell a pénz, nekem beteg fiam van, nekem nincs leányom, nincs… nincs… nincs!

A számtartó vállat vont s az adóról kezdett beszélni, a melyet, ha egy pár nap múlva be nem fizeti, exequálni fognak.

– Hadd exequálják. Adják vissza curialis földeimet, akkor fizetek, addig egy krajczárt sem. Csak rajta, jőjjön az executio, üssék meg a dobot, licitáljanak tetszésök szerint. Számtartó uram legtöbbet fog igérni, kész pénzzel fizet ki mindent, erre adok pénzt – s ekkor tárczájából egy ezeres bankot vett ki – itt van, aztán számoljon róla. Nem vagyok én oly szegény, de megmutatom, hogy velem nem lehet oly könnyen paczkázni. Ez is protestatio, ez a vis inertiæ. Tudja mi az? Nem tudja, nem is szükség, tegye, a mit parancsolok.

A számtartó a gazdasági ügyekre vitte át a beszédet, de Radnóthy nem hallgatta, visszaesett mélájába s ebédig mozdulatlanul ült karszékében. Délben néhány kanál levest evett, s egész délután mind csak azt kérdezte: haza jött-e István a postáról, s midőn azt mondották, hogy még nem jött haza, azt felelte: – De haza jő, jó hírt hoz.

Megint ott ült karszékében, pipára töltött s panaszkodott, hogy a régi jó dohányt még csak egy pár hétig szíhatja az ember, kardja után pipáját veszik el a magyarnak. – Kinézett az útra, várta a jó hirt, ki-kiesett a pipa szájából s elaludt.

Alkonyat felé István csakugyan haza jött s egy levelet hozott. Gyöngéden költötte föl urát, a ki mohón kapott a levélhez és lassan bontotta föl. Olvasta, mind olvasta, kétszer, háromszor, négyszer, aztán fölnézett Istvánra és hallgatott. István nem merte megkérdezni tőle, hogy mi van a levélben; nem félelemből, hiszen urának arcza nem hogy haragos lett volna, még bánatos sem volt, de az a buta érzéketlenség, azok a meredt, fénytelen szemek egészen megborzasztották. Radnóthy hátra hanyatlott karszékén, megint elolvasta a levelet, s épen oly csodálatosan nézett a tornáczhoz közeledő lelkészre, mint Istvánra.

A lelkész a városból jött s két levelet hozott az ügyvédtől; az egyik Radnóthynak szólott, a másik az ezredesnének. Radnóthy mintegy ösztönszerűen visszahökkent, kezével eltolta magától a levelet, majd hirtelen elkapta, feltörte s oda adta a lelkésznek, hogy olvassa föl. A lelkész elébb az ezredesnének szóló levelet olvasta fel: az ügyvéd figyelmezteté az ezredesnét, hogy a Radnóthy carialistáit illető pör néhány hét alatt Szebenben tárgyalás alá kerülvén, jó volna, ha mind ő, mind Kahlenberger kapitány istápolnák a dolgot befolyásukkal, ugyanezt kérte Radnóthy többi pörére nézve is, melyeket ő, a mennyire lehet, húz-halaszt, a míg enyhűl a kormányrendszer, de fél a kerületi biztos s a csendőrtiszt ellenséges indulatától, a kiket Radnóthy maga ellen bőszített. Lehet, hogy ezek siettetni fogják az ügy bevégzését, lehet, hogy Radnóthyt még egyszer kikérdezik, a mi nagyon ártana a dolognak, mert talán nem mérsékelné magát, azért jó lesz, ha sehová sem megy s tovább is betegnek marad, ha mindjárt a legegészségesebb is. – A Radnóthynak szóló levél rövidebb volt. A jó ügyvéd egy kis pénzt, egy kis perköltséget kért tőle s ismerve gyöngéjét, így is, amúgy is rábeszélni igyekezett, hogy legyen beteg további tudósításáig.

Radnóthy intett fejével és nem szólott semmit. A lelkész csodálkozva távozott el. Radnóthy hosszan nézett utána, aztán ismét Istvánra vetette szemét és hallgatott. Így telt el majdnem egy negyed óra s már besötétült. Ekkor Radnóthy fölemelkedett székéről, s mintha most akarna válaszolni a lelkésznek, fölkiáltott:

– Beteg vagyok, beteg leszek. Nem kell tettetnem… Nem bánom, vegyék el mindenemet. Nincs kire hagyjam. Én vagyok az utolsó Radnóthy.

– Hát meghalt Géza úrfi? – kérdé István urához rohanva.

– Meg! – felelt Radnóthy az általa hozott s Milanóból érkezett levélre mutatva s ajka nyitva maradt.

A hű cseléd elkezdett hangosan sírni, mire Radnóthynak is megeredtek könnyei; zokogott, ráborúlt Istvánra, földúlt családja s az elsülyedt múlt ez egyetlen maradványára.

VII.

Teltek a napok, beállott az ősz. A hanyatló természet és a pusztuló udvarház oly jól illettek egymáshoz. A szél nemcsak a fák száraz leveleit szórta szét, hanem egy-egy zsindelyt is lekapott a roskatag födélről, az eső rútul megviselte a bolthajtást s itt-ott nagy foltokban ütötte ki magát a falakon; a köd megszerette tornyocskáit, kéményeit, örömest szállott reájok, s midőn tünedezett, az álmos nap le-lehajolt, mintegy megbizonyosodni, áll-e még a régi épület, mintegy kérdve: él-e még öreg gazdája.

Még élt. Néhány napi gyöngélkedés után, a mely betegségnek is beillett, fölkelt, s dél felé újra elfoglalta karszékét a tornáczon. Azóta évekkel vénült s egészen meggörbedt belé. Restellett járni, nem szeretett beszélni, s fájt, hogy egyedül maradt gondolataival. Megbámúlta a templom tornyát, hallgatta a vízmorajt s a szél süvöltését, nézte a vörösödő eczetfákat és a kőrisfák hulló leveleit, azután ha mindezt megúnta, játszott a komondorral, a mely untalan közelében volt, vagy elővette pipáját s dohányt kért Istvántól, ha volna még abból a régi jó dohányból. István mindig tartogatott vagy szerzett ura számára néhány kötés szűz dohányt s nagy öröme telt benne, ha szolgálhat neki. Radnóthy kiverte pípáját, megtöltötte, néha oly erősen, hogy nem szelelt. A szárban kereste a hibát, szalmaszálakat vett elő, áthúzogatta rajta, elvesződött vele és mulatta magát. Gyermek volt, a ki önmagával tehetetlen, öreg, a ki elfáradt már élni.

Nem akart látni senkit, s csak Istvánt tűrte maga körül. Más senkije sem volt a világon; csak ez egyetlen személy tartozott a múlthoz, a melytől annyi fájdalom választotta el, de a melyben folyvást benne élt. Mióta reá borúlt és megölelte, megszakadt a régi viszony. István többé nem cselédje volt, hanem barátja, rokona, dajkája. A szeretet és fájdalom csatolta őket össze, s megható gyöngédség fejlett ki köztök. Nem titkolt előtte semmit, keblébe öntötte panaszát, általa közlekedett az ügyvéddel, a számtartóval, a lelkészszel, az egész külvilággal. Vele ballagott le alkonyatkor a templomba, hogy alamizsnát oszszon ki a szegények között, s imádkozzék fiáért. Nem haragudott reá, ha fölriasztva ájtatos elmerüléséből, emlékeztette, hogy illik már haza menni, a népség eloszlott s az egyházfi ajtót zár. Engedelmeskedett neki; esténként sokszor ültette ágya mellé, hallgatta beszédét s el-elmosolyodott, ha a régi jó időből egy-egy tréfa jött szóba, de a mosoly csak ajkán játszott, szeme szomorúan merűlt a gyertyavilágba, gondolatai másfelé jártak s István csak azon vette magát észre, hogy gazdája elaludt.

Nagyon ritkán jött tűzbe, s Istvánt csak egyszer dorgálta meg a régi haraggal, midőn ez erőnek-erejével új ruhát akart reá adni s nagy garral magyarázgatta, hogy valóságos szégyen ezt a régi rongyot viselnie. Nagy méregbe jött, az új ruhát ellökte, szitkozódott, s ütésre emelte öklét, de midőn István fölhagyott nógatásával, szépen elcsöndesedett, hálásan nézett rá, mintha köszönni akarná, hogy nem háborgatja. A legtöbbször csak gyöngéden feddőzött, tréfásan zsémbelt, a mi mindkettőjöknek jól esett, bár sok szomorúság vegyült belé.

– Ugyan István – mondá egy reggel az ősi bibliát forgatva kezében – te egészen elfeledkeztél rólam. Eszembe sem juttattad, hogy fiam halálát még nem írtam be ide. Kimélni akartál úgy-e? Hát a halál megkimélte-e szegényt?

Tovább nem szólhatott, elérzékenyült, egész délig írta azt a néhány sort s napokig csak fiáról beszélt, azaz kérdezősködött és engedte beszélni Istvánt, a ki ezer apró történetet regélt el róla. Hallgatta, oly mohón, oly figyelemmel hallgatta, mint hajdan kis Géza, midőn a hű cseléd esténként meséket mondott neki, hogy hamarább elaludjék. Az apa nem aludt el, álmodozott s reggel panaszolt, hogy rosszúl érzi magát.

– Azt sem juttattad eszembe – mondá máskor – hogy egy szép sírkövet csináltassak Gézának. Ott nyugszik szegény idegen földön s még fejfa sem őrzi emlékét. Kímélni akartál a költségtől úgy-e? Igaz, nincs pénz. A mit az eladott jószágból kaptam, azzal adósságaimat fizettem ki, aztán a számtartónak adtam belőle a gazdaságra s az ügyvédnek perköltségre, a többit még nem fizette ki az örmény, majd tavaszszal fizeti. De van még egy pár ezer forintom, tartogatom, kuporgatom. Temetésemre is kell valami, nem szeretném, ha czudarúl temetnének el. Élni – arra nincs gondom. Nekünk már kevés kell, István, s ha megszorúlunk, eladjuk az erdőt, a földet; nincs kire maradjon.

Hivatta a lelkészt és a számtartót, amazt azért, hogy írjon Milanóba Géza barátjának a síremlék ügyében, a számtartót azért, hogy van-e jövedelem a jószágból, mert pénzre van szüksége. A számtartó, a ki most soha sem ellenkezett urával, egy kis időhaladékot kért, panaszolta, hogy nincs jövedelem, sok kell a jószág beruházására, s a pör is fölös költséget emészt föl, mert az ügyvéd kenegetni szeretné az igazság kerekét.

– A pör – sóhajtá Radnóthy elgondolkozva, mint a ki valami újat hall s kissé fölélénkült arcza – úgy van, a pör. Nem engedik, hogy én folytassam, régen a maga személyében is pörölhetett az ember, most ügyvéd kell hozzá. Félnek a pennámtól. De azért befűtöttem nekik; mindent megírtam tisztán, kereken a kormányzónak, a minisztereknek, a királynak… Megfizette-e számtartó uram a szász papnak a sok német fordítás árát? Fizesse meg jól. A szász fösvény, nem csinál semmit barátságból. Ügyvédemnek mondja meg, hogy szeretném már tudni, hogy’ állnak pöreim. Jőjjön ki újra hozzám. A múltkor keveset beszélhettünk. Most már egészséges vagyok. Hanem azt csak neki mondja meg, más ne hallja, mert elfognak. Másnak nagyon beteg vagyok… érti! Vigyázzon!

Ekkor a síremlékről a pörre fordult figyelme. Hosszan elbeszélte Istvánnak a pör folyamát, s örült, midőn ez helyeselni látszott minden lépését. Napokig csak erről folyt a beszéd, aztán áttért az ügyvédre és a számtartóra, a kikre gyanakodni kezdett. Fejébe vevé, hogy Erzsi mindkettőt megvesztegette; a számtartó azért nem akar adni neki pénzt, mert Erzsi számára szándékszik megtakarítni minden nélkülözhető jövedelmet; az ügyvéd pedig, midőn itt járt, azért kérdezősködött a végrendelet felől, mert Erzsi javára akarja fordítani. Ilyenkor nevetett; fölnyitott egy záros fiókot, melynek kulcsát mindig magánál hordá, kivette a végrendeletet, fölolvasta Istvánnak, s midőn ez megértvén, hogy neki is egy kis nyugdíjat hagyott, megcsókolta kezét, úgy örült a hálának, szeretetnek, mintha ilyesmit életében most tapasztalna először. Elfeledte a pört, a végrendeletet, s csak cselédje örömében gyönyörködött. Így törölte ki emlékéből egyik tárgy a másikat, s nyújtott lelkének szűntelen foglalkozást. Még mindenből érdekelte valami, de csak félig; még fellángoltak szenvedélyei, de csak mint az emlékezet világa; még élt, de csak álmodozott, mindennap haldokolva.

A téli napokon folyvást tűzrakással bajlódott. Félt, hogy megfagy, s panaszolt a muszkákra, a kik Sziberia hidegét hozták magokkal Erdélybe. Egész nap hordatta a fát, új meg új hasábot vetett a hamvadó üszkökre, s gyönyörködött a nehezen síró sustorgásban, a vígan föllobogó lángokban, s a vaskanállal meg-megütögette az égő-vörös szenet. Már akkor este lőn, midőn szerinte bemelegedett a szoba. Még egy pár hasábot vetett a tűzre, mert vörösen ment le a nap, erős fagy lesz holnap, csikorog a templom kakasa, száraz szelek fognak fújni az éjjel. – Hadd fújjanak, nem fázunk meg – mondá ilyenkor, hátra dűlt karszékén, megvidult és beszédessé vált.

– Emlékszel-e István, épen ma négy esztendeje, hogy utolszor választottak alispánná? Ellenfelem csak huszonöt szavazatot nyert, a többi mind az enyém lett. Hogy’ fölemeltek, hogy’ éljeneztek, hogy’ énekelték azt a nótát – hogy’ is van csak?…

felelt István dudorászva.

– Úgy úgy; te jobban emlékszel reá.

– Hogy’ ne emlékezném, méltóságos uram? Hiszen akkor csináltatta volt nekem azt a szép új dolmányt, a melyet csak solemnis alkalmakra volt szabad fölvennem. A szabó kétszer is megigazította, hogy feszesebben álljon. Hát rajta a csillogó, fényes gombok! Most is megvan, de nem használjuk többé.

– Nem használjuk többé – viszhangzá Radnóthy szomorúan, aztán hosszú szünet után hozzá tevé: – Hátha mégis, nem… nem… én nem vállalok többé hivatalt; de ha Isten még egy közgyűlést ad, tudom elpanaszolok mindent.

Örömest emlegette dicsősége e napjait, s Istvánban résztvevő hallgatóra talált. Mindketten a tisztújítási napokban éltek. Egyik sem tudta feledni ezt az időt. Radnóthy hallani vélte a hódoló nemesség zaját, István megemlékezett a nagy ebédre, a melyre ő hívta meg a vendégeket; Radnóthy kocsijában képzelte magát, a mint ovatiókkal fogadják a kortes-csapatok, István pedig a kocsi bakján, honnan oly büszkén nézett le, mintha érte történnék minden.

Úgy eltelt az idő ily beszélgetések közt, feledték a korán elhúnyt jó fiút, a hálátlan leányt, a terhes pört, a fölfordult világot, s Radnóthynak néha még tréfálni is kedve kerekedett.

– István tudod-e, hogy három hét múlva karácson lesz? Mindig ilyenkor tartottuk az év utolsó közgyűlését. Holnap fogass be korán reggel, keresd ki atilámat, kardomat s a sastollas fövegemet. Közgyűlésre megyünk. Biz’ úgy. Épen most olvastam a körlevelet – mondá egy reggel Istvánnak, a ki megütődve nézett reá, mert azt hitte, hogy ura megzavarodott elméjében.

– Hát nem szeretnéd, öreg? Nem vennéd-e föl még egyszer azt a szép dolmányt? Bizony még elhiszi… Ha! ha! ha! Nagy bolond vagy te István, hogy az Isten akárhova tegye dolgodat – s lelkéből nevetett, hogy mennyire rászedhette a jó öreget.

– Ej uram, tréfaság! – dörmögte István.

– De az nem volt tréfaság – folytatá Radnóthy tüzbe jöve – midőn ezelőtt husz évvel egy ily közgyűlésen megtámadtuk a csak helyettesített és nem országgyűlésen választott guberniumot. Milyen beszédet tartottam akkor! Az «éljen»-nek nem volt vége-hossza. Tudod ki állott föl, hogy engem megczáfoljon? Az a kis fekete báró, a kit czigány herczegnek csúfoltak. Mennyi badarságot beszélt össze. Aztán újra én állottam föl s így kezdtem beszédemet: «Tekintetes Karok és Rendek! Meddig él még vissza türelmünkkel ez az ember?» A czigány herczeg ekkor beszédembe vágott s kikérte magának a sértegetést. Én erre azt feleltem: «Igaza van nagyságos báró úr, bocsásson meg, hogy elég gondatlan voltam embernek nevezni.» Mily nevetés és éljen harsogott a teremben. Hejh István, szép idők voltak azok! Emlékszel-e?

– Hogy’ ne emlékezném! Mintha most is látnám a méltóságos urat abban az ezüst gombos atillában, azzal a derék ősi karddal, a melyet a tavaszon elvittek a csendőrök.

– Elvitték, nem adják vissza. Nincs kardunk; elpusztulunk István – sohajtá Radnóthy lehangolva. Csend állott be, a melyet István nem mert megzavarni. Csak az óra ketyegése hallatszott. A két öreg magába mélyedt. Azalatt kialudt a tűz, Radnóthy fázni kezdett, s ebédig mind a muszkákra panaszolt és átkozta Szibériát.

Minél beljebb haladt a tél, annál jobban rakta a tüzet, minél hosszabbak lőnek az esték, annál beszédesebbé vált. Ismételte, a mit tegnap mondott, s a mit talán elfeledett, kiegészíté István. Néha István sem emlékezett valamire, ekkor találgatással mulatták magokat. Mindkettőnek épen nyelve alatt volt, a mit mondani akart, s ha hosszas főtörés után sem tudtak boldogulni, abban egyeztek meg, hogy így jár az ember, ha megvénül, s ma hidegebb van, mint tegnap.

Kifogyván a dicsőség és boldogság emlékeiből, ifjúkori bohóságaikra tértek. Radnóthy diák és juratus kalandjait emlegette, s megsiratta a földúlt nagy-enyedi főiskolát, a melynek növendéke volt, az elvesztett királyi táblát gyászoló Maros-Vásárhelyt, a hol juratuskodott. Istvánnak is kedvencze volt e két város; ő is járt a nagy-enyedi főiskolába, végzett két osztályt négy esztendő alatt, mert, a mint mondá, a classis præceptorok ellenségei voltak, ráfogták, hogy nem fog az esze, ezért elkeseredett, kibújdosott; ekkor kerűlt először Maros-Vásárhelyre, a hol sok ifjú urat szolgált, míg végre Radnóthy úrfihoz szegődött, a kitől csak az ásó-kapa választja el.

Radnóthy arcza kiderűlt; megmozdultak szívében az ifjúság édes emlékei, s lágyan ringatták, mint a bölcső a gyermeket. Annyit beszéltek, hogy nem tudták kibeszélni magokat. Néha belezavarodtak az évszámokba és nevekbe, vitatkoztak, meg is haragudtak egymásra, aztán kibékültek, s azt határozták, hogy már késő az éjtszaka, ideje volna lefekünni, majd megálmodják holnapra, a mire ma nem emlékeznek.

– Istenem, hogy eltelik az idő! – szólalt meg Radnóthy Sylvester estéjén. Tudod-e István, ma épen negyven esztendeje, hogy szolgálatomba fogadtalak. Milyen karcsú piros legény voltál akkor.

– Rég volt uram, talán nem is igaz – felelt kedvetlenűl István, mintha titkolni akarna valamit ura előtt.

– Tudod, mennyit járt hozzánk az én Jankó barátom. Mintha most is előttem állana; a legkorhelyebb diák volt Nagy-Enyeden, a legkihágóbb juratus Maros-Vásárhelyt. Diák korában egyszer elaludt a leczkén, épen revocatió volt, én hirtelen megdöftem, hogy keljen föl, üljön ki, mert felelni szólítja a professor. Fölkelt és kiűlt. A professor csak nézte. «Én nem szólítottam, mondá neki, de ha kiűlt, domine, hát feleljen». Ha! ha! ha! Jankó nem tudott egy szót is felelni. Bekergették, lepirongatták. Ha! ha! ha! Egész életében nem tudta nekem megbocsátani ezt a tréfát – az Isten nyugtassa meg szegényt. Hát jurátus korában mennyi bohóságot űztünk vele. Ejnye no! Nem jut eszembe. Segíts István, te jobban tudod.

– Ideje már lefekünni uram, rég elütötte a tízet.

– Hogy’ is ne? Hiszen ma Sylvester éjtszakája van. Ki látta ily jókor lefekünni. Hajdan éjfélig mulattunk ilyenkor, s mikor ütötte a tizenkettőt, boldog új esztendőt kívántunk egymásnak. Ha te lefekszel, ki fog nekem új esztendőt kívánni?

István szomorúan nézett urára; beteg volt, alig állott a lábán, azonban habozott bevallani, mert félt, hogy nyugtalanságot okoz, s elrontja ura éjtszakáját.

– Engedelmet kérek, rosszúl aludtam a múlt éjjel, nyugalomra van szükségem – hebegte István, aztán eszébe jutván, hogy talán utolszor beszél urával, kitört belőle a fájdalom, sírni kezdett csókolta ura kezét, köszönte jótéteményeit s Isten áldását kérte reá.

– Hát te is el akarsz hagyni már? – kiáltá Radnóthy ijedten.

– Oh dehogy édes jó uram, hanem meggondoltam, hogy az ilyen vén ember, a milyen én vagyok, jó, ha minden este elbucsúzik, mert ki tudja, nem hal-e meg holnap reggelre.

– Meghal… holnap reggel! Hát én egyedűl haljak meg? – kérdé Radnóthy elmélázva.

– Oh az én édes jó uram még sokáig fog élni, mert fiatalabb, erősebb nálamnál. Aztán ha én kidűlnék is, nem marad egyedűl, lesz a ki ápolja. Erzsi kisasszony bizonyosan eljő, eddig megbánta hibáját, s csak egy jó szóra vár. Alkalmasint fél szegény levelet írni. Bátorítsa föl a méltóságos úr! Az öreg István kéri, a ki soha sem csalta, a ki mindig javát akarta.

A jó cseléd gyöngéden akarta előkészíteni urát betegségére s gondoskodni kívánt róla halála esetére is. Szegény nem tudta, mit csinál. Radnóthy meghallva leánya nevét, nagy haragra gerjedt, de nem levén elég ereje hozzá, csak elfordúlt búsan s e szavakat rebegte: – Te is az ő pártját fogod, te is háládatlan vagy. Takarodjál!

István nem mert többet szólani, talán nem is tudott volna. Érezte, hogy gondatlanságot követett el, jóvá akarta tenni, de alig volt jártányi ereje, s csak a falhoz támaszkodva tudott kitipegni a szobából. Radnóthy megfordúlt a neszre, nézte a becsukódott ajtót s várta visszatérő cselédjét.

Azonban elütötte a tizenegyet, tizenkettőt, eltelt az ó év és nem jött senki, a ki új évet köszöntsön. Oly egyedűl érezte magát és félni kezdett; a szoba kihűlt, úgy fázott, oly fáradt volt, úgy szeretett volna alunni s nem bírt lefekünni. Hiányzott körűle valami, a gondos kéz, a mely lefektesse, a negyven év óta megszokott arcz, a melynek durva vonásain mindig csak ragaszkodást olvasott, a dörmögő hang, az elmúlt idők egyetlen visszhangja.

Maga is érezte ezt, a nélkűl, hogy tudná, s egy párszor elkiáltotta István nevét – hasztalnnúl.

– Nem jő, haragszik reám – mondá magában elszomorodva – igaza van, nagyon keményen bántam vele. Megkérlelem. Miért ne? Öreg emberek vagyunk, ki tudja, melyikünk hal meg holnap reggelig. Búcsuzatlanúl váljunk-e el? Jól mondotta szegény István. Miért is haragudtam én rá? Hát Erzsikeért. Az a kigyó is még most mardossa szívemet. Pedig István csak azt akarta mondani, hogy a jó leány ápolni tartoznék atyját öreg napjaiban. Jól mondotta szegény István. Félre értettem. Hijába! Nem igen tudja jól kimagyarázni magát, csak két osztályt járt Nagy-Enyeden, ellenségei voltak a classis præceptorok, ráfogták, hogy nem fog az esze, aztán nem tanult, elkeseredett, kibújdosott. Szegény István! Megkérlelem, aztán lefekszünk, s reggelre vídáman ébredünk.

Vette a gyertyát s István szobájába indúlt, azonban nagy megdöbbenésére a szoba ajtója félig nyitva volt s belőlről az István nyögése s a kis Mányi sírása hallatszottak ki.

– Úgy… úgy kis Mányikám – folytatta a haldokló István hagyakozásait – neked hagyom mindenemet, csak viseld gondját a méltóságos úrnak. Reggel ne költsd föl jókor, ügyelj, hogy legyen mindig tiszta inge, varrd föl reá a hiányzó gombot, mert különben nagyon megharagszik. Soha se erőltess reá új ruhát, de mindig takarítsd ki a régit s varrd meg, a hol elszakadt. Ebédnél köss eléje asztalkendőt, mert elfeledkezik róla és leönti ruháját. Jó melegen add föl az ételt s töltsd meg poharát. Mikor vecsernyére harangoznak, vezesd le a templomba, este soha se feküdjél le addig, míg ő le nem fekszik. Ha beteg talál lenni, mindjárt fogass be, s azt az öreg orvost hivasd, mást a világért se, különben nem veszi be az orvosságot. Vigyázz egy kis kulcsra, a melyet nappal mindig zsebében őriz s éjjel párnája alá tesz. Ez kulcsa iró-asztala fiókjának, a melyben a végrendelet van. Ha Isten magához venné szegény urunkat, nyisd föl a fiókot, vedd ki belőle a legnagyobb darab papirost, fekete galanddal van összekötve, dugd el jól, vidd be Vásárhelyre s add át a főtisztelendő református püspöknek, a ki most oda szorúlt Enyedről. Ő bizonyosan híven végrehajtja urunk végakaratát s eltemetteti mint illik.

– Ne bolondozzék István bácsi! Úgy-e csak tréfál? Hogy’ megrémíti az embert – kiáltá az ágyra boruló kis Mányi, folyvást zokogva.

– Nem tréfálok gyermekem! – viszonzá István szünet után, a mely alatt a beszéd okozta lankadtsága egy kissé enyhűlt – meghalok az éjjel, nem élek reggelig. Életemben most vagyok először beteg, bizonyára utolszor is. Apám is igy halt meg; ez a familiánk természete.

– Ne hozzak egy pohár borsos meleg bort? Csak a hideg borzogatja István bácsit! Hátha megkenné a gazdasszony? Talán megcsömörlött István bácsi – dadogta a kis Mányi, betakarva a beteget s megigazítva a párnát feje alatt.

– Ne gondoskodjál te rólam – kezdé újra a haldokló – gondoskodjál a méltóságos úrról. Vigyázz, hogy jó legyen reggel a kávéja, meg ne kozmásodjék a tej; ezt ki nem állhatja. Légy mindig körűlte, soha se ellenkezzél vele, beszélj, ha szól, de sokat, nagyon sokat, hanem ne emlegesd Géza úrfit, mert akkor sír, se Erzsi kisasszonyt, mert azért nagyon megharagszik. Az áldott lélek reám is azért haragudott meg. Oh, hogy a sírba kell vinnem haragját! Kérj tőle bocsánatot nevemben. Mondd meg neki, hogy csak ezen bánkódtam utolsó órámban. Oh én bolond fejem, miért is haragítottam meg az én jó uramat.

– Nem haragszom, nem haragszom István! – nyögé Radnóthy belépve; gyertyáját elejtette, oda lépett az ágyhoz, de annyira lesújtott és tehetetlen volt, hogy a haldoklónak kellett fölemelkedni az utolsó kézcsókra s a már-már elnémuló ajkaknak megnyílni a végbúcsura.

Mily könnyűvé tette halálát a kézcsók s néhány búcsuszó. Betelt utolsó vágya és fájdalom nélkűl halhatott meg. Torzuló vonásain erőt vett egy édes mosoly s a homályosuló szemekből még fölcsilloghatott a szeretet és hála utolsó szikrája.

VIII.

István halála oly váratlan, megfoghatatlan volt Radnóthy előtt, hogy meg sem sirathatta. Némán nézte a halottat az ágyon, a terítőn, megindulás nélkűl hallgatta a koporsó beszegzését, a lelkész imáját, a halotti éneket. Még mindig vele volt István; együtt mentek ki a temetőbe is, az semmi, hogy István a koporsóban feküdt, ő a koporsó után tipegett – még mindig együtt voltak: de a mikor a temetésről haza tért s üresen látta a széket, a melyet alkonyat felé a hű szolga mindig elfoglalt; a mikor leszállott a hosszú téli est, ködével és unalmával s nem volt senki, a ki megszakítsa az irtóztató csöndet; a mikor gondolkozni, emlékezni, beszélni akart s nem volt, a ki segítse és meghallgassa; a mikor István helyett a kis Mányi lépett be, hogy őt levetkőztesse, a ragaszkodó, de vele bánni nem tudó árva, a ki alig ért derekáig s csak a majorság őrzéséhez értett, megeredtek könnyei és soha sem száradtak föl.

Talán ez örökös könnyben úszó szemek gyöngülésből is származhattak, de legmélyebb forrásuk a fájdalom volt. Istvánban utolsó támasza dűlt ki és semmi sem maradt, a mi többé az élethez kösse. Ez volt legmélyebb sebe, mert az idő a helyett, hogy hegesztené, folyvást mérgesítette. Nem volt az időnek oly pontja, a szobának oly zuga, a mely ne emlékeztette volna Istvánra. A kis sánta Mányi nem tudta úgy szolgálni, mint István s akaratlanúl is elhanyagolta. A számtartó, a ki mióta urát sír szélén látta s Istvántól nem tarthatott, megromlott becsületességében, s csak arra volt gondja, hogy minél többet takaríthasson meg a maga számára a gazdátlan jószágból. A gazdasszony követte a jó példát. Radnóthy mindenben szükséget szenvedett. Az ebédek rosszabbak lettek fölbomlott a rend, sokáig kellett várni az ételre. A kis sánta Mányi követve István utasítását, nemcsak jó melegen, hanem valóságos forrón adta föl az ételt s néha el is ejtette a forró tálat. Radnóthy itt is érezte István hiányát, a ki oly jóízűen szokta kínálgatni, s ha igen sokat akart enni, lebeszélte róla. Mányi ehhez nem tudott, aztán ügyetlenűl töltögette poharát s nem egyszer földöntötte. Radnóthy vagy igen keveset vagy igen sokat evett, el-elvesztette étvágyát s napról-napra fogyott. Mányi hijába varrta föl a hiányzó inggombot, Radnóthy ritkán vett tisztát, mert mindig fázott; megszokott foglalatosságával, a tűzrakással is fölhagyott, mert néha füstölt a kemencze, a miért aztán tejes kávéját is sokszor kozmásnak érezte, még akkor is, midőn nem volt az. Sokat zúgolódott, hogy a kis Mányi oly nagy parasztfoltokat vet ruhájára s emlegette Istvánt, a ki úgy tudott varrni, mint egy szabó. A reggeli fölöltöztetést sem engedte át neki, maga öltözött föl nagy kínnal és rendetlenűl; felemáson húzta föl csizmáját, visszásan öltötte magára a mellényt. Jó volt úgy is, nem vette észre, s midőn a kis Mányi sírni kezdett, hogy semmit sem tehet kedvére, ő is elbúsulta magát és sajnálta Istvánt.

A számtartó és lelkész, a kik néha benéztek hozzá, kérték, hogy fogadjon új legényt. Mind hijába. Radnóthy senkit sem szeretett, senkit sem tűrt maga körűl, csak a kis Mányit. István végakarata s felesége emléke kötötték hozzá. Nem is beszélt Mányival egyébről, mint feleségéről és Istvánról. De mit tudott beszélni vele e kis együgyű lyányka? Emlegette a boldogúlt méltóságos asszonyt, hogy mily jó volt, mily szép ruhában járt, mily jó gazdasszony volt, mindig számba kérte a tojást, s hogy’ haragudott, mikor a gyöngytyúkokat ellopták, István ki is fürkészte, ki volt a tolvaj s több ehhez hasonlót. Radnóthy mind hallgatta, sohajtott, siratta feleségét, siratta Istvánt s elaludt. Mányi folyvást beszélt, mindennap ugyanazt ismételte s ha nem tudott tovább beszélni, ő is sohajtott és sírt, mint gazdája.

– Te István, ugyan hány esztendős vagy? – kérdé egy estve a sötétben Istvánnak gondolva a belépő Mányit.

Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott.

– Vagy úgy! István meghalt. Szegény épen hatvan esztendős volt, két hét múlva én is épen annyi leszek, akkor én is meghalok. Nem hallod – folytatá fölemelkedve székéről – hogyan vonít a komondor? Ez halálomat jelenti.

Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott.

– Jézus Mária! – kiáltá ijedten Mányi, gazdája lábához borúlva.

– Szegény kis Mányi, sajnálsz! – szólalt meg Radnóthy megsímogatva a hű leánykát – pedig még nem is vettem neked piros kendőt. Tudod, feleségem vett volt neked, de Erzsike elszakította. Ne búsulj Mányi, ha meghalok is, a piros kendő el nem marad.

A következő hét egyik estéjén rendkívül erős szelek fúttak. Rengett belé a vén ház, s egyik elhagyott szélső szoba bolthajtása beszakadt.

– Ez is halálomat jelenti – sohajtá Radnóthy – egy hét múlva az egész ház összeomlik, akkor én már nem leszek, idézhetnek a bezirkerek, kereshetnek a csendőrök, a mennyországba nem bocsátják be őket…

A kis Mányi letérdelt, egész éjjel imádkozott, kérte az Istent, hogy ne engedje összeomlani az udvarházat és tartsa meg sokáig gazdájával együtt. Radnóthy is imádkozott és másnap fölvette az úr vacsoráját. Oly mélyen hitte egy hét múlva bekövetkezendő halálát, hogy a hét végén csakugyan rosszúl lett, lefeküdt és halni készűlt.

A kis Mányi megijedt s ki akart futni a szobából, midőn urát lefekünni látta.

– Megállj! hová futsz?

– Orvost hívok, méltsás uram!

– Azt a vén orvost hívasd; nincs szükségem ugyan reá, de úgy rendelte István.

– Úgy, méltsás uram!

– Megállj, még egyebet is mondott István.

– A kulcsot.

– Nesze, nyisd ki íróasztalom fiókját, vedd ki belőle a legnagyobb darab papiroscsomót, dugd el jól, ne lássa senki, menj be Vásárhelyre s add át a főtisztelendő püspök úrnak. Megállj, ne fuss, nesze egy arany, több nincs, a többi a temetésre kell, ezt számodra tartogattam, végy rajta piros kendőt, tudod a helyett, a melyet boldogúlt feleségem vett s Erzsi elszakított.

Ezzel befordúlt, elaludt s többé föl sem ébredt. A vén orvos s a főtisztelendő püspök csak hűlt tetemeit találták. A temetés ez utóbbi rendelése következtében az elhúnyt végakaratja szerint ment véghez. Temetési költségre két ezer forintot hagyott készpénzben, a mely összeg a végrendelethez volt mellékelve. Díszes magyar ruhába öltöztetve nyújtóztatták ki diófakoporsóban, a melyet magas ravatalra helyeztek. Három pap jött el szolgálni: egyik a háznál fog könyörögni, a másik a templomban tart beszédet, a harmadik a sírboltnál búcsuztatja el a világtól. A marosvásárhelyi diákság reggeltől estig készült a nagy harmoniára. Az ebédlőt fekete posztóval vonták be s festett czímereket szögeztek a koporsó födelére. A kis Mányi a tavasz legszebb virágaival hintette be a koporsót s egész nap legyezte a halottat.

Végre eljött a temetés napja. Szép tavaszi délután volt, fényesen sütött a nap és pacsirták énekeltek a levegőben. Három óra felé megszólalt a harang, gyűlt a népség, megzendűlt az ének, sírtak a vén asszonyok, susogtak a férfiak s az elhúnyt érdemeit emlegették. Egyszer egy elfojtott zokogás erős kitörése hallatszott. Mindenki oda tekintett. A kis Mányi sírt, miért meg is pirongatta a gazdasszony, fülébe kiáltva: «Te kis béka, még zavart csinálsz!» Történt is zavar, de nem a kis Mányi okozta. Midőn épen a koporsó beszögezéséhez fogtak, beszaladt a féleszű bivalos és jelentette, hogy csendőrök vették körűl a házat, a kik el akarják fogni a méltóságos urat. Ugy is volt. Radnóthy pöre eldűlt s mint olyan, a ki fegyvert rejtegetett, közcsendet háborított s a felsőséget több izben a legvakmerőbben megsértette, egy pár évi börtönre itéltetett. Az ügyvéd sikerrel tudta huzni-halasztani a pört s fölhasználni az ezredesné és Kahlenberger befolyását; az egésznek veszélyesebb oldala már-már mintegy múlóban volt, azonban Radnóthy mindent elrontott. Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez küldött íratai mindent fölforgattak, a mit az idő, befolyás és ügyvédi furfang építettek. E terjedelmes íratok egy darabig olvasatlan hevertek az illető irodákban, de végre sor kerűlt rájok is. Innen is, onnan is kemény parancsolat ment a kerületi biztoshoz, hogy tüstént fogassa el s fenyítse meg e vakmerő embert. Radnóthy ez újabb bűne fölújította régi bűneit, s pöre sietve eldöntetett. Ügyvéde többé nem tudta akadályozni elfogatását, kétkedtek betegségében s kiküldöttek érte. Ha az elhúnyt él, ez itélet ellen bizonyosan tiltakozik, azonban jobb volt így, legalább nem vihették még egyszer fegyver közt végig a falun, hajdani jobbágyai szeme láttára.

A temetési menet megindúlt a templom felé. A kis Mányi, a kinek sánta lábát rútul megviselték a múlt napok fáradalmai, el-elmaradozott a koporsótól, s hogy lépést tartson a többivel, belekapaszkodott a gazdasszony ruhájába, a miért ez újra megpirongatta. «Te kis béka, itt is zavart csinálsz!» Történt is zavar, de ennek sem Mányi volt az oka.

Megint a féleszű bivalos botránkoztatta meg a népséget, nagyot kurjantván örömében, hogy a curialistákat exequálják. Valóban úgy is volt. Radnóthynak a curialisták elleni pöre is eldűlt és pedig kedvezően. Itt nem árthattak vakmerő iratai, s az örökség reményében az ezredesné és Kahlenberger is megfeszítették erejöket. Az úrbéri törvényszék visszaítélte minden elfoglalt telkét és földjét, a csendőrök épen az ítéletet hajtották végre, kiűzték a curialistákat lakjaikból és elfogták az ellenszegülőket. A kertész most legkevésbbé mert ellenkezni, de annál jobban átkozta Radnóthyt, a min a féleszű bivalos szörnyen fölbőszűlt, s elhatározta magában, hogy holnap jól megveri a kertészt. Kár, hogy szándékát soha sem merte végrehajtani. A kertész még többet is érdemelt volna, mert nem csak átkozódott, hanem boszúból azon éjjel az udvarházat is fölgyújtotta. E tett ugyan a nyomozásban nem bizonyosodott reá, de azért az udvarház tökéletes rom lőn, a melyet többé senki sem látogatott, kivéve a komondort, a mely híven leheveredett a tornácz romjaira, várta gazdáját és keservesen vonított.

Igy pusztúlt el a régi udvarház, nem örökölhette senki. Ki fogja örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A végrendelet újabb pört támasztott. Radnóthy, a mint tudjuk, kitagadta leányát s fia halála esetére mindenét a nagyenyedi főiskolának hagyta. Szegény nem is sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik. Egész 1848-ig jól ismerte a köz- és magánjogot, a mi ezután történt, abból semmit sem tudott, de nem is akart. Jól tudta, hogy az 1848-ki törvények csak elvben törülték el az ősiséget, s a nemesi örökösödés szabályozását a következő országgyűlésre halasztották. De nem kételkedett, hogy hogy az országgyűlés helyett, mint annyi mindent, ezt is rég szabályozta Bach kormánya. Aztán vallatása alatt annyiszor hallotta a nemesi és nem nemesi birtok és személy egyenlőségét, hogy lehetetlennek tartotta, hogy a fiscus jogot formálhasson valamely magvaszakadt nemes birtokához. Azonban 1851-ben még nem adattak ki az új örökösödési rendet szabályozó rendeletek. Szegény Radnóthy egyszer alkalmazta magát az új korszak szelleméhez, akkor is törvénytelenséget követett el. A fiscus rátette kezét jószágára, a nagy-enyedi iskola pedig pört indított. Ekkor előállott a harmadik követelő is Kahlenberger, az egyetlen Radnóthy leány férje, követelte neje anyai részét s egyszersmind kérte, hogy kegyelmes adományozás útján ruháztassék nejére az egész ősi jószág. Érvénytelen levén a végrendelet, mind követelését, mind kérését megnyerte s hogy a nagy-enyedi főiskolának is jusson valami, jószántából alapítványt tett két oly tanuló jutalmazására, a kik a német nyelvben és irodalomban legnagyobb előmenetelt tesznek. Aztán felhagyott a katonai pályával és átvette a jószágot. Nem soká híre-hamva sem maradt, a mi a régi gazdára emlékeztette volna az embert. A cselédek elszéledtek, a kis Mányi Erzsi miatt nem is merte magát mutatni és elbújdosott; a komondort agyon lőtték, mert a híres apportirozó uszkárt megharapta.

Az új gazda nagy terveket forgatott fejében: reformálni akarta a jószágot és civilisálni a falut. A curialis telkekre néhány würtembergi családot telepített, a melyek többe kerűltek, mint a mennyi hasznot hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilisált. A reform és a civilisatio miatt egy pár év alatt alkalmasint csőd alá kerűl, ha az ezredesné meg nem hal s így új örökséget nem nyer. Most már nem félt a csődtől s tovább folytatta a reformot és civilisatiót. Egyébiránt, a françaiset más is járja úgy, mint ő, de a polkában és a walzerben keresni kell párját; társai, kik sokszor látogatják, most is famoser kerl-nek nevezik; az asszonyok most is mulatságosnak találják, kivéve a feleségét, a ki gyakran sír s a legérzékenyebb verseket szavalja a Wilde Rosenekből.