TÉLI REGE.

Szinmű öt felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Szász Károly. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 január 1-én.

I.

Mióta a Kisfaludy-társaság fordíttatja Shakespearet s a nagy költő másod- és harmadrangú szinművei is szinpadra kerülnek, némelyek egész gúnyt űznek a Shakespeare-cultusból. Íme az óriási szellem törpe művei, íme a gyöngébbnél-gyöngébb szinművek, melyeket a Shakespearet bámuló kritika csak azért hirdet jóknak, mert Shakespeare írta. Miért ilyesmit lefordítani, vagy ha lefordítják is, miért előadni? Lehet a Shakespeare kora gyönyörködött bennök, de ma már csak unalmat és boszankodást keltenek. Elégedjünk meg Shakespeare remekeivel, noha ezekben is itt-ott megbotránkozhatik a kényesebb ízlés, s hagyjuk békét gyarlóbb műveinek, melyeket hihetőleg maga is kevésre becsült s csak úgy hevenyészett valamely udvari vagy népünnepély kedvéért. Beszélhetnek a kritikusok, magyarázhatják, dicsérhetik e gyarlóságokat, a közönségre sohasem fogják rávitatni. A mi élvezhetlen, az annak marad akár a világhírű Shakespeare tálalta előnkbe, akár valamely ismeretlen költőcske. Ily s ezekhez hasonló megjegyzéseket lehetett hallani a Téli rege előadása után nem egy társaságban, kivált oly szinbirálónak, ki Shakespeare őszinte tisztelője. Egy szóval az ismétlődött, a mi a Szentivánéji álom előadásakor történt, csak hogy akkor a hirlapok is tolmácsoltak ily nézeteket, mi most egészen elmaradt. Méltán kérdhetni, vajon Shakespeare szorult-e védelemre, vagy azok felvilágosításra, kik róla oly könnyedén itélnek? Minden bizonynyal nem annyira védelemről, mint felvilágosításról lehet szó, s örvendenék, ha erre nézve e czikk is tehetne valamit.

A legnagyobb költő sem alkot mindig remeket, sőt remekei között is bizonyos rangfokozatot vehetni észre. A lángész is fejlődik és hanyatlik, mint más ember fia, s midőn ereje teljében alkot is, a nemzeti és egyéni viszonyok hol kedvező, hol kedvezőtlen kényszerűségének van alávetve. E mellett senki sem egyesíthet magában mindennemű tökélyt, az erőnek is megvan a maga gyöngesége, vagy legalább egyoldalúsága.

A lángész rendesen kora törekvéseinek levén legerőteljesb kifejezője, nem lehet ment egészen kora hibáitól, s a fejlődés forrongásai közt, a küzdelem hevében gyakran kicsapongások is jelölik diadalait. Az absolut tökély a a művészetben is csak eszmény marad; mint az erkölcsi világban; csak emberi tökélyről lehet szó, s ez nem egyéb, mint a jó tulajdonok nagyobb száma és ereje. A legnagyobb költő is csak nehány főművet hagyhat hátra, melyekben a legerőteljesebben nyilatkozik ugyan teremtő szelleme, de nem kizárósan. A főművek mellett ott van néhány másod- és harmadrangú is, melyek mintegy kiegészítik törekvései összegét, megadják pályája és jelleme egész képét, néha kulcsúl szolgálnak főbb műveihez, vagy eddig nem igen ismert oldalról tüntetik föl, s a hiányok és hibák mellett is többé-kevésbbé oly kincseket rejtenek, melyeket a jelesebb tehetségek főműveiben is alig találunk.

Lehetnek és vannak kitünő, sőt nagy költők, kik szeszélyből, daczból vagy hiúságból, oly térre csapnak át, mint például Goethe a vígjáték, Petőfi a dráma terére, melyre nincs hivatásuk, s ily műveik csak mint lélektani és életirati adatok becsesek; de egy oly nagy költő, ki a költészet valamelyik ágában úgyszólva kijelentő szellem, mint Shakespeare másod- és harmadrangú műveiről megvetőleg szól, aligha őszintén tiszteli első rangú műveit is s felületesen fogja fel az európai összes újabb költészetet. Shakespeare nem avult el, csak legfeljebb némely külsőségben. Az újabb költészet belőle szívja éltető nedvét, termékenyítő szellemét megérezte minden nemzet, melynek egy század óta újjászületett irodalma. A lényeget tekintve, alig van az újabb költészetben, nemcsak a drámaiban, hanem a lyraiban, sőt elbeszélőben is törekvés, eszme, hang melyet benne meg ne lehetne találni. A XVI-ik század egyik nagy szelleme ő, honnan kiindulnak az újabb civilisatio törekvései, Európa e nagy századáé, mely csodás mozzanata az emberi szellem növekedésének. A Shakespeare-cultus nem pusztán egy nagy költő tisztelete, hanem az egész újabb költészet eszményeé, melyet a középkor romjain az új életre ébredt keresztyén és nemzeti szellem szűlt, a renaissance termékenyítő hatása alatt. Ez eszménynek az európai irodalomban mind eddig legnagyobb képviselője Shakespeare. Épen nem csoda, hogy minden európai nemzet foglalkozott vele, nyelvére fordítá, vizsgálódásai körébe vonta, hogy az újabb kor költői közt az ő művei jelentek meg legtöbb kiadásban, neki vannak legszámosb, leglelkesb magyarázói, s midőn közelebbről nemzete emlékünnepét ülte, az az egész mivelt világ ünnepévé vált. Igaz, a Shakespeare-cultusnak vannak nevetséges képviselői is, kik legegyszerűbb sorában is mélységet találnak, fogyatkozásait is bálványozzák, majd minden művét egyaránt remeknek találják s oly czélzatokat fedeznek föl bennök, melyekről a költő nem is álmodott. Igaz, e tulságba néha, legalább kivételkép, kitünő férfiak is belé esnek, mert a szeretet, a lelkesülés könnyen túloz, akár egy nőnek, akár egy költőnek hódolunk. De van ennél valami nevetségesebb dolog is, bizonyos lenéző szigor, fenhéjázó gúny egy oly nagy költő irányában, kit felfogni, megérteni sem igyekszünk.

A Téli rege bizonyára nem első rangú műve Shakespearenek, talán a másodrangúak között is az utolsók közé tartozik, ha nem épen harmadrangú. Távolról sem lehet egy sorba állitani a Szentivánéji álom-mal, melylyel lapjaink némelyike összehasonlítgatja.

A Szentivánéji álom oly sikerült, oly költői bohózat, melynél kitünőbbet e nemben alig mutathat föl az európai költészet. Lehet, hogy e nemet sokan lenézik, kivált nálunk, de az semmit se vonhat le e mű érdemeiből. A Téli rege egészen más; se tragédia, se komédia, se bohózat, sőt tulajdonkép rendes dráma sem, hanem mindebből valami, különböző elemek vegyülete, mely némikép a melodráma felé hajlik. A mű egyik felében a tragikai elem a túlnyomó, a másikban a komikai, három felvonás mintegy előjátéka a két utolsónak, míg amazokban gazdag drámai élet fejlik ki, emezekben lankadtságot veszünk észre. A cselekvény kettős bár, végkifejlésében összeforr; a részek aránytalanok, s a mi legfőbb, a véletlen, a regényes, a kalandszerű épen annyi vagy talán több részt vesz a cselekvény szövődésében, mint a szenvedélyek összeütközése, a drámai benső indok. Íme mennyi oldala van e műnek, de e gyöngeségek nagyrészt magából a tárgyból folynak, mely se komikai, se tragikai compositióra nem volt alkalmas, sőt egészben véve nem is drámai. A tárgy választását hibáztatjuk, de magát a tárgyat aligha lehetett volna máskép és szebben feldolgozni. Tévednek, kik azt hiszik, hogy Shakespeare ereje e műben már nagyon hanyatlik.

Igaz, e műve alkalmasint a legutolsó, de ereje még ép, s ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy drámának nem elég alkalmas regéből ily művet tudott teremteni. E mű árnyoldalait nagy részt a tárgy hozta magával, fényoldalai egészen a Shakespeare-éi.

De hogyan választhatott Shakespeare ily tárgyat, miért nem hagyta nyúgodni Greene regéjét, átalában miért akart rege-meséből drámát írni, midőn az a drámai költészetben csak komikai compositiókra alkalmas? Aztán miért vegye a műbiró figyelembe a tárgyból folyó akadályokat, midőn a költő szabadon választhat? Valóban nem tartozik, de hátha a tárgyválasztás a kor törekvésével van kapcsolatban, s a tisztán æsthetikai szempont a történelmi nélkül puszta gyöngeségnek tünteti föl azt, mi az erőnek duzzadása, s csak a költő szeszélyét látja ott is, hol a kor küzdelme és iránya lüktet?

Aesthetikai legszigorúbb szempontból is, nagy hibái mellett nagy szépségei vannak a Téli regé-nek, de a történelmi szempont e hibákat kissé más színben láttatja, mindenesetre kimutat annyit, hogy Shakespeare és általában az angol dráma, aligha emelkedett volna oda, hol most oly fönséges magasságban áll a többi nemzeteké felett, ha nem merészel sokat annyit, a mennyi egy nagyszerű mozgalomban majdnem belső kényszerűség.

Az antik és keresztyén dráma, már kiinduló pontjában eltérnek egymástól; csak abban egyeznek, hogy mindenik a vallás mysteriumaiból fejlett ki, de tárgyban és módban végtelen különböznek. Az antik dráma bölcsőjében a legegyszerűbb lyrai compositióhoz hasonlít, az egyetlen-egy személyhez lassan társul a második és harmadik, magokkal hozva a cselekvényt, mely aztán is folyvást megtartja egyszerű kerekdedségét a formára nézve és fönséges szigorát a tárgyak megválasztásában.

A keresztyén mysteriumok és moralitások már kezdetben sok személyűek, sok eseményt ölelnek fel, tárgyaikban épen nem választékosok, s összevegyítik a fenségest az alacsonynyal, a vigat a szomorúval.

E durva kezdemények a renaissance érintésére fejlődésbe indulva, szabályosabb drámákká válnak ugyan, de folyvást megőrzik eredetök szellemét. Franczia- és Olaszországban a kizáró uralomra vergődött classicismus egy jó darabig lenyomja e szellemet, de Angolországban szabadon fejlődik és megteremti Shakespearet. Az antik és keresztyén költészet fejlődésök és tökéletességök legmagasb pontján is folyvást megtartják azt az ellentétet, mely születésöket jellemezte. Ott a forma cultusa az uralkodó, itt az eszméé; amaz tárgyaiban szűkkörű, ez túlgazdag; amazt fenségesebbnek mondhatjuk, ezt mélyebbnek. Shakespeare és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet, történelem és phantasia minden zegzúgát: az angol dráma magába olvasztott mindent, a mit talált, az emberi viszonyok minden árnyalatát, a phantasia minden szeszélyét, a kedély minden hullámzását, s minden kérdést, mit a gyakorlati élet vagy a philosophiai elmélkedés fölvethet. Nem kereste vagy elvetette a példányokat, nem utánzott, s elméletek helyett csak nemzete és kora geniusát követve; új, eddig ismeretlen tartományokat hódított meg a költés világában, az egész újabb költészet birodalmát. A dráma ez óriási ereje egy darabig fölemésztette a költészet minden más ágát. Drámai alakban jelent meg minden eposz, regény, népmese, tanköltemény, szatira.

E drámai nagy mozgalom remekeiben ugyanazon szellem nyilatkozik, mintegy megtisztulva, szabályozva, melyet kevésbbé sikerült műveiben egész túlságában, féktelenségében látunk megjelenni. Nincs itt helye ezt minden oldalról kifejteni s elég lesz csak azon oldalt érintenem, mely a Téli regé-vel kapcsolatos.

A tartalomnak, a cselekvénynek az a gazdagsága, melyet Shakespeare remekeiben bámulunk, szemben az antik drámával, nemcsak kortársainál, hanem nála is néha többet ölel fel, mint a mennyit a drámai forma megbír, mi lazábbá teszi a cselekvényt, avagy épen a kettős cselekvény felé hajtja. A drámai forma kizárólagossága, mely Shakespeare korában oly zsarnokilag uralkodott az angol költészetben hasonló következményt vont maga után. Az angol dráma az által, hogy mindent felölelt, magába olvasztott s a költészet többi nemeitől úgyszólva erőszakosan elszedte tárgyait, végtelenül gazdagult ugyan, de természetesen nem kerülhette el azt az örvényt, hogy néha oly tárgyakat is válaszszon, melyek egészben véve nem elég drámaiak. Így alakultak meg a drámai költészet oly válfajai is, melyek legalább kétes becsűek. Shakespeare is érinti ez örvény szélét; ő sem ment egészen kortársai hibáitól, noha benne e mozgalomnak inkább csak fényoldalai tündöklenek. A mint a Téli rege mutatja, ő is hozzá nyúlt oly tárgyhoz, melyet lehetetlen valódi drámává alkotni. De vajon e túlságok, tévedések nélkül megnyerhette volna-e az angol dráma azt a gazdag tartalmat, melyet remekeiben bámulunk, szélesbíthette válna-e a drámai költészet körét, napfényre hozhatott volna-e annyi ismeretlen bájt, melyekről az antik dráma nem is álmodott? Vajon mindez a gyöngeség jele-e vagy pedig az erőé, mely mindent megkisérel, sokszor a legnagyobb diadalokat vívja ki, s midőn egészen nem győzhet is, félgyőzelmet képes aratni? Nem igazolni akarom a Téli rege tárgyának választását, csak megértetni, s ennyiben menteni is, ha ugyan mentségre van szüksége oly költőnek, a ki tévedéseiben is oly gazdag kárpótlást nyújt hibáiért.

II.

Aesthetikai szempontból, a mennyire hibáztathatni Shakespearet e szinmű tárgyának választásáért, épen annyira dicsérhetni azt a módot, mely szerint azt feldolgozta.

Ha egyszer a tárgyon átestünk, el kell ismernünk, hogy azt csak így és nem máskép lehetett feldolgozni. Ha összehasonlitjuk Greene regéjét, mely a Téli rege alapjául szolgált, magával a drámával, egy pillanatra feltűnik, hogy Shakespeare épen úgy kizsákmányolta a tárgy minden drámai oldalát, mint folyvást szem előtt tartotta, hogy regét, népmesét dramatizál, melyet lehetetlen tragédiává vagy mélyebb tartalmú drámává alkotni, s melyet drámai formában sem lehet kivetkőztetni természetéből. Mindaz, a mit változtatott, kihagyott, megtartott, vagy hozzá toldott: épen úgy tanuskodik drámai ereje, mint tárgyilagossága mellett. Először is a regében Hermione (Greenenél Belaria) meghal, Leontes (Pandosto) belészeret feltalált leányába, s midőn ez kivilágosodik, kétségbeesésében megöli magát. Shakespeare mindezt megváltoztatta s az egész cselekvénynek szerencsés kifejlést adott. Érezte, hogy oly tárgyat, hol a véletlennek annyi szerep jut, hol úgyszólva két nemzedék hajtja végre a cselekvényt: lehetetlen oly egységbe hozni, oly bensőleg indokolni, a hogy a tragédia természete megkivánja.

A mű czime, a szenvedélyek nyilatkozása, a cselekvény menete, a felléptetett Idő monologja, részint előre sejtetik velünk, részint folyvást megerősítenek, hogy nem Othello, Macbeth, Coriolan óriás küzdelmével és katastrophájával akar hatni a költő.

Szorosan tárgyához alkalmazza a hangulatot, szövevényt és kifejlést. Greene regéjében a Leontes és Hermione gyászos története csak előjáték: a Perdita és Florizel (Greenenél Dorastus és Fauna) szerelmére és kalandjaira van fektetve a fősúly. Shakespeare e pontban lényegesen megváltoztatta a regét s épen ellenkező útat követett. Ő az előjátékra helyezte a fősúlyt, s a Florizel és Perdita történetét inkább kifejlésűl használta. E változtatás oka igen egyszerű. Leontes és Hermione története gazdag anyagot nyujt a drámai élet kifejtésére, míg ellenben a Florizel és Perditáé e tekintetben meglehetősen szegény. A regében annyira szereplő véletlen és kalandszerűvel is így bánt. Ott, a hol a szövevény benső folytonossága megengedte, vagy épen kivánta: lélektani erős motivumokat használt; a hol ez lehetetlen volt, követte a rege szellemét és meghagyta a véletlent vagy még jobban kiképezte.

Innen foly aztán az is, hogy a dráma nem játszik valamely határozott történeti korban. A költő az orosz czárt, a delphii oraculumot és Julio Romanót egy időben szerepelteti, a a régi pogány vallást és keresztyén szokásokat összezavarja és Csehországot tengerpartra helyezi.

Shakespeare e tudatlansága mennyi gúnymosolyt, éles megjegyzést vont már maga után. Még legnagyobb tisztelői sem igen merik e tudatlanság ellen védeni, s a mi legcsodálatosb, éles elméjű kritikusok, nagy tudományú nyomozók csak átsiklanak a Téli rege e történelmi és földirati tudatlanságain s legfeljebb azt jegyzik meg, hogy Csehország tenger mellett fekvését Greene regéjében is megtalálhatni. De vajon ez adat Shakespeare ellen bizonyít-e s az a megjegyzés hallgatag vád-e, hogy tudniillik Shakespearenek ki kellett volna javítani Greene botlását? Bárminő véleménynyel legyünk Shakespeare szorosan vett tudományos míveltségét illetőleg, annyi csaknem bizonyos, hogy e tudatlansági vád legkevésbbé illik a Téli regé-re. Hogy Shakespeare a delphii oraculum s a keresztyén pünkösdi népünnep kora közti különbséget tudta: kitetszik a római korszakból vett drámáiból, hol ilynemű botlásokat nem tapasztalunk. Hogy nevezetesebb drámáiban történelmi és földirati tévedéseket kevésbbé találhatni s leginkább csak olyakat, melyek a míveltebb angol közönséggel is közösek voltak, szintén a mellett bizonyít, hogy Csehországnak, mint tengermelléki tartománynak emlegetése nem folyt szükségkép tudatlanságból. Shakespeare népmesét, regét dolgozott fel, s vajon a népmese, a rege, sőt a monda is, mikor tisztelte a történelem és földirat tisztes tudományát? Nem zavar-e mindent össze, s a jelent nem játszsza-e át néha a multba? Olvassuk bármely nemzet népmeséit, mindenütt fogunk ily tudatlanságra találni, annyira, hogy nem nevezzük tudatlanságnak, hanem csak naivitásnak. S vajon műköltők, kik népmeséket dolgoznak föl, nem követnek-e el öntudatosan ily tudatlanságokat, hódolva a népmese szellemének? Hogy tovább ne menjünk, ott van Petőfi János vitéz-e. Vajon Petőfi ne tudta volna, hogy Törökország nem fekszik Francziaország mellett s több effélét? Vajon érdemli-e Shakespeare e földirati botlásáért azt a súlyos vádat, melyet minden iskolás gyerek, piperkőcz száján hord, ki tanult egy kis földiratot avagy épen Prágát is megjárta?

Szinészeink Csehország helyett Bithyniát mondottak s a szinlapon is ez volt írva. Úgy látszik, gyöngédségből megakarták kimélni Shakespearet némely mívelt ember hahotájától, a ki népmeséből akar földiratot tanulni. Tiszteljük az indokot, bár magára a tényre nem volt épen szükség. Bizonyára Shakespeare sok oly dolgot nem tudott, a mit most a kontár író is tud, hanem szerencsére sok oly egyebet tudott, mit most nem tudunk, úgy hogy semminemű büszke gúnymosoly nincs igazolva, s legkevésbbé a Téli regé-ben, hol Shakespeare tudatlansága tulajdonkép naivitás s magából a tárgyból foly.

Talán e nehány vonás is eléggé kiemeli, hogy a tárgyválasztást s a belőle folyó hátrányokat kivéve, mily művészileg alkotta Shakespeare e regét drámává. A jellemrajz még inkább bizonyítja ezt. Mily lélektani mélység, mily erő, mennyi drámaiság Leontes és Hermione rajzában. Mennyi élet a mellékszemélyekben. Mennyi bájt lehel Perdita, s az idylli jelenetek hatását mennyire emelik, élénkítik s átalában nem engedik édeskéssé fajulni a részint komikai, részint humoros alakok.

Hermione és Perdita nem vallanak szégyent Shakespeare legkitünőbb hölgy jellemei mellett se. Leontes méltó Shakespeare többi hallatlan teremtményeihez, melyek által tükröt tartott a természet elébe. Leontesben a féltékenység szenvedélyét rajzolja, épen mint Othellóban, de mily különbség a két szenvedély közt. S a szenvedély e különbsége mennyire megváltoztatja nemcsak a jellemrajzot, hanem magokat a helyzeteket is! Csak abban hasonlít e két szenvedély egymáshoz, hogy mindkettő féltékenysége becsületéből és becsületességéből foly.

Mint becsületes ember féltékeny becsületére, hiszi a mit mások mondanak, mert másokat is oly becsületeseknek hisz, mint saját magát. Mily könnyű a Jago játéka, kivált, ha ide veszszük Othello heves vérét és kétkedését saját férfiúi előnyeiben. S mennyire elősegíti szenvedélye kifejlődését egész környezete, maga Desdemona is, ki naivitása által éleszti férje gyanúját. Leontes féltékenysége képzelődés, egy rossz pillanat szeszélye, melyet az ellenmondáshoz nem szokott érzékenység, zsarnoki hajlam egész rögeszmévé érlelnek.

Sérti, hogy neje Polixenessel oly nyájasan beszél, eszébe jut, hogy a midőn neje kezét megkérte, az hónapokig váratott reá s ime most egyszerre mily nyájas egy idegenhez. Azt hiszi, hogy már rég viszonyban vannak egymással s csak ő nem vette észre. Vizsgálja gyermekét, s kétkedik, hogy saját vére lenne. Igy ébred föl féltékenysége, melyet senki sem szít, csak saját maga. Az egész udvar elakarja oszlatni gyanuját, de ezzel csak jobban megerősödik rögeszméje. Királyi természete nem tűri az ellenmondást, s ingerli, felbőszíti az a körülmény, hogy nem osztoznak gyanújában. Neki igazának kell lenni, ezt csak azért is megmutatja. Nem rohan megölni nejét, mint Othello ő király, ki elitéltetheti a hűtelent becsülete sérelme nélkül, neki az oraculum helyeslésére, törvényszéke itéletére van szüksége, s azt a fájdalmát, melyet nejének képzelt hűtlensége okoz, fölülmulja az az ingerült, lázas törekvés, hogy gyanuját, rögeszméjét igazolja a világ előtt.

E mellett Leontesben van némi gyávaság is, mely jól összehangzik gyanakodó természetével, s melyet a költő aztán is a harmadik felvonás végén fordulópontul használ. A féltékeny király egyik főembere által meg akarta mérgeztetni király társát, Polixenest; minthogy ez elárulja szándékát, még inkább megerősödik gyanujában s még eszeveszettebben rohan a maga útján, de midőn ez is neje ártatlanságát bizonyítja, fia halálát jósolja, ki aztán nem sokára meg is hal, erélye megtörik, többé nem száll szembe a sorssal, megadja magát s bűnbánó melancholiába sülyed. Kétségbeesése oly kevéssé az Othellóé, mint szenvedélye. Ugyanez áll Hermionéról is, ki semmiben se hasonlít Desdemonához, csak abban, hogy ő is egy féltékeny férj áldozata. Desdemona képzelődése élénk, érzései naivok. Megszeretve Othellót, tüstént szakít atyjával és követi kedvesét. Hermione sokat várat magára, míg elhatározza, hogy Leontesé legyen. Desdemona épen oly eszélytelen, mint Hermione eszélyes, ennek lényegében több a fenség, amazéban a kellem. Desdemona szerény együgyűségével ingerli férjét, Hermione büszkeségével. Mily meghatón nyilatkozik e fönséges büszkeség, midőn a törvényszék előtt áll s magát védi. Sértett nő és királyné egyszerre, a nő fájdalmát a királyné büszkeségét mérsékli de ím egyszerre csak az anyát látjuk magunk előtt, ki fia halála hírére összeomlik.

E jelenet szépségével vetekszik szoborjelenete is. Gyermeke nevében és feltalált gyermekéért bocsát meg férjének, s midőn előlép, mily megindító az a néhány szó, melyet férjéhez intéz. Perdita hasonmása anyjának, Hermione másodszor születve ifjúsága virágában. Mennyire rokon a többi pásztorleánynyal, s mennyire kiválik közülök. Királyleány pásztor ruhában, pásztorleány egy királynő emelkedettségével. A vendégekkel szemben mily nyájas, elmés affectatio nélkül. Szerelme Florizelhez mily egyszerű, igaz és mély s a sors csapásai alatt mennyi bátorságot, fönséget tanusít. Erről ismerünk Hermione leányára.

Egy ily művet lett volna kár lefordítani s előadni, mely fogyatkozásai mellett is annyi kincset rejt? E kincsek közül csak a ragyogóbbakra mutattam, de figyelmes olvasás, tüzetes analysis mennyi kincset emelhetne még ki ez annyira szegénynek állított műből, melyben Shakespeare gazdag ere szintén nem tagadja meg magát. Van-e ennyi azokban a híres művekben, melyeket oly hévvel fogad a közönség s egy pár hónap mulva egészen elfelejt? Részemről köszönetet szavazok az igazgatóságnak, hogy e szinművet szinpadra hozta s fényesen állította ki. Shakespeare el nem avul, s kevésbbé sikerült művei egyetlen jelenetében is több költőiség nyilatkozik, mint hogy egy közel eső példát hozzak fel, a Sardou Ideges-eiben, mely oly nagy hatást tett szinpadunkon, s melyet napi sajtónk nem épen megérdemelt magasztalásban részesít. Igaz, az Ideges-eket nagyon jól adták színészeink, a Téli regé-t pedig igen rosszúl.

De mit bizonyít ez? Azt, hogy ne hibáztassuk a szinészek helyett a költőt, s ne dicsértük miattok ismét csak a költőt.