EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA

I.

A Radnóthy Elek udvarháza híres volt a Kis-Küküllő mentén. Tulajdonkép nem is volt udvarház, a hogy’ Erdélyben a kisebb birtokú nemesek falusi lakait nevezik, még kevésbbé várkastély, a mely névvel csak a mágnások várakból átalakított vagy nagyobbszerűen épített kastélyait szokás megtisztelni. A Radnóthyé e kettő közt foglalt helyet, hasonlóan családjához, mely se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem tartozott, hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a nagyságosnál s több a tekintetesnél.

Az udvarház magas dombon emelkedett. Onnan uralkodott az alatta elterülő falun, s vetett hosszú árnyakat, ha napfényes alkonyon vagy holdas éjjel a folyam tükrében nézegette magát. Nagy négyszög, földszintes épület volt, belső udvar nélkül, de ha ennyiben különbözött is a várkastélyoktól, annyiban épen nem hasonlított a közönséges udvarházakhoz, a mennyiben négy úgynevezett tornyos bástyával büszkélkedett, magas emelete majdnem kettősnek látszott, széles zsindelyfödele pazar szeszélylyel nyújtózott a magasba, homlokzatán óriás s már megfeketült kőczímer gúnyolta a házőrző kőrisfák százados fiatalságát s kinyúló tornáczából oly fennhéjázó kilátás nyilt, hogy a birtokos udvarházához tartozóknak képzelhette a völgy hosszában elszórt falucskákat.

Udvara kénye-kedvére nyúlt el. A felső udvar a domb síksága volt, a melyet kert övezett, egész a folyam kanyarodtáig. A ház mellett, mintegy hozzáragadva, a konyhaépület húzta meg magát, mindig füstölgő kéménynyel, eczetes üvegekkel megrakott tornáczczal s léczes ajtóval, a mely előtt az úgynevezett gazdasszony vagy más néven kulcsárné, a szakács ellenőrzője, segédje s ha kell, helyettesítője, mindegyre megjelent, hol sápítva, hol nyelvelve, mint a kin az egész ház terhe nyugszik.

Itt hasalt vagy kapkodott csontok után a nagy komondor, a melyet, hogy meg ne dühödjék, folyóvíz nevére, Marosnak keresztelt a babonás béres. Itt függött egy faalkotmányocskán holmi kis harangnak is beillő csöngetyű, a mely napjában háromszor pontosan megszólalt: tizenkettőkor a külső cselédeknek, egykor a belsőknek, kettőkor az uraknak. Rendesen a kis sánta Mányi csengetett, egy nyomorék árva leány, a ki a majorságot, főleg a ludakat őrizte; nagyon gyönyörködött a csöngetyű hangjában s félóráig is elhúzta volna, ha a mérges gazdasszony ki nem kiált: – Nem hallgatsz már, te kis béka! – Itt jelent meg reggelenként a méltóságos asszony széttekinteni, pirongatózni, munkát adni a jobbágyasszonyoknak s alamizsnát osztogatni a szegényeknek. Itt gyűlt össze esténként beszélgetni a cselédség szine: a szobaleány, az inasok, a huszár, a hintós kocsis, s a kertész, a ki nyalka, rátartó volt, s nagyon is a gazdasszony kegyében állott.

A kertész nem ok nélkül tartotta rá magát. A keze alá bízott kert egy egész kis tartomány volt; se a régi franczia kerthez, se az új angol parkhoz nem hasonlított, eredeti magyar kert volt, a mely dúsan megáldva a természettől, magában foglalt mindent: virágos, veteményes, gyümölcsös, méhes kertet, aszalót, pálinkafőzőt, malmot, egy pár rétet, jó darab erdőt s a családi sírboltot a falusi temető felé. E rend a rendetlenségben, e számítás a pazarlás közepett, e gond a hanyagság kiséretében, sok bizarr bájt, vadon szépséget ruházott reá. A kertész mindig jobbágy családból telt ki, s a fiú örökölte atyja hivatalát. Mindenik öregbítette tudományát és gondolt ki valami újat. A mostaninak atyja volt köztök a legnyughatatlanabb; járt és tapasztalt, nagy tervekkel jött haza, a melyeket soha sem tudott végrehajtani. Azonban az a hársfasor a kert legkiesb pontján, a mely középütt tágas körré alakúl, az ő műve. Egy kékesfehérre festett kis filegorja díszeleg itt, elevenzöld gyepkarikák váltakoznak szanaszét, cserepekbe ültetett virágok nyílnak köröskörűl, s roppant kő Neptun ontja orrán-száján egy kis patak vizét. A falusiak minden vasárnap eljöttek ide bámulni, a gyerekek órákig elállingáltak a kő Neptun előtt, be is dugdosták orrát fűvvel vagy szöszszel. Nem egyszer hangzott innen nagy lárma! a kertész ütlege s a gyerekek visítása.

Az alsó udvarban elszórt gazdasági épületek emelkedtek. Az egész tért porcsfű vonta be, kopott szőnyegként, egymást átvágó ösvények czirádáival. Egyik egyenesen sietett a gazdatiszti lakba s onnan a csűrnek fordult; a másik az istállóba futott s a csikós kertben veszett el; a harmadik meg-megbujva kigyózott az ólakhoz és ketreczekhez; a negyedik sokfelé ágazva rohant a pajtákba. Mindeniknek volt mellékága a gémes kúthoz, majd mindeniket átvágta a porondos kocsiút, a mely büszkén huzódott a galambbúgos kaputól fel a dombra, az udvarházig.

– Csak annyi forintom volna, a hány kocsi jár itt naphosszat – sóhajtá sokszor a féleszű bivalos, a berobogó kocsikra bámúlva.

Radnóthy nem is szűkölködött vendégek nélkül; azért sok év óta első alispán, azért lakik oly közel az országúthoz, azért van annyi vendégszobája. – Hiven megőrizte a ház becsületét. – A félszer ritkán volt idegen hintó vagy kocsi nélkül. A kapufélfánál vagy beljebb is szünetlen egy-egy paripa ficzánkolt, valamelyik kurta nemesé, a ki tisztelkedni vagy értekezni jött. A gyalogosok sem hiányoztak. Alatt és fenn nyüzsgött az udvar a sok ügyes-bajos jobbágyembertől, a kik levett kalappal csapatonként sorjáztak fel a méltóságos alispán úrhoz.

Hát még mikor név- vagy születésnapra gyűlt össze a szomszéd nemesség vagy tisztújításkor kortescsapatok vonultak át. Pattogott az ostor, nyihogott a ló, szűkölt a kutya. Az érkező vendégek egymást kergették, a félénk asszonyok sikoltoztak, a sürgő cselédek egymásba ütköztek. A kurjantás riadó zenébe veszett s a táncz mámora a boréval egyesült. Fenn a teremben, kinn a ház előtt, alatt az udvaron, mindenütt dobogott a föld, csengett a levegő, csapongott a szív, s a vénülő ház kivilágított ablakaival mintegy megifjodva tekintett ki az éjbe, messze hirdetve a környéknek, hogy gazdája mulat.

Mindez csak volt és oda van. Az udvarház pusztulását és szegénységét gyászolja. Alig ismerhetni reá. Maga a hazatérő Radnóthy is ámulva nézi, mintha nem volna az övé, pedig csak másfél év óta nem látta. De ez a másfél év több volt egy századnál s egy udvarháznál régibb és nagyobb dolgokat is megviselt vagy elpusztított. Radnóthy 1848 ősze óta nem volt otthon, mert Kolozsvárott megbetegedve, majdnem egy esztendeig nyomta az ágyat, s még azután is sokáig gyöngélkedett. Azalatt egy nagy forradalom viharzott el, s Erdély iszonyú csaták- és pusztításoknak volt szinhelye. Nem csoda, ha 1850 kora tavaszán alig ismer udvarházára. Bizony a ház is alig ismerhet reá. Ő sem a régi többé; nagyon megfogyott és megőszült. Komor, beesett arczán vonásai régi kifejezésének csak romjaira találhatni. Apró fekete szeme villog ugyan, de némi haragos búskomorságban. Bajusza sincs kipödörve, a helyett hosszú szakálat eresztett, a mi még mogorvábbá teszi. Öltözete is hanyagabb, mondhatni kopott. Rókamálos mentéje pecsétfoltos s a zsinórzat rajta foszlásnak indúlt. Vidrafövegét kiette a moly, s hol jobbra, hol balra csapja, a mint rossz kedve hozza magával. Minden, a mi jobb napjaira emlékeztet, csak félfödelű díszes kocsija, a melyet az utolsó tisztújításra csináltatott, öreg István huszárja, a ki régi fontosságával ül a bakon, s a három almás-szürke ló, a melyek oly vígan ügetnek, mintha most is a megyeházától hoznák haza.

Hajdan nemcsak a lovak ügettek vígan, maga a bennülő gazda is derült volt. Majd mindig csendes megelégedéssel közeledett ősi birtokához, a hol minden mintegy várta és üdvözölte. A tornyocskák közt kanyargó füstgomoly már messziről intett feléje, a malomgát moraja mind hangosabban és barátságosabban köszöntötte; a kert fái virágosabb lombbal vagy érettebb gyümölcscsel fogadták; szeme nem egyszer pihent meg egy-egy újabb boglyán vagy asztagon; a hazatérő nyáj kolompja, mint szives «jó estét» csendült fülébe; a hunyó nap csak érte, csak azért látszék késni, hogy még egyszer rávilágíthasson a táj szebb pontjaira s a tornáczon ülő nejére, a ki már megismerte a jól ismert kocsit és kendőt lobogtat. Akkor mindezzel keveset gondolt, most a legapróbb részlet is eszébe jut, eszébe juttatják az udvarház düledező kéményei, rongált tornyocskái, roskatag födele, betört ablakai, penésztől sárgás-zöld fala, a pusztuló udvar, a romok, az elhagyottság s az egyetlen még régi állapotjában levő épület, a családi sírbolt, a melyet úgy kiemel az alkonyfény, mintha mondani akarná, hogy odanézzen, most várja neje.

De bármily erős volt a felindulás, a mely Radnóthy szívét emésztette, arcza egykedvűen komor maradt. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta cselédei, kivált István huszár, a ki a bakról mindegyre betekintett és szólani szeretett volna, hanem folyvást a volnánál maradt szegény, mert a mióta ura kedvetlen és beteges, ritkán tudja és meri eltalálni, mi esik neki jól s mi nem. Az is baj, ha szól, az is, ha hallgat. Bárcsak aztán haragunnék reá Isten igazában s ütné nyakon, mint régen, a mi szintúgy jól esett, mert megérdemelte. Most is elszenvedne akármit, csak szólani engednék; hiszen neki is az fáj, a mi urának, ő is itt növekedett, itt élte világát, itt vénült meg. Így évődött a hű cseléd s elvégre is erősebb volt érzése, mint akaratja.

– Hejh méltóságos uram, beh pusztulásnak indult itt minden! – tört ki belőle keservesen a szó s épen rosszkor, mert a kocsi egy gübbenőbe zökkent.

– Mit fecseg kend, mi köze hozzá? Még feldülünk, fényes nappal, saját udvarházam előtt! – kiáltá indulatosan Radnóthy s neki is épen oly jól esett a szó, mint cselédjének.

Azalatt István huszár leszállott, tartotta balfelől a kocsit, noha akár ne is tartotta volna, mert ura nem annyira reá bosszankodott, mint inkább a rossz útra, a mely hajdan síma volt, mint a palló, a kinn ácsorgó volt jobbágyokra, a kik egykor messziről levették előtte a kalapot s most alig billentik meg.

Benn az udvaron sem várt reá öröm. Romjait is alig láthatta annak, a mi hajdan gyönyörködtette. Nem sürögtek a cselédek, nem lepték el a vályút lejármolt ökrök; nem fejték a teheneket vidor szolgálók, nem ülték körül dolgosok a malomkő asztalt a tiszttartó háza előtt, maga a tiszttartó sem sietett elébe, e hű ember, a ki harmincz év óta szolgálja, s ha otthon van, mindig kiszalad kocsijához elmondani a távolléte alatt történteket. Hát a kedves gyermekek, Géza és Erzsi, az ősi birtok és jó név e nagyreményű örökösei, hol maradtak? Hányszor futottak elébe hazajöttekor, hogy hozott-e a városból valamit. Most senkisem fogadja. Az udvaron csak a féleszű bivalos lézeng, a ki, úgy látszik, béresi méltóságra emelkedett. Négy sovány ökröt fog ki a járomból egy gyerkőcz segítségével, s úgy bámészkodik reá, mintha idegen volna. Az ösvényeket benőtte a fű, a kocsiút porondját elmosták a záporok s a kétfelől ültetett akácz- és eczetfákat disznók turkálták fel. A pajták és istállók bedőlve vagy üresen ásítoznak egymásra, a csűrős kert is puszta, a kerítés meg’ mindenütt megbomlott s a szolgáló tüzelőnek hordja, nem is szégyelve magát, épen a szeme előtt. Még a komondor sem akar reá ismerni, előbb megugatja, csak azután, a mikor mély parancsoló hangon hallja kimondatni nevét, hunyászkodik meg és lapul lábához.

A kutyaugatásra végre megjelent a tiszttartó, egy köpczös kis ember, egy ingben, rongyos kalappal és hosszúszárú pipával. Radnóthy most látta először tiszttartóját, a kit a mult évben küldött ide egyik jó barátja, mert régi tiszttartóját még a forradalom elején megölte volt a föllázadt oláhság. De bár soh’se látta volna; nem tetszett neki az egész ember, talán mert sajnálta a régit, talán mert sértette az a szégyenítő lárma, a melyet ez ütni kezdett, ide-oda futkosva, szüntelen kiabálva, hogy megérkezett a méltóságos úr, felesége csináljon jó vacsorát, a szomszéd faluból kerítsenek valami jó bort, a zsidótól hozzanak két szál gyertyát, a kocsisnak és lovaknak is adjanak, a mi telik. Sokkal örömestebb szemlélte a kis sánta Mányit, a ki egész örömmel futott hozzá és zokogva csókolta kezét.

E nyomorék árvát boldogult neje vette volt a házhoz, s ime most csak ő az egész család képviselője, belőle áll a viszontlátás egész öröme.

Így mélázva haladt fölfelé, itt-ott megállva, kérdezősködve s nem várva be a feleletet.

A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt mindent. Áldotta az isteni gondviselést, hogy ide jöhetett és rendbeszedhette a jószágot. Azt nem is képzelheti ember fia, hogyan feldúlt, kirablott itt mindent a fellázadt oláhság; ő éjet-napot összetett, futott-fáradott, orrával túrta a földet, hogy a régi lábra állítsa vissza a méltóságos úr jószágát, de van is ám láttatja. Az udvarház egy része már lakható, a méltóságos úr szobája egész paradicsom. Az elrablott bútorokból is sokat visszaszerzett, hol a harmadik, hol a negyedik faluból, még a konyhaépület csengettyűjét is megkerítette, fizetett is értök elég borravalót, s ezt a méltóságos úr bizonyosan megtéríti neki. A gazdaság is foly valahogy, de nincs semmi jövedelem, mert a beruházásra kell fordítani mindent; az is nagy baj, hogy a volt jobbágyok elfoglaltak néhány darab földet; a többit majd mind felébe adta ki, mert drága a napszám, a curialisták nem akarnak se dolgozni, se fizetni, kivált az oláhok; marha sincs elég, aztán az adó, szállásolás, pörlekedés fölemészt minden jövedelmet; tulajdon pénzéből is fordított már valamit a jószágra, csekély összeget ugyan, mert neki is kevés van, de épen jókor, mert valóságos szégyentől menté meg a méltóságos udvart.

A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt mindent.

Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma zúgását. Egészen egyébre gondolt.

Vizsgálta a házőrző kőrisfákat, a melyek némi történeti nevezetességgel dicsekedtek, a mennyiben Apaffi, erdélyi fejedelem kétszer ozsonnált árnyaik alatt, a mikor meglátogatta egyik ősét, a ki igen kedves embere volt. Nézte a homlokzat kőczímerét, a mely úgy illett a tisztes épülethez, s egyik fődíszéül szolgált, azaz csak romjaikat, mert a kőczímer összetörve hevert a földön, a fák pedig beégett derékkal sindevésztek.

Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört czímere családja pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma gondolatjaira, elfojtott érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos fecsegése. Egy párszor szeme közé nézett és hallgatást akart neki parancsolni, de a helyett, maga sem tudta miért, talán szórakozottságból, talán kiváncsiságból, figyelni kezdett reája.

A tiszttartónak sem kelle több, még részletesebben, még hangosabban erősítette, hogy tenger a költség és nics jövedelem.

– Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt hozok, zacskóval hozom az aranyat, vékával a tallért – vágott közbe Radnóthy, bosszusan emelkedve föl egy beomlott gyeppadról, a hová még jól le sem telepedett.

– Hinni, csak elhinném, méltóságos uram! de látni? Megelégedném én bankóval is – nevetett a tiszttartó, tréfának vélve a dolgot.

– Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat, belőlem csúfot űzhet? – folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtől. – Hogy mer egy ingben állani elémbe? Vegye le fejéről a kalapot – hallgasson!

E kitörés tulajdonkép nem is tiszttartót illette, hanem azokat, a kik összetörték a kőczímert, beégették a kőrisfákat, földúlták jószágát. Csordultig telt keserűségének pohara, ki kellett ömölnie és arra, a ki legelőször érinti. Épen azért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat s nem zavarja ura búskomorságát, a ki már talán el is feledte, a mit mondott s a kinek épen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom, pusztulás igenis kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit kezéhez szoktatni, most pedig épen szükségesnek látta meg nem engedni, hogy a csak gondolomra mondott, de igen alapos gyanú gyökeret verjen.

– Dehogy hallgatok, ha tűzre tesznek, sem hallgatok – kezdé nagy szörnyűködéssel – vétenék méltóságod úri személye ellen, elámítanám, megcsalnám, megérdemleném, hogy elcsapjon. Én tolvaj?… Én Istenem, mire jutottam! Hát ugyan honnan lopjak? Bizony Isten, ha akarnám sem tehetném. Isten úgyse’ még a magaméból adnék, a mint hogy adtam is néhány forintot. Dejszen nem csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem ismerheti jószága állapotját, nem értheti, mily bajos most gazdálkodni.

– Még feleselni mer? Takarodjék szemem elől! Nem ismerem jószágomat… szemtelen! Nem értek a gazdasághoz… szamár! Kegyelemből élek… gazember! Elpusztuljon udvaromból még ma, ebben a pillanatban.

– Ugyan úgy-e? – pattogott a tiszttartó ijedtében, csodájában, mérgében, felcsapva imént levett kalapját. – Ez-e a köszönet? Ez-e a hála? Úgy bánni velem, mint egy kutyával. Így jár az ember, ha ilyen koldus uraságot szolgál. Bár soha se tettem volna be lábamat ebbe a jószágba! Bolond voltam, hogy annyit fáradtam, guzslódtam, csak azért, hogy méltatlanságot szenvedjek, kárt valljak, mert tudom én, mit akar méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán elcsapni. Nem oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye, a szegény embernek is pártját fogják, méltóságod sem alispán már, – hála Istennek – nem ám…

Még többet is beszélt volna, azonban István, a ki a podgyászt hordta fel, meghallván a zajt, ott termett s olyat lódított rajta a domb menedékén, hogy repült belé a kis ember s az alsó udvarig meg sem állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult s meg sem dicsérte a hű cselédet, tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha valaki arczul ütötte volna. Még mind fülébe csengett a tiszttartó gorombasága, még mind azon tünődött: vajon csakugyan mert-e a pimasz neki olyasmit mondani. E néhány szó ezer fulánkot ütött belé s életében először érezte magát megalázva. Aztán elfásult, nem érzett, nem gondolt semmit, s arczára néma, buta érzéketlenség ült ki. Az esti homályba merülő táj visszamosolygott utoljára; mind nézte-nézte s nem látott semmit; csípős tavaszi szél fútt; nem érezte, nem húzta összébb mentéjét; az éledni kezdő falusi korcsmából vidor zene hallatszott ki; nem hallotta, arra sem fordult; csak midőn vacsorára szólalt meg a csengetyű, kezdett ébredezni – a kis Mányi húzta s egész erejéből, örömében, hogy már valahára húzhatja és sokáig, mert nem volt gazdasszony, a ki reá ijeszszen, – ezt hallgatta, mind hallgatta, mint a gyermek a csengő játékszert – oh az ismerős régi hangok – és szemébe könnyek facsarodtak.

II.

Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabiró, s az első órától nem sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy éjszak-amerikai népmonda hőséhez, a ki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy barlangjában s hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a korcsmához sem, a mely egészen szállodává alakult, s czímere többé nem III. György király volt, hanem Washington tábornok; víg czimborái felől is hiába kérdezősködött, az iskolamester a congresussba utazott, mint képviselő, a másik valamelyik csatában esett el, a harmadiknak már sírköve is elpusztult a temetőben, s így tovább, úgy hogy szegény kétségbeesve kiáltott fel: «Hát senkisem ismeri itt Ripp Van Winklét!»… Radnóthy nem aludott, csak betegen feküdt, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél.

Nehezen szokott mindenhez és semmit sem szokhatott meg. Hánykódott a mult és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a multra emlékeztette és örömest feledte a jelent, ha a multon mélázhatott. Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, a ki ringatja, költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet s ott hagyja keserűségének. Reggelenként nem egyszer kapott az éjjeli asztalhoz ezüst csengetyűje után, a melyet már rég összeolvaszthatott az ötvös; sokszor kérte elő Istvántól egyik vagy másik ruháját, a melyet ki tudja hol szaggatnak; többször kerestette tajtékpipáit, a melyek már bizonyosan negyedik kézen járnak; még házi sipkáját is kérte, neje utolsó himzetét, a melyet, jól emlékszik reá – az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd mindig azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte megczukrozni, kereste a szelenczét, sehol sem találta és lármát ütött, István háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelencze sincs a háznál, ott a czukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán bosszusan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: – Jól van, jól, hallottam már, kend egészen tele kiabálja az ember fejét.

Hát még a szobák, a hol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, a melyek mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak azért állanak még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a hazatért gazdát s ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania s ha leült, kedves, de megsántúlt zsölyeszéke ide-oda biczczent. A falakra sem nézhetett felindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak többé ott, az ősi képek elhasgatva vagy elcsúfitva néztek alá; nagyanyjának tisztes arczára épent bajúszt festett valaki szénnel, nagyatyja szájába pedig makrapipát. Semmi sem volt ép, semmi sem állott a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából keríthették ide; a pamlag bőr helyett házi szövettel volt bevonva, s annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus raktárában. Hiába fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni a régi kényelmet, csint és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar belefáradt, oda ült pihenni iróasztalához s nézte, hogy hol állott hajdan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok irat, itt a hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve, márványkővel lenyomtatva.

Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával; neje többször benyitott hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét, holnap is nap; szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem tudták hogy’ s aztán egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.

– Szegény feleségem! – sóhajtá s mind komorabban húzogatta ki a záros, s most feltört fiókokat, a hol féltőbb iratait szokta tartani; a családi okleveleket, szerződéseket és kötelezvényeket. Összeszaggatott darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn abbanhagyta, önkénytelen hátradűlt a széken, gondolkozott és számlálgatta ujján a kötelezvények összegeit – mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná – aztán öklével az asztalra ütött, s oly erős hangon kiáltá: – Negyvenezer pengő forint! – hogy az ablak alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát s ijedtében szaladt lefelé.

A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket bejárta napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, a ki sehol sem tud nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán kivehette léptei visszhangját, a mit addig sohasem tapasztalt. Megütődött e természetes jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit, de azért volt mit nézzen és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult sarkú ajtóival, az összetört csillár lecsüngő vasát, a kapcsos szegek helyét, a hova az óra volt akasztva, e régi és derék szerzemény, a mely mindig pontosan járt s ütése az egész házban meghallatszott.

A nappali, a hálóterem, a fiúk, leányok és vendégek szobái sokkal több és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve és széthányva hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por, penész és senyvedés. Ő mégis mindent megismert és sokáig elsajnálkozott rajtok. Hogy’ is ne? Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak megvan a maga jelentősége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán vásárol egy-egy új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha házasodik vagy nagyobb hivatalt nyer, a mi szintén nagy esemény és szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez emlékei annál drágábbak lesznek, mennél inkább vénűl a birtokos. Radnóthy elérzékenyűlve vizsgálta kedves bútorainak maradványait, megszemlélt minden zeg-zugot, fölemelt minden darabot s oly kimélettel tett helyre, mintha még hasznukat venné.

Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is részesítette. Néhány kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi könyveit, a melyekből juratus korában censurára készűlt s a családi bibliát, a melyet a buzgó I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt egyik ősének, saját kezével írva be nevét, a mint azt most is láthatni némely protestáns egyház ily ajándékbibliáján. Leült és forgatta a bibliát, a mely azon módon ép volt, csak ezüstkapcsait törték le; kedvencz helyein magától megnyilt mint régen, a czímlap előtti tiszta papir is megvolt, a hova a családfő híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának, házasodásának vagy férjhezmenetelének napját. Ott volt saját kézirata is; olvasta, mikor házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három meghalt, kettő él – Isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban, mint apjokat – csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy’ is írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem be fogja irni – oh ez el nem mulasztható kötelesség.

És írt, nehezen írt – mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos szégyen, semmi sincs a háznál – de azért írt és sokat szenvedett. Neje halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a szegény asszony, a ki az immár az egész környékben kiütött oláh fölkelés elől egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi ijedtséget állhatott ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de lehetetlen volt; Kolozsvárott megbetegedett – Istenem minő napok voltak ezek – de hiába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették illendően, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le holttetemeit s csak később szállították ki a családiba, nem is tudja mikor, ő akkor már nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán sohasem gyógyul meg egészen.

E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelki ereje maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny különcz lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni; mindkettőt megkisérlé ugyan, de mindannyiszor visszasülyedt bosszúságába és merengésébe, a mi aztán egész elemévé vált.

Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nem igen látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban szenvedett, harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restelte, bosszankodott, mert meg sem vendégelhette becsületesen. Akaratlan és szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordúlt a beszéd; Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó időket, a vármegye, az ország dolgait és szivökből elkeseredtek. Radnóthy nem olvasott hirlapot, gyűlölettel fordúlt el mindentől, a mi az új korszak szüleménye volt, lett legyen az eszme, ember, vagy nyomtatvány; egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy mi újabb történik a két magyar hazában, mily rendeleteket ad ki Bach miniszter, ki lett Erdély kormányzója, hány kerületté olvasztották össze a magyar megyéket, székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt, német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik. Az ily s ezekhez hasonló ujságokat bár hányszor ismételték előtte, mindig szörnyű méregbe jött, a mely a beszéd folytán mély bánattá szelidűlt, s a végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet és királyt.

A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha egy-egy gúnyos adomát hallott az idegen, leginkább Galicziából Erdélybe rendelt tisztviselőkről, az úgynevezett bezirkerekről, különösen arról, a ki a megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot sóhajtott s el-elmormolta fogai közt:

Ez volt az egyetlen nóta, a melyet néha elfütyölt vagy elmormolt, az egyetlen új dolog, a mi tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott, ha ajkára jött, aztán sóhajtott s megint elkomorult.

Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban sem találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye bántatlanúl áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az éneklendő zsoltárt, ha nem láthatja kedves tiszteletesét, a kivel együtt vénült meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, a kit sehogy sem tud megszokni, ki nem állhatja bajúszos és szakállas arczát, rövid imádságait, a melyeket áhítatosan reszkető hang nélkül mond el, világias prédikáczióit, a melyek valóságos hirlapi czikkek, s kivált azt a sok új szót, a mi épen botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant födelét, javítni valamivel a lelkész leolvadt fizetését és nincs pénze. Ez több volt bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta vasárnapjait, a már csak emlékezetben élő jó vasárnapokat.

Szégyelni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással, ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt meg a baja, a ki ugyan másnap kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást hagyott hátra s nem épen szerény követelésekkel állott elő, s pörrel fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte számadását, levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem lehet oly törvényszék, a mely tiszttartójának igazat adjon, a ki a zavaros időt és távollétét felhasználva, csalta-lopta s mindezt még meg is akarja fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt s új tiszttartó keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve-szerintit, s minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést s leginkább maga akart gazdálkodni, ideiglenesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl, a kit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez csekélyebb czím illik. Hanem azért oly fenhéjázó parancsolatokat adott ki, mint gazdasága virágzó idején. E mellett igyekezett mindent a régi lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik jobbágya fiát, a kit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert neki csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy tábornok konyhájához szegődött, s azóta senkisem hallotta hírét, kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy meglehetős drágát, a ki gazdasszony czíme alatt el is foglalta a konyhaépületet, de nem volt miből gazdasszonykodnia. A háromszori csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen béresi méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre apadt. Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál maradt, hogy új kőczímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra akarta építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, a melyekkel hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, a melyeket otthon talált.

– Majd lesz, – mondá sokszor – rendet csinál, fölmondja a bérbe adott földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a curialistákat, hogy adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék elébe állíttatja őket, katonákat hozat reájok, de másnap már mindenről megfeledkezett, új bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt pörölt a jegyzővel, majd a közmunkát sürgető falusi birót kergette ki szobájából vagy pedig búskomoly mélájába sülyedt s napokig nem lépte át küszöbét.

Ilyenkor a legtöbbször olvasott. Előszedte megmaradt könyveit, még egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s politikai elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon két politikai nagy párt egyikéhez sem, a melyek egy századnegyed óta oly szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyűléseken. Nem volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva hajlott a conservatismushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok felé ragadták. Becsületes táblabiró, derék magyar nemes volt, a ki büszkébb őseire, mint kiváltságaira, s a kiben a régi és új eszmék sajátságos vegyületben olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat tartott, de atyai indulattal viseltetett jobbágyai iránt s az úrbéri ügyekben mindig a szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerüleg visszariadt a kihívó, koczkáztató politikától. Nem sokat olvasott, kevesett beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában áldozatra kész hazafi, a ki egész optimismussal csüngött nemzete jövőjén. Most pessimista vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte át, s csak egy pár hét óta van otthon, politikai érzülete egészen megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki benne, de egyszermind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel udvarházát, a kikkel annyi jót tett, mint magánember s a kiknek érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az ősök bölcseségét. Most seholsem látott hiányt; kegyelettel olvasott át minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt s az állambölcseség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan tevékeny férfiú, a ki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségében szemlélődővé vált. Visszaélte magát a multba s mindarról álmodozott, hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé lőn, hogy a democratiai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a jelentől s gyönyörrel olvasta a mult lapjain a magyar nemzet, azaz a nemesség örök dicsőségét.

– A nemesség szerzette e hazát, – mondogatta magában – nyolcz századon át, a legnehezebb körülmények között is, jól-rosszul meg tudta tartani, sohasem vesztette el egészen, egyszer került a democratia kezébe s ím örökre elveszett.

Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene s már egy pár nap óta nem tette meg szokott gazdasági körútját. Ki-kiindult hát a komondor kiséretében, hogy mint hajdan, saját szemével lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a kocsissal, de nem meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök, sajnálkozott rajtok, s elballagott meg sem mondva, hogy tulajdonkép miért jött. A csűrben mindazokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette, a melyek seholsem voltak s nem figyelt a számtartóra, a ki a leendőkről okoskodott. Némely cselédjét a helyett, hogy munkára ösztönözte volna, restségre szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza földulatásáról és ismételve megkérdett minden apró részletet. A napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott hajdan mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet a beomlott kő Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s midőn teljességgel nem akart jönni orrán-száján a kis patak vize, fenyegette a kertészt, a ki nem volt már szolgálatjában, hogy megtanítja becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyomfölverte ösvényeken, s csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő jövedelem-forrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a víz moraját s nagyfáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy egyet-mást valahára rendbe hozott.

Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy kongó ebédlőben és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett valami; az új gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvencz ételeit, a miért sokat zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De valóságos étvágya alig volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az ételeket, aztán merőn nézett a levegőbe. Látni vélte családját, vendégeit, a kik hajdan körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik jó barátja, túl a tiszteletes, a ki mindennapos volt a háznál, jobbról fia, a kit, Isten tudja, mikor lát, balról leánya, a ki Bécsben van, s így tovább. Oly élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének, hallani képzelte őket, a mint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A látomás eltünt, megjelent, újra eltünt, és nem látott senkit, csak az asztal végén ülő juratusát, aztán azt sem látta, de mintha hirtelen megnépesülne a terem, több volna a vendég, poharak csendülnének, felköszöntések hangzanának és zene riadozna, mint annyiszor nevenapján. Valóban nem álmodott, kinn a tornáczon czigányok húzták, a régi jó szokás szerint. Ő nem is tudta, hogy ma nevenapja van, bámész arczczal hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította félbe:

– Elég már, elég! – és szíve eltelt keserűséggel.

Délutánjait nagyrészt a tornáczon töltötte. Unta magát és sokáig elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz-tükrében, az eszterhaj fecske-fészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándor felhőket, a nap lementét s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. A mint sötétült s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura, a hol világosodtak az ablakok, összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar kioltotta a gyertyát s édes álomba merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is, nem könnyen aludt el, nem engedték kisérteties látomásai s fel-felköltötte a zaj.

A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos rejtélyes hangot, a mely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem hagyja aludni a nyugodni vágyót s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú bennök a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi, aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: jaj! s valami lehull, vakolat vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd s kinyit egy ablakot vagy ajtót, a melynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríjja: fáj, fáj! Máskor egyhangú kip-kop dobogások hallszanak, a melyeket egy-egy mély húh üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk nyöszörgés reszkedez, a kis gyermek sirásához hasonló, a mely lassanként tompa zúgássá erősödik s heregni kezd az egész épület, mintha vihart érzene s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, a kik nem nyughatnak a sírban, a multakról suttognak, gyönyörködve tépik föl sebeit, s reá akarják dönteni a házat koporsóúl. Hánykódásai közben eszébe jutott minden, a mi szívének valaha fájt. Ifjúkori vágyai és szenvedései; a megyei pártharczok és ellenségeinek cselszövényei, rágalmai; a férji és szülői gondok; három gyermekének halála és haldokló neje; honvéd-huszár fiának harczi küzdelme, új meg új alakban: most egy ágyugolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon s trombitahang és ágyudörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából s félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold épen a templom irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz, mély álomba merült, a mely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.

III.

Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái. Meg-megszállotta a halál gondolata s még inkább az, hogy megszakad benne a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, a ki a magyar hadseregben szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor megsiratta, mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlenegy leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes özvegyénél, a ki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmakor, vitte volt el magával, hogy lásson egy kis világot s gyakorolja magát a német nyelvben. A leányka egész ott mulatását nehány hónapra szabta, de a háborús idők odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt oda, hol fia, hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak, kétszer küldött el hetenként a postára, mind hiába. István mindig üres kézzel jött vissza, hogy búsítsa urát és szidalmat nyerjen fáradsága jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből odadob neki legalább egyet.

Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd; eldícsérték, elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég nagyok voltak már, egyik tizenkilencz éves, a másik tizenhét, de ők jobb’ szerették így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre, midőn ölben hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban mindig így szólott hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt áll. A kis Gézából más körülmények között könnyen válhatnék alispán vagy épen főispán; István tábornoknak szánta, hiszen mikor a méltóságos úr beteg volt, ő látta mint hadnagyocskát s legszebben lovagolt az egész ezredben. A kis Erzsi a Küküllő mentén legszebb leánynyá nőhetett fel – folytatta az apa – a régi jó időben mily jó szerencsét tehetett volna; István hozzátette, hogy egész Erdélyben nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének tarthatja, ha hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás alkalmával, hogy’ nézett a főispán fia a még csak tizenötéves leánykára, pedig az meg tudja itélni a leányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott.

Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek, ismételték untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt aztán szépen összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem hozott levelet, a cseléd örült ura csendesedésének és vigasztalni bátorkodott. Sokszor meg is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében annyi bensőséggel beszélt, oly mély hittel mondogatta: az Isten nem hagyja el, a ki benne bízik, az Isten akkor is jóra szokta fordítani az emberek dolgát, mikor nem vélik, hogy Radnóthy úgy hallgatott reá, mint a papra. Remélni kezdett. Meg-megveregette a hű cseléd vállát s enyhülve mondá: – Hallgassa meg az Úristen kendet s adjon nekünk még egy jó napot.

Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy reggel nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: – Levelet hoztam, két levelet hoztam. Radnóthy mohón kapta ki kezéből a leveleket, de nem merte mindjárt fölbontani, sokáig nézegette s a remény és aggodalom fölindulásai közt is feltünt neki, hogy többé nem czímezik alispánnak s a praedicatumot is kifeledték. Több hónap óta ez az első levél; hajdan minden nap kapott kettőt-hármat, illően czímezve; mindig a papirvágó ollóval vágta fel a pecsétet s odaírta: vettem die mensis ekkor s ekkor. Most is az olló után nyult, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s rossz kedvébe ismét visszaesve, törte föl a leveleket. Egyik levél az ezredesnétől jött s össze-vissza, hol magyarul, hol németül volt írva, annyit mégis kivehetett belőle, hogy egy évig rendületlenül vagy épen nem járt posta Bécsből Erdélybe, az ember hiába írt; sógora újabb leveleit csak a mult héten vette, számszerint tízet, eltévedtek a rossz czímzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol Gratzban, hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon sajnálja, bizonyosan rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen egész Erdélyben alig van valamirevaló orvos, a nyáron lerándul Erzsivel s ott tölti az őszt október végéig.

Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis czédulát, a mely így hangzott: «Kedves papa! Sokat búsultam szegény mama halálán – papát sokszor emlegetjük – küldjön nekem egy kis pénzt – a télen sok báli ruhát csináltattam, – aztán tavaszira és nyárira is kell – máskor többet írok – most nem érkezem – megyek egy soirée dansante-ba – ott lesz Kahlenberger kapitány is – igen mulatságos ember. Csókolja Erzsi. Papa el ne feledkezzék a pénzküldésről.»

A másik levél Milanóban kelt s úgy látszik, fiának egyik barátja írta, a kivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki, hogy Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért nem írhat, de – hála Istennek – túl van már a veszedelmen s több tekintetből jó volna neki egy kis pénzt küldeni.

Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e levelek leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy kis melegét várta vagy legalább körülményes tudósítást – és száraz jelentést kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-megütögette, hogy kirázódjék a rézpor, de akkor is csak annyit olvashatott ki belőle, mint azelőtt. Jól esett volna szívének elérzékenyülni, kibúsulnia magát s haragudnia kellett. A milanói levélre még elmondogatta: – Szegény jó fiam, édes kis Gézácskám, mennyit szenvedhettél! de midőn sógorasszonya és leánya levelére jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: – Ez az Erzsi egészen más leány lett. Tánczol, vígad, holott az anyja meghalt, bátyja betegen fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig van ideje, mert bálba kellett menni, hogy ihogjon-vihogjon valami Eggerbergerrel. – Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes leánya, csak azt veti oda: csókolja Erzsi. Ugyan úgy-e? Hogy’ fölvitte Isten a dolgát. Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki szív is. Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is engedtem, hogy magával vigye? Hiába… Ugy kell nekem!… Azt kivántam, hogy lásson világot, tanuljon meg jobban németül, művelődjék. Hiába!… A magyar nemes embernek mindig Bécs volt a paradicsoma, a magyar úri asszonynak jobban kell tudni németül, mint magyarul, csak úgy művelt. Úgy kell nekem!… Szegény Erzsit hogy’ elbolondíthatja nagynénje, az a cziczomás teremtés, a ki vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S mennyi ostobaságot ír össze. Hogy nincs Erdélyben valamirevaló orvos. Neki semmi sem tetszik, a mi nem bécsi, pedig ő szegény senkinek sem tetszik Bécsben; soh’ sem volt se szép, se eszes, az ezredes is alkalmasint pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől, ha ő élne – Istenem, ha élne: – beh nem aggódnám ezért a rossz leányért.

Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig födözte a folyó költségeket, a jószág ujonnan beruházása pedig csak a kegyes óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett folyamodni vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egy pár száz forintot összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett, s még folyvást gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa legpénztelenebb országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egy pár száz forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég, e mellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt igényeltek. Hajdani adósai, a kiknek kötelezvényei udvarháza földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint nem akarnak adósságaikról tudni; ügyvéde be is pöröltette őket, de az új törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan folyhat, s az eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni valamit, mit adjon el, csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig javasolta, hogy az új félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért szép pénzt adnának, úgy sincs szükség reájok; a hintó használatlanul romlik a rossz kocsiszínben, a majorság költ benne, a lovak meg ok nélkül eszik a sok drága zabot és szénát.

– Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? – csattant föl Radnóthy. – Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A számtartó uraméból eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy úgy sajnálja? Ki az oka, hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa meg a kocsiszínt, a kis sánta Mányi kergesse el a majorságot. Ezt még nem is tudtam. Miért nem mondotta előbb? Udvaromban én tudok meg mindent legutoljára. Ez valóságos szekatura!

A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr, mióta hazajött, még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott, ha pedig épen ki akarna kocsikázni, ott a gazdasági fogat, a melyet nemrég vétetett, azok is csak lovak, s ilyen nyomorúságos időben senkinék sem válnék szégyenére. E helyett egy nagy darab határszéli föld eladását indítványozta, a melyre a szomszédbirtokos, a mint tisztje mondja, rég áhítozik és jó pénzt megadna érette.

– Ősi birtokomból adjak el valamit – folytatta Radnóthy még hevesebben – azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem városi ház, a melyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberé. Úgy adom át fiamnak, a mint atyámtól örököltem. Annak a grófnak adjam el, a ki mindig ellenségem volt, alispánná választatásomat is ellenezte? Soha. Inkább éhen halok meg. Bezzeg szeretné az én szép földemmel kikerekíteni az ő dib-dáb földjeit – semmi sem lesz belőle – számtartó uram pedig ne czimboráljon az én ellenségem embereivel.

A számtartó most is hallgatott, nem merte megjegyezni, hogy az a szép darab föld az idén is vetetlen maradt, mert az elcsapott tiszttartó nem bírta megmíveltetni, sőt még azt is elmulasztá, hogy felébe adja ki; új indítványnyal állott elő, tanácsolta, hogy állíttassa helyre pálinkafőzőjét, árultassa saját pálinkáját a falu korcsmáján, mert bizony most a mástól vett pálinka árultatása keveset jövedelmez.

– Mit, én pálinkát főzessek, a finánczokkal vesződjem, törvénytelen adót szaporítsak? Számtartó uram ilyeneket ne merjen nekem beszélni. A pipát is azért hagyom el, hogy ne szaglálódjanak utánam a finánczok. Én pálinkát főzessek? Hogy’ jut eszébe ilyesmi? Teremtette, nem tanácsolná azt is, hogy álljak be bezirkernek, mert akkor több jövedelmem lesz.

A számtartó nem mert egy darabig szólani. Radnóthy hevesen járt fel s alá, s folyvást a törvénytelen adó ellen dühöngött. Később, midőn csendesülni kezdett, a számtartó újra bátorságot vett, s az erdő eladását hozta szóba.

– Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – az valóságos prédálás lenne. Nem tudja, számtartó uram, hogy ezelőtt egy hónappal is el akartunk adni belőle egy darabot, vagy ötven szekér fát, s mily keveset igért a vásárhelyi pálinkafőző. Most sem ad többet. A jó gazdának mindent a maga idejében kell eladni, a mikor ára van s nem elprédálni, csakhogy pénzt lásson. Mindig úgy tettem és soh’ sem bántam meg.

Valóban igazat mondott; hajdan jó gazda volt, s talán még most is az, ha nem éri annyi politikai és családi csapás és jószága régi állapotjában van, de ez az örökös összetévesztése a múltnak és jelennek, hol büszkeségből, hol bánatból, hol bosszúságból, ez az örökös tervezés, tétlen álmodozás, zavarba hozták minden dolgát és szakadatlan keserítették. Most is alig egyezett belé az erdő eladásába, már megbánta, más tervet dolgozott ki, s midőn mégis el kellett adnia, vigasztalhatatlan lőn. Azt hitte, hogy az egész megye csak róla beszél, hogyan pazarolja erdejét, mily rossz gazda, mily koldus méltóságos úr, mily ütött-kopott alispán, a ki meggyalázza egész multját.

– Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – valóságos prédálás lenne.

E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömöt, a melyet gyermekei feltalálása keltett szívében. Eddig gyermekeiért búsult, most meg mind azon tépelődött, hogy miből fogja őket rangjokhoz méltóan eltartani. Mennyi költsége lesz ezután: leánya már eladó, fia egész ember, sógorasszonya meglátogatja e nyáron, a kit illően kell fogadni; minderre pénz kell s a mindennapi költségeket is alig képes fedezni. Kettőzött hévvel fogott gazdasága rendezéséhez és kettőzött hévvel rontotta el mindazt, a mit a jó számtartó valahogy rendbehozott. Kivált elfoglalt földjeinek visszaszerzése vált rögeszméjévé. Ha ezek most kezén vannak, ha curialistái teljesítik tartozásukat, talán erdejét sem kénytelen eladni, sóhajtott gyakran, az a gondolat pedig, hogy ősi birtokát idegen bitorolja, egészen föllázította.

– Miért menjek panaszra, miért pöröljek? – mondogatta számtartójának – még azt fogják gondolni ezek a bezirkerek, hogy nincs igazam. A mi az enyém, visszafoglalom; kiverem belőle azokat a gazembereket, panaszoljanak, pöröljenek ők extra dominium, nekik nincs igazok. Ügyvédem mind csak halogatja a dolgot, még pört sem mer kezdeni, azt mondja várjunk, a míg enyhül egy kicsit ez a fölfordult világ. Mire várni annyit, azzal csak az ő malmukra hajtjuk a vizet, kurtán kell őket fogni, hogy féljenek, rájok kell ijeszteni, letörni szarvukat, fenntartani az auctoritást. Számtartó uram ahhoz nem ért, azért paczkáznak velünk. Megmutatom én nekik, hogy most is az vagyok, a ki voltam. Induljon tüstént, admoneálja curialistáimat, a maga módja szerint, egész ünnepélyességgel, hogy három nap alatt vagy kitakarodjanak birtokomból, vagy fizessék meg az eddigi tartozást, és szerződjenek újra: különben erőszakkal vettetem ki őket az utczára, a milyen igaz, hogy Radnóthy Eleknek hívnak s maig is törvényes alispánja vagyok a vármegyének.

Ki az erdélyi viszonyokat nem ismeri, alig értheti Radnóthy földfoglalási ügybaját. Az erdélyi nemeseknek rendes jobbágyaikon kívül még számos oly szolgálattevő emberök volt, kik némikép hasonlítottak ugyan a jobbágyokhoz, de tulajdonkép nem voltak azok. A dolgozó kéz száma tevén a legtöbb jószág becsét, majd minden gazdagabb nemes betelepítette nélkülözhetőbb curialis földjeit. E lakosok között különböző fokozat volt, s a vidék és viszonyok szerint hol curialistáknak, hol hurubásoknak neveztettek. Csak fejöktől fizettek adót, de nem egyszersmind telköktől, a mely nemesi volt. Napszámban dolgoztak a földesúrnak, vagy rendes cselédi szolgálatot tettek, vagy épen haszonbért fizettek. Midőn a jobbágyok fölszabadultak, a curialisták viszonya a földesúrhoz természetesen a régi maradt. A legtöbb curialistának nem férvén fejébe, hogy miért nem szabadult föl ő is, holott sorsa hasonló volt a jobbágyéhoz, kezdte megtagadni eddigi tartozását, a forradalom folyama alatt pedig épen oly sajátjának tartott minden kezénlevőt, mint a jobbágy, sőt még foglalt is hozzá valamit. Kivált az oláh curialisták voltak erőszakosak s foglalásaikhoz még akkor is ragaszkodtak, midőn másnemű kihágásokkal már föl kelle hagyniok. Ez állapot 1850-ben még teljes virágzásban állott; Bach kormánya épen nem sietett a bajt orvosolni; az új tisztviselők, a kik ellenszenvvel viseltettek a magyar nemesség iránt, inkább a curialisták érdekeit pártolták, s a közigazgatási eljárástól a törvényszékire utasították a földesurakat. Csak később kezdett rendes kerékvágásba zökkenni e kérdés, de még ezután is nem egy pörre adott alkalmat s folyvást táplálta a magyar és oláh elem közti surlódást.

Radnóthynak számos ily curialistája volt, különösen az oláhok közt, a kik a falu lakosságának felét tették. Közéjök tartozott hajdani kertésze is, a kinek alig négy éve, hogy új házat építtetett, s eddigi illetékét egy jó darab kukoriczafölddel toldá meg. Erre haragudott leginkább, nemcsak azért, mert legtöbbet bitorolt, hanem azért is, hogy a régi gazdasszonyt elcsábította a háztól és nőül vette. E mellett gyanúja volt reá, hogy udvarháza kipusztításakor egy kézre játszott a dúló népcsoporttal, s a gazdasszonynyal együtt sokat eltakarított fölkelhetőiből. E leghálátlanabb és leghatalmasb ember megbüntetésével akart példát adni a többieknek, azért a három nap eltelte után, először is ehhez küldé Istvánt, hogy nézze meg, vajon kiköltözött-e már lakából.

István nagy kedvvel teljesíté e parancsolatot ő is haragudott a kertészre, mert elszerette előle a gazdasszonyt, a kire hajdan ő is kacsintgatott volt, kiszemelve végnapjai gyámolául, s midőn visszatért, egész kárörömmel jelenté urának, hogy – engedelemmel legyen mondva – a kertész azt kérdezte tőle: megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily ostobaságot izen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztök, száz kicsapott alispán is jöhet reá, mind kiveri őket.

– Majd meglássuk, holnap olyan példát teszek rajta, hogy az egész falu elhül belé, – mondá Radnóthy, a kit ez esemény egészen fölpezsdített – kend meg ne szóljon senkinek, megtudhatnák a falusiak, besúghatnák a kertésznek; hajnalban minden cseléd itt a tornáczon legyen, adjon nekik bőven pálinkát, a számtartó is itt legyen, kend aludjék egész délután s ne feküdjék le az éjjel, hogy engem minél korábban fölkelthessen.

Hajnalban az udvarház tornácza egész hadiszállássá változott. Radnóthy fölfegyverezte cselédeit, kard és puska hiányában, kit a mivel lehetett. István rézfokost villogtatott, a béresek vasvillával hadonáztak, a bivalos petrenczés rudat emelt, a kocsis ásót élesített, a darabont egy kaszát egyenesített ki. Maga Radnóthy kardot kötött, egy nem rég a padláson megtalált régi kardot, a melylyel hajdan a megyegyűlésekre járt. Mint a jó hadvezér bátorítgatta csapatját, töltötte nekik a pálinkás poharakat és pirongatta a számtartót, a ki folyvást le akarta beszélni ez erőszakos lépésről. Egész elemében volt, megyei brachium vezetőjének képzelte magát, mely minőségben – mert Erdélyben az alispánok vezették a brachiumot – hajdan annyiszor hajtá végre a törvényt.

E kellemes izgatottság mozgékonynyá s még tréfássá is tette: szóval hazajötte óta ez volt első vidám napja; mintha vesztét érezte volna, oly jól esett neki e bizarr szeszély s általa mintegy enyhűlni látszott.

Hosszas készülődés és tervelgetés után végre kiindultak. Elől ment a komondor, mint valami előörs, utána István, a ki hadnagyként vezette a többit, hátúl ballagtak a vezérek: Radnóthy és a számtartó, ez utóbbi nagy kénytelenséggel emelvén egy dorongot. A konyhaépületnél tartalékcsapatúl hozzájok csatlakozott a gazdasszony és a kis sánta Mányi, a kik nem voltak ugyan fölfegyverkezve, de annál többet fecsegtek, sápítoztak. Minél közelebb érkezett a csapat az ostromlandó házhoz, annál inkább csillapúlt vérszomja. A bivalos arra emlékezett, hogy a kertésznek puskája van; a béres pisztolyairól is tudott valamit, a mi a darabontot nagy félelembe ejté. Maga István is gondolkozóba esett, különösen arról gondolkozott, hogy mily jó lenne, ha a kertésznek nem volna puskája, de még pisztolya sem. – Azonban késő volt minden habozás. A komondor megkezdte már a támadást, összetűzvén a kertész kutyájával, mire aztán István jelt adott a rohamra, szívére kötvén a csapatnak, hogy a puskától ne féljenek, azzal csak egyszer lehet lőni s ha akkor az ember a földre dobban, kutya baja sem lesz, s egy ugrással semmivé teheti az ellenséget.

Csakugyan az történt meg, a mitől féltek. Az álmából fölvert kertész puskával állott ki a küszöbre, csúnyán fenyegetőzött, hogy a ki közel jő, lelövi, mint a kutyát, s czélozgatni kezde. Legelőször a darabont ijedt meg s követvén István utasítását, ledobbant a földre, mi által jobb és balszárny egyaránt zavarba jött, mert a többiek s maga István is, megfeledkezvén a hadi cselről, futásnak eredtek, s mind keresztülbuktak rajta. Csak a vezérek állottak még az egész csapatból, de ezek támadás helyett egymással küzdöttek; ugyanis Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre, a mit a számtartó jónak látott meg nem engedni s félre húzta-vonta urát. Szóval az egész hadjárat dugába dűl, ha a véletlen nem segít.

– Az Istenért, mit csinálsz, itt emberhalál lesz, tedd le azt a puskát – sikoltá a kertész felesége s elkezdett sírni.

Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre.

– Menj be innét, ez nem asszonynak való dolog – csitítá és tolta be feleségét a kertész.

– Egy tapodtat sem megyek, inkább engem lőjj meg; add ide azt a puskát. Gyilkos akarsz lenni? Gyilkos… gyilkos… gyilkos! – rikoltott az asszony, megragadva a puskát, hogy férje kezéből kitekerje.

– Ejnye teringette, ereszd el azt a puskát, hiszen nincsen megtöltve, nem is az enyém, a jegyzőé, a minap hagyta itt, hogy vigyem be a városba igazítás végett – nyugtatá feleségét a jó férj.

E nyilatkozatra kezdé magát összeszedni a csapat. Először István vőn újra bátorságot, szörnyen szégyelvén megfutamodását. A többi követte s a kertészt, a ki még mindig feleségével küzdött, csakhamar körülvették. Ekkor minden ponton megkezdődött a támadás, s valóságos hadi lárma keletkezett. István elől birkózott a kertészszel, a béres hátúl ütötte ugyancsak a kertészt. A kertészné sírva, nyelvelve, átkozódva seprűzte a kocsist. A bivalos rettenetesen forgatta a petrenczés rudat, nem ütött ugyan senkit, de hangjával majdnem egy ostromágyút helyettesített. A gazdasszony szidalmazta a kertésznét, a hajdani gazdasszonyt, a kis Mányi mind azt visította: – Jaj csak a méltóságos urat meg ne ütnék! – A szomszédból odagyűlt kutyák versenyt ugattak az udvari komondorral s a kertész kutyájával; a számtartó pedig, a ki tétlenűl állott s csak Radnóthyt igyekezett védelmezni, koronként föl-fölsóhajtott:

– Uram Isten, mi lesz ebből?

– Az lesz, számtartó uram – felelt Radnóthy kardjával suhintva – hogy visszafoglaljuk telkünket s elrettentő példát adunk a többieknek. – No csak szaporán munkára! Vessétek ki a gazembert feleségestül, bútorostul, gyermekestül – folytatá a küzdőkhöz fordúlva – az utczára vessétek ki, a világ csúfjára. A ki legelőször kiveti, az lesz helyette curialistám.

– Dejszen megkeserűli ezt méltóságod – dühöngött a földre nyomott s eldöngetett kertész, hirtelen fölugorva s Radnóthy elé állva – olyan pörbe keverem, hogy oda fizeti mindenét, utolsó fillérig s a tömlöczben rothad.

– Mit? Még az orrom alatt mersz hadonázni, te rabló, te tolvaj! – kiáltá Radnóthy hirtelen haragra gyúlva s hozzá vágott kardjával.

– Jaj gyilkos, kiontotta a véremet, megbénított, szerencsétlenné tett egész életemre. Segítség, segítség! – ordítá a kertész, a hogy’ száján kifért, örülve a karjára kapott nem mély, de jókora sebnek. Rohant a faluba, fellármázni az embereket, panaszra szaladt a jegyzőhöz, a ki tüstént kocsira ültette, s azon véresen küldé a kerületi biztoshoz, maga pedig sietett lecsendesíteni a falusiakat, a kik már vasvillára kaptak, az oláhok a kertész, s némelyek a magyarok közűl Radnóthy segítségére sietve.

– Megmondtam, hogy ez lesz belőle – mondá a számtartó – dorongjával döfölve a kerítést. Nem hitt nekem a méltóságos úr, s ime, mekkora baj gyűl fejünkre.

– Mit mondott meg, számtartó uram? Nem mondott meg semmit, ostobát mondott mindig. Mi lesz belőle? Hát abból mi lett, midőn ezelőtt húsz évvel elszántott földemet fölfegyverzett jobbágyaimmal szereztem vissza, csúfosan elvervén szomszédom embereit? Pedig az sokkal csekélyebb dolog volt. Tudom én a törvényt, azért tettem censurát Maros-Vásárhelytt a királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemes ember curiáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját földjéről?

– Rég volt az, méltóságos uram! – jegyzé meg félénken a számtartó.

– Rég volt, rég volt! de csak annyira föl nem fordúlt a világ, hogy curiámat is elvitassák tőlem. Elvették jobbágyaimat, ám legyen, adót fizetek, Isten neki, de szeretném én látni azt a prókátort, a ki curiámat elpörli. Majd megmutatom én, mi az igazság, egy törvénytudó emberrel nem lehet oly könnyen elbánni.

Ezalatt a kertész kiköltöztetése derekasan folyt. A kertészné kezét tördelve átkozta magát; ő az oka mindennek, ha férjét lőni engedi, szegényt nem aprítják össze, ő nem özvegy, gyereke nem árva, s kétségbeesve borúlt Istvánra, a ki hajdani gyöngédségének némi maradványával vezette ki gyermekével együtt. A többiek a bútorok kihányásával foglalatoskodtak. A kis Mányi megismert egyet-mást, a mi az udvarházból raboltatott el s a gazdasszony segitségével diadalmasan gyűjtötte egy rakásba. Néhány pillanat alatt a kertésznek mindene az utczán hevert, a falusiak bámulatára, a kik vasvillásan lepték el a tért, de a jegyző intésére minden erőszakosságtól tartózkodtak. Egyik előre nyújtotta nyakát és tátott szájjal hallgatózott; a másik megjegyzé, hogy ő méltóságát estig hűvösre téteti a kerületi biztos; a harmadiknak tetszett, hogy emberére talált a dölyfös kertész; a negyedik esküvel erősíté, hogy egymaga össze tudná verni az összes udvari cselédséget. Az asszonyok a kertésznét vígasztalták, elbeszéltették vele az egész véres históriát, s összecsapták kezöket. Egyik házát ajánlotta menedékűl, a másik a bútorokat akarta behordani, a harmadik fennen nyelvelt, hogy maradjon minden úgy a mint van, míg eljő a kerületi biztos és igazságot tesz. Szóval mozgásban volt az egész falu: minden sövénynél ugatott egy pár kutya s minden házajtóban sírt legalább két-három gyermek.

Radnóthy keveset hallott e megjegyzésekből, tetszett neki, hogy a lakosság mintegy elismeri felsőségét és csendesen viseli magát. Beszédet tartott nekik, megmagyarázta a tulajdon szentségét, a curialis földek természetét, kijelentve egyszersmind, hogy mindenik curialistájával így fog bánni, s miután egyik béresét ünnepélyesen beigtatta a visszafoglalt telekbe, diadalmasan tért vissza udvarházába reggelizni.

IV.

Néhány óra múlva számos csendőr érkezett a faluba. A jegyző parancsot kapott, hogy a házából kiűzött kertészt rögtön helyezze vissza s oltalmazza eddigi jogaiban, míg a közte és hajdani földesura közt fenforgó viszályt az illető hatóság eldönti; továbbá utasítsa, segélje a csendőrtisztet az erőszakoskodók, közcsendháborítók elfogásában s a rejtett fegyverek kutatásában. A csendőrök nemsokára körülvették az udvarházat, letartóztatták a cselédeket s kutatni kezdék a szobákat.

Radnóthy iszonyú dühbe jött, midőn a berohanó Istvántól megtudta, hogy mi történik. Bár az új kormányrendszer súlyát eddig is érezte, de ez első közvetlen érintkezés képviselőivel, újjá szűlt, fölfokozott benne minden fájdalmat és gyűlöletet. Magánkívül járt föl s alá szobájában, kardját kereste, hogy megölje, a ki először belép, azonban István elkapta előle a kardot s abban a pillanatban már ellepték a csendőrök a szobát. Radnóthy némán és mozdulatlan állott, mintha kővé vált volna. Nem hitt szemének, oly lehetetlennek tartotta, a mi történik, hogy dühe bámulatba veszett. Némikép magához térvén, megvetéssel vegyes büszkeséggel szemlélte, hogy’ veszik ki István kezéből ősi kardját, hányják föl ágyát, szekrényeit s adják tudtára, hogy fogoly és készüljön.

– Értem, hallom és protestálok minden erőszakoskodás ellen – kiáltá Radnóthy, fölemelve kezét, mintha egy vármegyei executio előtt állana – protestálok a törvénytelen itélet ellen. Hallották, távozzanak curiámból.

A csendőrtiszt egy szót sem értett magyarúl s csak nézett és bámúlt.

– Még sem távoznak? – folytatá Radnóthy még nagyobb hévvel, a csendőrtiszt habozását beszéde hatásának vélve. Nem tudják, hogy a nemes ember curiája szent, oda beeshetik az eső, szabadon járhat a szél, beleüthet a villám, de ember fia be nem mehet soha, még a király sem, csak mint vendég, a kit mindig szívesen látok, megvendégelek, s ha kell, védelmében kiontom érte véremet. Tudják meg, ha nem tudják, távozzanak.

A bámuló csendőrtiszt magyarázatot kért a jegyzőtől, a ki csak mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl s álmában beszél.

– Még egyszer mondom, távozzanak – ismételte Radnóthy mind hevesebben – nemes embert nem szabad elfogni, csak ha tetten kapatott, ezt mondják törvényeink s e törvényeket semmi világi hatalom el nem törűlheti. Nem követtem el bűnt, csak vagyonomat védtem, a melyet a kormány nem akart vagy nem tudott megvédeni, majd kiviláglik a maga törvényes helyén; idézzenek a maga módja szerint rendes törvényszékre, meg fogok jelenni, ismer az egész vármegye, nem szököm el, van annyi vagyonom, hogy száz esztendeig is elpörölhetnek velem. Még egyszer ünnepélyesen protestálok az egész eljárás ellen, adják tudtára az illetőknek. Értették, távozzanak.

A számtartó mindent elkövetett, hogy urát lecsöndesítse, de ez senkit sem engedett szóhoz jutni. Végre is az csöndesítette le, hogy kibeszélhette magát, s csak akkor engedett, midőn formából a csendőrtiszt rátevén kezét, elmondhatta tiltakozását e tettleges erőszak ellen is, felelőssé tehette érte s fölhívhatta a jelenlevőket, hogy udvarháza és személye megsértése mellett a maga idejében tanúskodjanak. Ezután nem szólott semmit, némán ült fel a kocsiba, úri méltósággal mutatta ki a csendőrtisztnek maga mellett az ülést, mintha ez az ő kegyéből foglalna helyet; de midőn látta, hogy kárörvendő curialistái újjal mutatnak kocsijára, a kertészné szeme előtt költözik vissza a kertészi lakba, a kis sánta Mányi jajgatva, s el-elbukva fut kocsija után a falu végéig, s háza, a pusztulásban is drága udvarház, mindinkább eltűnik szeme elől, elkezdett köhögni, talán mert valósággal náthája volt, talán mert leplezni s elnyomni akarta fájdalmas felindulását.

Ez esemény sokáig foglalkoztatta az otthon maradtakat. A számtartó tízszer is elmondotta napjában a gazdasszonynak: előre megmondottam, hogy ez lesz belőle, most már fogadjon az ember új cselédeket, ha van miből, dolgoztasson, ha van kivel, ő bizony nem lesz oka, ha az egész gazdaság még jobban pusztulásnak indúl. A gazdasszony csipőjére tette kezét és kérdezte, hogy ő már kinek főzzön, bár csak a kocsist ne fogták volna el, azt az áldott embert és sírva forgatott újján egy réz karikagyűrűt, a melyet a kocsis vett volt neki a múlt vásárkor. A kis Mányi ilyenkor mindig elkezdett pisszegni, s egy párszor azzal az indítványnyal állott elő, hogy biz’ ő lúdjai közűl behajt kettőt a városba, ott megsütteti a méltóságos úr számára, a kinek a tömlöczben nagyon, de nagyon rossz kosztja lehet. A gazdasszony majd kővé vált csodájában – legalább ő azt mondotta – hogy ez a kis béka mindenbe beleszól.

– Mit tudsz te ahhoz – pirongatta szegényt – azt hiszed, hogy a méltóságos urat lyukba teszik, mint Marczi czigányt, száraz kenyeret és vizet adnak neki; úgy él ő ott is, mint itt; te ostoba, takarodjál innét, őrizd a ludakat, ez a te dolgod.

A faluban szintén sokat beszéltek ez eseményről. A megkezdődött vallatás végett számosan idéztettek a városba. Mindenik nagyon fontos képpel jött vissza s rendesen a falu házánál állott meg, a hol őket a falu szájai még egyszer, s a kerületi biztosnál és csendőrtisztnél is jobban kivallatták. Egyik azt mondta, hogy a kertész derekasan viseli magát, nem úgy, mint a méltóságos úr, a ki sokat veszekedik a biztossal és a csendőrtiszttel; alighanem örökös tömlöczre ítélik. A másik mint szemtanú beszélte, hogy a méltóságos úr megbetegedett, ő látta mikor orvost vittek hozzá, talán eddig meg is halt. A harmadik szomorúan adta elő, hogy a curialis földek dolga nem egészen tiszta dolog, egy darabig függőben marad, se a kerületi biztos, se a csendőrtiszt nem meri eldönteni, a császárhoz terjesztik föl, de bárhogy’ dűljön el a dolog – tette hozzá kiderűlve – a méltóságos úrnak mégis baja lesz, mert nem volt fegyverengedélye, kardot rejtegetett, erőszakot követett el, megháborította a falu békéjét. A negyedik mind arról mesélt, hogy mennyit vallatják ott az embert, mennyit írnak, már összeírtak egy szekér papirt, bizony Radnóthy uram oda fizeti jószága nagy részét. Az ötödik azzal a nagy újsággal lepte meg a falut, hogy Radnóthy kiszabadúl, nemsokára haza jő, hijába nincs többé vármegye, az úr mégis csak úr marad s a szegény embernek soha sincs igazsága. E hír nem igen talált hitelre. Mindnyájan kétkedve csóválták fejöket, a jegyző pedig azt mondta, hogy mindent, de mindent elhiszen a világon, csak ezt nem.

Pedig e hír csakugyan igaz volt. Radnóthy két havi vallatás és fogság után kezességre szabadon bocsáttatott s cselédjeivel együtt hazatért. Azonban pöre még nem végződött be. Tulajdonkép nem is pöre, hanem pörei voltak. A curiális földek kérdése elválasztatott a többiektől s az úrbéri törvényszékhez utasíttatott. A csendháborítás, erőszak, s a kertészen elkövetett véres bántalom, mint külön bűnvádi pör indúlt folyamatba, de még nem volt bizonyos, vajon a polgári vagy katonai hatóság fog-e ítélni benne, mert ostromállapot levén, kétes volt hovatartozása s épen azért az illetőség eldöntése végett följelentetett a tartományi kormánynak. A rejtett fegyver ügyét a csendőrség nyomozta, de megakadt benne, mert nem tudta tisztába hozni: vajon a kardot csakugyan Radnóthy rejtegette vagy a kis sánta Mányi dugta volt el a dúlás idejében, s minthogy gyanakodott, hogy Radnóthy egy Kolozsvárott rejtve tartott kardját hozta falura s így bűnösebb, Kolozsvárott is nyomozást rendelt meg. Ide járúlt még egy negyedik pör is. Az elcsapott tiszttartó hallván, hogy Radnóthy elfogatott, alkalmasnak látta az időt saját sérelmével is előállani; számadása alól fölmentést és kárpótlást követelt s egyszersmind elégtételt a méltatlan bánásmódért. Szóval Radnóthy nyakig úszott a pörben s helyzetét nagyon megnehezíté a vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen s nem ismerte el a hatóságok törvényességét, a mi aztán mint újabb bűn jegyzőkönyvre vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bűneit nem tetézhette újabbakkal, s alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde mindent elkövetett kiszabadítására, de mind hijába; Radnóthy jó emberei, régi ismerősei közűl senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornője, az ezredesné, segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához, folyamodott s fölkérte Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a lábbadozó Radnóthy börtönét. Ő egészen egyébnek tulajdonította e kedvező fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság megszeppent, s most ez enyhébb, udvariasb eljárással akarják őt kiengesztelni s elsimítani az egész ügyet.

– Nem lesz belőle semmi – mondá ügyvédének – majd megmutatom én, kivel van bajok, majd megtanítom én ezeket a pápaszemes bezirkereket, hogy mi a curialista, mi a tulajdon szentsége. Látszik rajtok, hogy soha sem volt birtokuk. A mi az enyém, nem másé, és ezt semmiféle ostromállapot meg nem változtathatja. A rablót szabad megölnünk, a tolvajtól szabad elvennünk, a mit tőlünk ellopott. S tettem-e egyebet kertészemmel? Erőszak, csendháborítás-e ez? Ők az erőszakosak, ők a csendháborítók, a kik fölforgatták a vármegyét, a királyi táblát, a guberniumot – mindent. S abból a kardból is mily nagy dolgot csinálnak. Képzelhetni-e kard nélkül nemes embert, s ha a király magához hivatna ad audiendum verbum regium, így kard nélkül lépjek-e szobájába? S még tiszttartómat is pártfogás alá veszik. Dejszen majd megmutatom én nekik, kivel van bajok. Majd otthon mindent úgy megírok, hogy tudom nem teszik ablakukba. Ha ez sem segít, írok Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez, fölmegyek a királyhoz, egész az udvarig viszem a pört, ha mindenemet rá költöm is. Úgy bánni velem, mint egy paraszttal, mint egy jött-ment emberrel, mint egy országos impostorral. Égbe kiáltó igazságtalanság, hallatlan gyalázat!

Az ügyvéd hijába magyarázta neki a változott viszonyokat, hijába kérte, hogy hagyja reá pöreit s ne elegyedjék semmibe, nem tudta lecsöndesíteni. Radnóthynak betegség- és szenvedés-fokozta ingerlékenysége nem ismert határt. Szemére vetette az ügyvédnek, hogy ő is az új rendszer híve, mert az ügyvéd, csak hasznot lásson, minden időhöz alkalmazza magát. Az ügyvéd tűzbe jött s elmondá neki, a mit eddig titkolt, hogy kezességre kibocsátását egyedül az ezredesnének köszöni. Ez felbőszítette Radnóthyt; kiszabadulását nem tulajdonította ugyan az ezredesné befolyásának, de haragudott, hogy az ügyvéd az ezredesnének írt s kéréssel és könyörgéssel alázták meg a Radnóthy nevet.

– Nekem nem kell kegyelem – folytatta mind hevesebben – kérjen, könyörögjön az úr magának. Ha annyira kedveli ezt az új rendszert, álljon be bezirkernek, ha úgy dicséri az ezredesnét, vegye feleségül. Ez az úr dolga, nem az enyém. Nekem nem kell semmiféle kegyelem, semmi ügyvédi furfang, nem kívánok mást, csak az igazság bátor védelmét. Érti az úr?

Az ügyvéd látván, hogy semmire sem mehet vele, boszúsan vált el tőle. Radnóthy nélküle utazott vissza jószágára és lázas tevékenységgel fogott ügyei védelméhez. Ezenkívül alig érdekelte valami. Égette a gyalázat, s magansérelme mintegy nemzeti sérelemmé alakult át elkeseredett lelkében. Személyét és földjét védve, hazáját és nemzetét hitte védeni, s mint olyan, a ki a forradalomban nem vett részt, erre mintegy hivatva érezte magát. A mit a vallatás alatt csak rendetlenül és töredékesen mondott el, rendszeresen és bőven akarta kifejteni. Valóságos emlékiratokon dolgozott. Folyvást szobájában ült és írt. A számtartó hijába jött be hozzá rendeletet kérni a gazdasági ügyekre nézve, azt felelte neki:

– Üsse a mennykő a kaszálást, aratást, első dolog visszapörölni a curialis földeket s megtorolni a személyemen elkövetett gyalázatot.

Ekkor aztán tűzbe jött s elmonda mindent, a mit ír s a mit még írni fog. Ha István a postáról levelet hozott fiától, a ki már gyógyulófélben volt, vagy az ezredesnétől és Erzsitől, a kik Erdélybe indulásuk napját is megírták, hirtelen átfutotta s csak azt mondá: – Oh ezek a gyermekek nem is tudják, mennyit kinlódom értök! – Ha vendég vetődött hozzá, bocsánatot kért tőle és szobájába vonult, mert sok dolga van, nagy pörei vannak, maga igazítja, nincs bizalma az ügyvédekben. Búskomor méláját, elfojtott évődését örökös és kitartó harag váltotta föl. Járt alá és föl szobájában. Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyülési jegyzőkönyveket, beszélt magában s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét papirra öntötte s midőn bepecsételte, czímezte s a postára küldötte, enyhülten s büszke önelégültséggel kiáltott föl: – No meglássuk, mit tudnak mondani erre!

Egy pár hét mulva azzal a hátirattal kapta vissza küldeményét, hogy írjon a hivatalos német nyelven, valamely ügyvéd signálása alatt; egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s meghagyatott, hogy a ⁸/₁₂ krajczárig pontosan kiszámított birságot executió terhe alatt fizesse be, a mint ezt az újabb törvények rendelik.

– Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diætán hozták, melyik közgyűlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket – kiáltott öklével a válaszra csapva s mivel az nem felelhetett, megfelelt ő magának, folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen. Később visszaküldött iratai olvasásába merült, s valahányszor kedvencz helyeit olvasta, fölriadva mormolta:

– Jól, nagyon jól megírtam. Bezzeg szeretnének elnémítani. Jól tudják, hogy nem tudok írni nyelvökön, mégis épen azt kívánják. Jól tudják, hogy ügyvéd nem ír alá ilyesmit s épen erre akarnak szorítani. Ho hó! Nem addig van az! Nem is elegyedem velök szóba, hadd pöröljön velök ügyvédem, úgy is kedveli őket, azokhoz folyamodom, a kik nekik parancsolnak, a kormányzóhoz, a miniszterekhez, a királyhoz. Még jobban és bővebben kifejtek mindent, s hogy tisztábban megérthessék, a szomszéd szász pappal lefordíttatom németre. Hadd tudják meg valahára az ország valódi állapotját.

Újra nekiült írni, újonnan dolgozta ügyei védelmét. Az ívek szaporodtak s még felét sem írta le annak, a mit akart. Mindent oda írt a mi szívén feküdt és sok olyant, a mi szorosan nem tartozott a dologra, de szíve legmélyéből buzgott föl. Megmagyarázta a régi úrbért, a curialisták viszonyait, de legtöbbet beszélt az oláh pusztításról, udvarháza földúlatásáról. Fölfejtette a kormányrendszer törvénytelenségét, veszélyeit; lerajzolta a tisztviselők tudatlanságát és önkényét. Íveket írt össze arról, hogy mikép kell rendezni az ország ügyeit, s visszaállítani a régi rendet. Elpanaszolta a személyén ejtett sérelmet, s bebizonyítni törekedett, hogy a nemesség tekintélye egyik legerősebb támasza a királyság tekintélyének. Lefoglalt kardjának is egy pár ívet áldozott, előszámlálta a főbb háborúkat, kivált a poroszt és francziát, a melyekben azt ősei villogtatták.

Sokszor emlegette, hogy harmincz évig szolgálta a megyét s alispánsága alatt jobban folyt minden, mint most s felényibe sem kerűlt. Védte a megyei rendszert s visszakérte, követelte az alkotmányt. Idézte a Corpus Jurist, Verbőczyt, az Approbata és Compilata Constitutiót, a Pragmatica Sanctiót, az 1791-iki törvényeket s Anonymustól kezdve rendre a történetírókat. Többször átolvasott és kijavított minden ívet, meghányta-vetette az erősb kifejezéseket, de csak arra ügyelt, hogy olyasmi ne legyen bennök, a miért a magyar törvények szerint megpörölhetnék. Oly erős szenvedélylyel csüngött a multon, hogy föl nem foghatta a jelent. Egész álomvilágban élt, a melyben csak az volt való, hogy szenved, haragszik, fárad és vénül.

Ez idő alatt még inkább elhagyta magát: külön ben is kopott ruhája úgy állott rajta, mintha vasvillával hányták volna reá; hosszú borzas haja és szakála még mogorvábbá tették. Mióta pörölt, folyamodványokon dolgozott, se gazdasági, se házi ügyekbe nem avatkozott. Reggel nem adott rendeletet számtartójának, délben nem zsémbelt gazdasszonyára, s Istvánt is csak reggel fölkelésekor, estve lefekvésekor szidta meg néha. Egészen irataiba merűlt; egy szép nyári délután még azt sem vette észre, hogy udvarháza előtt kocsi áll meg s a Bécsből megérkezett ezredesné és leánya szobájába lépnek.

– Ejnye csúf ember, hát így kell fogadni a vendégeket? – sipított az ezredesné, egy idős száraz asszony, a kinek hosszú vendégfürtei igen jól összehangzottak kissé festett arczával; aztán föltette szemüvegét s oly bámulattal kezdette vizsgálni sógorát, mint valami csodaállatot.

Radnóthy megfordult és föltekintett, de nem sógorasszonyára; leányát nézte, hoszszasan nézte és nem tudta megismerni, mert az megnőtt és elváltozott. Erzsi úgy állott előtte, mint báb a fodrász kirakatában, érzéketlen arczczal s útias pongyolájában is czifrán és tetszelgőn. Sehogy sem találta föl benne a régi egyszerű Erzsikét, az ő kedves lyányát, a ki hajdan mindig oly vidoran ugrott nyakába, s tele csevegte fejét. Úgy tetszett neki, mintha már nem is hasonlítana anyjához: a vonások ugyanazok, de a kifejezés egészen más. A leány sem tudott atyjára ismerni; a kopott öltözet, beesett arcz, hosszú ősz haj és szakál oly kellemetlenül hatottak reá, hogy hirtelenében nem tudott mit csinálni. Atyjának merőn rászegzett, éles, átható szeme egészen megzavarta, s a helyett, hogy hozzá szóljon, nagynénjét szólitotta meg, hol németül, hol francziául kérdezve tőle: Vajon mi lelte szegény papát?

Az apa előtt még idegenebbé tette a lyányt ez idegen nyelvű csevegés. Erős fölindulása egy könnybe olvadt, ellágyult s azt sem tudta mit tesz, ölébe vonta lyányát s elkezdte simogatni.

– Erzsike, hát nem ismered szegény apádat, már nem is tudsz vele beszélni? Mennyit aggódtam érted és Gézáért? Lásd miattatok vénültem meg, lásd ezt a sok írást, értetek dolgoztam éjjel-nappal… Erzsike, kedves leányom, tedd le ezt a kalapot, egészen kiveszen a formádból, olyan vagy benne, mint egy komédiásnő. Nézz reám! Hát ismerj meg már!

– Ugyan ki ismerhetné meg, édes Elek sógor? – mondá az ezredesné – olyan mint egy fáról szakadt. Miért hanyagolja el ennyire magát. Ez nem illik egy jónevű és előkelő nemes emberhez. Um Gottes Willen, miért nem vágatja le azt a nagy szakált? Legalább borotváltassa be az állánál, a hogy’ most viseli minden úri ember.

– Nem hosszabb az a szakál, mint a sógorasszony nagy bolond vuklija, azt sem ártana levágni – csattant föl Radnóthy, mintegy örülve, hogy kiöntheti reá mérgét.

– Soha életemben ily parasztságot! Műveletlen, barbár ember! Ide jövök, megteszem a nagy útat Bécsből – így fogadni! Minden követ megmozdítok kiszabadításáért, öt hosszú levelet irok – így fogadni, hálátlan – fakadt ki sírva az ezredesné s félájultan rogyott a karszékbe, mikor aztán, hogy jobban kifejezhesse magát, németre s francziára fordítá a beszédet. Ebből ugyan Radnóthy alig értett valamit, de elég volt szegény fejének a hang is.

– Hallgasson édes papa, hallgasson, ne boszantsa a jó nagynénit. Nem látja, hogy elájult? Szegény nagynéni, kedves nagynéni! – szólott közbe Erzsi, szemrehányón tekintve atyjára s kifejtőzve karjai közül, hogy az ezredesné ápolására siessen.

– Hát a gyermek leczkézi az apát? Hát ezt tanultad te Bécsben, erre tanított a te jó nagynénéd? Ezért küldöttem én neked azt a sok pénzt? Ezért jöttél haza? Te, te, te!… – kiáltá Radnóthy fölugorva székéről s még tovább is beszél, ha vigyázatlanságból az ezredesné kis fekete kutyájára nem lép, a mely oly csunyán kezdett ugatni reá, hogy kénytelen volt egész erejét az új ellenség ellen fordítani.

– Jaj, gyilkos, megöli az én kedves Figarómat – sikoltá az ezredesné.

– Papa, az Istenért, ne rugdalja szegény Figarót! – esengett Erzsi sírva.

– Ember, mit csinálsz? – ismétlé nagy páthoszszal az ezredesné.

– Megbolondulok! – fuldoklott Radnóthy.

A kis haszontalan kutya még élesebben ugatott, még jobban harapdálta Radnóthy lábát, a ki egész dühbe jött. Az ezredesné három nyelven sikoltozott, németül a kutyához, francziául Erzsihez, magyarul Radnóthyhoz. Erzsi folyvást pattogott és sírt. István és az ezredesné cselédei ijedve rohantak be s velök együtt Maros, a házi komondor, a mely pártul fogta gazdáját s majdnem szétszaggatta Figarót. Valóságos pokoli lárma keletkezett, a melyben senki sem tudott szóhoz jutni s mindenik kapott legalább egy oldaldöfést.

V.

E jelenet csak kezdete volt a többinek. Az udvarház csendes szobái örökös viszály színhelyeivé váltak. Radnóthy most már idegenebb lőn otthon, mint volt csak azelőtt is. Többször jutott eszébe neje, midőn az ezredesné ült az asztalfőn, többször búsult leánya után, mióta Elisabethet – a hogy’ az ezredesné nevezte Erzsit – komédiásnő ruhákban látta maga előtt, többször boszankodott a világ fölfordulásán, a mióta sógorasszonya a régi rend maradványait is föl akarta forgatni házában. Most már nemcsak a kertészszel, jegyzővel, tisztviselőkkel kelle pörölnie, hanem két nővel s egy kis kutyával is.

Az első találkozás keserűsége oly erős benyomást tett mindhármukra, hogy nem tudtak menekülni tőle. Folyvást ingerelték egymást önkénytelen, akaratjok ellenére is. Az ezredesné azért utazott Erdélybe, hogy rávegye Radnóthyt Erzsi férjhez adására Kahlenberger kapitányhoz, a ki ugyan még forma szerint nem kérte meg, de elég érthetőleg nyilatkozott, s csak a cautió letétele okoz egy kis nehézséget, a melyet Radnóthynak kellene lefizetni. S im utazása czélját sehogy sem képes előhozni, mert bármiről beszél Radnóthynak, veszekedés a vége, a mi igen rossz bevezetés ily kényes természetű ügyhöz. Nénje utasítása szerint Erzsi is föltette magában, hogy kedvében jár atyjának, de ha csak rá tekintett is haragos arczára, már elhagyta bátorsága, arra az áldozatra pedig épen nem tudta elszánni magát, hogy máskép öltözködjék, fölhagyjon a német csevegéssel s ne fogja nénje pártját. Maga Radnóthy is szeretett volna kibékülni velök, de mihelyt körükbe lépett, már kész volt a boszúság. Az ezredesné mindent fitymált, kivált a szobákat, bútorokat, ételeket, pedig a házi gazda költségbe verte magát, hogy sógornője és leánya kényelmesebben lakhassanak, a gazdasszony pedig ugyancsak kitett magáért. Az ezredesnének senki sem tudott főzni, mosni; untalan Bécset emlegette, lenézte Erdélyt, sógora tömérdek kárán nem szánakozott illő megindulással, az ország állapotján épen nem búsult s az asztal fölött legtöbbet arról beszélt, mi ujság Bécsben s mindent elmondott, mit kedves lapja, a Fremdenblatt, legújabb számában olvasott. Erzsi sokáig öltözködött, el-elkésett a reggeli- vagy ebédtől, kevés kedvet mutatott a ház gondjaiban való részvételre, a helyett érzékeny német regények olvasásával töltötte az időt vagy Saphir Wilde Rosenjei mellett ábrándozott Kahlenberger kapitányról. Radnóthynak hát elég oka volt reá, hogy ellenséges lábon álljon sógornőjével és lyányával, de az épen fölbőszítette, ha az ezredesné haragjában hánytorgatni kezdé, hogy a börtönből kiszabadulását neki köszönheti, ha Erzsi nénje pártját fogta, s elkezdtek egymással németül csevegni. Ez utóbbi, minthogy minden nap megtörtént, már majdnem tűrhetetlenné vált. Radnóthy ifjabb korában tudott valamit németül, tisztelője volt a német műveltségnek, de most már keveset ért belőle, s mióta német lett a hivatalos nyelv, ha tudna németül, sem akarna tudni. Már maga a hang fölingerelte, aztán azt hitte, hogy róla beszélnek, a mikor nem is beszéltek róla, azért néha szörnyen rájok mordult, mire az ezredesné kis kutyája ugatni kezdett, s kész volt a botrány. Az uraság versengése a cselédekre is kihatott. István egy párszor jól oldalba döfte az ezredesné hórihorgas legényét, mert csúfolkodni mert hegyes bajuszával, a gazdasszony sok mindennek összemondta az Erzsi bécsi szobaleányát, mert becsmérli az ételeket s egész grófnőt játszik. Mindennap történt valami olyas, a mire az ezredesné közel volt az ájuláshoz, Erzsi sírt és Radnóthy szitokra fakadt.

E miatt folyamodványain, ügyei védelmén sem dolgozhatott a régi erélylyel. A költségek is mindennap növekedtek, annyira, hogy kénytelen volt egy új darab erdőt eladni. Ha panaszolt az ezredesnének, ha kikelt az új rendszer ellen, ha elmondotta, hogy így pusztul ki lassanként minden erdélyi nemes ember, tüstént vita, szitok és sikoltozás támadt belőle. Az ezredesné mindent a lármás megyei és országgyűléseknek tulajdonított, kofaságnak nevezte a sok czifra szónoklatot és fölterjesztést, betyároknak a kardos juratusokat, vén bolondoknak a tisztes táblabirákat; hogy ez lesz belőle, azt neki előre megjövendölte az ő boldogult férje, még ezelőtt tíz esztendővel. Radnóthynak sem kelle több; bár a forradalmat magában sok tekintetben hibáztatta, az ezredesné ellenében védett mindent. Megtámadta az ezredest, a ki már tíz év óta nyugszik a grazi temetőben, az ezredesnét, a ki saját udvarházában mer ilyeket beszélni, leányát, a ki elég istentelen nénjének fogni pártját. Kihozta iratait, fölolvasott nekik belőle mindent s midőn még sem szűntek meg vitatkozni, fenyegette őket, hogy kitekeri nyakokat s földhöz vágta az Erzsi Wilde Rosenjeit, az ezredesné Fremdenblattját, mert alkalmasint ezekből tanulják azt a sok istentelenséget; ő nem olvas mostani ujságot, se németet, se magyart, mind hazugságot és ostobaságot írnak s ha ide kapna vagy egy szerkesztőt, bár soha sem volt kegyetlen ember, Isten úgyse’ lehúzatná s huszonötöt veretne rá István huszárral. Erre a nagy kegyetlenségre az ezredesné természetesen elsikoltotta magát s még aznap el akart utazni, – de azért ott maradt harmad napra is.

Erzsiért is sokat versengtek. Radnóthy vádolta az ezredesnét, hogy egész bécsi leányt nevelt belőle s kivetkőztette jó szokásaiból; hiszen már anyanyelvét is feledni kezdi, a gazdasszonykodáshoz semmit sem ért s otthon sehogy sem tudja feltalálni magát. Az ezredesné hálátlannak nevezte sógorát, Erzsi nagy műveltségével kérkedett, a kit akármely tábornok is nőül vehet; nem is nevelte ő holmi betyár erdélyi úrfi számára, sem azért, hogy Kolozsvárott vagy Maros-Vásárhelytt temesse el magát, s ekkor hevében kikottyantotta, hogy félig-meddig már akadt is szerencséje; Kahlenberger kapitány udvarol neki, soha ily derék embert, soha ily deli, vitéz, művelt és nagy befolyású férfiút, a sógor úr kiszabadulását is egyrészt neki lehet köszönni. Radnóthy öklével az asztalra csapott, hogy neki azt az embert többé senki se említse, megesküdt, hogy leányát csak magyarországi vagy erdélyi törzsökös hazafihoz adja nőül. Megtiltotta Erzsinek a franczia és német csevegést, különben kitépi nyelvét; fenyegette, hogy lehasítja komédiásnő ruháit, megparancsolta, hogy lásson a házi dolgok után s úgy elfelejtse Kahlenbergert, mintha soha sem is született volna, különben kitekeri a nyakát. Ebből aztán nagy perpatvar támadt, az ezredesné görcsöket és migraine-t kapott, Erzsi beteggé sírta magát s Radnóthy fölrúgta a ráugató Figarót.

Így telt el néhány nap. Az ezredesné halálra unta magát; attól az egyetlen mulatságától is elesett, hogy sógorával versengjen, mert Radnóthy szobájába vonult, mélyebben merült előbbi búskomorságába s csak irataival foglalkozott. A két nő elhatározta hát, hogy szórakozás, mulatság kedvéért látogatást tesz a környéken, a közel városkában. Azonban innen is, onnan is hamar és kedvetlenül tértek haza. Erdélyben akkor mind politikai, mind társadalmi tekintetben holt idény uralkodott. Mindenkinek volt valami sebe, ha testén nem, lelkén, vagy legalább is vagyonán. Majd minden család magába vonult és sebeit kötözgette.

A régi vendégszeretet, víg élet eltűnt, mintha a régi alkotmánynyal temette volna el az idő. Rom, bú és szegénység üdvözölték mindenütt a két mulatni vágyó nőt. Ide járult még, hogy, bár gyöngédebb változatban, mindenütt hallottak valami ahhoz hasonlót, a mit Radnóthy beszélt, vitatkoztak is egy keveset s némely helyt az elváláskor épen hidegséget tapasztaltak. Találkozott oly táblabiró is, a ki az ezredesnét nagyon gyanús szemmel nézte s holmi politikai szerepet tulajdonított neki; egy másik épen kémnek hitte, a ki azért látogatja a nemességet, hogy a vidék érzületéről tudósítsa a hatóságokat. Egy helyt elszörnyedt az egész társaság, a midőn az ezredesné azt beszélte, hogy Bach miniszter mily szép, okos és derék ember, s egy estélyen mily jól mulatott vele.

Erzsit hajdani játszótársai nem győzték eléggé nézni, s divatos, drága ruháit talán irigyelték is, de gúnyolódtak vele, hogy kiejtése kissé idegenszerű s Bécsben nagyon elbüszkült, de hogy’ is ne, midőn egy kapitány az udvarlója. Egyszóval nagyon rosszul ütött ki a mulatság. Az ezredesné és Erzsi a két legszerencsétlenebb nő volt a szerencsétlen Erdélyországban. Nem volt egyebet mit tenniök, mint gyönyörködni a természet szépségében, a melyet nem sokra becsültek, tűrni Radnóthy búskomor szeszélyeit, a melyeket napról-napra tűrhetetlenebbeknek tapasztaltak, kérődzni a bécsi szép napokon, olvasni Saphir Wilde Rosenjeit és sóhajtani Kahlenberger után.

– Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb vagyok, mint édes néném! A néni visszamehet Bécsbe, engem nem ereszt atyám, nénit szerette volt boldogult férje, engem nem szeret Kahlenberger. Azt igérte, hogy meglátogat, s még mindig késik, csak egyetlenegyszer írt a néninek, akkor is azt írta, hogy szabadságot kér, jő – és még sem jő… Ah, jól mondja Saphir:

– Ach! meine Elisabeth, mit beszélsz? Kahlenberger épen úgy szeret téged, mint engemet boldogult férjem. Épen abban az ezredben szolgál. Mein theurer Carl! Ach, mennyit szenvedtem én leánykoromban, hányszor voltam úgy, hogy

s Carl mégis az oltárhoz vezetett. Elhagytam érte hazámat és utána mentem. Hogy’ dobogott szívem, mind azt dobogta:

Ach ez a Saphir mily szépen tudja kifejezni a szív érzéseit. Nincs nála jobb költő a világon. Egészen megifjulok, ha olvasom. Én is épen úgy szenvedtem, mint te, s épen oly boldog voltam, mint te lészsz.

Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb vagyok, mint édes néném!

Ilyenkor aztán eldicsérték Saphirt, ábrándoztak a boldogságról, boldogtalanságról. Az ezredesné vígasztalta Erzsit, elmondotta, hogy ő csak Kahlenberger megérkezését várja, ekkor atyjától megkéri ünnepélyesen Erzsi kezét, ha beleegyezik jó, ha nem, akkor magával viszi Erzsit Bécsbe, s majd talál módot rá, hogy összekeljenek, s ha atyja akkor sem egyezik belé, nem lesz nagy baj, mert kipörlik tőle az anyai részt. A megvígasztalt Erzsi nyakába borult a jó néninek, összecsókolta, fölvidult, de minthogy nagyon bele jött már a boldogtalanságba, azért mégis egész nap sóhajtozott és szavalta Saphir kétségbeesett verseit. Szerencsére nagy boldogtalanságában épen nem hervadt, folyvást jó egészségnek örvendett s oly kevéssé törte meg szívét a boldogtalan szerelem, mint kedvencz költőjeét.

A mit annyira óhajtottak, nemsokára teljesült. Kahlenberger megérkezett. Nem kellett szabadságot kérnie; ezrede Erdélybe, egyik közel városkába rendeltetvén, mindennap látogatója lehetett Erzsinek. Az ezredesné magán kívül volt örömében, különösen midőn Kahlenberger férjének egy pár régi barátját is elhozta magával. E régi barátok később elhozták nejeiket és leányaikat is, a kiknek kedvéért aztán néhány fiatal tiszt és hivatalnok is bemutattatá magát az ezredesnénél.

Ez idő óta az udvarház ritkán volt vendég nélkül. Az ezredesné rendezett, csinosított s bocsánatot kért a vendégektől, hogy nem varázsolhatja ide bécsi szalonját. Erzsi új ruhákat csináltatott s panaszolt a kolozsvári szabókra, a kik elrontják pompás kelméit. A vendégek mosolyogtak, s dicsérték a romladozó udvarház regényességét, Kahlenberger pedig épen Siebenbürgens Perlenek nevezte Erzsit, mire az ezredesné megjegyezte, hogy Kahlenberger úr valóságos Schöngeist. Most nagy ebéd volt, majd nagy ozsonna, egy párszor estélyt is adtak. Kahlenberger kihozott az ezred zenekarából egy pár zenészt és tánczoltak reggelig. A pusztuló udvarházban újra visszhangzottak a régi napok örömei, de a kivilágított ablakok fénye csak szomorúabbakká tette a rongált tornyocskákat, düledező kéményeket, roskatag fedelet s a zaj siketen hangzott végig a csendes udvaron.

Radnóthy e víg élet folyama alatt nem volt otthon. Megszaporodott házi kiadásai és a pörköltségek miatt kénytelen volt eladni egy más megyében fekvő zálogos jószágocskáját, melyet maga szerzett volt s rendesen haszonbérbe adott ki. Ide utazott hát, hogy örmény haszonbérlőjével alkuba bocsátkozzék, a ki eddig is kölcsönözgetett neki. A lelkiismeret minden fordulása nélkül hitte megköthetni az alkut, mert a birtok csak vett jószág s így a fiára szállandó ősi örökséget nem csonkítja meg. Csak Erzsi szenved kárt, de annak ő maga az oka, mert miatta szaporodtak meg kiadásai s a leány része különben is mindig pótolható készpénzben.

E terv közben eszébe jutott, hogy még nem tett végrendeletet. Elhatározta, hogy mihelyt végrehajtja a vásárt, megírja végrendeletét, gondoskodni fog leánya pénzbeli kárpótlásáról, ha beleegyezésével megy férjhez s átok alatt meghagyja fiának az ősi jószág hű megőrzését, hadd szálljon az firól fira, unokáról unokára.

Útja több időt emésztett föl, mint a hogy számította, s mint minden, a mihez haza jötte óta fogott, nem eshetett meg kisebb és nagyobb keserűség nélkül. A múlt embere itt is összeütközésbe jött a jelennel. Régi szokás szerint indult útra s nem vitt magával útlevelet, a miért aztán letartóztatták s négy napot kellett elveszítenie, a mennyi idő alatt igazolhatta magát. Kocsisa is majdnem pörbe bonyolította; ez ugyanis hozzá szokott volt a régi időkben, kivéve a főispánt, senki elől nem térni ki s ráhajtott egy főhivatalnok kocsijára. A kocsi eltört, a kocsist pedig elfogták a csendőrök. Ebbe is bele telt egynéhány nap. Majdnem két hét múlva érkezett meg a haszonbérlőhöz, a kivel hosszasan alkudozott. Végre megkötötte az alkut, a jószágok akkori értékéhez képest meglehetős árban. Kipihenvén magát, kissé fölvidulva készült haza, azonban egy Milanóból érkezett levél, a melyet az ezredesné utána küldött, nagy szomorúságba ejté.

Arról vett tudósítást, hogy fia újra visszaesett régi betegségébe s bár az orvosok biztatása nem hiányzik, a veszély nagy, s megmaradása kétséges. Mindjárt fogatott és sietett haza. Hazulról egyenesen Milanóba akart indulni s magával vinni leányát beteg fia ápolására. Aztán eszébe jutott, hogy ő kezességre kibocsátott rab, a ki nem lépheti át az ország határát; neki otthon kell ülni és várni, míg egy fekete pecsétes levél érkezik, fiát idegenek temetik el, a régi család kihal s az ősi jószág idegen kézre jut. Búval és haraggal telt el. Leányára gondolt és Kahlenberger kapitányra, a kit az oly sokat emleget s a kit bizonyosan férjül választ, ha ő kidül, a mi oly könnyen megtörténhetik.

Ekkor az ezredesné ellen fordult haragja. Elhatározta, hogy minél hamarább visszaküldi Bécsbe; leánya kikerülvén befolyása alól, újra hozzá édesedik, elfelejti Bécset, Kahlenbergert s mindent, a mivel őt annyira búsítja. Haldokló és gyógyuló fia, megváltozott és újjá születendő leánya alakjai között lebegett lelke, egyiktől a másikhoz, s nem tudott megnyugodni.

Így ért haza s meglátván kivilágított udvarházát, a honnan zene hangzott ki, összerázkódott, mintha valaki megütötte volna. Fia temetése és leánya menyegzője egy bősz képpé olvadtak össze lelkén, a halotti ének és tánczzene őrült hangzavarként zúgtak fülébe. Megtörülte homlokát, a mely hideg verítéket izzadt, s lassanként magához jött.

– A beteg még nem hal meg – nyugtatta magát – én is mily hosszas beteg voltam… a hosszas beteg még kevésbbé. Reméljen az ember, a meddig lehet, sőt azontúl is. Bizzunk az Istenben!… Miért is haragszom szegény Erzsire oly nagyon? Elrontották egy kissé, majd megjavul. Igen keményen bántam vele, elvadítottam magamtól. Hibás vagyok. Majd jóvá teszem. Hadd mulasson. Miért ne mulatna? Hiszen nem tudja, hogy bátyja beteg. Fiatal, szép; miért ne tánczolna? Meg sem mondom neki holnapig a rossz hírt. Bizonyosan egy-két régi jó barátom látogatott meg fiastul, leányostul s Erzsi egy kis mulatságot rendezett számukra. Jól tette. Hadd mulassanak. Bár szeretne belé valamelyik barátom fia. Istenem, ha együtt tarthatnám meg fiam és leányom lakodalmát! Örömest meghalnék.

A kocsi megállott s Radnóthy összeszedve minden lelki erejét, hogy a rossz hírt eltitkolhassa, benyitotta az ajtót.

VI.

Az ezredesné épen legfényesb estélyét adta. Számos vendég gyűlt össze, több, mint máskor. Természetesen Kahlenberger játszta a főszerepet, az ezred Don Juanja, a kit társai famoser Kerlnek neveztek, s nem ok nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt, híres opportirozó kutyával dicsekedett, elméssége soha sem fogyott ki, Weber Demokritosát majdnem könyv nélkül tudta, beszélt valamit francziáúl, sőt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit is elolvasgatja, ha el nem foglalják az asszonyok, a kik minden városban bele bolondúltak. Aztán hogyan tánczolt! A française-t más is tudta úgy, mint ő, de a walzerben és polkában keresni kellett párját. Most is bámúlta az egész társaság. Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy könnyezett belé, ha tréfáit hallgathatta.

Egy öreg őrnagy, a ki a kipirúlt ezredesnét mulattatta, megjegyezte, hogy e szép párt csak össze kell esketni, ő szívesen lesz násznagy s kezet is adott reá. Egy hadnagy a cautióról beszélt, a mely a leány vagyonából oly könnyen kitelik s utána vetette: bagatelle! Egy kerületi hivatalnok neje tréfásan jó szívvel látta magát a mához egy évre megtörténendő lakodalomra, mire az ezredesné azt mondá: – Es versteht sich. Egy mérnök suttogva figyelmezteté Kahlenbergert, hogy a rozzant ház helyébe mindenesetre egy pompás mezei lakot kell építtetni s ő holnap a legczélszerűbb tervrajzzal ajándékozza meg, a mit Kahlenberger nagy hahotával fogadott s a miről teljességgel nem akart szólani a kérdezősködő Erzsinek, a ki aztán úgy tett, mintha haragunnék. Szóval mindenki vőlegénynek nézte Kahlenbergert s a tréfa és vígság általános volt.

Az atyára senki sem gondolt, s beléptét sem vették észre. Legelőször is az ezredesné látta meg, azután Erzsi. Mindketten majdnem felsikoltottak, mert féltek, hogy valami botrány lesz. Azonban az ezredesné hirtelen föltalálta magát, elhallgattatta a zenét, karon fogta vendégeit s egyenként bemutatta Radnóthynak, a ki tisztelve a vendégi jogot, a lehető nyájasan üdvözölte őket. A vendégek alig tudtak szóhoz jutni s elkezdték bámúlni a házi gazda bozontos ősz haját, szakálát, különös úti öltözetét s magok közt nem egy csipős megjegyzést suttogtak. Legelfogulatlanabb volt köztök Kahlenberger, a ki tüstént elmés beszédbe kezdett, a melyet egy egész óráig is folytat vala, ha Radnóthy részint tört németséggel, részint kézjellel nem adja tudtára, hogy keveset ért németűl, nagyon fáradt s le akar fekünni. Kahlenberger panaszolta barátjainak, hogy ezután neki meg kell tanulni a pantomimiát, különben lehetetlen lesz beszélnie leendő ipával. Az őrnagy elszörnyedt Radnóthy műveletlenségén, a ki még németűl sem tud s mégis alispán volt. A hadnagy egy curios fölkiáltással fejezte ki csodálkozását. A kerületi hivatalnok mind azt emlegette, hogy bizony csak nagyon hátra van a culturában Erdélyország. A mérnök föltette magában, hogy mihelyt haza megy, lerajzolja az öreg urat, mint a kiveszendő régi magyar nemesek példányát s fölküldi az Illustrierte Zeitungba. Mindezt ugyan csak magok közt beszélték a vendégek, de némi gyöngédebb változatban becsúszott az a köztársalgásba is. Az ezredesné és Erzsi pirúltak, nagyon szégyelték a szegény sógort és szegény papát, mentegették is a társaság előtt, de szívökben nem nyomhatták el titkos örömüket, hogy a kis intermezzo nem adott botrányra alkalmat s az öreg úr mérsékelte magát. Csak szánták, de nem haragudtak reá, s egész vígan fogtak a megszakított estély folytatásához.

Radnóthy szobájában virasztott, nyugodtabban, mint valaha, de soha ily mélyen leverve. Elhagyta a bú, a harag, a remény és vígasz; valami érzéketlen bódulat, fásultság fogta el. Először is levelet írt és pénzt küldött haldokló fiának, aztán végrendelete megírásához fogott. Egy-egy könnye hullott a papírra. A bevezetésben hazája és családja romlását siratta. Aztán elmondotta, hogy az ősiség eltöröltetvén, teljes szabadsággal rendelkezik vagyonáról minden esetre, még arra is, ha fia halálával magva szakadna, mert a koronára nem szállhat többé semminemű nemesi birtok. Elsajnálta az ősiségi intézményt, a mely fenntartotta a magyar nemességet s vele együtt a nemzetet; átok alatt meghagyta fiának, hogy semmit el ne adjon ősi birtokából, mert megfordúlna sírjában, ha az idegen kézre kerűlne. Előszámlálta, hogy mije volt és mije van, fölemlítette, hogy csak szerzeményét adta el, az ősi örökség csonkítatlan megvan, ha csak a bezirkerek önkénye meg nem csonkítja. Elmondta, hogy az anyai rész, a mely drágaságban, pénzben és kötelezvényben mintegy negyvenezer forintot tett, udvarháza földúlatásakor elraboltatott vagy megsemmisűlt, anyja után tehát se a fiút, se a leányt semmi sem illetheti. Megírta pontokba foglalva, hogy minden fekvő és fölkelhető vagyonát fiának hagyja, azonban ez tartozik Erzsi testvérét illően kiházasítani s férjhez menetelétől számítva, tíz év alatt, a jószág értéke harmadának megfelelő összeget fizetni ki neki vagy maradékainak, az illető kamatokat addig is pontosan kiszolgáltatván, de csak azon esetre, ha Erzsi lemond Kahlenbergerről s erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez, ellenkező esetben mindenéből kitagadja, még akkor is, ha fia elébb találna meghalni, mintsem a végrendelet teljesedésbe mehetne. E gyászos esetben a protestantismus és magyar nemzetiség egyik főtámaszát, a Bethlen Gábor fejedelem alapította nagy-enyedi főiskolát teszi örökösévé, a melyben kiképeztetését nyerte s a mely annyi kárt szenvedett a forradalom alatt, az oláh pusztítás idejében. A végrendelet hosszú volt, idő telt abba is, míg a fölhívatott lelkész és számtartó megérkeztek, hogy mint tanúk aláírják. Midőn minden rendben volt, lehajtotta fejét a karszékre s hallgatta a szobájáig hangzó zenét, föl-fölsohajtott s a régi napokra gondolt; el-elszúnyadt néhány pillanatra, majd hirtelen fölriadt, fölugrott s a leégő gyertyára bámúlt. Épen akkor oszlottak a vendégek; az utolsó kocsi is elrobogott. Kezébe vette a végrendeletet és gyertyát s az ezredesné hálószobájába indúlt.

Az ezredesné még nem vetkőzött le s vígan beszélt Erzsivel a nagy nap eseményeivel. Radnóthy beléptére fölkeltek mindketten s vidoran siettek elébe. Az ezredésné sajnálta, hogy sógora nem vett részt a mulatságban, a mely non plus ultra volt. Erzsi nyakába borúlt és sokat beszélt Kahlenbergerről, a ki a papának fegyverengedélyt fog eszközölni s minden héten kijő ide vadászni. E szíves magaviselettel nagy önmérsékletét köszönték meg, s az elmenetele óta halomra szaporodott árjegyzékek keserűségét akarták megédesíteni.

Radnóthy hallgatott; elővette a Milanóból kapott levelet s átnyújtotta nekik.